A Vasutas Művelődési Ház igazgatója

Nyíregyháza

szszb_32_tk_malamidesz_szilvia_800.jpgHa beszélni tudnának az egykori székek, a falak, a mennyezet, a bútorok – biztosan szép bálokról, lopott csókokról, vidám táncmulatságról mesélnének. A Vasutas Művelődési Ház ugyanis kereken egy évszázada nyitotta meg kapuját Nyíregyházán, előbb a vasutasok és családtagjaik, majd az érdeklődő nagyközönség előtt. Malamidesz Szilviával, az intézményt harmadik éve irányító igazgatóval próbáljuk kihámozni a feledés homályából azt az értékrendet, amelyet a patinás intézmény mindig is jelentett a szabolcsi megyeszékhelyen. 2016-ban köszönti alapításának 100. évfordulóját a Vasutas Országos Közművelődési és Szabadidő Egyesület által működtetett ház. Hivatalosan többször átkeresztelték, de a köznyelv megőrizte a tartalmat. Még javában dúlt az első világháború, amikor a tanulás, a szórakozás, a művelődés iránt érdeklődők rendszeresen eljártak vagy a postásba, vagy a vasutasba. A fiatal igazgatónőnek talán a nagyszülei fordulhattak meg az itteni rendezvényeken.

Hegyek, völgyek, búzamezők közt kanyarog a vonat a vasútmodell kiállításokon, mely az egyik legnépszerűbb program a vasút világából. Nemzedékek nőttek fel rajta és ma is sokan látogatják az alkalom adtán megépített, 40-50 méter hosszú terepmodellt. Az óvodás gyerekek és az iskolások ma is rácsodálkoznak, és talán választják hivatásul a vasutat. S ha már a kerek évfordulónál tartunk, közös emlékezésre hívják szeptemberben az érdeklődőket. Felhívást tettek közzé: az 1910-es évektől 2000-ig terjedő időszakban készült fotókat várnak a családi albumokból, filmet szerkesztenek belőle, hogy a mai generációk is bepillantsanak a történelembe. Asztali naptárt is készítenek a korhű dokumentumok felhasználásával, már 2017-es dátummal. A jelenleg működő csoportok tagjai lázasan keresgélnek, hisz közös érdek a méltó ünneplés. Hosszas a felsorolás, ki mindenki jár ma rendszeresen ide: moderntánc iskola, önvédelmi és egyéb mozgásos csoportok, kezdő és haladó számítástechnikai képzés, és ismét történelem, éppen félévszázada indult itt el az eszperantó klub, és megszakítás nélkül ma is összejárnak a lengyel professzor által alkotott mesterséges nyelv szerelmesei. A posta hőskorában még leveleztek eszperantóul a fiatalok, vagy egyes szakmák képviselői, ma, az informatikai társadalomban inkább az angol a favorit. Sok éven át még a főiskola is elfogadta nyelvvizsgaként az eszperantót. Népszerű a nyugdíjasklub, a nyugdíjas tánckör és énekkar, a kertbarát klub, összejárnak a méhészek, a kaktuszgyűjtők, a sakk-körbe az ifjabbak is jönnek. Működik itt az egészséges táplálkozást népszerűsítő paleo csoport, az önismereti klub tükröt tart a tagjai elé. Évente közel 120 ezren fordulnak meg a Vasutas Művelődési Házban.

Igyekszünk minden korosztályt megszólítani – avat be terveibe Malamidesz Szilvia. Kommunikáció és művelődésszervezés az első diplomája, a mesterkurzust andragógiából tette. Imádja a rendezvényszervezést, szívesen és szakszerűen kommunikál másokkal. Nem véletlenül ápol jó kapcsolatot a könyvtárral, a múzeummal, a levéltárral, a Kállay Gyűjteménnyel, a helyi és megyebeli művelődési házakkal, a közeli óvodákkal és általános iskolával, valamint a vasúthoz tartozó/kötődő szervezetekkel is.

A gyerekek a bábszínházba jönnek szívesen, a vasútmodell kiállítás korosztálytól független, a számítástechnikai képzésre pedig nemcsak a fiatalok, hanem az idősebbek is szívesen jönnek. Hozzák a saját laptopjukat és szorgalmasan biflázzák a számítógépük, valamint az internet, a Skype, a Facebook használatának tudományát és napi gyakorlatát. Ha már a gyerekek, az unokák messzi idegenben keresik a boldogulást, legalább a képernyőn lássák, hogy telnek a családtagok hétköznapjai külhonban. Mintha kinyílna a világ: utazás nélkül is rálátni a Glóbuszra.

„Részt vettem néhány rendezvényen itt korábban, és tetszett az atmoszféra. Amikor az igazgatói állásból nyugdíjba készült az elődöm, a barátaim biztatására beadtam a pályázatot. Mindig az a cél lebegett a szemem előtt, hogy méltó legyek vezetőként az egykori igazgatókhoz. A patinás intézményt pedig a 21. századi feladatokkal, lehetőségekkel és elvárásoknak megfelelően tudjam irányítani. Ez a kihívás ma is meghatározza a terveimet, noha szűkös a költségvetésünk.  A jubileumi évben olyan régi programokat elevenítünk fel, melyek intézményünket ismertté és kedveltté tették. Ezek mellett sok újdonsággal is várjuk látogatóinkat. A hagyományos farsangi és szüreti bál, a vasútmodell kiállítás, a táncmulatságok, a kabarédélutánok, a kiállítások mellett idén éjszakai moziba is hívjuk az érdeklődőket.

Kiemelt figyelmet kap az időskorúak informatikai képzése, az egészséges életmód és – tanácsadás, a mozgás – a torna, a tavaszi, őszi egészségnapok, az ételkóstolók, a testi és lelki egészségre való nevelés.”

Legyen a második évszázad is sikertörténet.

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

                                                                      

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.26. 17:56

Huszár Boglárka festménye

12573860_1230182516998425_5692201026474420359_n.jpg

60x60 cm. olaj, vászon.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.24. 08:31

images.jpgA magyar nyelvközösségben a középkorban a tegezés volt az általános. A rétegződő feudális társadalomban igény volt a rangkülönbségnek a tiszteletadás nyelvi formában való kifejezésére. A magasabb társadalmi helyzetűeknek, a tanultabbaknak, az idősebbeknek kijáró tisztelet jeleként alakult ki a magázás. A 17. században jelent meg a maga személyes névmás, a 19. században pedig Széchenyinek köszönhetően az ön.

Előfordult már nemegyszer, hogy tegezve köszöntött és szólított meg egy fiatal hölgy a boltban, ilyenkor én hangsúlyosan „kezitcsókolomoztam” és önöztem. Volt, aki értett belőle. Igaz, nem csak a tegezés sérthet olyan helyzetben, ahol magázódni kellene, hanem bizonyos esetekben a magázás is sértő lehet, mert beszélgetőpartnerünknek azt üzenjük vele, hogy nem vagyunk elég jóban.

Bizonyára sokan ismerik Karinthy Frigyes: Tegezés című novelláját, amelyben a két szereplő nem tudja eldönteni, hogy magázzák vagy tegezzék egymást. Egy kicsit erre hajaz az alábbi párbeszéd, azonban itt külön jelentősége van annak, hogy magázó vagy tegező a forma. Íme:

A vezérigazgató aggódik egyik fiatal kollégája miatt, aki délben egy időre mindig eltűnik a munkahelyről. Elhatározza, hogy utánajár, és magánnyomozót fogad!
A nyomozónő annak rendje-módja szerint követi a megfigyelendő személyt, mikor délben elhagyja az épületet. Másnap a vezérigazgató szobájába siet, hogy beszámoljon a tapasztaltakról.
‒  Kovács úr a szokásos módon délben elhagyta az épületet, majd elhajtott a kocsijával a házához. Megebédelt az otthonában, majd szeretkezett a feleségével. Ezután elszívott néhányat a kiváló minőségű szivarjai közül. Végül visszatért a munkába.
‒ Akkor semmi gond, végül is ezt az ebédidejében megteheti. Én meg már valami rossztól féltem…
‒  Öööö… uram, megengedi, hogy tegezzem?

‒  Hát… Persze, miért is ne?

‒ Akkor hadd mondjam el ismét. Kovács úr a szokásos módon délben elhagyta az épületet, majd elhajtott a kocsiddal a házadhoz. Megebédelt az otthonodban, majd szeretkezett a feleségeddel. Ezután elszívott néhányat a kiváló minőségű szivarjaid közül. Végül visszatért a munkába…

Micsoda különbség! Mondhatjuk…

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.22. 17:02

Írta: Szilvási Csaba

 

12606743_10206731448697835_418131465_n.jpgLevelet kaptam a szülőföldről, Beregdarócról, egy gyermekkori kedves jó barátomtól, Bakos Bélától. Nem számítógépen érkezett elektronikus levél, e-mail, „normál Times New Roman” vagy „Arial Black” betűkkel, hanem hagyományosan, bélyeggel ellátott borítékban érkezett, hajladozva, lengedezve lobogó, ékes és kedves fűszálbetűkkel megírt, a postás bácsi által kézbesített levelecske.

Nem katonás, gépies rendben sorakoznak a levélben a magyar magán- és mássalhangzók jelei, hanem úgy nyüzsögnek, ahogy a csirkék szóródnak el, ha eléjük vetjük a tisztabúzát. Az egyik egy kicsit szemben áll a sorral, a másik háttal, de azért egészséges, tiszta „betűcsibe” az mindegyik.    

Bélával valaha – abban az életkorunkban, amikor minden széna, még a szalma is – egy utcában laktunk Fehérgyarmaton. Számtalan apró gyermek- és felnőttkori élmény, de leginkább a közös gondolkodás, a hasonló életfilozófia köt össze bennünket. Öcsi – mindenki így ismeri ma is, annak ellenére, hogy már négyszeres nagypapa – pár évvel fiatalabb nálam.

Nem tudom vajon vetemedett-e valaha arra, amire én is, hogy verset írjon, hogy két kurta sornak a farkát egyformára kunkorítsa. De egyszer hallottam őt szavalni egy Kölcsey- ünnepségen, Szatmárcsekében. A Himnuszt mondta, az egyik legnehezebben elszavalható magyar verset. Soha senkitől – beleértve a legismertebb magyar előadóművészeket is – olyan megrázó hitelességgel, természetességgel, belső erővel nem hallottam megszólaltatni azon a bizonyos „fekete zongorán”, az emberi lelken a fél szemére vak mester és mindnyájunk, valamennyi magyar életének melódiáját. A szavaló templomi zsoltárok tiszta zengését hallatta. Nem lázadozott, nem követelte Isten irgalmát, hanem hálát adott neki, póztalanul elé terítette áhítatos lelkét azért, hogy élünk, hogy megtartott bennünket, magyarokat.

Egy mosolyban, egy dalban, de legfőképpen egy szavalatban benne van az egész ember, a maga intellektusával, érzelmi, akarati tulajdonságaival együtt. Öcsi akkor, a szavalatával meggyőzött arról, hogy a szépségnél és a tisztaságnál nincs nagyobb erő a világon.

Kinézek a tatabányai házunk nagyszobájának ablakán. Az udvaron álló, kedves, szomorú nyírfák és a Milotáról, Szatmár megyéből hozott kis diófa sóhajt fel bennem, s leveleik, csupa arany levél, mintha innen hullanának le a szívemről. Egy ilyen szépséges levél Öcsi levele is. Sorai mögött látom az áradó kis Túr vizét, ahogy ősszel ködök kavarognak a tükre fölött, s ahogy a folyócska egy-egy ágat vagy cseregubót sodor.

Megjelenik előttem a határ, ahol valaha Öcsivel kószáltunk, s amelyet szemem előtt most is haragoszöld tengerik, fakó-zöld kolompérok, dudva-zöld répák, aranysárga búzák és zöldessárga zabok tarkáznak.

Öcsi levele újra gyermekké tett. Feltámasztotta bennem azokat, akiknek sírját benőtte a fű, szél paskolja, eső mossa. Apámat, aki az őszi csillagözön alatt a Túr-parton horgászott velem, és fogott egy zsák pontyot. Ezt mind neked fogtam, fiam – mondta, és kezembe nyomta a zsákot. Feltámasztja az elárvult Öcsi összes egykori családtagját, mert barátom már csak a maga teremtette népes családjának örülhet, hiszen szülei után húgát, majd nővérét is elvesztette.

Látom magam előtt Béla bácsit, akinek lába elnyomorodott, pipaszárrá vékonyodott az orosz hadifogságban, de a jó öreg még hetvenöt éves korában is tekerte vele a kerékpár pedálját, és Ilonka nénit, a nagy egyéniséget. Ma is előttem van egykori kertjük. Elgyönyörködöm, hogy a forró napon is milyen egyenesen, szépen, csipkés leveleiket nyitogatva állnak benne a fiatal káposztapalánták, a sárgarépa, vagy ahogy – mint korábban már említettem – a mi vidékünkön ma is nevezik: „ murok” levele milyen dúsan bokrosodik, s milyen feketén zöldellnek a petrezselyem szélesebb levélkéi.

Ilonka néni minden „engemszagolj!”, „nenyúljhozzám!”, „élek-e, halok-e?” – felszólító vagy kérdő mondatos virágnak tudta az értelmét. „Ez biztat, ez emlékeztet, ez reménységet ad, ez nem enged felejteni, ez szeretni tanít” – mutogatta kedvenceit. „A föld csak az édes gyermekeit neveli pólyázva: a gazt, a paréjt, a muhart és a csorbákát. A nemesített növényeket az embernek kell nagy szeretettel gondoznia” - mondta.

Felvillan előttem egy kép, ahogy Bakos néni, még egészen fiatalon, az egészségtől virulva barnás-sárga hárászkendőben, piros, szélkifútta kezében hozza kifelé a házból a szakajtókosarat.

Akkor nem tudtam, mi van benne, kelt tészta, vagy tojás. Ma már tudom. Mert az értelem szeme akkor kezd élessé válni, mikor a testi szem látó ereje, mint az enyém is, ahogy öregszem, már veszít élességéből. Az a szakajtókosár is, mint apám halas zsákja, tele volt szeretettel. Abból a szeretetből táplálkozunk mi még ma is az én Öcsi barátommal.  

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek!

Olvassa el a szerző további műveit is: Szilvási Csaba tárcái

 

          

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.20. 17:52

1_megcsoda_lja_k_re_tegro_l_re_tegre.jpg

Váróterem van, váró vonat nincs – tartja a régi mondás. A reptérre pedig akár fél nappal előbb kiköltözik, aki óvatos. Mint én Ausztráliában. Kijutni a Sydneyből, leadni a bérelt autót, végigállni a biztonsági vizsgálatokat… Szóval nagyon strapás, időrabló folyamat. Ám az ausztrál nagyvárosból villámgyorsan eljutni a tengerparti légikikötőbe, és tengernyi idő marad még. A betonszalagok mögött azonban egy sziget csalogat, és egy gerendahíd vezet be valami erődfélébe.
2_hopp_egy_sze_p_hal.jpgNosza, forduljunk vissza az autókölcsönző kapujából, nézzük meg mi az. A hídfőben tágas parkoló fogad. Szemmel láthatóan sokan iktatták be pótprogramnak a sziget és erődlátogatást. A két földdarab közötti csendes vízben búvároktatás folyik, benn a szigeten pedig megvilágosodik előttünk, hogy kevesebb itt a légi utas, és túlnyomórészt pecások áztatják a zsinórt. Az egyik kockásinges sporttárs a szemem és kamerám láttára varázsol a partra egy kiló körüli halat. Elismerő, irigykedő pillantások övezik. A csúszós köveken még zöldmoszatpárna is nehezíti a közlekedést, ezért a függőlegesen fölénk tornyosuló szakadópart tövébe óvatoskodunk.

A bejárásra alkalmas többé-kevésbé vízszintes szakasz is izgalomba hozna egy geológust, hiszen annyira változatos földtani formákat martak bele a hullámok, amilyeneket én még sehol sem láttam. A szinte kilencven fokban kezdődő fal viszont olyan, mintha valamelyik kortárs, modern festő alkotása volna.

Talán homokkő lehet, benne itt-ott mészkő tömbökkel. A sötétebb, keményebb anyagú részek bazaltra emlékeztetnek. A fodros csipkéket pedig mintha egy kőműves csapkodta volna fel. A sárga minden árnyalata felfedezhető a rétegeken. A sziget óceán felőli részét nyílván a haragos hullámok metszették le, és tették ilyen csodává.

Hogy ki a helyi és ki a gépére váró utazó, az úgy elvált egymástól, mint az óriásfreskón a rétegek. Utóbbiak ügyet sem vetettek az előbbiekre, és fordítva. Ha nincs a hullámverés fecsegésén átszűrődő repülőgépmotor-zaj, talán még holdvilágnál is a falat bámultuk volna.

***  esiksandor2cm.jpg

 Ilyen szép a világ

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.18. 16:16

Ősz Zoltán alkotása

12528087_1226157697400907_1096790039_n.jpg 

50x65 cm. Pasztell, papír.

2015.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.17. 08:51

esl-english-grammar-mistakes-530x294.jpgIdőnként előfordul, hogy szépirodalmi művekben, az általam olvasott kortárs magyar drámákban a szereplők nyelvhelyességi kérdéseket is beleszőnek párbeszédükbe. Így például Szántó Péter: A csomagolt lány című könnyed komédiájába. A mű, amelynek zenéjét és dalszövegét a Kft. Együttes szerezte, a beteges Joli mama varróműhelyében zajlik. Rendőrök szimatolnak, szövetet keresnek. Senki sem tud semmit. Az ott dolgozó lányok is hallgatnak. Vajon ki jelenthette fel őket? A teljes kétségbeesés és rémület után egy váratlan pillanatban azonban kiderül: a rendőrt egy színész alakította. Dzsoni bácsi fia, Andris akarta így letesztelni a lányok megbízhatóságát. A nagyképű fiú mindenkinek csapja a szelet. Megszégyeníti a buta, de gyönyörű Erzsit, aki bosszút esküszik. Pont jókor érkezik a történetbe a leendő német üzletfél barátnője, a szupermodell Nóri, aki ügyesen csavarja el Andris fejét, és fűszerezi meg a történetet. Íme, a közöttük zajló egyik párbeszéd:

Nóri ekképp szól: Roppant furcsa ez a mi kapcsolatunk. Ahányszor találkozunk, maga mindig sértődött az előző találkozás végett…. miatt…. Na, ezt most hogyan kell helyesen mondani? Régen se tudtam.

Mire Andris válasza: Mindegy. Valahányszor valami fontos mondatba kezdene, úgyis mindig átvált a nyelvtanra. Szándékosan.

A miatt és a végett névutóról természetesen minden nyelvhasználati könyv szól. A legszigorúbban a Nyelvművelő kézikönyv, a következőképpen: Zavaros gondolkodásra vall, s bántó nyelvi hiba, ha tiszta célhatározóként használják a miatt névutót. Például: Megfelelő gyógykezelés miatt kórházba kellett szállítani. Helyesen: gyógykezelés végett kellett kórházba szállítani. De ugyanilyen súlyos vétség ‒ olvashatjuk tovább a kézikönyvben –, ha a végett névutóval élünk okhatározói szerepben: Betegség végett zárva. Helyesen: betegség miatt.

A Nyelvművelő kéziszótárban a következőket olvashatjuk: a végett célhatározót kifejező névutó. A nyelvjárásokban és a városi népnyelvben okhatározói értelemben is használják, pl.: Betegség végett zárva. Ez a köznyelvben vulgáris, kerülendő! Helyesen: Betegség miatt zárva.

A miatt okhatározói szerepű névutó. Célhatározói elemként terjedőben van a végett névutó helyett való alkalmazása, például a pénz miatt jöttem, helyesen a pénz végett vagy a pénzért jöttem. Ilyenkor a miatt kissé pongyola, választékos beszédben kerülendő.

S végül nézzük a harmadik alapvető művet, a Magyar nyelvhasználati szótárt. Ez példamondattal kezd: Szabadság végett zárva. A köznyelvi változat a szabadság miatt zárva. A miatt névutó okot, a végett viszont célt fejez ki. Felcserélésük gyakori hiba; a köznyelvben nem fogadható el, a tájnyelvekben viszont nem hibáztatható.

A végett szó címszavában pedig a következő szerepel. Akik ódzkodnak a végett-től, használhatják a céljából vagy érdekében névutókat, bár terjengősebb, például: Az ügyintézés meggyorsítása céljából szerdán hosszabbított ügyfélfogadást vezettünk be. S zárásul megjegyzi, hogy új fejlemény a miatt szinonimájaként a választékos stílusban használt okán névutó.

Összegzésképpen annyit elmondhatunk, hogy, mint láthattuk, két könyv is megemlíti azt, hogy a nyelvjárásokban elfogadható a miatt és a végett névutó fölcserélése. Ugyanakkor úgy vélem, hogy e két szó jelentése nem különül el élesen a beszélt nyelvben, és súlyos kifogásokat semmiképpen nem emelnék. Természetesen az igényes írásbeliségben feltétlen jelentésüknek megfelelően kell használni őket.

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.16. 08:21

Írta: Arany Piroska        

Kiskari

 

hargitai_bea_bors_maja_masolata.jpgA diploma megszerzése után minden vágyam az volt, hogy az én szülőfalumban lehessek tanító néni, ahol mindenkit ismerek. Így is lett, taníthattam az én iskolámban.

Lássuk hát, milyen is az, ha a vágyaink teljesülnek!

A harmadik szomszéd, Öregkari nagy büszkesége az első fiú unokája. Másról se beszélt, mint Kiskari tökéletességéről: Kiskari így, Kiskari úgy, milyen életrevaló kis vasgyúró… Míg egyszer rászóltam:

– Nagyapja, mikor hozza már el hozzánk Kiskarit?

Lehetett úgy három-négyéves a gyermek, amikor Öregkari egyszer csak beállított egy kis Dumbóval, aki az asztalról abban a pillanatban úgy kapott le egy süteményt, hogy közben leverte a tányért.

Kerek kobak, napbarnított arcból rám villanó, durcás tekintetű fekete szem – nicsak, egy igazi kis vadember falja a süteményemet, töri a tányéromat.

– Te, te kis ördögfióka! – kiáltottam. – Gyere, fogjuk kezet!

Ám igyekezetemet figyelembe se véve lábát rúgásra lódította. El is találta nem kevés erővel a sípcsontomat.

– Mi van, te, te Maugli, béküljünk ki – próbáltam szelídíteni. Kedveskedve megsimogattam volna a fejét, de azon nyomban elrántotta.

– Nagyapja, ez meg miért ilyen mérges?  

– Mér, mér! Először is, mer’ fiú! Másodszor, mer’ életrevalóan gyanakvó. Üsd, vágd, nem apád, igaz, Kiskari? Ne sajnáld, adjad neki! Védd magad!

Kiskari bokszoló állásba helyezkedett, és várt. Nevettük, micsoda, a kis harcos tetszett nekünk. Gyermeki bája, arányos termete, csupa egészség energiája meghódított bennünket. Jó volt véle játszani, ingerkedni, könnyedén kikerültük, ha ilyenkor leszegett fejjel, kis faltörő kos módján akart elbánni velünk. 

Amikor eljött az ideje, Kiskari iskolás lett. Még örültem is, hogy az én osztályomba került. Anyja kék papírba kötötte a könyveit, a piros keretes címkéken ráírva anyai gyöngybetűkkel a neve: Kiss Károly, I. b.

Mit bánta azt Kiskari, aki egész nyáron járta a mezőt, aki meg tudta különböztetni a rozsvetést a búzától, aki a réten Cézárral ürgére vadászott, aki az öklelős, rugós kisbocit gond nélkül kivezette a legelőre, aki anyjának – ha kérte – felásott egy főzet krumplit vagy zöldséget; na, Kiskari ezt az egész iskolásdit úgy hárította, ahogy csak tudta.

Már reggeltől a déli harangszót várta, amikor végre hazamehet.

– Kiskari, szeretsz iskolába járni? – de Kiskari csak nézett rám sötéten, pedig én nem bosszantani, én barátkozni akartam.

A levegőben lógó, várható konfliktus egy írásórán következett be, amikor a padok között járva elszörnyedtem Kari macskakaparásán.

Jézusom, ha ezt az anyja meglátja, elbúsul miatta!

– Javítsuk ki! – lehajoltam hozzá. Gondoltam kiradírozom, és rendesen, szépen újra íratom véle. Kierőltettem a kezében szorongatott radírját.

Aha, csakhogy nem számoltam a Kari maszatos kezével.

Nem elég, hogy a papírba mélyen szántó ceruzavonásokat úgysem lehetett volna kiradírozni, de a kis izzadt markából kikerült radír vastag fekete maszattá csúfította az egészet. Kiskari megdöbbenése a pillanat törtrészéig tartott. Ohó, az ő munkáját így elrondítani! Nem, Kiskari nem az a fajta, aki ezt megengedi!

Emlékszik még valaki azokra a csúsztatós fedelű, fából készült tolltartókra?

Na, a pillanat hevében Kari annak a fedelét kapta fel, és élére fordítva vágott rá az én kezemre. Erővel ütött, váratlanul. Egy pillanatra elállt a lélegzetem.

Elnémultam: Észnél vagyok én? Tudhattam volna! Ajtóstól rontani a házba!

Jaj, Kiskari, ismerhetnélek már! Előbb óvatosan be kellett volna cserkésznem. Ügyesen kedvet csinálnom, rábeszélnem! Végtére is, nem ő a tanító, nekem kellene okosabbnak lennem. Békítően fordulok hozzá:

– Várjál már, ne mérgeskedj, te Kari, ezt ki kell javítani!

– Mit, amit már összepocsékoltál? Az enyémet te csak ne javítgassad! – kiáltotta sértett önérzettel.

Ezzel felugrott és kiszaladt. Ki a teremből, az iskolából, futott hazáig.

A többiek ismerték már Kiskarit a játékaikból, nem csodálkoztak rajta. Mégis, ekkora vadság láttán elcsöndesedtek.

Délben fogtam a holmiját, és mentem utána, mentem hozzájuk.

– Hazajött ez a betyár? – kérdezem az anyját.

– Haza, haza, bánja ám, hogy megütött téged, tudja, hogy mit tett, azóta ott bujdokol valahol, odalent a kertben.

Nézett rám az anyja, félig nevetve, félig bosszankodva.  

– Nem birok én evvel, a nagyapja kedvencével, el van kényeztetve – sóhajtotta. – Ez a kis méregzsák még soha sem kapott ki, neki mindent szabad. .

Majd kiáltozni kezdett:

– Itt van a tanító nénid, kisfiam, Karcsikám, gyerelő!

Némi szünet után a bokrok alól csattant a dacos válasz:

– Azt várhassa!

Nézünk egymásra az anyjával, tanácstalanul. Ajaj, haragszik a gyerek!

Még várok egy keveset, épp indulnék, amikor az anyja rám nevet:

– Várjál, eszembe jutott valami! – Újra kiáltott:

– Ugye kisfiam, akkor te most nem is eszel, a lekváros palacsintából?                          

Az anyai szóra azon nyomban elő is somfordált Kiskari, eleinte morcosan, sértetten, kelletlenséget mímelve…

*         

Régen volt, Kiskari már felnőtt. Ma egy jól jövedelmező tenyészló-istálló vezetője. Nem csak a munkája, ez a hobbija. Sikeres! Ezért kél „zödhajnalban”, lót- fut.

Kiskari soha sincs egyedül.

Naphosszat ott tüsténkedik körülötte, hatéves fia, Kicsikarcsi.    

Szakasztott apja. Kerek kobak, rám villanó durcás tekintet…– igazi kis vadember.

Tegnap utánam fut Kicsikarcsi anyukája:

– Várjon egy percre, drága tanító néni, a mi kisfiunk jövőre iskolás lesz, szeretnénk magához járatni. Emlékszik, maga tanította az apját is.

Nem azért mondom, de a vágyainkkal legyünk óvatosak. Lehet, hogy megvalósulnak...

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Arany Piroska tárcái                                              

.                                                                                  

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.15. 08:23

Bíró Ernő alkotása

12466062_1221945791155431_8240929895329580608_o.jpg 

18x12 cm. akvarell, papír.

2015.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.10. 08:07

Családorvos, speciális mentőorvos

Nyíregyháza

szszb_32_tk_dr_kiss_csaba_800.jpgTöbb életciklust is megtöltő eseményt halmozott eddigi 30 éve alatt dr. Kiss Csaba családorvos, foglalkozás-egészségügyi orvos – hamarosan szakvizsgázik – , ám katasztrófa-mentőként annyi szenvedést, könnyet, gyászt látott Mianmartól Haitin át Nepálig, hogy az indiai mesterétől tanult módszerek, a meditáció és a spirituális gondolkodás segítik megérteni és feldolgozni a karmikus történeteket, sorsokat. Lelke úgy őrzi meg épségét, hogy családjával igyekszik minél több érdemi időt tölteni. A 4 éves Levente és a másfél éves Bálint, valamint neje, Kissné Garai Viktória foglalják keretbe hétköznapjait, és varázsolják élhetővé a hazai hétköznapokat a katasztrófa sújtotta térségből hazatérve.

November 19-én ünnepelte 30. születésnapját. Édesanyja Kertész Anikó Tünde a Kölcsey Televíziónál, édesapja, Kiss János Csaba a Jósa András Kórház szállítási osztályánál dolgoznak. Felesége biológus, most a két kisgyermekükkel tölti az ébrenlét minden percét. Meghitt otthonukban beszélgetünk, nepáli teát szervíroz szertartásosan a családfő. A zsúfolt könyvespolcon megbecsült helyre kerültek a keleti filozófiákról szóló könyvek. Nem messze a családi szentély, spirituális vezető fotójával, megszentelt tárgyakkal, buddhista malával. Kontrasztként a kicsik játékai hoznak vissza a hétköznapokba. Kiss doktor arról mesél, hogy az érző lények megmentését tinédzserként is fontosnak tartotta. Eljárt a Hortobágyi Madárkórházba fekete gólyát, egerészölyvet menteni, gyógyítani. A madárvédelemről írt sikeres pályázati anyaga tovább gondolásra késztette, ma kuratóriumi tagja a Madárkórház Alapítványának. Bár a sejtbiológia és a molekuláris biológia tudománya nyűgözte le az egyetemen, a dr. Zilahi Zsolt praxisában töltött rezidens orvosi gyakorlat meggyőzte: legyen családorvos.

A világ és benne a szenvedő emberek iránt érzett felelősség arra késztette, hogy medikusként jelentkezzen a Debreceni Egyetem Különleges Orvosi és Mentőcsoportjába. Az első bevetés során Mianmarban a Nargis ciklon átrajzolta a földfelszínt és 150 ezren vesztették itt az életüket. Az akkor 22 éves orvostanhallgatót megrázták és meg is erősítették a tragédiák. Az Irrawaddy folyó deltájában – rizsföldek, amerre a szem ellát – , 60 éve nem láttak fehér embert! A helyiek bizalmatlansága a sátorkórházban gyógyítók iránt hamar oldódott.

Soha nem felejti a Haitit romba döntő földrengés látványát. Az a két hét a földi poklot mutatta meg félelmetes valójában. 300 gyerekre dőlt az iskola, a romok alatt tanszerek, diákigazolványok és élettelen kis testek. Aládúcolt kórházépületben, a helyszínen látták el a test sebeit. A lélek sebeinek begyógyítására legfeljebb egy ölelés jutott, s utána a mentőcsapatra is ráfért volna egy kezelés! Nepálba 2015 tavaszán szólította őket a földrengés. A helyi családok jó része napi egy dollár alatti jövedelemből tengődik, társadalombiztosítás nincs, és nem engedhetik meg maguknak az orvosi ellátást. A rögtönzött rendelőben egy asztal, ágy, vérnyomásmérő, kevés láz- és fájdalomcsillapító, fogamzásgátló és némi kötszer – ez az egészségügy. Vizsgálatra, műtétre nem jut, örülnek, ha a szülésre beérnek egy ilyen ellátó pontra a kismamával.

Családorvosként a kótaji körzetben 2400 gyermeket és felnőttet gyógyít. Egészségtudatosabban élnek a páciensek, hallgatnak az orvos szavára, odafigyelnek a testet tápláló ételeikre. A testmozgást nem divatnak tartják. Ám a betegségek kialakulásának lelki és életmódbeli okairól még van mit tanulni. A paciensek egy része a nyugati orvoslásra jellemző mentalitással bír, mértéken felül isznak, dohányoznak és gyógyítsa meg őket az orvos, ha valami baj van! A rendelőt naponta százan keresik fel, a megelőzés fontosságáról beszélni kevés az idő. A fiatal doktor szerint elindult egy folyamat, jó példa erre az általa szervezett első kótaji egészségnap sikere. Sokan megértették: a vérnyomásproblémát, a cukorbetegséget saját maga rendezheti mindenki. Ám az egyéni felelősségvállalás a saját egészségükért – no, ebben a kérdésben még van hova fejlődni. De mennyire más ez, mint egy földrengés, vagy árvíz pusztítását túlélni. Vajon a katasztrófák áldozatai és túlélői nem cserélnének velük?!

Dr. Kiss Csaba foglalkozás-egészségügyi szakvizsgájára készül. Egészségfejlesztő programokat, morális támogatást nyújtanak. A sok sebből vérző hazai egészségügy és a benne áldozattal szolgálók is igénylik a törődést.

Családjában találja meg a hétköznapi tragédiák elviseléséhez szükséges energiát. Indiai mestere intelmeit megfogadva, Kiss doktor arra tette fel az életét, hogy segítse a vele kapcsolatba kerülő emberek spirituális fejlődését, gyógyítsa a rászorulók testi, lelki bajait. Naponta meditál. A sorsdrámákat kihívásnak fogja fel, ezeket a gondolatokat osztotta meg több száz hallgató előtt a prána nadis rendezvényen a minap Nyíregyházán.

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.07. 18:32

phoca_thumb_l_imgp8251.jpgA tirpák szó eredetileg a török korban elnéptelenedett Szabolcs megyei területekre beköltözött, elmagyarosodott szlovákság (ön)gúnyneve volt. Még pontosabban: a Békés megyéből Nyíregyházára telepített tótajkú nép, amellyel a Felvidékről és külföldről jövő szintén tótajkú telepesek egybeolvadtak. Egyébként a tirpák szláv szó, és tűrőt, szenvedőt jelent. S a pejoratív értelme a következő (sajnos): műveletlen, udvariatlan, faragatlan, otromba, hülye ember; nyíregyházi ember. (Ebben az értelemben még a futballstadionban is gúnyolják az ellenfél csapatának a drukkerei a Nyíregyháza Spartacus labdarúgóit.) Nos, ezt az értelmét, hangulatát kellene megváltoztatni e szónak. De hogyan? Egyrészt úgy, hogy a gúnyolódókat igazándiból megismertetjük a tirpákokkal.

A Nyíregyházán alapított és korábban nyomtatott formában megjelentetett A Vörös Postakocsi című folyóirat 2009 tavaszi számát a tirpákoknak szentelte. Az indító írás a Tirpákok című hősi éneket mutatja be. Az eposz szerzője dr. Vietórisz István városi főügyész, amatőr költő és köztiszteletben álló polgár. Műve 1939-ben jelent meg, és Nyíregyháza hősi korszakának, a városalapítás legfontosabb közösségteremtő mozzanatának, a lutheránus templom megépítésének a történetét mutatja be. Ha a mű nem is mindenütt egyenletes poétikai léptékkel mérve, mégis a miénk. Célja az volt, hogy az elragadtatás hangján bemutassa a város derék tirpák lakosságának a szorgalmát. Ezúttal csupán az előhangot idézzük, ízelítőül a műből: „Tallózzunk mezején régen volt dolgos időknek / Ősök jönnek elém, homokon várost alapítók / Kiknek erénye, miként kis ablakon át az olajmécs / Esti sötétségben szelíden hívogatja a vándort: Úgy vonz tiszteletet keltvén késő unokákban.”

Született jóval később, 2011-ben is egy mű a tirpákokról, a címe: Tirpákia Tündérkert. A szerző, Onder Csaba a szó hangulatának és jelentésének a megváltoztatását tűzte ki célul. Ő maga ekképp nyilatkozott erről: „Mi most ott tartunk Nyíregyházán, illetve Szabolcsban élők, hogy bárhová megyünk az országban, azonnal letirpákoznak bennünket. Egy régi projekt, hogy ne találjunk új nevet magunknak, hanem vállaljuk, hogy tirpákok vagyunk, próbáljunk egy pozitív brandet építeni a magunk irodalmi eszközeivel, ironikusan, játékosan, akkor ez másképpen fog csengeni.” Nos, a zenés komédia bűnüggyel, amelyben a valószerű keveredik a valószerűtlennel, azt igazolta, hogy igen, sikerült. Íme, egy részlet a posztmodern komédiából a szerethető tirpákokról: A műben a kormányzó titkára így jellemzi őket: „Tótmagyarok. Békésből idehívott farmerek. Lóbolondok. Csak a munka meg a takarékoskodás érdekli őket.”. Mire a kormányzó: „Reménytelenül józan életprogram.” A betétdalok hasonlóan önironikusan szólalnak meg, például a főszereplő, Laura így fakad dalra: „Ó, vérvörös rúzs tirpák tangó / Gyere és eméssz el, istállószagú szerelemmel / És aztán tölts még abból / A nyíri vinóból / Hisz csalfa a szerelem, mint a bor.”

(A kép forrása: http://latvanytervezes-paloczy.blogspot.hu/2012/03/onder-csaba-antal-balazs-tirpakia.html)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.06. 16:33

Huszár Boglárka festménye

12401754_1218455574837786_4907912803625368275_o.jpg

100x80 cm. olaj vászon

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.03. 09:24

Szalontai Barnabás múzeumalapítóról beszél Dám László igazgató

szalontai_barnaba_s-3.jpgSzalontai Barna Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egyik legismertebb személyisége volt: Nyírbátort és környékét nála nélkül el sem lehetett képzelni. Máig nem felejtem névjegyét, amelyen ez állt: „Dr. phil. Szalontai Barnabás Állami Díjas múzeumigazgató, a nyírbátori Báthori István Múzeum alapító igazgatója”. És szinte mindig hozzátette: etnográfus, néprajzkutató, történész. Ráadásul abszolvált jogász volt, továbbá okleveles tanító, rajztanár és történelemtanár... Akár azt is mondhatnánk, hogy igazi polihisztor.

Vajon milyen embernek ismerte meg Szalontai Barnát az utódja, Dám László, aki a nyírbátori Báthori István Múzeum igazgatói posztján követte őt? Dám Lászlót már nem Nyírbátorban kellett fölkeresnem, hanem Nyíregyházán, a Jósa András Múzeumban, a megyei múzeumi szervezet frissen kinevezett igazgatójaként.

– Érdekes, hogy Szalontai Barna indulásának körülményeiről – holott az élete nyitott könyv attól kezdve, hogy elkezdte építeni a múzeumot – keveset tudunk...

– Sok helyen járt iskolába: Polgáron, Mezőkövesden, Nyíregyházán, végül Hajdúböszörményben érettségizett. A jogi egyetemre Debrecenben és Pécsett járt, de a doktori szigorlatait 1943-ban ismétlődő betegsége miatt nem tudta letenni, ezért is mondta magáról mindig, hogy abszolvált jogász. 1945 tavaszától közigazgatási gyakornok és alispáni titkár volt Nyíregyházán. 1947 nyarától Nyírbátorban lett járási jegyző, kihágási büntetőbíró és iparhatósági biztos. Később könyvelőként dolgozott a dohánybeváltóban, 1952-től pedig rajztanár lett. Munkája mellett kezdett Nyírbátor történetével foglalkozni, első gyűjtései is ehhez kapcsolódnak. Aztán a szakmai támogatások, biztatások hatására kapcsolt  „nagyobb sebességre”, aminek az eredménye az általa létrehozott Báthori István Múzeum lett.

– Ki lehet szűrni az életrajzából olyan előzményt, amely előrevetítette a múzeumszervezői munkát?

– Vannak erre utalások. Nagyon melegen említi mezőkövesdi gimnáziumi ének-zene szakos tanárát, Dala Józsefet, aki egyben a mezőkövesdi múzeum alapítója is volt, továbbá hajdúböszörményi osztályfőnökét, Csiha Antal történelemtanárt, aki később hosszabb ideig a Hajdúsági Múzeum élén állt. Debrecenben Baranyai Béla jogtörténész-professzor hatott rá, akiről egy helyütt megemlíti a Sárkány-rendről szóló jelentős tanulmányát, megjegyezve intuícióit saját tanulmányához, amelyet Kalmár Józseffel írt egyetemistaként a Báthoriak kőemlékei címmel. Érdemes megemlíteni, hogy pécsi egyetemi éveitől kezdve szinte szenvedélyévé vált a fényképezés, sok képes levelezőlapja került közforgalomba is. Volt egy iparművészeti jellegű, bejelentett találmánya, amellyel albumokra, könyvekre bőrintarziás címereket, monogramokat lehetett készíteni. Már fiatal korában nagyon jó szervező volt. Amikor Nyíregyházára került, már 1946-ban részt vett a haladó gondolkodású, általa franciás műveltségűnek tartott Bessenyei Kör újjáélesztésében és megszervezésében, amelynek főtitkára is lett. Büszke volt arra, hogy Bessenyei György születésének 200. évfordulója alkalmából meg tudta nyerni az ünnepi beszédre Ortutay Gyula akkori vallás- és közoktatásügyi minisztert. Életrajzaiban beszámol arról is, hogy amikor Nyírbátorba került, fúvószenekart, szalon- és szimfonikus zenekart, kamarakórust, ének-zene kart, népi zenekart szervezett, ezek mintegy öt esztendeig működtek a helyi kultúrház égisze alatt.

– Ön mikor és hogyan ismerkedett meg Szalontai Barnával?

– Jó régen, még a hatvanas években egyetemi hallgató koromban. Akkoriban ő szoros munkakapcsolatot tartott fenn a debreceni egyetem Néprajzi Tanszékével, ahol én is tanultam. A nyírbátori kerámiáról szóló könyvét a tanszék vezetésének segítségével írta, az ottani vezető professzorok, Gunda Béla és Szabadfalvi József voltak a lektorai. Gyakran jött az egyetemi könyvtárba kutatni, s egy ilyen alkalommal Gunda Béla mutatott be neki. Miután diplomáztam, és tanársegédként dolgozni kezdtem, én is közvetlen részesévé váltam e tudományos kapcsolatnak. Az egyetemi hallgatóknak  ugyanis gyakran szerveztünk néprajzi kutatótáborokat az akkori nyírbátori járás területén, azon a környéken, amely Szalontai Barna illetékességi területének számított. A legsikeresebb Nyírlugos lehetett, talán azért, mert ott egy nagyon jó képességű évfolyam hallgatói vettek részt a munkában: többek között Viga Gyula, Niedermüller Péter és Balázs György, akik közül többen ma már kitűnő, nemzetközi hírű tudósok. A kutatás keretében a diákok valójában tudományos diákköri dolgozatokat készítettek Nyírlugoson, amelyeket később meg is jelentettünk: kétkötetes néprajzi monográfia kerekedett ki belőlük. Közben tárgyakat gyűjtöttünk, megkérdeztük a parasztembereket, beszélgettünk, bementünk a csűrökbe, a pajtákba, jártuk a padlásokat, s amit érdemesnek tartottunk, összeszedtük, elláttuk a szükséges adatokkal, és bevittük a nyírbátori múzeumba. A kapcsolatunk később is megmaradt, annál is inkább, mert én is a Nyírség népi építészetével kezdtem foglalkozni.

– Milyen embernek ismerte meg őt?

– Röviden fogalmazva örökmozgó volt. Egy percig nem ült nyugton. Mindig csinált valamit, mindig járt az agya. A „Szalontai-típusú” emberek különlegeseknek tekinthetők, mert megszállottak.

– Tud példát mondani arra, hogy miben nyilvánult meg a megszállottsága?

– Jól mutatja ezt például, hogy amikor száz forintért megvette Bethlen Gábor 1622-ből származó díszszablyáját, azonnal beleltározta és elhelyezte a múzeumba. Az emberek többsége biztosan hazavitte volna, hiszen az a kard igen nagy értéket képviselt. Amikor kölcsönadtuk az osztrákoknak egy kiállításra, csupán a biztosítási díja tízezer dollárba került. Ő nagyon is tisztában volt ezzel az értékkel, mégis az volt a természetes számára, hogy a közösségnek, a múzeumnak adja. A gyűjtést rajztanárként kezdte el. Köztudott volt róla, hogy ha egy gyerek a nagymamai padlásról egy régi tejesköcsögöt bevitt az iskolába, Szalontai tanár bácsitól kapott egy ötöst. Gyűltek is a tárgyak szép számmal, köztük nemritkán néprajzi szempontból is értékes darabok. Hála Istennek, mindig vannak ilyen megszállott emberek, akik az életüket teszik fel arra, hogy valamit létrehozzanak.

– Ebből a szempontból kivételesnek számított Szalontai Barna tevékenysége Szabolcsban?

– Tulajdonképpen majdnem minden vidéki múzeum így jött létre a megyében. A lelkes gyűjtők, amatőrök  – akiknek lényegében nem volt közük sem a tudományhoz, sem a régészethez – csupán kedvtelésből gyűjtöttek, a jobbak azonban később egy-egy múzeum vezetőjévé váltak. Mint például Csiszár Árpád Vásárosnaményban, aki eredetileg lelkész volt, vagy a tanító Molnár Sándor Vaján. Szalontai Barna azonban közöttük is élen járt.

– Úgy hírlett, hogyha Szalontai valamire szemet vetett, azt megszerezte a múzeumának mindenáron. Nem voltak ebből konfliktusai?

– Nagy konfliktusról nem tudok, kisebbek minden bizonnyal voltak. Ez azonban nem is lehetett másként, hiszen nemcsak megszállottja volt a múzeumnak, hanem már-már a mániájává is vált. Féltékeny volt a kincseire, a múzeum anyagára. Bizalmatlan volt mindenkivel szemben, nemhogy publikálhatott volna valaki az ott látottak alapján, de még a raktárba sem mehetett be idegen. Magának tett félre mindent, mindenről ő akart írni, szinte belebetegedett, amikor Németh Péter megyei múzeumigazgató kinevezett Nyírbátorba egy muzeológust, akinek természetesen joga volt bemenni a raktárba. Barna bácsi a régészt, Varga Bélát egyszerűen nem akarta beengedni a régészeti raktárba. Ő sem volt mentes a hiúságtól sem, meg büszke is volt arra, amit létrehozott.

– Szalontai Barna szeretett írni, újságcikkeket és könyveket publikált, utóbbiak között voltak egyszerűbbek, alkalmiak és terjedelmesebb, tudományos igényű könyvek. Hogyan állják ki ezek az idő próbáját?

– Ezek tartalmát, megjelenésük történetét elég jól ismerem, ugyanis az egyetemen, amint beletanultam, az én feladatom lett minden tanszéki kiadvány műszaki szerkesztése. Szalontai Barnának két olyan könyve is megjelent, amelyet a tanszék adott ki, azoknak is én voltam a technikai szerkesztője, a Nyírbátor népi építészetéről szóló nagy terjedelmű munkájának pedig a lektora is, mivel javarészt népi építészetről szólt, ami a tanszéken az én területem volt. Szakmai tanácsokkal is elláttam, ami folyamatos munkakapcsolatot jelentett közöttünk. Sajnos Barna bácsi már nem érte meg könyvének megjelenését, halála után néhány nappal hoztam el azt a miskolci nyomdából. Ez a könyv egy igen jó munka. Igaz, sokszor átdolgozta a kéziratot, aminek elsősorban az volt az oka, hogy ő nem volt szakképzett kutató. Sok minden elkerülte a figyelmét, ezért elkelt a szakmai segítség. Nem a hibák miatt, hanem például azért, mert minden tudományos kutatás szerves része a konzultáció. De nyugodtan mondhatom, hogy szakmailag ez az egyik legjobb népi építészeti monográfia. Nagy kár, hogy már nem érhette meg a megjelenését. Tudom, kandidátusi értekezésnek akarta beadni, amire Gunda professzor biztatta.

– A munkakapcsolaton túl személyes, baráti kapcsolatba is kerültek?

– Nem, a kapcsolatunk nem volt baráti, hanem szakmai, korrekt és őszinte. Én a lakásán soha nem voltam, a családját nem ismertem. Sokat beszélgettünk. Ha Nyírbátorba mentem gyűjtőmunkára, soha nem kerültem el őt, mindig bementem a múzeumba is. Aztán az itt végzett tudományos kutatómunkám közben lassanként beleszerettem a nyírbátori múzeumba. Később engem lepett meg a legjobban, hogy 1983-ban elkezdett csábítgatni, hogy menjek el Nyírbátorba múzeumigazgatónak, mert ő csak bennem bízik meg, és csak rám meri bízni ezt a gyűjteményt. Neki – mint mondta – el kell mennie nyugdíjba, amit Németh Péter, a megyei múzeumi szervezet igazgatója szorgalmaz. Meggyőzte az ötletének életrevalóságáról a megyei vezetőket, végül Gyuró Imre, a megyei tanács elnökhelyettese és Kuknyó János osztályvezető jött el Debrecenbe, hogy egyeztessék az elképzelést a tanszéki főnökömmel. Így kerültem Nyírbátorba.

– A megye hasonló jellegű intézményei között a Báthori István Múzeum hol helyezkedik el?

– Szakmai körökben már akkor is a legjelentősebb vidéki múzeumként tartották számon. Mivel az intézménynek Szalontai Barna volt az alapítója és a fejlesztője, kimondhatjuk, hogy életművet alkotott. Egy történelmileg kiemelkedő városban, mint Nyírbátor, nagyon fontos egy helytörténeti múzeum. Maga az ötlet is az ő fejéből pattant ki. Szinte „bezsongott”, amikor az ásatásoknál előkerültek a baluszterek, a kályhacsempék, a hajdani nyírbátori várkastély kimondottan értékes és nagyon szép emlékei. Ezzel kezdődött, aztán hozzálátott a szisztematikus gyűjtéshez. Amikor elkezdték építeni a régi gimnáziumot  – a templommal szemben lévőt, ami a jelenlegi Báthori István Általános Iskola – tömegével kerültek elő régészeti leletek. Barna bácsi ott volt a helyszínen, és ha bármi előkerült, már vitte is a kincseit. Lefényképezte, leírta, beleltározta. Emellett Nyírbátorban és a környéken néprajzi anyagokat gyűjtött. A képzőművészet úgy került a képbe, hogy ő rajztanár is volt, számos grafikája, festménye ma is megtalálható a múzeumi gyűjteményben. Elkezdte gyűjteni mások képeit is, és néhány év alatt létrehozott egy nagyon szép és modern képzőművészeti gyűjteményt. Ez a három pillér jelentette a múzeum alapjait.

– Legalább ilyen értékes maga a Báthori István Múzeum épülete, amelynél jobb helyet el sem lehet képzelni...

– Az összegyűjtött anyag java részét előbb a városháza toronytermében állították ki. Fel lehetett ugyan az ajtóra írni, hogy múzeum, de nyilvánvaló volt, hogy nem ez a megoldás, sőt még a kultúrházban rendelkezésre bocsátott néhány helyiség sem volt alkalmas erre a célra. Barna bácsi akkor vetett szemet a hajdani minorita kolostorra. Nagy bátorság volt, hiszen az épület borzalmas állapotban volt, beomlott tetővel, egy részében szükséglakásokkal. De Barna jó érzékkel választotta ki a helyet, mondván, hogy csak egy ilyen nagy múltú, nagy értékű épület adhat méltó otthont az általa már megálmodott múzeumnak. Előbb kiharcolta, hogy odaadják az épületet. Addig ment és rágta minden elképzelhető illetékes fülét, míg meg nem kapta. Aztán kihajtott hozzá még 15 millió forintot, ami 1957-ben nagyon nagy pénz volt. A valódi munka neheze, a műemléki feltárás és a helyreállítás azonban csak ezután következett. Ebben is szenzációs munkát végeztek. Volt az épületnek olyan része, amely annyira tönkrement, hogy a barokk boltozatot nem lehetett helyreállítani, csak rekonstruálni. Ezt olyan jól megcsinálták, hogy aki nem volt jelen a munkálatoknál, utólag nem képes különbséget tenni a régi és a helyreállított boltozat között. Barna azonban nem elégedett meg azzal, hogy most már méltó környezetben lehetett bemutatni Nyírbátor történelmét, újabb célokat tűzött maga elé. Például 1963-ban visszaszerezte Debrecenből a stallumot, és Mátészalkáról elhozta az ecsedi vár 1484-es datálású címerkövét.

– Nemcsak a régi dolgokra figyelt fel. Emlékszem, amikor Nyírbátor környékén lőttek egy farkast, azt Szalontai Barna kitömette és kiállította a múzeumban. Ez hogyan illeszkedett a múzeum profiljához?

– Egyszerűen be akarta csalogatni az embereket a múzeumba. Ismerek olyat, aki életében egyszer járt a nyírbátori múzeumban – gyerekként elvitték megnézni a farkast –, de közben megnézte a stallumot és a középkori gótikus csempéket, amelyekre ma is emlékszik. Egy másik remek gondolata az volt, hogy összeállítottak egy szép kiállítást Bátorliget élővilágáról. Mivel az ősláphoz nem lehet tömegeket vinni, az emberek azt a múzeumban nézhették meg. Ez párját ritkító különlegesség lett. Ha ezekről beszélünk, érdemes megemlíteni, hogy óriási előny volt számára a polihisztorsága. Ő nem úgy volt tudós ember, hogy elmélyedt egyetlen dologban, és arról mindent tudott. A szónak abban az értelmében sem volt történész, művészettörténész vagy régész sem, hogy ezeket tudományos alapon művelte volna, bár törekedett rá, és a diplomái is megvoltak hozzá. Egyszerűen minden érdekelte. Az egyik feladatot még meg sem oldotta, már belevágott a másikba. Szakmai cikkei többségének ez az egyik hiányossága. Viszont nagyon jó megérzései voltak..

– Melyek a kiemelkedő munkái?

– A már említett – Nyírbátor népi építészetéről szóló  – könyve, amellyel a kandidátusi címet is elnyerhette volna. Nagyon jó a máriapócsi offerekről – viaszöntőkről – írott munkája is, arra Európa-szerte hivatkoznak. Ezek a legjobb művei, maradandók. Egyébként nem kellett volna neki annyit írnia, de igényelték is tőle, meg szerette is az írást. A tömegmunkának azonban mindig a minőség látja kárát. Mindemellett az írásban, pontosabban a kiadásban is volt egy zseniális megérzése. Felismerte, az viszi el a hírét, ha kiadja a Báthori István Múzeum füzeteit. Ezekben kiváló kutatók munkái jelentek meg Csallány Dezsőtől Balogh Istvánon át Dankó Imréig és másokig.

– Ezen kívül milyen jellegű munkákat adtak közre ebben a kiadványban?

– Egymás után láttak napvilágot a vékony kis füzetek Nyírbátor történetéről, Bátorliget élővilágáról, a Hajdúvárosokról, a Báthoriak pénzéről, a Báthoriak emléktárgyairól és így tovább. Ezek roppant értékes sorozattá álltak össze, a szakma ma is keresi, hivatkoznak rá, egyedi értéket képviselnek. A kutatók állandóan gyötrik a múzeumot, hogy adjunk belőle, de már nekünk is csak egy sorozat van. Most az a tervünk, hogy amikor 2005-ben ötvenéves lesz a Báthori István Múzeum, újra megjelentetjük a Füzeteket, immár egy kötetben, hogy hozzájussanak mindazok, akiknek szükségük van a 40-50 évvel ezelőtt megjelent tanulmányokra. Barna már akkor erre is gondolhatott. Annak idején jótékonyságnak tűnhetett, hogyha Nyírbátorba érkeztek festők, művészek alkotni vagy kiállítani, igyekezett mindegyiküknek katalógust készíteni. Ez már most, 30-40 év után szinte pótolhatatlan érték. Nemrégiben például valahol előkerült Szabó Gáspár hagyatéka, s valaki szólt nekem, hogy alkotásaiból kellene egy kiállítást szervezni itt Nyírbátorban. No, de ki az a Szabó Gáspár? Csak elő kellett venni a Barna bácsi által szerkesztett katalógust, s elolvashattam életrajzát, megnézhettem képeit annak a művésznek, aki egykor zenetanár és festő volt a városban. A kis füzet forrásértékű munka. Számtalan ilyet lehetne sorolni. Most, amikor az emberek általában a mának élnek, nem sokan gondolnak arra, hogy életük már huszonöt-harminc év múlva a történelem része lehet, sőt még hamarabb is, gondoljunk csak a nyolcvanas évek végére, kilencvenes évek elejére. Szalontai Barna szakmai nagysága abban van, hogy ő az ilyesmire is gondolt.

– Ön tehát egy jó múzeumot vett át tőle két évtizeddel ezelőtt…

– Igen. Amikor engem kineveztek a Báthori István Múzeum igazgatójának, akkor ez az intézmény nemcsak Szabolcs megye legszebb, legjelentősebb tájmúzeuma volt, hanem sokak szerint az Alföld egyik legrangosabb múzeuma, amelynek már akkor volt nemzetközi hírneve. Mind a mai napig megjelenünk „A világ legfontosabb múzeumai” című amerikai kiadványban, amelyhez minden évben kérik a friss adatokat. Mást nem kellett tehát csinálnom, mint egyetemi tapasztalataim, szakmai kapcsolataim révén fenntartani, továbbvinni azt, amit Szalontai Barna elkezdett és felépített.

– Szinte hihetetlen, hogy egyetlen ember energiájából ennyi mindenre futotta. Elismerték Szalontai Barna átlagon felüli munkáját?

– Már 1955-ben minisztériumi elismerést vehetett át, a kitüntetéseinek sorát pedig az ötvenévesen kapott Állami Díj koszorúzta meg. Ez az elismerés akkoriban nagyon magas rangú volt. E díjak is jelzik: Szalontai Barna Nyírbátor nagy egyénisége volt, akinek nagyon sokat köszönhet Szabolcs-Szatmár-Bereg megye múzeumi szervezete, és mindazok, akik ellátogatnak az általa alapított intézménybe.

Marik Sándor

***

SZALONTAI BARNABÁS (született 1919. január 8-án Ilosván, elhunyt 1984. március 5-én Nyírbátorban) néprajzkutató, múzeumigazgató.A debreceni és a pécsi egyetemen végzett jogot, a debreceni egyetemen pedig néprajzi oklevelet és bölcsészettudományi doktorátust szerzett 1967-ben. 1955-ben megalapította a nyírbátori Báthori István Múzeumot, amelynek 1962-től igazgatója volt. Elsősorban Nyírbátor és környéke néprajzi, tárgyi anyagának összegyűjtésével és népi kisipari témákkal foglalkozott. Főbb művei: Keresztes György nyírbátori fazekasmester munkássága (Nyírbátor, 1967); Kerámia a nyírbátori paraszti háztartásban (Debrecen, 1970); Viaszöntő népszokás Máriapócson (Nyírbátor, 1977); Nyírbátor népi építészete (Debrecen, 1984). 1970-ben Állami Díjat kapott, 1981-ben Nyírbátor város díszpolgárának választották.

DÁM LÁSZLÓ (született 1945. március 15-én Budapesten) etnográfus, múzeumigazgató.A debreceni egyetemen szerzett magyar–néprajz szakos diplomát 1968-ban. Doktori disszertációját a népi építészet témaköréből írta 1969-ben. A debreceni egyetem Néprajz Tanszékének oktatója 1968 és 1984 között. A Báthori István Múzeum igazgatója 1984-től 2003-ig. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei múzeumi szervezet igazgatója 2003-tól. Múzeumi vezetőként is oktat az egyetemen. Három egyetemi jegyzet írója, hat önálló kötete, háromszáz tudományos publikációja jelent meg.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.02. 09:49

Címkék: ü:Szalontai Barnabás

Írta: Ésik Sándor

 

12458707_10206599956010600_636748506_o.jpgAlattunk Alice Springs – ébresztett volna fel szendergésemből a pilóta, de nemhogy nem szenderegtem vagy aludtam volna, nagyon is éber voltam. A hosszú repülőutak akár tíz órás vagy annál is hosszabb kibírhatatlan ücsörgést jelentenek. Vetítenek egy filmet, sőt, ebéd után még egyet. Megiszik az ember egy-két doboz sört, ami néhány órára mégis elaltatja. Aztán felébred, ránéz az órára, és elkeseredik. Még több mint a fele hátra van. A szomszédom jól húzza. Leesett állal horkol.

Lenézek a szárny alatt. A halványvörös síkságon tényleg találkozik néhány végtelenbe vesző út. A kereszteződésben házsorok. Nem valami nagy hely. Semmit sem tudok róla, csak hallottam már a nevét. Itt, Ausztrália közepén ötszáz kilométerekre esnek egymástól a települések. Erős képzelőerő kell hozzá, hogy valaki felidézze a szomszéd városban lakó ismerősét. Nem tudom, rajtam kívül kipillantott-e egyáltalán valaki. Miért nem az Uluru, a nagy rozsdás szikla felett szállunk, elégedetlenkedtem magamban. Azt is látni kéne, lapoztam bele az útikönyvbe. Nem találtam, pedig sokszor elolvastam a róla szóló részt. Egy bennszülött beszélt róla valamelyik utazási csatornán. A világ legnagyobb egy tömbben álló sziklája. Nem csoda, hogy lelkes szavakkal mesélt a gazdagon kifestett riportalany. A geológiáról természetesen fogalma sem volt, sőt nem is érdekelte, pedig az ostoba kérdező egy darabig feszegette a kérdést. Aztán elmondta maga a tudnivalókat. A fekete arc mimikája semmiről sem árulkodott. Ennél idegenebb vonásokat sehol másutt nem láttam még. Félve mondom, hogy csúnya, de az volt. Egyedül az ősökről hagyta egy kicsit bővebben beszélni a rendező vagy a vágó, ki tudja, ki rontotta el szegény filmet. Azt mondta, ők élnek és éltek, de most nem itt vannak, hanem az álomidőben.

Minden vallás és ideológia sarokköve a teret és az időt megfogni valahogyan. Valamennyinek vannak többé-kevésbé elfogadható válaszai, de bizonyíték nincs. Hátradőltem az ülésben, és jóleső érzés töltött el. Ugyanaz, mint amit akkor éreztem, ama Uluru-s film alatt. Végtelenül imponált, ahogy az egyszerű és számára mégis megcáfolhatatlanul elfogadott világképét egy mondatban összefoglalta.

Sydney unalmas belvárosa után üdítő érzés volt üldögélni a sokadik sziget dombtetején. A szó szoros értelmében, mert hűvös óceáni szellő járt a lombok között, a park pedig – ahogy másutt is a környéken, ápolt, gondozott. Hívogatott. Kör alakú réztáblán térkép, azon nyilak – merre mi található. A mellette lévő padon egy élő hús-vér ausztrál vagy aboriginál. Nevezik őket sokféleképpen, érdekelne, magukat minek hívják. Egy dzidzseridut fújt időnként, ami az ősi hangszerük. Gyűltek a fémpénzek a kis dobozban a lábánál. Ugyanúgy néz ki, mint a filmen, nézegettem lopott pillantásokkal. Álomidő… Ezt ismételgettem magamban, és hogy meg ne bántsam, arrébb sétáltam. A nyíl irányában megláttam az operaházat a vitorláival. Nem kéne annyi utazási filmet nézni, jobb lett volna itt megtudni hányatott történetét. Na, nem baj, majd az álomidő… Visszafordultam. Kiábrándító volt látni, hogy az én bennszülöttem mobilon telefonál. Sebaj, legalább hallok valamit az ősi nyelvből, indultam felé közömbös arccal. Jó ideig tartott, míg rájöttem, angolul társalog, arra viszont azonnal, hogy egy szavát se értem. Az ausztrálok angolja önmagában is nagyon idegen, de ez… Pedig közben felidéztem magamban a repülőút alatt gondoltakat, és azt is, mit kérdezek majd egy igazi aborigináltól.

A térről számukra biztosan nyilvánvaló, hogy végtelen. Einstein nélkül is körbe látják a horizontot. És azt is tudják, mennyire kilátástalan és hiábavaló dolog bármerre is úgy elindulni, hogy valahová messze. De az idő… Ránéztem, nem találkozott a tekintetünk. Végzett a telefonnal, és fújta tovább rendületlenül. Ennek a kimondhatatlan, leírhatatlan nevű valaminek ugyanolyan volt a hangzásvilága, mint itthon a dorombnak.

Vajon tudják-e az ősök ott valahol, talán éppen az Uluru tövében, de mindegy is, az álomidőben, hogy te itt fújod némi apróért, ahelyett hogy gyíkot sütnél a bushland-ben? Hol van az asszonyod, van-e fiad? Faragtál-e már neki kis dzidzseridut? Kijöttök ebből a kis pénzből? Istenem, micsoda ostoba kérdések. De hát ez az én világom.

Megálltam, hátat fordítottam és messze néztem a párába vesző óceánba. Az én sorsom idegen, és nem értené, mit akarok. Mosolyogna, helyeselne, ez a dolga. Mert béklyó nincs ugyan a lábán, de rabszolga. A rabszolgám.
Én meghalok egyszer, és ha igaz, amit a bölcsek állítanak, feltámadok. Hogy honnan jövök, azt elrendezték egy „sokasodjatokkal.” Ő viszont nyugodt és nem bánatos, mert az álomidőből jött, és oda távozik. Álomidő… Ebben a tudatban élni álomidő az is, ami két álomidő között eltelik.

Végre egy szép dallamnyomra bukkant a fülem az egyhangú – hogy ne mondjam – nyekergésben. És rám is nézett, aki fújta. Már nem akartam vele társalogni, mert mindent megbeszéltünk. Lassan elindultam az autó felé, de egy pillanatra megtorpantam. A réztáblán megpillantottam Alice Springs nevét egy nyíllal, mellette már nem emlékszem hány ezer kilométerrel. Még egy kicsit elidőztem, mert hirtelen úgy éreztem, igazuk lehet ezeknek az ausztráloknak. Ráadásul – hogy az ismeretterjesztő filmekről meg ne feledkezzünk – felfedezésükig több tízezer évig lakták a messzi a kontinenst lényegében alig változó társadalmukban. A hátamat nekitámasztottam a réztáblát tartó sziklának. Merengtem egy kicsit, aztán bosszúsan elrúgtam magam tőle.

Most, évtized múltán jutott eszembe, hogy akkor azt gondoltam: lennie kellene kis álomidőknek is, soknak és külön-külön itt, az ébren álomidőben. Most azt gondolom, akár okos volt az az aboriginál, akár nem, ezért az óhajtásomért lesajnált volna. Mert ez aztán tényleg annyira kapzsi, annyira európai, és annyira kívül esik egy álomidő-hívő világán… De akkor is, és éppen azért… Ha az álomidőt, az igazi álomidőt nem ember álmodja, az lehet az az álom, amiből felébredni felér egy születés fájdalmával, visszaaludni bele megér egy fájdalmas halált.
 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Ésik Sándor tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.31. 16:45

Biszák László festménye

1655785_1212711882078822_8611723715885766752_o.jpg

80x40 cm. akril, vászon.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.27. 08:39

 

royal-baby-tub-1.jpgKét okból nem adtam a gyermekemnek a Minya Rita nevet. Egyrészt nincs lányom, másrészt nyilvánvaló, hogy a rímes összecsengés nevetségesség forrása. Nézzünk néhány egyéb alapszabályt a névadással kapcsolatban!

A hagyomány szerint az első szülött továbbviszi az apa nevét, ám az utóbbi években megdőlni látszik ez a szokás. Egyébként sok országban elfogadott, hogy a csecsemőt születése után néhány héttel nevezik el, így a babát megismerve már sokkal egyszerűbb a névadás. Fontos, hogy a keresztnév illeszkedjék a vezetéknévhez! Ki ne hallott már vicces vagy fura nevű emberekről: pl. Major Anna, Kasza Blanka. A hangzás tekintetében komikus és egyhangú, ha a Török vezetéknévhez az Ödön vagy Dömötör keresztnevet választjuk, vagy az Elekes vezetéknévhez az Etele keresztnevet. Tehát a jóhangzásra is ügyelni kell.

Az fokozza a név szépségét, ha a családnév és a keresztnév együttes hossza nem tér el túlságosan a teljes személynevek átlagos hosszától. Ez annyit jelent, hogy az egy szótagú családnévhez nem tanácsos rövid keresztnevet választani. A Jó Pál legyen inkább Jó Gedeon. A terjedelmes családnévhez pedig ne válasszunk hosszú keresztnevet, tehát a Bodrogligeti Anasztázia helyett jobb a Bodrogligeti Anna név.

Általában nem tanácsos olyan keresztnevet választani, amelyiknek a kezdő hangja megegyezik a családnév utolsó hangjával, például: Gyetvai Imre, Bor Róbert.

Érdemes arra törekedni, hogy a nagyon gyakori családnevet viselők lehetőleg kevésbé sűrűn használt keresztnevet kapjanak, a mindennaposnak számító keresztnév pedig ritkábban előforduló családnévhez társuljon. Rengeteg Tóth Mária van az országban, így a név nem tud megfelelni egyedítő feladatának, jobb például a Tóth Kincső.

Célszerű figyelembe venni azt is, hogy nem szerencsés, ha ugyanabban a hónapban van a születendő gyermek névnapja és születésnapja is.

Nem hanyagolhatók el a jelentéstani vonatkozások sem. A vezetéknév és keresztnév kapcsolatából furcsaságok adódhatnak, például Fehér Piroska, Vízy Boglárka, Keserű Szilárd.

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.26. 16:48

Írta: M. Szlávik Tünde


12079652_1030623860310897_3000828997110247236_n.jpgA több órás várakozás után hirtelen lódultak meg az események. A mentős megperdítette alatta a kerekesszéket, csak arra volt ideje, hogy tétován a nővérpult felé intsen. Senki nem reagált, ügyet sem vetettek a távozóra, éppen az új betegek felvételét intézték, s ő már nem tartozott ide. Olyan gyorsan közeledtek a csapóajtóhoz, hogy elfogta a szédülés. Egy pillanatra úgy érezte, a mentős nekitolja, hogy az ő két vén térdével feszítse szét az ajtószárnyakat. Az utolsó pillanatban egy idegen jött szemből, félreállt, s utat engedett nekik, amit a mentős harsány köszöntük szépennel nyugtázott. Kicsit úgy érezte magát, mint egy eleven faltörő kos, mintha vele vágnának utat a kórházfolyosó kora délutáni emberáradatában.

− Igyekezzen, mamuska! – hajolt ki a másik piros-sárga ruhás férfi a betegszállító autó ajtaján. – A vonat nem vár… − fakadt dalra, miközben kezét nyújtva besegítette az utolsó szabad ülésbe. Kézitáskáját szorongatva tétova mozdulatot tett a kerekesszék felé, de mire megszólalhatott volna, már emelkedett is az ócska barna táska a holmijával. A pohár, villant át fején a gondolat, ahogy nagy lendülettel besuvasztották a táskát az ülés és a lába közé, de szégyellt volna lehajolni, hogy megnézze, nem tört-e el. Bizonyára megvédte a puha törülköző, aminek a közepébe dugta. Sajnálná, ha baja esne. Azon az utolsó estén, amikor túl fáradtnak érezte magát, hogy kiszálljon az ágyból, Pista ebben hozott neki vizet. Tálcára rakta, megadva a módját még egy konyharuhát is terített behajlított karjára, parancsoljon, méltóságos grófnő, tréfálkozott… Ez volt az utolsó tárgy, amit a férje érintett… Azóta csak ünnepnapokon vette elő, meg most, ahogy a kórházba pakolt. Ha netán mégsem sikerülne az a műtét, ez legyen itt a közelében…

Az autó zúgása-ringatása és az utastársak monoton hangja elnyomta kissé érzékeit, s éhségét feledve el-elbóbiskolt. Hetvenöt évesen már nem érezte szükségét, hogy részt vegyen a kötelező udvariassági körökön, beszámolva betegségről, családról, gyerekeknek felépített házról, unokáknak adott tízezrekről, az ólban hízó kocáról, az ősszel eltett befőttekkel teli kamráról. Nem is lett volna mivel dicsekednie, így talán, ha ébren van is megengedi magának az irányítható nagyothallás luxusát. De álmodott. Pistáról, ahogy hazavárja őt. Akkurátusan a járda két szélére tolja a havat, ahonnan majd hátratalicskázza a veteményeskertbe, aztán lehomokol a bejárati ajtótól a kiskapuig, nehogy ő elcsússzon. Majd bajuszát huncutul megpödörve ráhunyorít: na, topoghatsz, Mama…

− Mama, mama! – hajolt arcába a mentős, majd ébredéstől kába, vizenyős tekintetét látva gyengéden megveregette a karját. – Megérkeztünk, mamikám.

Esetlen mozdulatokkal kászálódott ki az autóból, lenyelte a szájában felgyülemlett epekeserű nyálat, halkan elköszönt a hurkába való majoránna mennyiségén vitatkozó betegtársaktól, majd belekapaszkodott a színes overálos férfi karjába. Az ruganyos mozdulatokkal, de az ő lassú tipegéséhez szabva tempóját végigvezette a szél által összehordott hóbuckák között az ajtóig. A kulcs, jaj, a kulcs, ha el nem alszik, időben elővette volna a retikülből, most csak feltartja itt az embereket, riadozott, de a mentős megnyugtatta, ismeri ezt a fajtát, addig a saját háza előtt sem száll ki, míg ki nem oktatta a másikat toroskáposztából.

A kulcs persze nem a táskában volt, hanem a kabátja zsebében, oda készítette, hogy ott hamarabb megtalálja a sötétben is, csak elfeledte. Ahogy kinyílt az ajtó, hideg dohszag áradt a hóillatú udvarra. Villanyt gyújtott, s előkotorta kopott pénztárcáját. Hagyja csak, lépett ki a férfi a járdára, hát jó egészséget, mamikám. Majd kezeivel fázósan megütögette karjait, átugrálta a buckákat, s betette a kiskaput. A mentőautó nyitásakor kiszűrődött a benti nevetgélés; halk dudaszó, motorzúgás, majd csend. Csak a csend…

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: M. Szlávik Tünde tárcái

A történet első része: Kizárójelentés

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.23. 15:46

Bíró Ernő alkotása

 12360403_1207361252613885_3410132706053108514_n.jpg

38x52 cm. papír, akvarell.

2014.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.20. 09:02

Írta: Arany Piroska            

 

hargitai_bea_traccsparti_masolata.jpgA kis ház rozoga. Már mióta – nem is tudja –, évek óta elhagyatott. Így van ez, amiben nem laknak, az elvadul. Nem gyújtottak tüzet a kemencéjében időtlen-idők óta. Nem itt vacsorázik a család, nem ennek a tűzhelyénél melegednek télen. Még az a jó otthonszag sem olyan már, mint egykor. Ha néha keresett itt valamit, megcsapta a lakatlanság hideg, penészes szaga. Inkább be se jött.

Most, hogy süt a nap, bátorságot erőltet magára. Most, hogy egyedül van, és még kora délelőtt az idő, most elszánja magát. Kidob minden ócska holmit. Ideje már. Mióta egyedül van, úgyse használja. Megerősíti magát. Nem fog emlékektől elgyengülni. Megnézi az órát. Kiszabja magának a ráfordítható időt. Most nem fog elvacakolni, sírdogálni a múltakon sajnálkozva, mint máskor. Ábrándozni? Nem szabad. Az unokáknak úgyse kell ezekből itt már semmi, kinek őrizgetné. Egyszer úgyis túl kell lenni ezen is.

Már többször, még az ura idejében tervezgették, hogy ezt a házat lebontatják. Csak, mégis, mivel oly sok az emlék – a falon az a fakult tükör, a rózsás vászonkanta, nagyapja légycsapója, gyermekkori rég elszállt idők őrzője –, amit itt tartogattak, ezért a lebontás mindig halasztódott. Itt vannak az ősöktől örökölt bútorok. Hová tették volna? Abban a faragott, tornyos, magas ágyvégű nyoszolyán a sok tömött párna, lágy derékalj, meleg dunna. Hányan születtek, haltak abban? Kidobni? Elégetni? És ha valakinek szüksége lesz rá? Akkor milyen jó lesz. El is ajándékozhatták volna. Kinek? A szomszédoknak is van régről mindenük. Fel se mernék nekik ajánlani. Régit? Mindenkinek az új kell már, nem a kopott, nem a másé.

Na, ezek az edények se, itt a kredencben. Azokat se tudja, hova tenni. Fazekak, lábasok. Nagyok.   Rendes nagy családra valót lehetett azokban főzni. Öt-hat emberre eleget. Ahányan voltak.

Galuskaszűrő. Legalább négy literes. A sok főtt tésztának, galuskának. Nem neki egymagának.

Tányérok. Némelyiknek csorba a széle. Sokan ettek ebből, aratáskor meg szüretkor,ha többeknek főztek. Gulyáslevest… Istenem, érzi az illatát! Utána fánkot sütöttek. Vagy lekváros buktát?

Húsdaráló. Mit darálna véle? Kolbásznak valót? Hol vannak már azok a korán kelő, hajnali, forralt boros disznótorok? Nem ölnek már disznót. Nem eszik a szalonnáját, sem a húsát. Csak csirkét. Azért is tart még egy kakast, néhány tyúkot. Azt is leginkább a friss tojásért.

Átteleltetett most is nyolc tyúkot, meg persze a kakast. Reggelenként szereti hallani kukorékolását. Az az első, hogy megeteti őket. Mostanában a kis kendermagos tyúkot nem látja. Az a szép kis tavalyi jérce. Elcsavargott? Vagy elkapta valami féreg? Nincs meg, napok vagy hetek óta. Pedig már vetegetett egy-egy tojást. Kár érte.

Né, a kredencfiókban ez a csigacsináló! Valamikor lakodalmak előtt csigatésztát sodortak. Meg karácsonyra, húsvétra. Múzeumba való szerszám. Az unokák azt se tudnák, ha egyáltalán kihúznák ezt a nyöszörgő kredencfiókot, hogy mire való. Boltból veszik a levestésztát. Nincs vele gond. Ezt is ki lehet dobni, a csigacsinálót.

Hát ez meg micsoda masina, kérdezné az unoka. Ez a mángorló. Van ez is százéves, ha nem több. Beleköltözött a szú. Evvel mángorolták simára a dunyhahuzatokat, lepedőket. Gyorsabb, egyszerűbb volt, mint a vasalót melegíteni. Ezt is el lehet már tüntetni innen.

Belerakni mindent ebbe a nagy mosófazékba. Ebben főztük ki a vászonruhákat. (Soha már ezután. A nejlont? Még elolvadna.) Ide minden ócskaságot, és egyszer, mikor a kukáskocsi épp erre jár, kivinni. Csak akkor, nem hamarabb, nehogy valami kíváncsi kéz szétdúlja, elszórja. Azután milyen kínos lenne összetakarítani, amit más otthagyott. Mondjuk, ha azokat is kivisszük, azokat a színehagyott kabátokat ebből a sifonból, aminek örökké nyikorog az ajtaja…

Télikabátok, nadrágok, zakók. Kié volt? Ki hordta? Megőriztük. Kinek lett volna szíve kidobni? Dől belőlük a csípős naftalin. Szentségtörés háborgatni őket. Simogatóan húzza végig rajtuk a kezét. És –mint kíváncsi gyermek – belenyúl a fekete kabát felső zsebébe. Szégyenkezve, mintha az elmentek titka után kutakodna. Van benne, mi van benne? Egy kicsire összehajtogatott cetlit talál. Pénz, papírpénz? Az ablakhoz viszi, hogy jobban lássa. Olvassa: „Beadási nyugta.” A mai napon beadott 52, azaz ötvenkét tojásról.1953. március vagy május? Aláírás olvashatatlan. Megroggyan a térde. A cédulát összehajtogatja. Visszateszi, oda, ahonnan elvette. Megborzong.

Szomorú lesz az ember a régi emlékektől. Fázni kezd. Hideg van itt. Nem csoda, hiszen már hetek óta, tavasz elejétől, éjjel-nappal nyitva tartotta az ajtót, az ablakot. Szellőztet, hátha nem penészedne tovább. .

Kint süt a nap, kimegy melegedni. Milyen kihalt ez a ház, attól ment el – mint máskor is – a kedve. Most, ma nem. Majd holnap kiválogatja, ami már nem kell. Majd egyszer. Majd máskor elrakodik.

Hallga' csak! Valami zajt hall odabentről… Mi az, talán a macska? Visszamegy, hogy kizavarja. Cicc, cicc, cicukám! Nem, nem a macska az. Különös zaj, szokatlan zörej ez. Szétnéz.

– Nahát! Itt vagy?

A kanapé sarkában felejtett fakult kendők, ócska kispárnák mellől rákotyog az elveszettnek hitt kendermagos. Ott ül, orozva kotlik, onnan riasztja őt ez a – most már – tyúkanyó.

A tavalyi jérce.

A kihalt ház csöndjét választotta, itt akar költeni.

– Ó, te, ...de megijesztettél!

Kiáltásától a kotló felrebben, lerepül, otthagyja hevenyészett fészkét. Öt tojás van alatta. Egyikből már kikelt, ott sipog, ott evickél, mindjárt leesik a kanapéról első, pelyhes kis csibéje. A kotló izgatottan korrog, vissza akar jutni, félti a csibét, a tojásait és egyáltalán. Eddigi, magaválasztotta házát, csöndes birodalmát ki meri zavarni? Zajosan méltatlankodik a kanapé előtt.

Teli torokból kodál, kotkodácsol, verebek feleselnek rá, az eresz alól.

Életre kél az öreg ház. Egy betévedt darázs, az ablaküveghez verődve keresi a szabadulást.

A nap fényesebben süt, friss szél lebbenti a függönyöket

Kiüríteni a házat? Egy ilyen „lakott” házat? Inkább tüzet kell rakni a régi vaskályhába, hadd melegedjenek az új lakók.

Valaki kopog, valaki jön. Na, ugye! Ha a kotló orozva költ, az vendéget jelent.

Már jön is a délelőtti megszokott látogató.

Szállongó pipafüstje megelőzi az öreg szomszéd, Miska bátyja lépteit.

– Aggyonisten Erzsók! Na, mit csinálunk? Látom, nem pakolunk, kotlót hajkurászunk?

– Azt hát, meg akarom fogni, hogy egy rendes fészket készítsek neki. Pakolni még ráér. Látja, nem veszett el a kis kendermagos, hanem ide kotlott, még kiscsirkéim is lesznek, na mit szól?

– Mit szólnék, mióta mondom én, de nem hiszed, hogy minden jóra jöhet, csak ki kell várni. Osztán szaporán avval fészekkel, hékám, mert örömünkben még elfelejtkezünk a délelőtti kávézásról!  

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Arany Piroska tárcái

                                                                                                                                    

                                                                                                                    

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.16. 17:05

rambo_ii_la_mission_rambo_first_blood_part_ii_1984_reference1.jpgAnnak idején Peterdi Pál az egyik televízió-műsorban vezetett Tücsök és bogár című rovatot, amelyben különböző újságokból rosszul fogalmazott mondatokat, pontatlanul használt kifejezéseket mutatott be. Most őt idézve nézzünk egy csokorra valót.

Kezdjük egy filmajánlóval a rádió- és televízió-újságból, a film címe a Nagy durranás. „A fiatal, kezelhetetlen repülőpilóta egy év kihagyás után visszatér támaszpontjára, hogy részt vegyen a szupertitkos Alvó Menyét akcióban. Igazi Rambóként csap bele a palacsintába, és újra elcsábítja a gyönyörű Ramadát.” Nyilván bele lehet csapni a palacsintásba is, azonban a Magyar szólástár című kötet szerint is inkább a lecsóba. A „Belecsap a lecsóba” szólás a szlengben azt jelenti, hogy belekezd valamibe.

Más. Nyelvtanóra egy középiskolában, a tanárnő kérdezi. Mi a messze szó szófaja? A válasz: távolsági főnév. Egy újabb kérés a tanárnőtől: Mondj egy szállóigét! Mire a válasz az, hogy repül. A rádióban hallgatom egy szakember nyilatkozatát tavasszal, esős időszak után egy belvizes területről: tengelyen kikezelt belvíz. Azaz szippantó kocsival elhordott víz.

Az újságban olvasom egy bírósági tárgyalásról a következőket. „Kémia- és magyarnyelv-óra keverékének tűnik a tárgyalás. Magoljuk az új kifejezéseket, miközben a bíró kéri, hogy a „hő hatására bekövetkező komponensváltozás” helyett nyugodtan mondja azt a szakértő, hogy „megégett”, mint ahogyan később a fizikus szakértővel is megállapodnak abban, hogy az ajtón megfigyelhető „folytonossághiányt” nevezze egészen egyszerűen „lyuknak”. Örvendetes, hogy vannak olyan bírók, akik a fölöslegesen túlbonyolított és kitekert, szakmainak tűnő megfogalmazást egyszerűen tudják helyettesíteni, ahogy mondani szokták, józan paraszt ésszel.

És végül természetesen nem maradhat ki a politika. Az egyik újságban olvastam: Ha X párt tovább tud erősödni, és sikerül Magyarországot egy gazdasági, illetve más tekintetben is erős országgá tenni, akkor hivatalosan is fel lehet vetni a revízió kérdését, akár már nyolc év múlva. Majd a mondatát bírálóknak a következőképpen reagált: Ez egy kiragadott szövegrész volt, az egész mondandómat kellene ismerni. Valóban beszéltem revízióról, de én a szótár szerinti értelmezésben használtam, azaz egy jogi felülvizsgálatról beszéltem. Az újságírónak arra a felvetésére, hogy a köznyelvben a revízió visszacsatolást jelent, azt mondta: akkor rossz a köznyelv.

Bizonyára létezik egy külön politikai köznyelv is, amelynek az értelmezési határai gumiból vannak….

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.15. 08:05

Ősz Zoltán alkotása

12301685_1203894746293869_1620816563335621851_n.jpg

Szénrajz, papír.

2015.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.13. 08:49

3ml3bw0.gifGoncsarov Oblomovja, ma már csak úgy mondanánk, punnyad. Ugyanis a klasszikus orosz mű főhőse, Oblomov lakása pamlagán heverészik és ábrándozik nap mint nap. Gondolatban tele van reformokkal a világ megváltoztatása érdekében. A valóságban azonban mindez túl sok energiát kívánna tőle, ezért végső soron nem tesz semmit. Levonja a tanulságot, hogy nem érdemes semmin sem változtatni. A birtoka közben szép lassan pusztul, ő pedig punnyad.

De mit is jelent pontosan ez a szó, és honnan ered? Laczkfi János szerint tétlenkedést, unatkozást, fásultságot, gubbasztást, langyos lébecolást. De mégis, egészen más a hangulata a punnyad szónak, mint a felsorolt rokon értelmű változatainak. Viszonylag új és divatos kifejezésünk. Hegedűs Attila nyelvész szerint a szó töve egy úgynevezett fiktív tő, ami azt jelenti, hogy önmagában nem használatos, és ez a punny. Egyben úgynevezett hangulatfestő tő is, és a -d egy igeképző a szó végén.

Mint említettem, sajátos hangulata van a szónak, és az ebből képzett igenév, a punnyadt pedig egy életérzés szava. Olyan szó, amelyet egy egész nemzedék vallhat magáénak. Sajnos, tegyük hozzá máris. Ez az az ige, amelyik nem cselekvést, hanem annak a hiányát jelenti. Mulvai János szlengje szerint, ami ugyancsak megtalálható a világhálón, a szó jelentése kettős. Egyrészt jelenti az étel vagy ital (pl. bor) megromlási folyamatát, de jelenthet még szörnyen unatkozó vagy másnapos embert is. Nézzünk néhány jellegzetes mondatot e szóval, amely 5÷10 évvel ezelőtt kezdte a pályafutását a szlengben, majd a sajtónyelven keresztül a köznyelvben is gyökeret vert. A szó pedig különböző képzőkkel teljes jogú tagja a szókészletünknek. Íme, néhány alakja: punnyadó, punnyadt, punnyadás, punnyadozik, punnyatag, punnyadásos, bepunnyad, lepunnyad, kipunnyad, elpunnyad.

Íme, mondatokban: „A kalapjairól híres énekes szerint legtöbbször otthon punnyad és horrorfilmeket néz”.

„A boldogság önfeledt, punnyadt, harmonikus állapotához feltétlenül csendes, szelíd érzések és körülmények szükségesek.”

„Nem egy tombolós buli, de szerencsére nem is punnyatag nosztalgia.”

„Építkezem, ami nem könnyű, mert a korosztályom nehezen mozdul, bepunnyad, bemenekül az unokák mögé, lemondva a saját életéről.”

„Ne kérdezzetek, mi a logika abban, hogy egyik nap minden ok nélkül lepunnyad mindenki, másnap meg ugyanilyen hirtelen jobban lesznek.”

„Délre már szinte mindenki kipunnyad innen a napra.”

És végül egy dalszöveg átalakított mondatában: „Mi ez a punnyadás, fiatalok?”

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.10. 17:07

Írta: Nagy Farkas Dudás Erika

 

robert_frederick_blum_oreg_indian_kemeny_2.jpgNyaralásról visszatért ismerősünk mesélt egy faluról, ahol senki sem lakik, a házak gazdátlanul pusztulnak a hegybe, és bár tulajdonosaik a közelben élnek új településen, a régi helyüket is őrzik, és eszükben sincs eladni idegennek. Akinek ezt továbbmeséltem, legyintett: – Mert megélnek valamiből, de akinek már enni sincs mit, az adja annak, aki kéri – mondta, igazolva azokat, akik örülnek, ha örökségüket pénzzé tehetik, nem nézve, kinek a kezére adják családjuk egykori otthonát. Az eladó ház sok, de vevő alig akad, főleg a menekültek jönnek, akik a jobb állapotban lévő házakat vásárolják. Olcsó a ház errefelé, mondják elégedetten. Mélyebb okok, magyarázatok, vádak hangzanak el, panaszok, viták kerekednek a téma nyomán. Közben előrevetíti magát a nem is olyan távoli jövőnk, és a kép esetleg csak csodaváró reményekkel elviselhető.

Az öreg házak reménytelensége szívszorító. Ha kihal az utolsó lakója, a százéves, vert falú ház gyorsan megadja magát a pusztulásnak. Ezen a tájon ritka kivétel, ha fölújítva ismét életre kelhet. A természet hihetetlen gyorsasággal foglalja vissza a maga területét, benövi, átszövi, eltakarja, lassan szétbomlasztja – visszaveszi, ami belőle emelkedett.

Utazás közbeni pihenőre egy elvadult portánál állunk meg. Néhány fényképet készítenék, bár otthon is bőven akad hasonló látvány, de jók a fények, kínálja magát a hely, sehol egy lélek. A romos ház körül gyorsan növő fák, ecetfa, akác, a bodza szurokfekete termése a vályogfalmaradványra hullik. Keskeny csapáson, fejem fölé érő gaz közé indulok. Egy vénséges álciprus ráncos, foszladozó kérge, apró gallyai a régen nyírt bukszusokon. A ferde kútkáván hullámpala darab, rajta nyalábnyi alaktalan betontömb. A kút mellett elvirágzott jázminbokor. A téglajárda, a letéglázott udvar helye csak föltételezés, a hátsóudvar a kerttel nőt össze. Akác, szilvafák, birsalmafa, erdőnyire terebélyesedett mogyoró. A gyümölcsfák a metszés híján megnyúlt ágaikkal földig érnek. A szőlőtő, hogy honnét indul, nem látszik, de a fák hegyéig fut egy-egy inda. Régi góré körül a szeder birkózik a vadszőlővel, utóbbi indái már a krisztusfa hegyéből fordulnak vissza, lengenek a szélben, mint megtépázott zászlók. Látszik, hogy az elnéptelenedő környezettel a növények nem vállalnak sorsközösséget, kedvükre tombolnak az emberkéz által régen érintett kertben. Nem kérdezik, ki a gazda ott. Most ők és az enyészet.

A világ bármely táján érvényes, reménytelen pusztulás szomorú valóságán átütő szépséget fényképen hoztam volna el, már kezemben volt a gép, amikor, mint a semmiből, megjelent mögöttem egy asszony, intett, ne fényképezzek, és abban az utcában nem eladó semmi! Próbáltam magyarázkodni, hogy de nem is azért… A szemén láttam, fölösleges, és igaza van, mi keresnivalóm ott, az akkor is magánterület, ha embernek nyoma alig akad rajta. A hangjában előtte sem volt gorombaság, csak határozottan szólt, és miután én is vita nélkül, bólintva raktam táskámba a gépet, elmosolyodott. Nem kérdezte, hogy honnan jöttem, és mi dolgom, csak néhány szót beszéltünk az elnéptelenedő falvakról, hogy ő is egyedül él. Ha meghal, az ő háza is ilyen lesz, mint ez itt, mutatta, mert a gyerekei nem jönnek vissza.

Esteledik, mire otthon vagyunk. Sohasem szerettem a lemenő napot, hiába kínálja magát a látvány. A dombtetőn gyalogos ismerős int, megállunk, beszáll a kocsiba. Közben úgy nézelődöm, mint aki nagyon régen ment el, és nagyon messziről jött. Előttem a falunk déli bejárata, az egész szépsége eltakarja a mögötte megbújó részleteket. Gondolataimban a két mondat váltja egymást. Nálatok olcsók a házak. Nálunk nem eladók. A közöttük feszülő távon múltunk, sorsunk, egyéni életek, okok füzére feszül, nagyjából összeegyeztethetetlenül.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Nagy Farkas Dudás Erika tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.09. 16:07

Katasztrófamentő, tűzoltó, masszőr, egyetemi oktató

Nyíregyháza

szszb_32_tk_ujteleki_miha_ly_800.jpgAmikor egy katasztrófa átrajzolja a földfelszínt, megjelennek a romeltakarítók, elsőként a speciális mentők. Noha vannak általános szabályok, soha nincs két egyforma helyzet. Ujteleki Mihály, a címben felsorolt szakmákat hivatásként folytató mester, olyan egyszerűen, természetesen beszél az embert próbáló feladatok megoldásáról, mintha azok hétköznapiak lennének. Elsőként azt emeli ki: fiai, a 20 éves Mihály és a 18 éves Bence is követi őt a mentésekben. Misi a speciális-, Bence a vízimentés területén szerzett jártasságot. Ujteleki Mihály szülei, Szlávik Veronika anya és Ujteleki Mihály apa büszke a fiára, az unokáira, mert sajnos, egyre többször igényel az emberi élet mentése áldozatvállalásra, különleges körülmények közt történő feladatmegoldásra elhivatott szakembereket, bárhol is történjen katasztrófa a Földön. Még jó, hogy a felesége, Bense Brigitta tiszta szívből támogatja családja férfi tagjait ebben a nem mindennapi szolgálatban. Ő egyébként gyógynövényeket és gyógykészítményeket forgalmazó szalont vezet és maga is masszőr.

Az 1971-es születésű Ujteleki Mihály a Széchenyi István Közgazdasági Szakközépiskola tanulójaként ismerte meg a speciális mentést. A tinédzserekre jellemző óriási energiával, lelki feltöltöttséggel és már-már megszállottsággal kereste a lehetőséget, ahol kipróbálja önmagát. 1993-at írtak, amikor az országosan ismert Mancs gazdáját, Lehóczki Lászlót megismerte, a többi történelem. Megtanulta, hogyan kell a romterületen kutatni, a természeti vagy ipari katasztrófa áldozatait, sérültjeit kimenteni. A kutyás mentést különösen megszerette. Érdekfeszítően ecseteli, miként tanítják meg a kutyát, hogy akkor is teljesítse a feladatot, ha nincs alatta talaj, ahonnan elrugaszkodjon. A speciális mentő hevederrel a hátára erősíti a kosárban ülő kutyát, és már másznak is a vízszintes, vagy ferde kötélpályán a bajba jutottakhoz. Ukrajnában egyszer drótkötélpályán másztak. Még arra is betanítják a kutyát, ha a sérült esetleg – a sokk hatására – megijedne, netán rátámadna a kutyára. Ugyanis a napokig stressznek kitett szervezet, például hidegben, simán farkasnak észleli a mentőkutyát…

Se vége, se hossza az emlékidézésnek. Egy eltűnt néni a mentőkutyába kapaszkodott, és az, mint egy kis radiátor melegítette a szerencsétlenül járt asszonyt, míg lehozták a hegyről. Ujteleki Mihály szerint még az is a sérült életben maradását szolgálta, amikor az idegrángás két napon át fenntartotta a vérkeringést. Bánkúton, a síparadicsomban majdnem őket is menteni kellett volna, hisz a kis Polskiban 3 speciális mentő és 2 kutya szorongott. Egy terepjáró húzta fel a csúszós lejtőn a mentésre igyekvőket…

S ez a tény mutatja, hogy az állami feladatokat végző speciális mentők nagyon kevés anyagi forrásból, nemritkán saját pénzből indulnak lelkiismeretük parancsára másokat kimenteni. A 150 speciális mentőt számláló Huszár Önkéntes Mentőszervezet tagjaként nemzetközi vizsgát tett 2013-ban Mihály is. Angol nyelvismeret birtokában, katasztrófa sújtotta övezetben, zárt kárhelyen mentik mások életét. Idehaza a 2013-as Dunai árvíz tette próbára Kismaros térségében apát és fiát: 10 napon át dolgoztak vállvetve. Vajon ki volt kettejük közt büszkébb a másikra?

A Debreceni Egyetem Nyíregyházi Egészségügyi Főiskolai karán a leendő mentőtiszteknek oktatja a speciális mentést. Itt ismerhette meg dr. Lipóczki Imre főorvost, tanszékvezetőt, akit nemcsak szakmailag, hanem emberileg is mentoraként tisztel. Mihály eredeti szakmája tűzoltó, volt parancsok is, most ismét vonulóként teljesít szolgálatot Tiszavasváriban. Szabadnapjaiban a nyíregyházi Fazekas János tér 26. alatt lévő Angyalka Szépségszalonban masszőrként kezeli pl. a migrénes fejfájásban szenvedőket, száz százalékos eredménnyel. Talpmasszázzsal baba-projektet végzett: a sok évi várakozás után 5 hét alatt került áldott állapotba az asszony. Gerincsérvet sem kell feltétlenül operálni, igen jó erre is a masszázs.

A segíteni akarás a vérében van. Szeretné, ha a speciális mentést vállalók abból is pénzt keresnének, amiben profik. Például az alpinmentők ipari alpinistaként vállalnak feladatokat, gyárkémények tisztítását például. Az elsősegélynyújtókhoz a masszőri munka áll közel. A tűzoltók a hétköznapokban is gyakorolhatják ezt, a vízimentők uszodamesterként tevékenykednek.

Ars poeticaként Ujteleki Mihály a dalai láma híres mondását idézi: mily furcsa, hogy az emberek tönkre teszik az egészségüket a pénzkeresésért, majd a vagyonukat feláldozzák az egészségük helyreállításáért?! Az arany középút megtalálása, a harmónia visszaszerzése az élet minden területén – ekkor mondhatja el magáról bárki, hogy testileg, lelkileg, szellemileg összhangba került a világmindenséggel, benne önmagával. Ennek előmozdítását tartja Mihály életfeladatának.

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.08. 07:48

Hargitai Beáta alkotása

12348618_1200398266643517_1097456981_n.jpg

21x30 cm. vegyes technika, papír

2014.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.06. 08:17