Nyugalmazott főiskolai docens, történész

Nyíregyháza

szszb_32_lm_dr_sallai_jozsef.jpgA tanár úr anekdotaként meséli, hogy édesapját már a második világháború első évében elvitték katonának, és csak sok év múlva jött haza, amikor ő a betűvetéssel már megbarátkozott. Addig azt hallotta anyjától és nagyanyjától, hát vajon Berti hogy van, mikor jön, stb. Amikor aztán megérkezett, megkérdezték tőle – Na, ki van itt? – büszkén vágta rá, hát Berti. Minden élet a történelem egy olyan része, amely visszatükrözi legalább három generáció életét. Így aztán vannak, akik csak utóbb észlelik, hogy nagy korszakok nyomait hagyta benne már a gyerekkor is. Ez a szívszaggatóan aranyos történet mutatja, hogy az 1936-ban Tiszaszentmártonban született gyermek sorsában milyen nagy szerepe volt az édesanyjának, Szabó Idának, aki a kevéske föld megművelése mellett igyekezett fiáról gondoskodni, és anyósával együtt visszavárni a családfőt. Az emlékezés mégis csak a meleg otthont, a szeretetet, a taníttatásáért vállalt munka tiszteletét, köszönetét eleveníti fel a család egyetlen gyermekében. Megjegyzi, ő még az élő a népi kultúrában nőtt fel. Boldog nosztalgikus pillanat, amikor bekapcsolódik a beszélgetésbe a feleség, az egykori utcabeli Kovács Olga. Anyósom engem úgy kért még meg mennyének, hogy az „Édesanyám kössön kendőt, selymet a fejére” nótát Jóska üzeneteként adta elő. A gyermekszerelemmel kezdődő kapcsolat ma is tartó boldog házassághoz vezetett. Fiaik, István és Zoltán, szintén tanárok lettek, ma pedig a három szép kislány unokájukban gyönyörködhetnek.

A Tisza ölelésében megbúvó szülőfalujának múltja messze évszázadokra tekint vissza, a folyamatos háborúk tették nehezebbé az itt élők megélhetését, mégis volt rá példa, hogy aki szorgalmas, messzire eljusson, hivatásában kiemelkedjen. Sallai József előbb orvos szeretett volna lenni, és hálás szívvel gondol a doktor bácsira, aki jó tanáccsal és biztatással segítette, de lehetőségei más irányba indították. A kisvárdai Bessenyei Gimnáziumban szerzett jeles érettségivel a debreceni Kossuth Lajos Egyetem történelem – földrajz tanári szakjára jelentkezett 1955-ben. Úgy érezte, így kevesebb terhet jelent a szüleinek, ma viszont azt mondja:

- Hivatást elsősorban a tanítás iránt éreztem. A legnagyobb öröm volt számomra a tanítványaim sikereit látni vagy arról hallani.

A katedráig vezető úton sorsfordító idők jöttek. Szinte valamennyi oktatási reformot megélte. Épp akkor vezették be a nyolcosztályos általános iskolát, amikor már végzett volna. A továbbtanulást központi irányelvek és kvóták szabályozták, így kezdett előbb a magasépítő-ipari technikumban, de végül sikerült a humán érdeklődésű diáknak a közelebbi Bessenyei Gimnáziumban tanulnia. Amikor a tanulmányait kezdte, az egyetemen sok kiváló professzor dolgozott. Mindez arra ösztönözte a vidéki fiatalembert, hogy a könyvtárban töltse szinte az összes szabadidejét, és magába szívjon minél több ismeretet. Eközben megrázta a felsőoktatást is az 1956-os forradalom és az azt követő tisztogatás. Ugyanakkor itt kezdett oktatni az a fiatal generáció, akikkel Sallai Józsefnek egész munkássága idejére megmaradt a jó baráti és szakmai viszonya.

Tanári pályáját a nyíregyházi Bessenyei György fiúkollégiumban kezdte.  A szorgalmas, megbízható fiatal pedagógus előtt a 60-as évek elején több szakmai út nyílt meg. A kollégium mellett óraadó volt a Vasvári Pál Gimnáziumban, ahol 1962-ben igazgatóhelyettesnek választották meg. 1965 – 67 között, maradva a gimnázium állományában, a történelem és a földrajz tárgyak megyei szakfelügyeletével bízták meg. Ezek a munkák nemcsak a fiatal házasok családalapítását segítették, hanem olyan szakmai felkészültséget eredményeztek, amire a későbbi évtizedekben támaszkodhatott. 1967-ben az akkor már nappali képzést is indító nyíregyházi pedagógiai főiskolán elnyert egy történelem oktatására kiírt tanársegédi állást. Itt volt egy újabb oktatási reform, hiszen a főiskola szervezetének, oktatói gárdájának ez volt a hőskora. A formálódó történelem tanszéken Hársfalvi Péterrel ketten tanítottak minden tárgyat. Sallai József az egyetemes történelmet és a történelemtanítás módszertanát vállalta. Különösen sokat tett a történelemtanárok módszertani felkészítéséért. Tudományos munkája, doktori kutatása is ehhez kapcsolódott, miközben adjunktus, docens és főtanácsos lett. Emellett azonban számos közéleti megbízatása volt. Kettőre szívesen emlékezik. Egy ciklusban a főiskola főigazgató-helyettese volt, és évekig irányította a személyzeti munkát. Ma is aktívan dolgozik, elsősorban a honismereti, a helytörténeti munkákat lektorálja, ír cikkeket, recenziókat, vállal előadásokat, és örül, hogy sikerült megszerkesztenie, megírnia Tiszaszentmárton monográfiáját. A nyolc évtized a munkabírását és kedvét nem csökkentette, igyekszik ma is a tudását megosztani.      

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről!

Szerző: Napkelet Népe  2016.10.13. 07:28

Írta: Szilvási Csaba                                      

           


ketsporascsiperke_masolata.jpgEbben az évben kimaradt az életemből a hagyományos szatmári gombaszedés. Ezért aztán nem tudom, legelésztek-e az idén ősszel is a panyolai erdő avarján a foltos kalapú, sűrű, rózsaszín húsú erdei csiperkecsordák, gangoskodtak-e az út menti nyárfák alatt a fűszeres ízű keserűgombák, s pöffeszkedtek-e fehéren a Túr-parton, a csípős csalán rengeteg erdejében a pufók pöfeteggombák fehér gomolyái.  Azt sem tudom, álltak-e a nyája nélküli pásztor, a görbén búsuló vadkörtefa mellett a mándi határban a vadzöld „boszorkánykörökben” a réti csiperkék, s a jánki erdőben pipiskedtek-e a tarka esernyőjű, kecses lábú „őzlábgomba-kisasszonyok”.

Csak a fehérgyarmati legelőn, ahol (az út mellett leállítottam az autót, hogy egy kicsit körülnézzek) láttam a földre dobott, elszáradt virágcsokrokként búsuló szegfűgombákat, amelyek szomorúan zörögtek bele a szélben síró szamárkórók bánatos énekébe. Illatuk nem töltötte be a levegőt.

Most a Vértesben bóklászom gomba után. Tavaly ilyenkor errefelé már rengeteg fenyőpereszkét, rizikét, sőt még óriás vargányát is lehetett találni, de az idén, úgy látszik, itt sem jár szerencsével a magamfajta, kellő helyismerettel nem rendelkező gombaszedő. 

Vagy mégis? Lám csak, a természet mindenütt képes megajándékozni azt, aki szeretettel közeledik hozzá! Mint a csikorgó tél végén virágba borult mandulafa, valóságos kis csiperkeerdő pompázik egy szarvas- és őzbogyók táplálta pázsitos tisztáson.  Az utóbbi napok kisebb esőiben, vagy inkább csak a hajnali harmatban fogant, szűzfehér, még tokos kis bunkócskák kínálják magukat. Ernyőjüket nem húzzák fel, talán félnek, hogy minden nedvességet kiszippant belőlük a bágyadt őszi nap, s elszárítja őket az ide sötétlő meddőhányók ritkás, sárga fűvel borított gerincét borzoló, őszi szél.

Elmerülök a gombaszedés ősi élvezetében. A természetimádásnak valami különösen zsongó, vallási áhítata fog el. A lelkem mélyén pogány boldogságot érzek. A füvek, a fák, a szélkiáltó madár hangja, a szellő kedves neszezése, minden bennem ömlik, árad szét.

Egy pásztoremberféle közeledik hozzám. Barátságosan nyújtja felém minden bizonnyal lófékező, pányvavető, csorba körmű őseitől örökölt nagy, kérges kezét, amelynek kialakításában talán az őket követő, munkássá „átnyergelt” bányászfelmenői is szerepet játszottak. Aztán lehajol, segít a gombaszedésben, hogy örömet szerezzen nekem, az idetévedt idegennek. Lassan alig fér már a szatyromba a „zsákmány”. Ha tudtam volna, hogy lesz gomba, kosarat hoztam volna.

Közben beszélgetünk, időjárásról, horgászásról, mindenről, ami éppen eszünkbe jut. Élvezettel hallgatom gombaszedő társam tiszta beszédét, amelybe még véletlenül sem keveredik egyetlen trágár szó sem.  

Amikor elköszön tőlem, utánanézek, és elgyönyörködöm a Vértes hegyeinek – a Kárpátok beregszászi-nagyszőlősi vonulatát idéző – mélykék koszorújában és a magasságos, tiszta, kék égboltban.

A természet mindenütt gyönyörű. „Minden ember király”  mondja Kosztolányi Dezső. Itt, a réges-rég elszállt pitypangpihék, az elszáradt kakukkfüvek, a tovatűnt, kicsiny, smaragd testű szöcskék alvó „Csiperkerózsika”-birodalmában én is királynak érezhetem magam. De, ha a szatmári Szegfűgomba-birodalmamra gondolok, azért mindig egy kicsit kiűzött királynak is.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek!

Olvassa el a szerző további műveit is: Szilvási Csaba tárcái         

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.10.12. 19:36


Polgármester

Sáta

szszb_32_ki_szalmas_zsoltne.jpgKiterjedt idősgondozás, telt házzal működő nyugdíjas klub, egyre javuló közbiztonság, vagyis egy élhető falu képe kezd kibontakozni az egykor térségi vezető szerepet betöltő Sáta községben. Pedig két évvel ezelőtt már az újonnan felállt önkormányzat feje fölött lebegett a következő csődeljárás az akkorra felhalmozott adósságok miatt. A gondos gazdaszemlélet és az állami mankó azonban kihúzta őket a bajból és elindultak a fejlődés irányába.

– Olyan sokan kerestek meg a 2014-es választások előtt, hogy el kellett vállalnom a polgármester jelölést. Komoly dilemma előtt álltam, hiszen szerettem a pedagógus munkámat, míg a mérleg másik serpenyőjében szülőfalum sorsa volt a tét. Mivel 2010-től másfél éven át dolgoztam képviselőként, volt rálátásom az önkormányzat helyzetére, ezért úgy döntöttem, átmenetileg szüneteltetem a tanítást és igyekszem rendbe tenni Sáta dolgait. Nehéz volt az első pár hét, hiszen a pénzhiány miatt veszélybe került a hivatali dolgozók fizetése is. A hitelezők ugyanis a választás után két héttel már inkasszózhatták az önkormányzat számláját, amit megközelítőleg százmillió forint adósság terhelt. Társadalmi megbízatású polgármesterként kezdtem a munkámat, de hamar rájöttem, hogy a település irányítása egész embert követel, ezért kértem  a státus megváltoztatását, amit engedélyeztek. Aztán 2014 december elején igényt nyújtottam be rendkívüli önkormányzati támogatásra, amelyen 67 millió forintot nyertünk. Ehhez az összeghez társult a szigorú gazdálkodás és ma már elmondhatom, hogy önkormányzatunknak nincs kifizetetlen számlája  – beszélt polgármesterségének első időszakáról Szalmás Zsoltné.

Tősgyökeres sátai család gyermeke az 1970-ben született Erika. Az általános iskolát falujában végezte, majd 1988-ban az ózdi József Attila Gimnáziumban érettségizett és felvették Egerbe a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola orosz-történelem szakára. Házasságkötése után levelező tagozaton tanult tovább, mert közben képesítés nélküli pedagógusként elhelyezkedett a sátai iskolában. Aztán 1992-ben megszületett Zsófia lányuk, aki ma már gyógyszerész. Őt 1996-ban Alex követte, ő jelenleg a Miskolci Egyetem mérnök-informatikus szakának hallgatója.

Újabb diplomájához a magyar szakot végezte el, majd a fejlesztő pedagógus diplomát is átvehette a 2000-es évek elején. Házat építtettek a faluban, két gyermekük a helyi iskolában végezte el a nyolc általánost. Aztán 2011-ben bekövetkezett a sokk, a lecsökkent gyermeklétszám miatt bezárták az intézményt és így Erika átmenetileg állás nélkül maradt.  A pedagógus szakmát 2012 elejétől gyakorolta újra, az ózdi Bolyki Tamás Általános Iskolában óraadóként foglalkoztatták. Szeptemberben már az Ózdi Apáczai Csere János Általános Iskolában állt a katedrára, ahol a választásokig magyart tanított és fejlesztő órákat tartott.

Az önkormányzati munkába 2010-től kóstolt bele, a megválasztott képviselők közül ő kapta a legtöbb szavazatot. Hamar rájött, Sátán nem zajlik érdemi munka, ezért másfél év után kilépett a képviselő-testületből. Így jött el a 2014-es választási év, amikor tagja volt az országgyűlési és az Európa Parlament helyi választási bizottságának. Az önkormányzati választás előtt viszont már nem vállalta el ezt a megbízást, mert akkorra meghozta döntését és a három polgármesterjelölt közül neki szavaztak bizalmat a helybeliek. Mivel a Fidesz által támogatott jelöltként indult a választáson, a kormányzópárttal közösen érték el a győzelmet. Meglepetés a falu helyzetével kapcsolatban nem érte, hisz két csődeljárás után az elődje megalapozta a harmadikat is. Ezt azonban  sikerült elkerülnie.

A Start munkaprogram keretében útjavításokat végeztek, parkosítottak, kocsibeállókat építettek, helyreállították a közintézmények kerítését, piacot alakítottak ki, felújították a szabadtéri színpadot és burkolták az árkokat és átereszeket. Mezőgazdasági tanfolyamot indított, majd két hektáron beindult a zöldségtermesztés, amihez gépeket vásároltak. Kőműves, festő tanfolyamot is indított a TKKI által. A tanfolyam résztvevői, oktatói alakították ki a KMB-s irodát is, amit 2015-ben adtak át, és amelyik a térségben az egyik legjobban felszerelt rendőrségi bázis. Ennek is köszönhető, hogy szinte nullára csökkent a bűnözés, mert a működése óta több bűnöző került rács mögé.

Az 1227 fős településen régóta vitát generált a temetésen történő harangozás, mert a római katolikus egyház csak egyházi temetéseken adta a harangszót a szertartáshoz. Elkészült az új lélekharang és a harangláb, így ez a kérdés is lezárult. A világháborús emlékműről egykor eltávolított turulmadár eltűnt, de helyébe egy új kerül.

A 2015-ben nyert mikrobusszal számos feladatot megoldanak, új pályázataik pedig szociális konyha- és étkező kialakításáról, új óvoda és bölcsőde építéséről, valamint az orvosi rendelő bővítéséről szólnak.

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István 

Kérjen értesítést a szerzőtől a megjelenés időpontjáról, iratkozzon fel hírlevelünkre itt:

Szerző: Napkelet Népe  2016.10.12. 10:58

A Gyermekmosoly Családi Napközi szolgáltatást nyújtója

Nyíregyháza

szszb_32_tk_cseres_hajnal_1000.jpgGyermekéden – olvasható a nyíregyházi Új utca 27/b. alatti, kétszintes családi ház bejáratánál. Az előszobából valódi paradicsomba léphet a látogató. Első pillanatra feltűnik: minden azt szolgálja, hogy a gyerekek játékosan, önfeledten töltsék napjaikat. Amit elképzelhet egy apró emberke, az itt megtalálható: fejlesztő játékok, színes bútorok, mesekönyvek és ami a legfontosabb, mosolygó tündérek, gondozónak öltözve. Cserés Hajnalt az Isten is a szolgálatra teremtette, szakszerűen magyarázza, mivel tudják elősegíteni a Gyermekéden Családi Napközibe érkező kicsinyek mindennapjait. Ő személy szerint a 3 csoport közül a Gyermekmosoly névre kereszteltet irányítja a november elsejei nyitástól kezdve. Még két csoportba jelentkezhetnek az érdeklődők: a Gyermekkacaj Családi Napközit Pál Orsolya vezeti, a Gyermekédent Forró Lénárt Enikő fogja össze. Gyermekéden az egész intézmény neve, ám az egyik csoportot is így hívják. (Cserés Hajnal kollégáival a kép bal oldalán)

Az egyházi fenntartású intézménybe 21 kisgyermeket várnak. Felveszik már a 10 hónapost is, de az alsó korhatárt 1 éves kornál tartják ideálisnak. Legfeljebb 5 éves korig vehetik igénybe a szülők a családi napközi szolgáltatásait. Kivételt az jelent, ha szakértő vagy szakorvos írásban tanúsítja, hogy a gyerek még nem óvodaérett. A vonatkozó törvények szerint családi napközibe még ebben az évben járhat óvodáskorú, 2017. január elsejétől viszont csak bölcsődét üzemeltethetnek ebben a formában.

Örömteli, feszültségektől mentes hétköznapokat biztosítanak az intézménybe járó 21 gyermeknek. Egy csoportban mindössze heten lesznek és két gondozónő vigyázza minden léptüket. Keresztény alapú nevelést terveznek, ami azt is jelenti, hogy az étkezés előtt közösen imádkoznak. A rituálé mellett sokkal nagyobb hangsúlyt kap az a tény, hogy a szülők tiszteletére, a szófogadásra, a helyes viselkedésre, a műveltség elsajátításának fontosságára nevelik a legfogékonyabb korban lévő kicsiket. Megtanítják őket arra, hogy a stressz helyzetet – például a másik gyermek elveszi a játékát – hogy lehet úgy megoldani, hogy ne győztesek és vesztesek maradjanak a pályán, hanem közös megelégedéssel zárják a vitát. Mi ez, ha nem felkészülés a felnőtt életre?

Másban is megmutatkozik a jövőtervezés. A mindennapos időtöltések közt sorolja Hajnal a szabad játékot, a közös éneklést, a zeneeszközök – csörgő, dob, ritmusbot – használatát. Mondókázás színesíti a programot, ezt angolul is megtehetik. Speciális fejlesztő eszközöket szerzett be a fenntartó. Például a szem és a kéz összehangolását, a színvilág gazdagságát, a mozgáskoordinációt, a finom motorika kialakítását szolgálják a gyermekbarát játékok.

Elhivatott szakemberek ülték körül az asztalt október 11-én. A pedagógiai végzettségű, a védőnő, a kisgyermek-gondozó, a nyelvoktató, a dajka azon fáradoznak, hogy valóban otthonosan érezzék magukat a családi napközibe érkezők. A háromszori étkezés természetes, mint ahogy az is, hogy a hivatalosan megszabott, 8-16 óráig tartó elfoglaltság a szülői kérésre rugalmasan változtatható. Ha kell, akár reggel 7-től, de fél 8-tól mindenképpen bejöhet a gyerek. Ha pedig a szülő nem ér oda 4 órára, semmi baj, akár 5 órakor is hazaindulhatnak. Ismerve a munkahelyek eltérő időbeosztását, a családi napközi természetesen alkalmazkodik: lehetőség van egésznapos, félnapos vagy akár néhány órás gyermekfelügyeletre is.

gyermeke_den.jpgAki már jár valamelyik bölcsődébe, mégis az Új utcai családi napközit választaná, gond nélkül átjelentkezhet. Minden érdeklődőt szeretettel várnak, akár személyesen a helyszínen, akár telefonon vagy e-mailben szeretne többet megtudni a részletekről. Cserés Hajnalt a 06-20/8860-381-es számon vagy a csereshajnal@gmail.com e-mailen lehet elérni. Pál Orsolya száma 06-30/244-8450, a Forró Lénárt Enikő elérhetősége 06-70/3670-776. Elsősorban Nyíregyházáról és térségéből, de akár az Észak-Alföldi Régió bármely településéről jöhet kisgyermek a családi napközibe. Bizonyára megnyeri a szülők tetszését, hogy az általában igen drága magánintézmények gyakorlatával ellentétben a Gyermekédenben mindössze 10 ezer forintot fizet havonta az elhelyezésért a szülő. Ehhez jön még a háromszori étkezés díja, de még így is sokkal kedvezőbb a belvárosi családi napközi igénybevétele.

Nemcsak nevében, de szellemiségében is gyermekbarát környezetet varázsolnak az újonnan nyíló családi napközibe. A hit, a szeretet, a kedvesség, a törődés, a másik elfogadása és még egy sor pozitív érték, amelyhez következetesen ragaszkodik a fenntartó és valamennyi gondozó is természetesnek veszi ezt. Már csak az a kérdés, kik lesznek azok a szerencsés „Gyermekédenesek”, akik leghamarabb jelentkeznek, hisz november elsején már tárt ajtókkal és nyitott szívekkel fogadják az érkezőket.

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről!

Szerző: Napkelet Népe  2016.10.11. 21:00

Biszák László alkotása

14611060_1439070619442946_4472783383435060635_n.jpg

Akril

2011

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.10.09. 08:03

00134_15_barath_laci.jpgKutya kemény tudott lenni, ordítozott, kiabált a munkatársaival, de gyorsan elmúlt a haragja, utána már kisimult az arca és szinte kenyérre lehetett kenni. Egyetlen gyermeke, lánya, Anette volt a mindene, neki, na és a kézilabda csapatnak bármit megadott. Megérdemelten fürdött a sikerben, manapság is rengetegen emlegetik a nyíregyházi kézilabdások sikereit, hozzátéve Baráth László nevét. Laci bácsi, ahogy mindenki hívta, hat éve hagyott itt minket.

Lángolt, izzott körülötte a levegő, azonnal akart mindent és el is érte. A Kárpát-Hús név a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején fogalommá vált, részben az általa gyártott hústermékek, de talán sokkal inkább a nevét viselő kézilabda csapat miatt. Micsoda reklám volt akkoriban, amikor a csapat megverte a világverő Fotexet, vagy például a Dunaújvárost, s volt olyan idény, amit hazai pályán veretlenül zárt. A kézilabda révén megismerték a céget, a termékeit, úgyhogy a húsos cég a kézilabda frigye igencsak gyümölcsöző volt. Amikor sikerült a Kubából érkező és válogatott kézilabdásokból álló kontingensből két játékost, Hernandezt és Fist igazolni, akkor szinte megőrültek a szurkolók. Laci bácsit mindenki a keblére akarta ölelni, a kubaiakat és a többi játékost őszintén szerették, a csapat tulajdonosa pedig büszke mosollyal figyelte a játékosokat, a meccseken hangosan szurkolt, tapsolt, a VIP páholyból kiabálva buzdította őket nagyobb erőbedobásra. Egy-egy meccsre az egész város megmozdult, az enyhe kifejezés volt, hogy a csilláron is lógtak, hiszen a széksorokat elválasztó lépcsőn is ültek, hátul pedig fürtökben lógtak a szurkolók. Szerintem, ha most lenne ilyen, a katasztrófavédelem munkatársai a maradék hajukat is kitépnék! Szerencsére nem volt balhé, mindenki örült, mosolygott, szurkolt, buzdította a csapatot, olyan hőfok volt a játéktéren, mintha szaunában lennének a játékosok.

A kilencvenes évek elején a sávház alatti boltjában találkoztam vele először, az volt a nagykereskedelmi raktár. Elegánsan fogadott, mindig szövetnadrágban, vasalt, lehetőleg fehér színű ingben, sötét zakóban volt, na és nem hiányzott a nyakkendő sem. Nagyon pedáns ember volt, kellően hiú volt ahhoz, hogy a külcsínre maximálisan adjon. Őt nem lehetett látni tornanadrágban, pólóban, a nyári nagy melegben mondjuk térdnadrágban, azt nem szerette. Hihetetlen üzleti érzéke volt, hiszen akkoriban gyártókapacitás nélkül vásárolt és adott el, közben az egyre nagyobb hasznot lefölözte. Azonnal döntött, nem variált, megérezte a jó üzlet lehetőségét, hiszen a kilencvenes évek elején azért volt áru, csak nem mindig jutott el a megfelelő boltba. Ebben ő maximálisan partner volt, adott, vett, számlázott, de mivel akkoriban nem volt divat az utalás, minden készpénzben mozogott. Nem volt abban a boltban semmi, csak egy asztal, meg egy vaskazetta, abban volt az áru ellenértéke, azon szinte rajta ült Mártika, a titkárnő, aki kezelte a pénzt. A hátsó raktárban voltak hatalmas fagyasztók, de ott nem sokáig tárolták a fagyasztott hústermékeket, vitték, mint a cukrot. Ment az üzlet, a közvetítő szerep helyett Laci bácsi másra vágyott. Egyhamar kinőtte a cég a sávház alatti boltot, jöhetett a nyírpazonyi bázis, az irodaházzal, a hűtőkapacitással, majd a lerakatok, a madai nevelde, sőt még Szarvason egy húsüzem. Nyírpazonyban már igazán elegáns volt az irodaház, minden patent volt, szépen be voltak rendezve az irodák, természetesen a vezérigazgató irodája is, az udvaron ott voltak a hatalmas hűtőkamrák, a szállító kocsik tonna számra vitték az árut. A vezérigazgatói iroda mellől egy dolog nem hiányozhatott: a hűtőből a Spaten sör. Imádta a habzó nedűt, délutánonként, amikor hazaindult naményi családi házába, a kocsi hátuljába egy táska sört naponta be kellett rakni. Ha még egy hideg sör mellé mondjuk a perzselt malacfüle jutott, amit jól belemártott a sóba, akkor szinte a mennyekben érezte magát!

Hihetetlenül pörgött a cég, szárnyalt az eladás, Laci bácsi olyan volt, mint egy Duracell nyuszi, fáradhatatlanul szervezte a kereskedelmet. Vályi Péter volt a jobb keze, akivel nagyon egymásra találtak, két hihetetlen üzleti érzékkel megáldott ember csapott egymás tenyerébe, egymást kiegészítve növelték a forgalmat. Növekedett a cég, folyamatosan vették fel az embereket, növekedett a géppark, az eladás. Akkoriban jött az ötlet, a saját gyártókapacitás megteremtése, egy olyan vertikum kialakítása, ami manapság már elvárás: a keverőtől a késztermékig, a sertéshizlaldától a modern feldolgozó gépekig kiépíteni mindent. Az első lépés, a legnagyobb dobás az aranyosapáti gyár felépítése volt. Hogy miért Aranyosapáti? Ez nehéz kérdés, de ugye az elmaradott terület, volt munkaerő és arra számított a cégvezetés, hogy az orosz, ukrán, esetleg román piacra lehet teríteni az árut, na és onnan is lehet az eladást generálni Kelet-Magyarországon.

szszb_32_mcs_barath_laszlo175a.jpgAranyosapáti vezetése két kézzel kapott a lehetőségen, hiszen sem előtte, sem azóta hasonló üzem nem épült fel a községben. Nem kisebb személyiség érkezett az alapkő letételre, mint George Pataki, akkoriban New York állam kormányzója, a mostani amerikai elnökválasztás egyik indulója, aki időközben visszalépett. A kormányzó apai nagyapja ugyanis Aranyosapátiból vándorolt ki 1908-ban, gyermekük, George Pataki édesapja, Louis postásként dolgozott, fiúk 1945-ben született. Hatalmas attrakció volt az alapkő letétel, utána a helyi általános iskola ebédlőjében volt a több fogásos ebéd, ahol az ünnepi beszédet dr. Zilahi József, a megyei közgyűlés akkori elnöke mondta. Mindenki boldog volt, igazán megadta a módját a cég az indulásnak, hiszen ilyen attrakció nem mindennapos.

Neki a kézilabda volt a szabadidő eltöltése, a hét vége, az élmény, az igazi siker. A csapat felvette a Kárpát-Hús NYKC nevet és olyat produkált, amely mindig emlékezetes maradt, s amellyel a gárda és a játékosok is beírták magukat a nyíregyházi sporttörténelembe. Sok meccs maradt meg emlékezetünkben, de talán kettőt emeljünk ki, az első, a Dunaújváros ellen azért, mert a vendég gárda a téli útviszonyok miatt közel két órát késett. De ez nem zavarta a szurkolókat, szépen kitartottak, s ünnepelték a sikert. A másnapi újságba azt írtam, hogy a várakozás alatt a helyi büfések szépen kerestek, ami miatt Igaz Laci, a büfét bérlő rosszallóan mondta: az Apeh is olvasta a cikkemet és tételes vizsgálatot rendeltek el, szerencsére rendben találtak mindent.

A másik meccsről szuperlatívuszokban lehet beszélni, a talán a soha vissza nem térő, a legemlékezetesebb meccs 1998 októberében a Buszacsában a Fotex KC ellen, amikor is 1 góllal nyert a nyíregyházi csapat. A hazaiak kapujában Hernandez kivédte a veszprémiek szemét. Néhány évvel előtte a magyar és a kubai sportszövetség egyezsége alapján a fél kubai válogatott érkezett hazánkba, lehetett mazsolázni, ki melyik játékost akarja leigazolni. Természetesen a Fotex választhatott először, elég, ha csak Carlos Perez nevét említjük, akire rögtön lecsaptak a veszprémiek. A nyíregyháziak a kapus Hernandezt és a nagyszerű átlövőt, Fist választották. Hernandez igazi showman volt, nem elég, hogy a csoki színű kapus betöltötte a kaput, hihetetlen módon ragadt hozzá a labda. Óriási szíve volt, a közönség imádta. Számtalan sztorit mesélnek róla, egyet Önökkel is megosztok: az ellenfélnek hétméterest ítéltek, a játékos a labdával odaállt a büntetővonalhoz, a bíró sípolt, Hernandez mintha semmi nem történt volna, sétálgatott a kapu előtt és a kapufa mellett. A büntetőlövő nem értette a helyzetet, csak akkor, amikor a bíró sípolt és elvette a labdát az ellenféltől, mondván nem végezte el a büntetőt, amire Hernandez egy fogpaszta mosollyal válaszolt.

Természetesen az ominózus Fotex elleni meccsen végig védte a meccset, nem is akárhogyan, hiszen mindössze 16 gólt kapott, abból Perez hatot lőtt neki. Nézzük a mieink összeállítását: Gábosy, Bécsi, Habuczki, Fis, Medve, Kiss, csere: Mohácsi, Kerekes. Fis hatot vágott, Medve belőtt két hetest, meg egy akciógólt, Mohácsi négyet lőtt. Abból a csapatból Bécsi, aki talán idén fejezte be az aktív játékot, a nagy csapat és a juniorok edzője, Medve iskolaigazgató és NB I-es játékvezető, Mohácsi, az örökifjú, még mindig játszik NB I/B-ben, elpusztíthatatlan, Kerekes a kicsiket edzi és ismét a Buszacsában, vagy az új nevén, a Continental Arénában dolgozik. A csapat edzője az a Bíró Imre volt, aki kapusként a magyar válogatott tagjaként világbajnoki ezüstéremmel, olimpiai 4. és 7. helyezéssel büszkélkedhet. Bíró Imre azt nyilatkozta a meccs után, hogy köszöni a fiúknak a játékot, akik ezzel a győzelemmel ajándékozták meg édesanyját a születésnapján. Még egyet nevet azért érdemes megjegyezni az egykori nyíregyházi csapatból, bár éppen akkor nem játszott, a Kaplonyi Zoltánét, becenevén Kapáét. Ha Mohácsira azt mondtuk, hogy elpusztíthatatlan, akkor Kapa a nyíregyházi Terminátor, hiszen 40 évesen továbbra is játszik az NB I/B-es nyíregyházi kézilabda csapatban. De nézzük a Fotex csapatát, a kapuban Szathmári védett, előtte Pásztor, Perez, Gulyás, Éles, dr. Oszlánczi és Zsigmond játszott, csereként Mezei, Csoknyai, Kis és Aloyo jutott szóhoz. Perez hiába lőtt hatot kevés volt. A két csapatból egyébként ő még mindig játszik, szerintem az alkata, az izomzata lehetővé teszi, hogy valamelyik arab országban akár 50 évesen is pályára léphessen. Kaló Sándor, a vendégek szakvezetője elismerte, hogy a Nyíregyháza jobb volt, de hozzátette, főleg a hihetetlen kapusteljesítménynek köszönheti a győzelmét. Zengett a Buszacsa, ilyen ünneplésben talán a férfi röplabdások részesültek, amikor megnyerték a bajnokságot. 

Laci bácsi nagyon szerette őket, a játékosok sokszor tőlem kérdezték, milyen hangulatban van, mert ha jó, akkor megadott mindent, ha a cégügyek miatt esetleg morcos volt, akkor inkább nem jöttek ki hozzá, hanem megvárták, míg jobb kedvre derül. A játékosok kaptak bőven, Laci bácsi elismerte őket, volt, hogy jött a boríték, egy nagy kanna bor, egy karton pálinka vagy éppen egy húsos szeretetcsomag. A kézilabdásoknak szinte szabad bejárásuk volt a céghez, sokszor ott toporogtak a vezérigazgató szoba előtt, várva, hogy nyíljon az ajtó és Laci bácsi meglássa valamelyiküket. Ha ez megtörtént, legtöbbször minden cégügy halasztva volt, mert ott voltak az aranykezűek. Soha nem távoztak üres kézzel, Laci bácsi bőkezű volt velük.

Az az ominózus Fotex elleni meccs amúgy is örömünnep volt, hiszen Laci bácsi ott köszönte meg Csabai Lászlóné polgármester asszonynak, és dr. Zilahi József megyei közgyűlés elnöknek a támogatást, valamint három búcsúzó játékost, Dévaldot, Szabót és Kunt is köszöntötték. Még egy játékost emelnék ki a Kárpát-Hús későbbi csapatából, Szergyukot, vagy ahogy mi hívtuk, Szigyát, aki megtanította velünk a manapság már mindenki által alkalmazott cundert. Varázslatosan csuklóval áldotta meg az élet Szigyát, aki még az alapvonalról beugorva is be tudta csavarni a labdát a kapus mellett, ez volt a cunder. Laci bácsi még hosszú ideig emlegette Szigyát és a cundert!

Még a kétezres évek elején az egyik internetes oldalon a hozzászólók megszavazták a kilencvenes és kétezres évek legjobb nyíregyházi csapatát, amelyben a kapus Hernandez és Lencsés volt, a mezőnyjátékosok között Harsányi, Tóth Edmund, Mohácsi, Fis, Belányi, Habuczki, Bécsi, Tombor, Kaplonyi neve szerepelt. Ebből is látszik, hogy a Kárpát-Hús korszak a nyíregyházi kézilabda élet egyik aranykorát jelentette. Beszéljünk egy kicsit a két idegenlégiósról. A két kubai karrierje egy kicsit elkalandozott Nyíregyházáról, hiszen Hernandez Budapestre igazolt, aztán csak annyi hír jött róla, hogy elhagyta a lakását, elrepült Spanyolországba, ahol évek múlva holtan találták lakásán. Fis is eligazolt, teljesen eltűnt. A Kárpát-Hús egy idő után megszüntette a csapat szponzorációját, a gárda több edzőváltozás után maradt az NB I-ben, az utóbbi években az NB I/B-ben játszik, reméljük, néhány éven belül az első osztályban találjuk őket.  

Persze azért ne gondoljuk, hogy csak a kézilabda jelentette a szabadidős elfoglaltságot Baráth László számára, hiszen ott volt a tákosi tópart, a vásárosnaményi Forrás Klub, vagy az emlékezetes utazások. Utóbbiból talán egyet emelnék ki, ezt többször emlegette nekem. Keresztbe-kasul átutazták a családdal Amerikát, mindenhol a Hotel Hiltonban laktak, hatalmas limuzint bérelve nézték meg a hatalmas kontinens nevezetességeit. Ott sem tagadta meg önmagát, az időeltolódás miatt éjszakánként órákat telefonált a cég munkatársaival, csak akkor ment lefeküdni, amikor már mindenkinek elmondta az aznapi teendőket. Nem érdekelte a tetemesre rúgó telefonszámla, a céges kapcsolatból még a tengerentúlon sem tudott kilépni. A másik emlékezetes momentum volt, amikor házassági évfordulójukon a Hilton éttermében egy hatalmas csokor vörös rózsával köszöntötte feleségét, Ilikét. A tákosi kis tó és mellette a kis ház egy ékszerdoboz volt, ott rendezett családi, céges bulikat és a naményi Forrás Klub tagjait is ott fogadta. A Forrás Klub éppen azért jött létre, hogy a helybeli vállalkozókat összehozza, segítsék, támogassák egymást, az összejövetelek mellett különböző célokhoz gyűjtöttek anyagi forrást, ennek a klubnak az egyik aktív tagja volt Baráth Laci.

Amíg a kézilabdás évek tartottak, addig gyakorta találkoztunk, utána már ritkábban. Amikor összefutottunk, beszélt a romániai terveiről, a nagy multi cégekhez történő beszállításról, lányáról és unokáiról, akiket imádott. Óriási reményt fűzött a romániai terjeszkedéstől, szeretett volna szinte valamennyi nagy élelmiszerláncba bekerülni. Aztán egyszer csak bombaként robbant a hír, hogy elrendelték a Kárpát-Hús felszámolását, majd pár nappal később jött az újabb, az Észak-Alföldi Regionális Fejlesztési Zrt. tulajdonrészt szerzett a cégben. A Kárpát-Húst később felszámolták, az üzemet bezárták. A felszámolás elkezdése után már ritkábban járt a Forrás Klub rendezvényeire, betegeskedett, mindenki bíztatta, kemény, erős vagy Laci, túl leszel a betegségen. Sajnos nem, 2010-ben már csak a halálhíre érkezett.

***  mcs1.jpg
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Máthé Csaba

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről!

Szerző: Napkelet Népe  2016.10.08. 08:33

Polgármester

Sajólád

szszb_32_ki_pozbai_zoltan_1000.jpg2010-ben többen is megkerestek, hogy induljak a polgármester-választáson. Nem volt egyszerű döntés, ki akarom-e próbálni magam egyáltalán a közigazgatás berkeiben, hiszen 1989 óta a versenyszférában dolgoztam. Szép sikereket értem el vállalkozóként. Ugyanakkor vonzott az új terület, sosem riadtam meg a kihívásoktól. Sőt, az eltelt évtizedek alatt kemény edzést kaptam, jó pár nehéz időszakon van túl a Pozbai és Neje Kft, amit 1995-ben alapítottam, vagyis egy több, mint 20 éves cégről beszélünk.

Hosszú évek kitartó munkájával folyamatosan bővítettem a céget, dolgozóink létszámát, eszközállományunkat. Az irodám falán lóg az egyik első Kamaz teherautómról készült kép. Ma is nosztalgikusan gondolok vissza azokra az időkre, amikor még teherautót vezettem, fiatalabb éveimben szinte megállás nélkül hajtottam a céljaimért. Mert mindig is nagy terveim voltak, távlatokban gondolkodtam. Sikerem titka azt hiszem az volt, hogy valóban szerettem a munkámat, egyben nagyon teherbíró is voltam, nem utolsó sorban bátran kockáztattam. A piac alakulását persze figyelni kell, de a vállalkozói lét velejárója, hogy sok váratlan tényező van, amikre nem lehet felkészülni, csak adott helyzetben reagálni, remélve, hogy jó döntést hozol.

Hibátlan ember viszont nincs, mind hibázunk, de a hibáink egy részét helyre lehet hozni, ki lehet javítani, és erre törekednünk is kell. Ezt a szemlétemet polgármesterként is tudom kamatoztatni.  

Egy település irányítása nem könnyű feladat. Szerencsére hasznosítani tudtam a vállalkozói múlt tapasztalatait, különösen, ami a település gazdaságát illeti. Sajólád nehéz anyagi helyzetben volt, jelentős adósságállományt halmozott fel, részben a 2010-es nyári árvíznek is köszönhetően. Elsőként tehát ezzel kellett megbirkóznunk.

Polgármesterként azt tanultam meg, hogy tudni, merni kell olykor nemet mondani. Nem feltétlenül az a helyes döntés, ami mindenki tetszését elnyeri, sőt, ez irreális elvárás. Sokszor szembesülünk korlátozott anyagi lehetőségeinkkel, emberi tényezőkből adódó nehézségekkel, nehéz emberi sorsokkal, újabb és újabb döntéshelyzetekkel. A munkabírás itt is jól jön. Ideális esetben az önkormányzat dolgozói maguk is megtapasztalták már a versenyszférát és tudják, hogy az anyagi megbecsülés mögött milyen teljesítményt várnak el. Szerencsére jó csapattal dolgozom, segítjük egymás munkáját.

Sikereim elérésében nagy szerepe van családomnak. Feleségemtől sok támogatást kaptam és kapok, a település kulturális életének aktív résztvevője, építője. Lányaim már felnőttek, külön utakon járnak, büszke vagyok rájuk. Nekik is mindig azt mondogattam, azt csinálják, amit szeretnek és akkor igazi örömöt nyújt majd számukra a munka, és hogy értékeljék helyén az emberi kapcsolataikat.

Szívemen viselem a település mindennapjait. Büszkeséggel jelentem ki, hogy 2010 óta látványos fejlődésnek indultunk, évről évre szépülünk.

Az elmúlt években emlékhelyeket (Szent István tér és szobor, kopjafa) avattunk, közterületet (buszforduló) fejlesztettünk, felújítottuk az önkormányzati hivatal épületét. Leszigeteltük az iskolát és a karbantartó csoport épületét. A közösségi házat felújítottuk, benne a fiataloknak közösségi teret alakítottunk ki. Sikerrel pályáztunk megújuló energia (napelem) pályázatokra, korszerűsítettük a település közvilágítását. Kisbuszt vásároltunk a népművészeti egyesületnek, így az énekkar és a táncosok szállítása is megoldódott.  

Fellendítettük a település kulturális életét, rendezvényeink egyre színvonalasabbak, mind többen vesznek részt rajtuk. A településen élők száma szerencsére nem csökken, gyermekeket vállalnak az itt élő fiatalok, ezért az önkormányzat bölcsőde megépítését is tervezi. Mindemellett odafigyelünk szépkorúinkra és anyagi támogatásban is részesítjük őket.  

Legújabb beruházásunk egy önálló, önkormányzati fenntartású konyha az óvodában, amivel nemcsak az óvodás korúakat, de a településen élőket is próbáljuk majd minőségi étellel kiszolgálni. További terveink is szép számmal vannak, ezek megvalósításához folyamatosan pályázunk, hogy új forrásokat nyerjünk.  

Legbüszkébb a Wielgomlyny lengyelországi pálos településsel, 2015-ben kötött testvér-települési megállapodásra vagyok. Nagy tisztelettel és szimpátiával vagyunk egymás irányában és közös célunk, hogy ezt a szerződést valódi tartalommal töltsük meg, a lakosság, az óvoda, az iskola, intézményeink, vállalkozások bevonásával.

Közhivatalt látok el, a lakosságért dolgozom. Ez a második ciklusom Sajólád vezetőjeként. Újraválasztottak, a településen lakók többségének bizalmát élvezem. Tudom, hogy soha nem lesz mindenki elégedett, de az eredmények magukért beszélnek. Jó szívvel tekintek vissza az eddigiekre és bizakodom, hogy lesznek továbbiak is.   

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

Szerző: Napkelet Népe  2016.10.05. 11:09

Bíró Ernő alkotása

14441209_1432870450062963_6468347438779308115_n.jpg

26x38 cm. akvarell 

 

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.10.02. 08:41

14429222_1104889786253621_96674831_n.jpgNagydobos egyike a legrégebbi falvaknak a Nyírség keleti végén. Itt rendezték meg immár 16-ik alkalommal a Nagydobosi Sütőtök Fesztivált. A jeles esemény főzőversenyét egy mindössze 12 éves fiú, Kovács Péter nyerte.

A versenyen való részvétel feltétele mindössze annyi, hogy a benevezett étel egyik alapanyaga a narancssárga húsú tök legyen. Az itt élők jól tudják, hogy nemcsak a közismert töklámpás készíthető ebből a gyümölcsből, hanem remek ételek és italok is. A hatodik osztályos kisfiú a mátészalkai Képes Géza Általános Iskolába jár. Szabadidejében természet filmeket néz, érdekli a csillagászat, és a bányászat is. Ha teheti, szívesen horgászik apukájával, és testvérével, Ákossal. A családi főzéseken aktívan részt vesz, kuktáskodik.

Magabiztosan állt szülei elé azzal az ötlettel, hogy szeretne ő is indulni a megmérettetésen. Péter családjában gyakori a szabadtéri főzés. Édesapja, Csaba, bármikor odakészít egy gyors lecsót, vagy gulyást, mert vallja, hogy a bográcsban készült étel mindennél finomabb.

 – Itt Nagydoboson leggyakrabban tökös rétest készítenek. Peti valami különlegesebbet szeretett volna – meséli Mónika, az édesanya, aki bevallja, hogy nem lepte meg fia terve. A család jó barátjával közösen ötlötték ki, hogy sütőtökös-húsos raguval töltött lángost készítsenek. Szülői felügyelettel, és némi felnőtt segítséggel bár, de szinte egyedül vitte véghez Peti a feladatot.

14429140_1104889796253620_1088123832_n.jpgA fesztivál napján korán kelt a Kovács család. A tűz megrakásában is részt vett a szorgos gyerek. Apja tanácsára a töltelék elkészítésével kezdte a kisfiú a főzést. Az előkészített, felkockázott szalonnát bográcsban kezdte el pirítani. Amikor kisült a zsírja, apróra vágott vöröshagyma került az edénybe. Aranysárgára sütötte, majd a kis kockára darabolt sertéshúst kifehéredésig hagyta a nagyobb lángon, és csak ezt követően adta hozzá a fűszereket. Illatos fűszerpaprikát tett bele elsőként, majd borsot, fokhagymát, és kakukkfüvet.

Bele-belekavar, átforgatja a ragut. Látszik, hogy nagy kedvvel csinálja, élvezi, hogy ő is tudja azt, amit a felnőttek. Azért néha odapillant büszke szüleire. Bár szabad kezet adtak Péternek, azért féltő szemeiket le nem veszik gyermekükről. Az a sütőtök, amiből készül a töltelék, a szomszéd kertjéből való. Tudják a helybéliek, hogy ez a gyümölcs tele van vitaminnal, többek között kalciummal, vassal, C-vitaminnal. Magas A, B1, B2 és B6 tartalmának köszönhetően gyógyító hatással is bír, karotin tartalma pedig ragyogóvá varázsolja a bőrt. Peti többször is ellenőrzi a húst, mert tudja, hogy akkor kell hozzáadni a legfontosabb alapanyagot, amikor már majdnem megpuhult. Míg várakozunk, a kisfiú fát tesz a tűzre. A kérdésre, miszerint izgul-e a verseny miatt, felnőttesen válaszol:

 – Van esélyem. De ha most nem is díjaznának, akkor jövőre újra fogok próbálkozni.

Belekerül a sütőtök is a bográcsba, amit Mónikáék – kemény, vastag, szürke héja miatt – előre feldaraboltak. Élénk, sárga színével a szemnek is széppé teszi a tölteléket. A kész ragut félreteszi, és nekilát a lángos dagasztásához. A családi barát, István az, aki irányítja, mert még nem csinált ilyet Peti. A tejben, kis cukorral felfuttatott élesztőt adja az átszitált liszthez elsőként, majd langyos vízzel elkezdi összekeverni. Meglepett az arca, ahogy a kezére ragad a tészta, de a mosolya nem hervad le. Néha megáll, leül pihenni.

– Ez nehezebb, mint hittem – mondja kissé fáradtan.

Aztán újult erővel dagasztja a lassan már hólyagos tésztát. A kellemes időnek köszönhetően, itt a szabadban is gyorsan kel a lángos tészta. A deszkán kis köröket szaggat ki, majd kézzel széthúzgálja, akárcsak a hagyományos lángost szokás. A töktől sárgálló, illatos töltelék, és a látvány, hogy egy kisfiú áll a gyúródeszka mögött, idecsalja a fesztiválra érkezőket. Ügyesen simítja a tésztára a ragut, és fedi be a másik lappal. Széleit összecsippenti, alaposan, hogy ki ne folyjon az értékes szaft, és bőséges olajban süti. Az olaj mellett már van felügyelet, mégiscsak veszélyes ez egy kisgyerek számára.

Péter ránéz az órára. Hamarosan a zsűri elé kell vinnie az étel.

14442591_1104889789586954_1263462503_n.jpgKéső délután van már, amikor kihirdetik az eredményt. Meglepetés, és boldogság ül a Kovács család arcára, amikor elhangzik az első helyezett neve. Péter büszkén mosolyog.

Felmerül bennem a kérdés, hogy mi lesz, ha nagy lesz?

– Kamionos. – vágja rá, serleggel a kezében.

Úgy látszik, mégsem lesz konkurenciája a környékbeli szakácsoknak. Az esemény utáni napokban megtudom, hogy riportra kérte fel Petit az egyik közismert tévécsatorna.  Hamarosan a televízióban is megnézhetjük hogyan is készíti ezt a finom, tápláló, nagydobosi ételt.

*** 13336137_1022956094446991_411497681802646501_n.jpg

   Írta: Kiss Erika

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.10.01. 08:08

Polgármester

Nekézseny

szszb_32_ki_uj-tozsa_csabane.jpgA borsodi Bükki Hegyháton fekvő 747 fős községben szeptember 24-én adták át az új református  parókiát, amelyen részt vett a magát mindig nekézsenyinek valló Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Csomós József református püspök is. A vallási élet mellett az ott élőknek egyre nagyobb igénye van a hagyományőrzésre, a Páva Kör mellett a katonakórusban is aktívan kiveszik részüket. Szeleczky Zita színművésznőnek annyira megtetszett ez a hely, ahol gyermekkorának egy részét töltötte, hogy végakarata szerint a csendes kis falu temetőjében helyzeték örök nyugalomra.

A 2014- évi önkormányzati választásokon, jelöltként a helyi posta vezetője, Új-Tózsa Csabáné Katika is indult, aki nyolc éven át vezette a község iskolájának szülői munkaközösségét, munkahelyén pedig minden hír eljutott hozzá. Ezért tudta, mire van még szüksége a helybeli embereknek. A választási eredmény sikert hozott számára.

– Ózdon 1985-ben kitűnő eredménnyel végeztem a szakmunkásképző kereskedelmi és vendéglátó ipari szakát, majd a Bródy Szakközépiskolában érettségiztem kereskedelmi-áruforgalmi és gazdálkodási szakon. Ezután a Magyar Posta lett a munkáltatóm és 19 éven keresztül vezettem a helyi postahivatalt – mondta bemutatkozásképpen a tősgyökeres nekézsenyi családból származó polgármester. Folyamatos munkáját a gyermekszülések szakították meg. Nagyobbik fia, Balázs 28 éves és vagyonőrként dolgozik, míg a 25 éves Ákos Budapesten egy bank alkalmazottjaként keresi a kenyerét. Csaba, a családfő karbantartó munkával tölti mindennapjait a helyi intézményeknél.

Katika jókora energiával látott munkához, amiben könnyebbséget jelentett, hogy elődjétől adósság nélkül vehette át a hivatalt, mely már Közös Önkormányzati Hivatalként működik. Négy település tartozik a Nekézsenyi Közös hivatalhoz. Ekkorra már kiépült a teljes infrastruktúra, de jó állapotban voltak a belterületi utak egy része is. A József Attila úton a csapadékvíz elvezetését és az árkok betonelemes kibélelését, valamint a Kossuth utca felső szakaszának járdafelújítását viszont már a tavalyi évben végezték el. Talált a közfoglalkoztatási programhoz is értékteremtő elfoglaltságot, hiszen a Start munkaprogramon belül felújították a buszmegállókat és a hidakat, a falu szépítésére pedig virágtartókat és padokat készítettek. A közösségi ház udvarán fedett színteret alakítottak ki, ahol a helyi rendezvényeket tartják. Pályázati sikernek köszönhetően kezdődött el tavaly nyáron a már említett református parókia építése, ami máris meghatározóvá vált a falu arculata szempontjából is. Ennek átadása egybeesett az egyházközség önállósodásának 230., valamint a kőtemplom alapkőletételének 200. évfordulójával.

Nekézsenyről 1415-től származnak az első írásos dokumentumok. A későbbi évszázadokban a kevés mezőgazdaságilag művelhető terület mellett működött ott több vasércbánya, az érc jelenlétét mutatják a több helyen vöröslő hegyoldalak. A térség szénbányái egykor ugyancsak sok embernek adtak munkát. A falun átfolyó Csernely patak több vízimalmot táplált, az utolsó ilyen őrlőberendezésre a legöregebb helybeliek még emlékeznek, hiszen 1962-ig működött. Jellemzően kétlaki életet éltek a nekézsenyi emberek, hiszen a főállás mellett kivették részüket a háztáji gazdaságból is. Minderről megemlékeztek 2015-ben a 600 éves évfordulón, amelyre faluköszöntő napot szerveztek. A méltó ünnepléshez az Emberi Erőforrások Minisztériumától emlékmű elkészítésére nyertek pályázatot. Kiadtak egy könyvet „Évszázadok a Bükki Hegyháton” címmel és megnyitották a Hagyományok Házát a régi iskolában. Utóbbiban látható az egykori önkéntes tűzoltók ruházati és műszaki felszerelése, Magyar László fotográfus fényképezőgép gyűjteménye, a gyerekek pedig kétszáz babában gyönyörködhetnek. A tárlatok tovább bővülnek, hiszen az Együtt Nekézsenyért Egyesület tagjai már gyűjtik a régi falvédőket, szőtteseket és a kézimunkákat. Az idáig féltve őrzött darabokat egyre többen ajánlják fel a közösség számára.

Nyertek még négymillió forint közművelődési érdekeltségnövelő támogatást, amiből a régi iskola nyílászáróit cserélték ki, de elvégezték a külső vakolást és a csatorna felszerelését is.  

Csatlakoztak a könyvtár mozi és a könyvtári fiesta mozgalomhoz, és emléksarkot kapott a helybeli születési Balogh Béni ifjúsági író. Sikeres volt a könyvtárbővítésre benyújtott pályázatuk is.

Polgármester asszony szerint Nekézseny csendes, nyugodt környezete, jó levegője, kiváló közbiztonsága vonzza a pihenni, feltöltődni vágyó látogatókat. A Szeleczky Emlékházban láthatók a színművésznő személyes tárgyai és néhány ismert filmjének ruhadarabjai, amelyek sokakban ébresztenek nosztalgiát.

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.29. 08:16

Írta: Antal Anikó 

 

phpthumb_cache_srca5e614dc4ae8b0ecdb10587c696ff93f_par988ef067f406e2bc39e11a1d4cc292c6_dat1474370869.jpegCsendes bolond. A legtöbben csak így emlegetik. Torontóban, a nagyváros vörös téglás ódon épületei között, egy forgalmas közért sarkán,  kezében  fehér műanyagpoharat tartva, nap mint nap golyóstollakat árul. Feketét, zöldet, pirosat és lilát. Egy barna műanyagláda tetején álldogál, vagy a járdán sétál és szaval, szónokol, mint a középkorban a hordó tetején álló kikiáltók vagy garabonciások. Az utcák egyszerű homo ludense. Kopott, piszkos kabátja majdnem a földet sepri, ősz haját kék sapka borítja. Arcán a mély ráncok komikus, de mégis szomorú keretet festenek fáradt, kék szemeinek, melyeket meg jobban kiemel a vastag, barna, Woody Allen-féle szemüvegkeret. Akár ő is lehetne. Woody, a csendes bolond. De magamban csak úgy hívom: Bagó.

„I wanna take you to Hoollywood!” – énekli rekedt, fals hangján. Rosszabb napjaimon némán elhaladok mellette. Ilyenkor utánam szól: He, Marylin! Egykedvűen fordulok meg, s teszek egy pénzérmét a kezébe. A tollat a pohárban hagyom. Hálásan mosolyog. Néz rám a vastag szemüvegkeret mögül, fürkészi mozdulatlan arcom, s mint egy fekete-fehér régi mozifilmből kilépő bon vivan, a város zajában, kezet mellkasára téve suttogja: Gyere hozzám feleségül – itt mindig hatásszünetet tart  –  Marylin! S kacag. Jóízű, de groteszk kacagással. Kék sapkáját, mint bolondos csörgősipkát, kissé meghajolva felemeli, néha még kezet is csókolna, vagy pukedlizik, hogy mosolyt varázsoljon az arcomra. Sikerül neki.

Sietve megyek tovább. El kell érnem a villamost. Aztán az ablakból látom, sorra érkeznek az újabb Marylinek, Ginák. Őket követik Sophiák, Lizek, majd Brigittek, Audrey-k és Catherinek. A filmtörténet nagyasszonyai. Mind dobnak egy pénzérmét a kopott műanyag pohárba, a tollak mellé.

A villamoson merengve azon gondolkozom, ki lehet ő. Mármint Bagó. Mi lehet a múltja? Milyen az élete? Várja-e valaki egy-egy hosszú nap után a hűvös estéken? Kávéházban, közértben elkapott pletykafoszlányokból tudom, hogy évek óta minden nap itt áll, fehér poharával a kezében, s fals, mormogós dalolással mosolyt varázsolva próbálja eladni fekete, zöld, piros és lila golyóstollait. Van, aki megáll mellette, percekig társalog vele az időjárásról, apró-cseprő dolgokról, aztán kalapot emelve, pénzt a pohárba ejtve siet tovább.

Egy esős szombat délután a közérttel szembeni Queen Mother kávéházban, az ablak mellett üldögélve egy forró tejeskávét rendelek. Az üvegen gyöngyökben peregnek le az opálos esőcseppek. Egybemosódott, kissé homályos képet festenek az esőben a Queen Street szombat délutáni forgatagáról. A közért sarkán, a műanyag ládán most is ott áll nagy, kék esőköpenyében Bagó. Karimás kék sapkájában olyan, mint egy minden pillanatban repülésre kész, ázott tollú, kék madár. Ma nem énekel. Csak tartja a tollakkal teli kopott poharat. Egy idősödő pincér csendes léptekkel hozza a kávét az asztalomhoz. Tőle tudom meg, hogy Bagó a város több pontján is ismerős figura. Ő még emlékszik rá ifjú legénykorából. Emlékszik arra, hogy tizenöt évvel ezelőtt a metró aluljárójában szórakoztatta az embereket. Kérdezem a nevét, de ő sem tudja. Azt mondják, valaha színésznek készült, de az égi direktor másként rendezte. Valami történt az életében. Azóta kóborol így az utcákon, golyóstollat árulva.

Az ablakból látom, hogy Bagó lassan átveti vállán nagy, barna táskáját. Indulni készül. Gyorsan fizetek. Szeretném végre megtudni a nevét. Mire kiérek a kávéházból, már csak hűlt helyét látom. Elment. Mintegy varázsütésre, eltűnt hirtelen.

Egy hét múlva a pincértől tudom meg, hogy Bagó aznap este, nagy, kék, eső áztatta köpenyében tovaszállt. Elszerződtették. Messzire… Fel, az égi Hollywoodba.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Antal Anikó tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.28. 17:39

Hargitai Beáta alkotása

14440824_1425776697439005_3008538306483762211_n.jpg

30x21 cm. akvarell, papír.

2015.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.25. 08:41

 

uloroplabda_valogatott166.jpg1989-ben Las Vegasban a magyar ülőröplabda válogatott világbajnoki ezüstérmet szerzett Szekér László vezetőedző irányításával. A 25. évforduló megünneplését elmulasztottuk, talán a 30.-ra összejön a gárda, végül is, még van három évünk! A csapatban a nyíregyházi Piremonból Kekecs, Lőcsei, Domokos, Szécsényi és Gál játszott. A rendszerváltás hajnalán, Amerika, Las Vegas, Hotel Hilton, na!

Gál Jani a nyolcvanas években összeszervezte a nyíregyházi ülőröplabda csapatot, Szekér Lacit megfűzték, legyen az edzőjük, mindezt olyan sikerrel tették, hogy azóta örökös bajnokok! A válogatott gerincét is nyíregyháziak alkották, sőt Laci lett a gárda vezetőedzője. ’89 elején jött a felkérés, mehetünk Las Vegasba a világbajnokságra, ha összegyűjtjük a pénzt, mert a szövetségnek csak a nevezésre, meg esetleg a formaruhára telik. Egy hónapos szívós munka után tízezrenként sikerült összeszednem a szponzori támogatást, Rádi Gyula, aki szintén nyíregyházi, a nemzetközi szövetség bíróbizottságának tagja volt, elintézte a gyorsított amerikai vízumot, úgyhogy 10 játékos, Laci és én, mint csapatvezető indulhattunk Zürichen keresztül az álomvárosba. A formaruhát villámsebességgel intézték, a szponzor a megmaradt szövetvégekből intézte, fekete zakó, világos nadrág, fehér ing, világos nyakkendő. Pompás, végül is Las Vegasban 55 fok meleg volt!

Kicsit nyűgös volt az oda út, mert Laci a budapesti repülőtéren vette észre, hogy a szállodában a párnája alatt felejtette az útlevelét, vigyázott, el ne lopják, úgyhogy nélküle szálltunk fel Zürichbe. Volt egy kis aggódás, de szerencsére a szállodás megtalálta az útlevelét, s egy másik géppel utánunk jött, úgyhogy csatlakozott a küldöttséghez. New Yorkban két óránk volt az átszállásra, a mozgássérült fiúkkal, nagy csomagokkal nem volt könnyű, ráadásul a vízumnál egyik ablaktól a másikig rohangálnom kellett, mert egyikük sem tudott angolul, mindig el kellett magyarázni, miért és hova jövünk, közben velem ordítozott az amerikai vámos, hogy ne rohangáljak. Las Vegasban elegáns öltönyben szálltunk ki a gépről, Rádi Gyula pukkadozott a nevetéstől, hiszen úgy néztünk ki a fekete zakóban, mint az ázott varjúk, izzadtunk rendesen. Mindenki rövidnadrágban, pólóban fogadott, de mi megadtuk a módját, öltönyben! Mivel egy nappal hamarabb érkeztünk a versenyre a kelleténél, beköltöztünk a Hotel Hiltonba, de nem volt vacsoránk, reggelink. Irány a közeli kis bolt, ahol egy hátizsáknyi szendvicsre valót vásároltam. Visszafele majdnem rohantam, mert a nap égetett, az aszfalt néhol megolvadt, ahogy beértem a szállodába, az izzadtság szinte rám dermedt a 22 fokos légkondis helyiségekben. Szabadban egyre kellett vigyázni: ne fogjál meg bármilyen fém részt, mert odaég a kezed, ez érvényes volt a gépkocsi kilincsre is, amit csak ruhával, vagy pólóvéggel lehetett kinyitni.

A Hotel Hilton báltermében alakították ki a pályát, a fullos étkezésre egy közeli szállodába vittek el. Természetesen az első két nap sem múlt el kisebb fajta balhé nélkül. Mivel a 12 fős csapatból 8-an erős dohányosok voltak, nem értették meg, hogy a szobákban nem lehet dohányozni, mert füstérzékelők vannak bevezetve. Amikor beindult a füstérzékelő, riasztották a szálloda illetve a város tűzoltóit, akik nagy erőkkel elindultak tüzet oltani, közben beöltözött emberkék hatalmas fejszével rohangáltak a folyosón. Az a helyzet melegebb volt, mint a kinti 55 fok, csak nagy nehezen sikerült leállítani őket, megmagyarázni, hogy a dohányzás okozta, nincs tűz és rendeljék vissza a tűzoltókat. Akkor tényleg azt kérték: következő dobásunk már csak a pályán legyen, a szállodában nem!

Szerencsére a fiúk meghallgatták az intelmeket, dohányozni inkább lementek a kaszinóterembe. Ezt csak egy program miatt hagyták abba, a harmadik emeleti medencézésre bármikor hajlandóak voltak. Az a kánaán volt, az igazi pihenés időszaka. 55 fokban napozni, ahhoz kellett a napozókrém!

Nekünk Szekér Lacival szerencsére volt két külön programunk is, egy bizonyos George Ziros, vagyis Zsíros György révén, aki a hatalmas komplexum magyar származású konyhafőnöke volt. Mikor meghallotta a magyar szavakat, a nyakunkba borult és kettőnket végig vezetett a konyhai birodalmán, megmutogatta a jéghűtőben pihenő jégszobrocskákat, a készülő ételcsodákat, úgyhogy mesés gasztronómiai túrán vettünk részt. Este elvitt minket egy mexikói kocsmába, ahol az összes sört végigkóstoltuk, Laci amúgy is imádta a keserű nedűt. Mivel akkoriban alig voltunk eleresztve pár dollárral, a másnap esti sört egy kis leleményességgel pótoltuk. Este szétnéztünk a bálteremben, ahol a VIP részlegen egy embermagasságú kör alakú tartóból jégbe hűtött söröket ittak a különleges meghívottak. Bár majdnem lefagyott a kezem, de a megolvadt jégtömeg alján csak találtam két jófajta dobozos sört. Micsoda kincs volt!

A fiúknak jót tett a kaszinózás, a fürdőzés, mert szépen meneteltek előre a világbajnokságon. A döntőbe jutásért a norvégokkal játszottak, akik vígan fürdőztek a medencében, a mieinket viszont Laci nem engedte, hogy a meccs napján szétégessék magukat. Meg is lett az eredmény, hiszen simán nyertek, bejutottak a fináléba, ahol a hollandokkal játszottak. A hírek szerint ezt a sportágat a hollandok alakították ki. Először kiöregedett röplabdások ültek le játszani, lejjebb engedték a hálót, ez könnyebb volt, mint 40-50 évesen ugrálni. Aztán fokozatosan vették át a sportágat a mozgássérültek, meghozták a szabályokat, de klubszinten egészségesek is játszhatnak velük. A mieink a hollandoktól végül vereséget szenvedtek, de világbajnoki ezüstérmesként igazán maradandót alakítottak. Akkoriban még a szabályok sem voltak egyértelműek, nem volt mindegy, hogy egy sáncnál mekkorát „emelkedtél”, vagy ugyanez igaz volt egy hátsó soros ütésnél. Tényleg elégedettek lehettünk, hiszen a magyar csapat bekerült a világ elitbe, s a csapat gerincét alkotó nyíregyháziak nagyszerűen szerepeltek.

Ha ennek az ezüstnek a birtokában Szekér Laci veszi a fáradtságot és a gagyi orosz nyelvtudása mellé megszerzi a profi angolt, akkor bármelyik komoly válogatottnak, vagy klubcsapatnak az edzője lehetett volna. Végül is, mi sem bántuk, hogy maradt, hiszen nagyszerű sikereket ért el a válogatott és a Piremon élén.

Sajnos Laci már nincs köztünk, öt éve búcsúztunk tőle! 

***  mcs1.jpg
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Máthé Csaba

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről!

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.24. 08:39

Írta: Arany Piroska         

                                 

a_dacos_manni_masolata.jpgVasárnap délután Ingrid anyukája meglátta Mannit a lépcsőn üldögélni.

– Szervusz kislány, hogy vagy?

Manni készségesen felelt, úgy, ahogy azt a szomszédban lakó Jani bácsiéktól hallotta, ha délutánonként ott üldögélt közöttük, a kapu előtti lócán.

– Hát, köszönöm kérdését, megvónék, de inkább csak úgy vagyogatok!

Ingrid anyukája meglepődve nézett Mannira:

– Jaj, Manni – húzta össze a szemét –, ilyenkor azt kell mondani, hogy köszönöm szépen, jól. Majd odafordult a Manni anyjához:

– Miért nem járatják ezt a gyermeket óvodába, Zsolnainé, hiszen nemsokára iskolás lesz, és felelni sem tud illendően, ha kérdezem.

Manni anyukája erre nem szólt semmit, mert már jóval előbb észrevette, hogy neki jobb, ha nem vitatkozik, hogy ruha is cipő is kéne oda. De mert az asszony kérdően nézett rá, azt mondta, hogy majd most, az ősszel akarják beíratni.

Manninak egyéb se kellett ezután, egyre arról beszélt, hogy ő óvodába akar menni. Milyen az, az óvoda, kérdezgette az anyját.

– Milyen, milyen, te buta, hát vannak benne gyerekek, meg van óvónő, meg dajka néni.

Ettől Manni nem lett okosabb, nem is volt tőle nyugodalma az anyjának.

– Nemsokára iskolás lesz – mondta az apja –, vidd el, írasd be, hadd tanítsák a rendre.  

Így aztán egy reggel Mannira ráadták a jobbik ruháját, kiskabátját, a cipőjébe zoknit kapott, és fejére húzta a kedvenc piros svájci sapkáját. Elindultak az óvodába.

–  Hát az uzsonnás kiskosár? – kapott észbe Manni. És vitték az alkalmatos kis kosarat, benne a zsömle és egy alma, szalvétába takarva. Laci barackot nyomott a Manni piros sapkás fejére:

– Te vagy Piroska, vigyázz, a farkas el ne kapjon!

Manni most nem feleselt vissza, az óvoda miatt. Manniban a víg öröm váltakozott az aggódó félelemmel.

A ház, amiben az óvoda volt, egy kert közepén, nagy ablakokkal, széles lépcsőivel, kitárt ajtóval fogadta Mannit. Az előszobában ott állt a szigorú szemű dadus, fehér kendős fejével; fehér köpenyében olyan volt, mint egy doktor néni, és Manni erősebben szorította anyja kezét. De a dajka néni csak azt mutatta meg, hogy kiskosarat egy óriási kosárba kell tenni, a többi közé, és a sapka, a kabát, a fogasra került.

– Ennek itt a helye! – Manni csak nézett: – Ilyen hát az óvoda?

Nem, nem, az óvoda a másik szobában volt. A fal melletti lócákon gyermekek ültek, a kezüket a térdükön tartva, és egy másik fehér köpenyes néni azt mondta:

– Zsolnainé, a gyermeket itt lehet hagyni, délben valaki jöjjön érte, mert egyedül nem engedjük haza.

Az anyja máris otthagyta, így Manni egyből megtudta, hogy milyen az óvoda. Láthatta, ott állt a terem közepén, a többiek néma tekintetétől megszeppenve, egymagában.

A lábában mintha hangyák mászkálnának, vagy a cipő szorította, szerette volna levetni, megnézni mi van benne, de most nem lehetett.

– Hogy hívnak? – hangzott az asztaltól a sürgető kérdés. Manni meg se bírt szólalni.

– Én vagyok az óvó néni, holnapra tanuld meg a nevedet.

Odavitte Mannit egy pad széléhez, és leültette egy kisfiú mellé. A kisfiú odasúgta:

– Ugye tudod a neved?

Ám neki elszorult a torka, és hiába nem akarta, bő könnyek folytak le az arcán, hosszú, ázott csíkokat festve arra a jobbik ruhájára, amiben óvodába hozták.

– Manni vagyok, és te?

– Én meg Peti – és a kisfiú nézte Mannit.

Manni nem egy sírós fajta, még akkor se sírt, ha a nagyobb fiúk megverték, hanem aki bántotta, azt egyből lábélen rúgta. Ám a könnyek csak úgy maguktól jöttek, vajon mitől, hiszen itt az óvodában senki se bántotta. Az óvó néni akkor kezébe vett egy sose látott szerszámot, aminek a fedelét rácsattogtatta az aljához, és azzal énekelt, hogy aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Erre az összes gyermek felállt, körbejártak egymás után lépegetve, hogy pedig a rétes igen jó. Manni ülve maradt, a könnyektől nem látott, és nem énekelt. Akkor Peti erővel oda akarta vinni őt, hogy a többiekkel egyszerre lépegessen. De Manni ellenállt, és rángatni kellett. Ezt már Manni megsokallta, és sípcsonton rúgta Petit, aki hangosan feljajdult. Az óvó néni látta, hallotta, nem szólt semmit, csak letette a csattogót, elővett egy krétát, és pont a terem közepére, a villany alá, a padlóra rajzolt egy nagy fehér kört, és Mannit a két karja alatt fogva, húzta-vonta, a kör közepére.

– Rossz gyerek vagy – mondta az óvó néni –,  itt állsz, míg bocsánatot nem kérsz.

És a gyermekek tovább lépegettek, énekeltek körülötte a csattogó ütemére, pedig a rétes nagyon jó, kis gyermeknek az való.

Manni ott állt a kör közepén, csak néha guggolt le egy pillanatra, ha az óvó néni nem nézett oda. Egészen délig nem tudta, hogy miért kellene bocsánatot kérnie, amikor Laci jött érte:

– Az ennivalód megmaradt, miért nem ettél? – nézett a kiskosárba. – Na, milyen óvodásnak lenni?

– Akármilyen – mondta Manni –, csak mosmán tudom, hogy milyen, és többször nem akarok jönni.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Arany Piroska tárcái                                   

                                                       

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.21. 17:34

Huszár Boglárka alkotása

14389965_1419394964743845_599599392_n.jpg

Olaj, vászon

2009.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.18. 08:15

Írta: Balogh Géza

 

a_kis_tur_garbolcnal.jpgVolt egy cickányunk… No, nem sokáig, csak néhány óráig. Lent horgásztunk valahol Csaholc táján, a Túr mentén. A halak persze most sem jártak, meg sem mozdult az úszó egész éjszaka. Néztük hát az eget, meg a túlsó partot, hiszen oly szép, oly gyönyörű őszi éjjelünk volt! Hallgattuk a róka rekedt ugatását, a bagolyszárnyak suhogását, s vártuk a hajnalt, amely sosem volt még tán annyira messze, mint akkor, szeptember elején.

Egy almásládán bóbiskoltunk, mikor furcsa neszekre riadtunk. Még az este kerítettünk egy nagy öl szénát, hogy majd ráheveredünk, de csak az elemózsiás szatyrunk pihent rajta. Onnan jöttek a zajok. Zörgött a csontszáraz széna, meg a kenyeret rejtő zacskó.

Mi lehet ez? De nem láttunk semmit, senkit, különben is sűrű hajnali pára gomolygott a folyó fölött, s mi lassan már rémeket kezdtünk látni. Aztán egyszer csak megszűnt a mocorgás, hirtelen szellő támadt, elsodorta orrunk elől a ködöt...

S akkor megpillantattuk a félöklömnyi, hosszú orrú jószágot. Ott ült a lábunk előtt, s bennünket e furcsa teremtményeket nézett. Pillantott néhányat, majd felcsípett egy kenyérmorzsát, majszolni kezdte.

− Te! Ez cickány, vízi cickány! − súgta Béla, aki ismeri az erdők, mezők minden rendű, rangú lakóját. Én bizony sosem láttam még ilyen furcsa jószágot, de ezt gondolhatta a cickány is, mert a két ember közül csak engem figyelt. Béla rágyújthatott, krákoghatott mocoroghatott, rá se hederített. Bezzeg, ha én megmozdultam! Mint a gyík, surrant a vízparti bokrok közé, de kíváncsisága, éhsége legyőzte, félelmét. Néhány pillanat múltán már újból ott kuporgott előttünk, s ette jóízűen a halaknak szánt csalit.

Néztük, nézegettük egymást, mikor csattant a horog, hiába kaptunk mi már a bot után, messze járt a hal.

Elöntött a méreg. Egész éjszaka egyetlen kapás, azt is elszórakozzuk egy egérképű jószág miatt. Na, megállj! Vékony fűzfavesszővel nagyolt suhintottam rá. Rá? Hol volt ő már, mire a vessző a földre csapódott. Mintha madár lett volna, felemelkedett, s fejest ugrott… a vízbe. Ott evickélt szegény a Túrban, de meredek volt a part az istennek sem tudott szárazra vergődni. Végül Béla nyújtott be neki egy suhángot. A cickány belekapaszkodott, s megmenekült. Ott szárítkozott mellettünk, s egyre csak engem nézett. Megsajnáltam. Ócska pulóvert ejtettem mellé. Megvetően pillantott fel.

Bezzeg a Béla kalapja! Azonnal belefészkelte magát, csak két gombszeme világított ki a karima fölött. És, ki sem mászott addig, míg a felkelő nap be nem aranyozta a tájat. Akkor kikecmergett a kalapból, és − igaz, valamivel óvatosabban − ott folytatta, ahol pirkadatkor abbahagyta: szedegetni kezdte az elhullajtott csalit, a kenyeret, a tengeriszemeket.

Már cihelődtünk, de a cickányunk még mindig szorgosan takarított. Még mérgelődtünk is, hogy ránk se hederít, pedig végtére igaza volt: ki tudja, mikor várja hasonló terített asztal... Mert az idén már nemigen!

Szeptember végén jártunk már mikor papírra vetettem e sorokat, s véletlenül hallottam a hírt: árad a Túr, Garbolcnál már elöntötte az árteret. Vajon hová menekült a mi kis cickányunk? Vajon látjuk-e még egymást, valamelyik szép, csendes hajnalon…

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.14. 17:50

Testnevelő

Nyíregyháza

szszb_32_mcs_tatos_istvan_1000.jpgMárciusban, amikor Tatos Pista bácsit az öregfiúk kosárlabda Krúdy Kupáról kocsival hazavittem a régi Elefánt melletti lakásához, azzal búcsúzott: Csaba, Te nagyon rendes ember vagy, hogy hazahoztál, ha megélem, remélem, jövőre is jövök Hozzátok. Apádat meg üdvözlöm, nagyszerű röplabdás volt. 94 évesen hagyott itt minket a legendás testnevelő, a jövő évi Krúdy Kupán már csak a számtalan sztorit emlegetve emlékezünk rá.

Öcsi, Te nagyon jó kosaras lehetnél, ha lefogynál! Még a hetvenes évek közepén szólított meg Pista bácsi, akihez kosárlabda edzésre jártam. Az Öcsi elnevezés, az egy teljesen megszokott név volt nála, eleinte így szólított mindenkit, utána már a jó kosarasok nevét megjegyezte. A megszólítás azt is jelentette, hogy Pista bácsi a kosárlabdázás terén látott bennem fantáziát, úgyhogy olyan fogyókúrába kezdtem, hogy alig egy hónap alatt egy tízest leadtam, miután Pista bácsi elégedetten bólintott. El is vitt a budapesti korosztály döntőbe, ahol tisztességesen helyt álltunk, majd következő évben az emlékezetes soproni tornán is ott voltunk, ahol kis túlzással, halálra fagytunk a kollégiumban.

Az idei Krúdy Kupa egy nosztalgia óra volt, sorban sorolta a neveket, Makszin Laci, Ferenczi Csaba, vagyis Charlie, Buskó, Hegedűs, Kovács Sanyi, Rogoz, Szemerszki, Angyal Géza, Rezsőfi, Gergely Tamás, Ferkó Vili, Asztalos Jimmy, Makrai Laci, Bálint Ádám, Bem Apó és a többiek. Azt is tudta, hogy Ferenczi, aki válogatott kosaras volt, s szerintem a legnagyobb név volt, aki végzett a Krúdyban, disszidált és Los Angelesig meg sem állt. Még 1991-ben, amikor azon a vidéken jártam, megszereztem a telefonszámát, beszéltünk is, de találkozni nem tudtunk, a közös emlékeket idéztük fel. Hihetetlen energiával vezette az edzéseket és a meccseket, ott nem volt pardon, ha valaki nem figyelt, simán leordította, vagy ugrott a füles. Akkoriban egy szülő sem rohant az iskolába, ha a testnevelő az intenzívebb edzésmunkára való ösztönzésként kapott egy maflást, vagy jobban mondva egy pofont. Alacsony termetű volt, szálfa egyenes, hihetetlen szikár, az utolsó pillanatig is fizikailag és szellemileg is meglepőt produkált. Mindenki tisztelte, szerette!

Az utóbbi húsz évben tegeződtünk, akárhányszor találkoztunk, két téma mindig előtérbe került. Az egyik egy hatalmas győzelem, amit Széchényisként, vagy ahogy akkoriban hívtak minket, Kefésként arattunk a Krúdy felett. Kikaptunk vagy tízszer, de egyetlen egyszer tudtunk nyerni, ami abban az időben kuriózum volt és erre Pista bácsi emlékezett. Csipkelődtünk egymással, ahogy ránéztem, már mondta is: csak egyszer tudtatok nyerni, mert nem figyeltünk Rád és rengeteg pontot dobtál, de többször nem. Persze számomra az az egy győzelem volt a legfontosabb, megvertük a legendás Krúdyt. A másik téma Apám volt. Pista bácsi mindig szóba hozta. Ilyen félelmetes leütéseket röplabdástól még nem láttam, mondta, ahogy a süllyesztett röplabda pályán bebombázta a labdát az ellenfél térfelére, a salak alól majdnem feljött a talajvíz.

Amikor edzésre jártam hozzá, mindig a maximális erőbedobást és a győzni akarást sulykolta belénk, azt, hogy a küzdelmet soha nem szabad feladni. Alig 160 centi volt, de a nagy lovak között mindig bemutatta a labdás gyakorlatot, addig csiszolt egy-egy mozdulatot, míg azt mondta, na, végre! Amikor egy-egy országos döntőbe bejutottunk, tudták, a keleti végekről csak a Krúdy lehet finalista.  Ezeken a tornákon sztori hegyeket hallhattam Pista bácsiról, akinek az Öreg volt a beceneve. Hamiskás mosollyal tudta cukkolni a tanítványokat, egy-egy vele kapcsolatos történetet tovább szőttek és egymásnak adták tovább.

A legenda pedig maga Pista bácsi volt, aki minden évben nagyszerű játékosokat nevelt. Ahogy felépült 1969-ben a Krúdy, az egyik testnevelő Tatos István lett, Nagykállóról került a megyeszékhelyre. Fél szemére alig látott, a történet alapján még a negyvenes években, amikor fűzős labdával fociztak, úgy lőtték meg a labdát, hogy a fűző az egyik szemét megsértette. Azt már kevesen tudták, hogy egykoron tagja volt a világhíres Kerezsi Vándorcirkusznak, amely tornamutatványaival kápráztatta el a közönséget. Ezekből az elemekből jócskán maradt a tarsolyban, hiszen még nyugdíjasként szövetnadrágban is bemutatott bármilyen tornagyakorlatot az ámuló tanítványoknak. Azt is tőle tudjuk, hogy birkózásban háromszor nyert főiskolás bajnokságot. Dehogy voltam én birkózó, nevetett, csak erős voltam, megragadtam az ellenfelet, földre vittem és nem hagytam mozdulni.

Nem csak testnevelő volt, az életre tanította a nebulókat, arra, hogy a testmozgás életük végéig fontos, mindig mondta, tartsátok fitten magatokat, nézzetek meg engem. Nem csak kosárlabdában alkotott legendásat, hiszen a többi sportágban, így atlétikában, kézilabdában és tornában is képezte tanítványait. Azt vallotta, hogy 14-18 éves korban a fiataloknak érdemes több sportágat kipróbálni, utána eldől, melyiket választották. Persze azt is tudta, hogy a Krúdy mindig is az ország egyik legjobb középiskolája, a tanulók jelentős többségének a tanulmányok az elsődlegesek, utána jön a sport, de szerencsére ezek a tanítványok mindkét fronton maradandót alkottak. A kosarasok többsége főiskolát, egyetemet végzett, komoly pozíciókban dolgoznak és mindig szívesen emlékeznek legendás tanárukra.

Pista bácsi a nyugdíjba vonulása után még egy tíz évet óraadóként lehúzott a Krúdyban, a marsallbotot éppen egy korábbi NB I-es kosarasnak, Kovács Tibinek adta át. Szorgalmasan látogatta évenként az öregfiúk Krúdy Kupát, amikor jött a hír. Elindult veterán atlétikai versenyeken, s nem is akármilyen eredményeket szerzett. 2014-ben a 90-95 éves kategóriában a veterán atlétikai világbajnokságon diszkoszvetésben aranyérmet szerzett 16.71 méterrel, megelőzve portugál vetélytársát. Kovács András és Kerekes Laci hatására kilencvenévesen kezdett el atletizálni, ilyen korban hasonló szintű fizikai felkészültséggel senki nem rendelkezett az egész földkerekségen. Még 92 évesen is azt jósolta Kerekesnek, hogy jöhet a 20 méteres álomhatár! Előtte 2012-ben megjavította a 90 éveseknél a súlylökő magyar csúcsot, 7.75 méterrel Bökönyi Gyuri bácsi 5.65  méteres teljesítményét szárnyalta túl. Mondtam is neki, Pista bácsi meguntad a kertet, valami új kihívásra vágytál, igaz? Nevetve bólintott, de azért hozzátette: a kerti munka a legjobb hobbi, mindig karban tart! Munkásságát 2011-ben a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának Matolay Életműdíjával ismerték el. A kitüntetést az iskolai testnevelés és diáksport fejlesztése, valamint az olimpiai eszme terjesztése terén kifejtett kimagasló szakmai és pedagógiai tevékenység elismeréséül adta a Magyar Testnevelő Tanárok Országos Egyesülete, és a Magyar Olimpiai Bizottság.

Apámnak átadtam üdvözletét, aki a múlt héten szomorúan mondta, meghalt Tatos Pista!

***  mcs1.jpg
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Máthé Csaba

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről!

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.13. 14:45

Ősz Zoltán alkotása

14231793_1412580898758585_6735204092470731495_o.jpg

Pasztell

2009.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.11. 08:23

Írta: Csabai László

 

gerhard_gluck_2_masolata.jpg– Milyen jó az, mikor látod, hogy szép sorban minden vágyad teljesül – mondta H. Z., egykori szomszédom. H. Z.-nek már tizenhat évvel ezelőtt terepjárója volt, kétszintes családi háza, és Egyiptomba vagy Malajziába ment nyaralni.

Én és a Kedves egy kicsi, de szép társasházi lakásban éltünk, mellyel szemben terült el az ő villája, tehát voltaképpen nem én, hanem az egész társasház volt az ő szomszédja, de H. Z. szívélyes viszonyban volt mindenkivel. Jó ember volt H. Z. (Sajnos már nem él.) A nagyon gazdag emberek közt rengeteg jó fickó van, nem tudom, miért utálják őket annyira a költők. Habár tudom.

Mivel soha nem éltem szűkös körülmények között, megtehettem, hogy nem az anyagi gyarapodásban jelöltem meg éltem célját (bár most, ha belegondolok, nem tudom, jelöltem-e meg valamiben is), de H. Z. megjegyzését enyhe irigységgel kevert rosszallással fogadtam.

– Könnyen beszél, aki annyit apríthat a tejbe, mint te!  – vetettem oda neki félig tréfásan. – Nekem marad az, hogy ne legyenek nagy vágyaim.

H. Z. végignézett rajtam, osztott-szorzott, mintha belelátna a bankszámlánkba, a hitelszámlánkba, szüleim és rokonságunk bankszámlájába és hitelszámlájába, mintha sorra felbecsülné azokat az ingatlanokat, melyeket birtoklunk, aztán meghozta az ítéletet:

– Ne nyavalyogj! Minden vágyad teljesülni fog. És lehetnek nagy vágyaid! Csak túlnagy vágyaid ne legyenek!

H. Z.-nek igaza lett. Sorban teljesülnek a vágyaim: nagyobb lakás, új kocsi, utazás a Tátrába, Párizsba, Velencébe. Publikációk. Könyvek. A legfontosabbról, mint feleség, gyermek, nem is beszélve. És most egy újabb vágyam fog teljesülni. Holnap indulunk Brassóba. 

Brassót nem szabad lebecsülni! Mert nekem Erdély, nem kizárólag, de leginkább Kolozsvár, a Székelyföld és Brassó. Mert Brassónál ér véget az országunk. Utána egy más kultúra következik. Mert Brassóban van az ország legnagyobb temploma. Mert Brassó még középkor. Mint ahogy igazán csak Dél-Erdély és az erődtemplomok, meg persze Brassó az, ami megmaradt középkornak az országunkban. (1920-ban egy Párizs melletti émelyítően túldíszített és rossz aránnyal megépített kastély kertjében lévő fiókkastélyban néhány imperialista hatalmi vágytól megszállott gall ugyan meghúzott mindenféle új határokat a Kárpát-medencében, de ezek engem nem befolyásolnak. Az én országom mindig is a Vöröstorony-szorosnál fog véget érni. Igaz, hogy az én szeretett, képzeletbeli, vagyis a valóságosnál valóságosabb Magyarországom nem azonos az idegesítő, mai Magyarországgal.) 

A busz a Hajdúságot átszelve halad. Mikepércs, Sáránd, Derecske – fújom kívülről a helységneveket, mert úgy ’75-től, mikor meglett első kocsink, egy mindent kibíró Trabant, kb. ’85-ig, mikor már szórakoztatóbb dolgot is el tudtam képzelni, mint szüleimmel nagyszüleimhez utazni és a kanálisokban pecázni, majd minden héten megtettük a Nyárliget – Földes útvonalat.

A környék nem sokat változott. Csak most már jobban megfigyelem, mert tudom, hogy minden út lehetőség az élményszerzésre, az írásra. (És nem tudhatom, azt, amit most látok, látom-e még valaha.) Meg egyáltalán: bámészkodni jó. A Hajdúsággal ambivalens viszonyom van. Tisztelem és szeretem. De inkább tisztelem, mint szeretem. Mintha a kálvinizmus ömlött volna szét itt – és tulajdonképpen szét is ömlött – és formált volna át mindent a maga képére. Embereket, településeket, cselekvéseket, még a tájat is. Minden rendezett, karbantartott, kemény munkával kicsikart. Csak túl józan. Mítosztalan. Roskadásig rakott asztalok és sok hús. Mind elsózva. Hatalmas kukorica monokultúrák és tízszer tízes házak. Ha pedig birkát ölnek, mindig birkapaprikás lesz belőle. Nem az én világom. Habár most, hogy ezeket jegyzem a naplómba, nosztalgiám támad Földes iránt.  

Berettyóújfalunál délkeletre fordulva elhagyjuk a régi utat, s immár közeledünk Biharkeresztes, a határ felé.

A mikrofonhoz lép egy lány, közli, hogy az a hölgy, aki az utat szervezte, és mint leendő idegenvezető hirdette magát, nem tudott eljönni (ez előfordul magyar irodáknál, én magam is ugrottam már be tapasztalat és helyismeret nélkül idegenvezetőnek egy fővárosban rekedt német csoporthoz, a béremet azóta sem kaptam meg), aztán bemutatja kolléganőjét (………..Brigitta) és önmagát (……….Barbara). Ők fogják gondunkat viselni. Mindketten egy pesti főiskolára járnak.  Persze nem indulás előtt mondták a cserét, mert akkor még lett volna értelme az utasoknak háborogni.

Én minden idegenvezető (vagyis jelen esetben inkább „idegenvezető”) bemutatkozó-eligazító beszédétől félek. Az oka a határátlépési illeték.

A nyolcvanas és a kilencvenes években rendszeresen szedtek az idegenvezetők meg a sofőrök ilyen indokkal fejenként három-négy márkát vagy dollárt. (Ennyit senki nem tart jelentős összegnek, ám ötvenszer négy dollár azért már pénz.) Pedig a társasutazás részvételi díja elvileg magában foglalt minden utazási, vízum- és egyéb költséget. A határátlépései illetéket azonban nem, mivel határátlépési illeték nem létezett. (Legalábbis ekkor már nem.) Azt saját zsebre gyűjtötték. Engem minden becsapás idegesít. Ha lenyelem, feszít és elrontja napokra, vagy akár az utazás egész idejére a kedvem. Ha nem... Olyat még nem csináltam. Néhány útitársam már igen, s a többiek nem fogták a pártjukat, az idegenvezető pedig végig utálattal kezelte őket.  Egyszer az egyik lázongó viszont ordibálni és fenyegetőzni kezdett, hogy feljelenti a céget a jogosulatlan pénzbeszedés miatt. Őt nem merték bántani. Sőt a visszaúton kárpótolták egy nagy üveg ouzoval. (A mi pénzünkből.)

Most nincs illetékbeszedés. Helyette a két lány kéri, hogy adjunk be fejenként a sofőröknek 600 forintot. Mert ez a szokás. Ez rendben van. Az utazás olyan olcsó, hogy a két buszvezető valóban nem lehet túlfizetve. Az őszinteség pedig eleve értékelendő.

– „Nevével „Corona" alakban – olvassa Barbara – egy 1234 körül készült premontrei kolostorjegyzékben találkozhatunk először, a város azonban a 1241. évi tatárjárás következtében elpusztult. 1252-ben, IV. Béla egyik adománylevelében újra felbukkant a város neve. A város német nevéről – Kronstadtról – 1355-ből van feljegyzés. A legenda szerint (valaki morog valamit Barbarának, aki nem zavartatja magát, olvas tovább) Salamon király a Köszörű-patak völgyében, a napjainkban is Salamon-kövének nevezett sziklák barlangjaiban rejtette el a koronáját, innen kapta a város a korona nevet. Egy másik történet szerint (sugdolózás hátul is), egy fa kivágásakor a gyökerei közt egy koronát találtak, később ennek a fának a helyére építették a városházát, és ezért található Brassó címerében egy gyökerek közt ábrázolt korona…” Ja ez, még nem Brassó, bassz… Akkor vissza az egész! – hallgat el végre Barbara, mert valóban nem Brassó, hanem Nagyvárad van előttünk.

Tételezzük föl, hogy vannak remek magyar idegenvezetők. (Mert biztosan vannak, bár én még eggyel sem találkoztam.) De őket most hagyjuk. A rossz idegenvezetők alábbi csoportjait lehet megkülönböztetni: 

  1. Gyalázat-idegenvezetők

Görögországban voltam eggyel, aki egyetlen idegen nyelven sem beszélt. Egyetlen idegen szót sem tudott. Illetve túlzok. Egy szót tudott. Azt, hogy „sorry”. De azt meg nem jókor használta. 

  1. Útikönyv-idegenvezetők.

Nincs átfogó képük a rájuk bízott országról, az útvonalon lévő városokon meg múzeumokon kívül nem láttak mást belőle. Azt mondják vissza – többnyire tévesztésekkel –, amit egy – rendszerint már eleve hibás, túl sommás, vagy elavult, vagy egyszerre mindhárom – útikönyvből tanultak. Például Reims és Párizs között ezt hallottam egy őszülő szakállas úriembertől:

–„Franciaország fejlett kapitalista állam. Tehát meg van engedve a magánvállalkozás. De természetesen minden nagyobb cég állami tulajdonban van.” 

  1. A kitalálva-színesítők.

Ők látják, hogy vannak a valóságnak olyan – az idegenvezetést színessé tenni képes – szegmensei, melyek nem kaptak helyet az útikönyvekben, mivel azonban macerás lenne könyvtárban utánanézni a dolgoknak, inkább kitalálják a megoldást. Megint Franciaországból: –„A francia kultúra nagyon is közel áll hozzánk. Például rengeteg szót vettünk át tőlük. Butik – az franciául boutique. Pár – az pair. A trojka pedig a trois-ból jön, ami franciául hármat jelent, s a trojkát is három ló húzza.” – mondta a vezetőnk, és én elképzeltem, ahogy a Versailles-i arisztokrata kompánia tagjai, élén XIV. Lajossal, a napkirállyal, ledobják pompőz ruhájukat, derékig érő göndör parókájukat, szibériai cobolybundát kapnak magukra (a marquis-k még esetleg medvebőr kucsmát a marquise-k meg kokosnyikot), meghúzzák a vodkásüveget, a hajtó mellé a bakra balalajkást meg guzlást ültetnek, és a Sznyegurocskát meg a Kalinkát énekelve elkezdenek a palotakertben trojkával száguldozni. 

  1. hiába-tapasztaltak.

Velük az a baj, hogy bár ismerik az ország nyelvét, és rengeteg személyes tapasztalatból magát az országot is, de azt az ország lakóinak a szemszögéből látják, mely – mivel minden nép önmagát, a saját nyelvét és országát tartja a legkiválóbbnak – szükségszerűen torz képhez vezet. És sztereotip általánosításokhoz. Meg hiteles történelmi bemutatás helyett anekdotaszerű poénkodáshoz. (Persze óvatos általánosításokat azért lehet tenni. Például az olaszok nekem mindig barátságosabbaknak tűnnek, mint a franciák.)

Mire beérünk Váradra, már este van. Talán jobb is. Sokszor jártam már a Pece-parti Párizsban, és természetesen mindig átéltem a romlás rettenetét. Várad már nem a Pece-parti Párizs. 

Kinn fénypászmák: fenn csillagok, lenn a bekötőutakon haladó járművek reflektorai. És néhol égetnek valamit. Talán tarlótüzek. Már túl vagyunk Péter-Pál-on.

A buszban is fények. Az utasok felkapcsolták a fejük fölött lévő kis lámpát; készülődnek az alváshoz. A buszon alvástól mindenki fél. Én nem. Alternatívája lehetne, hogy az ember repülővel megy, de az egyrészt drága, másrészt kimarad a legfontosabb; az útközbeni bámészkodás.

Jobbra tőlem a Kedves. Épp nem tetszik neki valami, tehát minden rendben vele. Balra, a folyosó másik oldalán egy bizonyos Zsuzsa néni. Az ő szeme kisírt. Vele tehát nincs minden rendben. Kisírt volt már felszálláskor. A határátkelő előtt egészségügyi szünetet tartottunk, s ekkor megkérdeztem anyósomat – aki Zsuzsa néni mellett ül – hogy mi az oka.

Zsuzsa néni kisvárdi, anyósom naményi, még sosem látták egymást, ezért aztán nem öt, hanem tizenöt percbe tellett, míg olyan viszonyba kerültek, hogy Zsuzsa néni leadta az életét a-tól z-ig.

–„Elmondom neked, de ez bizalmas, ne add tovább!” – figyelmeztetett anyósom, és én őszinte elszánással bólintottam. Tehát: Zsuzsa néninek van férje, egy bizonyos Albi bácsi, meg két lánya, Kiszsuzsi és Nóri. (Ők ülnek előtte.) A két lánynak van egy gyermekkori barátnője, valami Hajni. (Mikor anyósom kiejtette a nevét, olyan utálat volt a hangjában, hogy megsejtettem, mi a történet vége.) Évekig ötösben mentek üdülni. Idén viszont csak hárman. Mert karácsonykor Albi bácsi bejelentette, hogy ő és az a Hajni…–„De nehogy tovább add!” – figyelmeztetett még egyszer anyósom.

Anyósomék mögött ül két idősödő hölgy. Az egyik Etelka, a másik Emmike. Etelka kezében kis notesz, állandóan jegyzetel, ami ellenszenvessé teszi őt a szememben. Nem tudom miért, hisz én is állandóan jegyzetelek. Talán az még vele a gond, hogy fényképezőgép van a nyakában. Miért nem a táskájába teszi a fényképezőgépet? Vagy a zsebébe. Apró masina, elférne ott is. A nyakban tartott fényképezőgép ellenszenves. Turistáknak való. Igaz, hogy azok is vagyunk. (Persze én általában világjárónak mondom és gondolom magam, de egy fapados utazási irodával elmenni a román tengerpartra, ott dögleni kilenc napig, az nem igazi világjárás. Még akkor sem, ha ott van az út ékköve, a Brassóban eltöltendő fél nap.) Emmikének tanárkinézete van. Az a fajta, akinek már küszöbön áll a nyugdíj, de még van türelme fogni a kölyköket.

Mögöttünk nem ülnek, ott a kijárat van. Előttünk igen. A gyermekeim. Nem veszekednek, tehát elaludtak. A Kedves is alszik már. Kinyomja fenekét, hozzáprésel a könyöklőhöz, miáltal biztosít eldőlés ellen. Nekem is aludni kellene. Alvópozícióba rendezem magam: felhúzom a lábam, a térdem nekitámasztom a kapaszkodónak és ráhajolok a Kedves csípőjére. Igazán puha, nem panaszkodhatok.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Csabai László tárcái

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.07. 17:10

Bíró Ernő alkotása

14196022_1404881869528488_394484151559121263_o.jpg

40x30 cm. akvarell.

1957.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.04. 08:32

 

bali_1c_2_3127_800.jpgJó is lenne, meg nem is, ha Bali szigetének zenéjéről és táncáról élőszóban számolhatnék be. Jó, mert akár el is dúdolhatnék egyet-kettőt a fülemben maradt szép dallamokból. Rossz, mert egy ilyen dúdolás alkalmából a fiam tapintatosan azt mondta: inkább táncoljam el, mert a port jobban bírja.

bali_1c_2_3126_800.jpgA dúdolásra még csak-csak, de a bali tánc megmutatására semmiképpen nem vállalkoznék. Az itteni táncosok fél életüket tanulással töltik. Mozgásuk nélkülözi az akrobatikus elemeket, amelyek nélkül például a kínai opera elképzelhetetlen. Az arcjáték és az ujjak gesztusai külön nyelvet alkotnak, amelyet csak ők értenek. Ujjaikkal táncolják el a mesét. Annyira összetett és kifinomult mozgások ezek, hogy attól az európainak leesik az álla. Tulajdonképpen csak a zenével együtt válik élvezhetővé számunkra, azzal azonban nagyon. A zenekar színpompás öltözékében, kényelmes törökülésben, finom ritmusú, nagyon dallamos muzsikát ad elő.  Meglepve láttam, hogy a komoly arcok „komiszkölyök” lelket takarnak. A táncosok megjelenése után, amikor minden tekintet odafordult, az éppen nem játszók papírgalacsinokkal dobálták a többit. Lennék csak a karmesterük, majd megtanítanám őket kesztyűbe dudálni – gondoltam. Pedig hát nem kell ezeket semmire sem okítani, annyira profik. Csakúgy, mint a táncosok.

bali_1c_2_3125_1000.jpgA történet, amit előadnak, akár itthon is megállná a helyét. Valami gonosz király akar elrabolni egy szép szüzet. A színpad első sorában ülni – fényképezés szempontjából – rendkívül előnyös, hátrány viszont, hogy innen már látszik a díszlet kopottsága, vagy egy-egy felfeslés a ruhán. Sőt, ültem már olyan tánckar előtt is, amelynek forgatagából egy kis izzadtságszag is előörvénylett. A Gonosz és a Szűz azonban nem ugrabugrált annyit, hogy megizzadjon. Még jó, hogy nem, mi lett volna a sminkjükkel. A ruházatuk közelről is tökéletes, játékuk pedig, melyről fentebb már értekeztem, pontos és szép. A nézőtéren egyetlen balinéz sem ült, így nem mérhetem le autentikus reakcióikat, de a más kultúrából érkezettek szűnni nem akaró vastapsa kifejezte: nekünk s felejthetetlen élmény volt a Gonosz felsülése, és a Szűz megmenekülése. Kifelé menet, a színfalak mögött véletlenül megláttam a női főszereplőt, akin immár hétköznapi viselet volt. Alig ismertem meg. Jelenthetem, hogy errefelé sem a ruha teszi az embert, de az asszonyt igen. Különösen, ha a Szűz szerepét adja elő.

***  esiksandor2cm.jpg

 Ilyen szép a világ

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.02. 19:35

Írta: Arany Piroska    

 

hargitai_b_kolcsonkenyer.jpgElkezdődött a tanév, és egyszer csak én lettem a hetes. Az isiben mindenki lesz hetes, mert úgy igazságos, hogy ne csak azt tudjuk, hogy milyen az, ha nekünk kell szót fogadni, hanem azt is próbáljuk ki, milyen, ha mi tartunk rendet a gyerekek között.

Mindig ketten vagyunk hetesek, az egyik a füzetosztó meg mondjuk virágöntöző, a másik meg írja, hogy ki a rossz, míg nincs benn a tanító néni. De ez nem könnyű ám, és van, aki nem is tud rendet tartani. Ott van mondjuk a Karesz, aki olyan szigorú, hogy szót kell neki fogadni; olvastat bennünket, és mondja, hogy ki következik, egész addig, míg a tanító be nem jön, és megdicséri Kareszt, hogy tudtam, hogy terád lehet számítani.

Egyszer meg az volt, hogy sietni kellett, mert szünet után még kezet is kellett mosni, hogy a focizós kezünktől ne legyen maszatos az írás füzet. Olyankor nagy a zaj meg az ugrálás. És pont Szilvike volt a füzetosztó-hetes, és ő kapkodva osztotta a füzeteket, és nekem nem hozta, csak odadobta. És a füzetemnek leszakadt az eleje, és olyan lett, mintha a szemetes kukából húzták volna ki. És akkor a Szilvike arra kért, ne áruljam el, majd ő inkább megragasztja, de nem volt ott a ragasztója, nekem meg sosincs itt, és a tanító néni felmutatta a füzetemet, hogy kié ez a rémség? És akkor én felálltam, és kezdeni akartam, hogy mert Szilvike dobálta, hát akkor látom, hogy Szilvike úgy néz rám, mint a kisangyal a karácsonyi szentképen, és még a kezét is összeteszi, és én inkább leültem, pedig akkor, azért is feketét kaptam.

Amikor meg Tibi a hetes, csak ordibál, hogy csend legyen, mert megmondlak, és ettől egyáltalán nem leszünk csendben. A tanító néni bejön, és haragosan kéri az ellenőrzőket. És beírja nekem, hogy magatartás fekete pont, mert a Tibi, hiába a barátom, először az én nevemet írta fel a rosszak közé.

Az anyum otthon tiszta ideg lett, hogy mi ez a fekete a magatartásból. Mondtam, hogy Tibike felírt, hogy én voltam rossz, pedig nem is, de tényleg nem.

Én nem vagyok egy bőgőmasina, mert egy fiú az ne bőgjön, de amikor az anyum tőlem szomorú, akkor belejön a torkomba az a sírógombóc.

Akkor este, sokáig forgolódtam, és azt gondoltam, hogy a Tibit, még ha jó is együtt focizni, mégis meg kéne bosszulnom, csakazértis.

De nagyon nehezen tudtam egy jó bosszút kitalálni, és az anyum mikor látta, hogy nem alszom, azt mondta, hogy majd együtt kitaláljuk, legyek nyugodt.

És egyszer csak én lettem a hetes, és az anyum reggel szólt, hogy most aztán kölcsönkenyér visszajár, írd fel őket, hadd tudja meg Tibi, hogy milyen gonosz volt veled, hadd kapjon csak fekete pontot ő is, meg az elszakított füzetedért Szilvike is.

Reggel odaálltam a táblához, fogtam a krétát, hogy felírjam őket. Csodálkoztam is, hogy miért nem örülök. Ezért bátorítottam magamat, hogy na, most kölcsönkenyér visszajár, na, most lehet bosszút állni! De mégse nem kezdtem írni a táblára. Mert majd amikor egyikünk se lesz hetes, amikor egész évben barátok vagyunk, még nyáron is, amikor Tibikével szeretek leginkább focizni, és Szilvikének a szeme is eszemben van sokszor – vagyis majdnem mindig – akkor… Én hogy írnám fel őket rossznak?

Abban a percben kivettem a füzeteket Ricsi kezéből, és odaadtam a krétát, hogy írja ő a rosszakat a táblára. És Ricsi írta a rosszakat, és írta, akit akart, és én osztottam ki a füzeteket, és kész.

Ám amikor hazamentem, az anyum egyből megkérdezte, hogy na, felírtad őket? Mondtam, hogy nem. Hogyhogy nem? Anyukám, nem tudok én úgy haragudni, ahogy pedig szeretnék. És az anyum azt mondta, hogy előre sejtette, mert sajnos őhozzá hasonlítok. Hogy ez miért sajnos, mikor én anyut pont ilyennek szeretem?

Most is adott átölelős puszikat, pedig nem is tettem meg, amit kiterveltünk – és mégis!

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Arany Piroska tárcái                                   

 

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.01. 06:41

Biszák László alkotása

14102248_1397798996903442_1724603874600671708_n.jpg

40x30 cm. akril.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.08.28. 07:27

A Szent István Nemesi Rend hazai megalapítói

Nyíregyháza-Sóstóhegy

szszb_32_tk_lendvai_zoltan_800.jpgSzétszóródott a magyarság, mint homok a szélben. Vannak, akiket csupán érzelmileg érint ez a tény, mások a tettek mezejére lépnek. Az Újvilágban, akár az Alkotmányt megfogalmazó alapítók, ezúttal 6, nemesen gondolkodó férfi nyilatkozatot és fogadalmat tett: mindent elkövetnek a szórványban, a határainkon túl és az anyaországban élő magyarok fennmaradásáért, összetartozásának erősítéséért. Molnár Elek, aki jelenleg Floridában él, vitéz Bánkúti Géza, vitéz Beke Imre, dr. Hilberth Tamás, Juhász Ferenc és Kossányi Miklós alapító atyák a nemzet sorsáért aggódó magyarok nevében, Szent István államalapításának ezredik évfordulóján, 2000. augusztus 20-án látták el kézjegyükkel az Alapító Okiratot. Lendvainé Ildikóval – akinek Molnár Elek a nagybátyja – és férjével, Lendvai Zoltánnal a tárgyi és szellemi emlékekkel, fotóhegyekkel zsúfolt családi ház nappalijában ezer évet repülünk vissza az időben. Előre pedig mennyit is láthatunk? – talán kiderül az írásból.

Minket is mélyen érintett a magyarság hányatott sorsáról folytatott polémia – kezdi a beszélgetést Ildikó. – Kimentünk Amerikába és ott részletesen tájékozódtunk a nemes küldetésről. 2001. augusztus 18-án pedig már Nyíregyházán avatták a Nemesi Rendhez csatlakozó új tagokat. Ebben a nappaliban – mutat körbe – olyan emberek cseréltek eszmét, akik globálisan gondolkodnak és lokálisan cselekednek, s erre buzdítják a barátaikat, családtagjaikat és a téma iránt érdeklődőket.

Magyarországra, közelebbről Nyíregyházára a Lendvai házaspár hozta el a Szent István Nemesi Rendet. Innen keresték fel az erdélyi, kárpátaljai, felvidéki magyarság képviselőit, a hagyományokat őrző közösségeket. Országszerte is elindították a szervezést, avattak új tagokat Nyírparasznyán a csodálatos református templomban, Ópályiban, Budapesten, Karcagon, de eljutottak Kárpátaljára, Erdélybe és a Felvidékre is. A határainkon túli programokról több kilónyi fénykép és elmondhatatlan élmények őrzik a feldarabolt nemzet szellemi újraegyesítéséért tevékenykedők cselekedeteit. A másfél évtized számos programja közül csupán néhánynak szoríthatunk itt helyet: például Salánkon a Mikes Kelemen csoport közreműködésével a református templomban történt avatás után a görög- és a római katolikus hívek is csatlakoztak hozzájuk és énekelve vonultak a Rákóczi szobor avatásához. Csángó magyarokkal kötöttek barátságot. Külön kérték, hogy a Salánkon élő és a Beregszászi Magyar Egyetemen tanító Kész házaspár áldozatos munkáját emeljük ki, mert a felnőttek mellett gondolnak a gyerekekre is. A viszonylag zárt közösségben élő magyarok gyermekeinek szerveznek honismereti tábort, bevonva anyaországi vendégeket is. Jurtákban alusznak, megismerik az ősök mesterségét, például a lovaglást, a nyílvessző használatát, és elméleti, történelmi ismeretekkel is gazdagodnak.

45 magyarlakta településről toborozták a Nemesi Rend tagjait, és 18 határon túli településen tartottak már avatást, de a kezdeti lelkesedés sok helyen alábbhagyott. Ők viszont töretlenül őrzik a lángot, mint Ildikó fogalmazott: mi a templomban, kezünket felemelve esküt tettünk Isten és a közösség előtt, hogy mindent megteszünk a magyarság összetartozásának elősegítéséért, csak nem szegnénk meg az eskünket?!

A cselekvő támogatáshoz pénz is kell, ezért Zoltán és Ildikó létrehozta a Szent István Nemesi Rend Első Alapítványát, mely a jelenlegi vezető, Móré Mihály irányításával új lendületet kapott. Sikerrel pályáztak központi forrásokra. Így tudták nemrégiben a kolozsvári Házsongárdi temetőben rendbe hozni a báró Wesselényi család sírkertjét. Az Árpádházi Szent Erzsébet Líceum végzős diákjainak gyönyörű ballagó ruhákat ajándékoztak, mások huszár egyenruhát kaptak. A gyimesközéploki iskolának hímzett zászlót adományoztak. Szorosan együttműködnek a sóstóhegyi Aranykor Nyugdíjasklubbal is, amelyet Lendvai Zoltán vezet. Tavaly például zsákszámra gyűjtöttek használt ruhát és vitték ki Salánkra.

Olyan emberekkel ismerkedtünk meg az évek során – folytatja Lendvainé Ildikó – akik szintén önzetlenül tevékenykednek a magyar közösségekért, például Berszán atya, Tőkés Erzsébet, Deáki András. Fontosnak, hogy a diaszpórában élő honfitársaink unokái is tudjanak megszólalni magyarul. Szerveznénk szívesen cserelátogatást, mert az anyaországbeliek, főleg az idősebbek, nem beszélnek angolul, ugyanúgy, ahogy az 56-os emigráltak unokái nem ismerik nagyszüleik nyelvét. Felemelő pillanat volt Csíksomlyón az ünnepi körmenet részeseként a kegytemplomhoz eljutni. Látni az ezer éves Őrházat, mellette a kőből kifaragott Szent Koronával.

Lendvaiék közel félévszázados frigyét három gyermekkel áldotta meg a Teremtő: Zsolt táncművész, Péter a Zwack-nál dolgozik, Kata angoltanár. Küzdelmeiken érzik az égiek áldását.

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

Szerző: Napkelet Népe  2016.08.25. 08:09

Írta: Péter Béla

 

Péter Béla fotója.jpg− Na, kisfiam, hamar csinálunk egy kis laskát, aztán mehetünk a Középhegybe. Volt ez a kis eső, lenni kell gombának, ha meg nem lesz, majd hozunk egy hát fát − szólt lóci nagyanyám.

Gyorsan begyújtott a masinába. Vizet forralt. 6-7 krumplit dobott a főzőlébe, amit nemsokára ki is szedett. Villa hegyén meghámozta, majd egy lábosfélében összetörte, hozzáadta a lisztet meg a sót. A krumpli még gőzölgött, de nagyanyám elkezdte gyúrni, kinyújtani. Az így keletkezett, palacsintánál nagyobb lapítványokat a masina platnijára tette, és mindkét oldalát jól megpirította, amíg barnás hólyagok nem jelentek meg rajta. Aztán tányérra tette, és libazsírral megkente. Nagyon jó illatok keringtek körülöttünk, miközben négybe hajtva tette elém, mondván, hogy egyél, mert sokáig odaleszünk. Csak vacsorára térünk haza.

Alföldi kölyöknek mi kell ennél izgalmasabb foglalatosság, mint menni a hegyekbe? Indultunk, s eloldalaztunk a nadrágszíj parcellák szélén, át a nedves füvű réten, aztán fel a Hásas lankásabb emelkedőjén, egyenesen a Középhegy erdővel borított, meredeken ívelő gerince felé. Közben összevissza futkároztam nagyanyám kissé nehézkesen lihegő alakja körül. Boldog örömmel követtem a fehér vászonbatyus asszonyt.

A Középhegy rókagombái, a kék és piros hátú galambgombái érkezésünket megneszelve csodás díszsorfallal kedveskedtek, hogy megleljük a peszegombákat és a szurdokoldal barna bársonyú igazi gombáit, a vargányákat, ügyelve arra, hogy messze elkerüljük az elesett ruszki katonákat rejtő fenyves erdőt, ahol a gombák romlottak, mert a halottak tetemei táplálják azokat. Kosarunk időközben szépen megtelt. Nagyanyám hátára vette a fehér vászon batyujába rejtve, és Lócnak vettük az irányt. Ne menj távolabb a hangunknál, figyelmeztetett a szokásos szigorral. Lassan haladt a lejtőn lefelé. Boldogok voltunk, mert a teremtő nem volt szűkmarkú. Nehezen keltem föl arról a rönkről, amin olyan jó volt megpihenni. Ekkor észrevettem egy felhőcskét az égen. Palóc öregasszonyforma, batyuval. Szemem azonnal kutatni kezdte a hazafelé vezető poros utat, de azon csak egy kis fürge szellő nyargalászott önfeledten.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Péter Béla tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.08.24. 18:03