royal-baby-tub-1.jpgKét okból nem adtam a gyermekemnek a Minya Rita nevet. Egyrészt nincs lányom, másrészt nyilvánvaló, hogy a rímes összecsengés nevetségesség forrása. Nézzünk néhány egyéb alapszabályt a névadással kapcsolatban!

A hagyomány szerint az első szülött továbbviszi az apa nevét, ám az utóbbi években megdőlni látszik ez a szokás. Egyébként sok országban elfogadott, hogy a csecsemőt születése után néhány héttel nevezik el, így a babát megismerve már sokkal egyszerűbb a névadás. Fontos, hogy a keresztnév illeszkedjék a vezetéknévhez! Ki ne hallott már vicces vagy fura nevű emberekről: pl. Major Anna, Kasza Blanka. A hangzás tekintetében komikus és egyhangú, ha a Török vezetéknévhez az Ödön vagy Dömötör keresztnevet választjuk, vagy az Elekes vezetéknévhez az Etele keresztnevet. Tehát a jóhangzásra is ügyelni kell.

Az fokozza a név szépségét, ha a családnév és a keresztnév együttes hossza nem tér el túlságosan a teljes személynevek átlagos hosszától. Ez annyit jelent, hogy az egy szótagú családnévhez nem tanácsos rövid keresztnevet választani. A Jó Pál legyen inkább Jó Gedeon. A terjedelmes családnévhez pedig ne válasszunk hosszú keresztnevet, tehát a Bodrogligeti Anasztázia helyett jobb a Bodrogligeti Anna név.

Általában nem tanácsos olyan keresztnevet választani, amelyiknek a kezdő hangja megegyezik a családnév utolsó hangjával, például: Gyetvai Imre, Bor Róbert.

Érdemes arra törekedni, hogy a nagyon gyakori családnevet viselők lehetőleg kevésbé sűrűn használt keresztnevet kapjanak, a mindennaposnak számító keresztnév pedig ritkábban előforduló családnévhez társuljon. Rengeteg Tóth Mária van az országban, így a név nem tud megfelelni egyedítő feladatának, jobb például a Tóth Kincső.

Célszerű figyelembe venni azt is, hogy nem szerencsés, ha ugyanabban a hónapban van a születendő gyermek névnapja és születésnapja is.

Nem hanyagolhatók el a jelentéstani vonatkozások sem. A vezetéknév és keresztnév kapcsolatából furcsaságok adódhatnak, például Fehér Piroska, Vízy Boglárka, Keserű Szilárd.

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.26. 16:48

Írta: M. Szlávik Tünde


12079652_1030623860310897_3000828997110247236_n.jpgA több órás várakozás után hirtelen lódultak meg az események. A mentős megperdítette alatta a kerekesszéket, csak arra volt ideje, hogy tétován a nővérpult felé intsen. Senki nem reagált, ügyet sem vetettek a távozóra, éppen az új betegek felvételét intézték, s ő már nem tartozott ide. Olyan gyorsan közeledtek a csapóajtóhoz, hogy elfogta a szédülés. Egy pillanatra úgy érezte, a mentős nekitolja, hogy az ő két vén térdével feszítse szét az ajtószárnyakat. Az utolsó pillanatban egy idegen jött szemből, félreállt, s utat engedett nekik, amit a mentős harsány köszöntük szépennel nyugtázott. Kicsit úgy érezte magát, mint egy eleven faltörő kos, mintha vele vágnának utat a kórházfolyosó kora délutáni emberáradatában.

− Igyekezzen, mamuska! – hajolt ki a másik piros-sárga ruhás férfi a betegszállító autó ajtaján. – A vonat nem vár… − fakadt dalra, miközben kezét nyújtva besegítette az utolsó szabad ülésbe. Kézitáskáját szorongatva tétova mozdulatot tett a kerekesszék felé, de mire megszólalhatott volna, már emelkedett is az ócska barna táska a holmijával. A pohár, villant át fején a gondolat, ahogy nagy lendülettel besuvasztották a táskát az ülés és a lába közé, de szégyellt volna lehajolni, hogy megnézze, nem tört-e el. Bizonyára megvédte a puha törülköző, aminek a közepébe dugta. Sajnálná, ha baja esne. Azon az utolsó estén, amikor túl fáradtnak érezte magát, hogy kiszálljon az ágyból, Pista ebben hozott neki vizet. Tálcára rakta, megadva a módját még egy konyharuhát is terített behajlított karjára, parancsoljon, méltóságos grófnő, tréfálkozott… Ez volt az utolsó tárgy, amit a férje érintett… Azóta csak ünnepnapokon vette elő, meg most, ahogy a kórházba pakolt. Ha netán mégsem sikerülne az a műtét, ez legyen itt a közelében…

Az autó zúgása-ringatása és az utastársak monoton hangja elnyomta kissé érzékeit, s éhségét feledve el-elbóbiskolt. Hetvenöt évesen már nem érezte szükségét, hogy részt vegyen a kötelező udvariassági körökön, beszámolva betegségről, családról, gyerekeknek felépített házról, unokáknak adott tízezrekről, az ólban hízó kocáról, az ősszel eltett befőttekkel teli kamráról. Nem is lett volna mivel dicsekednie, így talán, ha ébren van is megengedi magának az irányítható nagyothallás luxusát. De álmodott. Pistáról, ahogy hazavárja őt. Akkurátusan a járda két szélére tolja a havat, ahonnan majd hátratalicskázza a veteményeskertbe, aztán lehomokol a bejárati ajtótól a kiskapuig, nehogy ő elcsússzon. Majd bajuszát huncutul megpödörve ráhunyorít: na, topoghatsz, Mama…

− Mama, mama! – hajolt arcába a mentős, majd ébredéstől kába, vizenyős tekintetét látva gyengéden megveregette a karját. – Megérkeztünk, mamikám.

Esetlen mozdulatokkal kászálódott ki az autóból, lenyelte a szájában felgyülemlett epekeserű nyálat, halkan elköszönt a hurkába való majoránna mennyiségén vitatkozó betegtársaktól, majd belekapaszkodott a színes overálos férfi karjába. Az ruganyos mozdulatokkal, de az ő lassú tipegéséhez szabva tempóját végigvezette a szél által összehordott hóbuckák között az ajtóig. A kulcs, jaj, a kulcs, ha el nem alszik, időben elővette volna a retikülből, most csak feltartja itt az embereket, riadozott, de a mentős megnyugtatta, ismeri ezt a fajtát, addig a saját háza előtt sem száll ki, míg ki nem oktatta a másikat toroskáposztából.

A kulcs persze nem a táskában volt, hanem a kabátja zsebében, oda készítette, hogy ott hamarabb megtalálja a sötétben is, csak elfeledte. Ahogy kinyílt az ajtó, hideg dohszag áradt a hóillatú udvarra. Villanyt gyújtott, s előkotorta kopott pénztárcáját. Hagyja csak, lépett ki a férfi a járdára, hát jó egészséget, mamikám. Majd kezeivel fázósan megütögette karjait, átugrálta a buckákat, s betette a kiskaput. A mentőautó nyitásakor kiszűrődött a benti nevetgélés; halk dudaszó, motorzúgás, majd csend. Csak a csend…

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: M. Szlávik Tünde tárcái

A történet első része: Kizárójelentés

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.23. 15:46

Bíró Ernő alkotása

 12360403_1207361252613885_3410132706053108514_n.jpg

38x52 cm. papír, akvarell.

2014.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.20. 09:02

Írta: Arany Piroska            

 

hargitai_bea_traccsparti_masolata.jpgA kis ház rozoga. Már mióta – nem is tudja –, évek óta elhagyatott. Így van ez, amiben nem laknak, az elvadul. Nem gyújtottak tüzet a kemencéjében időtlen-idők óta. Nem itt vacsorázik a család, nem ennek a tűzhelyénél melegednek télen. Még az a jó otthonszag sem olyan már, mint egykor. Ha néha keresett itt valamit, megcsapta a lakatlanság hideg, penészes szaga. Inkább be se jött.

Most, hogy süt a nap, bátorságot erőltet magára. Most, hogy egyedül van, és még kora délelőtt az idő, most elszánja magát. Kidob minden ócska holmit. Ideje már. Mióta egyedül van, úgyse használja. Megerősíti magát. Nem fog emlékektől elgyengülni. Megnézi az órát. Kiszabja magának a ráfordítható időt. Most nem fog elvacakolni, sírdogálni a múltakon sajnálkozva, mint máskor. Ábrándozni? Nem szabad. Az unokáknak úgyse kell ezekből itt már semmi, kinek őrizgetné. Egyszer úgyis túl kell lenni ezen is.

Már többször, még az ura idejében tervezgették, hogy ezt a házat lebontatják. Csak, mégis, mivel oly sok az emlék – a falon az a fakult tükör, a rózsás vászonkanta, nagyapja légycsapója, gyermekkori rég elszállt idők őrzője –, amit itt tartogattak, ezért a lebontás mindig halasztódott. Itt vannak az ősöktől örökölt bútorok. Hová tették volna? Abban a faragott, tornyos, magas ágyvégű nyoszolyán a sok tömött párna, lágy derékalj, meleg dunna. Hányan születtek, haltak abban? Kidobni? Elégetni? És ha valakinek szüksége lesz rá? Akkor milyen jó lesz. El is ajándékozhatták volna. Kinek? A szomszédoknak is van régről mindenük. Fel se mernék nekik ajánlani. Régit? Mindenkinek az új kell már, nem a kopott, nem a másé.

Na, ezek az edények se, itt a kredencben. Azokat se tudja, hova tenni. Fazekak, lábasok. Nagyok.   Rendes nagy családra valót lehetett azokban főzni. Öt-hat emberre eleget. Ahányan voltak.

Galuskaszűrő. Legalább négy literes. A sok főtt tésztának, galuskának. Nem neki egymagának.

Tányérok. Némelyiknek csorba a széle. Sokan ettek ebből, aratáskor meg szüretkor,ha többeknek főztek. Gulyáslevest… Istenem, érzi az illatát! Utána fánkot sütöttek. Vagy lekváros buktát?

Húsdaráló. Mit darálna véle? Kolbásznak valót? Hol vannak már azok a korán kelő, hajnali, forralt boros disznótorok? Nem ölnek már disznót. Nem eszik a szalonnáját, sem a húsát. Csak csirkét. Azért is tart még egy kakast, néhány tyúkot. Azt is leginkább a friss tojásért.

Átteleltetett most is nyolc tyúkot, meg persze a kakast. Reggelenként szereti hallani kukorékolását. Az az első, hogy megeteti őket. Mostanában a kis kendermagos tyúkot nem látja. Az a szép kis tavalyi jérce. Elcsavargott? Vagy elkapta valami féreg? Nincs meg, napok vagy hetek óta. Pedig már vetegetett egy-egy tojást. Kár érte.

Né, a kredencfiókban ez a csigacsináló! Valamikor lakodalmak előtt csigatésztát sodortak. Meg karácsonyra, húsvétra. Múzeumba való szerszám. Az unokák azt se tudnák, ha egyáltalán kihúznák ezt a nyöszörgő kredencfiókot, hogy mire való. Boltból veszik a levestésztát. Nincs vele gond. Ezt is ki lehet dobni, a csigacsinálót.

Hát ez meg micsoda masina, kérdezné az unoka. Ez a mángorló. Van ez is százéves, ha nem több. Beleköltözött a szú. Evvel mángorolták simára a dunyhahuzatokat, lepedőket. Gyorsabb, egyszerűbb volt, mint a vasalót melegíteni. Ezt is el lehet már tüntetni innen.

Belerakni mindent ebbe a nagy mosófazékba. Ebben főztük ki a vászonruhákat. (Soha már ezután. A nejlont? Még elolvadna.) Ide minden ócskaságot, és egyszer, mikor a kukáskocsi épp erre jár, kivinni. Csak akkor, nem hamarabb, nehogy valami kíváncsi kéz szétdúlja, elszórja. Azután milyen kínos lenne összetakarítani, amit más otthagyott. Mondjuk, ha azokat is kivisszük, azokat a színehagyott kabátokat ebből a sifonból, aminek örökké nyikorog az ajtaja…

Télikabátok, nadrágok, zakók. Kié volt? Ki hordta? Megőriztük. Kinek lett volna szíve kidobni? Dől belőlük a csípős naftalin. Szentségtörés háborgatni őket. Simogatóan húzza végig rajtuk a kezét. És –mint kíváncsi gyermek – belenyúl a fekete kabát felső zsebébe. Szégyenkezve, mintha az elmentek titka után kutakodna. Van benne, mi van benne? Egy kicsire összehajtogatott cetlit talál. Pénz, papírpénz? Az ablakhoz viszi, hogy jobban lássa. Olvassa: „Beadási nyugta.” A mai napon beadott 52, azaz ötvenkét tojásról.1953. március vagy május? Aláírás olvashatatlan. Megroggyan a térde. A cédulát összehajtogatja. Visszateszi, oda, ahonnan elvette. Megborzong.

Szomorú lesz az ember a régi emlékektől. Fázni kezd. Hideg van itt. Nem csoda, hiszen már hetek óta, tavasz elejétől, éjjel-nappal nyitva tartotta az ajtót, az ablakot. Szellőztet, hátha nem penészedne tovább. .

Kint süt a nap, kimegy melegedni. Milyen kihalt ez a ház, attól ment el – mint máskor is – a kedve. Most, ma nem. Majd holnap kiválogatja, ami már nem kell. Majd egyszer. Majd máskor elrakodik.

Hallga' csak! Valami zajt hall odabentről… Mi az, talán a macska? Visszamegy, hogy kizavarja. Cicc, cicc, cicukám! Nem, nem a macska az. Különös zaj, szokatlan zörej ez. Szétnéz.

– Nahát! Itt vagy?

A kanapé sarkában felejtett fakult kendők, ócska kispárnák mellől rákotyog az elveszettnek hitt kendermagos. Ott ül, orozva kotlik, onnan riasztja őt ez a – most már – tyúkanyó.

A tavalyi jérce.

A kihalt ház csöndjét választotta, itt akar költeni.

– Ó, te, ...de megijesztettél!

Kiáltásától a kotló felrebben, lerepül, otthagyja hevenyészett fészkét. Öt tojás van alatta. Egyikből már kikelt, ott sipog, ott evickél, mindjárt leesik a kanapéról első, pelyhes kis csibéje. A kotló izgatottan korrog, vissza akar jutni, félti a csibét, a tojásait és egyáltalán. Eddigi, magaválasztotta házát, csöndes birodalmát ki meri zavarni? Zajosan méltatlankodik a kanapé előtt.

Teli torokból kodál, kotkodácsol, verebek feleselnek rá, az eresz alól.

Életre kél az öreg ház. Egy betévedt darázs, az ablaküveghez verődve keresi a szabadulást.

A nap fényesebben süt, friss szél lebbenti a függönyöket

Kiüríteni a házat? Egy ilyen „lakott” házat? Inkább tüzet kell rakni a régi vaskályhába, hadd melegedjenek az új lakók.

Valaki kopog, valaki jön. Na, ugye! Ha a kotló orozva költ, az vendéget jelent.

Már jön is a délelőtti megszokott látogató.

Szállongó pipafüstje megelőzi az öreg szomszéd, Miska bátyja lépteit.

– Aggyonisten Erzsók! Na, mit csinálunk? Látom, nem pakolunk, kotlót hajkurászunk?

– Azt hát, meg akarom fogni, hogy egy rendes fészket készítsek neki. Pakolni még ráér. Látja, nem veszett el a kis kendermagos, hanem ide kotlott, még kiscsirkéim is lesznek, na mit szól?

– Mit szólnék, mióta mondom én, de nem hiszed, hogy minden jóra jöhet, csak ki kell várni. Osztán szaporán avval fészekkel, hékám, mert örömünkben még elfelejtkezünk a délelőtti kávézásról!  

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Arany Piroska tárcái

                                                                                                                                    

                                                                                                                    

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.16. 17:05

rambo_ii_la_mission_rambo_first_blood_part_ii_1984_reference1.jpgAnnak idején Peterdi Pál az egyik televízió-műsorban vezetett Tücsök és bogár című rovatot, amelyben különböző újságokból rosszul fogalmazott mondatokat, pontatlanul használt kifejezéseket mutatott be. Most őt idézve nézzünk egy csokorra valót.

Kezdjük egy filmajánlóval a rádió- és televízió-újságból, a film címe a Nagy durranás. „A fiatal, kezelhetetlen repülőpilóta egy év kihagyás után visszatér támaszpontjára, hogy részt vegyen a szupertitkos Alvó Menyét akcióban. Igazi Rambóként csap bele a palacsintába, és újra elcsábítja a gyönyörű Ramadát.” Nyilván bele lehet csapni a palacsintásba is, azonban a Magyar szólástár című kötet szerint is inkább a lecsóba. A „Belecsap a lecsóba” szólás a szlengben azt jelenti, hogy belekezd valamibe.

Más. Nyelvtanóra egy középiskolában, a tanárnő kérdezi. Mi a messze szó szófaja? A válasz: távolsági főnév. Egy újabb kérés a tanárnőtől: Mondj egy szállóigét! Mire a válasz az, hogy repül. A rádióban hallgatom egy szakember nyilatkozatát tavasszal, esős időszak után egy belvizes területről: tengelyen kikezelt belvíz. Azaz szippantó kocsival elhordott víz.

Az újságban olvasom egy bírósági tárgyalásról a következőket. „Kémia- és magyarnyelv-óra keverékének tűnik a tárgyalás. Magoljuk az új kifejezéseket, miközben a bíró kéri, hogy a „hő hatására bekövetkező komponensváltozás” helyett nyugodtan mondja azt a szakértő, hogy „megégett”, mint ahogyan később a fizikus szakértővel is megállapodnak abban, hogy az ajtón megfigyelhető „folytonossághiányt” nevezze egészen egyszerűen „lyuknak”. Örvendetes, hogy vannak olyan bírók, akik a fölöslegesen túlbonyolított és kitekert, szakmainak tűnő megfogalmazást egyszerűen tudják helyettesíteni, ahogy mondani szokták, józan paraszt ésszel.

És végül természetesen nem maradhat ki a politika. Az egyik újságban olvastam: Ha X párt tovább tud erősödni, és sikerül Magyarországot egy gazdasági, illetve más tekintetben is erős országgá tenni, akkor hivatalosan is fel lehet vetni a revízió kérdését, akár már nyolc év múlva. Majd a mondatát bírálóknak a következőképpen reagált: Ez egy kiragadott szövegrész volt, az egész mondandómat kellene ismerni. Valóban beszéltem revízióról, de én a szótár szerinti értelmezésben használtam, azaz egy jogi felülvizsgálatról beszéltem. Az újságírónak arra a felvetésére, hogy a köznyelvben a revízió visszacsatolást jelent, azt mondta: akkor rossz a köznyelv.

Bizonyára létezik egy külön politikai köznyelv is, amelynek az értelmezési határai gumiból vannak….

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.15. 08:05

Ősz Zoltán alkotása

12301685_1203894746293869_1620816563335621851_n.jpg

Szénrajz, papír.

2015.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.13. 08:49

3ml3bw0.gifGoncsarov Oblomovja, ma már csak úgy mondanánk, punnyad. Ugyanis a klasszikus orosz mű főhőse, Oblomov lakása pamlagán heverészik és ábrándozik nap mint nap. Gondolatban tele van reformokkal a világ megváltoztatása érdekében. A valóságban azonban mindez túl sok energiát kívánna tőle, ezért végső soron nem tesz semmit. Levonja a tanulságot, hogy nem érdemes semmin sem változtatni. A birtoka közben szép lassan pusztul, ő pedig punnyad.

De mit is jelent pontosan ez a szó, és honnan ered? Laczkfi János szerint tétlenkedést, unatkozást, fásultságot, gubbasztást, langyos lébecolást. De mégis, egészen más a hangulata a punnyad szónak, mint a felsorolt rokon értelmű változatainak. Viszonylag új és divatos kifejezésünk. Hegedűs Attila nyelvész szerint a szó töve egy úgynevezett fiktív tő, ami azt jelenti, hogy önmagában nem használatos, és ez a punny. Egyben úgynevezett hangulatfestő tő is, és a -d egy igeképző a szó végén.

Mint említettem, sajátos hangulata van a szónak, és az ebből képzett igenév, a punnyadt pedig egy életérzés szava. Olyan szó, amelyet egy egész nemzedék vallhat magáénak. Sajnos, tegyük hozzá máris. Ez az az ige, amelyik nem cselekvést, hanem annak a hiányát jelenti. Mulvai János szlengje szerint, ami ugyancsak megtalálható a világhálón, a szó jelentése kettős. Egyrészt jelenti az étel vagy ital (pl. bor) megromlási folyamatát, de jelenthet még szörnyen unatkozó vagy másnapos embert is. Nézzünk néhány jellegzetes mondatot e szóval, amely 5÷10 évvel ezelőtt kezdte a pályafutását a szlengben, majd a sajtónyelven keresztül a köznyelvben is gyökeret vert. A szó pedig különböző képzőkkel teljes jogú tagja a szókészletünknek. Íme, néhány alakja: punnyadó, punnyadt, punnyadás, punnyadozik, punnyatag, punnyadásos, bepunnyad, lepunnyad, kipunnyad, elpunnyad.

Íme, mondatokban: „A kalapjairól híres énekes szerint legtöbbször otthon punnyad és horrorfilmeket néz”.

„A boldogság önfeledt, punnyadt, harmonikus állapotához feltétlenül csendes, szelíd érzések és körülmények szükségesek.”

„Nem egy tombolós buli, de szerencsére nem is punnyatag nosztalgia.”

„Építkezem, ami nem könnyű, mert a korosztályom nehezen mozdul, bepunnyad, bemenekül az unokák mögé, lemondva a saját életéről.”

„Ne kérdezzetek, mi a logika abban, hogy egyik nap minden ok nélkül lepunnyad mindenki, másnap meg ugyanilyen hirtelen jobban lesznek.”

„Délre már szinte mindenki kipunnyad innen a napra.”

És végül egy dalszöveg átalakított mondatában: „Mi ez a punnyadás, fiatalok?”

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.10. 17:07

Írta: Nagy Farkas Dudás Erika

 

robert_frederick_blum_oreg_indian_kemeny_2.jpgNyaralásról visszatért ismerősünk mesélt egy faluról, ahol senki sem lakik, a házak gazdátlanul pusztulnak a hegybe, és bár tulajdonosaik a közelben élnek új településen, a régi helyüket is őrzik, és eszükben sincs eladni idegennek. Akinek ezt továbbmeséltem, legyintett: – Mert megélnek valamiből, de akinek már enni sincs mit, az adja annak, aki kéri – mondta, igazolva azokat, akik örülnek, ha örökségüket pénzzé tehetik, nem nézve, kinek a kezére adják családjuk egykori otthonát. Az eladó ház sok, de vevő alig akad, főleg a menekültek jönnek, akik a jobb állapotban lévő házakat vásárolják. Olcsó a ház errefelé, mondják elégedetten. Mélyebb okok, magyarázatok, vádak hangzanak el, panaszok, viták kerekednek a téma nyomán. Közben előrevetíti magát a nem is olyan távoli jövőnk, és a kép esetleg csak csodaváró reményekkel elviselhető.

Az öreg házak reménytelensége szívszorító. Ha kihal az utolsó lakója, a százéves, vert falú ház gyorsan megadja magát a pusztulásnak. Ezen a tájon ritka kivétel, ha fölújítva ismét életre kelhet. A természet hihetetlen gyorsasággal foglalja vissza a maga területét, benövi, átszövi, eltakarja, lassan szétbomlasztja – visszaveszi, ami belőle emelkedett.

Utazás közbeni pihenőre egy elvadult portánál állunk meg. Néhány fényképet készítenék, bár otthon is bőven akad hasonló látvány, de jók a fények, kínálja magát a hely, sehol egy lélek. A romos ház körül gyorsan növő fák, ecetfa, akác, a bodza szurokfekete termése a vályogfalmaradványra hullik. Keskeny csapáson, fejem fölé érő gaz közé indulok. Egy vénséges álciprus ráncos, foszladozó kérge, apró gallyai a régen nyírt bukszusokon. A ferde kútkáván hullámpala darab, rajta nyalábnyi alaktalan betontömb. A kút mellett elvirágzott jázminbokor. A téglajárda, a letéglázott udvar helye csak föltételezés, a hátsóudvar a kerttel nőt össze. Akác, szilvafák, birsalmafa, erdőnyire terebélyesedett mogyoró. A gyümölcsfák a metszés híján megnyúlt ágaikkal földig érnek. A szőlőtő, hogy honnét indul, nem látszik, de a fák hegyéig fut egy-egy inda. Régi góré körül a szeder birkózik a vadszőlővel, utóbbi indái már a krisztusfa hegyéből fordulnak vissza, lengenek a szélben, mint megtépázott zászlók. Látszik, hogy az elnéptelenedő környezettel a növények nem vállalnak sorsközösséget, kedvükre tombolnak az emberkéz által régen érintett kertben. Nem kérdezik, ki a gazda ott. Most ők és az enyészet.

A világ bármely táján érvényes, reménytelen pusztulás szomorú valóságán átütő szépséget fényképen hoztam volna el, már kezemben volt a gép, amikor, mint a semmiből, megjelent mögöttem egy asszony, intett, ne fényképezzek, és abban az utcában nem eladó semmi! Próbáltam magyarázkodni, hogy de nem is azért… A szemén láttam, fölösleges, és igaza van, mi keresnivalóm ott, az akkor is magánterület, ha embernek nyoma alig akad rajta. A hangjában előtte sem volt gorombaság, csak határozottan szólt, és miután én is vita nélkül, bólintva raktam táskámba a gépet, elmosolyodott. Nem kérdezte, hogy honnan jöttem, és mi dolgom, csak néhány szót beszéltünk az elnéptelenedő falvakról, hogy ő is egyedül él. Ha meghal, az ő háza is ilyen lesz, mint ez itt, mutatta, mert a gyerekei nem jönnek vissza.

Esteledik, mire otthon vagyunk. Sohasem szerettem a lemenő napot, hiába kínálja magát a látvány. A dombtetőn gyalogos ismerős int, megállunk, beszáll a kocsiba. Közben úgy nézelődöm, mint aki nagyon régen ment el, és nagyon messziről jött. Előttem a falunk déli bejárata, az egész szépsége eltakarja a mögötte megbújó részleteket. Gondolataimban a két mondat váltja egymást. Nálatok olcsók a házak. Nálunk nem eladók. A közöttük feszülő távon múltunk, sorsunk, egyéni életek, okok füzére feszül, nagyjából összeegyeztethetetlenül.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Nagy Farkas Dudás Erika tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.09. 16:07

Katasztrófamentő, tűzoltó, masszőr, egyetemi oktató

Nyíregyháza

szszb_32_tk_ujteleki_miha_ly_800.jpgAmikor egy katasztrófa átrajzolja a földfelszínt, megjelennek a romeltakarítók, elsőként a speciális mentők. Noha vannak általános szabályok, soha nincs két egyforma helyzet. Ujteleki Mihály, a címben felsorolt szakmákat hivatásként folytató mester, olyan egyszerűen, természetesen beszél az embert próbáló feladatok megoldásáról, mintha azok hétköznapiak lennének. Elsőként azt emeli ki: fiai, a 20 éves Mihály és a 18 éves Bence is követi őt a mentésekben. Misi a speciális-, Bence a vízimentés területén szerzett jártasságot. Ujteleki Mihály szülei, Szlávik Veronika anya és Ujteleki Mihály apa büszke a fiára, az unokáira, mert sajnos, egyre többször igényel az emberi élet mentése áldozatvállalásra, különleges körülmények közt történő feladatmegoldásra elhivatott szakembereket, bárhol is történjen katasztrófa a Földön. Még jó, hogy a felesége, Bense Brigitta tiszta szívből támogatja családja férfi tagjait ebben a nem mindennapi szolgálatban. Ő egyébként gyógynövényeket és gyógykészítményeket forgalmazó szalont vezet és maga is masszőr.

Az 1971-es születésű Ujteleki Mihály a Széchenyi István Közgazdasági Szakközépiskola tanulójaként ismerte meg a speciális mentést. A tinédzserekre jellemző óriási energiával, lelki feltöltöttséggel és már-már megszállottsággal kereste a lehetőséget, ahol kipróbálja önmagát. 1993-at írtak, amikor az országosan ismert Mancs gazdáját, Lehóczki Lászlót megismerte, a többi történelem. Megtanulta, hogyan kell a romterületen kutatni, a természeti vagy ipari katasztrófa áldozatait, sérültjeit kimenteni. A kutyás mentést különösen megszerette. Érdekfeszítően ecseteli, miként tanítják meg a kutyát, hogy akkor is teljesítse a feladatot, ha nincs alatta talaj, ahonnan elrugaszkodjon. A speciális mentő hevederrel a hátára erősíti a kosárban ülő kutyát, és már másznak is a vízszintes, vagy ferde kötélpályán a bajba jutottakhoz. Ukrajnában egyszer drótkötélpályán másztak. Még arra is betanítják a kutyát, ha a sérült esetleg – a sokk hatására – megijedne, netán rátámadna a kutyára. Ugyanis a napokig stressznek kitett szervezet, például hidegben, simán farkasnak észleli a mentőkutyát…

Se vége, se hossza az emlékidézésnek. Egy eltűnt néni a mentőkutyába kapaszkodott, és az, mint egy kis radiátor melegítette a szerencsétlenül járt asszonyt, míg lehozták a hegyről. Ujteleki Mihály szerint még az is a sérült életben maradását szolgálta, amikor az idegrángás két napon át fenntartotta a vérkeringést. Bánkúton, a síparadicsomban majdnem őket is menteni kellett volna, hisz a kis Polskiban 3 speciális mentő és 2 kutya szorongott. Egy terepjáró húzta fel a csúszós lejtőn a mentésre igyekvőket…

S ez a tény mutatja, hogy az állami feladatokat végző speciális mentők nagyon kevés anyagi forrásból, nemritkán saját pénzből indulnak lelkiismeretük parancsára másokat kimenteni. A 150 speciális mentőt számláló Huszár Önkéntes Mentőszervezet tagjaként nemzetközi vizsgát tett 2013-ban Mihály is. Angol nyelvismeret birtokában, katasztrófa sújtotta övezetben, zárt kárhelyen mentik mások életét. Idehaza a 2013-as Dunai árvíz tette próbára Kismaros térségében apát és fiát: 10 napon át dolgoztak vállvetve. Vajon ki volt kettejük közt büszkébb a másikra?

A Debreceni Egyetem Nyíregyházi Egészségügyi Főiskolai karán a leendő mentőtiszteknek oktatja a speciális mentést. Itt ismerhette meg dr. Lipóczki Imre főorvost, tanszékvezetőt, akit nemcsak szakmailag, hanem emberileg is mentoraként tisztel. Mihály eredeti szakmája tűzoltó, volt parancsok is, most ismét vonulóként teljesít szolgálatot Tiszavasváriban. Szabadnapjaiban a nyíregyházi Fazekas János tér 26. alatt lévő Angyalka Szépségszalonban masszőrként kezeli pl. a migrénes fejfájásban szenvedőket, száz százalékos eredménnyel. Talpmasszázzsal baba-projektet végzett: a sok évi várakozás után 5 hét alatt került áldott állapotba az asszony. Gerincsérvet sem kell feltétlenül operálni, igen jó erre is a masszázs.

A segíteni akarás a vérében van. Szeretné, ha a speciális mentést vállalók abból is pénzt keresnének, amiben profik. Például az alpinmentők ipari alpinistaként vállalnak feladatokat, gyárkémények tisztítását például. Az elsősegélynyújtókhoz a masszőri munka áll közel. A tűzoltók a hétköznapokban is gyakorolhatják ezt, a vízimentők uszodamesterként tevékenykednek.

Ars poeticaként Ujteleki Mihály a dalai láma híres mondását idézi: mily furcsa, hogy az emberek tönkre teszik az egészségüket a pénzkeresésért, majd a vagyonukat feláldozzák az egészségük helyreállításáért?! Az arany középút megtalálása, a harmónia visszaszerzése az élet minden területén – ekkor mondhatja el magáról bárki, hogy testileg, lelkileg, szellemileg összhangba került a világmindenséggel, benne önmagával. Ennek előmozdítását tartja Mihály életfeladatának.

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.08. 07:48

Hargitai Beáta alkotása

12348618_1200398266643517_1097456981_n.jpg

21x30 cm. vegyes technika, papír

2014.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.06. 08:17


Somorjai László testnevelőről beszél Csohány János professzor

somorjai_laszlo-3.jpgA testnevelés szakszerű oktatása csak az első világháború után kezdődött, addig az önként vállalkozók látták el ezt az óratípust még a nagyobb iskolákban is. Testnevelő tanárokat pedig csak az első világháború után kezdtek képezni, kezdetben tanfolyam szinten. Ám az első fecskék közül Debrecenbe is jutottak nagyszerű szakemberek, akik felkészültségük, ügyszeretetük révén híres egyéniségei lettek szaktárgyuknak. Közéjük tartozott például Szabó József, a népszerű „Dotya bácsi”, aki a Fazekas Gimnáziumban tevékenykedett, és Somorjai László, a református tanítóképző intézet legendás tornatanára. Csohány János professzor emlékezik rá, aki nemcsak tanítványa, de keresztfia is.

– Önt hol és mikor tanította Somorjai László?

– Az 1948–49-es tanévben tanított a hajdúnánási fiúiskolában, sőt osztályfőnököm is volt. Nyolcadikos voltam. De Somorjai László nekem keresztapám, tehát kisgyerekkoromtól kezdve ismertem, noha ő 1948-ig nem Hajdúnánáson élt. Viszont gyakran látogattak oda, s olyankor nálunk mindig megfordultak, hiszen a Laci bácsi felesége, Daróczy Katalin édesanyámnak testvére volt. Az én édesanyám Daróczy Irén. Családi környezetben igen gyakran találkoztam vele, és mindig ámulva hallgattam színes, érdekes elbeszéléseit különféle életeseményeiről, kalandjairól, táborokban szerzett élményeiről, véleményét a sportról, a nevelésről, emberekről, erről-arról. Attól függően persze, hogy milyen életkorban voltam. Legtöbbször nem velem beszélt, hanem a szüleimmel, vagy társaságban. Mint gyerek szájtátva hallgattam. De amikor már cseperedtem, szívesen szóba állt velem is, nemcsak mint rokon, hanem mint pedagógus, és mindig tudott valami fontosat és érdekeset mondani. Élethelyzete változásának függvényében.

– Az ő élete javarészt a debreceni református tanítóképzőhöz kötődött. Vajon hogy élte meg azt a változást, hogy egyszer csak kicseppent belőle. Megsejtette, hogy államosítani fogják az iskolákat, s jobb a dolognak elébe menni?

– Ennek volt egy olyan oka, amit én most elmondok. Ő 1948 tavaszán még a hajdúnánási presbitériumtól
kérte, hogy alkalmazzák a helyi református általános iskolában. A kérésnek az volt az oka, hogy nagyapámnak, Daróczy Miklósnak, Laci bácsi apósának volt negyven katasztrális hold földje. Idős kora miatt nem nagyapám munkálta meg a földet, ami veszélyben forgott, akkor ugyanis már fújdogált a kulákká nyilvánítás előszele. A családi tanács úgy határozott, hogy Laci bácsi fia a negyedik gimnázium elvégzése után menjen az érettségit is adó debreceni mezőgazdasági szakiskolába, amely a Böszörményi úton működött, a szülők pedig költözzenek ki Nánásra. Úgy gondolták, hogy ezzel sikerül elkerülni a föld államosítását, szövetkezetesítését, köztulajdonba vételét. Ez volt tudtommal a fő ok, ezt beszélték a családban a felnőttek. Remélem, ez nem árnyékolja be Somorjai László portréját, hiszen ő is ember volt, aki érthető módon kereste az anyagi biztonságot, a családi boldogulást. A tanári fizetés mellé jól jött volna annak a 20 hold földnek a jövedelme, annyi jutott volna keresztanyámra, aki egyébként mindig háztartásbeli volt. A föld munkálatait az ifjú Somorjai László játszva el tudta volna látni, ha megszerzi a diplomát. Más kérdés, hogy a történelem közbeszólt.

– Somorjai László legendás alakja volt Debrecen sportéletének, testnevelési mozgalmának. Ez az alakján is látszott?

– Látszott! Ő kimondottan sportos alkat volt, csupa izom, csupa ín- és csontember, rugalmas, gyors mozgású, aki úgy tudott gyalogolni, hogy művészet volt vele lépést tartani. Egy felesleges gramm nem volt rajta. Ugyanakkor nagyon jó étvágya volt. Nem azt mondom, hogy abnormálisan sokat evett, hiszen fegyelmezett ember lévén, mindent mértékkel csinált. Okszerűen étkezett, figyelemmel követte az akkori táplálkozástudományi eredményeket. Paprikát minden mennyiségben evett, őrölt paprikát, csöves erős paprikát, s megmondta, hogy miért. Azért, mert a paprikában rengeteg a „C” vitamin, arra szükség van. De tudta, hogy a paprikának értágító, illetve érelmeszesedést gátló hatása is van. Kérdeztem tőle, keresztapa, miért szereti ezt a borzasztó erős paprikát, azt válaszolta, Janikám, nem szeretem, de tudom, hogy jót tesz az egészségemnek. Egyébként minden ételt szeretett, a húst, a szalonnát, de mindenhez valami zöldet evett. Paprikát, hagymát, fokhagymát. A levesekbe rengeteg zöldséget kért. A húslevest nem engedte leszűrni, úgy tálaltatta, ahogy megfőtt, a zöldségekkel együtt. Ezt gyerekként jól megjegyeztem.

– Meg is élt tiszteletre méltó magas kort. Mivel magyarázta a hosszú élet titkát?

– Nagy László János 1988-ban amatőr filmet készített róla, s neki elmondta, hogy világéletében nagyon szeretett dolgozni, kertészkedni. Kint volt a szabadban, amikor csak tehette. Minden este tornázgatott, ahogy ő fogalmazott, az érszűkület és az öregségi ágyéki görbület ellen. Kilencvenegy évesen halt meg. Tudtommal mindössze kétszer volt beteg egész hosszú életében. 13 éves korában tüdő- és mellhártyagyulladásban feküdt fél évig a debreceni kórházban. Olyan esendő állapotban volt, hogy a főorvos elhívta az édesanyját Debrecenbe, hogy vigye haza, mert rövidesen meghal. Másodszor idős korában betegeskedett: bordarepedése volt. De fájdalmai ellenére is elvégezte az esti tornagyakorlatokat, mondván, a friss vérkeringés gyorsabban gyógyítja a testet. Halála előtt kb. egy hónapig volt beteg, akkor egészen legyengült állapotba került, gyakorlatilag már nem tudta magát ellátni. Nem is kívánt élni, úgy ítélte meg, hogy az nem emberhez méltó élet, ami még várna rá. Egy pedáns, tiszta, szoros beosztás szerint élő ember tehetetlenné vált, és tehernek érezte az életet.

– Ha már a hosszú életének titkát firtatjuk, az itallal hogy állt?

– Nem volt absztinens, mértéktartással szerette a bort. Sohasem részegedett le. A bort nemcsak alkoholtartalma miatt kedvelte, hanem azért is, mert úgy tartotta, hogy rengeteg vitamin és ásványanyag található benne, ami a szervezet kondíciójának szükséges. S az alkoholnak az erekre serkentő hatása van. Azonfelül társasági ember volt, méghozzá rendszerint ő állt a központban. S ha más is ivott, hát ő is ivott. De ravasz mulatozó volt: ő kezdeményezte a koccintást, de mindig csak egy kortyot ivott. Így megúszta, hogy a társaság nagyhangú tagjai leitassák.

– Okszerű életmódot folytatott, amit nyilván könyvekből tanult. Olvasott mást is?

– Rengeteget olvasott, falta a könyveket, de mégsem mondhatjuk könyvmolynak. Ugyanis megválogatta az olvasmányait, céltudatosan olvasott. Érdekelte a magyar irodalom, elsősorban a népi írók munkáit olvasta. De az urbánusokat sem mellőzte. Németh László volt a kedvence, az ő elveit teljesen magáévá tette. Eszménye a Kert-Magyarország volt. 1944 előtt is elégedetlenkedett az akkori helyzettel, különösen a birtokpolitikával. Attól tartott, hogy a társadalmi feszültség az 1918–19-eshez hasonló robbanáshoz vezet. Egyaránt érdekelte a magyar és a világtörténelem. Történelmi nagyjainkra úgy tekintett, mint példaképekre, s diákjai előtt is sokat példázódott velük. Rajongott a Rákócziakért és Kossuthért. Ez nem csoda, hiszen Madarász László és József szülőfalujában született, Cecén. Ő még ismerte az öreg Madarász Józsefet, aki országgyűlési képviselője volt falujának és környékének. Tanúja volt annak, hogy mennyire szerették az öreget a faluban, s kérdezgették a régi dolgok felől. Annál is inkább, mert ott voltak Madarász Józsefnek a szabadságharcra vonatkozó emlékiratai, amit egyesek már könyv nélkül tudtak. Ezek az emlékek beleivódtak Somorjai Lászlóba, akinek az édesapja ott kántortanító volt, és maga is Kossuth-rajongó. Laci bácsi szerint olyan hangja volt, mint egy operaénekesnek. Édesanyja háztartásbeli volt, a gyermeknevelésnek élt. Négy lánytestvére volt, ő volt egyedüli fiú a családban.

– Mikor került Debrecenbe?

– A család következő állomása Dunavecse volt. Ott vesztette el 1911-ben az édesapját. László egy tanév után, amelyet a kunszentmiklósi gimnáziumban töltött, 13 éves korában az Eötvös-alap Debreceni Tanítóárvaházának lakója lett 1916-ig, attól kezdve a református kollégiumé. A tanítóképzőbe járt, s szerzett tanítói oklevelet 1920-ban. Negyedéves diák volt, amikor Veress István igazgató behívatta, s közölte vele, lévén iskolai tornász- és birkózóbajnok, hogy iparkodjon jól képesítőzni, mert vissza akarják vinni testnevelő tanárnak. 1922-ben végezte el a testnevelő tanárképzőt, a református tanítóképző kollégiumában tanított mint az első képesített testnevelő tanár. Órákat vállalt később a zsidógimnáziumban is. Alapelve az volt, hogy a tanár van a tanulóért, nem fordítva. A tanuló legyen állandóan szervezetten foglalkoztatva. Akkor nincs fegyelmezetlenség, s akkor minden tanuló meg tudja tanulni a feladott leckét. A feltételeket viszont a tanárnak kell megteremtenie. Bevezette a forgószínpadrendszert, amikor 4-5 gyakorlat futott egyszerre kiscsoportokban, s adott jelre változtak a gyakorlócsoportok. A követelményeket az öltöző falára függesztette ki. S ki mit végzett, olyan osztályzatot kapott. Szakköröket is szervezett.

– Iskolán kívül is sok mindennel foglalkozott. Cserkészvezetőként híres sítáborokat szervezett.

– Igen, szerette hangoztatni, hogy sohasem unatkozott. A téli szünetekben mindig sítáborba szálltak. Az 1941-es háborús telet kivéve 1923-tól 1969-ig minden télen vezetett sítábort. Ez alföldi gyerekeknek elképzelhetetlen nagy élmény volt. A csodás hegyvidékek önmagukban nagy élményt nyújtottak, hát még mikor a maguk gyártotta síléceken síztek. Ezeket a kézimunka (slöjd) órákon maguk készítették, így a szegényebb gyerekek is el tudtak menni. Kipróbálást, előtanulást a Debrecen környéki dombokon, Hármashegyen, Mézeshegyen tartottak, a homokbuckákkal tarkított erdőségekben gyakoroltak vasárnaponként. A korcsolya is szerepet kapott. S minden télen úgynevezett dísztornát szervezett, ennek bevétele is a szegényebb gyerekeket illette, akik ezután segítettek az iskola udvarának az öntözésében, a jég hízlalásában. A kézimunkaórákon csónakokat is építettek. A csónaképítés a vízi jártasság elsajátítása mellett az ország megismerését is szolgálta. Egyszer a Tiszán, egyszer a Szamoson, máskor a Körösön eveztek végig. Az egyes szálláshelyeken műsort adtak, s ezekből a bevételekből fedezték az élelmezést. A túra résztvevői megtanultak evezni, úszni, vitorlázni. Majd a Duna következett két szakaszban, első túrájuk, ahogy mesélte a film rendezőjének, Budapesttől Dunavecsére tartott, a második onnan Paksig. De voltak gyalogtúrán és kerékpártúrákon is általában a húsvéti szünetekben. Ezeken a túrákon sátrakban aludtak vagy pásztorkunyhókban, és maguk sütöttek, főztek. Ez különösen nagy élményt jelentett. – Külföldön nem jártak? – De, volt két emlékezetes erdélyi túrájuk is. A nyolcvanas években a pedagógusoktól hallotta, hogy nagyon sokan még nem jártak Erdélyben. Feltette a kérdést, akkor hogyan lehet hatásosan tanítani magyarságismeretet, irodalmat, történelmet, földrajzot.

– Úgy hallottam, legendás volt a pontosság igénye.

– Igen, a pontosságra mindig sokat adott. Úgy találta, hogy nagy nevelőértéke van. Amikor az órára becsengettek, már neki jelentett a hetes. A kirándulásokon is hozzászoktatta a fiúkat a pontos megjelenéshez, induláshoz, cselekvéshez. Ezt annyira megszokták, hogy megesett az a nevetséges epizód, ezt szívesen mesélte Laci bácsi, hogy egy alkalommal egy tanártársát is magával vitte a kirándulásra, aki nem jelent meg pontosan a megadott időpontban, s otthagyták a helyszínen. A kartársnak aztán vonattal kellett a csoport után utaznia.

– Elméleti, irodalmi munkásságot is folytatott. Ezt magam is tudom, hiszen idős korában is hozott cikkeket a Naplónak.

– Igen, 1927-ben megírta az első magyar testnevelési vezérkönyvet, hogy a tanárok minél eredményesebben tudjanak tanítani. A címe: Módszeres testnevelési vezérkönyv. A következő évben jelent meg az Elemi iskolák testgyakorlása ott, ahol semmiféle felszerelés nincsen című. A harmadik önálló szerkesztett könyve: Tornavizsga és ünnepélytervek. 1949-ben már Hajdúnánáson készítette el Kámánchelyi Zoltán és egy Énekes nevű pesti tanárral Az alsós osztályok testnevelési vezérkönyvét. 1957-ben ismét társszerzője volt egy könyvnek, ezúttal A felső osztályos általános iskolai testnevelés című kiadványnak. Ez volt az ötödik könyve. Még 88 éves korában is pályamunkán dolgozott.

– Ő már akkor meghonosította a társadalmi munkát, amikor még nem így nevezték!

– A háború után megtudta, hogy egy család veremben lakik. A cserkészeket mozgósította, akik aztán a vályogvetéstől a kulcsátadásig felépítették egy Szabó József nevezetű ember házát. Persze szakember vezetésével. Apafa mellett. Sőt, teaestélyt is szervezett, aminek bevételéből vették a bútorokat. 1946-ban 500 diákkal kiment Nagyhegyesre, s hatvan hold tengerit letörtek felesbe. Ez volt csapata legnagyobb keresete. Ennek a kukoricának az árából Ménes János polgármester sót adott cserébe, mert a só akkor kincseket ért.

– Tudtommal ő szakfelügyelő is volt.

– 1948-ban megválasztották megyei testnevelési szakfelügyelőnek. A debreceni járásban 15 évig szolgált egyfolytában. Minden látogatás alkalmával először bemutatót tartott, s csak aztán követelt. De ott is következetesen szigorú volt, mert amikor megtartotta a bemutatót, utána megkövetelte, hogy szakszerű órákat tartsanak. A testnevelés egyenjogúsításáért küzdött. 1948-ban, amikor Hajdúnánáson folytatta tanári munkáját, bevezette majdnem ugyanazokat a formákat és módszereket, amelyeket valaha a debreceni tanítóképzőben csinált.

– Az országjárásban nagy érdemeket szerzett.

– Mindig szerette látni, hogy mi történik körülötte. Amikor debreceni tanár lett, az is ösztökélte, hogy őseinek a nyomába lépett, akik európai zarándokok voltak. Tudta, hogy abból nem lehet egy életre megélni, amit az ember az iskolában tanul. Elindult olyan helyekre, ahol a sportnak, a testnevelésnek a hazáját gondolta. 1922-ben felkereste Bécset, végigjárta a császárváros nevezetességeit. 1925-ben Trieszten keresztül elment Olaszországba, Firenzébe. Ott tanulmányozta az olasz testnevelési kultúrát, amiben Olaszország abban az időben élen járt. Felkereste Velencét, Firenzét, Rómát, Nápolyt, Peruggiát stb. Mindenütt elment iskolákba és sporttelepekre is. 1928-ban a debreceni cserkészkerületet megbízták, hogy képviselje Magyarországot az akkori Észtország felszabadulásának a jubileumára rendezett cserkészdzsemborin. Elmentek Lettországba, majd Finnországba is. Három hetet töltöttek ott, s megnézte, hogy a világhírű finn torna mire alapul. Nagy élménye volt, hogy meglátogatta a híres Nurmit edzés közben. Ezután átment Stockholmba, ott megnézte a híres svéd bordásfalnak és az ugrószekrénynek a titkát. Iskolákat látogatott. Onnan tért haza hajóval Németországba, majd vonattal Debrecenbe. 1936-ban kint járt a berlini olimpián. Látta Csák Ibolya ugrását, a női tőrvívást, amelynek magyar bajnokát avatták Elek Ilona személyében, a magyarok szereplését a vízilabdatornán, s általában mindenütt megfordult, ahol magyar sportolók szerepeltek. Utána elment Görögországba is, a klasszikus sport hazájába. Bejárt minden olyan nevezetes helyet, ahol az első olimpián a magyarok szerepeltek. Sosem kellett buzdítani. Mindig rajta tartotta a szemét, hogy mi történik az országban a testnevelés területén. Országos szervekkel együttműködött. Javaslatokkal látta el őket, s közülük sokat megfogadtak.

– Mikor ment nyugdíjba?

– 1963-ban, addig megtartotta a debreceni járásban a szakfelügyelői állását is. Hajdúnánásról is járt iskolai látogatásokra. De azután is megmaradt a kapcsolata számos iskolával, testnevelő tanárral. Rendszeresen hívták iskolai kirándulásokra, mert megszerezte az idegenvezető-jogosítványt, azt is mondhatnám, hogy Hajdúnánás idegenvezetője lett. A Nánásra kerülő idegeneket is vezette, hiszen Nánásnak kifejlődött a fürdőélete. Oda mentek üdülni beutalt csoportok, kohászüdülő volt, bányászüdülő volt, a reumás betegeket nagyszerű eredménnyel kezelték. Ezeknek a csoportoknak igyekeztek valamilyen programot szervezni, megismertetni velük Hajdúnánást és környékét. Laci bácsi volt az, aki e feladatot ellátta, mert ő számos útikönyvet olvasott a korábbi kirándulások megszervezéséhez és levezetéséhez. Ő mindig tudta, hogy hol járnak. A diákjainak elmondta, hogy mit nézzenek, nemcsak a történelmi nevezetességekre, de még a mezőgazdasági jellegzetességre is felhívta a figyelmüket, illetve előre felkészítette őket a látnivalókra. A tanáccsal, a téeszvezetőkkel megtalálta a kellő hangnemet, enélkül nem is létesíthetett volna kapcsolatokat. Nos, mindez kitöltötte nyugdíjas életét. És még öregkorában is pályázatokat írt. Rendszerint kapott valami díjat, oklevelet, emléklapot. Ez neki jól jött, ez felvillanyozta, éltette. Neki igen komoly pedagógiai elvei voltak, tulajdonképpen ezeket írta meg a pályamunkáiban.

– Az 1920-as, 30-as években még szépirodalmi tárcákat is írt debreceni lapokba.

– Igen, volt szépirodalmi vénája is. Amihez hozzányúlt, azt magával ragadóan tudta előadni szóban, s olykor írásban is. Előadókészsége a diákokat is megragadta, valósággal szuggerálta őket a tanórákon. Nem kellett fegyelmezni őket, de ha szükség mutatkozott rá, tudott fegyelmet tartani. Remek társalgónak bizonyult, pedig nem betanult szöveggel parádézott. Ha fiatalkori képeit nézzük, kifejezetten szép férfi volt. Kedvelte a női társaságot, s őt is kedvelték a nők.

– Milyen kitüntetései voltak?

– Sokszor kapott kitüntetést, de nem tartotta fontosnak őket. Úgy vélte, a nevelői munkáért nem kell elismerést várni, a nevelőnek az ügyért érdemes és kell dolgoznia élete fogytáig.

Bakó Endre

*** 
SOMORJAI LÁSZLÓ (született 1900. március 10-én Cecén, elhunyt 1991. május 25-én Hajdúnánáson) testnevelő tanár, szakíró. Rubindiplomás tanár. A református tanítóképzőben Ecsedi István tanítványa volt. A budapesti tornatanárképző elvégzése után az intézet testnevelő tanára és a slöjd (kézügyesség-fejlesztés) oktatója. Évekig tanított a debreceni zsidógimnáziumban is. Tanítványai a „Fütty” becenevet ragasztották rá. Fiatal éveiben neves tornász és birkózó volt. Öt módszertani könyvet és több száz szakcikket írt, amelyek a maguk idejében korszerűek voltak. 1927-től évente nyári és sítáborokat szervezett. 1948-ban a hajdúnánási református általános iskola tanára. Egy időben szakfelügyelő volt, országos sportszervezetek tagja. Kilencvenedik életévén túl is pályamunkák írására vállalkozott. Az Oktatásügy Kiváló Dolgozója címtől a Magyar Népköztársaság Sport Érdemérem arany fokozatáig számos kitüntetésben részesült. 1984-ben Hajdúnánás városától Pro Urbe plakettet kapott. A városi sportcsarnok az ő nevét viseli. 

CSOHÁNY JÁNOS (született 1934. június 25én Hajdúnánáson) egyháztörténész, lelkész, könyvtáros. Iskolát helyben és a debreceni református kollégium gimnáziumában végezte, majd a Teológiai Akadémián szerzett lelkészi képesítést. Ezután bölcsésztanulmányokat folytatott a KLTE-n. Egy évet Bécsben töltött az evangéliumi teológiai karon. Néhány éves segédlelkészi szolgálat után, 1970-től a református kollégium alkalmazottja: levéltárnok, könyvtáros, a nagykönyvtár igazgatója, a Teológiai Akadémia tanára. 1981-ben megszerezte a teológia tudományok doktora címet. Kiterjedt munkássága körébe tartozik a magyar protestáns egyháztörténet több korszaka, de az egyetemes egyház- és kereszténységtörténet is. A magyar református egyháztörténelem összefoglalása 1948-ig c. dolgozata 1989-ben látott napvilágot.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.02. 19:17

Címkék: ü:Somorjai László

Huszár Boglárka festménye

12301593_1197542873595723_3215544704029712805_n.jpg

28x55 cm. olaj, farost.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.11.29. 07:38

Írta: Réti János

 

 

kaewkao_titayakorn_masolata.jpgPróbáltad-e már akár csak nagyjából megsaccolni, hogy eddigi életed során hány állomáson, pályaudvaron fordultál meg?

Amikor kíváncsian várt útjaidra indultál, és amikor örömöddel vagy csalódásoddal, netán bánatoddal visszatértél ugyanazokról. Megszámlálhatatlan. Mert az egész életindulások és érkezések furcsa, egyszerre komikus és tragikus közjátékának tűnik néhanapján, aminek állomások, pályaudvarok a fordulópontjai.

Ahol te valósággal eltűnsz az emberáradatban, parányi porszem vagy csupán, senki nem vesz észre, miközben érkező és induló szerelvényekről konganak mesét fejed fölött a csarnokok vas traverzei. Hallod? Az késni fog, de emez pontosan indul, és vigyázz, mert melletted robog be a következő. Hát hová is indulsz, és főleg milyen reményekkel?

Csak nem apa és anya visz újra Balatonszárszóra, Zamárdiba vagy Fonyódra? Talán diákkori szerelmeddel indulsz Szegedre megnézni a Tragédiát? Esetleg már megint valami ifjúsági táborba indulsz azzal a hittel, hogy megváltod a világot, holott nemsokára be fogod látni, a világ eredendően megválthatatlan. Mert ha nem az lenne, már rég megváltották volna. A felismerhetetlenségig.

És az a kisfiú ott az ablaknál a kívül vágtató tájak árnyékával az arcán? Ja, hogy 26 éves is elmúlt, és egy irányba már aligha indul a vonatuk... Pedig milyen kár...

Nézd, az a kis piros vonat meg vizsgákra készülődik veled a kora reggeli verőfényben, aztán meg a téli hajnal ködös derengéseiben, hogy pótolhasd, amit akkor régen elmulasztottál. De pótolható-e egyáltalán valami is? Mert az a vonat, aminek jó esetben esetleg a lámpáit látod eltűnni ott messze a fordulóban, az végérvényesen elment. Nélküled. És te milyen végcél felé vennéd az irányt?

Figyeld! Gyülekeznek köréd az állomások. Hatalmas csarnokaikkal, egykedvű üvegtábláiba zárkózottan. Meg a kis várótermeikkel, benne a réges-régi padon, aminek még öntöttvas a lába, ott alszik egy ember. Egy olyan, aki belebotlott a saját sorsába, és azóta nem tudja visszanyerni az egyensúlyát.

És a peronok örökös nyüzsgése. A gyermektől elszakadni alig tudó anyákkal és az anyáktól oly könnyen elszakadó gyerekekkel. Itt katona integet az ablakból, amott az a magányos nem integet senkinek és neki sem integet senki. Talán vár. Az újabb várakozás reményére.

Ugye telente szoktad látni a varjúcsapatot? Gondoltál már rá, micsoda igazságtalansága a természetnek, hogy ők százötven évig is elélnek, te meg mire belejönnél, már vége? De lehet, így van jól. Talán százötven év alatt se tudnál megváltoztatni semmit. Magadban sem és körülötted sem. Csak járnád a pályaudvarokat, meg az állomásokat, mint azok a fekete madarak. És abban bíznál, mint ők: hogy jön valami váratlan, valami kedvező fordulat.

A sínek a végtelenből tartanak feléd. De hol van vége a végtelennek? Ott, ahol állsz, a cipőd orra előtt? És hol kezdődik? Az első elszalasztott lehetőségnél, ami úgy kacagott feléd, mint a jelzőrendszer szirénhangja a vágányok mentén.

Lehet, hogy át kellene alakítanod az állomásaidat. Valami fogadóképesebbre, virágosabbra, nagyobb távlatokkal a menetrendi táblán. Közelebb hozva néhány messzeséget, és távol tartva sok mindent, ami eddig közel volt. De mennyit hozva az egyikből, és mit tartva el a másikból? Soha sem tudnád megmondani. Ettől olyan huzatos az élet.

A sín érkezést kattog megint. Valamit idehoz a távol. És indul tovább. Jó lenne, ha közelebb mennél. Le ne maradj! Az indító már elindult a szobácskából a vágányok felé. Nála a tárcsa...

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Réti János tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.11.26. 17:09

Szülész-nőgyógyász és onkoradiológus főorvos

Nyíregyháza

szszb_32_tk_dr_zadori_zoltan.jpgNapjaink humanistájának egyik megtestesítőjéről első pillantásra senki sem mondaná meg, hogy már túl van a hatvanadik életévén. Közel négy évtizedes orvosi munkássága alatt mindig emberek élete volt a kezében. Szülész-nőgyógyászként számtalan kezdődő kis életet segített a világra, onkoradiológusként pedig a rákbetegségben szenvedők sokaságát gyógyította meg vagy hosszú évekkel hosszabbította meg az életét illetve, elviselhetőbbé tette a sors által megszabott, hátralévő éveket.

Elkötelezetten és szívósan küzd azért, hogy megyénkben minél szélesebb körben terjessze el a korai rákszűrés fontosságának gondolatát. A ma még második halálozási okot – a daganatos megbetegedések számát – jelentősen csökkenti az, ha a korai felismerést rövid időn belül követi a szükséges kezelés és az ahhoz tartozó életmód-változtatás. Az előbbi a gyógyítók, az utóbbi a betegek és hozzátartozóik feladata és felelőssége. Az élet elsőbbsége minden mást felülír! A daganat nem szükségszerűen sorscsapás! A doktor úr saját magán is megtapasztalta ennek igazságát: sok évvel ezelőtt rosszindulatú gyomordaganat miatt operálták, teljesen meggyógyult az egyébként nagy százalékban halálos kórból.

Édesapja, Zádori Barnabás, korán elhunyt. Édesanyjának férfitestvérei, Bereczky Dániel gépészmérnök és dr. Bereczky Bertalan – aki az első orvos volt a családban – igyekeztek számára pótolni az apát. Ő és felesége, dr. Jászai Éva – aki ugyancsak orvos volt – áldozatos munkájukkal vezették a jólelkű és okos fiút a gyógyítani akarók széles táborába. Az élet igazságaként édesanyja, Bereczky Terézia 92 éves koráig örülhetett fia sikereinek.

Zádori Zoltán útja, a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumból a Debreceni Orvostudományi Egyetemre végzett. Ötödévesként megnősült, 1979-ben ledoktorált, majd Nyíregyházán, a Jósa András Kórház szülészeti osztályán megkezdte orvosi tevékenységét. Az ott töltött tizennégy év alatt – esküjéhez hűen, sőt olykor azon túlmenően is – számtalan kis életnek és a hozzáforduló felnőttnek segített. 1988-93 között a Megyei Nővédelmi Tanács főorvosa. 1983-ban szakvizsgázott szülészet-nőgyógyászatból, majd a Hajnal Nőgyógyászati Magánklinikán szakrendelt és un.”egynapos” nőgyógyászati műtéteket is végzett. Pályamódosítását megkönnyítette, hogy az 1990-ben induló új osztálynak, az Onkoradiológiának egy nőgyógyászt is alkalmaznia kellett. Dr. Erfán József osztályvezető főorvos hívó szavára 1993-ban a tehetséges és képzett fiatal orvos átment a daganatos betegek gyógyítását végző osztályra és 1996-ban onkoradiológiából szakvizsgázott. Zádori főorvos büszke a mentorára.

„Az onkológiai osztályon a nőgyógyászati, valamint az egyéb daganatos betegségeket már új épületben, új műszerparkkal, a legkorszerűbb kezeléssel, a legmagasabb színvonalú ellátást biztosítjuk a megye betegeinek. A korai felismerésre, szűrésre és kezelésre fókuszálunk. A komolyra fordult esetekben a jobb életminőség biztosítása mellett a betegség lassítását is megkíséreljük.” mondja az őszülő hajú orvos. Hetente egyszer a kórház mátészalkai telephelyén onkológiai szakrendelést tart. Hobbija az utazás, a vadászat. „Randevúzott” a világ legmagasabb hegycsúcsával, a Mount Everesttel. Mindkét hobbija elősegíti testi-lelki feltöltődését, az ebben a hívatásban gyakori un. „kiégés szindróma” elkerülését. Nagyon kedves szórakozás a rock-koncertek látogatása, egy jó Deep Purple, Uriah Heep vagy Status Quo koncert kedvéért akár 1000 km-t is képes utazni oda és vissza. Büszke négy gyermekére és két unokájára. Fiai, Zoltán oktató-kutatóorvos a SOTE-n, Gergely sebész rezidens Debrecenben, jövőre szakvizsgázik. Mindketten már a PhD tudományos fokozatot is megszerezték. Zoltán felesége jogász, Gergelyé angol-történelem szakos középiskolai tanárnő, utóbbiaktól származik két gyönyörű kislány unokája, a 3 éves Csenge és az 5 hónapos Nórika. Második házasságából ugyancsak két gyermeke van, a Debreceni Egyetemen. Violetta harmadéves vegyészmérnök hallgató, Barna kereskedelem-marketing szakon végzős. Mindketten folytatni fogják tanulmányaikat az msc képzésben is. A négy gyermekkel közös programokat szoktak szervezni, jövő nyáron egy Fertő-tavat megkerülő kerékpártúrára mennek.

„Már mellettem dolgozik az utódom, aki folytathatja majd azt, amit én elkezdtem. A nőgyógyászati magánpraxis mellett orvosi tapasztalataimat majd az idősellátásban hasznosítom: saját erőből idősotthont nyitok, amiben majd én is leélem időskori éveimet. Jelenleg az új sugárterápiás készülék, az un. HDR-after loading berendezés beüzemelésével, rendszerbe állításával vagyok elfoglalva munkatársaimmal együtt.”

„Az élet szép, ha nem így látod, az nem az élet hibája, hanem a tiéd, amiért nem tetted széppé!” – ez az ars poeticája Dr. Zádori Zoltán főorvosnak.  

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

Szerző: Napkelet Népe  2015.11.25. 19:32

Ősz Zoltán alkotása

 12270389_1192671244082886_1866069786_n.jpg

40x30 cm. pasztell, papír.

2005.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.11.22. 08:45

Írta: Ésik Sándor

 

sextant.jpgA két fiatalember, akikkel székesfővárosunkig szerencsém volt együtt utazni, anyanyelvemen társalgott egymással, mégsem sokat értettem szavaikból. Valamilyen híradástechnikai szakma lehet az övék, mindössze ennyit sikerült megállapítanom. Egyikük vizsgázni készült, a másik — nyugalmából és fölényéből ítélve — már valószínűleg túl volt a dolgon. Mindenféle aránydetektorok jelleggörbéiről oktatgatták egymást, és a nagyalakú spirálfüzetben bizonyos függvények görbéinek értelmezési tartományáról. Szó esett még egy elektronikai reléről is, amely akkor billen át, ha.

Mondom: közös volt a nyelvünk, de valahogy kínaiul hangzott minden. A füzetben oldalakon keresztül nem volt egy értelmes mondat, legalábbis nekem nem. Az integrálás és differenciálás (nekik) közérthető jelei, szinuszgörbék és más krikszkrakszok. Pusztán az izgalmuk árulta el, hogy nem mindennapi dolog, amiről tárgyalnak.

Mit tehet az ember, amikor irigykedve bár, de elismeri, hogy ebben a dologban nemigen tud labdába rúgni?

Kényelmesen hátradőltem, és átadtam magam az emlékeimnek. Minden szakmának megvan a maga zsargonja, és ha művelője elég mélyre ássa magát benne, akkor úgy elsajátítja, hogy a brancsbélieken kívül más nem fogja érteni szavait. Nekem és sorstársaimnak egykor a latin nyelv szerezte azt az örömöt, amit ezek az elektronikusok éreztek, amikor körül tudták írni fogalmaikat. Ez az öröm persze csak az érdekesség szintjén volt osztatlan. A libabőrösséget okozó parányi kis szőrmozgató izom elnevezése például azonnal megragadt bennem. Kit ne nyűgözne le egy Habsburg-herceg címeihez hasonló hosszúságú kifejezés: musculus arrectores pilórum, ha jól emlékszem. A fele-katicabogárnyi lucernabödét pedig Subcoccinella vigintiquatorpunctata névre keresztelték. Hogy csak a szebbjét említsem. Innen kezdve azonban már érdekes az ügy. Mert milyen a diák? A meglévő elv alapján maga is költi a szebbnél szebb (és röhejesnél röhejesebb) neveket. Bubo cupropenis például szó szerint jelenti azt a bizonyos rézmicsodájú baglyot, amellyel egyes sikamlós nyelvű nagyapák ijesztgetik az unokákat.

Mosolyogtam magamban egyet, miközben expresszünk továbbrobogott velünk a rónán. Vajon ezek a cosinusrágók ragadtatják-e magukat hasonló haszontalanságokra? Ebben a vizsgahangulatban biztos nem — sóhajtottam. Hiszen amikor rendszertan kollokviumon nekem csak annyit mondtak, hogy Oscines, egyrészt ki kellett találnom, hogy ez az énekesmadarakat jelenti, másrészt fel kellett sorolnom ugyanígy latinul őket. Közöttük a vetési varjúval és a házi verébbel, amelyekről ismert a vicc, miszerint levelezőn végezték a zeneművészetit.

Azóta az én útitársaim túl vannak a vizsgán, én meg a nosztalgiázáson. Mégsem múlt el nyomtalanul bennem az a halk kis nyelvészkedés. A minap akadt a kezembe egy kis füzet, bizonyos Priszter Szaniszló munkája. Címe: A magyar növénynevek helyesírási szótára. Megtudtam belőle, hogy a gólyaorrtermésűeket egybe kell írni, a boldogasszony mentáját és a szamár gyönyörűségét pedig emígyen, külön. Pusztán példának százszámra sorakozik a kis dolgozatban a sok szép ízes magyar név és kifejezés. Némelyiken tagadhatatlan ugyan a kimódoltság, de másokból olyan néprajzi ősiség árad, hogy eláll tőle a szó. A koloncosgyökerű lapickásfüvet például a már említett bagoly módjára latinra fordítani egész biztos lehetetlen.

Ugyan miért nyugszunk bele, hogy nyelvünk alkalmatlan a bennünket körülvevő világ dolgainak és azok egymáshoz való viszonyának érthető és használható leírására? Miért nincs az 1807-ben kiadott Magyar Füvész Könyv szerzőinek, Diószegi Sámuelnek és Fazekas Mihálynak méltó utódja?

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Ésik Sándor tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.11.18. 18:58


Prónay Gábor főorvosról beszél Csiba Gábor kórházigazgató

pronay_gabor-3.jpgPrónay Gábor Miskolc legendás hírű osztályvezető főorvosa volt, akit a gasztroenterológia nemzetközileg tisztelt szaktekintélyeként ismert a szakma. Ráadásul nemcsak kiváló szakember, hanem nagyszerű jellem is volt, akit szerettek és tiszteltek a munkatársai, beosztottai.  

1986-ban, a harmincéves osztályvezetői jubileumán az egyik beosztottja, Nagy György ezekkel a szavakkal méltatta: „Amióta csak ismerjük, csúfot űz velünk. Csúfot űz azzal, hogy nem öregszik, nem fárad, nem lankad. Napi négy–öt óra alvással zsinórban dolgozik. A lépcsőt kettesével szedi, az ehetetlen ebédet két perc alatt bevágja, frizuráját nem változtatja, a Wartburgját sem fékezi. Képes egyszerre több emberrel több témában kommunikálni, képes egyszerre egy fenékkel több lovat megülni. Mindenütt ott van, ahol elkordul egy gyomor, vagy megszólal egy vastagbél. Egyedüli hobbija – vesztünkre – a szakmája. Pedig ismeri a művészeteket, közvetlen társasági ember, a kerekasztalok kulcsfigurája és nem utolsósorban bámulatos céllövő, ám mégsem tudtuk – valamilyen társadalmi érvényesülésben igazán előbbre vivő – szenvedélyre rávinni. A memóriája szelektív. A betegek nevét, családját, személyes gondjait, rectoscopos leletét és tavaly előtti laboradatait fejből tudta. A rossz dolgokat viszont fejből elfelejtette. Nyomtalanul mentek át rajta az ágyúgolyók. Bátornak bátor. Ha véletlenül szembetalálta magát egy beteggel, nem futamodott meg, nem kiabált orvosért. Ha fel kellett írni egy receptet – akár magisztrálisat is –, nem rohant a könyvtárba. Tette a dolgát, megoldotta a feladatot. Ugyanakkor nem volt elég katonás. Honvédtiszti múltja ellenére semmi militarista tartás nem volt benne. Meleg szíve uszályában mi, közkatonák is önfeláldozó magatartásra kényszerültünk, s egész csapata erején felül teljesítve szolgálta a dolgozó népet. Nem tudott soha nemet mondani, így azután nem volt képes a törvényesen előírt, mindössze nyolc és fél órás munkaidőt se betartani.”
Íme, Prónay Gábornak mindössze ennyi „hibáját” lehetett összeszedni. A legendás főorvosról Csiba Gáborral, a miskolci megyei kórház főigazgató-főorvosával beszélgettem.

– Az imént idézett méltatásban említetteken kívül voltak a főorvos úrnak még más „hibái” is?

– Voltak, de ezek többségét én is inkább csak hallottam a régebbi kollégáktól, azoktól, akik hosszú éveken át együtt dolgoztak a tanár úrral. Például a jó pedagógiai érzéke ellenére gyenge oldala volt a szidás. Soha nem emelte föl a hangját, igaz, amikor ő megmondta valakinek a magáét, az illető megérezte az időváltozást annak ellenére is, hogy nem dörgött az ég, és nem sújtottak le Zeusz villámai. Az a fajta vezető volt, aki időnként tévedett, de aki ezt mindig beismerte. Mesélték róla, hogy nem volt elég szorgalmas a nyelvtanulásban. Köztudott, hogy napjainkban már mindenütt követelmény a nyelvismeret, s mindenki igyekszik valamilyen idegen nyelvet elsajátítani. Egyedül Prónay főorvos urat nem látta senki sem nyelvet tanulni. Mégis, ha volt valahol egy valamirevaló nemzetközi „összeröffenés”, őt kérték fel tolmácsnak mind az angolok, mind a németek vagy a franciák. A „hibái” közé tartozott az is, hogy az orvospszichológusok nemigen maradtak meg az osztályán. Szó szerint feleslegesnek érezték magukat. Ugyanis ha ez a szakállas, szemüveges, apostol küllemű és jellemű ember belépett a kórterembe, szemvillanás alatt csalhatatlan érzékkel megállapította, hogy kit kell egyszerűen és közvetlenül, kit pedig választékos módon megközelíteni, kit kell bátorítani, vigasztalni, megsimogatni, lecsillapítani vagy „elfenekelni”. Mert ez utóbbit is megtette! – Tudna erre példát is mondani? – Egy alkalommal magam is szem- és fültanúja voltam az alábbi jelenetnek. Tudni kell a tanár úrról, hogy nagyon kényes volt az étkezésre, haragudott a kövér emberekre. Az említett esetben egy – hogy finoman fejezzem ki magamat – nagyon molett nő feküdt az osztályon, és a hölgy kövérségét a tanár úr szóvá is tette. A hölgy érezte, tudta, hogy a kritika jogos, de megpróbált védekezni: „tessék elhinni, főorvos úr, én már csak vizet iszom és mégis”. Ettől a buta mentegetőzéstől a tanár úr úgy dühbe gurult, hogy mérgében azt mondta: „ezt a vizet szabadalmaztatni kellene: mennyi disznóhúst tudnánk előállítani vele”.

– Ön hogyan, milyen körülmények között ismerte meg a tanár urat?

– Először az édesapámtól hallottam róla. Ők egy korosztályhoz tartoztak, s édesapám körzeti orvosként szoros szakmai kapcsolatban állt vele, sőt nagy tisztelője volt. Jómagam szigorló orvosként találkoztam vele, és egy általa vezetett viziten is részt vehettem. Ezzel kapcsolatosan máig emlékszem egy kis jelenetre. Az egyik kórteremben az egyik beteg ágyánál a főorvos úr szájából elhangzott a szokásos kérdés: „hogy van?”. Mire a beteg visszakérdezett: „Tanár úr, mikor fog engem megoperálni?”. Nos, Prónay főorvos tudvalévően belgyógyász volt, tehát soha nem operált, mégis azt válaszolta a betegnek: „most azonnal, de tudnia kell, hogy ez lesz az első éjszaka, amit önnel töltök”. Nagy derültség kísérte ezt a kis párbeszédet. Később kórházi dolgozóként is találkoztam vele.

– Együtt dolgoztak?

– Ő akkor már nyugdíjas volt, de továbbra is a kórház alkalmazásában állt, s elsősorban a helyes életmód, az életvitel kérdéseivel foglalkozott. Megjegyzem, ehhez – idős kora ellenére – maga is személyes példát szolgáltatott. Például bent, a kórházépületben sohasem használta a liftet, mindig gyalogosan járt a lépcsőkön. A csodálkozóknak magyarázatként azt mondta: „minden egyes lépcsőfok egy nappal hosszabbítja meg
az ember életét”. Később a Fogyókúrás Szanatórium „apostolaként”, kitalálójaként is sokszor találkoztam vele. Ennek a szanatóriumnak a működését nyugdíjasként menedzselte, és kis csapatával nagyon figyelemre méltó eredményeket ért el.

– Prónay tanár urat sokan ismerték, ám az ismerősök többsége sem ismeri e gazdag életpálya minden állomását. Kérem, idézze fel Prónay Gábor életútját!

– 1922. október 12-én született Heréden. Az orvosi diplomát 1946-ban szerezte meg a Szegedi Orvostudományi Egyetemen, majd a Purjesz professzor vezette belklinikán volt fizetés nélküli orvosgyakornok. Ott, a klinikán szerzett 1949-ben szakorvosi képesítést. Az ötvenes évek elején, miután behívták katonának, katonaorvos lett.

– Hogyan került Miskolcra?

– Egy szerencsétlen dysentériajárványt az akkori politikai hatalom – amely betegesen mindenhol beépített ellenséget keresett, s persze talált is – a népi demokratikus proletárdiktatúra elleni merényletnek „minősített”, és Prónay Gábor némi szerencsével ugyan megúszta a halálbüntetést, de 1953-ban megrovottként Miskolcra helyezték, az akkori Honvéd Kórház fertőzőosztályára. Aztán az 1956-os eseményeket követő vákuumban előbb a Semmelweis, majd az újonnan épült megyei kórház belgyógyászatára került osztályvezető főorvosnak. Prónay tanár úr hazánkban az elsők között ismerte fel, hogy a belgyógyászat gyors ütemű fejlődése, az orvostudomány általános művelésén túlmenően rákényszeríti az igényes orvost arra, hogy valamely részterülettel külön és elmélyülten foglalkozzon. Ő már nagyon korán, az 1950-es években a gasztroenterológiát választotta. Hazánkban az elsők között vezette be az endoszkópos vizsgálatokat, ami az akkori idők kezdetleges technikáját tekintve igen bátor, jövőbe látó cselekedet volt. Az utóbbi évtizedekben a száloptika bevezetésével az endoszkópia szédületes ütemben fejlődött, őt igazolván.

– Prónay Gábor a maga szakterületén úttörőnek számított?

– Ez egyértelműen elmondható róla. Prónay tanár úr az 1970-es, 1980-as évekre megteremtett Miskolcon egy figyelemre méltó gasztroenterológiai iskolát. A kezdetektől fogva igen élénk tudományos tevékenységet fejtett ki. 1968-ban védte meg kandidátusi értekezését a gyulladásos vastagbélbetegségek témaköréből. Alapító tagja – és évtizedeken át vezetőségi tagja – volt a Magyar Gasztroenterológiai Társaságnak, majd 1982től a társaság elnökhelyettesi tisztét is betöltötte. Vele kapcsolatosan feltétlenül meg kell említeni azt is, hogy a gasztroenterológián kívül az endoszkrinológiai, illetve anyagcsere-betegségek iránt tanúsított különleges érdeklődést, később pedig az elhízás mint népbetegség, illetve az egészséges életmódra nevelés került a munkássága homlokterébe. A munkásságát, a tevékenységét értékelve el kell mondanom, hogy több mint száz közleményt írt, továbbá egy könyv szerkesztője és négy könyvrészlet írója. A pályafutása során több mint négyszáz előadást tartott. Széles körű nyelvtudása lehetővé tette, hogy a nemzetközi tudományos életbe is bekapcsolódjon, így számos nemzetközi kongreszszusnak, kerekasztal-konferenciának volt a tagja, illetve levezető elnöke.

– Úgy tudom, nagyon sok tudományos szervezet is tagjai sorába választotta!

– Valóban. A teljesség igénye nélkül elmondhatom, hogy Prónay Gábor tagja volt a Magyar Belgyógyász Társaság vezetőségének, a Gasztroenterológiai Szakorvos-minősítő Bizottságnak, az Élelmezés- és Táplálkozástudományi Kollégiumnak, az Európai és Mediterrán Proctológiai Társaság vezetőségének, a Német Adipositas Társaságnak és a WHO Egészségügyi Munkacsoport rákmegelőző szervezetének.

– Ha jól tudom, idehaza sem csak a kórházon belül tevékenykedett…

– Így van. 1977-től volt a megye dietetikai szakfelügyelője, 1982-től pedig Borsod-Abaúj-Zemplén megye belgyógyászainak szakfelügyelője. Az ÉszakkeletMagyarországi régió számára kiemelkedő jelentőségű esemény volt, hogy 1979-ben megalakult a Miskolci Akadémiai Bizottság, s ezen belül Prónay Gábor az orvos- és biológiai szakbizottság elnöke lett. A kórházon kívüli munkájával kapcsolatban feltétlenül meg kell említeni a miskolctapolcai szanatóriumot is, hiszen vele kapcsolatban sokaknak az jut az eszébe: ő volt az, aki 1984-ben létrehozta hazánkban az első anyagcsere-fogyókúrás szanatóriumot.

– A gazdag szakmai tapasztalatát, kutatásainak eredményeit átadta tanítványoknak is?

– Természetesen. S nagyon is szeretett oktatni. Igen sok orvostanhallgató, belgyógyász és gasztroenterológus szakorvosjelölt, dietetikus, nővér tanulhatott tőle. A medikusoktatásban szerzett kiemelkedő érdemeiért 1982-ben a Szegedi Orvostudományi Egyetem egyetemi docensi címet, 1986-ban a Debreceni Orvostudományi Egyetem tanári címet adományozott neki.

– A társadalom megbecsülte, és az érdemei szerint ismerte el Prónay Gábor munkásságát?

– Azt hiszem, igen. Leszámítva a pályafutásának egyes periódusait. Amíg élt és dolgozott, nagy-nagy tisztelet és szakmai elismerés övezte. Ennek jelei voltak a Kiváló Orvos cím, a Medicina nívódíj, a Friedrich László-, a Hetényi Géza-, a Soós József-, a Pro optimo in gastroenterológia emlékérmek, a debreceni egyetem Kiváló Oktatója címe, a Munka Érdemrend ezüst és arany fokozata. Sok ez vagy kevés? Azt hiszem, nem ez minősíti az embert. Sokkal fontosabb a szakma tisztelete valamint a betegek elismerése és szeretete. Márpedig ezekből bőven kijutott neki.

– Főigazgató úr! Ha napjainkban beállítana önhöz egy fiatal, frissen végzett orvos, aki hallotta már Prónay tanár úr nevét, s arra kíváncsi, ki volt ő voltaképpen, akkor mit válaszolna neki?

– Mindenekelőtt azt: nagy kár, amiért nem ismerhette személyesen. Jómagam nagyon szerencsés vagyok, hogy találkozhattam vele. S hogy miért gondolom ezt? Miért tartottam őt rendkívüli embernek? Nos, megmondom őszintén, nehéz „definiálni” a rendkívüli embereket, mert velük kapcsolatban nehéz csokorba szedni a lényeget. A rendkívüli ember virágcsokra sok szál szép virágból áll össze. Ebből most melyiket válasszam ki? A rózsát vagy a nefelejcset? Prónay Gábor rendkívül agilis, optimista beállítottságú, humán műveltségű ember volt. Mindig volt néhány kedves, megnyugtató szava a betegekhez, ami mély empátiás készségéről tanúskodik. A tanítványai sokat tanultak tőle, és nem csak arról, ami a szorosan vett orvoslást illeti. Tőle tanultuk meg, hogy a beteg lelki alkata, lelki problémái éppen olyan fontosak, mint a testiek. Sőt sokszor ez a döntő. Őszintén csodáltuk rendkívüli intuitív képességét, mely számos esetben segített, amikor a hagyományos orvosi logika már kimerült. Vezérlő elve volt, hogy szüntelenül fejlődni kell, és lépést kell tartani a fejlett orvostudománnyal.

– Prónay Gábor biztatta, ösztönözte a munkatársait arra, hogy lépést tartsanak a legfrissebb tudományos eredményekkel?

– Nyelvtanulásra, kongresszusi aktív részvételre, tudományos közlemények írására, külföldi tanulmányutakra, tudományos fokozat megszerzésére ösztönözte és segítette orvosait, s így az általa vezetett osztályt az ország egyik legkiemelkedőbb gasztroenteorológiai munkahelyévé fejlesztette. Vezetőként szerették és tisztelték beosztottjai. Mindig kész volt mások véleményének meghallgatására, esetenként ellenkező vélemények elfogadására is. Általános műveltségben is példát mutatott, irodalmi, képzőművészeti ismereteivel további megbecsülést és barátokat szerzett magának. Prónay Gábor negyvenhárom éven át gyógyított. Az élete utolsó órájáig dolgozott.

– Ezt szinte szó szerint lehet érteni? A nyugdíjaséveiben sem pihent?

– Számára a nyugdíjasévek sem jelentettek pihenést. Nem fékezte a tempót. Hetvenedik életévében a szikszói kórházból endoszkópos rendelésről útban hazafelé, Miskolc határában karambolozott és lelte halálát. Szegeden temették el, ott, ahol a fiatalságát töltötte.

– Eltekintve az olyan alkalmaktól, amikor a vele kapcsolatos emlékei felidézésére kérik, gyakran szokott a tanár úrra gondolni ma is?

– Igen. A halála óta több mint tíz év telt el, mégis gyakran gondolok rá. Találónak érzem az egyik közvetlen kollégájának, Nagy György főorvosnak a vele kapcsolatban írott gondolatait. Nagy György azt írta: „Az emberiség évezredek óta egy helyben siet, állandó újrakezdésben vagyunk, egy elrontott világot kell helyrehoznunk szüntelen. Ha látta valaki a kínai nagy falat mint meditációs objektumot, és a berlini falat, ugyancsak mint gondolatösztönző forrást, vagy bejárta az inkák földjét és a mai Csecsenföldet, megtekintette a kétezer éves tökélyt, a római Panteont és a közelmúltban leégett, s azóta újjáépített, korszerűsített Budapesti Sportcsarnokot, avagy emlékszik még a lebontott Nemzeti Színházunkra, és látja az azóta felépített újat, bizony nem könnyű meghatározni, hogy merre is haladunk. A társadalmi folyamatok megítélése ezeknél ráadásul sokkal bonyolultabb. Pilátus hezitált, a tanítványok elszéledtek, a nép vért kívánt. Jézust demokratikusan meghozott döntéssel keresztre feszítették. A mi jobb sorsra érdemes népi demokráciánk is kimúlt. Negyven éven át tartó keserves útkeresés során kitapasztaltuk, hogy az érdek nélküli társadalom nem megvalósítható. A csődbe jutott tankok megadták magukat az erős, demokratikus, haladó bankoknak. Most nem egy a jelszó, hanem új. Új szövetség kell, új morál, új demokrácia, új politika, új társadalmi normák. Évezredes a koreográfia. Szabad szelek szárnyán sziszeg szerte körülöttünk az eukonform magyartalanodás, a világkonform amerikanizálódás, a multinacionális tőkekonform-globalizáció. S hiába nyílnak a vigalmi negyedek, hiába vehetnek a homoszexuálisok gyereket, hiába a lágy drog és a kemény pornó, a Western Pub, a Las Vegas Casino. Az emberiség nem boldogabb, noha már skandináv lottó is kapható. A technikai fejlődést nem kíséri, még csak nem is követi az emberi humánum, az emberi lélek fejlődése. Mobillal a markunkban, kvarcórával a csuklónkon, internet-csatlakozású laptoppal a hónunk alatt, fülünkre tapadó CD-lejátszóval is lelkileg retardáltak maradtunk, primitív vademberből legfeljebb egy kissé intellektuális vademberré »fejlődtünk«. A történelem humánspecifikus fogalom. A történelem azt mutatja, hogy eddig minden társadalmi rendszer elég barbár volt, ha csak egy kis lehetősége is adódott rá. Márpedig ha az emberiség meg akarja találni önmaga méltóságát, jobban teszi, ha napjaink liberális tirádái helyett máris új értékrend után néz, a kvarcórákat újraállítja, netán kétezer évvel visszatekeri. Jobb világot csak jobb emberek tudnak teremteni! Erkölcs, hit, szeretet és humánum nélkül nincs jobb világ, bármekkora is a tőzsdeindex, a profitráta vagy a kamatláb. Prónay Gábor egy porszem volt az univerzumban, de Prónay Gábor jó ember volt. A szorgalom, a rend, a takarékosság, a család, a hagyományok, a tekintély tiszteletére, az egyszerű emberek megbecsülésére, a betegek szeretetére nevelte környezetét. Benne megfelelő arányban buzgott a szakmai hiúság, és cselekedett az emberi alázat.” Magamban úgy képzelem, hogy Prónay Gábor valahonnét fentről figyel minket. Talán az angyalok vitték oda, de szerintem maga a Jóisten. Aki azért csak elrendezi a dolgokat. Még azokat is, amiket mi a földön sohasem tudtunk elrendezni.

Hajdu Imre

* * *

PRÓNAY GÁBOR (született 1922. október 12én Heréden, elhunyt 1992. május 15-én Miskolcon) osztályvezető főorvos, címzetes egyetemi tanár. 1946-ban végzett a Szegedi Orvostudományi Egyetemen, majd 1949-ben szerzett belgyógyász szakorvosi képesítést. 1956-után a miskolci Semmelweis Kórház III. belgyógyászati osztályára került vezetőnek, majd a BorsodAbaúj-Zemplén Megyei Kórház indulásakor a II. belgyógyászati osztály vezetője lett. Fő szakterülete a gasztroenterológia volt. A Magyar Gasztroenterológiai Társaság alapító tagja, 1982-től elnökhelyettese. Az 1979-ben megalakult Miskolci Akadémiai Bizottság Orvos- és Biológiai Szakbizottságának az elnöke. 1984ben Miskolctapolcán létrehozta az első hazai anyagcsere-fogyókúrás szanatóriumot. 1982-ben a Szegedi Orvostudományi Egyetemtől egyetemi docensi, 1986-ban a Debreceni Orvostudományi Egyetemtől egyetemi tanári címet kapott. 1987 decemberében ment nyugdíjba. Kitüntetései: Kiváló Orvos, Medicina nívódíj, Friedrich László-, Hetényi Géza-, Soós József emlékérmek, a DOTE Kiváló Oktatója, a Munka Érdemrend ezüst, és arany fokozata.

CSIBA GÁBOR (született 1955. szeptember 14én Sajószentpéteren) általános sebész és traumatológiai szakorvos, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház főigazgató-főorvosa, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat miskolci csoportjának vezetője. 1974-ben végzett a bencés gimnáziumban Pannonhalmán. A Debreceni Orvostudományi Egyetemen szerzett diplomát 1981-ben. 1988-ban a Leuveni Katolikus Egyetem ösztöndíjasa. 1995-ben a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen egészségügyi menedzser szakot végzett. 1981–1991 között a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház traumatológiai osztályának a szakorvosa, 1991-től 2000-ig főigazgató-főorvos általános helyettes. 2000-től főigazgató-főorvos. Tudományos tevékenység, publikációk: A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház fejlesztési elképzelései és telephely-rekonstrukciója a megyei egészségügyi koncepció tükrében (szakdolgozat, 1995); A miskolci székhelyű kórházak információs rendszerfejlesztési programja (társszerző, 1999); Az e-technológia lehetőségei a kórházvezetést támogató költséghatékony információmenedzsment megvalósítására (társszerző, 2000). 1994-ben Pro Caritate érdemérmet kapott.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2015.11.16. 08:56

Címkék: ü:Prónay Gábor

Bíró Ernő alkotása

12226578_1189318467751497_2105091971_n.jpg

50x35 cm. akvarell, papír.

2015.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.11.15. 08:50

Írta: Balogh Géza

mg_9060-edit.jpgVártam a buszt és néztem a két varjút. Az öreg tépett tollú – ha ugyan ő volt a vénebb – a kicsordult kuka körül keresgélt, a másik mélán nézelődött az útpadkán. Az öreg sokáig kutakodott a rengeteg papírzacskó, cigarettacsikk között, mikor hirtelen felröppent. Féltenyérnyi kenyérdarabot cipelt magával, nehézkesen kapaszkodott fel vele az útmenti nyárfára.

A másik unottan figyelte a leszálló, ágat kereső társat, majd lustán elindult ő is. Minduntalan hasig süllyedt a frissen hullott hóban, de kitartóan taposott. Ha már végleg megfeneklett, kitárta szárnyát, s újból arrébb lökte magát. Mikor odaért, felnézett a fára, majd gondolt egyet, s felemelkedett. Ott körözött egy ideig az öregebb körül, szemügyre vette a zsákmányt, s újból elfoglalta helyét a nyárfa alatt.

Eközben a fenti nekigyürkőzött a csonttá fagyott kenyérdarabnak. Jobb lábával erősen kapaszkodott a fel-feltámadó szélben, a másikkal a gallyhoz szorította a kenyeret. Apró falatokat csipegetett, meg-megállt a nagy munka közben. Ilyenkor körülnézett, elégedetten tollászkodott, csőrével igazgatta ki tudja hol megtépázott ruháját.

Majd újból hozzáfogott az evéshez.

Nem tétlenkedett ez alatt a másik sem. Állt a fa alatt, szemét a koronára emelte. Aztán égre tárt csőrrel nagyot ugrott.

El nem tudtam képzelni sokáig, mit ugrabugrál ott a hasig érő hóban, mikor megláttam ám a fáról lezuhanó kenyérdarabkákat. Azt kapdosta oly kitartóan a varjú. Ingyen jutott a falatokhoz, hisz a másik dolgozott meg érte.

Ám mielőtt dühbe gurultam s elzavartam volna, eszembe jutott néhány ismerősöm. Ők is a mások kenyeréből hasítják ki a maguk darabkáját, s kényelmesen megélnek belőle.

Szidjam hát ezt az élelmes varjút? Tőlünk tanulta...

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.11.13. 14:17

Teichmann Vilmos növénynemesítőről beszél Béres József kutató

teichmann_vilmos-3.jpgSzabolcs-Szatmár-Bereg megye mezőgazdaságának egyik különösen értékes időszakában egyszerre dolgozott a megyében három kiemelkedő agrárszakember: Nagy Sándor, az „almakirály”, Westsik Vilmos, a „homok szerelmese”, valamint Teichmann Vilmos, a „burgonya atyja”. Mindannyian Kossuth- és állami díjas tudósok.
Teichmann Vilmosról abban az intézetben beszélgettem Béres József tudományos kutatóval, ahol a híres burgonyanemesítő valamikor dolgozott. Könnyen indult az emlékezés, hiszen a bejáratnál a Teichmann Telep felirat fogadja a látogatót, a kertben pedig ott áll Teichmann Vilmos szobra. Mindez az utókor háláját jelzi az itt évtizedek alatt folytatott munkáért. Béres József maga is negyven éve jár ide dolgozni – igaz, jó ideje már nyugdíjasként.

– Vajon mit szólna Teichmann Vilmos, ha meglátná saját szobrát?

– Biztosan meglepődne. Nem vágyott ilyen elismerésre, nagyon szerény ember volt. De azt hiszem, nem is a szobrot nézné, hanem kimenne a tenyészkertbe és feljegyezné, hogy mit tapasztalt a burgonyaföldön. Úgy, mint annak idején, sok éven át, mindennap megtette.

– Milyen családi környezetből származott? Hogyan került Kisvárdára?

– Csehországban született, édesapja cukorgyári munkás, édesanyja sokgenerációs földműves család gyermeke, talán tőle örökölte a mezőgazdaság iránt ösztönös vonzódást. Vili bácsi gyermekkoráról a legtöbbet Gertha lányának visszaemlékezéseiből tudunk. Ezek szerint sovány, vékony testalkatú gyermek volt. Mindig jól tanult. A későbbiekről azt lehet elmondani, hogy Vili bácsi zárkózott ember volt, jobbára akkor oldódott fel, ha a munkáról volt szó. A zárkózott természetét édesapjától örökölhette, aki azt akarta, hogy nagyobbik fia művelt, tanult ember legyen, ezért nehézségek árán is vállalta taníttatását.

– Hol végezte az iskoláit?

– Előbb szülőföldjén tanult. A reáliskolát – immár a háború után – a bécsi mezőgazdasági főiskola követte,
ahol kitüntetésekkel tette le államvizsgáit, miközben a főiskola kísérleti gazdaságában dolgozott. Itt szerzett jártasságot a növénynemesítésben is. Mivel pénze elfogyott, félbeszakította tanulmányait, és újsághirdetés alapján Tornyospálcára, az Eszenyi-féle nagybirtokra jött asszisztensnek Schwarzbach osztrák burgonyanemesítő mellé. Ez jó szakmai iskola volt, egyben embert próbáló is, hiszen nem ismerte az országot, a népet, nem beszélte a magyar nyelvet. Négy év munka után folytatta tanulmányait, és Bécsben megszerezte mezőgazdasági mérnöki oklevelét.

– Mi történt vele ezután?

– Visszahívták Tornyospálcára – immár a burgonyanemesítő telep vezetőjének –, ezzel elkezdődött hosszú szakmai karrierje. Kitartó, szívós munkával többek között előállította első nagyhírű burgonyáját, a Gülbabát, amelyet később más növények nemesítése is követett.

– Kisvárdára pontosan mikor került?

– Hosszú ideig kötődött Eszenyihez, így vele ment a Dunántúlra is, amikor 1939-ben a tornyospálcai nemesítőtelep bérlete lejárt. A fordulatot az jelentette, hogy 1940-ben a Földművelésügyi Minisztérium nemesítőtelep létrehozását határozta el Kisvárdán. A növénytermelési hivatal kérte fel 1942-ben, hogy lépjen állami szolgálatba, és vállalja el a Kisvárdai Magyar Királyi Burgonynemesítő Telep létrehozását és vezetését. E felkérésnek eleget téve jött Kisvárdára. A burgonya mellett foglalkozott a rozs, a csillagfürt, a homoki lucerna, a szöszösbükköny és a napraforgó nemesítésével is.

– Mielőtt a burgonyakutatásra rátérnénk, beszéljünk egy kicsit a rozsnemesítő munkájáról, amelyről Teichmann Vilmost szintén jól ismerték. Mi volt az elgondolása ezzel kapcsolatban?

– Vili bácsi célja megegyezett a gazdák igényeivel: olyan rozsfajtát kívánt előállítani, amely a szabolcsi térség kedvezőtlen ökológiai adottságú területeinek homoktalajain is eredményesen termeszthető.

– Milyen eljárást alkalmazott?

– Nemesítési és fajtafenntartási eljárásként a félmagmódszert alkalmazta, és bevezette a kapás nevelést és a klónozásos – más néven tőosztásos – szaporítást a törzsanyagokban. Ez utóbbi módszert napjainkban újra alkalmazzák a nemesítésben. Nagyszerű munkájának eredményeként 1951-ben ismerték el a Kisvárdai rozsfajtát, amely igen gyorsan elterjedt a szabolcs-szatmár-Beregi és Hajdú-Bihar megyei gazdák körében, ezekben a megyékben az általa kinemesített rozs a vetésterület száz százalékát uralta.

– Valóban szó szerint a megszállottja volt a munkájának?

– A növénynemesítés nem egynyári munka, például a burgonya esetében hét-nyolc év kell ahhoz, hogy új fajtát tudjon beállítani a kutató. Ez alkati kérdés is: csak az lehet jó nemesítő, akinek van türelme, kitartása, aki pontos és következetes, s nincs híján a szorgalomnak sem. Mindezt Teichmann Vilmosról el lehet mondani.

– Mikor és hogyan ismerkedtek meg?

– Már jóval a személyes találkozás előtt hallottam róla 1936 körül. Lehettem vagy tizenhat éves, és nagyon tetszett, hogy nagyanyámék egy holdról százhúsz-százharminc mázsa krumplit is betakarítottak. A szegényebb szomszédok elkérték a burgonya héját, hogy elültessék, hiszen abból is elég jó termést lehetett kapni, ezt magam is kipróbáltam. Mint a felnőttek elmondták, ez a fajta volt a Teichmann-féle Gülbaba. Sajnos akkoriban ilyen nemesített vetőgumóra sokaknak nem jutott. Én csak azt láttam, hogy nagyanyámék krumpliföldje milyen gyönyörű, szépek a bokrok, élénkek a levelek, s milyen egészséges, gazdag termést ad. Később tudtam meg, hogy a Gülbaba elég hamar kerülhetett hozzánk, hiszen még csak 1929-ben nyert állami elismerést, s az azt követő évben hozták forgalomba. Negyven-ötven százalékkal adott több termést, mint a Korai Rózsa. Otthon mindig csak azt mondták, hogy Teichmann-féle, így találkoztam először a névvel. A személyes találkozás hosszú idő – csaknem húsz év – múlva történt, amikor a gépállomáson a laboratórium vezetőjeként dolgoztam.

– Tegyünk egy kis személyes kitérőt. Mi történt e húsz esztendő alatt?

– Gyerekkoromtól a mezőgazdasághoz kötődtem, Kecskeméten tanultam a kertészeti iskolában, de háború után nagyon nehezen tudtam elhelyezkedni végzettségemnek megfelelő és kedvemre való munkában. Ez azért volt, mert egy ideig még azt is rám sütötték, hogy osztályidegen is vagyok, mert Szálasi szárnysegédje voltam, amiből természetesen egy szó sem igaz. Később rehabilitáltak is. Végül rám mosolygott a szerencse: Kisvárdán a mezőgazdasági gépállomáson laboratóriumot hoztak létre, oda kellett szakember. Amikor a Budapestről idekerült igazgató, Somlai Nándor megfelelő ember után kérdezősködött, többen engem ajánlottak. Örömmel vállaltam a felkérését, így lettem a laboratórium vezetője.

– Mi volt az ön által vezetett laboratórumnak a feladata?

– Feladataink a talajtani, növényvédelmi, takarmány- és élelmezési termékvizsgálatok voltak. Talaj-, víz- és növénymintákat gyűjtöttem be, azokat analizáltam, és az eredmények alapján adtam tanácsot. Az eredményeket publikáltam is, s hamar szép sikereket értünk el. Tanulni kezdtem a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen, előbb tanfolyamokon, aztán levelező hallgatóként. Nos, ebből az időből eredt a személyes kapcsolat a kiváló tudóssal, Teichmann Vilmossal. Részben a munkám, részben a tanulás során felvetődött szakmai kérdések miatt több ízben megkerestem tanácsért, de ha magam tudtam egy-egy érdekesebb eredményt felmutatni, azt is szívesen mondtam el neki.

– Ez nyilván tetszhetett a tudósnak, hiszen – más-más alapról indulva – azonos volt a cél: az egészségesebb, többet termő burgonya. Hogyan cseréltek tapasztalatot?

– Vilmos bácsi eredetileg a burgonya betegségeit a vírusoknak tulajdonította, azt gondolta, a vírusokban van a burgonya leromlásának oka, tehát mindenekelőtt ezt kell megfejteni. Ennek kedvezett a kor szakmai szelleme is. Az én szempontomból az volt a nagy szerencse, hogy Teichmann Vilmos nem vetett el más lehetőségeket sem, sokkal nyitottabb volt, mint a környezetében dolgozó kutatók. A vírusokon kívül más okokat is keresett, sokszor beszélgettünk az én szakterületemről, a talajtanról, az élettanról, a biokémiáról. Nagyon jó természete volt, mert hagyta beszélgetőpartnerét is érvényesülni, nem rohanta le saját elképzeléseivel. Valóban közös gondolkodásra serkentett. Az is nagyon jó volt, hogy nem a laboratóriumban és az irodában élte az életét, sokat járt a földekre is. Egy alkalommal elhívott a litki táblába, ami a régi négyes út kanyarulata mögött a vasúttal bezáróan feküdt. Szép burgonya volt benne, középtájon azonban egy hatalmas folt virított: csupa csenevész, sodrott levelű tő, ennek okát próbálta megfejteni, ezt kérte tőlem is. Ő levéltetű általi vírusfertőzésben vélte az okot, én a talajban. Mintákat vettem a tábla különböző részeiből, és kimutattam, hogy a beteg tövek környékén számottevő mértékben különbözik a talaj a többitől, és erre magyarázatot is tudtam adni.

– Mi volt a lényege a problémának?

– Kiderült, hogy ahol szép és egészséges az állomány, ott korábban gondos, istállótrágyát rendszeresen alkalmazó emberek gazdálkodtak, a silány, beteges külsejű állomány pedig a termőtalajjal nem sokat törődő emberek tulajdonát képezte korábban. A vetőgumók egy helyről származtak, az egészséges és a beteg sávok között egyetlen különbség volt csupán, a talaj. A felismerésnek később is nagy hasznát vettem a kutatásban. Teichmann Vilmos – miközben a vírusokat tartotta a legveszélyesebbeknek – fogadókész volt az én elképzeléseimre is, melyek szerint a talaj annyira fontos, hogy a növényzet ellenálló képességében is óriási a szerepe.

– Tehát mondhatjuk azt, hogy szakmailag kiegészítették egymás munkáját, ezért is akarta, hogy együtt dolgozzanak?

– Igen, szakmailag kiegészítettük egymást. Számos szakmai eszmecsere után többször is kifejezésre juttatta számomra, hogy szeretné, ha vele dolgoznék. Elképzeléséhez megnyerte felettese, Klenczner Imre igazgató támogatását is, így 1964-ben át is mentem a kutatóba.

– Zökkenőmentes volt a váltás? Mindenki szívesen fogadta a kutatóban, segítették?

– Ez nem mondható el teljes mértékben, hiszen én tudományos segédmunkatárs lettem ott, ahol neves nemesítők vezették az egyes részlegeket, mint például Borus József, Vágó Mihály, akiknek kutatói múltjuk volt. A kutatóban általában a vírusokat tartották a betegségek okának, azt vizsgálták, és nem nagyon értették meg, hogy mit keres nemesítők között egy talajtanos, biokémikus. Jól jött az alkalom, amikor azt kellett bizonyítani, hogy a vírusok vagy a talajadottságok számítanak-e döntően az egészség és a betegség kérdésében. A kutatótársaim által kiválasztott, egészségesnek látszó vetőburgonyákat kettévágtam. Az egyik felét jó minőségű talajba ültettem, a másik felét pedig úgynevezett leromlásos talajba. A levéltetű-fertőzés kizárásával, azonos körülmények között neveltük őket, és vártuk, milyen lesz a kifejlődő növény egészségügyi állapota. Nem csalódtam! A jó talajból zömmel egészséges levelek fejlődtek, a leromlásos talajból fejlődő növények többnyire sodrósak lettek, vagyis jól mutatták a vírusfertőzés tüneteit. Ennek a lényege számomra az volt, hogy a levélsodródás kórokozója az egészséges növényben is jelen lehet, bár igen kis mennyiségben, ami nem okoz kóros tüneteket. Betegség csak akkor alakul ki, ha a növény „anyagcseréje” és ellenálló képessége valamilyen oknál fogva felborul, kedvező körülményt teremtve a kórokozónak, amely felszaporodik, és kiváltja a rá jellemző tüneteket, vagyis betegséget okoz.

– Később a nemesítők is elfogadhatták a más területről érkezett szakembert, amit bizonyít Béres József kutatóállomáson eltöltött sokéves munkája. Beszélgetésünk témájához visszakanyarodva kérdezem: elsőként milyen feladatokat kapott Teichmann Vilmostól?

– Kutatási témám a burgonyaleromlás okainak felderítése volt. Szerencsésnek tartottam, hogy Teichmann Vilmos egyetértett korábbi módszereimmel, megerősített az általam képviselt kutatási irányban. Az osztályon a növénynemesítők feladata a hazai, illetve a külföldi burgonyafajtákból kiinduló, továbbszaporításra alkalmas vetőburgonya előállítása volt. A burgonyaleromlás okait keresve akkor kétféle szemlélet uralkodott. Az egyik a vírusokban, a másik talajuntságban kereste a bajok okát. Én a talajjal kezdtem a munkát, mivel a burgonya a talajból és nem a levegőből táplálkozik. Ebben Vili bácsi jó támogatóm lett az ellenvéleményezőkkel szemben, ugyanis az a véleménye alakult ki a burgonyatáblák közös szemléje során, hogy a vírusbetegségeken kívül más tényezők is szerepet játszhatnak a burgonya leromlásában, de a valós okok felderítéséhez idő kell. Vili bácsi azonban nemcsak a növénynemesítés kiváló szakembere volt, örömmel nyújtott segítséget másoknak is a kutatói feladatok teljesítéséhez, nekem is kijárta a technikai eszközöket, vegyületeket, műszereket. Mindig sokat dolgozott. Én is általában korán, hétkor kezdtem a munkát, de ő olyankor már a burgonyatáblákról érkezett.

– Beszéltünk már a tanulásról. Erről mi volt a véleménye Teichmann Vilmosnak? Segítette?

– Természetesen. Nemcsak segítette, hanem ösztönözte is. Én már a kutatóban dolgoztam, amikor negyvenöt évesen megkaptam a mérnöki oklevelet. A diploma megszerzése után azonnal hozzákezdtem a doktori disszertációm megírásához. 1967-ben doktori szigorlatot tettem általános élettanból és agrobiokémiából, melynek alapján 1968-ban „summa cum laude” minősítéssel avattak mezőgazdaság-tudományi doktorrá. A tanulást ezt követően sem hagytam abba.

– Mit lehet tudni a Teichmann családról?

– Amikor én megismertem, a gyermekei – Wolfgang, Gertha és Elfriede – már kirepültek a családi fészekből. Felesége, Hildegard, Drezda mellől származott, Vili bácsi még tornyospálcai asszisztens korában ismerte meg Ungváron. Különleges család volt az övék Kisvárdán. A fiú vegyész lett, az idősebb lány férjhez ment egy itteni kutatóhoz, ők ketten rendszeresen visszajárnak ide az ünnepségekre, megemlékezésekre. A fiatalabb leány rákban halt meg, erről csak utólag értesültem, nagyon sajnálom, hogy nem tudtam segíteni, de akkoriban a Béres-cseppek még nem voltak olyan stádiumban, hogy hozzám fordultak volna. Azt mindenki tudta, hogy Vili bácsi él-hal a családjáért, nagyon családszerető ember volt. A nemesítő és a magánember között nem lehetett különbséget tenni. Vili bácsi egész napját kitöltötte a munka, ezért aztán nagyon jó volt, hogy a telepen lakott – ha hazament, akkor is bent volt, és fordítva: bármikor beléphetett pár szóra a családhoz. Jellemző, hogy állandóan nála volt a naplója, mindent feljegyzett. Érdekes és áttekinthető jegyzetfüzetei voltak, azonnal megtalált mindent, de jobbára csak az emlékezetét ellenőrizte, valójában mindent fejből tudott. Az itt dolgozó emberek pedig azért szerették, mert nagyon emberséges, segítőkész volt.

– Mindezek ellenére voltak nehéz időszakai. Ezekről mit tud?

– Neki kétszeresen nehéz volt a háború idején. Emberi kvalitásait mutatja, hogy amikor a közelgő harcok elől menni kellett, a család sok holmiját itt hagyta, de a legértékesebb szaporítóanyagot ekhós szekerekkel vitte magával, míg biztonságba nem helyezte Ausztriában. 1947-ben tért vissza, ekkor kapott magyar állampolgárságot, és újra kinevezték a kutatóintézet telepvezetőjének. A kor sajnálatos szokásainak megfelelően koholt vádakkal népbíróság elé hurcolták, izgatás volt a „bűntett”, de az államügyész a vádat elejtette. Végtelen szomorúsággal beszélt erről, nagyon megviselte, megrendítette az emberekbe vetett bizalmát.

– Arról mit lehet tudni, hogy hivatalosan elismerték-e munkáját?

– Úgy gondolom, igen. Beválasztották a megyei tanácsba, a Magyar Tudományos Akadémia Növénynemesítési Bizottsága is felvette tagjai közé, a burgonyatermesztési osztály munkáját vezette. Kapott magas kitüntetéseket, köztük Állami Díjat is, bár ez utóbbiért már nem tudott elutazni a Parlamentbe, lakásán adta át Soós Gábor földművelésügyi miniszterhelyettes. Sajnos a fiatalabb korosztály között voltak, akik a kutatóban már nem érezték át azt az elhivatottságot, a különlegesen nehéz utat, amit Teichmann Vilmos nagyrészt Kisvárdán átélt.

– Hogyan teltek az utolsó évei?

– Élete utolsó napjait sem könnyítették meg, betegágyán kényszerűen még azzal is foglalkoznia kellett, mi történik életművével, kik és miként viszik tovább a nemesítési munkát. Sajnálatosan rövid ideig élt, asztmája elhatalmasodott, sokat szenvedett. Hatvankilenc éves volt, amikor temettük. Emberségben, lelkiekben nagyon közel álltunk egymáshoz. Vilmos bácsi – amíg élt – mindig mellettem állt, akkor is, amikor engem vádak értek, ezért is emlékszem rá tisztelettel. Későbbi kutatói sikereimben is része van Teichmann Vilmos példamutató életének és személyiségének. Nagyon szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy ismerhettem őt.

Marik Sándor

***
TEICHMANN VILMOS (született 1898. október 29-én a csehországi Usti nad Labemben, elhunyt 1967. július 20-án Debrecenben) burgonyanemesítő. 1920-ban a bécsi mezőgazdasági főiskolán (Hochschule für Bodenkultur im Wien) tanult. 1922-ben anyagi nehézségei miatt a tanulást megszakította, és Tornyospálcán az Eszenyi-féle burgonyanemesítő telepen vállalt munkát. 1943-ban Kisvárdán burgonyanemesítő telepet létesített, és vezette 1947-ig, majd haláláig a Kisvárdai Növénynemesítő Telep igazgatója. Tagja volt az MTA Növénynemesítési Bizottságának. Kiváló növénynemesítő volt, többek között a Gülbaba, Áldás, Aranyalma, Krieger-Gyöngye, Őszirózsa, Margit burgonyafajtákat nemesítette ki. Ezenkívül a Kisvárdai rozs, Fehérvirágú édes csillagfürt, Kisvárdai napraforgó, Homoki lucerna, rozs és sok más faj fémjelzi munkáját. Számos szakcikkben és ismeretterjesztő dolgozatban számolt be munkájáról és fajtanemesítési módszeréről. 1966-ban Állami Díjat kapott.

BÉRES JÓZSEF (született 1920. február 7-én Záhonyban) tudományos kutató. Volt szövetkezeti ügyvezető, építőmunkás. 1954–63-ig laboratóriumvezető Kisvárdán. A gödöllői egyetemen szerzett agrármérnöki diplomát 1965-ben, 1968-ban a mezőgazdaság-tudomány doktora. A Nyírségi Mezőgazdasági Kísérleti Intézetben és jogutódainál dolgozik Kisvárdán, tudományos munkatárs. Kutatási területei: a burgonyaleromlás okai, a baktériumos paszulyvészfellépést gátló készítmény előállítása (egy-egy szabadalom), a dohány vírusbetegséginek fellépését jelentősen gátló készítmény előállítása, az állattenyésztési bajok okai, megelőzésük (három szabadalom). 1989-től nyugdíjas. 1989-ben a Béres Rt. egyik megalapítója. Az emberi rákos daganatok fokozódó fellépésének okaival, megelőzésük lehetőségeivel foglalkozik (szabadalma a Béres-csepp). 1992-ben izolálja és tenyészetben szaporodásra bírja a rákkeltő gének sejtburjánzást indukáló génjeit. Csaknem ötven tudományos közleménye jelent meg. Számos hazai és külföldi kitüntetés birtokosa. A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1997), Magyar Örökségért díj (2000), Széchenyi díj (2002), a Köztársaság Elnökének Érdemérme (2002), Az év vállalkozója (2002), a Rotary International által adományozott Üzleti Tisztesség díja (2002, Európában elsőként).

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2015.11.12. 07:47

Címkék: ü:Teichmann Vilmos

 Biszák László festménye

12200642_1185673724782638_1122291214_n.jpg

55x145 akril.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.11.08. 08:32

Írta: Kulcsár Attila

 

12183759_10206283973391232_9029782394468034358_o.jpgA napilap címoldalán ott ékeskedett Csilla mindenre elszánt fotója, afféle Zója Koszmogyemjanszkaja pózban – ha valaki nem ismerné, ő egy szovjet partizánlány volt, aki a vallatások alatt se árulta el társait. Csilla most csak annyit volt hajlandó bevallani az újságnak, hogy többször részt vett már fotózáson, mivel tervei között szerepel, hogy a későbbiekben is ezzel foglalkozzon. Ezért inkább feladta magát, hogy társai helyett őt fényképezhessék le.

És valóban nem ez volt az első fotózása. Már az óvodai vizsgán kitűnt, pedig akkor éppen hiányoztak elöl a tejfogai. Később osztálykirándulásokról hozott haza fotókat. Csilla az őzzel, Csilla a pataknál, lóval, virágfüzérrel a hajában.

Fiatal volt, középszőke, középmagas, középszép. Az volt a baj ezekkel a korai képekkel, hogy nem volt nyilvánosságuk. Bekerültek a családi albumba, és el voltak felejtve. Abban az időben még nem volt facebook, szelfi meg profilkép. Ma már elküldhetné mindenkinek, de aki ad magára, az még mindig a nyomtatott sajtóban, a médiában való szereplést becsüli. Ott azok is láthatják, akik azt se tudják mi az a facebook. Járt táncolni, divatbemutatókra, néha fel lehetett fedezni egy-egy csoportképben, a riportok illusztrációjaként, de ez nem elégítette ki. Hiába jelentkezett később, nem került fel a címlapra, az újságoknak új arcok kellenek. Pedig Csilla mindent elkövetett, hogy fotogén legyen, úgy érezte benne van a génjeiben. Formában is tartotta magát. Fodrász, kozmetikus, konditerem, fogyókúrák,és bulémia voltak az élettársai, felváltva. Szauna, szolárium tette egzotikussá. Közben olyan férfi partnereket keresett, akik mellett megvehette, fel- és levehette a legszexisebb ruhákat, cipőket, de nem akarta elkötelezni magát, mert az előbb-utóbb gyerekszüléssel, elhízással járna. Celeb szeretett volna lenni, de nem talált egy önzetlen másikat, aki maga mellé emelte volna a reflektorfénybe.

Elment minden rendezvényre, amelyről a helyi lap fotóriporterei beszámoltak. Ott ült az első sorokban, odaállt az előadók mellé, elé, de nem azok a képek kerültek be a lapokba.

Ahogy öregedett, elvirágzott, de az álmairól nem tett le. Zöld haja lett, teletetoválta az fejét. Balról horogkereszt, jobbról Dávid kereszt, tarkóján ötágú csillag, homlokán meg egy latin kereszt díszelgett. Elment minden tüntetésre, a nem aktuális jelképeket hajával kitakarva. Vitte a zászlókat, transzparenseket. Dobált tojással, leült a hivatal küszöbére, elvonszoltatta magát, végre fotózták. De névtelenül, kifacsart pózban. Ahogy öregedett, érezte, hogy egyre kisebb az esélye a címlapra kerülésre. Már csak a botrányokban bízhatott, de abból is csak az a jó, amelyiken ott van a sajtó. Meztelenül felmászott egy Kossuth-szobor nyakába, kétszer is. Nyáron olyan forró volt a bronz, hogy alig tudta megcsinálni. Télen meg mire kihívták a riportert, lefagyott róla. Egyszer felkapaszkodott a vasúti reflektor állványra is az állomáson, húsz méter magasra, és onnan kiabált, hogy leugrik. Ki is jött a helyi sajtó, de teleobjektívvel is csak a talpa látszott. Sokan fotózták mobillal az utasok közül is, de nem győzték kivárni, amíg leugrik, ment a vonatuk. Csilla is megrémült, amikor belegondolt, hogy ha földet ér, nem lesz felismerhető az arca. Végül estefelé lemászott.

Ahogy múltak az évek, egyre kisebb lett az esélye hogy terveit valóra váltsa. Pedig haladt a korral. Hasát leszívatta, ajkait felpumpáltatta, mosolyát új fogsor beültetésével konzerválta, ráncait felvarratta, haját beültette, melleit megnagyobbíttatta, popsiját kerekké operálták.

Egyszer nagyon közel került újra egy címlapfotóhoz. Amikor a miniszterelnök a városukba látogatott, és a nép közé vegyült, a TV is közvetítette. Rajongva nyakába akart borulni. Már ott volt, amikor a biztonsági őrök leteperték. Azt hitték valami öngyilkos merénylő, testére erősített szexbombával. Persze az esti híradóban és a másnapi képes beszámolókban ebből semmi se jelent meg. Kivágták, nem közölték.

Aztán feladta a kilátástalan küzdelmet, elzüllött, inni kezdett, a férfiak szexuális zaklatása miatt elbocsátották, börtönbe is került, mert egy egyházi iskolában a hittanórák szüneteiben belopakodott a fiú WC-be, és mint női szatír mutogatta bájait a kisfiúknak.

Hajléktalanként, egy szociális otthonba dugta el vidéken egy karitatív alapítvány, ahol megnyugodott. Földig érő garbókban járt. A falusi öregasszonyoknak Gréte Garbóként mutatkozott be, a gondozónők is ráhagyták. Senki sem ismerte ott a híres svéd színésznőt. De a vezetőnő csinálni akart némi kis reklámot az intézménynek. Amikor a néni 104 éves lett, kihívták a tévét. Végre rámosolyodott a szerencse. A polgármesternő hatalmas bukétát adott át Garbó mamának. A fotósok vakui villogtak.

De ekkor Csilla hirtelen az arca elé kapta a virágcsokrot, és ez látszott minden fényképen, mert arra gondolt: nem él már senki azok közül, akinek én meg akartam mutatni magam, akkor meg ennek a fotózásnak nincs semmi értelme.

De, volt: a polgármesternőt újra megválasztották.  

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Kulcsár Attila tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.11.05. 17:44

Gulyás György karnagyról beszél Straky Tibor zenetanár 

gulyas_gyorgy-3.jpgKodálynak sok kedves tanítványa volt, köztük világhírű művészek, tudósok, folkloristák, de a vidéken működő kórusvezetők közül Gulyás György állt hozzá legközelebb. A mester ennek több jelét adta, a legdöntőbb bizonyíték: a Gulyás által vezetett debreceni iskolának engedélyezte egyedül, hogy életében a nevét viselje. Gulyás György csaknem harminc évig irányította az ország második legnagyobb városának, Debrecennek a zenei életét.

Ő maga így nyilatkozott művészi céljáról: „Kulcsszóvá, afféle ars poeticává, sőt már-már megszállottsággá vált nálam, hogy a vidék legalább annyira képes európaivá lenni, ahhoz kapcsolódni, mint a főváros. Egy életet szántam rá arra, hogy bizonyítsam: vidékről is lehet Európával együtt lépni. Csakhogy ehhez nem csupán várni kell tőle valamit, hanem adni is.” Straky Tibor több éven át Gulyás György közelében élt, vagy mellette dolgozott, hiteles képet tud adni a sokáig sikeres majd mellőzött karnagyról.

– Mikor hallott először Gulyás Györgyről?

– Eötvös-kollégista koromban, 1947-ben vagy 1948ban. Mégpedig azt, hogy akadt egy fantasztikus ember, aki a békéstarhosi kastélyban parasztgyerekeknek alapított egy zeneiskolát. Már akkor felfigyeltem a nevére, s megállapítottam, hogy érdekes személyiség lehet. Később, amikor egy zeneakadémista kolléganőmet odahelyezték, s ő nem tudott semmit jövendő munkahelyéről és igazgatójáról, én már tudtam neki némi információval szolgálni.

– Hogy került vele személyes kapcsolatba?

– A debreceni szakiskolának 1954-től Gulyás György volt az igazgatója. Az akkori zeneoktatási körzeti rendszer szerint a nyíregyházi zeneiskola, ahol én tanár voltam, szakmailag hozzá tartozott. Akkor ismerkedtünk meg. Később ő Nyíregyházára is átjárt, két éven keresztül az ottani kórust is vezette. Én a kórus zongorakísérője voltam. Emlékezetes számomra, hogy egy kirándulás alkalmával Lillafüreden az ebédnél Gulyás megkérdezte tőlem, hogy tényleg van neked egy házad Nyíregyházán? Van, válaszoltam, de a haszonélvezet holtáig az édesapámé. Na, csak azért kérdeztem, mondta, mert beszélgettünk otthon, hogy mi is tudnánk téged használni. Világéletemben titkos vágyam volt, hogy Nyíregyházáról Debrecenbe kerüljek. 1958-ban ez az ő révén megvalósult.

– Gulyás György 1954-től hatalmas elánnal kezdett munkához Debrecenben, azonnal átvette a DISZ-kórust. Amikor ön idekerült, már túl volt az első nagy nemzetközi sikerén?

– Igen, abban az évben nyerte meg a leánykar az első díjat az angliai Llangollenben. Egyébként jelen voltam 1957-ben, amikor Kodály Zoltán személyesen engedélyezte a neve viselését a szakiskolának. Ennek valódi értéke annak fényében mérhető, hogy életében egyedül a debreceni szakiskolának adott erre hozzájárulását. Ezt Gulyás mindig emlegette is, és mindent megtett Kodály népszerűsítése érdekében. Élete utolsó éveiben úgy érezte, hogy a debreceniek már nem tekintik kötelességüknek, hogy ők legyenek Kodály nemzetnevelő programjának élenjáró képviselői.

– Mivel magyarázza, hogy Kodály olyan meghitt bizalmába fogadta Gulyás Györgyöt, aki pedig hallgatóként nem számított a kiemelkedő tanítványai közé?

– 1946-ban a művészeti tanácsban felvetődött, hogy Gulyás György vezetésével létrehoznak egy zeneiskolát Békéstarhoson, ahol természetes környezetben parasztgyerekeket próbálnak zenésszé nevelni. Akkor Kodály azt mondta, sem a hely, sem az ember nem alkalmas erre. Gulyás mégis létrehozta az iskolát, csak azért is, s amikor az ötvenes évek elején Kodály Zoltán Békéstarhosra látogatott, elmondta, s ez megmaradt magnószalagon is: tévedtem, mert Gulyás György meg tudta csinálni, amit eltervezett, ezek szerint alkalmas volt rá! Tehát elismerte Gulyás érdemeit és rátermettségét.

– Ezek szerint volt ebben egyfajta kompenzáció, ami Kodály etikai nagyságát csak tetézi. Mi volt az ön közös munkája Gulyás Györggyel?

– Kezdetben zongorát tanítottam az itteni szakiskolában, egyike voltam a tanárainak. De 1961-ben a Kodály Kórus zongorakísérője is lettem – én jelentkeztem, mert a korábbi kísérő megvált a kórustól –, még átjáró tanárként vettem át a feladatot, amit öt évig láttam el. A szakiskola igazgatója lettem, azért mondtam le.

– Akkor ön koronatanú arra, hogyan, milyen módszerekkel dolgozott Gulyás?

– Mint afféle rapszodikus embernek, ebben is megnyilvánult a rapszodikussága. Előfordult, hogy egy óra hosszáig üldögéltünk a művészszobában, s nem történt semmi. A társaság várt és türelmetlenkedett. Akkor Gulyás hirtelen kirobogott, s egy fél óra alatt olyan vihart támasztott, értem rajta: eredményes, hatékony próbát tartott, hogy valósággal belelkesítette a társaságot, amely elfeledkezett arról, hogy előtte tétlenül üldögélt. Igen szuggesztív módszerei voltak, saját bevallása szerint az volt a módszere, hogy nincs módszere. Spontánul csinálta, amit csinált, nem végzett hangképzést, meg ilyen formális dolgokat. De ezt Nyíregyházán is tapasztaltam. A feleségem is tagja volt a városi pedagóguskórusának, s ő is lelkesedett Gulyásért, hiszen a stagnáló énekkart ütőképes kórussá fejlesztette. Bár ez a véleménye nem maradt meg végig, de kezdetben így látta.

– Gulyás nem Kodály-módszerrel dolgozott?

– Ezt nem lehet mondani, hiszen az egész zenei nevelési rendszer a Kodály-módszeren alapult. Végeredményében Gulyás is Kodály szellemében, az ő módszere alapján dolgozott, csak egyéni változatban. – Csodálkoztam volna, hiszen nem sokkal halála előtt is hangoztatta, hogy életének központi törekvése volt a Kodály-örökség vállalása.

– Igen, s ennek kapcsán tett olyan kijelentést, hogy Debrecenben nincs már olyan Kodály-kultusz, amit a nevével fémjelzett iskolától el lehetne várni. Úgy látta, hogy a szolfézs- és hangszertanítás összekapcsolására erőtlen a törekvés. Úgy érezte, hogy Debrecen megfeledkezett arról, hogy régen a református kollégiuma révén a Tiszántúl szellemi központjává tudott válni.

– Ő tudott valamilyen hangszeren játszani?

– Tudott, amennyire kellett egy karvezetőnek, de nem magas fokon.

– Azért kérdeztem, mert az 1960-as évek végén a szakiskola diákjainak egy csoportja többször azzal a panasszal fordult a Napló szerkesztőségéhez, hogy ők hangszert tanulni mentek a szakiskolába, mégis arra kötelezték őket, hogy a kórusban énekeljenek.

– Ez nem volt teljesen törvénytelen intézkedés, mert volt ének tantárgy az oktatásban. Más kérdés, hogy Gulyás erre helyezte a fő súlyt, ez állt érdeklődésének fókuszában. Nem tartotta lényegtelennek a hangszertanulást sem, hiszen az iskola azért létesült elsősorban, de erőteljes egyénisége s igazgatói tekintélye folytán valósággal fő tárggyá emelte az énekkart. Amikor az énekkarba több-kevesebb rábeszélő készséggel betoborzott tagok hangszereiken gyakorolhattak volna, akkor helyette énekkari próbára kellett menniük. Ennek ellenére a legkiválóbb hangszeres növendékeket segítette, támogatta, és adott szereplési lehetőséget számukra. Nem lehetett mondani, hogy nem törődött velük.

– Mi volt az ő nagy sikereinek titka?

– Nagyon érezte a zene mondanivalóját, tudta, mit kell kifejezni. Nagyon sokat adott a jó hangzásra, remek füle volt a tiszta éneklésre. De első helyre mégis a karmesteri egyéniségét tenném, amellyel fel tudta dobni az énekkart, ha egyszer belelkesítette őket. Lelkesítő módon tudott beszélni, vezényelni, hatni, az embereket szuggesztiója alá tudta vonni. Végül is európai hírnévre tett szert mint karnagy, mint nemzetközi versenyek zsűritagja. A módszere nem volt általánosan elfogadott. De sokat számított, hogy volt elképzelése a művekről, s azt tűzön-vízen keresztül megvalósította. Néha nem tudtuk megmondani, hogy mitől kezdett szárnyalni egy mű, ami tegnap még alig szólt. Mert addig nem nyugodott, míg azt el nem érte. Néha rengeteget dolgozott azon, hogy az a zenei kép, amit ő előre elképzelt, megvalósuljon. Ebben is benne volt az ő erőteljes, olykor erőszakos egyénisége, mint ahogy Békéstarhost is minden akadályon keresztül megvalósította. Ennek eredményeképpen tett szert nemzetközi hírnévre is. Ezt nem lehet tőle elvitatni. Voltak, akik kifogásolták, hogy úgy végezte el a Zeneakadémiát, hogy hétvégén járt föl, hiszen ő eredetileg már működő tanító volt, illetve énektanár, de az eredményei nem arról beszéltek, hogy „vasárnapi” karnagy lett volna, s csak pénteken meg szombaton járt a Zeneakadémiára.

– Mi volt az ő stíluseszménye?

– A reneszánsz műveket nagyon szerette, s a huszadik századi zene, Bartók, Kodály és az utánuk következő magyar szerzők műveiben volt kiválóan otthonos. Nagyon érezte, hogy mit akart mondani Tardos Béla, Veress Sándor vagy Szokolay Sándor. Feltétlenül különleges érzéke volt a modernség iránt.

– Sikerei csúcsán elkezdett zenekarral is dolgozni. A kritika szóvá tette, ön is egy-két alkalommal, hogyha zenekart és kórust együtt vezényelt, akkor nem állt mindig feladata magaslatán.

– Ez így van, ő nem volt zenekari karmester. A debreceni filharmonikusok mindig mondták is, hogy külön felkészültek, ha ő vezényelt. Nagyon kellett figyelniük a kezére, mert nehéz volt a keze után menni. Igazában nem volt otthon a zenekari muzsika műfajaiban, de meg tudta csinálni, amennyire kellett, csak a zenekari dirigensekhez képest nehézkesebb volt a vezénylési metódusa.

– Mit jelent az, hogy nehéz volt a keze után menni?

– A karmester primer feladata az, hogy pontosan adja a ritmust. Na most, ha valaki közben rengeteg kusza mozdulatot tesz, szorongva dirigál, vagyis arra vigyáz, hogy minden rendben legyen, az zavaró. Az énekkarnál lehet hagyni, hogy a tempó egy kicsit szabadon hullámozzon, nem fontos a metronómszerű pontosság. A Kodály kórus egyébként is ismerte az ő mozdulatait. A zenekarral ritkábban találkozott, nehezebben tudta belőle kihozni, amit elképzelt. Érdekes, hogy a fia, aki szintén karmester lett, ugyanezzel a problémával küzd.

– Feltehetjük tehát a kérdést: töretlen volt a fejlődése? A profi kórust nagyobb tudású karnagy vezényelte?

– Fejlődött-e attól, hogy a kórus hivatásos lett, azt nem tudom, de biztos, hogy fejlődött azáltal, hogy a zenetörténetnek újabb és újabb korszakaiba hatolt bele. Így lett a modern kórusműveknek rendkívül avatott tolmácsolója. Főleg a modern magyar kórusműveké. De az érdeklődése nagyon széles körű volt, felölelte a legkülönbözőbb zenei stílusokat, több-kevesebb sikerrel meg is szólaltatta legkarakteresebb alkotásaikat. Mindennel tudott valamit kezdeni. Legnehezebben az oratóriumokkal tudott megbirkózni, de az meg érdeme, hogy az oratóriumkultuszt meghonosította Debrecenben, s ez nagyon sok szép zenei élményt nyújtott a közönségnek.

– Debrecenbe visszatérve a város zenei életének központi alakja lett, holott általában egy ilyen nagyságú város zenei kultúráját inkább egy filharmonikus zenekar vagy egy operatársulat fémjelzi. Mivel érte el ezt a kivételes rangot?

– Erről a kérdésről eszembe jut az egykori Művelődési Minisztérium illetékes osztályvezetőjének a véleménye, aki a hasonló, voltaképpen a Gulyás György túlsúlyát kifogásoló kérdésre azt válaszolta, kérem szépen, vegyék tudomásul, ő nem csak egy karnagy, ő kultúrpolitikus is. Ha szabad egy kicsit patetikusan fogalmazni, valóban, Gulyás György a zene terjesztésének, népszerűsítésének, az emberi életbe való beépítésének volt felesküdött prófétája. Minden érdekelte, ami a zenével és a zene elterjesztésével kapcsolatos, ideális zenei népművelőnek lehet őt mondani. Azt a kodályi gondolatot, amit ma is annyit emlegetnek, hogy legyen a zene mindenkié, ő nagyon komolyan vette. S amilyen erőteljes egyéniség volt, ezt mindenütt képviselte, igyekezett keresztülvinni, kiharcolni, és ez a zenei életnek a hasznára vált.

– Gulyás a könyvében (Bűneim… Bűneim?) a szocialista rendszer áldozatának, mártírjának tüntette fel magát, pedig nem riadt vissza bizonyos politikai hátszelek kihasználásától sem. Érdekes olvasmány ebből a szempontból a Szemtanú című riportkötet békéstarhosi riportja. Közismertek voltak bensőséges kapcsolatai egyes pártemberekkel.

– Igen, így volt, bár tudok kemény összetűzéseiről is, mert kendőzetlen véleményét gyakran megmondta a helyi, de akár még nagyobb, országos hatalmasságoknak is. Pályája végén a mellőzések – végül is elbocsátották mind a főiskoláról, majd a Kodály kórus éléről is – olyan sérelmeket okoztak neki, hogy a rendszerváltozás után az új rezsimtől elismeréseket igényelt és kapott. Pedig kétségtelen, hogy az előző rendszerben is igyekezett a politikai lehetőségeket kihasználni az ügy érdekében.

– Nem kétséges, sokáig a rendszer kedvezményezettje volt, miniszterek, miniszterhelyettesek írtak róla „kritikát”. A leváltása körüli hercehurca egész magas politikai szinten dőlt el. Egy üldözöttnek nincsenek miniszter pártfogói.

– Érdekes, amennyire nyers tudott lenni, néha túlságosan is szókimondó, annyira ügyes diplomáciai érzékkel is rendelkezett. Az ember azt hinné, hogy aki simán, ügyesen tud politizálni, az nem lehet erőszakos. Ő viszont ha egyszer úgy érezte, hogy igaza van, akkor az történt, amit Szokolay Sándor is mondott róla: „Álmodozó, a semmiből tudott teremteni, elveiért dühödten tudott harcolni, szikrázott körülötte a levegő, a vereségek, kudarcok után mindig talpra tudott állni.” Egy Hérakleitosz-gondolat volt életének vezérfonala, amely szerint mindennap megszűnik valami, amiért elszomorodik az ember, de mindig születik valami új, amiért érdemes élni és küzdeni. Vagy még jellemzőbb: „Megtorpanásra nem képes, mozgósító egyéniség. A harcba hívta fanatizált embereit, de ha nem követték, egyedül is előre mert menni, mert nem a kételyeket látta, hanem az álmait.” Nos, ilyenkor aztán előfordultak ütközések közte és a munkatársai között. Általában az történt, hogy aki frissen ismerkedett meg vele, azt nagyon fellelkesítette, aztán bekövetkezett egy bizonyos eltávolodás. Ez köztünk is lejátszódott.

– Haraggal váltak el?

– Szerencsére nem, élete végén ismét közeledtünk egymáshoz. Amit korábban nem tudtam volna elképzelni, a kilencvenes évek elején fölhívott telefonon, s megköszönte Szokolay Istár pokoljárása előadásáról írott kritikámat. Sajnos aktív korszakunkban rengeteg ellentétünk, vitánk volt. Ezek főleg abból adódtak, hogy én voltam a Vár utcai zeneművészeti szakiskolának az igazgatója, s ők is ott voltak az épületben mint főiskolai tagozat. A közösködésből számos konfliktus támadt. A tagozatnak ő volt az igazgatója, korábban a mi igazgatónk is, és ő volt az úr a város zenei életében. Nekem kellett a tantestület érdekében fellépnem vele szemben. Én állítottam össze az intézet százhuszonöt éves fennállása alkalmával az évkönyvet, valamiért felhívtam, és akkor ő fél órán keresztül sorolta a kifogásait, pedig Isten látja a lelkemet, direkt vigyáztam arra, hogy ami ránézve pozitívum, volt belőle elég, azt mind belevegyem. Mégis tele volt kifogással, s azt mondta, el se fog jönni a jubileumi ünnepségre. De én tudtam, s mindenki tudta, hogy eljön. Valóban ott volt, pozitívan nyilatkozott, és felavatta azt a bizonyos emléktáblát a vasútigazgatóság falán, ahol a XIX. században a debreceni zeneoktatás kezdődött. Aki ismerte, tudta, hogy milyen szélsőséges megnyilvánulások várhatók tőle, de a végén talán már nem is zavarta, elfogadta, hogy ő egy ilyen ember. Mert itt van a főiskola épülete, maga a főiskola, a nemzetközi kórusverseny, az ország egyetlen hivatásos kórusa, a vidéki zenei élet szervezése és még sok minden, az mégis rajta múlott, köze volt hozzá.

– Volt egy másik nagy karmester Debrecenben, Csenki Imre. Össze lehet őket hasonlítani? Ki volt a jelentősebb?

– Erre nehéz válaszolni, mert bármennyire egy szakmában dolgoztak, két különböző egyéniségről van szó. Csenki Imrének a módszere más volt, az elképzelései is, az egyénisége is. Gulyás a Csenki utáni években lett naggyá. Ő másképp képzelte el a kórushangzást. Mivel hosszabb ideig, csaknem 40 évig dolgozott Debrecenben, nagyobb társadalmi, szakmai vetületben tevékenykedett, Csenkinek volt egy gyors felfutása, s aztán elment Budapestre. Gulyásban élt ellenérzés Csenkivel szemben, nem szerette, ha kollégáját dicsérték, példálózva emlegették.

– Gulyás György sok kitüntetésben részesült, de a Kossuth-díjat nem kapta meg, holott többször fel volt terjesztve. Ez nagy sérelme volt, annál inkább, mert Csenki Imrének fiatalon kijutott ez a megbecsülés. Talán ezért is éltek ellenérzések vele szemben?

– Meglehet. A megyei pártbizottság többször is javasolta, felterjesztette, de ha felmerült a neve a döntést hozó bizottságban, mindig akadt valaki, akit éppen megbántott, vagy riválisként elidegenített magától. Tulajdonképpen megérdemelte volna, de itt ütött vissza az a bizonyos nehéz természete. Mert annyi emberi probléma kavargott körülötte, hogy remek elgondolásait és hasznos terveit nem tudta zavartalanul kifejteni, csak mindig úgy, hogy fél kézzel védekeznie kellett. Ez benne volt emberi jellemképletében.

– Helyén van-e az emléke?

– Igen, a Kodály kórus már a második oratóriumsorozatot tartja az ő emlékére, noha az oratórium, mint zenei műfaj, nem volt éppen erőssége. S azonkívül azt lehet mondani, hogy megemlékeznek róla, a főiskola márványtáblával adózik érdemeinek. Azt szoktam mondani, hogy akik közvetlen kapcsolatban voltak vele, jogosan hangoztatják a maguk kifogásait, kritikai észrevételeit, de száz év múlva, ha valaki majd Debrecen zenei életét feltérképezi, bizonyára tisztelettel és meglepetéssel fogja tapasztalni, hogy ezt is Gulyás György kezdeményezte, az is az ő műve. Egyszóval ő a debreceni zenei életnek egy nagyon jelentős személyisége volt, amilyen a városban nem sok akadt.

Bakó Endre

***
STRAKY TIBOR (született 1926. szeptember 12-én Nyíregyházán) zongoratanár, szakközépiskolai igazgató, zenekritikus. 1934–41-ig szülővárosában magánúton, 1941– 44 között Debrecenben tanult. 1945–46-ban a Nemzeti Zenedében, 1946–48ban a Zeneművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. 1950-től a nyíregyházi zeneiskola zongoratanára, igazgatóhelyettese, 1958–66 között a debreceni zeneiskola tanára, majd nyugalomba vonulásig igazgatója. 1976-tól a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Debreceni Tagozatának adjunktusa, docense. Széles körű zenekritikai tevékenységet folyatott, több, főleg helyi vonatkozású zenetörténeti könyv szerzője, társszerzője. Zongoraművészként és kísérőként is jelentős.

GULYÁS GYÖRGY (született Köröstarcsán 1916. április 1-jén, elhunyt 1993. november 11-én Debrecenben) karnagy, főiskolai tanár. A debreceni református tanítóképzőben szerzett oklevelet, s három évig Bélmegyeren tanyai tanító, közben a Zeneművészeti Főiskolán zeneszerző végbizonyítványt, középiskolai énektanári oklevelet kapott, s anyaintézete zenetanára lett. 1946-ban az ő javaslatára, tervezetére létesült Békéstarhoson az ország első zenei általános és középiskolája, amely 1954-ig működött. Ezután visszatért Debrecenbe, ahol a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakiskola igazgatója (1954–66), a Kodály leánykórus, majd a vegyes kórus karnagya, később a Zeneművészeti Főiskola Debreceni Tagozatának igazgatója, (1966–1976) a hivatásos Kodály kórus igazgató karnagya (1970–1983). Több díj, kitüntetés birtokosa: (Liszt-díj, Érdemes Művész, a Magyar Köztársaság Zászlórendje stb.)

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2015.11.03. 08:22

Címkék: ü:Gulyás György

Ősz Zoltán alkotása

12182040_1182452915104719_644328206_n.jpg

30x40 cm. pasztell, papír.

2012.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.10.31. 08:35


A Transit Speed Kft. ügyvezető igazgatója

Záhony, Mándok, Fényeslitke

szszb_32_tk_ifj_szabo_ferenc_1000.jpgAz Almanach-sorozatunk 10. kötetében megszólaló, szárnyait frissen próbálgató fiatal vállalkozóra, az őt ritkábban látó, egykori pályatársak sem ismernének rá. A közben eltelt időre tekintettel lapozzuk át életének korábbi történéseit: érettségi a Bessenyei György Gimnáziumban, Kisvárdán. Továbbtanulás - az édesapára hallgatva: a Debreceni Agrártudományi Egyetem kereskedelmi és marketing szakán. Második diploma – immár a változó élet kihívásának megfelelni akarás, és a józan előrelátás jegyében – a Miskolci Közgazdaságtudományi Egyetemen. Az iskolák után, közben és mellett: férfias helytállás a vállalkozásban. Mindeközben sokasodtak a feladatok, bővült a vállalkozás profilja, egyre több időt kellett fordítania az üzleti partnerekkel való tárgyalásokra, a velük töltött, kötelező programokra. S az évek meg csak teltek, egyik a másik után, csendben, halkan lépve át az újabbak és újabbak kapuját.

Első helyre kívánkozik ifj. Szabó Ferenc másfél évtized alatt megtett útja, annak egyre sikeresebb és maradandóbb állomásai. Az 1991-ben alakult vállalkozás – a Transit Group Logisztikai Központ tagjaként – vasúti logisztikával, vasúti és közúti szállítással, raktározással és egyéb logisztikai szolgáltatásokkal van jelen a gazdasági életben. Mindezeket – nemzetközi mércével mért – magas színvonalon végzik. A múló évek alatt nagy gondot fordítottak az infrastruktúra fejlesztésére, a már meglévő területeken a tervszerű karbantartási munkálatokra. Ebbe a körbe illenek bele az alábbi adatok: a saját vasúti kapacitás, a széles- és normál iparvágány hálózat hossza 11 kilométer. Raktár kapacitásuk nagysága 57.500 m2, melyből a legutóbbi beruházás kapcsán 2015. évben került átadásra egy, a legmagasabb európai követelményeknek és előírásoknak is megfelelő 17.500 m2 alapterületű raktárcsarnok. A szikár számadatok közé ifj. Szabó Ferenc beszúr egy gondolatot: „ A Záhonyon átmenő vasúti, és közúti, import-export forgalom egy jelentős részét mi bonyolítjuk le, minden árunemet figyelembe véve.”

A térséghez ezernyi szállal kötődő családi vállalkozás-csoport ezen „tagja”, azaz a logisztikai központ, a kapott feladatok ellátására száz főt alkalmaz, ezáltal könnyen kiszámítható az is, hány család emberhez méltó körülmények közötti megélhetését biztosítják, ismerve a korábbi, átgondolatlan központi döntések sorozatainak kíméletlen és kéretlen mellékhatásait. A cégcsoport szakirányú tevékenységéről az ügyvezető igazgató elmondja, hogy minden üzleti partnerükkel szerződéses viszonyban állnak. Egyformán komolyan veszik a kis- és középvállalkozásokat, a nagyvállalatokat és a világszerte jól ismert multinacionális cégeket egyaránt. Nem kockáztatják megszerzett üzleti jó hírnevüket egy pillanatnyi előnyért, vagy későbbi, kecsegtető ajánlatért.

Üzleti partnereik sorába tartozik a világ legnagyobb műtrágyagyártó cégcsoportja, a gumiipar két nagy óriása, a világ hatodik legnagyobb higiéniai terméket gyártó és forgalmazó cégcsoportja. Természetesen a cég a fentieken kívül még egyéb termékek – acélárú (acéltekercs, rúdacél, betonacél, hengerhuzal, táblalemez), vasbuga, vasérc, szén, koksz, só, kaucsuk, polietilén, papír, fa stb. – nagy mennyiségű logisztikai kezelését, átrakását, tárolását, vámkezelését, közúti és vasúti szállítását is végzi.  

Távolabbi tervei közül elsőként említi meg az infrastruktúra fejlesztését minden ágazatban, nem feledve az elért üzleti pozíció megtartását, s a lehetséges mértékű bővítését sem. Az, hogy gondolatai nem légből kapottak, netán megalapozatlanok lennének, igazolásául álljon itt egy tizenöt évvel ezelőtti mondata: ” A következő évtizedben a határ mindkét oldalán fejlődni fog a térség és cégcsoportunk lehet a fejlődés egyik mozgatórugója.” Az elért eredmények eddig őt igazolják.

Mint minden komolyabb üzletembernek, neki is egyből van kevés: szabadidőből. Ezt Ferenc megosztja a sport – tenisz és foci – a család, és a széles baráti kör rendezvényei között.

Életében a legfontosabb a család. Annak a biztonsága, jóléte. Miként is kezdődött? Mint mindenkinél: szerelem, nősülés, gyerekek. 2007: házasságkötés Szabóné dr. Bodnár Enikővel. Ő, Fényeslitke-Döge-Komoró gyógyszerésze, egyben a hatéves Ferenc Richárd és az ötéves Lóránt édesanyja. A gyerekeik jövőjét illetően Ferenc így fogalmaz: „Igyekszem őket úgy nevelni, hogy minél korábban kialakuljon bennük a közgazdasági-kereskedelmi szemléletmód, s annak vonala mentén tanuljanak majd tovább. Utána pedig a családi cégben találják meg a boldogulásukat, mint ahogy azt az öcsém és én is tettük anno...”

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

Szerző: Napkelet Népe  2015.10.29. 08:07