diaksoder.jpg„A mai fiatalság nem ér fel velünk. Viselkedése szabados, ruházata bosszantóan rendetlen, hajviselete illetlen. Szórakozásai, táncai nélkülözik a méltóságot. Szomorú a szív, amikor az ész rádöbben, hogy nekik kell majd a helyünkre lépniük.”

Bármennyire hihetetlen, ezeket a gondolatokat több mint kétezer éve írta a híres filozófus és drámaíró, Seneca. A világ tehát nem változik – mondhatnánk. A diákok nyelvhasználata viszont igen, hiszen alapvető jellemzője az újszerűség és ezzel együtt a meghökkentés. A diáknyelv szélsőséges: durva és ötletes, fésületlen és színes, nyegle és játékos, de mindenekelőtt humoros, ironikus és szókimondó. Íme, máris néhány példa. A hónaljcsepegtető a lányoknak az a kistáskája, amelyik igen rövid fülű és vállra kasztható, a koszelhárító az a takarítónő, a fejradiátor pedig a sapka.

A diáknyelvi kifejezéseket több szempontból csoportosíthatjuk. Egyrészt a kifejezések tartalma alapján. Leggyakoribbak a tantárgynevek, a járműnevek, a foglalkozásnevek és az érdemjegyek többek között. Ez utóbbiak közül az elégtelenre született a legtöbb. Íme: bizonyára környezetvédő lesz az a diák, aki így közli: környezetbarát jegy, hiszen fa. A gazdasági, „megmagyarázom” tanuló az egyest így állítja be: ötös részletre! S az a nebuló pedig, aki olaszul tanul, ezt mondja: karó de gamma. Egyébként jellemző az idegen szavak hangalakutánzása, ilyen még például az ehetetlen menzakoszt kínaiul: öntsük csak ki, japánul: kaja nuku, angolul vájlinglé és dézsalé. Franciául az építész: dől a fal, a szerelem: dúl a lamúr. És végül kínaiul a tévészerelő: hang van kép nincs.

Másrészt a diáknyelvi szavak csoportosíthatók aszerint, hogy milyen szóalkotási móddal keletkeztek. Az egyik legjellemzőbb a szórövidülés és -i kicsinyítő becéző képzővel történő toldalékolása. Íme, néhány példa: progi (program), csiripöri (csirkepörkölt), a hasihusi: haspóló alatti hasfelület tréfás megnevezése míg a  bömbirongyi: papír zsebkendő. Az internetes folklór pedig már közzétett teljes feleletet ezzel a gügyögő szóalkotási móddal, nem kevés iróniával Milyen lesz a világ, ha a cukiság végképp leigázza? címmel.

Következzen egy feleletrészlet földrajzból, csillagászatból:

 „A Fölcsi aNapcsirendszerrel együtt a Tejcsiuccsirendszer nevű gali része.”

Azaz a Föld a Naprendszerrel együtt a Tejútrendszer nevű Galaxis része.

„A Tejcsiuccsi lényegében egy ezüstös sáv, amely az egész éjszakai égcsin áthúzódik, és főleg olyankor figyizhető jól meg, amikor tiszta a levi és kicsi a párcsitarcsi.”

Azaz a Tejútrendszer lényegében egy ezüstös sáv, amely ez egész éjszakai égen áthúzódik, és főleg olyankor figyelhető meg, amikor tiszta a levegő, és kicsi a páratartalom.

Úgy vélem, nem szükséges kommentálni, csupán azt hozzáfűzni, hogy az iskola legfontosabb feladat e tekintetben nem az, hogy a diáknyelvvel szemben ellenségesen viseltessen, hanem az, hogy elsajátíttassa a tanulókkal, hogy ez a kommunikációs forma megfelelő az egymás közötti társalgásban, azonban ha felnőttel, tanárukkal, egy általuk tisztelt személlyel beszélgetnek feltétlen kerülendő. Címkézhetjük is a másik kommunikációs helyzetet: Hogyan veszítsünk el egy állásinterjút tíz perc alatt? Nos így. Diáknyelvi szleng elemek használatával.

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.05. 15:37

Írta: Szilvási Csaba          

g_bjorn_thorkelson_.jpgNincs csodálatosabb, mint barangolni a szabadban, a merengő, tiszta, áttetsző tükrű ég alatt. Most szélcsend van, de a pihenő természet a hódunna alatt jó párszor már kénytelen volt kiállni a csupa éles tűből vert szélostor csapásait. Minden fekete-fehér idekinn, csupán a fagyöngy zöldell a csupasz fák koronáján. Madár alig van a Birhón, csak egy fakopáccsal találkozom, és egy cinke hallatja a hangját.

A fekete, fehér és égővörösen tarka harkály belecsapkod egy korhadó tölgyfa derekába, rátámaszkodik feszes, hegyes középső tollakból álló erős farkára, úgy dolgozik lelkesen. Fölfelé kúszva, aprólékosan vizsgálgatja a fa kérgét és belét, hogy az élő pondrót, szút vagy apró bogárkát felkutassa, kiácsolja, és hosszú, hegyes nyelvére felpeckelje. Nem igaz az a széltében elterjedt hit és gyanú, hogy a harkály kopácsolásával az élő fát rontja, erre az ács csapoló fejszéjéhez hasonló csőre, erőssége ellenére sem lenne alkalmas, a madár csak oda bír bevágni vele, ahol a fa, mint ez is, a redvesedéstől, a korhadástól meg van gyöngülve, s ezért alkalmatos tanyája az őrlő bogaraknak is.

Rövid a nap, és a mi „harkály bácsinknak” is nagyon meg kell szenvednie azért a kevés zsákmányért, amit nem szűnő munkával kikalapál a kéreg alól. Akikkel eddig találkoztam, fajtájabeliekkel, mihelyst megláttak, mindjárt a fa ellenkező oldalára kúsztak, de ő nem foglalkozik velem, el van merülve a munkájában. Amint továbblebben, nagyot sikkant, azután hullámos hajlással lódítja magát tovább egy másik fára.

Milyen felemelő érzés, hogy azok a szabad teremtmények, amelyek megbíznak erejükben és szívósságukban, a kietlenség hónapjaiban is hűek maradnak szülőföldjükhöz, mert hozzá vannak szokva a szenvedéshez, a nyomorúsághoz. Ezért szeretem a varjakat is. A feketéket mifelénk kálvinista varjaknak nevezték, és szerették is őket, mivel állítólag csak hússal élnek, ellentétben a szürke hátú pápista varjakkal, amik csak a vetést eszik. Én nem tudok haragudni sem a feketékre, sem a szürke hátúakra, akkor sem, amikor – mert a hóvilágban egyetlen falathoz sem juthatnak – beköltöznek az emberi környezetbe. Az éhes emberre és még inkább a hoppon maradottra azt mondták gyermekkoromban, hogy „koppan a szeme, mint a kálvinista varjúnak.” „Ezer varjú ellen elég egy kő”− tartja a népi bölcsesség. Az vesse az első követ rám, aki valaha látott engem madarat, akár varjút is, kővel dobálni

Örülök nekik is, amikor seregestül lepik el a kerteket, s amikor néha az udvarra is bemerészkednek. Gyönyörködöm bennük, ahogy elcsipegetik a hulladékot, felülnek a jegenyefa csúcsára, vagy a katolikus templom keresztjére.

Már hazafelé tartok a sétából. Gyarmat egyik utolsó, legszabadabb, még szinte a természet részét képező háza előtt meg kell állnom egy pillanatra. Mintha egy madárházat bámulnék. Először egy veréb nagyságú, de a csurinál kissé hosszabb, karcsúbb testű sármányt pillantok meg. Begye, hasa és fejeteteje aranysárga, amit a régiek „sárarany” színnek mondtak, feltehetően innen származik a madár neve is. Felborzolja begyecskéjét, s ce-ce-ce-ce-ce-ce-cili hangot hallatva, ciripelve szedi szét a szemétdomb tetejét. Pihenőre a sövény vesszeje között bújik meg, aztán − aprócska szárnyaival hol fürgén verdesve, ezáltal emelkedve, hol testéhez húzva őket, s így süllyedve − hullámzó mozdulatokkal eltűnik a kerítés mögött.

Ökörszem villámlik a tüske közt, egy pillanatra megmutatja szépen ívelt, sötétebb csíkokkal berótt, cserbarnás alapszínű hátát. Még ki sem gyönyörködöm magam bájos kis farkincájában, hirtelen „mártogatásaiban”, ő, huss, máris elrepül. Nem látom sehol, csak rekedt cserregése hallatszik szaggatottan. Hallgatom a madárka énekét, s elcsodálkozom, hogy ennek a paránynak, Európa legkisebb szárnyasának milyen erős, leginkább a kanáriéra emlékeztető hangja van.

Egy gyönyörű hajnalpiros mellű és hasú vörös begyű pirók, más néven gimpli vagy süvőtyő is megjelenik. Mosolyogva gondolok rá, hogy rózsaszín bőre miatt egyik tatabányai aknászképzős tanítványomat, Lakatos Janit − ahogy egy osztálytársát, Pallagi Gabit vezetékneve miatt „Sas”-nak − „Vörösbegy”-nek hívták a többiek. A vörösbegy nem azonos a pirókkal. Neki inkább rozsda- mint élénkpiros a mellénye.

Az én pirókom mélabúsan sípol a kerítésen túl a bogáncs közt. Süvöltése, amelytől székely neve is ered, olyan, mint a somogysági hosszú furulya középhangja. Ha megfognám a süvöltőt, otthon nótázásra is foghatnám, aminek a révén – például a Kispiricsi falu végén kezdetű dal kezdetleges elfütyülésére megtanítva − mesterré tudnám tenni. Könnyen elkaphatnám, mert nem bizalmatlan − ezért mondták régen az együgyű, hiszékeny emberre is, hogy „grimpli” − de én, hál’istennek, sem halász, sem vadász, sem madarász nem vagyok.

Természetes, hogy aki csak itt marad télére, apraja, nagyja, az mind oda iparkodik, ahol kéményfüst száll az égre. Az ember közelében nem olyan elhagyatottak a madarak, nem olyan üres nekik sem a világ. Tán még a ragadozó héja is ott húzódik meg ilyenkor a szélső házak kertjének aljában, ahonnan hirtelen kilőheti, s rávetheti magát a galambok vagy a gyanútlan tyúkok leggyámoltalanabbjára.

Gyönyörű a téli este. Ma már jól kisétáltam magam a határban, de azért még járok egyet a majdnem néptelen gyarmati Kisgyarmat utcán. Elgyönyörködöm a házak fölött ragyogó csillagmiriádban. Felfrissül a látványtól a lelkem, mert az égen a rettentő sok csillag olyan, mint amikor tavaszi hajnalon a fűszálak hegyén csillog a harmat.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Szilvási Csaba tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.04. 09:24

01700018_1.JPGEgyszer régen Moszkvában egy ismerősöm adatokat sorolt az ottani aranyfödémek súlyáról, értékéről, de valahogy kimaradt a munkamódszer, pedig azóta is eszembe jutott néhányszor, vajon hogyan csinálják?

01700012.JPGA Szent Izsák székesegyházat nem hagymakupola zárja ugyan, de éppúgy aranyfényben csillog, mint Szentpétervár többi tornya. Ráadásul egy kiadós lépcsőzéssel közelebbről is szemügyre vehető a csodálatos építészeti műremek tetejének nemesfémborítása.Az oldalhajó csigalépcsője után még egy repülőhíd következett. A kupola alatti oszlopsor mellől már látni lehetett a kisebb fiatornyok borítását. Ami távolabbról úgy fénylik, mintha felpolírozták volna, néhány méterről elég mattnak tűnt. Vagy inkább bársonyos felületűnek. Meresztgettem a szemem, aranyszegeket kerestem, vagy olyan összehajlítgatott sarkokat, amilyeneket a mi bádogosaink alkalmaznak. Semmi támpontot nem találtam.

01510031.JPGA homlokzati oldalról hátra ballagtam. A szél a Finn-öböl felől fújdogált, finoman borzolta Néva kékjét. A másik oldalról a Péter-Pál erőd falai mögül további aranyfödémű templomok néztek vissza rám. A hatalmas folyón sétahajók szelték a habokat. Meglepően sok volt belőlük. Alant, Nagy Péter lovas szobra mögött megpillantottam egy kikötőt.

A vízről még szebb a cárok városa. Amúgy is kellemes csalódás, hogy tisztább, mint Zürich, és biztonságosabb, mint Budapest, de az már majdnem túlzás, hogy minden turisták szempontjából fontos helyen nagyon tájékozott embereket találni. Ilyen volt például a kishajó kormányosa. Mintha csak vegyész lett volna, úgy ismertette az aranyozás technikáját. Az acéllemezeket tűzi aranyozásnak vetik alá. Az aranyport higanyban elkeverve, vagy oldva(?), nem teljesen értettem, viszik fel a vasra, és a hevítéssel a higany elillan. Környezetszennyezésről, a munkások egészségéről nem esett szó, mert véget ért a kirándulás. A naplementében száz csillagként ragyogtak Szentpétervár arany kupolái.

01700003.JPG

***  esiksandor2cm.jpg

 Ilyen szép a világ

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.03. 09:08

Bíró Ernő akvarellje


10899581_1006906835992662_1621085523_n.jpg50x35 cm. papír
2014.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.02. 08:47

Balassa Iván néprajztudósról beszél Balassa M. Iván etnográfus
 
ballassa_kep.jpgBalassa Iván nevének patinás csengése van a ma­gyar néprajz, népélet kutatói körében. A nagy teher­bírású, sokoldalú és hihetetlenül termékeny tudóst asszociálja, aki szinte élete utolsó napjáig nagy energiával dolgozott. Néprajzi-történeti munkái mellett múzeumokat alapított, kiadványsorozato­kat szerkesztett, rengeteg kiállítást rendezett az ország különböző múzeumaiban. Gazdag életútját fiával idéztük fel, mégpedig abból a meggondo­lásból, hogy szakmailag édesapja nyomdokain halad.
 
 
– Van a családnak köze Balassi Bálinthoz, akit nagyon sokáig Balassaként ismertünk?
 
– Semmi! Nagyapám, minthogy egy jegyzőnek il­lett valami nemesi hátteret felmutatni, az Ásványi Balassáktól eredeztette a családot. Az Ásványi Balassák a Csallóközből származó kisnemesek voltak. Utána­néztem, ez a család valamikor a XVIII. században települt át a Dunántúlról az Alföld északi részébe, s ott elterjedt.
 
– Milyen családi hátteret képzeljünk el az édesapja mögé?

– Ő voltaképpen egy olyan kenderesi parasztcsa­ládból származott, amely a klasszikus modellt tes­tesítette meg, azt, ami az Alföldön szokás volt. Egy gazdacsaládnak volt két háza, egy bent Kenderesen, s egy kint a tanyán. Ezt a vagyont apám nagyapjának osztani kellett. Három fiúgyerek volt, ráadásul két há­zasságból. A nagyapám édesanyja ugyanis elég korán meghalt, s akkor a levirátus szellemében, mondom én, mint néprajzkutató, elvette a felesége testvérét. A három gyerek közül nagyapám volt a legidősebb, őt taníttatták. Egyébként Kisújszálláson Móricz Zsig­mond testvérével járt egy osztályba. A gimnázium után elvégezte a jegyzőtanfolyamot, végül főjegyző lett. A második gyerek asztalosnak tanult, a harmadik maradt parasztnak. Katolikusok voltak Kunhegyesen. Másik oldalról apám egy többgenerációs protestáns értelmiségi családból származott, ahol a felmenők lelkészek, tanítók voltak.
 
– Érdekes az is, hogy Ivánnak keresztelték. Ez, bár nem volt ismeretlen, elég ritka névnek számított.
 
– Ennek is megvan a maga története. Az Iván valóban nem volt általánosan elterjedt férfinév hazánkban. Már most tudni kell, hogy a famíliában mindkét ágon az „atyaúristent” is Józsefnek hívták. Nagyanyám erre azt mondta: elég volt, még egy József nem lesz a családban! Nos, 1917 körül sok arisztokratát Ivánnak neveztek, másrészt divatba hozták ezt a nevet az orosz hadifoglyok. Megtetszett nagyanyámnak is, és mellette döntött. Annál is inkább, mert hangzásban lényegesen különbözik a Józseftől.
 
– Gondolom, elemi iskoláit helyben járta. Hol végezte a középiskolát?
 
– Olyannyira helyben járta, hogy az első két vagy talán három évben magántanuló volt. Nagyapja, Szabó József lelkész – aki egyébként országgyűlési képviselő volt tanította. Ebből természetesen nagy kalandok szár­maztak, mert apám bizonyos dolgokban rendkívül jártas volt, például a történelemben, de alig tudott írni, mert arra a nagyapja nem fordított gondot. Végül a család belátta, hogy ez az út nem járható. Iskolába adták előbb helyben, Bárándon, majd Debrecenbe küldték a református gimnáziumba. Debrecenben végezte egyetemi tanulmányait is.
 
– Pályafutását tanulmányozva az a meglepetés ért, hogy ő nyelvésznek készült.
 
– Hogyne! Nyelvészként is diplomázott. Magyar–né­met szakos tanári diplomát szerzett. Ő a Csűry-isko­lához tartozott Végh József barátja révén, nála írta a szakdolgozatát is, pontosabban a diplomamunkáját. Végh Józseffel együtt már a református tanítóképző­ben szobatársak, barátok voltak. Ő csábította apámat a nyelvészethez és Csűry Bálint professzorhoz, aki a Wörter und Sache irányzatnak volt a képviselője. Apám ennek megfelelően a debreceni cívisek földművelé­sének szókincsét dolgozta fel. De nem ez volt az első komolyabb munkája, a sárréti nyelvjárásról is írt egy kis dolgozatot. Az volt tulajdonképpen a diplomamun­kája és doktori értekezése is. Ez eleve olyan tárgykör, amely erősen kapcsolódik a néprajzhoz. Bakó Elemér, Imre Samu, É. Kiss Sándor, Kovács István, Ruszkay Endre voltak az évfolyamtársai vagy generációjának tagjai. Mindegyikük feldolgozta saját falujának a nyelv­járását, földművelési szakszókincsét.
 
– Hogyan kezdte pályáját?
 
– Apám végzés után a kolozsvári egyetemre került tanársegédnek Szabó T. Attila mellé. Szabó T. Attila is részben Csűry-tanítványnak számított. Csűryt kérte meg, hogy ajánljon alkalmas személyt a tanszékére. Ez nagyon érdekes korszak volt, Erdély ideiglenes visszatérésének évei. Kolozsvárott egy lakást bérelt három ifjú titán, László Gyula, Haász Ferenc és Ba­lassa Iván. Innen ered a László Gyulával való életre szóló barátsága. László Gyula remek rajzkészséggel megáldott ember volt, portrét is rajzolt apámról, aki ekkor már részben néprajzzal foglalkozott. Apám a kolozsvári tartózkodásának idején nősülésre adta a fejét. Anyámmal még Debrecenben ismerkedtek meg. A Csokonai-teák a Bikában számukra nem múltak el nyomtalanul. De egy tanársegédi fizetésre akkor sem lehetett megnősülni, s akkor hívta el őt Herepei János a Székely Nemzeti Múzeumba, Sepsiszentgyörgyre. Így került apám múzeumi állásba, s ettől kezdve vol­taképpen élete végéig múzeumnál szolgált.
 
– Ő még a háború előtt Budapestre került?
 
– Nem, a háború alatt. Én ugyan Debrecenben szület­tem, de olyan féléves koromban éltem Sepsiszentgyör­gyön. Közben apámat behívták katonának. Ez is nagy kaland volt, mert a debreceni gyalogezredbe sorozták, mely akkor Losoncon állomásozott. Nagybaconinak kellett közbelépnie, hogy áttegyék a második székely gyalogezredhez. Apám aztán „rugalmas elszakadással” a hadseregtől búcsút vett. Menekülni kényszerültünk, ennek során Pestre érkeztünk, s úgy volt, hogy tovább megyünk. Egy hajóval el is indultunk nyugatra, de a hajót támadás érte, s akkor visszatértünk Pestre. Csak azért, hogy amikor Budapest ostromgyűrűje bezárul, lehetőleg már bent legyünk. Akkor került ő a Néprajzi Múzeumba, amely a Székely Nemzeti Múzeummal együtt a Nemzeti Múzeumhoz tartozott, tehát az anya­intézményébe jutott. Az ostrom egy részét is a múzeum falai között éltük át.
 
– Később nem származott hátránya abból, hogy Er­délyben kezdte a szolgálatát?
 
– Nem. A menekülésnek megvolt az a hátránya, hogy mindenünk Erdélyben maradt, Sepsiszentgyörgyön. A teljes háztartásunkat, a bútorainkat, felszerelésünket csak 1947-ben sikerült kihoznia Erdélyből. De abból nem származott semmi baj, hogy „erdélyi menekültek” voltunk. Sőt külön tisztelet övezte apámat azért, mert az ostrom alatt ő volt bent többek között a múzeumban, s aktívan kivette a részét a fosztogatások elhárításából. Ily módon sikerült a Néprajzi Múzeum gyűjteményét nagyobb károk nélkül megmenteni. Erről külön nagy történetei voltak.
 
– 1950-ben végül főigazgató lett. Ez nagy stallum volt!
 
– 1949-ben kapott főigazgatói kinevezést. Az valóban nagy stallum, pláne úgy, hogy párton kívüli volt. Ez éppen a fordulatnál, a politikai váltásnál elég kényes feladat volt.
 
– Milyen viszonyban volt édesapja Ortutay Gyulával, „a néprajztudomány pápájával”, akit kisgazda politikus létére később a kommunista hatalom is elfogadott?
 
– Ők tulajdonképpen jóban is, meg rosszban is voltak. Nem is tudom, akadtak amolyan „haragszom rád” kor­szakaik, de mégis inkább ragaszkodtak egymáshoz.
 
– Ne feledjük, könyvet is írtak együtt!
 
– Igen, az megint felettébb érdekes történet lehetne. Végül is azt kell mondanom, hogy barátinak mond­ható jó viszonyban voltak annak ellenére, hogy néha összezördültek. A kapcsolatuk nem mondható prob­lémamentesnek, de semmiképpen nem volt ellensé­geskedéssel terhelt.
 
– Azért is hoztam szóba Ortutayt, mert netán ő állt az édesapja mögött?
 
– Nem, ezt nem mondhatjuk. Apámnak erre nem volt szüksége, illetve amikor szüksége lett volna rá, Ortutay már nem tudott mellé állni. Ez az időszak 1955 őszén, 1956 tavaszán következett be, amikor aztán neki Sárospatakra kellett mennie.
 
– Miért kellett Patakra mennie?
 
– Mert nézeteltérése támadt a Darvas József-féle mi­nisztériumi vezetéssel. Bizonyos rá mért feladatokat nem volt hajlandó elvégezni vagy úgy csinálni, ahogy kérték tőle. Az ódzkodásnak részben szakmailag in­dokolható okai voltak. De olyan is, hogy valamelyik főtisztviselő sógornőjét nem volt hajlandó odavenni azon az áron, hogy valaki mást elküldjön. És így to­vább. Nagyon kellemetlen volt a szituáció. Ő lett volna a magyar néprajztudomány első kandidátusa, de nem engedték kitűzni a kandidátusi vitáját. Igaz, a halasz­tásnak olyan oka is volt, lévén a disszertáció a Magyar kukorica című monográfiája, hogy a végén Nagy Imrét idézte a kukorica jelentősége kapcsán. De Nagy Imre akkor már ismét nemkívánatos személynek számított. Egyszóval, elhalasztották a kandidátusi vitáját, így nem ő lett az első néprajzos kandidátus, ezt apám nagyon zokon vette. Ma is előttem van, hogy azon a februári ködös napon, amikor tudomására jutott a határozat, hogy a feszültségét levezesse, elmentünk kirándulni a János-hegyre. Egyébként akkor neki két lehetőséget ajánlottak fel: mehet Kőszegre vagy Sárospatakra, azaz az ország két legszélső pontjára. Kőszeggel semmiféle kapcsolata nem volt, Patakon viszont már ismerte Újszászi Kálmánékat, akikkel később igen bensőséges barátságba került.
 
– Le is költöztek?
 
– Nem, csak ő költözött le, 9 évet töltött Patakon. Addig kétlaki életet élt a család, mi Budapesten ma­radtunk, akkor már a húgom is megvolt.
 
– Édesapja, miközben a Néprajzi Múzeum főigazgatója volt, az egyetemen is tanított?
 
– Nem tanított! Abban az időben, érdekes módon, ez a kettő nagyon elvált. Egész pályafutása során egyetlen évfolyamot tanított. Ezek ma is nagyon hálás tanít­ványai, és külön kis kört alkotó társaság. A szakma biztosan nyert volna vele, ha rendszeresen tanított volna az egyetemen, és ő is nagyon sajnálta, hogy tudását ily módon nem adhatta át.
 
– Patakon mi volt a fő témája?
 
– Patakon az volt a legérdekesebb, hogy egy évig együtt dolgozott Dankó Imrével. Imre bácsi volt az elődje, aki akkor már készülőben volt el a városból, de még egy évet lehúztak együtt. (Úgy látszik, Imre bácsi akkor még nem váltott olyan gyorsan, mint a későbbi években.) A mi atyai barátságunk is onnan ered. Apám Patak környékét igyekezett feldolgozni, vannak kifejezetten a pataki idejéhez fűződő munkái, egyrészt tárgyi néprajzból a Földművelés a Hegyköz­ben, s ott készült el a folklór területén úttörő jellegű kötete, a Karcsai mondák. A mondákat akkoriban még partikuláris műfajnak tekintették. Ő egyetlen falunak a mondakincsét összegyűjtötte, s ez akkor újdonságnak számított. Nem véletlen, hogy a Magyar népköltési gyűjteménynek önálló köteteként jelent meg. Ez a munkája egy tanítványát, egy helybeli tanítót arra indított, hogy a falu teljes mesekincsét összegyűjtse. Így Karcsa az a helység, amelynek a legteljesebb a folklórfeldolgozása. Ezek a munkák foglalkoztatták többek között, s akkor már dolgozott a nagydoktori disszertációján, Az eke és a szántás történetén.
 
– De amikor ez megjelent, ő már ismét Budapesten volt, a Mezőgazdasági Múzeumban.
 
– Budapesten volt, de először a minisztériumba került, a múzeumi főosztálynak volt a tudományos osztályve­zetője. Nem vágyott oda, de a visszatérésnek ez volt az ára, az egyetlen lehetősége. A 9 évi száműzetés éppen elég volt, lépnie kellett. A család is megunta a különélést.
 
– Fő művének Az eke és a szántás története Magyar­országon c. könyvét tekinthetjük?
 
– Érték szerint tulajdonképpen nem nagyon lehet különbséget tenni a nagyobb munkái között. Ő szá­mos területen letett egy-egy olyan dolgozatot, amely annak a témának a további kutatását is meghatározta. Lényegében ilyen volt A magyar kukorica is, mert ezzel elindította a növénykultúrák alapos kutatásá­nak az igényét, hiszen követte egy dohánykötet, majd egy történeti monográfia a burgonyáról. Nos, Az eke és szántás története is olyan mű, amely az abszolút kezdetekig ment vissza, tehát az emberiség gyökeréig ásott le, hogy stílszerűek legyünk, majd végigkövette a fejlődést egyetemes és magyar vonatkozásban. Ez tehát ezen a területen megint alapvető munka. De ugyanilyen meghatározó munka volt a tárgyi néprajzos folklórkötete, vagy a Karcsai mondák. S aztán elké­szített egy összefoglalást az egész magyar néprajzról Ortutay Gyulával (Magyar néprajz 1979), amely német és angol nyelven is megjelent. Erről tudni kell, hogy a szerzőség aránya kb. 70-30 százalékban apám felé billen. Nemcsak a tárgyi néprajzi részeket, hanem egyes folklórfejezeteket is apám írt. Annak, hogy a könyv idejében elkészüljön, az volt a feltétele, hogy a munka nagyobb hányadát magára vállalja. A határon túli magyarok néprajzát is ő foglalta össze. (A határa­inkon túli magyarok néprajza, 1989). Tehát nem tudom megmondani teljes határozottsággal, hogy melyik a fő műve.
 
– Mikor ment nyugdíjba?
 
– Neki ilyen szempontból szerencséje volt, mert bár abban az időben 60 év volt a nyugdíjkorhatár, a Me­zőgazdasági Múzeumból nem küldték el a legjobb tudományos erőket. Így már csaknem 70 volt, amikor tényleges nyugdíjba ment. De ez nem jelentette azt, hogy leállt volna a munkával, olyannyira nem, hogy elkezdte a magyar földművelés történetét írni. Sajnos, ez a munkája befejezetlen maradt. Ennek nem tudott a végére érni.
 
– Végső kívánsága szerint Bárándon helyezték örök nyugalomba. Annyira ragaszkodott a községhez?
 
– Ez nagyon érdekes döntés, egy furcsa nosztalgia végeredménye. Ahogy idősödött, úgy erősödött a nagy egymásra találás szülőfalujával. Ismeretes, hogy az 1970-es, 80-as években nagy falumonográfia-hullám indult az országban, majdnem minden település meg­csináltatta a maga monográfiáját. Báránd sem akart kimaradni, s a kötet szerkesztésére őt kérték fel. Ez volt az a szikra, ami felgyújtotta benne a bárándi azo­nosságot. Azelőtt évtizedekig nem is járt a községben, hiszen az 1950-es, 60-as években nem olyan idők jártak, amikor a pap unokájának érdemes lett volna megjelennie a szülőfalujában. Akkoriban jószerint nem is tudott semmit Bárándról, de a monográfia szerkesztése közben újra közel került a faluhoz. Mire a könyv elkészült, már egész más légkör uralkodott a településen. A párttitkár például vagy a téeszelnök az a személy volt, akinek korábban a falut el kellett hagynia, mert a szülei kulákok voltak. Érdekes korszak volt az mindenképpen! A bárándi téesznek is az volt a virágkora. Akkor a bárándiak nagyon jól éltek, éppen azért, mert itt is lejátszódott az az országos fordulat, hogy a szakértők, jelesül az egykori nagygazdák leszár­mazottai jutottak vezető pozíciókba. Azok tudták, hogy 200 hold földön nem úgy kell gazdálkodni, mint 20 holdon, pláne nem úgy, mint 2 holdon, tehát képesek voltak nagy dimenziókban gondolkodni. Papp László volt a téeszelnök. Meg hát az akkori iskolaigazgató, Deli Andor! Velük nagyon jó barátságba került. Ekkor mélyült el a faluval a bensőséges kapcsolata, és minden alkalmat felhasznált, hogy Bárándon legyen. Baj volt egy időben, hogy a falvaknak nem lehetett díszpolgára. De valahogy ezt is gyorsan áthidalták. A díszpolgári oklevél átadásakor mondta a falubelieknek, hogyha ő meghal, akkor ide szeretne temetkezni. Jaj, de jó! -  mondták. Ez így morbidnak hangzik, de valóban nagyon megörültek neki. Azt is meghagyta, hogyha valaha emléktáblát akarnak állítani neki, azt csak egy helyre tehetik, a bárándi paplakra, ahol ő született.
 
– Kik voltak a barátai? Barátkozó volt egyáltalán?
 
– Igen, ő rendkívül közvetlen, oldott, barátkozó ember volt. Rengeteg emberrel tudta tartani a kapcsolatot. Az más kérdés, hogy igazi nagy barátja kevés volt. Emlí­tettem László Gyulát, de nem szabad elfelejtkeznem Imre Samuról, a kiváló nyelvtudósról. Vele volt talán a legközelebbi nexusban. Végh Józsefet kell még em­lítenem. Persze voltak azért többen, de az életre szóló, igazi nagy barátai ők voltak. Bakó Elemérrel a távolság miatt szakadt meg az ifjúkori barátság, hiszen Ameri­kával, a Kongresszusi Könyvtárral egy időben sehogy, de később is nehezen lehetett tartani a kapcsolatot. Azt ma is sokan emlegetik, hogy a Néprajzi Múzeumban akkor volt igazi élet, amikor apám volt a főigazgató. Ő ugyanis igazi társasági ember volt, s ennek révén valahogy az egész múzeum egységes volt.
 
– Elméleti beállítottságú tudós volt, vagy gyakorlati érzékű? Szeretett területre járni?
 
– Eleinte nagyon sokat gyűjtött terepen, és kitűnő terepmunkás volt. Csak olyan hatvanéves kora után kezdte mondogatni, hogy eleget gyűjtött, most már nem neki kell mennie. Ebben igaza volt. Persze én hamarabb kicseréltem egy biztosítékot, mint ő, de ez inkább generációs különbség, nem a gyakorlati érzék hiánya.
 
– A kérdés talán kellemetlen, mégis felteszem. Balassa Iván nem lett akadémikus? Miért?
 
– A kérdés kellemetlen, de jogos! Apámtól nagyon elmaradtak a hivatalos elismerések. Ennek rengeteg oka volt. Elárulom, azt is rossz néven vette, hogy nem kapott Széchenyi-díjat. Pedig többször fel volt terjesztve, de valamiért mindig ejtették. Az alkalmi elismerések gyérek voltak, a hatvanadik születésnap­jára kapott egy akkor magas kitüntetésnek számító Április 4. Érdemérmet, a nyolcvanadikra pedig egy Köztársasági Érdemrend középkeresztet adományoz­tak neki. Tehát eléggé mellőzték. Érdekes, hogy több külföldi akadémiának tagja volt, olyanoknak mint a dán vagy a svéd Gusztáv Adolf Akadémia, amit a tudományos világ nagy tisztelete övez, Herder-díjas volt, de a Magyar Tudományos Akadémia nem tartotta méltónak arra, hogy tagjai sorába válassza.
 
– Ez a mellőzés zavarta? Vagy ettől ő még boldog, kiegyensúlyozott ember volt?
 
– Harmonikus egyéniség, derűs életszemléletű ember volt, de azért időről időre jött valami esemény, ami eszébe juttatta mindezt. S ez kétségtelenül zavarta. Hiszen már olyanok is részesültek mindenféle elisme­résben, akik korban, munkásságban és talán tudásban is utána következtek….
 
Bakó Endre
* * *
 
BALASSA IVÁN (született 1917. október 5-én Bárándon, elhunyt 2002. november 1-jén Buda­pesten) nyelvész, etnográfus, a történelemtudo­mány doktora.Középiskolai és egyetemi tanulmányait Deb­recenben végezte, ugyanott az egyetem gyakor­noka volt, majd 1940-től a kolozsvári egyetem tanársegéde. 1941-től 1944-ig muzeológus Sep­siszentgyörgyön. Ezután a Néprajzi Múzeum osztályvezetője, főigazgatója. 1956-tól a sáros­pataki múzeum igazgatója. Ezt követően osz­tályvezető a minisztériumban, végül 1966-tól 1983-ig a Mezőgazdasági Múzeum főigazgató­helyettese. Díjai közül kiemelkedik az 1980-ban kapott Herder-díj.Debrecen, a Bodrogköz, Sárospatak és a határa­inkon túl élő magyarság néprajzával foglalkozott. Számtalan kötetet szerkesztett, többek között a Báránd története és néprajza c. falumonográfiát. (Báránd, 1985). Báránd díszpolgára.
 
BALASSA M. IVÁN (született 1943. március 28-­án Debrecenben) etnográfus, a néprajztudomány kandidátusa, címzetes igazgató. 1967-ben szerzett diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. A szentendrei Sza­badtéri Néprajzi Múzeum munkatársa, jelenleg címzetes igazgatója. 1991-től a Kultúraközvetítők Társaságának alelnöke, az ICOMOS Magyar Nem­zeti Bizottsága Népi Építészeti Szakbizottságának az elnöke. A népi építészet és műemlékvédelem kérdéseivel foglalkozik.
(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)
Szerző: Napkelet Népe  2015.01.01. 12:39

Címkék: ü:Balassa Iván

Zsoldos Barnabás vadásztörténetei

vigyorgo.jpgIgen kedves olvasó eltalálta, Jack London: Az éneklő kutya című ifjú kori olvasmányom adta a cím ötletét. Most is itt van a könyves polcomon, s ha hiszik, ha nem általános iskolás koromban vettem Vásárosnaményban három forintért.

No, de essen szó az eredeti mesélni valóról is. Egyik februári napon Horváth Árpád barátom, aki Tiszakóródon él és hivatásos vadász csak úgy szót követően elmondta, hogy van egy kotorék, amelyben tudja, ott a vörös bundás ki kellene ugrasztani. Azonnal felkeltette az érdeklődésemet, mivel ritkán van alkalmam kotorékozni.

A megbeszélt időpontban megérkeztem, nem biztos, hogy örültek, mert a szél hordta a havat, az úton embert nem láttam, mindenki behúzódott a jó meleg kályha mellé. Szatmárban még ismerik a cserépkályhát, amely ilyenkor ontja a meleget és kellemes mellette ülve kinézni az ablakon. Meg is fogalmazza magában mindenki, hogy a kutyát kár kikergetni ebben a cudar időben. Valamire való ember ezt nem is teszi…

De, mi nem vagyunk kutyák és valamire való embereknek is tartottuk magunkat, hiszen megbeszéltük, hogy megyünk kotorékozni, ha esik, ha fúj.

Mentségünkre szolgáljon magunkat sem kíméltük, s itt említem meg Juhász László barátom nevét is, aki a Niva hátsó ülésén kuporgott, ki nem hagyna egyetlen egy kotorékozást sem. Arról nem is szólva, hogy a két kutyánk is tudta, hogy a fenti megfogalmazás csak a falusi korcsokra vonatkozik, mármint, hogy őket nem szabad kikergetni ebben a szibériai télben.

A kutyák ketten – Nünü és Dugó - a csomagtartóban, mi hárman az üléseken a fegyverek társaságában elindultunk a máskor jól ismert, most csak a feltételezett úton, ugyanis nem láttunk semmit, csak az út menti fasorok adtak támpontot a haladásra, mivel a kegyetlen szél hóval borított mindent, de oly furcsán, hogy a hóbuckák egymás utáni leküzdése során úgy éreztük magunkat, mintha a tengeren közlekednénk.

Egy lélek nem volt se, közel se távol, s amint a közeli hegyek felé vetettem tekintetemet, olyan érezésem támadt, hogy a nagyszőllősi Fekete hegy – ma Ukrajnához tartozik és légvonalban nincs tíz kilométerre – is csóválja a fejét, nem tetszik neki, hogy vele dacolunk.

Sőt, még meg is haragudott ránk, mert megrázta a szakállát, s a szél segítségével – szokták mondani - szinte vízszintesre változtatta a hóesést. De a legfontosabb az volt, hogy megérkezzünk a Szegfenék nevű határ részhez, ahol a tarló közepén látszott a kotorék kijárata.

Okos állat ez a róka állapítottam meg újra, ugyanis ötven méterre a tarló szélétől már ott húzódik az elhagyott Tisza meder, amely ma holtág és kellő védelmet nyújt áthatolhatatlan dzsungelével a menekülőnek.

A szél behordta a kijáratot, amit Árpád végre megtalált. Mivel nem voltak árulkodó nyomok, így reménykedtünk, valahol a mélyben alussza álmát, vagy hallgatja milyen cudar idő, van oda kinn.

Nünü már körbe-körbe szaladgált gazdáján, alig várta, hogy becsusszanjon. Hogy bement, biztos jele volt annak, hogy otthon van a koma.

Közben mi sem tétlenkedtünk, azaz vártunk… Mind a hárman a szélnek és a szemünkbe csapó hó fergetegnek vetettük hátunkat. Már több mint, három negyed óra is eltel, semmi hír. Nünü pedig jó kapcsolattartó, ki szokta dugni a fejét, hogy minden rendben van, csak még dolgozni kell a komát, de fog az jönni – biztatott bennünket Árpád, de leginkább engem. Gazdája szerint olyan okos, hogy megnézi készenlétben, vannak-e a puskások, és akkor uzsgyi vissza.

De most semmi…

Laci nadrágját – a kályha mellől indult, azaz vékonyan öltözött – nagyon lobogtatta az orkán erejű szél, ezért döntöttünk beülünk a Nivába és sajnos valamennyien beültünk, természetesen a fegyvereket kiürítettük és Árpád szóhasználatával élve, -„már csak a Nünü jöhet” -, ezért nyugodtan erről-arról beszélgetve, vártuk vadásztársunkat, azaz Nünüt.

Már eltelt több mint egy óra, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy megjelenik egy orrocska, a következő pillanatban egy poros szőrcsomó, amely érzékeli a kegyetlen zimankót, majd hátra néz, ránk, a vadászokra.

Kaján pofáján megjelenik egy vigyor és vár… Szinte „olvasható” a kérdés: fáztok, Ti híres vadászok?

Benn a kocsiban mind a hárman a fegyverekért kapkodunk, de mint, lenni szokott, a szíj beakad, a lőszert nem találjuk a zsebben, vagy ami történt Árpád kiugrott a Laci fegyverével, mivel a kezébe adta, csak éppen nem volt betöltve.

Szerintünk, mindezt a rókánk végignézte – azt azért tudni kell néhány másodperc alatt játszódott le, ami kevesebb idő volt, mint, amennyi idő alatt elmeséltem -, majd lendületet vett és a holtág felé vette az irányt.

Puskalövés nélkül eliszkolt a vigyorgó rókánk.

Mondanom sem kell, Laci barátunk azonnal kikiáltotta magát bűnbaknak, mert ha jobban felöltözik, akkor nem ülünk be. Nem győztük vigasztalni, hogy mi is hibásak vagyunk, hiszen nem mindenki nadrágját használta a szél vitorlának, azaz felváltva lest állhattunk volna.

Ha hiszik, hanem, ők mondták a messziről érkezett vendégnek, róka még soha el nem szaladt előlük. Én, a történtek ellenére is hiszek vadászbarátaimnak.

***  

2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.31. 12:39

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 29 400.jpgA kurucok földjén, Tarpán kószáltam. Langymeleg, koraőszi nap ragyogott, egy-egy túlérett szilva lepottyant a földre, s bódult darazsak dongtak az útmenti árok tócsái fölött.

Vártam, hogy húzzák a delet.

A helybeli étteremben majd bekapok valami meleg étket, aztán irány a Tisza. Ha már ilyen hamar végeztem a hivatalos teendőimmel, gondoltam, megnézem a híres szakadt partokat.

A kocsit a főtéren hagytam, meg-megálltam egy-egy híresen szép kuruc porta előtt. Szűk sikátorba tévedtem, korhadt deszkakerítések között kanyargott a gyeppel felvert csapás. Észrevétlenül fogytak el a házak. A sikátor száraz földútba torkolt, mely a kertek alatt bandukolt a messzi erdőnek.

Már fordultam volna vissza, mikor megláttam az öreget. Hatalmas diófák tornyosultak fölé, a száraz avart turkálta egy ággal. A lehullott diót szedegette. Látta, hogy átléptem az alacsony vesszőkerítést, de nem mozdult a fák alól.

– Korán jött. – mondta. – Még nincs dióbél.

– Dióbél...? – néztem rá értetlenül. – Nem kell nekem dióbél!

– Nem?! – hökkent meg. – Akkor valami asszonyt keres itt a kertek alatt!?

Csendesen derült rajtam, s hogy zavaromat oldja, zsebéből elővett egy almát.

– Na, ha megmondja, milyen alma ez, a kutyát a helyére küldöm!

Kutyát ugyan nem láttam sehol, de eddig ilyen almát sem. Odvas, metszőollót sosem látott fa árnyékában álltunk, az alja borítva volt gyümölccsel. Halvány, piros cirádák cikáztak rajta, habos-fehér húsa hersegett az ember foga alatt.

– Sóvári – mondta. – Sóvári alma. Valamikor evvel voltak tele az itteni kertek. De aztán jöttek ezek az úri fajták..., mindenki azokon akart meggazdagodni.

A mezőről nagy csapat varjú tartott a falunak, a kertek fölött széjjelváltak. A mi diófáinkra is jutott néhány, nagy károgással vették birtokba a felső ágakat.

– Nincs puskája? Vagy kereplője?

– Minek?

– Lelopják a diót.

– Marad azon elég. Így leverik legalább fentről a termést. Mert én már nemigen mászom a tetejébe.

Bandukoltunk a kertben, kóstolgattuk az ősz ajándékait, mikor megkondult a harang. S rögtön eszembe jutott az étterem, a Tisza, a délutáni terv. A horgászat.

Észrevette készülődésemet.

– Még most jött. Hová szalad ilyen hirtelen?

– Mennék ebédelni... s utáni megnézem a Tiszát.

– Mit néz azon? Nem lopták azt el.

– Hoztam magammal egy kis szárított kérészt. Kipróbálnám.

– Horgász maga is? – csillant meg a szeme – És mire akar menni?

– Hát... – bizonytalanodom el – A márna megindult már talán.

Szó nélkül kísért a kapuig.

– Mért nem hajnalban próbálja inkább? – nézett rám a kézfogás közben. – Pirkadatkor jár a nagyja.

– Hideg van már kint a parton. Hol tölteném az éjszakát?

– Nálam éppenséggel lenne hely..., nálam. Ha nem veti meg a szalmazsákot.

Már léptem volna ki a kapun, meglepve fordultam hátra.

– Na jöjjön, nézze meg a szállást! – bíztatott.– Jöjjön, jöjjön, nem kérek én pénzt érte.

A ház nála is öregebb volt.

Hófehér falak, vastag, esztergált tornácoszlopok tartották a tetőt. Félig már földbe süllyedt, ketté vágott malomkő szolgált lépcsőként, a pitvarban félhomály, almaillat.

– Itt aludhatna – mondta, mikor a felső szobába értünk. – Egyedül vagyok, nem foglalja el senkinek a helyét.

Fáradt, csendes volt már ekkor a hangja, szeme körül megsokasodtak a ráncok.

– Jó lenne – mosolyodtam el bizonytalanul –, de tudja hogy' van…, a hivatal!

– A hivatal…, az megvár mindőnket!

Hát ez igaz, tűnődtem, aztán a kilincsre tettem a kezem.

– Délután kiderül. Ha úgy látom, hogy érdemes lesz reggel is kimenni, visszajövök. Csak a kutyát kösse láncra, nehogy kizavarjon a határba.

– Jöjjön nyugodtan. Nem bánt senkit.

Az étteremben csak néhány vendég lézengett, fél óra múltán már az ártéren csörtettem. A kocsit a töltés túloldalán hagytam, zsebemet megpakoltam ólommal, horgokkal, s áldottam az eszemet, hogy még a nyáron megvarrattam a bottartó tokot. A kukoricatengerben másképp nem is boldogultam volna, csak így, vállra vett szerelékkel.

Hirtelen tűnt fel a folyó. Az imént még sűrű, éles kukoricalevelek csapkodták a vállam, aztán elfogyott a tengeri, s a bozóttal telenőtt szakadt parton álltam. Jó tíz méterrel lejjebb rohant a Tisza, a szemközti oldalt hosszú homokpad nyúlt a mederbe.

Szuszogva ültem le a parton, lábam a semmibe lógott, s néztem az áttetszően zöld vizet. A parton, ameddig csak ellátott a szem, sárga kőrisfák búsultak, poros szederinda kúszott fel egészen a derekukig.

Tőlem jobbra is, balra is pucér volt  a part. A karvastagságú husángokat még a tavaszon vághatták ki, de hiába gyűjtötték egy csomóba őket, már nem tudták felhozni ide a síkra. Itt korhadtak a parton, aranka, s szeder hálózta be őket. Majd jön a jeges ár, legfeljebb az borotválja le róluk...

No most hová...? – néztem tétován a vizet. Valamiféle csapást véltem látni, mely rézsút vezetett le a folyóhoz. A kivágott fák csonkjain, lándzsahegyein lépkedtem, s rettegtem, nehogy megcsússzam, mert akkor vége a horgászatnak.

Egy újból sarjadzó, lemetélt fűzfabokor mellé telepedtem, s kihúztam a zsákból a legerősebb botot. Jó sorsom megtanított már, mielőtt a Tiszán horgászatba kezdel, próbáld ki a feneket. Mert nincs annál nagyobb bosszúság, mint amikor vaktában behajigálod a horgot..., s odavész minden egy láthatatlan gyökéren.

Megnyugodva húztam ki a majd gyermektenyérnyi ólmot, simának tűnt a terep.

Csizmám sarkával gödröt vájtam az agyagba, vizet mertem a folyóból, s beleszórtam a szárított kérészeket.

Hadd puhuljanak.

Vékony trágyagilisztát húztam a horgokra, s néztem, hogy játszik a folyó sodra a bot bóbitájával. Már eltelt az első félóra, melyet mindig mindenütt szétfeszít a várakozás izgalma, s kezd lankadni a figyelem, mikor a szokásosnál mélyebbre hajolt az egyik bot. Ujjaim közé csippentettem a zsinórt, s mintha apró rángatásokat éreznék...

Nem is tévedtem.

Arasznyi orsóhal tűrte megadóan a sorsát.

Nem baj, de jár a hal!

Ám nézzük a kérészeket, mostanra már meg kellett puhulniuk! Venném ki a másik horgot is, de már tudom, búcsúzhatom tőle. Leakadt valami víz hozta ágban, be kell szakítani. Szerelés, kérésztűzés, kezdődik az újbóli visszaszámlálás.

Mély torokhangra riadtam. Fölöttem két nagy fekete madár körözött, első látásra varjaknak is nézhette őket az ember. De a hangjuk – az a rekedt, recsegő krákogás!

A túlpartnak tartottak, ám hirtelen kitört az égiháború. A két remetét megpillantván tucatnyi varjú zúdult ki az erdő mögül, s éktelen zenebonával a hollók útját állták. Ám azoknak több eszük volt annál, hogy verekedjenek. Megvetően tértek ki az útonállók elől, s mire azok észbe kaptak, már messze jártak. A varjak tettek még néhány kört, majd méltatlankodva visszaereszkedtek a friss szántásra. Veszekedésük még sokáig átszűrődött az erdőn.

A hatalmát észrevétlenül visszafoglaló csendet csak egy-egy riadtan felrebbenő madár, egy-egy magányos cickány sürgölődése zavarta meg néha. A nap már nyugodni készült – de a halak fel sem ébredtek. Mert a kis, ártatlan bucón kívül még csak mozdításom sem volt. Már tíz percenként néztem fel a horgokat, s tíz percenként szereltem. Mert bárhová dobtam, egyik mindig leakadt.

Már feljöttek az első csillagok, mikor a kocsihoz értem. Át sem öltöztem, a botokat is csak a hátsó ülésre dobtam. Bent a faluban megálltam az első kútnál. Szürcsöltem a jéghideg vizet, mikor a szemközti korcsmából kilépett néhány ember.

– Na gyertek! Nézzétek meg, ha nem hiszitek! – mondták valakinek.

Gyönyörű, jó három kilós márnát lóbáltak a lámpafényben.

Hová menjek, legalább ezt kérdeztem volna meg az öregtől...!? –bosszankodtam. De akkor már tudtam, hogy nála töltöm az éjszakát.

Még fény szűrődött ki a házból, óvatosan nyitottam meg a kisajtót.

Az öreg az asztalon könyökölt, szemben az ablakokkal.
– Maga az? – riadt fel az ajtónyikorgásra. Beletúrt a hajába, várakozás volt az arcán. – Na, fogott valamit?

– Semmit. Nem győztem szerelni.

Feljebb srófolta a lámpát, s szó nélkül kiment a pitvarba. Egy üveg pálinkával ért vissza.

– Egészségére! – emelte fel a kredencből elővett poharakat, s újból teletöltötte őket. – Tavalyi, az ideit még nem főzettem ki. Majd karácsony táján.

Ültünk a vén, repedezett asztal mellett, s néztük a sercegő lámpát, a pattogó fahasábokat a tűzön.

– Jaj, látja... nem éhezett meg? – húzta ki magát hirtelen. – Hoznék egy kis szalonnát, ha nem vetné meg.

Az alsó szoba volt a kamra, gyufával világítottam, míg lemetszett egy darab darabot.

– A létra alatt a vesszőkosár. Abban talál hagymát.

Fehér vászonkendőt terített az asztalra, sót, s egy gyékénykosárból kenyeret vett elő. Csak nekem szelt egy karéjt.

– Egye jóízűen – mondta, s kilépett az ajtón.

Vékony, húsos tokaszalonna volt az asztalon, a kést egy régi bajonettből alakították át egykor. Túl voltam már a vacsorán, a tűzre is dobtam néhány hasábot, de az öreg még mindig nem került elő. Az istállóban akadtam rá, friss szalmát terített szét egy tehén, meg a borja alatt. Nem sokkal később elfújta a lámpát, s behúzta maga mögött az ajtót.

– Csak ennyit evett? – kérdezte már bent a szobában, a megmaradt szalonnadarab láttán.

– Elég volt – mondtam. – Maga hizlalta?

– Én. Most is van egy kis süldőm... nem is tudom, minek tartom. Nincs, aki megegye.

A spór mellett ült egy kisszéken, a földet nézte. A lámpában a kanóc meg-megsercent, furcsa, kísérteties fények játszottak a falakon.

Nagyapámra gondoltam, az ült esténként így a tűzhely mellett. Száraz gallyat, tengericsutkát dobott néha a tűzre, s, nézte, hogy  pattognak a szikrák.

A hold már jó darabot megtett az útján, mikor az öreg megtörte a csendet:

– Hánykor akar kelni?

– Hát..., pitymallatkor a parton kéne lenni.

– Aludjon csak nyugodtan. Majd én ébresztem.

Elszoktam már a szalmazsáktól, nehéz volt a dunna is, sokáig csak forgolódtam az ágyon. Nehéz, zavaros álmok követték egymást, óránként felriadtam. Fáradtan, csapzottan nyitottam ki a szemem, mikor megrázott:

– Ébredjen.

Tompa, nehéz fejjel rángattam fel magamra a ruhát, s kint az udvaron vizet mertem a kútból. A vályú szélein már gérádzott a víz, s mikor fölébe hajoltam, mintha kökényággal csaptak volna az arcomba.

Az öreg szürke vászonkendővel a tornácon várt rám, a törülközőn át hallottam a hangját.

– Ha nem lennék terhére, elkísérném.

Régi, szakadozott nagyujjast terített a hátára, s mikor letértünk a kőről a Tiszának vivő földútra, vállamra tette a kezét.

– Arra menjünk, amerre mondom. Tegnap rossz helyen volt, a nyáron lekövezték azt a vízügyesek. Azért akadt le minden percben.

– Maga is horgászik? – néztem rá meglepve.

Zsebébe nyúlt, elővette a dózniját, csendben cigarettát sodort. Félig már elszívta, mikor megszólalt.

– Nem..., én már régen nem.

Friss szántás mellett szaladt az autó, nagy sárkoloncok borították az utat. Sárguló juharfák néztek le ránk, meg iszalaggal benőtt jegenyék, mikor hirtelen elfogyott az út.

– Itt meg is állhatnánk. Itt lesz a víz alattunk.

Sűrű kökénybokrokon csörtettünk át, arcunkba csapó ágak elől hajladoztunk. Itt is meredek volt ugyan a part, de valamikor gondos kezek kis lépcsőket vágtak az agyagba. Rég járhattak rajta, ujjnyi vastag fűzfavesszők vertek a hajlatokba tanyát.

Mindkét parton hatalmas nyárfák dőltek a folyónak, a víz sisteregve kereste az utat az ágak között. De előttünk szinte mozdulatlan volt a tükre, a sodrás jó tíz méterre bugyborékolt a parttól.

Az öreg két cső tengerit vett elő, lassan morzsolni kezdte.

– Ezzel mit akar?

– Etetni. Egy órán belül itt lesznek a pontyok.

Csak hümmögtem, nem szóltam egy szót sem. Itt pontyot..., a Felső-Tiszán? Még a halászok sem fognak, pont' bennünket tisztelnek majd meg!?

Még a horgokat sem cseréltem át, csak úgy, azokra a parányi, márnázó horgokra tűztem a félszáraz kukoricaszemeket. Azokat is csak azért, hogy meg ne sértsem az öreget. Ha már megmutatta ezt a titkos helyet...

Hátamat a leszakadt partnak vetettem, néztem, hogy' játszik a zsinórral az ide-oda imbolygó folyó. Rég letelt már az ígért egy óra, a túlparti porondon egyre rövidebbek lettek az árnyak... s ekkor mintha megmozdult volna az egyik bot vége.

Még fel sem fogtam, mi történt valójában, kidőlt a szolgafa, megindult a bot a víz felé. Ösztönösen nyúltam érte, s hogy megéreztem a hal erejét, meghűlt bennem a vér. Mert szépen verekszik egy félkilós márna is, de az ott lent, a feneketlen kútban...?!

– Csak a gallyba ne engedje! – állt fel ekkor az öreg is, s kinyitotta a merítő szákot.

A hal első két-három kirohanása volt csupán igazán veszélyes, aztán megadta magát. Fekete hátú, rozsdás pénzű ponty csúszott az öblös hálóba, s még akkor is remegett a lábam, mikor az öreg felkapaszkodott vele a partra.

– Ez talán négykilós is megvan – rebegtem.

– Meg – mosolygott. – De három biztosan!

Boldogan tébláboltam a fűzfacsonkok között, s már csalizni készültem újra, azonban az öreg karomra tette a kezét.

– Azt mondanám, pakoljunk...

– Most, hogy megindult? – néztem rá megütközve.

Az előbbinél is csendesebben folytatta:

– Maradjon belőlük holnapra is. Úgyis tudja most már, hová kell jönni.

Az előbb még nevető kék szemét mintha dér csípte volna – szótlanul pakolni kezdtem.

Aztán csak ültünk a parton, néztük a vizet.

Később megszólaltam:

– Maga hogy-hogy nem horgászik?

Szürke, szeptemberi fény ömlött ránk, sóhajtott.

– Meghalt a fiam..., ma három éve. A mi helyünk volt ez. De azóta….

A túloldalt, valahol messze tűz égett, füstkígyó kúszott az égre. Varjak keringtek körötte, hangjuk le-lehullt a földre.

Aztán csend lett újból, csak mi ültünk ketten a parton. Mintha mindig összetartoztunk volna. 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.30. 09:29

vincent_van_gogh_-.jpgAz egyik közismert show-műsorban a műsorközlő azon ironizált, hogy Északkelet-Magyarországon az Audi márkanevet ódi-nak ejtik. S bizonyára sokan emlékeznek arra a sokat emlegetett reklámra, amelyben az egyik futballista így szólalt meg : „És az orrodat is tisztíccsa”. Joggal háborodtak fel a sportolók, hiszen ezzel a nyelvhasználattal úgy „kerültek képbe”, mintha ők műveletlenek volnának. Ez a két példa csupán csepp a tengerben annak bizonyítására, hogy nálunk nem változott a helyzet: a nyelvjárásban beszélő ember nevetség tárgya, sőt még rosszabb jelzőkkel is illetik. Máris idézem Juhász Dezső nyelvészt, aki a következőképpen nyilatkozott az egyik interjújában: „A legtöbbet a kabarészerzők ártanak, mivel hangtanilag kutyult paródiáikkal akarva-akaratlanul a nyelvjárási beszédet imitálják, csakhogy mindig a vidéki bunkó sztereotip figurájához kapcsolva. A hallgatóságban, ha később a köznyelv hangtanától erősebben eltérő nyelvjárási beszédet hall, a primitívség idéződik föl.” S hiába érvelnek azzal a kabarészerzők, hogy éppen a nyelvjárásban beszélő vidéki emberek nevetnek legnagyobbat ezen e beszédmódon és szereplőn – olcsó és rossz vicc.

A főiskolai hallgatóknak nem győzöm hangsúlyozni, hogy a nagymamát nem „báncsuk”, nem „nyelvműveljük”. Az ő nyelvjárási beszédük a suksüköléssel és a nákolással együtt kifogástalan a saját kommunikációs színterükön: a szomszéddal, a rokonsággal, a boltossal, az orvossal, a patikussal való beszélgetés, magánmegnyilatkozás során. Ha a nagymama olyan pozíciót, állást kívánna betölteni, amelyben elvárják az emberek (s nem a hagyományos nyelvművelők!) az igényes köznyelvi formát, bizony el kellene sajátítania a regiszterváltást: a nyelvjárási beszédről a köznyelvire. Egyébként a főiskolai hallgatókkal ez minden hétvégén megtörténik, hazautazva átváltanak az otthoni, hazai, nyelvjárási beszédmódjukra. Ez így van rendjén.

Íme, egy patikában azonban elvárható a köznyelvi norma alkalmazása, erről tanúskodik az alábbi olvasói levél az egyik napilapban:

„Beszélünk a gyógyszerárról, de az udvarias kiszolgálásról nem. Egy x-i patikában nem szokás ránézni a vevőre, és a gyerek korát úgy kell megkérdezni, hogy »Mekkora a pulya?« Gratulálok! És nem is volt fiatal.”

Feltételezzük a „jobbik” esetet. Az eladó nem akarta megsérteni a vevőt, azonban úgy tűnik hibázott. Az északkelet-magyarországi tájszó használatát ugyanezen a vidéken a vevő nem fogadta el, véleménye szerint a gyermek kifejezés alkalmazása odaillőbb lett volna. 

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.29. 09:19

Hargitai Beáta akvarellje

10859529_1002297776453568_1081163937_n_2.jpg21x30cm.
akvarell papír

2009.

***  

57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.28. 08:59

00200_18.jpgA repülőn, a szállodában még csak figyelmeztetés hangzott el, hogy a feketék fehérek általi elnyomásának néhány évvel ezelőtti megszűnése a szabadsággal együtt szabadossághoz is vezetett, és akkor még nagyon finoman fogalmaztam. A figyelmeztetést már a látvány általi tapasztalat követte. A világon ennyi vastag rácsot üzleten és lakóházon nem láttam. A helyi „Rózsadomb” gyönyörű villáinak kerítésén olyan szögesdrót éktelenkedik, amilyet csak háborús tudósításokban látni.

00193_13_durban.jpgA kikötői mólóról nézve az Indiai óceánt, páratlan látvány tárul a szemem elé. Hatalmas tengerjáró hajók vesztegelnek végeláthatatlan sorban, egészen a szemhatár aljáig. Várják, mikor futhatnak be a portáldaruk alá. A forgalmát tekintve Durban a világon a kilencedik. Afrikában természetesen nincs vetélytársa. A kontinens déli része itt érintkezik a nagyvilággal.

Balra, néhány kilométerrel odébb gyönyörű szállodasor, feltörőben lévő üdülőhely. A szörfösök messze földről eljönnek ide, rangos versenyek színhelye az óceánpart. Az emeletes hullámok gyorsvonat sebességével ostromolják a finomhomokos fövenyt, de a közönséges földi halandó is nagyszerűen élvezheti a déli félteke méltán felkapott üdülőhelyét. Biztonságára a tenger felől cápaháló vigyáz. Azon kevés helyek egyikén vagyunk, ahol a nagy fehér cápa egyáltalán nem ritkaság. A városban több mint egymillió indiai él, és nagyon nagy a mohamedán közösség is. A kontinens legnagyobb mecsetje itt van, holott Allah hívei túlnyomórészt Afrika felső végén élnek. A fehérek kisebbsége nyilvánvaló, és az is, hogy a feketék még nagyobb részt a gettókban maradtak, hiába ők a nemzeti többség.

00193_36_durban_tancolo_fiuk.jpgSzállodámról másod, vagy harmadnap derült ki, hogy a két világ határán van. A recepció a tengerre nyílik, de a mellékutca, ahová az én ablakom néz, már megmutatott egy éjszakai rablást. Egy szerencsétlen nőt ragadtak meg és vonszoltak a kövezeten az elkövetők. Láttam, hogy a felsőbb emeletekről videózzák az esetet. Nem rendőrök, turisták. A belváros azért biztonságos, mondta egy londiner. De addig el kell jutni, morfondíroztam. Menjenek csoportosan, értékeket ne vigyenek magukkal, hangzott a jótanács. Igazán nem hosszú út, nem is volt semmi baj.

00200_01.jpgGyönyörű épület a városháza. Alkalmi ismerősöm, aki szeplős vörös hajú német, és helyes kis butikja van, elmeséli, hogy ezzel az épülettel nagyon átverték az ittenieket, mert már készen volt és használták, amikor kiderült, hogy valaki a dublini városháza tervét adta be a pályázatra. Mindegy, nagyon szép, nyílván azért tetszett az íreknek is. Viktória királynő szobra szintén az egyik legszebb ábrázolás, amit a híres-nevezetes uralkodóról valaha is láttam. A parkok délelőtti páráját gyorsan szívja fel a hőség, a felhőkarcolók egymást nézegetik a magasan járó nap fényében. Hatalmas fekete Mercedesekből hatalmas fekete emberek szállnak ki. Aranylánc, aranygyűrű hatalmas kövekkel. Igen, ez itt a banknegyed. Hugó Boss öltöny, törzsfőnöki lepel, van itt minden.

Este hallom a hírt, hogy az egyik idős házaspárt a nyílt utcán próbálták meg kirabolni. Épp egy autókereskedés előtt, ahonnan viszont kijött a biztonsági őr, és elkapta a srácokat. A kiérkező rendőrök ott helyben elkezdték az igazságszolgáltatást, verés formájában. Aztán félbeszakították egy kicsit a fenyítést, és kérdezték a sértetteket: elég lesz, vagy folytassák még egy kicsit. A döbbent pár zavartan azt mondta, á, jó lesz már. Erre a rendőrök elengedték a rosszfiúkat.

00200_07_alvo_neger.jpgA tengerészeti múzeum természetesen a parton van, látom a szobám ablakából. Azt azonban nem gondoltam, hogy a gettón is keresztül kell menni. Nyakamban a fényképezőgéppel, elképedt rongyos, zavaros tekintetű feketék között, visszafojtott lélegzettel lépkedtem. A hajón, amely a múzeumnak otthont adott, egy lélek sem volt a jegyszedőn kívül. Úgy nézett rám, mintha a Marsról érkeztem volna. A kollekció szép, megérte. Visszafelé már fotóztam is. Egy bokorban heverő ájult ember – vagy részeg, vagy kábítószeres. Délután strand, elég a kalandból. Este újabb élménybeszámolók lassan már csak én vagyok, akit nem támadtak meg.

Ma a bazárba megyek, gondoltam, és a belváros legszebb sugárútján lépdeltem. Szalmakalap, rövidnadrág, zsebeiben két kezem, acélosan markolva egyikben erszényemet, másikban a hitelkártyámat. Kicsit messzebb rendőrkocsi az út szélén, rajta könyököl verejtékező gazdája. Ha mesélni tudna, akkor ekként számolna be a történtekről. Az a nagy darab fehér turista csak jött mélázva, és nem figyelt, miként cserkészi be három suhanc. Egyikük elém ugrott egy nagy késsel, és az arca előtt hadonászva, de mégis nyugodtan, rutinnal azt suttogta fojtott hangon, shut up, azaz pofa be. A másik kettő két oldalról a szokott módszert alkalmazta: egyik kezével visszakényszerítette  a  nagy fehér kezét a zsebébe, a másik kezével pedig még zsebben elvette, amit benne talált. És akkor innen én folytatnám. A pénztárca keresztbe akadt, nem volt szerencséjük. A hitelkártyát azonnal eldobták, és már szaladtak is. A nagy fehér, vagyis én pedig álltam, és csak kapkodtam a levegő után. A rendőr meg se moccant, én meg úgy döntöttem, nem teszek neki szemrehányást. Végül is egy szavam se lehet, én se maradtam le egy rablásról, és még csak bajom se esett.

Durban nagyon szép város.

***  esiksandor2cm.jpg

 Ilyen szép a világ

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.27. 12:17

Írta: M. Szlávik Tünde

 

alphonse_asselbergs_egy_teli_nap.jpgAz év utolsó tanítási napja volt. Holle anyó dunyha helyett óriási teaszűrőt rázogatott széles párkányú ablakából, porcukorhavat szitálva az iskola belső udvarán álló játszóházra. Gyermekálomba illően mesebeli lett a táj. Az ötödikesek termében a kettesével összetolt padokra terített újságpapírokon frissen festett gipsz karácsonyfadíszek száradtak: ábrándos arcú, rózsaszínre pingált angyalkák, tarkabarka hóemberek, piros kéményseprők, melyektől a szegény sulifenyő megint úgy fog kinézni, mintha felrobbant volna rajta a szivárvány. 

Kati néni könnyed, gyors mozdulatokkal csengőt, csillagot, karácsonyfát vágott ki egy vastag kartonlapból, majd a kislányokra bízta, hogy rajzoljanak minél többet az egyszerű motívumokból a puha, bordó filcre. Csillogó flitterekkel, apró gyöngyökkel kivarrva mutatós dísz lesz majd az otthoni fákon. A fiúk ezalatt szilikon mellű krampuszlányokat és széttárt kabáttal nagy-nagy meglepetést okozó mikulásokat firkálgattak a táblára, és a mind vadabbul kavargó havat bámulták. A gipszfestés még elment, de szabni, varrni már nem elég férfias tízéves korban. 

Kati néni szemüvegét az orra hegyén egyensúlyozva sokadjára próbálta befűzni a cérnát a tűbe, s ez annyira lefoglalta, hogy azt sem tudta, mire ad lassú fejbólogatásokkal engedélyt. Csak arra figyelt fel, hogy a szélesre tárt ablakon keresztül hirtelen hideg levegő zúdul a terembe. De mire megszólalhatott volna, az ablakot visszazárták, s az izgága Jóska elégedetlenül közölte a lesújtó hírt:

– A hó nem tapad. Na, ennyit a hócsatáról, bár a lányokat meg lehet majd mosdatni benne.
Majd kárörvendően elvisította magát:

– Karcsi! Ott megy apád!  

Az utcán sötét tolldzsekis, usankás férfi görnyedt mankóul szolgáló biciklijére. Fekete szakállán megült a hó, arca időnként ködbe borult, ahogy a szél visszacsapta rá a szája sarkában tartott cigaretta füstjét. A járgányhoz simuló jobb lábával rövidebbeket, baljával hosszabbakat lépve sántikált, ettől mozgása kissé teveszerűen hullámzóvá vált. Meg-megállt, láthatatlan ellenfelét fenyegetve valamelyik öklével, aztán tovább botorkált az egyre nagyobb pelyhekben szakadó hóban. 

A fiúk mind az ablakhoz tódultak. A koravén arcú, fekete bozontú Karcsi nem vett részt a mókában, derekát lovaglóülésben a radiátorhoz szorította, megpróbált minél több meleget magába szívni. Fejét enyhén hátrabillentve  kilesett a függöny alatt. Tudta, melyik irányba kell néznie… Apja a kocsma felől jön, ez ma már a harmadik kör lehet… 

A tanárnőnek sikerült végre átjutnia cérnájával a tű fokán, s felpillantott. Megborzongott Karcsi sötét tekintetétől.

– Még nem is kérdeztem, ki mit kért a Jézuskától – próbálta megmenteni a hangulatot, tudván, hogy ezzel kitölthetik a hátralévő időt. A gyerekek rázendítettek…

***

Két utcával arrébb idősb Lakatos Károly kikászálódott az árokból. Rozzant kerékpárját hátrahagyva megcélozta a valaha kékre festett ház ajtaját. A frissen hullott tömérdek, eltakarítatlan hó elfedte a felfagyott sarat, jócskán megnehezítve a férfi dolgát. Hempergett is párat az útszéli ároktól megtett pár méteres úton. A falat lapogatva aztán eltapogatózott a sarokig, ott könnyített magán, majd szinte ajtóstul zuhant a házba, kiszakítva az utolsó zsanért is az ajtófélfából. 

– A rákba! – fogadta élete párja, aztán visszafordult a fal felé, és újra a fejére húzta a meghatározhatatlan színűre koszolódott paplant. Idősb Lakatos eltúlzott óvatossággal bezárta a szobaajtót, az ágy szélére ülve elszívott egy cigarettát, majd cipője talpán elnyomva a csikket, ruhástól, cipőstől bebújt az asszony mellé. 

***

– Cipőt, kabátot, saját tévét, számítógépet – licitáltak egymásra a gyerekek a kissé túlfűtött tanteremben. Ilikének kétoldalas kívánságlistája volt, ősz óta bővítette folyamatosan. Laci már rég kikutatta a gardróbban elrejtett ajándékokat, de megígérte, hogy nem bukik meg félévkor matematikából, cserében újakat vesznek neki az ünnepig. A kevésbé tehetősek otthon már megtanulták a leckét: nem az ajándék számít, a karácsony a szeretet ünnepe és a családé, ilyenkor egymásnak kell örülni, de ők azért szeretnének tabletet, mobiltelefont, korcsolyát… 

– Te mit szeretnél, Karcsikám? – kérdezte a tanárnő, hogy bevonja a hallgatag fiút, s hogy oldódjon a gyerekkel szemben hirtelen támadt rossz érzése. 

– Én? Én egy jó, éles fejszét! – szakadt fel egy hörrenéssel Karcsiból a kívánság, s Kati néni úgy érezte, elnyeli a fiú tekintetéből sugárzó feneketlenül mély fájdalom. A dermedt csöndet a csengő éles hangja törte szilánkokra, a gyerekek azonnal el is felejtették a kis közjátékot, előttük már bolyhos-bársonyos új pulóverek, babák, mackók, kéz alá simuló klaviatúrák és távirányítók, okostelefonok képe lebegett, kit érdekel Karcsi, aki annyira lúzer, hogy még kívánni sem tud… Csak Kati néni dohogott valamit az ünneprontásról, meg hogy micsoda kis gyilkospalánta, ezt kell megérni vénségére, hogy lassan félni kell egy tízéves kölyöktől… 

***

Az árokban felejtett biciklinek már csak a keresztbe fordult kormánya sötétlett ki a hó alól, Karcsi kirángatta, s a ház falához támasztotta. Átlépett a folyosón fekvő bejárati ajtó sarkán, kínlódva felemelte, a helyére illesztette. Csupa hó volt minden, a fal tövébe dobált rongyok, papírzacskók alig látszottak ki alóla. Az ajtótól balra, a boltíven át benézett a konyhába.Üres lábasok álltak az ócska sparhelten, a zománcos vödörbe belefagyott a maradék víz. Benyitott a jobb kézre nyíló ajtón. A szobában vágni lehetett a füstöt. Leroskadt a támláját vesztett fotelbe, szeme ide-oda vándorolt a betört képernyőjű tévé és a retkes paplan alól őt bámuló fekete szakállú apja között. 

– Van valami ebéd? – kérdezte.

– Hát ezt tanulod az iskolában? Előbb dógozz meg érte! – gajdolt rá az asszony, még csak meg sem fordulva az ágyon. 

Idősb Lakatos egyetértően röhögött, s hogy nagyobb nyomatékot adjon, fél lábával toppantott egyet a koszos linóleumon. 

Karcsi fejvesztve menekült ki a hóesésbe. Kétségbeesett dühvel nekiesett a kerítésnek, ütötte, tépte, rúgta, majd a deszkákat odavonszolta az ház oldalánál álló fatuskóhoz. Könnyei lassan rádermedtek az arcára, míg a törött nyelű, csorba fejszével munkához látott.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: M. Szlávik Tünde tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.26. 15:37

Bata Imre irodalomtörténészről beszél Pap János volt polgármester

bata_imre-3.jpg„Bata Imrében (elfogultságaival együtt) a modern magyar irodalom az egyik legérzékenyebb és legigényesebb magyarázóját kapta meg.” Az idézet Tüskés Tibortól származik, aki 1974-ben a Tiszatájban írta e sorokat. Tüskés Tibor szerint Bata Imre „szuverén kritikus” volt, és tanulmányai annak a kritikusi magatartásnak egyik legszínvonalasabb dokumentumai, amelyet röviden a filozofikus jelzővel illethetünk”. 

Alföldy Jenő pedig azt írta róla az Élet és Irodalomban: „Esszéista alkat; nem analizál a végsőkig, mint az irodalomtörténészek, hanem gyakran érzékletes képekre bízza magát. Azon kritikusok közül való, akik adnak a stílusra, tehát önmagukra… Ezért szeretem Bata Imre kritikáit. S még valamiért. Mert noha egyszer ő is bekerül egy kalapba, melynek szalagján ez áll: »népi«, e kritikus – Illyés szavával – nem jön valahonnan, hanem megy valahová”.Az irodalmi körökben országos hírnévre szert tett Bata Imre – aki egy időben az ország egyik legjelentősebb irodalmi hetilapjának, az Élet és Irodalomnak a főszerkesztője volt – egy kis matyóföldi faluban, Egerlövőn született, s haláláig kötődött a tájhoz, amely útra bocsátotta. Bata Imre emlékét a földijével, Pap János mezőkövesdi íróval, irodalomszervezővel, a matyóváros volt polgármesterével idézzük föl.

– Honnan és milyen családból indult Bata Imre? Mit kell tudni a születése körülményeiről, a gyermekkoráról?

– Egerlövőn született 1930-ban, a szülei szegény földművesek voltak. Egy sajnálatos esemény következménye lett, hogy a család élete kissé jobbra fordult. Anyai nagyapja, Zubor Gábor Amerikában próbált szerencsét, a Ford-gyárban azonban egy baleset következtében életét vesztette, és az örökösök az életjáradékából hét katasztrális hold földet tudtak venni. Termeltek árpát, kukoricát és zöldségféléket. Bata Imre diákként már vágta a rendet aratáskor, húga szedte a markot, és az apa kötötte a kévéket. A gyökereket tekintve nem volt véletlen Bata Imre szoros kapcsolata a népi írók mozgalmával. A gazdálkodó életmód azonban nem tarthatott sokáig. A háború után jött a kényszerű szövetkezetesítés. „Akkor odalett minden. Ki kellett vágni a gyümölcsfákat. Édesanyám majdnem belehalt a téeszesítésbe” – mondta el Bata Imre húga. Az apa mindent megtett azért, hogy gyermekei boldoguljanak, tanuljanak. Dolgozott birtokon mindenesként, megtanulta a kötélgyártás mesterségét, és gyártotta az istrángot, rudalló kötelet, mindent, ami a földműves munkához szükséges volt. Imre az édesapjáról beszélt legszívesebben és legtöbbet abban az interjúban, amelyet Molnár Mária muzeológus készített vele, s amely 1989-ben jelent meg a Néprajzi Közlemények XXXI. számában. Nem valószínű, hogy született még egy ilyen őszinte Bata-vallomás.

– Mi olvasható ebben? Kérem, összegezze ezt néhány mondatban!

– Elmondja benne, hogy az apja nem végzett ugyan magasabb iskolát, de nagyon eszes, sokoldalú, olvasott parasztember volt. Szabó Pált akarta utánozni egy életrajzi regény megírásával, hogy ő is vehessen huszonnégy szarvasmarhát a honoráriumból, s azt gondolta, hogy ha ő nem tanulhatott, legalább a fiából legyen valaki, azért is adta gimnáziumba. Sokat olvasott, főleg télen, és több újságot is járatott: a Függetlenséget, a Pesti Hírlapot, az Új Időket, a Tolnai Világlapját. Detektoros rádiójuk is volt már 1936-tól. Ma úgy mondhatnánk, hogy édesapja ismert közéleti ember lett a faluban: belépett a Szociáldemokrata Pártba, 1945-ben a földosztó bizottság elnöke volt, elnöke lett a Paraszt Pártnak, de 1949 után már sehol sem találta a helyét, a tsz nem az ő világa volt. Imrét a kisiskolás évek is Egerlövőhöz kötötték, tizenkét éves koráig, 1942-ig járt ott iskolába. Kiss Balázs kántortanító, aki a fronton halt meg a világháborúban, már korán felismerte éles eszét, tehetségvizsgára küldte, így került Kassára kollégiumba ösztöndíjjal.

És hogyan került Bata Imre a mezőkövesdi gimnáziumba?

– A háborús évek következménye, hogy gimnáziumi tanulmányait 1945 után már a mezőkövesdi gimnáziumban folytatta. A mezőkövesdi gimnáziumi évek meghatározták Bata Imre életpályáját. 1951-ben érettségizett ott – Dala József volt az osztályfőnöke –, amikor én még csak elkezdtem a gimnáziumi tanulmányaimat. A bátyámtól, aki osztálytársa volt, sokszor, sokat hallottam róla.

– Milyen embernek ismerték meg a mezőkövesdi gimnázium diákjaként az akkor cseperedő, eszmélő Bata Imrét?

– Viselkedésében diákkorában sem volt feltűnő, de irodalmi, humán érdeklődése, tudása nemcsak tanáraiban, hanem osztálytársaiban is elismerést váltott ki. A gimnáziummal kapcsolatban a már idézett interjúban elmondja, hogy nyolcadikos gimnazistaként már magyarórát tartott az osztálynak. Nem kis önérzettel állapította meg, hogy „tisztelték a kivételes embert a mezőkövesdi gimnáziumban”. Az Élet és Irodalom főszerkesztőjeként 1982-ben a mezőkövesdi kollégiumban diákok faggatták, és a válaszaiból – amelyek a Matyóföld című lapban meg is jelentek – kiderül: nagyon sokat jelentett számára a gimnázium, ahol dr. Lukács Gáspár volt a magyartanára. Szerinte a tantárgyak viszonyai alkotják a „szellemet, amely lét, erkölcs, esztétikum, értékrend… Ez volt az én damaszkuszi pillanatom”.

– Ezek szerint kötődött a szülőföldjéhez?

– A szülőföld az ember legszorosabb köteléke. Így volt ez Bata Imre esetében is. Ezzel kapcsolatban néhány sorát idézem, ezeket a szavakat halála előtt néhány hónappal az egerlövői templomban mondta el, ahol az „elszármazottak nevében” köszöntötte hálaadó istentiszteleten a gyülekezetet:„Négyéves koromban itt a negyedik sorban ültem édesanyámmal, és felnéztem oda, az orgonára. Akkor még ott csillagok voltak, kék volt a boltozat, és én azt hittem, hogy ott lakik a Jóisten… Ezt a titkot egészen addig őriztem magamban, amíg egyszer már felnőtt fejjel elmeséltem, aztán már többé nem volt titok. Ezen a helyen, egy karácsony estén elszavaltam Ady Endrétől az Üzenet egykori iskolámba című verset. Aztán itt volt kiterítve Vajda Sándor tiszteletes úr. Akkor is nagyon sokan voltak itt a templomban…. Felmentünk Korpás Jenő bátyámmal a toronyba, és addig kellett harangozni, amíg az autó elvitte a koporsót Vajda Sándor szülőfalujáig. Ez körülbelül egy óra hossza volt… Húztuk a harangot egy órán át, nagyon kemény dolog volt, és utána egy fél napig csöngött a fülem… Nagyok azok az indítékok, hogy ide eljöttem…. Örülök annak, hogy én is részese lehetek ennek az ünnepnek. Az ember örökké függőségben él…. Minden függőség elmúlik, de a transzcendens, az égihez való függőség az emberben mindaddig megmarad, amíg él”. Az amatőr videón láthatjuk, hogy Bata Imrének akkor már nagy erőfeszítésébe tellett ennek a néhány mondatnak az elmondása. Tudjuk, néhány hónapra rá egy budapesti kórházban meg is halt. Az élet ugyan elsodorta a kis faluból nagy városokba, a fővárosba, de elszakadni a matyóföldi Egerlövőtől nem tudott, mert nem is akart. Ha tehette, mindig meglátogatta a faluban maradt rokonságát. Bata Imre nagyon szerette és tisztelte szülőfalujában az egyszerű embereket, és elmondható róla, hogy ezen a tájon őt is nagyon kedvelték embersége, tiszteletreméltó szaktudása és az általa elért eredmények miatt. Mezőkövesden is sokszor megfordult, így, mint a művelődés területén dolgozó tanár, többször is találkozhattam vele. Kiss Gyula mezőkövesdi író, költő munkásságát méltatta, akiről csak most derült ki számomra, hogy Bata Imre keresztapja volt. De az Élet és Irodalom főszerkesztőjeként is tartott előadást nálunk például Juhász Ferencről. Akkor arról is beszélt, hogy válhat-e ma élő költők közül bárki is olyan költőfejedelemmé, mint Illyés Gyula volt.

– Beszéljünk ezek után a tudós irodalmár munkásságáról, aki ráadásul „maga is művészi tehetség” volt!

– Az irodalmi lexikonok eléggé szűkszavúan emlékeznek meg róla, de azért mi tudjuk, hogy a rövidre szabott sorok mögött nagy gondolkodó, kritikus, filozófus rejtezik. Irodalomtörténész, kandidátus, József Attila-díjas, tudós könyvtáros, főiskolai, egyetemi tanár, a nagy múltú Élet és Irodalom főszerkesztője, de nem utolsósorban olyan jelentős írók munkásságának elemzője, értékelője, mint Veres Péter, Szabó Pál. Mégis legfontosabb alkotói tette az volt, hogy Weöres Sándor közelébe jutott, a nagy költőéletművét feldolgozta, bemutatta. Nagy értéke a mindenkori magyar irodalomtudománynak, hogy kritikái a XX. századi költőkről, írókról tanulmánykötetekben is megjelentek. Juhász Ferenc, Simon István, Nagy Lászlóés a többiek valós megértéséhez a batai megközelítés, magyarázat ma is nélkülözhetetlen. Angyali türelemmel csempészett kedvet és hajlandóságot az őt olvasókba, hogy kezükbe vegyék azoknak a műveit, akikről oly kritikusan és szeretetteljesen írt. Mert Bata Imre az élő magyar irodalom nagy szerelmese volt. Érdekes, hogy arra a kérdésünkre, amit itt Mezőkövesden annak idején feltettünk neki, hogy ki lehet majd Illyés utóda, a magyarságtudat őrzője, nem tudott válaszolni. Vagy lehet, hogy csak nem akart állást foglalni? Felvetődött Csoóri neve is a nyolcvanas évek elején, de akkor még Bata bizakodó volt: majd kiforogja az idő. Ma talán már ő is másként fogalmazna, mert nem tudta, nem is tudhatta, hogy a XX. század második fele, egy fél évszázad is kevés ahhoz, hogy az irodalomban biztosat állíthassunk. Bata Imre már nincs közöttünk, de Csoóri verse most, 2004 őszén is pöröl: „Akik egy korban éltek s tipródtak velem, / vesztesek voltak valamennyien”. Vagy Juhász Ferenc lett volna a méltó utód? Aki elsiratta őt prózában és versben is? A halál előtti kórházi látogatás katartikus élményt váltott ki belőle: „Az emberben mint magzat sírágy nő: a koporsó” – írja a Dante-árnyék című versében. Nem tudhatta Bata az 1960-as, 1970-es években, hogy a két költőóriás 2000-ben, 2004-ben hogyan emlékezik meg róla is a líra magaslataiban.

– Bata Imre kritikái, tanulmányai bekerültek az irodalmi, kulturális vérkeringésbe?

– A középiskolai tankönyvek vagy az egyetemi jegyzetek nem nélkülözik Bata megállapításait líránk húsz esztendejéről, az 1950 és 1970 közötti időszakról. Izgalmas kérdés, hogy a korszakra jellemző „függőség”hogyan is mutatkozik meg a filozófiai mélységű gondolataiban, amikor esszéiben a Révai-féle szocialista elképzelést kellett volna megértenie. Amikor ez a két évtized a „kemény ideológiai küzdelem kora”, amikor a költőket „hallgatásra ítélte a korszellem”. 1967-ben Csoórit idézi:

„Egyszer-majd ez is elmúlik,

ez a zűrzavar;

nyugodtan nyílnak rám az ajtók,

hetekig hintáztat majd a szél

s nem ütköznek össze az órák, mint a vonatok”.

Bata a költészet metamorfózisait úgy értelmezi, hogy az a bizonyos szemléletváltozás a társadalom nagy ütemű átalakulásával magyarázható. Ma már tudjuk, hogy ő ez alatt a marxista irodalomszemlélet kiterebélyesedésére gondolt, amely minden korábbi világképtől különbözött. És mégis, amikor Nagy László, Pilinszky vagy Weöres verseinek megértetésére törekszik, nem zárhatja le a végkifejletet az „egyenes irányú fejlődés”megmásíthatatlanságával. Súlyos megállapítás az is, amelyet Juhász költészetével kapcsolatban tesz: „Az életnél is többre becsülte a szabadságot”. Nekem még ma is fülembe cseng a Dózsa-eposz utolsó sora: „Mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség”.

– A lírát már érintettük. Milyen munkái születtek a prózai irodalom köréből? Kérem, említse meg Bata Imre életművének legfontosabb darabjait!

– A magyar próza elemzése során a Képek és vonulatok című esszégyűjteményében Szabó Pált, Veres Pétert, Németh Lászlót és Sánta Ferencet tartja fontosnak. Ezeknek az íróknak a méltatása olyan gondolatokat csal ki Bata Imréből, amelyek egyértelművé teszik számunkra a batai világkép lassú végkifejletét, amely végül is a nemzeti, keresztény értékrend elfogadásához vezet. Szabó Pált epikus tehetségnek tartja, vele vallja, hogy az írott szó ige, az írott szó szent. Szabó Pálról mondva – tudat alatt – önmagára is gondol, amikor kijelenti: a szülőföld, a falu, a család adja az életkedvét. Ekkor már érzi Bata, hogy őt is rákényszerítette az élet a „városi bujdosó” életformára. Ismét egy idézet következik tőle, amely saját magával és Szabó Pállal is kapcsolatos: „Magamfajtának a nagycsalád gyermekkori emlék és utolsó szívdobbanásig kitartó vágyakozás. Eszméletem alján ebben a nagycsaládban fonódik össze kezdet és vég. Milyen jó volt hetedmagunkkal, s azt sóvárgom, hogy koporsómat számos unoka, számosabb dédunoka állaná majd körül. Emlékek és talán elérhetetlen álom közt, a kis család köréről érkezve, Szabó Páléknál érzettem meg a nagycsalád biztonságát, ahol otthon lehettem”. Veres Péterről írja, hogy „kisgazdának kommunista, a kommunistáknak harmadikutas”, aki parasztpártot alapít a kisgazdapárttal és a kommunista párttal szemben. Később Veres Péter már úgy látta – amivel akkor Bata Imre is azonosulni tudott –, hogy a parasztság számára nincs más út, mint a szocializmus. Legkedvesebb éneke a kilencvenedik zsoltár volt, amit el kellett volna énekelni nyitott sírjánál is – mondja Bata Veres Péterrel kapcsolatban. Rátérve Németh Lászlóra: róla szólva Bata Imre legnagyobb fájdalma az volt, hogy ezzel az íróval a kritika még fölényeskedett is. Gimnáziumi és egyetemi tanáraira gondolhatott Bata, amikor Németh Lászlót a pedagógiai Érosz megszállottjaként emlegette, mert vallotta, hogy a nevelés hatékonysága a szuggesztivitásban van. Sokszor kifejtette Bata, hogy az oktatás, tanítás során sok minden lényegtelen, csak a tanár személyisége nem. Sánta Ferenc írói munkássága pedig egyenesen a minta, amikor az epika metamorfózisáról értekezett. Vallotta, hogy a líra után a próza megújulása is lehetséges. Egy bátor megállapítása, hogy Moldova György, Szabó István, Galgóczi Erzsébet és Tóth László után Sánta volt, „…akinek legmarkánsabb írói jelleme van”. Amikor Sánta Ferencnek Az ötödik pecsétjéről és Sarkadi Oszlopos Simeonjáról írt, akkor döbbent rá arra, hogy tulajdonképpen kettős világban élünk, amikor mindennek az ellenkezőjét kell csinálni. Ez az írói parabola lényege. Ezek után jelentette ki megnyugodva, hogy a magyar próza létezik, él, és van távlata.

– A batai életműből kihagyhatatlan, hogy ő azon kevesek egyike, akik közel tudtak kerülni Weöres Sándorhoz. Ha az irodalomtörténészt a hegymászóval rokonítanám, akkor azt kell mondanom: a weöresi csúcs meghódítása vetekszik a Himalája hegycsúcsainak meghódításával…

– Igen, a batai életmű áttekintése végén lehetőségünk van bepillantani Weöres Sándor alkotói műhelyébe is, éppen Bata Imre segítségével. Tóth Péter nem sokkal Bata halála előtt beszélgetett vele a Weöres Sándor közelében című tanulmánykötetről. Ez a beszélgetés ad nekünk is lehetőséget arra, hogy már az életbölcsesség birtokával rendelkező Batát megismerhessük. Egy irodalomtudósnak, a művészi tehetséggel megáldott irodalomkritikusnak nagy élmény, sőt küzdelmes életútjának az elismerése lehetett a Weöressel való barátság. A tanulmánykötet csak kezdete lehetett a teljes Weöres-életmű feldolgozásának, amelyben Batát korán bekövetkezett súlyos betegsége és halála akadályozta meg.

– Miről szól ez a kötet? Mik a legfontosabb megállapításai?

– Ez a kötet a Weöres-életmű esztétikai élményeiről, értékeiről szól. Bata Imre sokat tudott Weöres írói munkásságáról, egész életútjáról. Weöres tipikus példája volt annak az írói sorsnak, amelynek jellemzője volt az 1945 utáni évtizedekben a várakoztatás, a kiadás kálváriája. A Kortárs sem közölte Bata írását a Tűzkútról. Ezért is állapítja meg Bata, hogy akkoriban a „sajtószabadság csak álom volt mifelénk”. Hetvenévesen Bata Imre így nyilatkozott nemzedéke veszteségeiről, kortársairól, akik már „elmentek a minden élők útján”. Mint mondta, „nincs pótolhatatlan ember, ez valószínű, ám a korán elhalt mind adósságot hagy maga után. S ez az adósság meglátszik ám a szellemi vagyonon”.

– Beszélgetésünk végén térjünk vissza oda, ahonnan Bata Imre elindult: Egerlövőhöz. Mi őrzi ott az ő emlékét, szellemét?

– Szerencsés lehet, aki Bata Imre szülőfaluját, Egerlövőt felkeresi, és szeretne többet is megtudni az oly szeretettel emlegetett családról. Szerencsés, mert Bata Imre húga – Bata Ida, aki 1933-ban született – szívesen fogadja a vendéget, az érdeklődőt, és jóindulatúan tárulkozik ki, bizalommal, ahogyan csak a testvér tud a testvérről nyilatkozni. Minap ott jártamkor engem is elkísért a faluba, megmutatta, hol is volt a szülői ház, az iskola, a templom, ahonnan Bata Imre elindult. Aki kíváncsi Bata Imrére, pontosabban a vele kapcsolatos emlékekre, az nyugodtan keresse föl a testvérét, Bata Idát.

– Vissza tud rá emlékezni, hogy ön mikor találkozott Bata Imrével utoljára?

– Néhány évvel a halála előtt lehetett, amikor Budán, a Gellért téren megpillantottam a nagy fekete kalapjában. Az volt a legmeglepőbb akkor számomra, hogy hová lett az a deli termetű irodalmár, amilyen fiatalon volt, amilyennek őt sokan megismertük. Hiszen én is mindig olyannak ismertem… Egyébként Bata Ida elkísért az egerlövői temetőbe is, ahol – mivel Bata Imrének a végakarata szerint nincsen sírja – a szülők sírkeresztjén van egy felirat: Bata Imre irodalomtörténész emlékére – 1930–2000. Bata Imre betegen, de ép lélekkel távozott, a hamvai pedig szétszórattattak. Hogyan is fogalmazott egy alkalommal? Hogy neki nem lesz sírhelye, mert az ő sírja az Országos Széchényi Könyvtár katalógusa lesz, amely a Bata-életművet tartalmazza az utókor számára.

Hajdu Imre

* * * 

BATA IMRE (született 1930. augusztus 26-án Egerlövőn, elhunyt 2000. május 1-jén Budapesten) irodalomtörténész, az irodalomtudományok kandidátusa. 1955-ben a debreceni egyetemen szerzett tanári oklevelet. 1978 és 1991 között a szegedi egyetem docense. 1982 és 1989 között az Élet és Irodalom főszerkesztője, 1992-től nyugdíjasként rovatvezetője. Szakterülete a huszadik századi magyar irodalom. Főbb művei: Debreceni bibliográfia. Alapvető irodalom a város ismeretében. Társszerző: Lengyel Imre, Varga Zoltánné (Debrecen, 1961); Ívelő pályák. Tanulmányok, kritikák (Budapest, 1964); Képek és vonulatok. Tanulmányok, kritikák (Budapest, 1973); Veres Péter alkotásai és vallomásai tükrében (Budapest, 1977); Weöres Sándor közelében. Tanulmányok, emlékezések (Budapest, 1979); Szabó Pál faluképe (Békéscsaba, 1984); Változó horizontok. Esszék (Budapest, 1996); Weöres Sándor: Egybegyűjtött levelek. Szerk. Nemeskéri Erikával (Budapest, 1998). 1975-ben József Attila-díjat, 1989-ben Darvas József-díjat kapott. PAP JÁNOS (született 1936. február 8-án Mezőkövesden) középiskolai tanár, író, költő.Az egri tanárképző főiskolán szerzett magyar–történelem szakos tanári képesítést, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar szakos diplomát. Tanárként dolgozott Kácson 1960–63 között, ezután a mezőkövesdi járási tanácson, később a járási hivatalban volt művelődési osztályvezető 1963-tól 1985-ig. 1985–1990 között a Pest Megyei Pedagógiai intézet munkatársa, majd Mezőkövesd polgármestere 1991-től 1994-ig. Ma nyugdíjas. Versei, prózai írásai különböző irodalmi, művészeti lapokban (Matyóföld, Napjaink) jelentek meg, pedagógiai és honismereti írásait pedig a Honismeret és a Bibliotheca Comeniana közli rendszeresen. A Matyóföldi Alkotók és Művészetpárolók Egyesületének (MAME) az elnöke, a Legatum Kiadó vezetője.

PAP JÁNOS (született 1936. február 8-án Mezőkövesden) középiskolai tanár, író, költőAz egri tanárképző főiskolán szerzett magyar–történelem szakos tanári képesítést, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar szakos diplomát. Tanárként dolgozott Kácson 1960–63 között, ezután a mezőkövesdi járási tanácson, később a járási hivatalban volt művelődési osztályvezető 1963-tól 1985-ig. 1985–1990 között a Pest Megyei Pedagógiai intézet munkatársa, majd Mezőkövesd polgármestere 1991-től 1994-ig. Ma nyugdíjas. Versei, prózai írásai különböző irodalmi, művészeti lapokban (Matyóföld, Napjaink) jelentek meg, pedagógiai és honismereti írásait pedig a Honismeret és a Bibliotheca Comeniana közli rendszeresen. A Matyóföldi Alkotók és Művészetpárolók Egyesületének (MAME) az elnöke, a Legatum Kiadó vezetője.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.25. 08:39

Címkék: ü:Bata Imre

Zsoldos Barnabás vadásztörténetei

kalmanhazi_nimrodok_az_eredmenyes_hajtas_utan.jpgKálmánházára mindig szívesen megyek vadászni, s, hála a jó Istennek Kovács István barátomnak rendszeresen eszébe is jutok. Decemberben meg is érkezett az invitáló telefonhívás. Szombaton nyúl és fácán vadászat lesz, várunk. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a társaságot alkotók is befogadóak, vadászbarátsággal megáldottak, azaz jó velük és köztük vadászni.

A csöndes, reggeli készülődés közepette a vezetőség megtárgyalta a vadászandó területet, majd a rövid, de határozott eligazítás után járművekbe szálltunk. Egy gyümölcsös végén álltuk el a kitörni akaró nyulak útját. A Nyírségben vadászók tudják, a tapsifülesek szeretik az almafa alján a fiatal sarjhajtásokat és az apró, friss sokféle növényeket. Érkezésünket meg is neszelték, mert Tomi elől megpattant a lapuló nyuszi.

Légy résen, mondtam Tominak, mert a hajtás visszatereli eléd. Szóltak a puskák rendesen, szokták mondani a vadászok.

Tudott dolog a nyúl egy bizonyos távolságon belül mozog csak. Ez volt a valamikor stráfhajtásoknak a lényege és logikája. Így is történt, amint közeledtek a hajtók Tomi fegyvere meg is szólalt, majd újra. Ez utóbbi lövés célpontja előttem is elfutott, de már nem lőttem, ugyanis bizonytalan lett a futása és egy almafa alatt el is terült. Tomi ezt nem látta, ezért bosszankodott is egy sort. Hagytam, hadd egye magát. A hajtás végén, megkapta második nyulát, amit alig akart elfogadni, mert ő látta, hogy elfutott, amire lőtt.

Helybéli vadásztársaim megállapították, hogy ebben az egy hajtásban több nyúl esett, mint egy héttel korábban összesen. Az eszükbe sem jutott, hogy jobb puskások vadásznak, mint egy héttel korábban… Akkor ezt nem mondtam, csak utólag merem leírni. Egyébként is a szó elszáll, az írás megmarad. István a Nimród vadásztársaság elnöke csak mosolygott magában - erre csak később jöttem rá -, már akkor tudta ez csak a kezdet. A következő hajtás jó hosszú volt, a későn érkező eső hatására a frissen szántott területeken messziről hallottuk a vadászok kiáltásait: nyúl előre, nyúl jobb, vagy éppen balra. Sőt, volt olyan bátor vérnyúl, amelyik a hajtósor között iszkolt el és a nyúlcipő mellé még a golyóálló mellényt is felvette. Becsületükre legyen mondva igyekeztek túljárni a vadászok éberségén és a kutyák kiváló orrán.

Nem sikerült.  Sikerült viszont olyan pozíciót elfoglalnom az enyhén emelkedő terepen, hogy beláttam az egész területet. A hajtósor előtt 15-20 nyúl is futott előre, keresztbe és vissza. Csoda, hogy nem ütköztek össze a szántáson. A hajtás mozgatása volt a siker záloga, s ezt jól tudta István is, aki hol a balszárny felé, hol a másik oldal felé adott utasítást.

A látvány annyira lenyűgözött, hogy az iszákomban lévő fényképezőgépemről teljesen elfeledkeztem. A hajtás végén, a lénián érkező vadászok arca – remélem, a fotó igazolja a leírtakat – mindent elárul. Még vadásztunk a társaság által nevelt fácánokra is, így a jó hangulatú vadászaton gazdag volt a teríték. Esett 29 mezei nyúl, 53 fácánkakas és közel ennyi tyúk.

A ropogósra sült sertés oldalas elfogyasztása, feltette a koronát az egésznapos kálmánházi vadászatra. Sok hasonlót kívánok vadásztársaimnak is.

2011. dec. 28.   

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.24. 14:48


bg1 26 400.jpgBalogh Géza horgásznovellái

A gávai Kacsa-tavat ismeri minden szabolcsi horgász. No jó, lehet hogy nem mindenki, én mindenesetre igen. Húsz éve is van már talán, hogy először jártam ott – azóta is úgy őrzöm az emlékét, mint az ifjúság szép, szelíd lányarcait. Olyan ez az emlék, mint a folyók fölött lebegő pihekönnyű pára, mint az augusztusi kaszálók fölött úszó hajnali ködfoszlányok, hiába fújja el őket a fel-feltámadó szél, visszatérnek.

Vissza hétről hétre, évről évre.

Most ősz van, szép, csendes koraősz. A kőris lassan levetkőzik már, a rezgő nyártól is elbúcsúzik egy-egy levél. A víz pedig olyan néma, mintha sosem lett volna hal benne.

Ez persze nem igaz, van ebben most is, még ha nem is annyi, mint egykor, azon a régvolt, húsz évvel ezelőtti vízben...

Akkor is ilyen halk, álmos volt az őszi délután, s horgásznak nyomát sem lehetett látni. Az élő Tiszáról jöttem fel úgy tizenegy óra tájban. Hiába ültem kint már kora hajnalban, egyetlen süllő sem volt kíváncsi a szivárványos ökléimre. Gondoltam én ugyan arra, hogy néhány küszt kéne fogni, de nem sok kedvem volt a csontkukacokkal bajlódni.

Néztem inkább a vizet, meg a vonuló felhőket.

Aztán szedelőzködtem, s átballagtam a holtágra.

Merengésemből a megkonduló gávai harang térített vissza a mába. Szalonna, paprika, kenyér volt az ebéd, s mielőtt még bekattintottam volna a bicskát, valaki a hátam mögül rám köszönt:

– Jó napot! Ván válámi? Meghindult már a cshuká?

Ha nem egy öreg, de szőkeségét deres fejjel is őrző öregember áll fent a parton, akkor azt is hihettem volna, valaki a bolondját járatja velem. Itt a tokaji hegyek alján, a királyi borok, a kuruc magyarok hazájában. Mert így csak egy született német beszél!

De honnan kerülne ide, Gáva környékére egy német, aki ráadásul van vagy hetven éves...!?

Az öregúr azonban itt állt, s egyáltalán nem látszott rajta, hogy a bolondját akarja járatni velem. Az enyhén ívelő kanyar mélyebbnek tűnő pontját választva indult tovább, s kisvártatva berepítette a két, csukázó úszót. Így visszagondolva valami rettenetesen otromba úszók voltak azok. Igaz, az én finom, gyári pedzőim se sokat értek.

Nem, és nem akart jönni a csuka.

Kicsik lennének az ökléim? –, tűnődtem, s ha nehezen is, de később csak megembereltem magam. Kihúztam a keszegező botot, s nekiálltam apróhalazni.

Kárászok, bodorkák, veresszárnyúak jöttek, mikor összegyűlt belőlük néhány, kivontattam az ökléket. A kannába nyúlva egy derék, majd tenyérnyi veresszárnyú akadt a kezembe. Na, ha te jöttél, te leszel az első áldozat, morogtam, s feltűztem az ökle helyébe. A másik horogra egy apróbb kárászt szúrtam, s megcéloztam velük egy vízbe dőlt fa koronáját. A valamikori fűzből már csak a törzse, meg néhány vaskosabb ága maradt, ám ki tudja, hátha ott bújnak meg az útonállók. Vagyis hát – a „vizenállók”.

A remény percei gyorsan peregtek. Ám még így is jó fél órába telt, míg beállt rendes ritmusába a szívverésem, mely percenként ugrott fel százra, százhúszra. Mert mikor a versenyszárnyú beindult...! Egy ötkilós csuka se megy sokkal különbül.

Ez persze csak amolyan üres okoskodás volt. Mert mikor fogtam én ötkilós csukát? Tíz éve..., tán még annál is több egy kicsit. Jobb lesz hát, ha nekiállok megint keszegezni!

Egyre-másra fogtam a szebbnél szebb kárászokat, keszegeket, s mire a kanna félig lett, már el is feledkeztem a csukázó úszókról. Eleinte még oda-oda sandítottam azért, de később teljesen belefeledkeztem az apróhalazásba.

– Alszik...? Viszi az csuká! – hallottam meg aztán a kiáltást.

A kárászos pedző egykedvűen álldogált az ágak előtt, a másik azonban ment, mint a veszedelem. Isten tudja mióta loholt már vele a csuka, s azt is csak ő tudja, mi lett volna, ha nem szól az öreg. Az orsó dobján ugyanis már csak pár méter zsinór maradt, az úszó messze járt, valahol a holtág túlsó partján.

Hosszú másodpercekbe telt, míg a víz hátáról felgyűjtöttem a zsinórt, s mikor felcsaptam a botot, akkor bizony nem éreztem semmit. Pontosabban azt, a semmit éreztem. Sosem hittem volna, egészen eddig, a nagy semmit is pontosan érzékelni lehet. Mintha csak pihe csüngne a zsinór túlsó végén.

De akkor mi cipeli oly nagy igyekezettel az úszót?

Mikor a víz közepére ért, akkor oldódott meg a rejtély. Akkor feszült meg tökéletesen a zsinór, s üzent először a csuka. Tekintélyes példány lehet, örvendeztem, egy nagyobb tégla sem hajlítaná meg ennyire a botot... De miért ilyen lomha? A csuka azért nem adja meg ilyen könnyen magát. Az, ha megérzi a veszélyt, akkorát ugrik, hogy egy zergének is a becsületére válik.

Vagy már korábban kifárasztotta magát?

Oldalazva, lomha rúgásokkal jött mind közelebb, s mikor kézbe fogtam a szákot, a földbe gyökerezett a lábam. Mert akkora volt, hogy évek óta nem láttam ilyet... S nem csuka, hanem süllő vergődött a horgon.

Eddig sem volt kedvetlen, szomorú a nap, de hogy berepítettem a másik veresszárnyút, még szebb lett az ősz, kékebb az ég, és sárgábbak a falevelek. Nem hiányzott már akkor nékem a hal, boldog voltam avval az egy süllővel is, de egyszerűen elzavarni sem lehetett volna őket. Már a negyedik, vagy ötödik testvérüket húztam ki a partra, s engedtem vissza barátsággal a kisebbjeit, mikor néhány perces szünet következett, s eszembe jutott a szomszédos öreg.

– Jól látom, még nincs semmi? – ballagtam át a kérdéssel, meg a csalihalas kannával hozzá.

– Nincsen. De látom, magának legalább sikerül.

– Ha nem szól, még az első is hiányozna.

– Na az nem – kacagott , – az úgy felakasztotta magát!

Ültünk a parton, néztük a vizet, mely sima volt, mintha csak befagyott volna, s később megkérdeztem.

– Kárásszal horgászik igaz?

– Ami van. Amit fogni tudok.

– Ha meg nem sérteném, én adnék néhány veresszárnyút. Az én süllőim mind arra jöttek.

Hosszú csend volt a válasz, majd apró mosolyféle suhant át az arcán.

– Köszönöm..., maga nagyon becsületes ember. De messziről jött, s mindenáron halat akar fogni. Én meg itt élek..., megvárnak engem.

Most, hogy ezt a történetet mesélem, eszembe jut, hogy nem ilyen szépen, szabályosan beszélt az a vén, gávai horgász persze, minden szaván érződött a német anya, meg apa. Nem tudom, mi lehetett az arcomon, mert később elkomorult a szeme, és a két úszójához fordult.

Koradélután volt még, de a nap már a szemközti fák mögött legelt. Néhány hete még eltakarták volna a lombok, most azonban átsütött már a kopaszodó ágak között, szabad út nyílt a kalandozó tekintet előtt.

– A túlpartot nézi? – pillantott rám sokára. – Az már a vencsellei határ. Ott van a mi földünk, az apámé, a nagyapámé.

– Meg a magáé.

– Az enyém? Az enyém már kiméretett…, kint a temetőben. A lányom Pesten, a fiaim Németországban. Kinek kellenének már azok a földek?

– A fiúknak. Hazajönnek ők még egyszer Németországból.

– Azok már nemigen – mosolygott elnézően. – Még engem is csábítanak, hogy szedelőzködjön apám, hisz' svábok vagyunk. Németország a mi hazánk. De én már nem megyek. Mert ha sváb is vagyok, az én hazám Magyarország. Gáva, meg Vencsellő... Meg ez a víz, ez a holtág.

A nap később már gyorsan telt. Apró, vizet fodrozó szellők keltek, s a két horgomon már nem volt semmi. Pakoltam, s mentem – meg sem fordult a fejemben, hogy húsz év is eltelik, míg újból találkozom a vén gávai horgásszal.

Pontosabban az emlékével.

Ültem a levelét hullajtó nyárfák, kőrisek alatt, mikor megállt mögöttem egy biciklis horgász. Hitte is, nem is, hogy nem akar enni a csuka, később aztán átsétált hozzám.

A régi időkről beszélgettünk. Meg a régi emberekről.

– Maga ismerte a vén Henspergert...? – nézett csodálkozva. – Ó, az különös ember volt! Már haldoklott, de még kihozatta ide magát a vízre. Ült a parton, nézte, hogy' játszanak a halak. Aztán intett, hogy mehetnek. Pár nap múlva temettük... S tudja mi a furcsa? Látja ott, jobbra azt a fekete ficfát? Alatta horgászott mindig, s alighogy meghalt, kiszáradt a fa is.

Könnyű, szapora szavú volt a horgász, de végül felállt ő is. Ment, hogy felnézze a horgait. Nekem is azt kellett volna tenni, de csak néztem a fekete, lecsonkolt fűzfát. A vén Hensperger fáját...

Egy szép, tiszta élet tanúját.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.23. 16:05

heart_smilie.gifAz internetes és mobilkommunikáció egyik legjelentősebb újítása az – véleményem szerint –, hogy az úgynevezett nonverbális jeleket, tehát a gesztusok és az érzelmek jelét az írásbeli kommunikációban is meg tudja jeleníteni. Ezeket mosolykódoknak, angolul smileyk-nak nevezzük többek között. Kitűnő könyv is született ebben a tárgykörben Bódi Zoltán és Veszelszki Ágnes tollából Emotikonok. Érzelemkifejezés az internetes kommunikációban címmel 2006-ban.

Alapvetően két fajtáját kell megkülönböztetnünk. Az egyik csoportba azok tartoznak, amelyeket a számítógép, illetve a mobiltelefon billentyűzetével tudunk létrehozni. A legegyszerűbb a mosolygó és szomorú arc (mosolyka és szomorka) a kettőspont, kiskötőjel és zárójel kombinációjával. A pontos meghatározása a következő:

„Hangulatjel, nyomtatott írásjelek olyan sorozata, amely egy emberi arcot formál, és általában valamilyen érzelmet fejez ki. Jellemzi a kreativitás, ötletesség, de egyúttal félreérthető, szubjektív is lehet az értelmezés. Ezért a szövegkörnyezetben derül ki a szándék, amit közvetít.”

Ezt az érzelemjelet, más szóval kedvjelet valószínűleg 1982-ben használták először. Története a következő: egy számítógépes rendszeren diákok és tanárok a lehető legváltozatosabb témakörű üzeneteket küldtek egymásnak, s voltak köztük szakmaiak, viccesek, politikaiak. Néha komoly viták alakultak ki egyszerű félreértések miatt, mert a rövid szövegekben nem jelölte a szerző a nonverbális, azaz érzelmek kifejezésére alkalmas grafikus jeleket. Így nem derült ki, hogy az illető komolyan gondolta azt, amit írt, vagy viccnek szánta. Ezért egy bizonyos Fahlman nevű illető megalkotta a már említett komolyságot és viccet jelölő szomorkát, illetve mosolykát.

Az emotikonok másik típusát már nem lehet a számítógép billentyűzetének karaktereiből létrehozni, ugyanis az első ilyen smiley a mosolygó arcot jelképező karika két pontszemmel és egy szájat jelentő görbe vonallal, általában sárga színben. Ennek a keletkezésének a története pedig a következő: 1963-ban alkotta meg egy Harvey Ball nevű grafikus egy biztosítótársaság felkérésére. Történt ugyanis, hogy a cég éppen felvásárolt egy másik biztosítót, és az egymás nyakára szabadított alkalmazottak rosszul viselték el a helyzetet. A főnökség ezért mosolyoffenzívát, más szóval mosolyhadjáratot, harmadszóval mosolyhadviselést rendelt el. Ennek az eszköze volt a gomblyukjelvény, a képeslap és a poszter formájában megjelenő arcocska, más szóval ábraarc, harmadszóval kedvjel. Innen pedig már nem volt megállás, s a dinamikus, azaz a mozgó emotikonok fejezhetik ki érzelmeinket az internetes kommunikációban. 

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.22. 12:42

Írta: Kulcsár Attila

 

utolso_vacsora.jpgA vacsorameghívás szóban érkezett. Kicsit későn, mert Péter és János sok időt vesztegettek el az előkészületekkel. Az ő feladatuk volt a főétel, a bárány kiválasztása. Az egyik túl öreg volt, már nem annyira bárány, inkább birka, a másik sovány, míg végre nagy nehezen megtalálták a legjobbat, és kerestek egy vacsoráló helyet is a közelben. De akkor már késő délután volt. A 12 meghívott emiatt nem is értesült időben az eseményről. Bertalannak előbb még el kellett menni a cipészhez megvarratni a saruját, mert már majdnem leesett a lábáról. Andrásék ki akartak menni a tengerre, nagy halrajokat láttak a hajósok a partközelben. Máté, a vámos éppen egy kereskedőkaravánt ellenőrzött, és az egyik tarszuszi tevéjének nyerge alatt másfél kiló mirhát próbált becsempészni. Le kellett foglalni még a tevét is, katonai segítség is szükséges volt hozzá, mert ellenszegült. Jakab, Alfeus fia, gyomorrontással kínlódott már napok óta, a füves ember az tanácsolta neki, hogy most egy darabig koplaljon, csak citromos levendulateával kúrálja magát. Hja, az tanítványok is hús-vér emberek voltak.

Péter már sejtette az előkészületekből, hogy ma valami különleges alkalom készül, mert a vacsora lábmosással kezdődött, amit a Mester nagy ceremóniával nekigyürkőzve maga végzett − megmosta valamennyi tanítványa lábát. Étkezés előtt mindenki mos kezet, de most ez a lábmosás... Persze Bertalanra ráfért, de nagyon röstellte, hogy a Mester maga sikálja az ő poros és bütykös patáit.

Nagy nehezen megérkezett mind a tizenkettő, és a Mester hangjában valami ünnepélyesség rezgett, amikor dolga végeztével szólt, hogy üljenek asztalhoz. És hát most is a szokásos: a tanítványok mindig is vetélkedtek, hogy ki a legjobb. János azzal villogott, hogy szóról szóra képes volt a leghosszabb igéket is visszamondani, még hónapok múlva is, amiket a Mester tanított. Péter kardjával hadonászott, hogy ő az Úr személyes testőre, aki élete árán is megvédi őt bármikor. Amikor látták, hogy Jézus a hosszú asztal közepére ült, mindenki mellé akart telepedni, de végül is némi vita után kialakult az az ülésrend, hatan jobbra, hatan balra − ahogy azt Leonardo festménye is megörökítette. Az asztal is ünnepélyesen volt megterítve, abrosszal, tányérok, borospohár, evő eszközök, és boros korsó állt rajta.

Az ifjabb Jakab szomorúan konstatálta, hogy nincs kupicás pohár, fügepálinka nem lesz. De legalább a bor valami jóféle samosi legyen, mert a legutóbb is valami guggolós lugas bort hozott valaki. Fülöpnek hangosan korgott a gyomra, reggel óta egy falatot nem evett, nem érdekelte az, hogy most birkapörkölt vagy a bárányszelet lesz vacsorára, csak együnk már. Kánai Simon meg éppen ettől félt, mert ő újabban fogyókúrázott, és ilyen késő este már nem szokott nehéz ételeket fogyasztani. Tamás vegetáriánus volt, úgyhogy ő se bánta volna, ha valami grillezett padlizsánt tálalnak fel. De aztán mégiscsak báránysültet hoztak az asszonyok keserű zöldség körettel, és végül is mindannyian megvacsoráltak, nem válogatva, nem fanyalogva − jó magaviseletű tanítványok módjára.

Ezután az Úr szólásra emelkedett, és megtörte a kovásztalan kenyerét − mintha tunkolni akarna a pohárból −, és hálát adva azt mondta: „Vegyétek, egyétek ez az én testem.” Aztán pedig vette a poharat, hálákat adva így folytatta: „Ez az én vérem, az új szövetség vére, mely sokakért kiontatik.” /Márk 14. 22-24/

A tanítványok nem értették, hogy ezt miért mondta, de követték példáját. Júdás Iskarióti is ajkához emelte a kelyhet, de nem ivott bele.

„Bizony, bizony mondom néktek, hogy egy tiközületek elárul engem” /János 13. 21/ − mondta csendesen a Mester. Akik meghallották, egymásra néztek kérdőn, vajon ki lehet az?   Júdás amikor letette poharát az asztalra, a mellette ülő András észrevette, hogy bor maradt benne, megkérdezte: Nem ízlik? Júdás odatolta elé a kupát: Idd csak meg Bandi, én újabban absztinens vagyok.

És itt kezdődött Júdás árulása, már akkor se mondott igazat. Mert ő nem antialkoholista volt, csak mindig is a sört szerette.

„Bizony, azt meg én mondom néktek, aki pedig a sört szereti, a szőlő leve helyett − ettől nagyobb árulásokra is képes.” /Kulcsár: Prózaéspiktúra 8. 9.bekezdés/

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Kulcsár Attila tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.21. 13:13

Ősz Zoltán szénrajza

1453510_997038120312867_915912258633426476_n.jpg
50x32 cm. papír
2011

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.20. 08:55

Ügyvezető igazgató

Nyírbátor

szszb_31_tk_horvath_g_400.jpgHány napból áll egy esztendő? Ha erre rávágja valaki, hogy 365, Nyírbátorban, ha Horváth Gáborral beszélget a szemet, testet, lelket gyönyörködtető Sárkány Wellness és Gyógyfürdőben, akkor rossz a válasz. A gépészmérnök ügyvezető igazgató rögtön cáfolná: 420 napig tart náluk egy év. Mielőtt a Gergely-naptárt bogarászná a hitetlenkedő, íme, a gyors válasz: chip karórás beléptető rendszert vezettek be, mérik a bent töltött időt, s ha éves bérletet vált a vendég, azt pontosan 420 napig veheti igénybe.

Advent idején is felkeresik a hazai és a külföldi vendégek az uszodákat. A mozgásszervi, reumatológiai panaszokkal érkezőknek ez a hely valódi Mekka, nem véletlenül jöttek eddig szinte többen a közeli Romániából, mint itthonról. A nyíregyháziak közül sokan váltottak éves belépőt, az pedig, hogy télen is működő apartmanokban tölthetik az éjszakát, újabb fellendülést hozott. Nem véletlen, hogy a Szlovákiában kifejtett reklámkampány is meghozta gyümölcsét: 2014 nyarán először lépték át kapuikat többen a szlovák turisták, mint a románok. Noha az európai hírű Hajdúszoboszló is gyorsan elérhető, a színvonalas szolgáltatások miatt versenyhelyzetbe kerültek. Ez a jövőtervezésnél is elsődleges, mivel a tanmedencében a város és a környék valamennyi kisdiákja megtanul úszni. Az aljzat emelése, süllyesztése révén 40 és 120 cm közötti vízmélységet érhetnek el.  A mindennapos testnevelés gyakorta az uszoda igénybevételével oldható meg. Rendszeresek az úszó tanfolyamok, már két főállású trénert foglalkoztatnak.

A gyógyászati részleg az Országos Egészségbiztosítási Pénztár által finanszírozott kezeléseket nyújt, egyebek közt tangentor, orvosi gyógymasszázs, iszappakolás, súlyfürdő tartozik a rendszeres kezelések közé. Mint Horváth Gábor utal rá: legalább 3 generáció tagjai frissülhetnek, pihenhetnek náluk. Az idősebbek a 9 medence közül általában a meleg vizesben üldögélnek legszívesebben, és a gyógykezeléseket részesítik előnyben. Aki fittnek akarja érezni magát, kedvére úszhat, a legjobbak, illetve az úszó tanfolyamot végzettek közül is sokan a Bátori Sárkány Úszó Egyesület színeiben versenyezhetnek. A gyermekeknek óriás csúszda jelent kihívást, a jakuzzit minden korosztály élvezi. A kempingben jelenleg 16 téliesített apartman házban szállásolhatnak el összesen 64 vendéget. A maximumra törekvő igazgató szeretne egy 0-3 év közötti kicsiknek pancsoló medencét, valamint a nyári túljelentkezések miatt 4-6 apartmant még felépíteni. Valamennyiben 4 vendéget helyezhetnek el.

A 2,1 milliárd forintból megépült komplexum 6 és fél hektár területen, a város határában, erdők ölelésében Nyírbátor és a környék egyik gyöngyszeme.

Nem véletlen ez az igényessége, mert alig egy éve töltötte be az igazgatói posztot, amikor Gödöllőn elvégzett egy országosan is egyedülálló, másféléves, fürdővezető szakmérnökit. Megyénkből csak ő... Az órák után személyes ötletbörzét tartottak, ha valaki valamit kitalált és működtetett, örömmel osztotta meg a tapasztalatait társaival. Nem túlzás, az egész hazai fürdőipar profitál belőle. Azóta az eredmények fényesen igazolták döntése helyességét. Az évi 150-160 ezer vendég ellátását folyamatosan bővítik, több szolgáltatás, kényelem, gyógyulási lehetőség, itt tartózkodás várja az érdeklődőket a Sárkányban.

A Nyírbátori Városfejlesztő és Működtető Kft. nemcsak a fürdőt, hanem az inkubátorházat is üzemelteti. A színvonal, a minőség, a biztonság, a gazdaságosság olyan alapértékek számára, amelyeket valamennyi beszámolóban kiemelhet, amit a tulajdonos nyírbátori önkormányzat testülete elé tár.

Horváth Gábor édesapja, sajnos, már nincs köztük, de édesanyja, Horváth Sándorné nyugalmazott tanítónő még együtt örülhet gyermeke, és családja, az unokák felnőtté válásának. Feleséget az általános iskolai osztálytársai közül választott, Vályogos Erzsébet személyében. Egyetemista korukban futottak össze, és a közös emlékek felidézése komoly döntéssel zárult. Gábor a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen lett gépészmérnök 1990-ben, Zsóka a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett magyar-orosz szakos diplomát, később felvette a németet is. Két gyönyörű gyermekük közül Anna, gazdasági főiskolai végzettségével a Károli Gáspár Református Egyetem HR osztályán dolgozik, és most decemberben vezette oltár elé szíve választottja. Gábor fiuk másodéves egyetemista Sopronban, erdőmérnöknek készül.

 A diploma átvétele után a Csepel Művek helyi szerszámgépgyárával kötött ösztöndíj-szerződés révén helyezkedett el. Fejlesztő-, majd főmérnök Nyírbátor másik gyárában, ahol 13 évig vezette, irányította a rábízott dolgozókat, és munkafolyamatokat. Kis kitérő Mátészalkán, míg végre hazaérkezett Nyírbátorba. A nyírbátori önkormányzat elismeréssel szólt Horváth Gábor kimagasló szakmai és vezetői tevékenységéről.

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.19. 12:49

Zsoldos Barnabás vadásztörténetei

img_0033.JPGAzon a gyerekkori télen olyan hóréteg borította a határt, hogy a nyulak, és a madarak a kertekben található szalma- és szénakazlakig is elmerészkedtek. A falusi ember nem bántotta őket, legfeljebb megpróbált ügyeskedni, és igyekezett egyet-egyet elcsípni belőlük. Nem nagy sikerrel és a mai gyér állomány nem az ő számlájukra írandó. A szomszéd fiú is feltámasztotta a vesszőkosarát, a kitámasztó fára spárgát kötött, és az istálló sarkától figyelte, mikor tévednek a kukoricaszemre a foglyok és a fácánok.

Hasztalan időtöltésnek tekintettem ezt a leskelődést. Más gondolatom támadt, de nem avattam be tervembe. Otthon az asztalosműhelyben karikában álltak a dróthuzalok, és alkalmas pillanatban gyorsan hajtottam is néhány hurkot. Az volt a tervem, hogy a kert közepén található káposztatorzsákra kötöm, hiszen a nyulak rendszeresen látogatták, a nagy hóban örültek a finom csemegének. Gyermekként azt is hallottam, hogy a családban többször szóba került, „Na, szilveszterkor nem lesz savanyú káposztás nyúlleves”. Az történt ugyanis, hogy egy „jóakarója” édesapámnak elvetette a fegyverét…

A kellő pillanatot kilesve végrehajtottam tervemet, sőt még a kertünk alatt található akácsorban is lehelyeztem néhány hurkot a nyulak számára. „Én Istenem segíts, hogy legyen nyúl a hurokban, hogy szüleimnek oda a tudjam adni!” fohászkodtam magamban, amint dolgom végeztével az esti szürkületben a kert kapuján át az udvarra léptem.

Másnap délután arra lettem figyelmes, hogy D. Feri bácsi – nem is olyan régen említette fel az esetet – a kert felől érkezett hozzánk, vállán a puskájával. Hangos szóval azonnal engem követelt édesapámtól, hogy hol van a kölyök, mert a hurkokat csak ő rakhatta le. Nagyon sokszor vadásztak együtt, így azonnal az volt a válasz, „tudod a fiú nem olyan, nem létezik, hogy ő tette volna”. „A nyomán jöttem végig, hidd el, nem beszélek bolondokat” válaszolt Feri bácsi.

A számonkérés elől nem lehetett kitérni, bevallottam mindent és azt is elmondtam pityeregve, hogy csak segíteni akartam, hogy édesapámnak legyen meg az öröme. A hurkokat már hárman bontottuk le, és Feri bácsi nem tett feljelentést sem. Az lett a büntetésem, hogy a kertünk alatt húzódó Tisza-töltésre sem mehettem a többiekkel szánkózni, csúszkálni. „Még a kert felé sem nézhetsz”, figyelmeztetett ujját feltartva édesanyám.

Eltelt néhány nap, már kezdtem napirendre térni a dolog fölött, amikor S. János rendőr kereste édesapámat. Elsötétült előttem a világ, „most visznek a börtönbe azonnal”, gondoltam magamban. De a házba beszüremlő hangok más hangulatról árulkodtak, sőt azt is láttam, hogy a boroskancsóval a pince felé tart apám, ami ugyan nem volt meglepő, hiszen János bácsival is sokat vadásztak együtt.

Az történt, hogy Feri bácsi elmondta, mint akadt a nyomomra és az általam lerakott hurkokra. De becsületére legyen mondva, azt is elmondta, miért tettem. János bácsi ezt meghallva nyúllal örvendeztette meg szüleimet, így elkészülhetett a savanyú káposztás nyúlleves. Sőt azt követően minden évben hozott nyulat, ameddig csak fegyvert tudott fogni.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Zsoldos Barnabás vadásztörténetei

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.17. 16:16

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 1 400.jpgEgy vén, mogorva vadkörte áll a holtág túlsó partján. Apró, savanyú körtéit lehullatta már, levél is csak itt-ott libeg rajta.

Időtlen, görcsös ágú tölgy alatt ülök, s nézem a körtefát. Sűrű ágai között egy apró, karcsú állat araszol. Nem látom innen jól, de csakis valami menyét lehet. Egy-egy ágkereszteződésben megáll, tekergeti a fejét, ügyet sem vet rám.

Ám mit is nézne rajtam? Lábamon sáros, megkopott gumicsizma, hátamon levedlett katona-köpeny. A fejemen – nos, azon semmi. Félórája még hetyke vadászkalap billegett rajta, ám most valami kökény-, vagy galagonyabokrot díszíthet valahol messze a gát alatti sűrű bozótban.

Az imént jöttem, éppen csak kiszuszogtam magam, és rémülten kapok a bottartó zsákhoz. Mert ha a kalap eltűnt – eltűnhetett más is!  Hála az úrnak, abból legalább nem hiányzik semmi. Megvan mind a négy bot, s meg a villantós-táska is. A kalap meg nem számít, horgászni anélkül is lehet.

A keskeny, súlyommal, sással benőtt Öreg-Túr holtága egykedvűen lustálkodik a késő őszi napban, még csak szél sem borzolja a hátát.

Hogyan fogok én itt halat!? Sejtelmem sincs. Pedig induláskor a gátőr nagyon erősködött: csak nem megijedni attól a csúnya, barna víztől. „ Mert tudja maga, micsoda csukák, kárászok vannak abba…!?”

A mozdulatlan vizet nézve azonban semmi kedvem learaszolni innen, a meredek partról. Könyöklök hát a meleg avarban, s bámulok át a túlsó oldalra. Egy-egy levél szakad le a fákról, tétován kering, majd ráhasal a vízre. Apró hullámok ébrednek, ám még partot sem érnek, máris elszenderednek újból.

Ha már villantózni nincs kedvem, néhány kishalat csak fogni kéne – tűnődöm, de még mielőtt pontot tennék a mondat végére, máris leintem magam. Minek erőlködjek? Majd hoz Filesdi...

Filesdi az én legjobb barátom. Ismer minden füvet, minden állatot – s hát persze minden erdőt-mezőt járó embert. Most is itt bóklászik valahol a hátam mögött, gyógyfüveket gyűjt, mert beteg az egyik komája. Sebaj, majd szed ő tüdőfüvet, kamillát, meg verónikát! A halottat is feltámasztja annak a teája.

De legalábbis bajt nem hoz senkire. Ez se kevés – hány orvos mondhatja magáról el mindezt...?

Így merengek, nézelődöm az őszi csendben, amikor valaki megszólal mögöttem.

– Na, ez aztán derék horgász...!

Filesdi áll a parton, nagy halom gazt tart az ölében, s hátrafordulva azt mondja:

– Látja Barna bátyám! Ilyen cimboráim vannak nekem!

– Tanító úr, ki milyet érdemel! – lép ki a sűrűből egy idős férfi.

Szakadt, agyonfoltozott pufajka a hátán, kéthetes borosta az állán. Apró, szúrós szemekkel néz rám, s valami förtelmes dohányfüstöt ereget.

– Na, állj már fel, s fogj kezet Bozsók Barna bátyánkkal! – bíztat Filesdi. – Vagy te még nem hallottál a híres csahóci rizsőrről!?

Ez Bozsók Barna..., a szatmári vizek híres orvhalásza!? – nézem csalódottan a kis sovány, görbe orrú embert. Hogyne hallottam volna! De ő lenne az, aki hideg, őszi éjszakákon szigonnyal járja a Túrt, a Tiszát, kilométereken át ki sem szállva a csónakból!? Hisz' ez a kis, vézna ember egy órát sem bírna ki abban a nagy, izzasztó hajszában!

Nem mozdul, nem ismerkedik, csak nézi gyanakodva a felszerelésemet.

– Szép botok – mondja később. – Oszt' fogósak legalább?

– Akasztottam már néhányat velük.

Lehajol, kézbe veszi az egyiket, suhint vele kettőt, s azt mondja:

– Jó botok. Csak nem ide valók.

– Akkor hová...?

– A Tiszára. A szép, nyílt vizekre. De ha itt megakaszt vele egy nagyobb csukát, sose veszi ki vele.

– Dehogynem– legyintek. – Fogtam én már velük nem egyet.

– Meglehet. De milyenek voltak?

– Két-három kilósak...!

Az öreg krákog, hümmög, s elfújja fejem fölött a füstöt.

– Oszt' mi lenne, ha rámenne egy hét kilás!?

– Itt...? Csak egyet látnék már belőlük!

Rám néz, feljebb húzza derekán a nadrágot, s megszólal csendesen.

– Hát..., látni pedig láthat. Csak fogni nem fog. De ha elmenne a Rózsás-tanyára, ott még különbeket is fogna.

Lábunk alatt valami apró állat motoszkál, mosolygok az öreg furfangján. Nem mondja ki nyíltan, hogy menjünk a fenébe, tűnjünk el az ő vadászterületéről. Előjön helyette evvel a Rózsás-mesével.

Filesdinek fülig ér a szája, bazsalyog, miképp leckéztetik helyismeretből az ő komáját. Aki azt sem tudja szégyenemre, hogy a Rózsás-tanyán kolbászból fonják a kerítést, a holtágban pedig fenevadak lesik a messziről jött ember horgát.

– Nem megyek én innen sehová! – mondom mérgesen, s már fordulok is el, hogy ne is lássam ennek a vén rizsőrnek azt a ravasz képét.

– Hát..., a fiatalúr tudja – rándítja meg a vállát, s ránéz Filesdire. – Azért maga jöhet tanító úr!

Filesdi zavartan áll a parton, nem akarja egyikünket se magára haragítani. Kínjában cigaretta után kotorászik. Majd kis idő múltán azt mondja:

– Most mit csináljak Barna bátyám...!? Ha itt hagyom – mutat rám – még eltéved. Kereshetjük ebben a nagy határban.

Az öreg mintha nem is hallaná, nézi egykedvűen a vizet. A pipájával szortyog, szöszmötöl, aztán kisvártatva megböki a kalapját.

– Hát akkor..., Isten megáldja magukat.

Felkapaszkodik a meredek parton, ám mielőtt még összezárulnának mögötte a bokrok, visszaszól:

– Tanító úr! Azért én mindig szívesen látom magát!

Halkan, csendesen mondja, ám az utolsó szót megnyomja rendesen. Nehogy kétségeket hagyjon maga után.

A szép, ábrándos napnak végérvényesen vége, megbántva téblábolok a parton. Később megemberelem magam, összeállítok egy keszegező botot. Félarasznyi veres szárnyúakat csalogatok, s halkan megjegyzem:

– Furcsa egy ember az öreg.

Filesdi dércsípte kökényszemeket csipeget, foghegyről veti oda:

– Te se vagy kutya! Még jó hogy nem vágott a vízbe…! Így beszélni egy ártatlan öregemberrel!?

– Ártatlan!? – kacagok bosszúsan. – Ő…, a legnagyobb rapsic? Bocsánat! Ha megsértettem bocsánat! Eredj, mondd el neki, hogy bocsánat!

Nem kell biztatni. Földre löki a kökényszemeket, sarkon fordul, és itt hagy.

Legszívesebben mennék én is. Fel a kocsihoz, aztán haza – de Filesdit mégsem hagyhatom itt azért. Együtt jöttünk, együtt megyünk. Szegény keszegekbe ölöm a mérgemet. Vagy másfél tucat verdes már a kannában, mikor egy ágnak támasztom a keszegező botot, s kézbe veszem az agyonszidott „dióverő” tiszait. Tenyérnyi piros szárnyút tűzök a horogra, s átdobom a túlpart elé, egy kis zsombék szélére.

 A pedző aprókat rezdül a vízen, majd megcsendesedik lent a kishal is.

Bágyadt, őszi nap süt ránk, s átvitorlázik fejünk fölött egy bánatos ölyv. Lomhán, álmosan száll, azt hinné az ember, menten elalszik ott fenn, a nagy, puszta égen. Könnyű füstcsíkokként áttetsző gondolatfoszlányok keringenek a fejemben, s alig rezdül valamicske szellő, máris semmivé foszlanak.

Így tűnt el az iménti bosszúságom is. Puhán, észrevétlenül – pedig kapás aztán nincs semmi.

Az innenső partról öreg, sűrű tölgyek hajolnak a holtágra, csak egy-egy vízbe hulló makk csobbanása töri meg a csendet. Azokat hallgatjuk jó ideje szótlan. Mert itt hever mellettem már Filesdi is, befejezte a kökényvadászatot. Mert nem ment ő a bocsánatkérésemmel sehová –csak tett egy kört, hogy levezesse a mérgét.

– Megkóstolod? – nyújt felém békülékenyen egy marék gyümölcsöt. – Azt hiszed, megharagudtam...? Dehogy. Csak sajnálom az öreget.

Még sokáig érzem a szomorú, keserű mondat ízét, mikor megszólalok csendesen:

– Nagyon megbántottam?

– Most temette el a nyáron Juliska nénémet. A fiai meg Pesten, Kanadában...

A két úszó még mindig ott áll, ahová repültek, s mozdulatlanok, akár az egész tájék. Csak egy-egy szajkó lármázik, aztán elhallgatnak ők is. De nem sokáig, kezdik újból, elölről. Zeng-csattog szájuktól az egész környék, még szerencse, hogy a csukák rájuk sem hederítenek.

Igaz, rám se. Mintha a földön se lennék, mintha nem is ficánkolna az orruk előtt az a két, kövér keszeg. Fülük botját sem mozdítják. Ám ezek a szajkók! Már tucatnyinál is többen vannak, és csak mondják..., mondják.

Aztán, mintha héja vágna közibük, mind elhallgat szemvillanás alatt.

Na, hála az Úrnak...! –áldom a héjanemzetség minden tagját, pedig most nem is tőlük rémültek meg a perlekedő szajkók. Hanem azoktól a hangoktól, amiket itt hallok, jobbra mindjárt a hátam mögött.

– Mondtam, hogy itt nem jó...! Feljebb kell menni!

– Feljebb hát. Ott a jószágot is be tudjuk hajtani a vízbe.

– Oszt' ha meglátja a gátőr...? – szólal meg kisvártatva egy harmadik, csendesebb ember.

– Ó, mit törődik az vele...! Te vagy a csordás, ki dirigál itt neked?!

Kis csend, majd hallom újból az iménti, tétova hangot.

– Na jó. De ha jön az elnök, szorulunk!

– Majd adunk neki is vagy három csukát – kacag a két másik. – Meg hát itt van a vén Bozsók..., ő küldött bennünket ide!

Halk tanakodás, majd elindulnak az Új-Túr gátja felé. Még a délelőtt valóban láttunk mi a távolban egy legelésző csordát..., de most el nem képzelem, mit akarhat tőlük ez a három idegen.

Pláne, hogy a vén Bozsókot, meg a csukákat emlegetik.

Tőlem jobbra enyhe kanyart vet a holtág, sűrű éger-, meg nyárfacsemeték nőnek az innenső parton. Egy öreg ficfa mögött viszont kinyílik a határ. Ott kezdődik a legelő, arra bóklászhat valamerre a sok jószág.

Mit mesterkednek azok ott hárman?

Jó félóráig semmit. Aztán éktelen ordibálás, kutyaugatás... és méltatlankodó tehénbőgés.

Verik, szorítják a jószágokat a víznek, s kisvártatva vagy harminc tehén tapossa, gázolja a medert. A kutyák persze megállnak, csak acsarkodnak a parton. Bezzeg a három botcsinálta csordás...! Nagy husángokkal püfölik a tehenek hátát, s már derékig merülnek a vastag, fekete lébe, miközben felém verik őket.

Már kis híján hozzám ér a veszettül bőgő, dülledt szemű sereg, mikor az egyik hajcsár kiugrik a vízből, s rohan, eszét veszejtve nekem. Mikor a csorda elé ér, újból a vízbe veti magát, fordítja vissza a tanácstalan állatokat. A túlpartra keveredett tehenek már javában úsznak, az innenső oldalon araszolóknak is hasukig ér a víz. Sűrű, barna lé marad utánuk..., én meg átkozom a vízi-bojtároknak még az írmagját is. Mert ha volt is itt hal, azok a környékről is rég elpucoltak.

De mit látok...? Azaz, hogy mit nem látok? Az előbb még itt billegett az egyik úszóm az orrom előtt, most meg sehol. Tétován nyúlok a bothoz, de közben a vizet figyelem azért. Apró keszegek menekülnek a zavaros vízfellegek elől, nyomukban egy-egy testesebb, vaskosabb árny.

Kárászok, gyönyörű aranykárászok.

Szájtátva bámulok utánuk, s már el is felejtkeznék az eltűnt úszóról, mikor az felbukkan hirtelen.

Néhány pillanatig áll mozdulatlan – aztán megindul. Mintha csak valami szellem cipelné. A zsinór az imént még vastag kígyóként tekergőzött a víz hátán, de most megfeszül, lecsapódik a bot vége, s – kirepül a vízből egy gyönyörű csuka.

Majd el is tűnik nyomban.

A bot már egykedvűen könyököl újból, a zsinóron pedig megint derekas hurkák.

– Hogy a...! – szitkozódom, ám ismét megfeszül a zsinór, s minden dühömet beleadva felrántom a botot.

Csupán egyetlen, lomha rúgást érzek, és néhány tétova, erőtlen rázást, aztán megadja magát a csuka. Lábamhoz érve megpróbál még ki-kitérni, de már szákra sincsen szükség. Úgy ahogy van, a zsinórt fogva emelem a partra. Üt még párat a farkával, majd elcsendesedik. A horog mélyen, lent a torkában, el sem tudott volna menekülni szegény.

Nézem, simogatom, és szégyen ide, szégyen oda – mosolygok elégedetten.

Ezt látná Bozsók Barnabás! Ezt a sűrven pettyezett, gyönyörűszép csukát! Meg hát persze, ezt a lesajnált. megmosolygott botot. Ugye, hogy megfogta a halat! Igaz, nem nagy, de van benne vagy másfél kiló...!

Eddig érek a nagy büszkélkedésben, mikor, talán titkolnám magam előtt is, elröstellem magam. Hiszen az a csuka nem is az én érdemem! Hanem a boté. Hallgassak hát, s örüljek, hogy a vén Bozsók nem látta. Mert akkor nem csak a botról –, de rólam is meglenne a véleménye. Jobb hát, ha csendben feltűzök egy újabb veres szárnyút, s lesem a két úszót.

Mert ha ebben a nagy felfordulásban így kap a csuka –, hajaj, mi jöhet még itt!?

Mondjam...? Semmi.

Az égvilágon semmi. Csak a kis, ijedt piros szárnyúak rezegtetik az úszót, s néhány béka hallgatózik kerekre nyílt szemmel a váratlan zenebonán.

Mert a felfordulás semmit sem csökkent. Igaz, most a partról jön a hangzavar, vagy három kutya hámánkodik teli pofával.

Ám a gulyásoknak hangjuk sincsen!

Hát ezek hová tűntek? – fülelek, mikor előbukkannak egy vízbehajló fa mögül. Mintha hálót húznának, s már nem is hárman, de négyen vannak. Kettő a rudakat fogja, kettő meg a partmenti sást, gyékényt tapossa. Idegen, ismeretlen emberek..., bár az elsőt, aki a bandát vezeti, mintha láttam volna már.

Konokul előreszegett fej, parancsoló kézmozdulatok... Ki lenne persze?– Filesdi.

De hogy' az ördögbe keveredett ő ebbe hangos, erdőt-mezőt felverő bandába!? Akiknek ráadásul annyi eszük sincs, mint egy ma született orvhalásznak. Azok ugyanis tudnák, ha nem rekesztik el a holtágat, húzhatják napestig a hálót, a nagyja mind megszökik előlük. Az aprajából néhány ugyan megakadhat, de a szebbje...!

Filesdinek se lenne ennyi esze!? Kétlem.

Már itt vannak tőlem néhány lépésnyire, mikor szélesen vigyorogva idekiált:

– Nem jössz, nagyokos...!? Legalább halat látsz!

Valami rendes, zaftos válaszon jár az eszem, de mikor meglátom azt a rengeteg halat a partra húzott hálóban…! – akkor persze már ott állok én is mellettük, s eszembe sem jut csodálkozni, hogy-hogy nem fáznak ezek ebben a vízben!? Tartom a sáros, latyakos zsákot, s számolom, hány hal is volt eddig. Úgy az ötvenedik táján húzom el csalódottan a számat.

– Csuka nincs ebben a vízben...?

Mintha villám vágott volna közibük, egyszerre dermed meg a három idegen. Valami sáros, zavaros lé csöpög a gatyájukból, s nézik Filesdit reszketve. Aki azt mondja lilára fagyva:

– Lökjétek a vízbe!

– Mi belöknénk... – vacogják. – De mit szólna az öreg Bozsók!

Filesdi áll a parton, fogai majd kiütik egymást a nagy kocogásban, aztán mérgesen legyint, s nekiindul a víznek. A cimborái utána.

Egy ideig ferde szemmel pislognak még ki a partra, de hamarosan teljességgel megfeledkeznek rólam.

Pedig akkor már vittem utánuk az üveg pálinkát is. Amit az estére tartogattunk, mikor megpihenünk majd a gátőr fészerében... Mikor felemeljük majd a csukámat a gyengén pislákoló fényben..., s hálát rebegünk az Úrnak, hogy lám-lám, ma sem hagyott bennünket cserben, milyen gyönyörű csukával ajándékozta meg az embert.

Ám most még javában süt a nap, szorongatom a bontatlan üveget, s nézem, miképp fogják ők a temérdek kárászt, keszeget. Legszívesebben közéjük állnék én is, de most már késő, átnéznek rajtam. A negyedik, vagy ötödik tanyát vetik már, mikor Filesdi megkönyörül rajtam.

– Na, megkínálod hát végre a fiúkat!?

A négy, didergő halász szótlanul kortyolja a szilvát, s mikor szelíd mosoly terül szét az arcukon, megszólalok illedelmesen.

– Hát még ha a tükörhálót is leteszitek...

Összemosolyognak. Aztán a legvénebb megszólal.

– Le van a mán téve régen!

Vagy tizenöt lépést túlmennek rajtam, s újból nyakig merülnek a vízben. Filesdi megy elől, s már majdnem a túlparton kirángat az iszapból egy rudat. Sűrű, háromszorosan font háló emelkedik ki a vízből, s még Filesdi is elszörnyűlködik. Mint őszi falevelek, sorakoznak benne a keszegek. Hát még mikor az alsó ideg is kibukkan...! Karomnyi csukák lógnak a hálóban, mintha csak valami letört faágak sodródtak volna bele.

Még napszállta előtt értünk a tanyára, s fogtunk a tűzrakáshoz. Én nyársakat hegyeztem, Filesdi meg összeszedett minden fellelhető ruhát a színben.

Leszállt már az est, apró szikrák cikáztak az égnek, ám a négy orvhalász még mindig reszketett. De a kedvük – azt semmi sem vette volna el.

– Tanító úr...! – bazsalyogtak. – A maga barátja látott már ennyi halat egyben!?

– Ne bántsátok! – hunyorított régi tanítványaira vidáman Filesdi. – Pedig megérdemelné… Mert mit kapok én majd a vén Bozsóktól! Hogy ilyen csökönyös tulkokat hozok ide neki. De hiába, na! – húzott le a nyársról, s tett elém egy pirosra sült csukát a kőre. – Én is tévedhetek néha.

És nevetett – de nem volt abban a nevetésben semmi bántó, semmi taszító. Melegség volt abban, meg ígéret. Hogy beszél ő majd a vén Bozsókkal…, s elintézi a megbocsátást.

Ha kérem, ha nem.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.16. 17:29

csikos.jpgKatasztrófa, védelem! – talán így kiáltott fel egy laikus nyelvvédő, purista, amikor meghallotta először a katasztrófavédelem szót. Hát már miért kellene védeni a katasztrófát? Elég baj az, ha bekövetkezik! – tette még esetleg hozzá, nyilván a gyermekvédelem szóra gondolva, amely összetétel valóban ekképp bontható fel: a gyermeknek a védelme De a balesetvédelem szó esetében már más a helyzet: baleset elleni védelem, mint ahogy katasztrófa elleni védelem a jelentése a katasztrófavédelemnek. Tehát nem szabad ugyanúgy, állandó logikával értelmezni az összetételeket. A lopásgátló valóban a lopást gátolja, de a lakásrisztó már nem a lakást, hanem a tulajdonosokat, a szomszédokat, esetleg a rendőrséget riasztja. A kígyóméreg valóban a kígyó mérge, halált okozó váladéka, míg a patkányméreg patkányirtó szer.

Egy szó mint száz az összetett szavakban ebből a szempontból ne keressük a logikát! A látszólagos logikátlanság abból fakad, hogy a magyar nyelv nem mesterséges, mint például az eszperantó. Tehát például hangalakjában majdnem megegyező, három főnevünk, a vár, kár, sár tárgyragos alakja eltér: várat – kötőhangzóval, kárt – kötőhangzó nélkül, sarat – kötőhangzóval viszont a tő belsejében megrövidült magánhangzóval helyes. Ha egy idegen anyanyelvű magyarul tanuló diák ekkor sem adja fel a magyar nyelv tanulását, akkor biztosan eljut egy magasabb szintig.

Visszatérve az összetett szavakhoz, gyakran felteszik azt a kérdést, hogy melyik a helyes? A hallé vagy a halászlé. A legegyszerűbb válasz, hogy mindkettő, és vidékenként mást érthetnek alatta. Azonban az ételneveket kifejező összetett szavakat sem lehet egy kaptafára húzni. Mert ugye vannak olyanok, amelyek esetében az előtag valóban azt nevezi meg, amiből az étel készül: bableves, borjúpörkölt, sertéssült. Ez alapján tehát a hallé volna csak a helyes. Igen ám, de vannak olyan összetételek, amelyekben az előtag azt nevezi meg, aki készíti az ételt: halászlé, csikóstokány, gulyásleves. És végül vannak olyan összetételeink, amelyekben az előtag azt fejezi ki, akik számára készül az étel: babapiskóta, bébikonzerv, macskatáp.

A klasszikus példa talán a kockás füzet ebben a témakörben. Kétségtelen, hogy a diákoknak tudniuk kell, hogy mi a különbség a kocka és a négyzetrács között, azonban minduntalan kijavítani őket abban fölösleges szerintem, hogy ne mondják azt, hogy kockás füzet, hanem azt, hogy négyzetrácsos füzet. Fölösleges itt a tudományos pontosság, hiszen a kockás inget és a káposztáskockát sem nevezzük négyzetrácsos ingnek, illetve tésztának.

(A kép forrása: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/4/45/Camp_Cook's_Troubles_by_Charles_Marion_Russell)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.15. 08:42

Erdélyi Gábor tanárról beszél Benedek László nyugdíjas igazgató

Erdélyi Gábor-3.jpgBerettyóújfaluban minden évben kiosztják az Erdélyi Gábor-díjat a város kultúrájáért és művelődéséért végzett munkáért. Az elismerést először posztumusz maga a névadó kapta meg 2000-ben. Rangos kitüntetésnek számít e helyi alapítású közművelődési díj, már csak azért is, mert a legtöbb kitüntetett személyesen ismerte a névadót, akiről Benedek Lászlóval beszélgetünk. Benedek László egy másik, középfokú intézményben tanított ugyan, de sok éven át kollégája volt a városszerte közismert és köztiszteletben álló Erdélyi Gábornak.

Erdélyi Gábort Berettyóújfaluban ezrek ismerték és tisztelték, nevének ma is patinás csengése van a városban. Azt is mondhatnánk, hogy kevesebben vannak a bihari településen, akiknek tanítványi vagy szülői minőségben ne lett volna vele találkozása. Nagyobb körben mégis keveset tudnak róla.

– Ismertetné dióhéjban az életútját?

– Nagyváradról származott, ott járt elemi iskolába, majd Nagykőrösön tanítóképző intézetbe, és 1939-ben kapott tanítói oklevelet.

– Engedje meg, hogy megszakítsam! Hadd idézzem Gabi bácsi szavait egykori iskolájáról:

– „Nagykőrös nagyon fontos állomása az életemnek. 1939-ben végeztem a református tanítóképzőt, a miénk volt a századik évfolyam az intézet történetében. Kitűnő iskola volt, valóságos kis egyetem. Évfolyamunk éretten gondolkodó, a felnőtt társadalmat jól ismerő osztály volt. Olyan munkába vágtunk bele közösen, mint Nagykőrös történetének, néprajzának, építészetének, kertészetének stb. megírása. De ezek a dolgozatok meg is jelentek! Én mondom, kitűnőek voltak a régi tanítóképzők, az életre nevelték a tanítójelölteket”

– Ilyen remek felvértezettséggel hol kezdte a pályáját?

– Berettyóújfaluban kezdte nevelői pályáját, de nem sokáig dolgozhatott, mert a világháború közeledtével behívták katonai szolgálatra. Mint érettségizett embert, hamarosan tiszti iskolába küldték. Zászlósként szolgált a második világháborúban az orosz fronton 1943-tól 1945 tavaszáig. Akkor fogságba esett, ahonnan jó néhány év múlva eléggé legyengülve tért haza Berettyóújfaluba. De szerencséjére nevelői hivatását ott folytathatta, ahol kezdte, vagyis ahonnan elszólították katonának, az 1. számú iskolában.

– De rövidesen letartóztatták. Nekem erről úgy beszélt, hogy valami gyerekcsínyt fújtak fel politikai üggyé, ami neki három év szabadságába került. Életének erről a mélypontjáról később is csak szűkszavúan volt hajlandó beszélni.

– Az indokot pontosan én sem ismerem, de mintha nekem is beszélt volna ilyesmiről. Tény, hogy 1950-ben az államvédelmi hatóság politikai vádak alapján letartóztatta. Erre annál inkább alapot szolgáltatott példának okáért, hogy tiszti iskolát végzett. Egy volt horthysta katonatiszt, aki a szovjetek ellen harcolt, s csak hosszú idő után jöhetett haza a hadifogságból, a Rákosi-érában könnyen gyanússá vált. Elég volt akkor, ha valakire rosszindulatból ráfogtak valamit, bizonyítani sem kellett, már vitték is az embert. Pedig ő nem az a jellem volt, hogy valakinek is ártott volna, és sohasem politizált aktívan. Biztos, hogy indokolatlan, törvénytelen volt a letartóztatása, jelentéktelen dologért büntették. Egy Koppányi nevűávós tiszt fizikailag is bántalmazta, lelkileg is megalázta. Bizony, hosszú ideig, 1953 nyaráig volt internálva. Vádemelésre, perre, bírósági tárgyalásra nem is került sor, ami szintén bizonyítja, hogy nem volt komoly indok a fogva tartására.

Ő erről így beszélt:

– „1950-ben a gyerekek csináltak valami politikai meggondolatlanságot. Az Államvédelmi Hatóság a tantestületben kereste a bűnbakot, engem internáltak. 1953 augusztusában szabadultam. Voltaképpen nem is akartam visszajönni, de családi okok hazaszólítottak. Tiszalökön kitanultam a gömbvasszerelő szakmát, kétszer annyit kereshettem volna vele, mint egy pedagógus. Visszatértem azonban a pályára, az 1-es számú iskolában kaptam állást, ahol 1939-ben kezdtem, s ahol a remek pedagógus és ember, Fehér Istvánné volt az igazgató.”

Ön mintha Kazincbarcikára emlékezett volna?

– Igen, de ezek szerint Tiszalökön volt, bár nincs kizárva, hogy valamennyi időt Kazincbarcikán töltött. Ezt azért nem tudom pontosan, mert Gabi bácsi nem szeretett életének erről a szomorú szakaszáról beszélni, ritkán nyílt meg, hiszen még a nyolcvanas években sem lehetett az ember eléggéóvatos.

– Később is lapulnia kellett, zaklatták, gyanakodtak rá?

– Nem, hátra lévőéveiben már nem zaklatták, de Gabi bácsi sem adott rá alkalmat. Amivel azt akarom mondani, hogy óvatos volt, nem politizált, elfogadta a helyzetet olyannak, amilyen, s inkább beletemetkezett a munkába. Meg is becsülték érte, több kitüntetésben részesítették. De ő született pedagógusként nem a kitüntetésekben látta pályájának igazi jutalmát, hanem abban a köztiszteletben, a feléáradó szeretetben, ami mindenhonnan sugárzott rá. Negyvenkét év alatt körülbelül ötezer gyereket tanított, s bár azokban az években sokan elvándoroltak Berettyóújfaluból, akkor is rengetegen maradtak a tanítványai közül. Mondta is, hogy neki kétszer annyi idejébe telik megjárni a hivatalt vagy a boltot, mint másnak, mert lépten-nyomon meg kell állnia két szóra. Amikor kiszabadult, ismét visszament az 1. számúáltalános iskolába, s a kollégák nagyon tapintatosan viselkedtek vele szemben. Bizonnyal azért, mert mindenki meg volt róla győződve, hogy ok nélkül fosztották meg három évre a szabadságától. Hamarosan igazgatóhelyettes lett, mert kitűnő pedagógus volt, egészen 1960-ig töltötte be ezt a vezető beosztást. Abban az évben – mert becsülték mind a kollégái, mind a felettesei – felkérték, vállalja el a József Attila Általános Iskola igazgatói állását. 1965-ig volt a 2. SzámúÁltalános Iskola igazgatója, innen a nemrég épített 3. SzámúÁltalános Iskolába került ismét tanárnak, s ott dolgozott egészen 1981-ig, nyugalomba vonulásáig. Rajzot és éneket tanított, tanítói oklevele mellé ugyanis időközben Nyíregyházán tanári képesítést szerzett. Ám nyugdíjazásakor nagy csalódás érte, ugyanis nem számították be neki szolgálati időnek sem a hadifogságban, sem az internálótáborban eltöltött éveket! Elvettek tőle 8 vagy 9 évet. Járta szegény a hivatalokat, kérvényezett, kilincselt, nekem is panaszkodott. A helyi vezetőség mind jó igazolásokat, támogató tanúsítványokat adott neki, de hiába! Az illetékes hatóság, illetve intézmény nem akceptálta őket.

– Mivel érdemelte ki környezete megbecsülését?

– Az ő emberi kiválósága abban volt, hogy túl tudta magát tenni a szörnyű sérelmeken, nem vonult csigaházba, nem lett cinikus, kiábrándult ember! Sőt egy város Gabi bácsija tudott lenni! A tanítványai, a szülők és a település valamennyi pedagógusa előtt szakmai és erkölcsi tekintélyt vívott ki magának. Egyéniségének egy másik pozitív vonása az volt, hogy sohasem tolta előre magát, hanem mindig az ügyet szolgálta, ami jött, válogatás nélkül. Alkatából hiányzott a mindenáron való egyéni érvényesülés, az önmegvalósítás individuális szándéka, egyszóval az önzés. Ha honismereti, múzeumi vagy zeneiskolai munka várt rá, akkor annak élt, azt csinálta, méghozzá dinamikusan, példamutatóan. Szinte hallom, amint mondja: „Menjünk, gyűjtsük be a leendő városi múzeumba a feleslegessé vált paraszti eszközöket, hogy végképp el ne kallódjanak!” Sohasem tétlenkedett. Rajztanári tudását különösen a 3. számú iskolában kamatoztatta. Tanítványainak rendkívüli módon fel tudta kelteni az érdeklődését, ezért is ért el országosan kiemelkedő sikereket.

– Emlékszem, nekem arról is beszélt, hogy a fogságban nyelvészeti és néprajzi megfigyeléseket tett, gyűjtést is végzett. Annál is inkább, mert alkalma nyílt találkozni nyelvrokonaink néhány képviselőjével. Mutatta a füzetet is, amit sikerült hazahoznia.

– Erről nem sokat tudok, bár nagyon szűkszavúan nekem is említést tett róla, amikor nyolc napig együtt voltunk egy külföldi úton. Elmondta, hogy a fogságban, az egyhangúságot, az agybutító sivárságot legyőzendő, szellemi munkához látott, sőt a társakból egy kis énekkart is szervezett. Ezért a parancsnokságtól még dicséretet is kapott. Olyan fiatal tanító volt, akinek az érdeklődése sok irányba terjedt. Lendületét nem tudta megtörni a fogság sem.

– Azt mondta, négy pontban tudnáösszefoglalni munkálkodásának eredményeit.

– Igen. Van két fontos kulturális objektum Berettyóújfaluban, amelynek alapkövét, jelképes értelemben, ő tette le. Az egyik a zeneiskola, a másik a Bihari Múzeum. Ha valaki Nagykőrösön vagy akár a Debreceni Református Kollégium Tanítóképzőjében kántortanítói oklevelet szerzett, az garancia volt arra, hogy zeneileg művelt ember legyen, s legalább egy hangszeren játsszon. Gabi bácsi rendkívül szépen tudott orgonán játszani és hegedülni. De jött az államosítás, nem kántorkodhatott tovább. Zenei kötődése azonban nagyon erős volt, ezért is végezte el az ének szakot. Természetes hát, hogy azonnal segítségére sietett a zeneiskolának, mely a hajdúböszörményi zeneiskola fiókjaként indult, s felajánlotta, hogy délután és este a zeneiskola megkap egy-két tantermet. 1959-et írtunk ekkor. A zeneiskola aztán 1963-ban önálló intézménnyé vált. A 3. számú iskolában Makai Mihály kolléga vezetésével működött a zeneiskola fúvósrészlege. Gabi bácsi ezt is felkarolta. Ő maga minden hangversenyen jelen volt, a tehetséges tanítványokat személyesen irányította a zenekarba. A nagy fia rézfúvós volt, családi alapon is motivált tehát. Ebből a tanszakból vált híressé a fúvószenekar Kovács Kálmán vezetésével. Kétévenként rendeztek országos versenyt, az újfalui fúvószenekar négyszer egymás után első lett.

– Eljutott a zenekar külföldre is?

– Igen. Az első európai fesztivált 1972-ben rendezték meg a csehországi szudéta városban, Chlebben. Velük voltam, mint a kulturális ügyekért felelős városi tanácselnök-helyettes, amit társadalmi munkában végeztem. Gabi bácsi is ott volt, mint a 3. számú iskola igazgatója. Nyolc napot töltöttünk együtt, ráadásul egy szobában helyeztek el bennünket, úgyhogy sokat tudtunk beszélgetni. Amit róla tudok, az főleg ekkor jutott birtokomba. Megható pillanat volt, amikor a város főterén a részt vevő tizenegy ország zászlaját vonták fel az árbocokra, s minden zenekar eljátszotta a saját himnuszát. Gabi bácsi könnyezve hallgatta a miénket, meleg hazafiságát nem rejtette véka alá. Másnap délben zenekarunk a chlebi vasgyárban adott koncertet, s a hangverseny után többen odajöttek, s legnagyobb csodálkozásunkra tökéletes magyarsággal gratuláltak, lelkesedtek. Kiderült, hogy Kassa környékéről kitelepített színmagyarok voltak, akiket a Benes-dekrétum értelmében elűztek szülőföldjükről. Gabi bácsi hosszan érdeklődött az életkörülményeik iránt. Elmondták, hogy beletörődtek a sorsukba, a kenyerük miatt most már kénytelenek ott maradni, a magyarságból kiszakadni, mert hát mit is csinálhatnának mást. Gabi bácsit a hallottak mélyen megrendítették, s azt mondta: „Látod, ez is magyar sors a második világháború után.”

– A Bihari Múzeum alapításából hogyan vette ki a részét?

– Mint lelkiismeretes falusi, kisvárosi pedagógus, rendszeresen eleget tett családlátogatási kötelezettségének, ismerte tehát tanítványainak az otthoni hátterét, a szüleit is. S mint művelt és elkötelezett értelmiségi felismerte, nem szabad hagyni, hogy az egykori paraszti életmód, a falusi gazdálkodás tárgyi emlékei és népművészeti eszközei veszendőbe menjenek. Össze kell őket gyűjteni az utókor számára. Néprajzi szakkört szervezett az iskolában, s rengeteg tárgyi emléket gyűjtetett össze a tanítványaival. Rövidesen egy nagy ház padlása tele lett kerámiatárgyakkal, rokkákkal, mángorlókkal, vasalókkal, szőttesekkel, s ki tudja még mivel. Szerencsés dolog volt, hogy egy Sándor Mihályné nevű kolléganője, akivel együtt kezdték tanítói pályájukat, ízig-vérig néprajzkutató volt, s amikor Sándorné elköltözött a lánya után Szentendrére, Gabi bácsi folytatta az általa megkezdett gyűjtőmunkát. Ezért mondhatjuk, hogy a Bihari Múzeum anyagának megalapozásában oroszlánrésze volt. Rendkívül szerencsés körülménynek mondható, hogy 1974-ben, amikor megérett a helyzet az önálló múzeum megnyitására, már több száz helyben gyűjtött, értékes anyagot lehetett az épületbe vinni, amiből azonnal kiállítást tudtak rendezni. Méghozzá olyat, amivel a helyieknek nem kellett szégyenkezniük. A szakemberek felismerték, hogy egy múzeum akkor fejlődhet, ha a fiatalokkal megszerettetik a gyűjtőmunkát, és felébresztik bennük a lokálpatriotizmust.

– Mit tettek ennek érdekében?

– Ezzel Héthy Zoltán, a Bihari Múzeum első igazgatója is tisztában volt. Éppen ezért elhatározta, hogy minden nyáron 25-30 környékbeli és helyi gyereknek honismereti tábort szervez, akik a szomszédos falvakba mennek gyűjteni, különböző témakörökben. Ehhez megnyerte a fenntartó szervek támogatását. Az idén már a 25. tábort szervezték. Az első néhány évben Gabi bácsi is részt vett a munkában, előadásokat tartott, és személyesen avatta be a tanulókat a gyűjtőmunkába. Sokat segített hasznos tanácsaival, olykor manuális munkával is, a táborokat lezáró tablókat többször ő rajzolta, készítette. Értett hozzá, hiszen rajztanár volt. Ezért is lehet mondani, hogy Berettyóújfalu kulturális életének ezt a szeletét is támogatta. Evidens tehát, hogy róla nevezték el a közművelődési díjat.

– Gabi bácsi valóban nagyon fontosnak tartotta a lokálpatriotizmust. Egy helyen így beszélt róla:

– „Mert mi a hazaszeretet? Nem beszéd, nem prédikáció, hanem megismerés és cselekvés. A nagyvilágot szóban könnyű magasztalni, de aki túlnéz szűkebb hazáján, aki nem tud beilleszkedni a környezetébe, az rendszerint más hazarészt vagy világrészt sem tudna szeretni. Az ember folyton táguló, spirális körökből szervesen építi fel a maga világát, s ha valahol megszakad a folyamat, az egész semmit sem ér. Vagyis aki nem jó lokálpatrióta, az nem jó patriótának sem. Mert az ember a lábát csak szilárd talajon tudja megvetni. Márpedig a szilárd talaj rétegei a család, a baráti kör, a munkahelyi közösség, a környezet hagyománya, szokásrendje. Aki ezeket lebecsüli, miközben látszólag magasabb értékekre függeszti a szemét, az becsapja önmagát: nem tudna más értékeket sem becsülni.”

– Tanári munka, a zenekultúra támogatása, néprajzi gyűjtés a lokálpatriotizmus szellemében. De mi volt a negyedik pont, amiről beszélni akart?

– Én nem hagynám szó nélkül azt sem, hogy kiválóúttörővezető volt. Ma ugyan divat megvetéssel emlegetni az úttörőmozgalmat, holott az sokaknak, több generációnak is a maradandó gyermekkori élményeit jelentette. Erdélyi Gábor 1965 körül, már nem egészen fiatalon, nagy lendülettel kapcsolódott be a mozgalomba, s korát meghazudtoló frissességgel a nyári táborokban is részt vett. Az általa vezetett táborok mindig élményszámba mentek a gyerekek számára, mert ő nem elégedett meg azzal, hogy a letáborozás után naphosszat focizhattak a tanulók, vagy napoztak, tétlenkedtek, hanem már a táborhoz vezetőút minden nevezetes állomásánál megálltak, és ismerkedtek a történelmi emlékekkel. A pihenés, a szórakozás is mindig nevelő célzatú volt. Amikor például Bélapátfalván, Egerhez közel ütött az iskola tábort, akkor sort kerítettek rá, hogy Eger valamennyi nevezetességét megismerjék a résztvevők. Szilvásváradon nem mulasztottak el felmenni az ősemberbarlangba. Végigjárták a Szalajka-völgy összes nevezetességeit. Felkeresték a borkői középkori katedrálist is. Egyszóval olyan ifjúsági táborokat tudott szervezni, amelyek örökké emlékezetesek maradtak a tanulóknak, részint a látvány, részint a hangulat miatt. Minden tábor valóságos honismereti felfedezés volt. Hozzátartozott a táborozáshoz a sütés-főzés, ilyen gyakorlati ismeretekre is tanította a gyerekeket. Ezt is el kell mondani az ő életművét felidézve, mert a gyerekek a táborok miatt is szerették és tisztelték. S ezt tudták a szülők is. Gabi bácsi már nyugdíjazás előtt állt, mégis elment a debreceni úttörővezetői továbbképzésre, s ott a fiatal kollégák számára remek módszertani, pedagógia tanácsokat adott előadások formájában. Különös tekintettel arra, hogyan kell a délutáni szabadfoglalkozásokat hasznosan megszervezni. Ezt onnan is tudom, hogy a feleségem, aki gyakran hallgatta ezeket az előadásokat, felsőfokokban beszélt róluk.

– 2004 januárjában jelen voltam Berettyóújfaluban a kultúra napján, amikor átadták az Erdélyi Gábor-díjat. Ezúttal Kárpáti Gusztáv festőművész kapta. Ő is nagy szeretettel emlékezett meg Erdélyi Gáborról, mint akivel bizonyos művészeti kérdéseket meg tudott vitatni. S mellékesen azt is megemlítette, hogy tőle kapta az összes gyümölcsfáját. Ismerte Gabi bácsit, a kertészt?

– Nekem is volt kertem, egy kis gyümölcsösöm Berettyóújfalu határában, Kárpáti Gusztáv második szomszédom volt, ezért jól tudom, hogy üres telkét szinte Gabi bácsi telepítette be kitűnő anyaggal. Hiszen remek kertész hírében állt, amit saját kertje bizonyított. Én gyümölcsfát nem kaptam, mert nem kértem tőle, ugyanis már nem volt hely a kertemben. De metszési tanácsokkal ellátott, s azokat igyekeztem megfogadni. Ez is bizonyítja, hogy milyen sokoldalú ember volt. 1994-ben „Berettyóújfalu Városért” kitüntetésben részesült. Az önkormányzat indoklása szerint: „Négy évtizedet meghaladóan fejtett ki példás pedagógiai tevékenységét. Hitét és lelkesedését a hadifogság és internálás évei sem tudták megtörni. Felejthetetlen érdemet szerzett a város zenei, művészi kultúrájának megteremtésében, az értékek megmentésében múzeum létesítése révén. Számára a szülőföld – a hely, az emberek iránti mély szeretet – az éltető erő.”

Bakó Endre

 ***

ERDÉLYI GÁBOR (született 1920. március 30-án Nagyváradon, elhunyt 1996. április 24-én Berettyóújfaluban) tanár. Az elemi és a polgári iskolát szülővárosában végezte. A nagykőrösi református tanítóképzőben kapott tanítói oklevelet 1939-ben. Később levelezőúton rajztanári oklevelet szerzett a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán. Pályáját Berettyóújfaluban kezdte, melyet a katonai szolgálat, illetve a tiszti iskolai kiképzés szakított meg. A második világháborúban, 1943–45 között szovjet hadműveleti területen zászlósi rangban teljesített katonai szolgálatot. 1945-ben szovjet hadifogságba esett, ahonnan 1949 júniusában tért haza. 1950-ben az ÁVO letartóztatta. 1953-ban szabadult. 1981-ben vonult nyugdíjba. Nevelőmunkája és sokoldalú iskolán kívüli művészeti és népművelési tevékenysége révén a város meghatározó személyisége lett. Úttörőkitüntetésein kívül megkapta a Maróthi-díjat (1976), a Berettyóújfalu Városért Érmet (1994) és posztumusz a Berettyóújfalu Kultúrájáért és Közművelődésért a róla elnevezett Erdélyi Gábor-díjat (2000).

BENEDEK LÁSZLÓ (született 1931. április 7-én Nagykerekiben) tanár. Édesapja református tanító volt. Elemi iskoláit helyben végezte, 1941–44 között a hajdúböszörményi Bocskai Gimnáziumban tanult, a debreceni Fazekas Gimnáziumban érettségizett. 1950–1954 között egyetemi tanulmányokat folytatott a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Tanári pályáját Berettyóújfaluban kezdte 1954 őszén, majd négy éven át Hajdúszoboszlón volt középiskolai diákotthon-igazgató. 1959-ben a püspökladányi Karacs Ferenc Gimnázium igazgatója, az ő idejében épült a tizenkét tantermes új épület. 1967-től ismét Berettyóújfaluban találjuk, ahol az Arany János Gimnázium tanára, majd kollégiumának igazgatója huszonöt évig, 1992-ben történt nyugdíjazásáig. Az 1970-es években Berettyóújfalu társadalmi tanácselnökhelyettese. Az 1981-ben megjelent városmonográfiában őírta a Közoktatás, közművelődés című fejezetet. Több kitüntetés birtokosa, többek között az Oktatásügy Kiváló Dolgozója. 1992-ben Szolgálati Érdemérmet kapott.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor) 

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.14. 15:49

Címkék: ü:Erdélyi Gábor

Nyárligeti napló
Július 20.

(Elmerülés)

 

Írta: Csabai László

georgy_kurasov_ferfi_es_no.jpgA városról minden brosúrában a Kaszinót mutogatják. Kívülről valóban tetszetős ez a hatalmas szecessziós kagyló. Belül rom. Viszont innen indul ki a félszigetet körbeölelő promenád. A szél annyira fúj, hogy elragadott sombrerok mindenfelé. A baseball sapkát a fejemhez kell szorítanom. A régi kilátótorony már elvész a környező épületek között. Főleg a Flottaparancsnokság épülete takarja el. Megterheli a félszigetet ez a behemót hivatali tömb. Kis tengerpartot nagy tengerészeti hivatallal akarnak egyensúlyozni.

A Zona Centrală-hoz a rakparttal párhuzamos utca visz föl. Mégis inkább ez a városközpont. Vagy ez volt. A valamikori fellegvár terjeszkedhetett évszázadokkal ezelőtt, hogy aztán osztódjon, és lenn kialakuljon az Ovidiu tér. De mi nem ide, hanem felfelé tartunk. Minden város legmélyebb rétege őrzi az összebújás élményét. Ahogy az ember az ágyban a szüleihez, a kedveséhez vagy fogadóban a kemencéhez bújik, úgy kerestek védhető, természetes határokkal rendelkező helyszíneket őseink. Nem véletlen, hogy milyen sok nagyváros települt a folyók mentén pont oda, ahol sziget is volt. Vagy tengerbe kinyúló félszigetre. S ahol még domb is volt a félszigeten, az volt a legkecsegtetőbb. Az utcákat mint évgyűrűket átvágva hatolunk egyre mélyebbre – pedig épp emelkedünk. A domboldal házai fehérek, a sarkokon ívben forduló, és egészében is a bizánci, keleti lágyságot tükröző épületek. Elérkezünk az origóhoz, a genezishez, ahonnan nincs tovább felfelé, ahol minden elkezdődött. Ennek a közepén egy hivalkodó, nemzeti romantikus épület, a mostani népművészeti múzeum – korábban városháza – áll, de ennek hátat fordítva egy fél futballpálya nagyságú területen föltárulkozik a maga valójában a Balkán. Kicsi, lágy, bensőséges, koszos, kopott. Annyira emberorcájú, hogy kedvem lenne hetekre, hónapokra, vagy akár évekre – de azért nem örökre – beköltözni itt egy házikóba, és feloldódni a mindennapokban. (Mert nincs fantasztikusabb a mindennapoknál.)

Shaormát veszünk. Ez kebab-szerű nyesedékkel töltött lavas-lepény, a török lahmakumhoz hasonló. Másutt az idegen-nemzetköziség érzetét keltené, itt azonban nagyon is helyén való. Ezt ették már a függetlenség előtt, mikor Tomoi, Tomis, Konstantia után, utolsó előttiként, a török Küsztende volt a város hivatalos neve. A szószok szabadon tölthetőek, csípnek, és most kedvem van végigégetni nyelőcsövemet. Boldogság a kín elmúlta. Aztán bágyadtság.

Már egy órája a napernyő alatt ülünk. A limonádét kancsóban kérjük, várunk, nem akaródzik menni. És egyszerre elnehezül a kis tér. Nincs semmi szél. Minden mozgás elernyed, lelassul. A kutyák álltukban eldőlnek vagy összeroskadnak, a pincérek bebújnak a pult mögötti hűvös verembe, pedig a járókelők épp most kérnének tőlük védelmet. A Veleméri templom szándékosan úgy van kialakítva, hogy az év egy meghatározott pontján a nap sugara olyan szögben tűz be az ablakokon, hogy a fény a liturgia alátámasztásaként végigjárja a freskókat. A constanţai Peninsula csúcsa aligha szándékosan, de a nap egy állásánál fokuszálja a fényt. Bemegyek a fedett helyiségbe, mely valójában egy labirintus része, mindenféle fedett közökön át elvezet az utca túlsó oldalára, de épp onnan, dél felől jön a hőség.

Felállunk és elindulunk a strand felé. Nincs messzebb, mint fél kilométer, de a beton tésztásan csúszik a lábunk alatt, és a hőség úgy nyom, mintha a szauna teteje ránk szakadt volna. A görög templomnál, a Karatzali-Bătrăn kereszteződésben érezni először a tenger hűvösségét.

Árusok jönnek hozzánk, mikor már a kemping előtti plázson fekszünk. Kínálnak dobozos sört, nem sokkal drágábban, mint a boltban, és kólát meg bort is. Körülnézek, nincs-e a közelben Dzseni, és veszek egy üveg vörösbort. A híres Murfatlar! Valóban, ahogy az útikönyvben is írják, már inkább fekete, mint vörös. Hűvös, most kell meginni. Dugóhúzónk nincs, Dzsenitől nem kérhetek, mert nyakon vág. A Kedves emlékszik, hogy Emőnek – aki most a szobájában van, mert napszúrást kapott – volt kempingkészlete, mely dugóhúzót is tartalmazott. Elküldöm Emőhöz Gerit. Majdnem ő küld el engem. Elküldöm Mátét. Azt mondja, mindjárt, és bemegy a tengerbe. De kivárom. Ki én, mert az nem lehet, hogy az én szavamnak senkinél ne legyen foganatja!

Nincs foganatja, de megígérem Máténak, hogy veszek neki egy Szpari sálat, és így felmegy. Nincs nála dugóhúzó, mikor visszajön. Ez maga érdekes, de van még más is. A szülő megérzi, ha a gyermekével történt valami.

– Nem volt Emő a szobájában? – kérdem tőle.

– De – válaszolja a kicsi, és a homokot kezdi piszkálni. – Már a lépcsőről lehetett hallani, hogy dobog… Duff, duff…

– Ó hát neked nem kellett volna ebbe beleavatkozni – szólal meg a feleségem. – Elég, ha mama meg Zsuzsa néni leszólja emiatt.

Máté bólint. De még mindig nem néz föl.

– Voltak nála – teszi végül hozzá, amire mindketten felülünk, mert bár anyósom feljár Emőhöz a holmijáért, úgy tudjuk, most Zsuzsa nénivel meg Etelkával shoppingolni vannak.

– Mama volt ott? – kérdi mégis a Kedves.

– Nem láttam az arcát, mert háttal volt nekem fordulva. De szerintem Béci volt. Emőt sem láttam, Béci eltakarta… Ordítottak, hogy tűnjek el azonnal – mondja a kicsi, és elgyengül a hangja.

Mégis Dzsenitől kell dugóhúzót kérnem.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Csabai László tárcái

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.13. 17:59

Biszák László alkotása

10841175_992713764078636_1113350123_n.jpg

60x120 cm. akril falfestmény.

2014.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.12. 15:59

A Csekő Kávéház tulajdonosa

Nyírbátor

szszb_31_tk_cseko_.jpgAz Egerben született, minden újra nyitott fiatalember, az ország lakosságának olvasztótégelyében, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében vélte megtalálni tervei, elképzelései és álmai megvalósításának helyszínét. 1970-ben Mátészalkán érettségizett. A továbbtanulás Budapesten, a Távközlési Technikumban folytatódott. A családi hagyományoknak megfelelően, első munkahelye a MÁV nyíregyházi telefonközpontja lett, ahol 1981-ig dolgozott. Egy nyári napon, a strandon ismerkedett meg későbbi feleségével, Méhész Valériával. A Csekő-családban elsőként Balázs látta meg a napvilágot 1973-ban. Öccse, Gábor nyolc évvel később született. Ma már mindketten a családi vállalkozásban, a vendégek által kedvelt Csekő Kávéházban dolgoznak, emellett mindkettőjüknek vannak saját vállalkozása is. Nyírbátor ismert emberei közé tartozik a „Titi” becenévvel illetett tulajdonos. Feleségével közösen 1980-ban döntöttek arról, hogy egy fagylaltozót nyitnak. Egy év alatt elsajátították a szakmai ismereteket. A vendégkör növekedésével a fagylaltot a téli hónapokban süteményekkel egészítették ki. Felesége, Valika nagyon jól képzett cukrászoktól sajátította el a mesterség alapjait és alakították ki azt a receptúrát, amely a Kávéházra jellemző ízvilággal igyekezett elnyerni a vendégek bizalmát.

Az igényesen kivitelezett és berendezett, családias légkört sugárzó helyet hamar szárnyára kapta a jó híreket hordozó szél, s egyre többen tértek be hozzájuk a környező településekről, de a városban sétálgató turisták, külföldi vendégek közül is. A profil bővítése épületrendezéssel járt együtt. Városszerte ismert ez a mondás:”Itt a tél, a Titiék biztosan építkezni fognak.”

Titi és családtagjai is kísérleteztek új ízekkel, úgy a fagylaltok, mind a sütemények és egyéb édességek körében. A közismert csokoládé, vanília, citrom, eper, málna és más ízek mellett megjelentek az újabb, az egyre divatosabbá váló fagylalt- és süteménykülönlegességeik is. Elmondása szerint a márciustól októberig tartó szezonban, általában negyven féle fagylaltot kínálnak, abból a mintegy 120-as fagylaltrepertoárból, amelyet az üzletben elkészítenek. A vásárlói trendeknek megfelelően állandóan változik süteménykínálatuk összetétele is.

Balázs és Gábor felnőtté válása és szerepvállalása új lendületet adott a Kávéháznak, amelynek eredményeképpen jelentősen megváltozott az üzlet arculata és termékkínálata. Napjainkra az éttermi vendéglátás is jelentős forgalmat bonyolít le, a fagylalthoz és a süteményhez már megszokott színvonalon.

Az idén harminchárom éves családi vállalkozástól a gazdasági válság idején sem kellett elküldeniük senkit sem a dolgozóik közül. Megérezték ugyan a negatív hatásokat, de az időben végrehajtott profilbővítések ekkorra már biztosították a talpon maradáshoz szükséges anyagiakat.

Csekő Sándor, a dinasztia-alapító vendéglátó méltán lehet büszke teljesítményére. Arra, amire másoknak is ugyanannyi esélye volt, mint neki, egy apró különbséggel. Ő nemcsak álmodozott, hanem tett is azért, hogy terveit megvalósíthassa, céljait elérhesse. Büszkén mondja, hogy sosem gondolt a család egyetlen tagja sem a kihívó életvitelre, amikor jobban ment az üzlet. Minden nyereségüket visszaforgatták a vállalkozásukba.  

„Amikor lejövök az üzletbe szétnézni, hogy rendben mennek-e a dolgok, akkor boldog vagyok. Az álmom, a családom segítségével megvalósult, hisz ennek az álomnak ők is részesei voltak. Mindig forgatunk valamit a fejünkben. Mivel lehetne még meglepni az embereket, hogy örömet szerezzünk nekik. Úgy érezzék: ha ide belépnek, ez a hely olyan, mintha hazajöttek volna.”

A szakmai megmérettetéseken minden évben részt vesznek, s eredményesen szerepelnek. Az Év Vállalkozója díj mellett az Év legjobb csokifagylaltja díjat is „begyűjtötték”. De a díjak, oklevelek és érmek számánál Titinek mindennél többet jelent a vendégek elismerése. Az, hogy mára egy széles, változó ízlésű és korösszetételű törzsközönségi kör alakult ki. Beszélgetésünk közben jött a jó hír a sanghaji asztalitenisz vb-ről, hogy a csapat bejutott a legjobb nyolc közé, és Majoros Bence, a 17 éves tehetség a meccsét megnyerte. Ez a hír is jókedvre derítette. Az asztaliteniszhez kapcsolódóan említi meg, hogy 35 éve kezdtek el komolyabban foglalkozni ezzel a sportággal, s már három éve az Extraliga stabil csapatának számítanak. A városi asztalitenisz szakosztály vezetője, szívből jövő támogatója Csekő Sándor.

Szülei: édesanyja, Villi Magdolna, édesapja, Csekő Sándor, aki fél évszázadon át tanított, zongorázott és hegedült, 78 évesen még a katedrán állva tartotta az óráit. Bátyja, András, szintén a MÁV-nál dolgozott. Nővére, Éva, nyugdíjas postai tisztviselő, 65 éves. Titi álmát vélhetőn két unokája közül vagy a 14 éves Dániel, vagy a 9 éves Kincső fogja tovább álmodni. Mindannyiunk örömére mondva, úgy legyen.

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.11. 21:36