A Hajdú Gabona zRt. elnök-vezérigazgatója

Debrecen

szszb_31_ke_dr_lakatos_zoltan.jpg„Érdemes volt…”- hangzik az elégedett summázat a Hajdú Gabona zRt. 25. éves elnök-vezérigazgatói jubileumát idén ünneplő Dr. Lakatos Zoltán szájából. A kellemes, ízes beszéd, közvetlen, joviális külső, a barátságos, egyenes tekintet azonnali szimpátiát vált ki. A szabolcsi parasztcsalád szülötte 1956. június 24-én látta meg a napvilágot egy Tuzsér nevű kis faluban. Roppant büszke származására, s mind a mai napig „abszolút paraszt lelkületűnek” vallja magát, cégvezetőként is őrizve a föld, a természet, a munka családjától örökölt mély tiszteletét, az emberség alapnormáját. Boldogan meséli, hogy a régi, paraszt emberekkel máig kimondottan jó nexusban van, s hogy nagyon várja a legközelebbi találkozót, amikor együtt nótázhat tuzséri barátaival.

Mikszáthi anekdotázós stílusban általa megmutatott életútja tanulságos. A kicsi faluból útnak induló Dr. Lakatos Zoltán ma a hazai malomipari termelés 9 %-át, s a román piacot Máramarostól Kovásznáig lefedő Hajdú Gabona zRt. első számú vezetője, többségi tulajdonú főrészvényese. A dolgos parasztcsaládban természetes volt a munka, 6 éves kora óta ő maga is kapált, kaszált és innentől jellemző rá, s nővérére, Margitra és Bertalan öccsére, hogy mindhárman szép pályát befutva, de kőkeményen dolgozták végig az életüket. Érdekes korbéli számpárokat mutat a család nőága: anyukája 81, nővére 61, az ő lánya pedig 41 éves, édesanyja így akár még üknagymama is lehet. Emberi példaképül szolgáló édesapja, akit egy igazi „polihisztor parasztembernek” nevez, sajnos már nem él, de még büszkén megélhette fia sikerét.

Emberi-szellemi karakterét jó iskoláinak is köszönheti. Tuzsér zárt világú kis általános iskolájának 8. osztályában még nem gondolta, hogy egy, a szakmában elismert cég vezetőjeként beutazza majd az egész világot. A kisvárdai Bessenyei György Gimnáziumban viszont már igazi világlátást kapott és a továbbtanulás realitását. Könyvvitel szakon végzett, s nem véletlenül szerzett ezután közgazdász diplomát, hisz a számvitel, könyvvitel, statisztika tantárgyak szerelmese volt. Doktori disszertációját pedig már tudatosan írta vállalatvezetésből.

Meghatottan beszél boldogsága zálogáról, tanítónő feleségéről és különleges kapcsolatukról. A Sors is egymásnak teremtette őket: ugyanazon bábaasszony segítette őket a világra, egy óvodába, általános és középiskolába jártak, s eközben életre szóló szerelem szövődött közöttük. A vezérigazgató szerint neje jobb tanítónő volt, mint ő közgazdász, ma is szeretik tanítványai, mégis feláldozta hivatását a családért, s máig nyugodt otthoni miliőt varázsol köréjük, amiért Zoltán nagyon tiszteli őt. A családi minták alapján mindig nagycsaládban gondolkodtak, s bizony mára már 3 lány és 1 fiú boldog szülei.

Magánemberként szép házasságára és arra a legbüszkébb, hogy két lábon járó, tanult gyermekeket neveltek fel közösen. Két idősebb lányuk Ági és Zsuzsi már jogászok, s Ági már 2 unokával is megörvendeztette őket. A legkisebb gyermek, a joghallgató Anna, most 20 éves, s a néptánc szerelmese. A családi nevet továbbvivő egyetlen fiú, a 30 éves, szintén diplomás Zoltán pedig már a cégnél dolgozik. Édesapja leghőbb vágya, hogy fia kövesse őt a cégvezetésben, ha Zoli is és a vállalat is készen áll erre, hisz most már komolyan gondolkodik azon, hogy 6 év múlva nyugdíjba vonul, és csak tanácsadóként segít.

A céghez kerülését egyébként az akkori vezető, C. Nagy Gábor kedves, inspiratív személyiségének köszönheti, akitől édesanyjával besétáló friss diplomás fiúként ámulva hallotta: ”Édes fiam, Te itt bármi lehetsz (…), még igazgató is lehet belőled!” Azóta vallja, hogy „Bárkiből lehet bármi, ha tisztességgel dolgozik! – hisz a jóslat beteljesült. 1990. április 15-én került a vállalati hierarchiát becsülettel végigjárva a vezérigazgatói székbe. Cége 1992. január 1-jén az országban elsőként alakult részvénytársasággá az általa 25 éve felépített, lojális, fiatal vezetői gárda remek döntéseként. Alkalmazottai korrekt, jó embernek tartják őt vezetőként is, emberi, s családias közeg a 146 általa megbecsült dolgozó munkahelye. A hajdúnánási malmot alapító Csiha Győző szellemisége él itt: az üzemnek, a malmos szakmának, és a dolgozó embernek a mély tisztelete. Cégvezetőként arra a legbüszkébb, hogy túlélve a hitelválságot, ésszerű döntésekkel és a 2006-os innovációkkal megvalósult nagy álma: termékeik márkanévvé váltak, a Hajdú Gabona zRt. pedig ma már meghatározó és átléphetetlen piaci tényező. Büszke a belföldivel egyenértékű erdélyi piacra is, ahol a Csikós liszt legalább olyan elismert, mint a Coca-Cola. „Az ember, ahogy korosodik, nyilván egyre jobban beleivódik a bőrébe, hogy azért mi 1.000.000 embernek adunk ennivalót: kenyérnek valót, tésztának valót, süteménynek valót!” – zárja gondolatsorát elérzékenyülve az ország egyik meghatározó malomipari cégének felelős világlátású, bölcs első számú embere.

***  kocsi_erika_be_lyegke_pe.jpg

Írta:

Kocsi Erika

Szerző: Napkelet Népe  2015.05.07. 19:40

vuvuzela-682_1064541a.jpgA dél-afrikai labdarúgó-világbajnokság egyik kulcsszava a vuvuzela volt. Ez az a műanyag fúvós hangszer, amellyel akár 124 decibeles hangot tudnak produkálni a szurkolók. Kétségtelen, hogy a karhosszúságú trombitához hasonló eszköz nem váltotta ki az edzők, játékosok nézők tetszését, mivel a hang miatt a játékosok sem tudnak kommunikálni egymással a pályán, sőt a hírforrások szerint volt, aki nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a helyiek által megszokott zaj előnyt jelenthet a házigazda csapatnak a világbajnokságon. Azonban az is igaz, hogy a játékvezető sípszója, a hangosbemondó közlései hallhatóak a vuvuzelazajban is. Egyébként a vuzuela zulu nyelvű szó (aligha van más olyan kifejezésünk, ami ebből a nyelvből származik), és valóban azt jelenti, hogy zajt csapni. Televíziónézőként a Konföderációs Kupán hallhattuk először ezt a monoton hangorkánt. Ugyanakkor a FIFA elnöke leszögezte, hogy ez a szurkolási forma hozzátartozik a házigazdák kultúrájához, ott ezt a dél-afrikai trombitát fújják, az ottani ősi, sajátos hangulatot idézik, míg másutt dobolnak, rigmusokat kiabálnak, sőt egymást szidják a szurkolók – sajnos. Nyelvi szempontból azért is érdekes ez a tárgy, ugyanis az nb1.hu honlap magyarító pályázatot hirdetett a vuvuzela szóra. Íme, az eredmény: darázskürt (22%), afroduda (19%), idegfúvó (17%), gólduda (13%), szúnyogkürt (8%), focimbita (5%), dilinkó (4%), kaptársíp (5%), légyduda (3%), meccszúgó (3%). Mint látható, a többségében összetett szavakat alkottak a magyarítók, és egy esetben szóösszerántással született (focimbita = foci + trombita). A szúnyog-, légy-, és darázs- állatnévi előtagok nyilván azért „vezetnek”, mert ennek az audiokelléknek (ahogy az egyik sportriporter nevezte) a hangja olyan, mint ezeknek az állatoknak a zümmögése, zúgása. Távolról olyan a stadion, mint egy méhkas.

A világbajnokság labdájának a neve jabulani volt, amely zulu nyelven azt jelenti, hogy ünnepel. A labdán 11 szín található, ezek a rendező Dél-afrikai Köztársaság 11 régióját és hivatalos nyelvét is szimbolizálják, valamint utalnak a csapatok 11 kezdőjátékosára is. Az alkotók szerint ez minden idők leggömbölyűbb labdája.

Egyébként akinek szómagyarításhoz támad kedve, annak feltétlen figyelmébe ajánlom a www.szomagyarito.hu honlapot, amely 2010 februárja óta létezik.  Ennek nyitólapján többek között a következő olvasható: „A szómagyarító honlapot azért hoztuk létre, mert sok országgal ellentétben Magyarországon nincs hivatalos fóruma az idegen szavak honosításának, új hazai szavak keletkezésének. Szómagyarítások, új szavak így is keletkeznek, de ezek egy része támogató közeg nélkül nem tud elterjedni. Külön-külön sokan próbálkoznak a szómagyarítással (pl. orvosok, műszaki értelmiségiek), de éppen a legtöbbek által használt köznyelvnek nincs ilyen fóruma.  A szómagyarítás hívei támogatni szeretnék a magyar nyelv folyamatos, spontán megújulásának jogos igényét – immár modern műszaki lehetőségekkel, számítógépes programmal, világhálós kiterjesztéssel. Természetes folyamatnak tartjuk egy nyelvbe idegen szavak, kifejezések érkezését! Nem üldözzük az idegen szavakat! De ugyanolyan természetes folyamatnak tartjuk egy nyelv önvédelmét, sajátos jellegének, például sajátos szótöveinek megőrzését, a belőlük való szógyarapítást, általában az anyanyelvi alkotókészség szorgalmazását.”

Visszatérve a vuvuzelára, még egyik magyarítást sem hallottam a sportriporterektől, pedig természetesen rajtuk múlik, hogy elterjed-e valamelyik, avagy sem. Ha mégsem, az sem nagy gond, mert megmarad egyetlen eseményt és országot felidéző idegen, sőt nemzetközi kifejezésként.

(A kép forrása: www.davidicke.com)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.05.07. 07:22

Írta: Szilvási Csaba

 

kilenc_kislany.jpgSokszor olyannak tűnik az előző nap is, mintha az elmúlt évszázadokról volna szó. Ki gondol a tegnapra? Hol van az már? Hát még a „tegnapelőtt”, a száz évvel ezelőtti élet!

A hűséges ember azonban emlékezik. A nagy eseményekre különösen. Még ha olyannyira megdöbbentőek is, mint a penyigei balladában leírt, több mint száz évvel ezelőtti tragédia.

Gondolatban én most mielőtt erre az eseményre kitérnék „színkeresőben” a szívemhez oly közel álló „tegnapban”, a legutóbbi Szenke-parti vásárban vagyok, az égszínkék ragyogásban, és elgyönyörködöm földijeim tarka forgatagában, a kemény fából faragott ismerős és ismeretlen férfiarcokban, a kedves öreg nénikék beszédes szemében s a bájos, eleven leánymosolyokban. Fajtáim, földijeim jönnek velem szembe, a testvéreim, vagy találóbban a „testlelkeim”, mert nemcsak a vér, hanem a lélek is képes összekötni az embereket.

Maga a Penyige szó úgy hat rám, mint az ízes, hamvas, illatos „nemtudomszilva”. Mintha a felhőtlen kék ég ragyogna a helységnévben a maga végtelenségével az „i” hangot az „ny”- nyel és a „g”-vel együtt közrefogó két „e”-ben.

Családias, meleg hangulata van a szónak. A „p” a pipázó, pöfékelő szatmári családapa bölcsességét, a „ny” az anya és a lány kedvességét, nőies lágyságát, a „g” a fiú legényes kivagyiságát, vagányságát sugallja.

A Penyige végén pedig ott van az IGE, amely legyen az pogány igéző, táltos ráolvasó , kálvinista zsoltár, vagy a Kormány Margit tanító néni gyönyörű előadásában megszólaló, híres penyigei ballada számomra maga a szatmári nyelv, amely a legszebb melódiákat szólaltatja meg lelkem húrjain.

A „tegnapból” is visszamegyek egy kicsit az időben. Szatmárban járok gyermek- és kamaszkorom „tegnapelőttjében”. Gyönyörű, késő tavaszi idő van. A fű buján zsendül a kerítés tövében. A kotlós is ott berzenkedik, és számtalan kotyogással hívja csibéit A Szenke tükrén gyémánt fény remeg.

Állok a penyigei határban. Talpam alatt a szülőföld, az anyaföld egy darabja. „Nincs ilyen főüd sehun a világon”- mondta nagyapám, akinek az ötvenes években a Szenke-háton volt egy kis parcellája, és ahová engem is gyakran elvittek nagyanyámmal. „Igaz, esőübe ragad, mint a szurok, száraz időübe meg feetöri az ember talpát, de aziér nagyon lehet szeretni”  – tette hozzá.

Látom magamat, ahogy később gyermekeimmel sétálok a Szenke-parton. A vízben „békahercegek” kuruttyolnak.

Aztán még egy ugrást, egy jóval nagyobbat teszek visszafelé az időben. Elképzelem, ahogy kilenc, almavirág bőrű penyigei lány ficánkol a parton, egy csónak felé sietve. Szájukból mintha egy-egy igen-igen finom, különböző színárnyalatú, mégis csupa aranyos csillogású hangfonalacska bújna ki. Gondolatban megpróbálom összeszőni ezeket az aranyszálakat, de nem sikerül, mert elhalkulnak az evezők csobbanásában, majd kétségbeesett segélykiáltássá válva, egymás után elnémulnak.

Kilenc kicsi lány, akik mint nyolcvannyolc esztendővel utánatok a mi kislányunk a nagy káoszból még éppen csak kiváltatok, és máris visszatértetek oda. Belőletek, a tíz csodából csak egy-egy képzeletbeli kép marad a lelkemben. Az egyik élesebben, tisztábban, fájdalmasabban, de a másik kilenc is együtt rezeg ezzel a képpel. Fehér virágok voltatok, elporladó liliomszálak.

Kilenc „penyigei lányok”! Ha az ember szíve átlagosan hetvenötöt ketyeg percenként, akkor a tietek még rövid evilági létetek ellenére is akár 600-700 milliót is verhetett Életetek mégis egyetlen szívdobbanás volt. Egy arany-csörgésű éden-pillanat. Nem játszhattátok bele a magatok kis muzsikáját a Nagy Zenekar időtlen zsongásába, mert elsodort benneteket az áradat. Elsüllyedt mesebeli tájjá, Atlantisszá váltatok. Fölöttetek hullámzik a tenger, csapkod az idő szárnya törten.

Első hajatokat mint mi a kislányunkét még most is egy nejlontasakban talán néhány évig őrizte édesanyátok egy régi sublód fiókjában. Meg szívében a kifejezhetetlen fájdalmat, mázsás harangnyelvek súlyát, s azt a rekedt temetési harangszót, melyet már soha sem oldott fel semmiféle tücsökzene. Ti is rég eltűntetek a világból, de jajszavatok lelkünkben visszhangot verve ott hallatszik ma is a ballada soraiban.

Penyige jelenti nekem az immár országos hírű magyar balladát, irodalmunk értékes alkotását is, amely arról mesél, amiről én is szóltam a gyermekeimnek, kirándulásaink közben meg-megállva a Szenke-parton, hogy „ezerkilencszázötödik évbe” „Szatmár megye Penyige községbe” kilenc kislány belehalt a vízbe.

Szomorú vagyok, ha rátok és rájuk gondolok, de nem vállalom „a Halál rokona” szerepet. Nem érzem jól magam a lankadt, könnyes krizantémok és őszirózsák között. Nem szeretem a sírkerteket, ahol mellém telepszik a Gond, ahol minden út halál-út.

Nem voltam mostanában a penyigei temetőben sem, ahol „egy szélbe” ti, a kilenc kislány is nyugosztok. A magamfajtának ti nem „hullák” vagytok, ahogy a ballada egyik szövegváltozatának írója egy helyen szerepeltet benneteket, hanem és ezt köszönjük a balladás könyv összeállítóinak, szerkesztőinek ott éltek mindannyiunk szívében, közös sorsunkra emlékeztetve.

A természetben vagyok otthon és földijeim, a szatmári emberek között.

Néhány csupa szív ember, köztük a barátaim, Kőrösiék, Hadiék és Balkuék nagy dolgot művelnek ebben a kis faluban. Folyamatosan bizonyítják, amit Berzsenyi vallott, hogy „nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.”

A Szenke-parti és számos, immár országos méreteket öltött vásár és sokféle kulturális rendezvény mellett a Penyigén szerkesztett és megjelentetett újságok és könyvek is tanúsítják, hogy fontos nekik a szűkebb haza, az egymáshoz tartozás, a szeretet. Őrzők ők, akik vigyáznak a strázsán, akik táplálják bennünk a tüzet, hogy a szülőföld iránti hűségünk, szépbe szőtt hitünk megmaradjon.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek!

Olvassa el a szerző további műveit is: Szilvási Csaba tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.05.05. 16:26

Településmenedzser

Vaja

szszb_31_tk_helmeczi_eva_400.jpgAlkotó szellemű emberek millióinak titkos vágya az, hogy életében olyan munkája legyen, amit örömmel végez, teszi mindazt olyan légkörben, ami elősegíti és megkönnyíti kitűzött céljainak megvalósítását, és felettese/vezetője hagyja dolgozni. Helmeczi Évának, Vaja város településmenedzserének mindhárom vágya teljesült. Arcán és őszinte mosolyú szemének minden pillantásában látható az a lelkesedés, ami csak az életükkel, a munkájukkal elégedett emberek semmi mással össze nem téveszthető jellemzője. Temperamentumát a körülötte élők és dolgozók akaratlanul is átveszik. Lendületes munkavégzéséről minden bizonnyal legendák keringenek a Polgármesteri Hivatalban.

Éva a hetvenes évek elején, a közeli Baktalórántházán született. Édesanyja, Vántus Irén, 64 éves, nyugdíjas. Édesapja, autószerelőként dolgozott hirtelen haláláig. Az agilis szakember kezéből a szerszámot a második szívizominfarktus ütötte ki. Éva testvérhúga, Anikó, jelenleg „főállású” és boldog édesanya. Ikerkislányait, a négyhónapos Annát és Noémit féltő szeretettel dajkálja férje odaadó segítségével.

Éva, 1991-ben, Fehérgyarmaton, a Petőfi Sándor Szakközépiskola számviteli-gazdálkodási ágazat diákjaként érettségizett. Eltökélt szándéka volt az, hogy továbbtanul. Hat év múltán már ékszerbecsüsi képzettséggel is rendelkezett. A szociális munka „szele” – életében először – a megyeszékhelyen, a Debreceni Egyetem Egészségügyi Főiskolai Karán érintette meg, ahol 2002-ben általános szociális munkás szakon szerzett diplomát. Ez irányú tanulmányait egy év elteltével a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, szociálpolitikus szakán folytatta. Egyetemi oklevelét 2005-ben vehette át. Még abban az évben szakvizsgázott is Nyíregyházán. Az egykor Fehérgyarmaton kezdett „közgazdasági kör” 2010-ben, a mérlegképes könyvelői képzettség megszerzésével zárult. A jelenlegi munkaköréhez igazodva 2014-ben rendezvényszervező és kommunikációs menedzser képesítést szerzett. Dicséret illeti azért, hogy valamennyi szakképesítését, illetve diplomáját munkavégzés mellett szerezte meg, a minél szélesebb körű ismeretszerzés, tájékozódás érdekében. Vaján – jelenlegi szolgálati helyén – 1991 óta dolgozik, különböző feladatkörökben: előbb önkormányzati képviselőként, majd intézményvezetőként, azt követően alpolgármesterként hasznosította tudását a mindennapok során. 2006-tól kezdődően a Református Egyház presbitere és a Vajai Templom Felújításáért Közalapítvány Kuratóriumának elnöke. Emberközpontú életszemlélete, empatikus magatartása, széles érdeklődési köre, kimondottan jó kapcsolatteremtő, problémamegoldó és konfliktuskezelő képessége, valamint rugalmassága, pontossága, minden részletre kiterjedő figyelme, nyitottsága, türelme győzte meg a város döntéshozóit arról, hogy 2013 augusztusától kezdődően, őrá bízzák a településmenedzseri feladatkörből eredő, folyamatos teendők ellátását. Az eltelt idő csak igazolni tudja a korábbi döntés helyességét.

Mik is azok, amikért elismerés illeti őt? Az első helyre kívánkozik az 1939-ben, 36 vajai család Magyarbólyra való áttelepítését megörökítő krónika naprakészen tartása. A már testvérgyülekezet, és a település egészére vonatkozóan már testvértelepüléssé fogadott baranyai faluban élt, egykori vajaiak leszármazottai, valamint az önkormányzat képviselői szívesen látottak Vaján, mint ahogy a város küldöttségét is testvéri öleléssel várják Magyarbólyon. A rendszeressé vált találkozók önkormányzati programjainak összeállítása, azok lebonyolításának megszervezése és értelmes tartalommal való megtöltése Évának az egyik legfontosabb feladata. Minden évben visszatérő teendője a gyereknap, a városnap, az egyházzal közös rendezvények zökkenőmentes lebonyolítása. Ezekhez kapcsolódóak a különböző szakmai bemutatók, települési ismertető előadások megszervezése. „Hídépítés” a más és más rendeltetésű intézmények, szervezetek között, a különböző együttműködési formák, lehetőségek igénybevételével, szélesítésével.

Személyes célja Vaja újjászervezése. Minden követ megmozgat a város turisztikájának fejlesztése, társadalmi életének fellendítése érdekében. Ezért igyekszik minél szorosabbra fűzni a meglévő turisztikai intézmények közötti kapcsolatait. „A különböző fenntartók létesítményei legyenek átjárhatók”– mondja. Közeli célja az, hogy a város lakói „belakják” és élettel töltsék meg az új Művelődési Házat. Szervezőkészségét igazolja az, hogy ez év őszén, már a harmadik alkalommal lesz színházi előadás a városban. Csemege ez a környékbelieknek is.

Vaja vezetése és lakóközössége büszke lehet arra, hogy az ő városuk településmenedzserét hívják Helmeczi Évának. „A vajai emberekért végzett tevékenységet mindig szolgálatnak tekintettem”, fogalmazza meg szakmai hitvallását.

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.05.04. 17:14

Írta: M. Szlávik Tünde

 

odo_camillo_turrini_edesanya_masolata.jpgTíz éve cipelem, mint egy nagy, sötét, bűzhödt batyut. Sem lerakni, sem átadni senkinek nem tudom. De szivárog, belülről mérgez, apránként öl meg. Egy boldogabb világban a pszichiáterem évekig nyaralhatna abból, amit rajtam keres, míg kianalizálja belőlem, de itt csak ijedt, döbbent pillantásokat kaptam, ha megpróbáltam szétaprózva valamicskét mások vállára átnyomni belőle. Milyen furcsa, hogy a fogorvosi székben, a szülőágyon átélt horrort, a katonatörténeteket közösségi élménnyé tesszük, mindenki rátesz még egy lapáttal, hogy önnön mártírságával a többiek fölé kerekedve bebizonyítsa, milyen nagyszerű ember is ő, hogy felül tudott emelkedni mindeme szörnyűségeken, s íme, itt van ép lélekkel. Bár még fáj, szúr, nyom, de ezt már túléljük.  Én kinek mondhattam volna el, hogy azon gondolkodtam, miként segíthetném át az anyámat a megváltó túlvilágra, hogy megmentsem a lassú, kínok közötti elmúlástól?

Akkor már végleg hazaadták a kórházból. Túlestünk a sugárkezelésen. Utolsó találkozásunkkor a kezelőorvosa ugyanazzal a mosollyal rakta el a keservesen összekapart pénzemet, mint két hónapja, amikor közölte, menthetetlen, próbálkozhatunk ugyan alternatív gyógymódokkal, de nem fog segíteni rajta. És nem, nem szükséges értesítenem őt, ha bekövetkezett… Kiállította a receptet az erősebb morfiumtapaszról, kioktatott, hogy nem az ő dolga felírni a pelenkát, gyógymatracot, de ha már költök rá, vegyek gumilepedőt is. Míg a betegszállítókra vártam a kórházban, vettem egy mély levegőt, és megkértem a nővérkét, mutassa meg, hogyan kell egy felnőtt embert tisztába tenni, mert bár már második pelenkásom van otthon, biztosan van valami mesterfogás, hogy ne rokkanjon bele a gerincem az emelésbe. Szerencsém volt vele, megtalálta a nekem szükséges középutas tekintetet – sem közönyös, sem túl együttérző nem volt, rögtön segíthettem is a magatehetetlen, körülszaros nénit rendbe rakni. Nem mertem közben az anyámra pillantani. Pedig addigra már profi módon adtam be neki a véralvadásgátlót, és a házilagosan kivitelezett beöntésen is túl voltunk, mert előzőleg a kórházban hiába kértem, csak gyógyszereket adtak. De megoldottam. És ugyan kinek mondhattam volna el, mit összeszerencsétlenkedtünk közben a zuhany gégecsövével, s hogy szegény nem jutott el a vécéig…

Végül is könnyebb volt így, hogy nem kellett minden nap családostól felkerekedni, a kicsit a kórházudvaron szoptatni, mint a cigányasszonyok, míg a nagyobbik körülöttünk kering a kis műanyag mopeddel. Továbbra is a férjem járt a boltba, hogy ne kelljen senkit látnom, nem bírtam a részvétbe ágyazott kíváncsiságot, az őszinte együttérzés meg kivette volna belőlem az erőt. Nem engedhettem el magam, nem sírhattam. És ugyan ki hallgatta volna meg, milyen érzés a rózsaszínű egyéves baba popsi és a hároméves kicsattanó húsú nagyobbik megfürdetése  után felhúzni anyámon a hálóinget?

Nem volt nyűgös beteg. Élőhalott volt. A bénulás, ami a bal karjából indult, lassan fagyasztotta meg az egész testét. Nem evett, nem ivott, nem beszélt. Csak nézett. Jaj! Olyan hirtelen lett parányivá. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem várok a segítségre, csak felkapom és átültetem a fotelba, amíg kicserélem az ágyneműt. Nem volt nehezebb, mint egy gyerek. Annyira szerettem volna a kedvében járni, de nem voltak kívánságai. Már nem akart semmit. Éjszakánként babaillatot inhaláltam, hogy semlegesítsem a talán csak az én tudatomban létező betegségszagot. És szégyenkezés nélkül kinek mondhattam volna el, hogy lopott perceinkben visszafojtott lélegzettel ölelkeztem a férjemmel, mert csak a szerelem segített ép ésszel túlélni, hogy nem tudok segíteni?

Már nem tudta, hogy hol van és kik vannak körülötte. Egyetlen egyszer szólalt meg, azt mondta: édesanyám. Megijedtem, mert azt hittem, most, most fog megtörténni, és én egyedül vagyok vele és a gyerekekkel. De amikor halkan azt súgtam, itt vagyok, rám emelte a tekintetét, felismert és azt lehelte: Tündöském… Ebbe az egyetlen szóba sűrítette bele az utolsó erejét, a szeretetét, a háláját, a fájdalmát, a félelmét az elkerülhetetlentől. És közben tudtam, hogy ő már felkészült az útra.

Belázasodott. Az orvos a telefonban azt mondta, adjak neki porrá tört lázcsillapítót, nincs értelme megnéznie, ez már az agónia. Készüljek fel, mivel a tüdejében vannak az áttétek, valószínűleg sokáig fog tartani és minden fájdalmon túl hangos is lesz. Sajnos nem tud rajta segíteni. S én nem mertem megmondani, hogy most én szorulnék segítségre… Nem akarom, hogy Anya szenvedjen! Vajon ha felraknám rá az összes morfiumtapaszt, átsegíteném a nehezén? És tudnék élni azzal a tudattal, hogy én öltem meg őt? Ezt kivel beszélhettem volna meg?

Az ember annyi őrültséget összeolvas arról, hogy milyen az, amikor valakin látszik, hogy már nincs sok hátra. Hogy mélyebbé válnak a ráncai, besüpped a szeme, meg kiemelkedik az orra… De Anyán tényleg látszott, hogy elindult. Az arca gyönyörű lett, fennkölt, nemes. Márványosan csillogott és olyan volt, mint Nofertiti, akit mindig is többre becsült, mint Kleopátrát. Bevittük hozzá a gyerekeket – elköszönni. Hazaküldtem a húgomékat. Úgy éreztem, nincs értelme, hogy itt sírjunk mellette, most nem arra van szüksége. Lefektettem, elaltattam a gyerekeimet, aztán elővettem Anya imádságos könyvét. Gyerekkora óta nem volt templomjáró, de Apa és Csaba öcsém halála óta gyakran imádkozott. Találomra felütöttem, és halkan, nagyon halkan olvasni kezdtem belőle; néha fel-felnéztem. Látszott, hogyan fogy el belőle az élet. Akkor valahogy nem féltem. Aztán megváltozott a légzésének az üteme. Áthívtam a férjemet. Én fogtam Anya kezét, Misi az enyémet, és hallgattuk, ahogy olyan csöndesen, mint ahogy élt, elindul  a csillagok közé… S ugyan kit érdekel, hogy csak a mozifilmekben van itt vége mindennek, mély levegő, megkönnyebbülés, halk főcímzene, a nézők meghatottan szipogva távoznak, de ebben a büdös életben csak most kezdődik a szenvedés. Az ittmaradottak vesszőfutása. Orvos. Halotti bizonyítvány. Mosdatás, felöltöztetés. Akarja valaki tudni, milyen érzés, amikor anyád arca már jéghideg, de a háta, amit a mellkasodnak döntesz, amíg felcibálod rá a blúzt és a kosztümkabátot, még meleg? Hát persze, hogy nem! És érdekel az valakit, hogy közben arra gondoltam, csak fel ne ébredjen a kicsi, most nem tudom megszoptatni, mert a halott anyám fekszik a mellemen? És nem szabad sírni, hiszen nem végzünk időben, ha elhagyom magam. S hogy micsoda elmebetegség, hogy fel kell kerekedni az éjszakában és szemfödelet, koporsót kell venni, hogy mire megjön a hullaszállító, már abban tudják elvinni. S közben babonásan csak az zakatolt az agyamban, hogy a két kis ártatlan gyerekem ott alszik az egyik szobában, a másikban meg ott ül a Halál. Mi van, ha gondol egyet és átnéz hozzájuk? Valahogy olyan valóságosnak, kézzelfoghatónak és testet öltöttnek képzeltem a kaszást, mint egy ősember. Csak haza, haza! Látnom kell, hogy minden rendben van! Miközben soha többé semmi nem lesz már rendben, mert meghalt az édesanyám.

És ki hallgat meg rajtad kívül, Uram?

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: M. Szlávik Tünde tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.05.02. 15:29

Hargitai Beáta akvarellje

11088338_1079600192056659_2985519225777628968_n.jpg

24x35 cm. papír.

2014.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.05.02. 08:16

Polgármester

Vaja

szszb_31_tk_tisza_sandor_40.jpgA nagyapja kisbíróként adta a helybeliek tudomására a híreket. Megbecsülték a vajaiak, csakúgy, mint a fiát, aki szintén a tanácson dolgozott  hivatali kézbesítőként. Ebbe a hagyománytisztelő családba nőtt bele Tisza Sándor, aki apja, nagyapja nyomdokaiba lépve, előbb műszaki ügyintéző, majd főállású alpolgármester, utána polgármesterré választotta a település – immár 6-dik ciklus óta. Legutóbb 84 százalékkal voksoltak rá.

Tisza Sándor élete tökéletesen cáfolja a mondást, miszerint nem lehet senki próféta a saját hazájában. Aki ilyen alázattal szolgálja a közösséget, annak lakosait és ügyeit, közmegbecsülésnek örvend. Bár a jogszabály miatt fogadóórát kell megjelölnie a találkozásokra, ő ezt soha nem tartja be. Az ajtaja nyitva áll, az utcán is megállítják, és amit pár szóval, információval elintézhet, azt megteszi.

Már több generáció tagjaival ápol kapcsolatot az 1964. január 30-án, Kun Angyalka és Tisza Ferenc fiaként született polgármester. Szót ért idősekkel és fiatalokkal egyaránt. Felesége lánykori nevén Tisza Ibolya, jelenleg az Idősek Klubját vezeti. Két gyermekük született: Dóra közigazgatási mesterszak végzettséggel a Mátészalkai Járási Hivatalban kormánytisztviselő. A családi minta ismét öröklődött. Fiuk, Sándor Rajmund a Debreceni Egyetem gazdaságtudományi karán, a turizmus-vendéglátás szakirányt választotta. Őt is hazahúzza a szíve Vajára.

Felsorolásra is kevés a hely, mi mindent valósítottak meg az elmúlt negyedszázadban. Azonnal azt emeli ki a településvezető, hogy 2009. augusztus elsejével ismét városi rangot kapott Vaja. 1836 és 1886 között mezővárosként említi a krónika, de igen hosszú út vezetett addig, hogy hazánk már az Európai Unió tagjaként újabb urbánus jogot adott a keleti végeken egy arra érdemes közösségnek. Félretéve a kronológiai sorrendet, jelzésszerű a fejlődési lépések említése. A takarékosság jegyében az új városházát a régiből varázsolták 21. századivá 80 millió forintból, amelynek felét támogatásból kapták. Szintén az Európai Unió szabványai szerinti játékokkal és berendezéssel büszkélkedhet a 150 kisgyermeket ellátó óvoda. A 6 csoportba minden kérelmezőt felvesznek. Ugyancsak városi kényelmet nyújt a bölcsőde. Bárki megirigyelhetné, hogy a 24 gyermeket ellátó két csoport teljes kihasználtságot biztosít a létesítménynek. A 120 millió forint értékű beruházás 95 százalékát támogatta az állam! Eljutottak odáig, hogy várólistára írják a jelentkezőket.

Régi gondot oldottak meg a Művelődési Ház felújításával. 80 millió forintot fordítottak rá, de ebből az összegből a saját erő 30 millió volt. A Vay kastély idegenforgalmi nevezetesség, történelmünk több fontos állomásának helyszíne. Megőrzése, védelme teljes körű modernizálást igényelt, ami 440 millió forintos kiadást jelentett. Sok éves múltra tekint vissza a téli és a nyári képzőművészeti alkotótábor. A múzeumot a szakmai berkekben magasan jegyzett Molnár Mátyás alapította. Halála után fia, Sándor vette át az irányítást, jelenleg a gyűjtemény megbízott vezetője. Igen sokan keresik fel a Vay kastélyt, nem egy évben 14 ezer látogatót regisztráltak.

A városi életszínvonalhoz igazították már a cím elnyerése előtt is, azóta pedig kifejezetten törekednek a közművek bővítésére, a közúthálózat fejlesztésére. Két évtizede gesztorként valósították meg a szennyvízcsatornázást és építették meg a tisztítót. Rohod és Kántorjánosi, valamint Őr is részt vett a programban. Mára 90 százalékos a rákötés, bárki megteheti, a házak előtt húzódik a csatorna. 13 település gesztoraként az ivóvízminőség javításáért a vízműtelep teljes rekonstrukcióját elvégezték, az ivóvízhálózat felújítása is megtörtént. Több belterületi utat kiszélesítettek, szilárd burkolat borít valamennyi utcát. Többször pályáztak kerékpárút létesítésére, de a terv mára öltött alakot: most Őr és Vaja, valamint Vaja és Rohod között épül a kerékpárút, átvezetve a vasúti kereszteződésen is, mintegy 300 millió forintból.

Gondoskodnak minden korosztályról. Különösen az idősekről, például az 1996 óta működő, önkormányzati fenntartású, bentlakásos otthonban. Korábban 36-an éltek itt, most héttel bővítik a helyeket. Várólistán rögzítik a kérelmezőket. Felújítják az idősek otthonát, 180 millió forintos költséggel.

Vaja és az alma elválaszthatatlan fogalmak. A Zöldség-Gyümölcs Kft. az almafeldolgozás mellett most meggyet és más gyümölcsöt is felvesz a palettára. Az Ardagh Metál Kft. konzervdobozai Közép-Európát is ellátják. A város 238 közfoglalkozottnak biztosít rendszeres munkát, mezőgazdasági termelést, útkarbantartást, köztisztasági feladatok ellátását. Fuvarozási cégek, kenyérgyár, kereskedelmi egységek, mezőgazdasági vállalkozások adnak munkát, megélhetést a vajaiaknak és a környékbelieknek.

A 4 ezer lelket számláló városka ékszerdoboz a 41-es út és az autópálya között.

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.30. 18:22

soccer_players_shoot_17.jpgFélreértés ne essék, nem rontottam el a címbéli toldalékolást, s bár lehet esetleg egy passz is csinos, de most nem erről lesz szó elsősorban. Hétvégenként családi kötődés okán megyei másodosztályú futballmérkőzések nézője vagyok, s ott hallottam az egyik játékostól, amint odakiáltotta a társának, hogy: Ez bizony csínes passz volt!  Igaz, csínbe adott passzról, labdáról már sokszor hallottam, ami azt jelenti, hogy rövid az átadás, a játékostárs éppen hogy el tudta érni, netán az ellenfél éppen ezért csúszott be könnyen, s vált szabályossá vagy szabálytalanná a cselekedet. Az alábbiakban egyrészt a csín szótő különböző jelentéseit kívánom bemutatni, valamint a toldalékolását, a csínes melléknévképzős alakot.

A csín szó három szócikkben szerepel azonos alakú kifejezésként a Magyar értelmező kéziszótárban. Az első jelentése tetszetős forma, elrendezés, például: külső csín. Ez szláv eredetű. Kazinczy Ferenc Írói érdem című epigrammájában is találkozhatunk a kifejezéssel: „Íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív.” Egyébként az Etimológiai szótár tanúsága szerint a csínján, a csintalan és a csíny szavunk szótöve is ez a csín, amely ’rend, mód, fortély’ jelentésű ebben az esetben.

A második csín ipari kifejezés: dongákon a fenék beillesztésére való vájat. Talán olasz eredetű. Erdélyben bütünek, némely vidéken ontorának nevezik.

A harmadik két alakváltozatban található meg: csín ~ csinn, ez sportkifejezés, bizalmas használatú, s a jelentése: nehéz, kellemetlen, előnytelen helyzet. Például: Még az előző két gól közötti idő sem telt el, a középpályáról „csínbe” hátra-oldalra passzolt labdát megszerezte az egyik támadó.

A toldalékolást illetően két eset áll fönn. A tetszetős forma értelmű csín szóból képzett szavunk a csinos a gyakoribb, s látszólag ellentmond annak a magánhangzótörvényünknek, amely szerint magas hangrendű szóhoz magas hangrendű toldalék, illetve kötőhangzó járul. Ennek az az oka, hogy régebben volt a magyar nyelvben mély hangrendű i és í magánhangzónk, amely úgy hangzott, mint az orosz „jeri”, s ehhez természetesen mély hangrendű toldalék járult. Például: bír – bírnak, bízik – bízhat, híd – hídon, hív – hívom, hízik – hízunk, nyíl – nyíllal és szíj – szíjas, mint a csín – csinos. És természetesen vannak olyan egytagú szavaink, amelyek akkor is és most is magas hangrendű i magánhangzót tartalmaztak, illetve tartalmaznak. Például: csíp – csípnek, dísz – dísszel, ív – ível, tíz – tíznek és szín – színes, mint a csín – csínes. Egyébként a csínes kifejezés 6240 alkalommal fordul elő az egyik legismertebb internetes adatbázisban, s a következő mondatokban fordul elő például:

A csínes labdákra meg sem mozdul.

Hidd el, hogy az első meccsen, amikor nem úgy fognak egy csínes labdáért lépni, mintha az életük függne a labda megszerzésétől.

Azonban nemcsak a passz lehet csínes.  Íme:

Hosszan megtolta  labdát, és belement egy csínes helyzetbe, ahol a kapus úgy jött ki, ahogy neki azt kell, és ti szögletet kaptatok belőle.

A döntetlen sem megengedhető a MU-nak, Rooney nélkül viszont agyonnyomja a kényszer őket! Szerintem még a Bayern elleni továbbjutás is csínes lesz!

Egyedül a női fociban fordulhat elő a két szó egyszerre. Íme: Ez a csinos hölgy csínes passzt adott a társának.

(A kép forrása: https://spiritforum.wordpress.com)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.28. 08:06

Portik Sándor festménye

11174946_1076797522336926_5379380851668491328_n.jpg

30x40 cm. olaj, vászon

2014.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.25. 14:11

Írta: Réti János

 

des_brophy_a_mester.jpgFazekat akkor vásárol az ember, ha a meglévő tönkrement, kilukadt, illetve amennyiben más űrtartalmút, nagyobbat szeretne, mint amije van. Az első, a lukadásos esetben hajdanán nem rohantak azonnal boltba a népek fazékért, hanem megvárták a drótost, aki  ̶  ha létrejött az egyezség a háziak és közte  ̶  foltot tett a szóban forgó edény fenekére. Úgy mellesleg vele ijesztgették a gyerekeket: „ha még egyszer ilyet csinálsz, odaadlak a drótosnak”, ám ezt a házaló sohasem számította fel, hanem elfogadta hálásnak cseppet sem nevezhető szerepét. A drótosok már jó ideje kihaltak, így aztán a gyermekek vásottabbja minden visszatartó félelem nélkül válhat még vásottabb, nem ritkán gonosz felnőtté. Lehet, minden rossz a drótosok miatt van. Miért haltak ki?

Más eset az űrtartalom, amikor a család úgy határoz, hogy a jövőben hosszabb lére ereszti a levest, ugyanannyi vagy legtöbbször kevesebb húsból, mint eddig, és ehhez keresnek fazekat. Ilyenkor általában a családfő indul a nagyobb edény beszerzésére. Ez régente egyszerű volt: irány a szaküzlet! Amióta viszont mindenütt minden elképzelhető, nem árt benézni fazék végett még a divatáru vagy illatszer boltokba, butikokba sem. Ki tudja, hol botlunk a legjobb áron vágyaink edényébe?

A sokadik üzletben aztán a fent jelzett családfő  ̶  kézbe véve az otthoninál szemre nagyobbnak látszó fazekat  ̶ alaposan elcsodálkozik: szép piros fenekét fürkészve kiderül, hogy az nem ennyi vagy annyi liter, hanem példának okáért 24 centiméter. Erre nem számított! Meghökkenésének hangot adva az eladókhoz fordul, akiknek megoszlik véleményük a magasság vagy átmérő űrtartalomra való átszámításának kulcsáról. Nem derül ki hát meggyőzően, hogy egy centiméternyi fazékban hány deciliter káposztás paszuly rotyogtatható. Először otthon mértéket kellett volna venni a régi edényről, és azonmód, adatokkal, mércével felszerelten indulni a boltba elvégezni az összehasonlító adategyeztetést. Mivel ezt könnyelműen kihagyta, marad a becslésre hagyatkozó vásárlás.

Hazafelé még vesz másfél kiló könyvet. A buszon elolvas egy százfokos írást az újságból, ettől két liter búbánat költözik a szívébe, amin legfeljebb három atmoszféra Tokajival lehetne segíteni. Majd otthon, gondolja, pontosan beméri a fazekat. Az első szögmérővel, ami a keze ügyébe kerül. Lám-lám, a naptár már 110 kilowattnyit fordult ebben az évben. Hogy múlik az idő!

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is:Réti János tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.22. 18:04

Zsoldos Barnabás vadásztörténetei

meg_igy_sem_valaszthatok_szet.jpgA gyengébbik nem kegyeiért számtalan legény mérte már össze erejét, s hogy ez miért van így, arra talán a genetikával foglalkozó kutatók tudják a választ. Amit az egyszerű gerinces élőlény „tud”, hajtja a vére, örökösöket kell nemzeni, a fajt fenn kell tartani. Így lehetett ez – feltevések szerint – két évvel ezelőtt is, amikor őz asszonyság kegyeiért ölre, azaz agancsra ment két daliás őz legény. Ismerhették egymást, talán még közös őstől is származtak, hiszen az agancsok állása, elágazása, a kis kinövések szinte azonosak. Minden bizonnyal erősek voltak, hódítani akartak, azaz hajtotta őket a vérük. Július végén, de az is lehet, hogy augusztus elején történt az eset a nádasban.

Egyetlen szemtanú lehetett, de az agancsokat nézve, bizony őz asszonyság is hoppon maradt.

Most következnek a tények. A Baktalórántházi Erdészeti Vadásztársaság területén a régi fácánnevelő melletti nádasban Szőllősi István sportvadászt vezette jó sorsa arra a helyre, ahol rábukkant a különlegesen összeakadt koponyákra. A vadász szerencséjére csak az orr rész csontjaiból hiányzik egy darab a többi sértetlenül hevert a nádas közepén. Az agancsok úgynevezett ördöglakat módjára akadtak össze, amikor a két állat teljes erőből egymásnak ugrott. A viadal halálos volt az egyik számára, mert a koponyán az öreg lyukban volt a másik agancsának egyik elágazó szára.

Ekkor kezdődött a tragédia a másiknak, mert már-már győztesnek érezhette magát, amikor rájöhetett, hogy ez a párviadal számára is halálos. Nem tudott szabadulni vetélytársától…

A megtalálás után a vadászok sem tudták szétszedni a két – összesen 1114 grammos – koponyát. A képen látható trófeákat ebben a formában fogja őrizni vadászbarátunk, s minden bizonnyal sokszor el kell még mesélnie a megtalálás történetét. A vadász fantázia pedig élénk, mint a példa mutatja.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek!

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.21. 19:13

sp19.jpgA turizmus és a kommandó szavak természetesen jelentésükben nem mutatnak semmiféle összefüggést, azonban egy valamiben igen. Erről szeretnék az alábbiakban szólni. Mindenekelőtt azt el kell mondani, hogy a szavak időnként gomba módra szaporodnak, főként összetételi utótagként. Erre kívánom bemutatni a fent említett két példát. A kommandó szónak a Magyar értelmező kéziszótár második, átdolgozott kiadása szerint a harmadik jelentése a következő: terroristák, túszszedők stb. ártalmatlanná tételére kiképzett rendőri rohamcsapat, különítmény. Számunkra most fontosabb a negyedik jelentés: törvénytelen tevékenységet feltáró, felszámoló rendészeti szervezetek valamelyike. A szónak ez utóbbi jelentésbővüléséről részletesen számolt be Zimányi Árpád kollégám az Édes Anyanyelvünk című folyóirat egyik számában, ő ekképpen határozta meg: rajtaütésszerű ellenőrző csoport. Például: áramkommandó, amely az áramszolgáltató vállalatok által szervezett, szakemberekből álló csoport, és amely igyekszik megállapítani, tetten érni az áramlopást. Azt gondolhattuk volna, hogy a több mint tizenöt éve keletkezett szóösszetétel mintájára már nem jön létre több ilyen jellegű kifejezés. Azonban ez nem így történt, ugyanis a törvénytelenségek száma és módozatai, ezzel együtt pedig a kommandók száma tovább szaporodott. Íme: borkommandó, festékkomandó, hulladékkommandó, húskommandó, plázakommandó, sonkakommandó, vámkommandó. Ezek közül a leghumorosabbnak a sonkakommandó tűnik, ez az az ellenőrző csoport, amelyik húsvét előtt az üzletekben kínált sonka minőségét vizsgálta. Viszont részben más jellegű a plázakommandó kifejezésünk, amely nem a bevásárló- és szórakoztatóközpont üzleteit ellenőrzi, hanem a csellengő, iskolából lógó diákokat. Íme, egy példamondat, hogy még világosabb legyen a fogalom:

Ifjúságvédelmi őrjárat, úgynevezett plázakommandó állt újfent munkába kedden Miskolcon, a rendőrök a csellengő fiatalokra figyelnek fokozottabban, az áldozattá válás elkerülésére és a bűnmegelőzésre koncentrálnak egyebek mellett.

Az analógiás változásra jó példa a -turizmus utótagú összetételek szaporodása. Az egyik „legrégibb” példája a benzinturizmus volt, ezután következett a konferenciaturizmus, kutatóturizmus, ökoturizmus, shoppingturizmus, szalámiturizmus, termálturizmus, bevásárlóturizmus, borturizmus, kalandturizmus, napjainkban pedig partiturizmusról, hitelturizmusról, sőt jogosítványturizmusról is olvashatunk.

A partiturizmus nem más, mint a hagyományos leány- és legénybúcsúk új, idegenforgalmi változata. Íme, egy példamondat, ami segít az értelmezésben:

Tallinnban, a brit partiturizmus aktuális fővárosában vagy a „feljövőben lévő" Rigában le lehet részegedni azért az összegért, amibe a szigetországban egy-két rundó sör kerül. A cég egyik vezetője szerint mostanra bevételeik csaknem felét a brit partituristák adják.

A hitelturizmusra pedig azért van szükség, mert a magyar vállalkozások egy része a hazai bankok szigora miatt, a felesleges köröket kihagyva, azonnal osztrák vagy szlovák pénzintézeteknél próbálkoznak, amennyiben forrásra van szükségük, mivel a magyar bankok vagy egyáltalán nem, vagy csak teljesíthetetlen feltételekkel adnak kölcsönt a vállalkozásoknak

S bizony a jogosítványturizmusnem a legtörvényesebb utazások közé tartozik, ugyanis arról van szó ebben az esetben, hogy az ideiglenesen tilalom alatt álló autóvezetők egy másik EU-tagállamba utaznak azért, hogy új vezetői engedélyt szerezzenek.Tehát a járművezetők „A” tagállamban bevont jogosítványuk helyett „B” tagállamban szereznek újabb vezetői engedélyt, majd ez utóbbi dokumentumot később „A” tagállamban is elismertetik. Sőt a jogosítványturizmusnak egy újabb ága is létrejött az utóbbi időben: az, amikor a külföldiek Magyarországra jöttek a jogosítványt megszerezni, azonban a maguk választotta tolmács segítségével tehették le az elméleti vizsgát. Talán nem kell részletezni, hogy ki adott számot a tudásáról.  Szerencsére ez a turizmusfajta azóta már a rendőrségnek köszönhetően leáldozott.

(A kép forrása: http://forum.bodybuilding.com/

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.20. 08:50

1_szep_es_bodito.jpgNagyon elgondolkodtatott a maya áldozati kultusz. A yucatani romtemplomok mindegyikének kiemelt helye, ahol a papok élő ember szívét a vallási kultusz részeként az isteneknek ajánlva kitépték. Ballagtam éppen a tengerparti Tulum nevű régészeti lelőhely ép, vagy kevésbé ép kőépítményei között. Az járt a fejemben, milyen lehet egy ilyen gyönyörű verőfényes napon, az üde zöld bokrokkal övezett sétányon az áldozati piramis felé haladni? Tudni, hogy amint fellépdelek a lépcsőn, vége… Onnan már csak halott vérző testem jön le, a szívem nélkül.

Mondtam is a kísérőmnek: létezik akkora vallási elhívatottság? Válaszul az egyik bokorhoz lépett, amelyiken lila tölcsérű virágok néztek az égre. A messze kékségből színes gépmadár berregése törte át a csendet. Ezzel segítettek, válaszolt. 2_ne_bants_mert_neked_fog_fajni.JPGLeszakított egy virágot, és a kezembe adta. Ehhez hasonlít, amelyből a bűvös főzet készül. Olyan alkaloidát tartalmaz, amelytől beszűkül a tudat, az ember akarata azok kezébe kerül, akik nem ittak a halálos nedűből. Nem éreznek fájdalmat, tovatűnik a félelemérzés, elillan az életösztön

A maya sámánok, akiknek befolyása a mély katolikus hit ellenére mind a mai napig a régi, nagyszerűen tájékozódtak és tájékozódnak a mexikói élővilág gyógyító, vagy elveszejtő teremtményi között. Láttam olyan fát, folytatódott a történet, amelynek kérgéhez nem érdemes hozzá se érni, annyira mérgező. Sok spanyol hódítónak ért véget az élete, mert nem tudta melyik az a másik fa, amelyhez hozzádörzsölődve megmenekülhetett volna. Találtam gyönyörű vörös virágon fekete sárga pillangót, amelynek megérintése fekélyes kelést okoz. Akad persze afféle is, amellyel szerelemre lehet gerjeszteni valakit, aki egyelőre még semmi ilyesmit nem érez.3_merges_tuske_van_a_hatamon.JPG

Víz alá nem bújtam, hogy a halálos tüskéjű, de amúgy színpompás korallszirti halacskákat megnézzem, színes fából faragott mása ott van a szuvenírboltok polcain.

Tobzódik a színekben és a színes történetekben Yucatan minden szeglete. Szépség és veszély, kaland és tragédia. A mai mayák minden pillantása csodálkozás, hogy mit keresnek itt a más fajtájúak. Csakúgy, mint a mienk: mennyire másak, és mégis mennyire természetesek, eredetiek az egykor élő embereket áldozó sasorrú, zömök termetű indiánok.00650016.JPG

 ***  esiksandor2cm.jpg

Ilyen szép a világ

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.18. 10:00

Ősz Zoltán alkotása

11156820_1071280672888611_625708642_n.jpg

42x32 cm. pasztell, papír

2015.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.17. 16:57

Írta: Kulcsár Attila

 

marius_van_dokkum_masolata.jpgHosszú sorokban kígyóztak a Hamletek a Szagmúzeum bejárata előtt: japánok, oroszok, németek, amerikaiak, egy magyar turistabusz utazói is, akik megváltották a drága jegyeket, és egy szűk előcsarnokban zsúfolódtak össze. Itt le kellett adni a  fényképezőgépeket, táskákat, és fel kellett venni egy olyan szkafanderszerű ruhát, amelyből csak az orruk  látszott ki, egyébként hermetikusan  záródott a bokákon, és minden testnyílás azon belül került, de a nézőkén kiláttak  belőle,  és hallottak is a fejbúra alatt.

A vidám hangzavarban a társaság hamar átöltözött − ez az első terem afféle zsilip volt, amelyből azután több következett, valamennyi dupla ajtókkal zárult, és addig nem nyílt ki a következő, amíg a másik be nem csukódott. Így választják el egymástól hermetikusan a múzeumi termeket.

Az első teremben sötétség fogadta a csoportot és csend − s valami illat… Voltak, akik felismerni vélték, mások csak szaglásztak a levegőbe mint a vadászkutyák, ha szagot fognak, találgatták sokféle nyelven. Mikor egyszer csak a kivetítőn megjelent egy óriási cici, egy félrebillent fejű csecsemővel, aki szopás közben aludt el, és a szája sarkából kibuggyant az utolsó korty anyatej − a szag az anyatej szaga volt. Igen, ilyen volt, nosztalgiáztak a felismerők. Ilyen volt? − kérdezgették a tápszereken felnőttek.

És vonult a csoport teremről teremre. Kezdetben csak a szagok a sötétben, aztán a kivetítőn az eredete. Nem kellett tolmács, a szag világnyelv. Legfeljebb nem elég nagy a szókincsünk hozzá. Állítólag tízezer illatot képes az ember megkülönböztetni sok-sok gyakorlással, de a tizedére se kíváncsi. A múzeumi séta elején a mezők, kerti virágok termeiben mindenki örömmel ismerte fel kedvenceit, parfümjét. Aztán az erdők, mocsarak, vizek, tenger összetettebb illatai töltötték be a termeket − a szaglósejtek elkényelmesedett receptorai idegesen kapkodtak a levegő után. Majd  jöttek a forgalom büdösei, a mosószerek szagai, az ételek illatai, a sajtok, a frissen sült kenyér. A japánok nem ismerték fel a  slambuc szagát, mi meg a szusiét. A fűszerek termeiben mindenkinek voltak pótolnivalói. A foghagymától a fahéjig, a  borsikafűtől a kurkumáig − már szinte be se tudták fogadni a sokféleséget a látogatók, ahogy ez a múzeumokban máshol is előfordul.

De aztán sorjáztak a termekbe töltve a durvább illatok is. Sokan már befogták volna az orrukat, de a kezük a szkafander rabja volt. Jöttek az állatok szagai: disznó, birka, ló, tehén, görény, büdösborz. A kismacskához szokott szinglik nem győztek fintorogni. Szinte felüdülés volt az emberszag  szekció, a Homo  Odoris. A cigarettafüst szaga, kocsmaszag, jamos zokniké, izzadtságszag  után  a punci és a makkszag. Egyes hölgyek  papír zsebkendőt tömködtek volna  az orrlikaikba, de kezük fogva volt a zárt overallban, szűköltek,  mintha most érzékelték volna először, de amikor megjelentek a vásznon, hogy honnan származnak, elszégyellték magukat. Még a férfiak is, amikor hatalmas fenekek jelentek meg, táguló nyílásaikkal. A tömeg szinte sietve tántorgott az egyik teremből a másikba, pedig még ezután jöttek az ürülékes termek, a dögszagok, a leprás seb kipárolgása és a hullaszag.

Egyes látogatók elhányták magukat − még szerencse, hogy a sűrűje a  szkafanderben maradt −, ami kifolyt, azt a teremőrök habokkal lokalizálták, hogy ez a  kellemes illat ne rontsa el a múzeumi bemutató élvezetét, a műalkotások befogadását. Mások sírva vánszorogtak tovább, sokkolták őket a szagok, és a zsilipszobákban akartak maradni, de kiterelték onnan őket az őrök − jön a  következő csoport. Pedig ezután jöttek a krematórium szagok, a kiömlő vérszagok és a vegyi anyagok szúrós szagai, a könnygázok − ezek a termek csak fakultatív voltak látogathatók −, utcai tüntetési gyakorlattal, és csak gázálarcban .

A történelmi szagok termei vezették le a feszültségeket. Ezek kombinált illatok voltak, a lelőhely adja meg a varázsukat, a személyhez kötődés. Az egyikben az az illat volt szagolható, amely Tutanhamon sírkamrájából áramlott ki, amikor a régész Carter kibillentette az első kőkockát, és kiszabadult a háromezer éve elzárt levegő illata. Az első Holdra-szálláskor rögzített Holdszag, illat  Napóleon kriptájából, Hitler égett szaga, Szemirámisz függőkertjének virágillat egyvelege, a szuzai menyegző nászéjszakájának buja illata. Egy slukk Louis Amstrong  trombitájából. Hirosimai szag,  az atomrobbanás percéből, egy hűtőpalackba belesülve, Sztálin szájszaga, még a mauzóleumából kilopva. Mustárgáz szag egy I. világháborús hadszíntérről. És végül − sok rajongó megőrült érte − Jim Morrison utolsó lehelete a fürdőszobából, ahol kábítószer túladagolásban meghalt, és amelyet már nem tudott belélegezni haláltusájában.

A kijáratnál, ahogy ez más múzeumokban is szokás souvenirként illatokat lehetett vásárolni kis fiolában, borsos áron. De mindenki megkapta emlékül az előző csoport szkafanderéből összegyűjtött szagmintákat. Sokan a sajátot szerették volna, de a felvilágosították, hogy nincs értelme: ilyen merítéssel minden náció egyforma büdös.

Mégis legtöbben az „Édesanyám  húslevesé”-nek illatát  vásároltuk az előcsarnokban, mert − üzleti fogásként − ez volt ráírva. Hogy legalább az illúziót hazavihessük, hogy még itt, Dániában is ismerik, hogy valamit megőrizhessünk abból, aminek a receptjét elfelejtettük lejegyezni, ami már visszahozhatatlan, és olyan személyes, hogy ki se kell hozzá nyitni az üvegcse dugóját.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Kulcsár Attila tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.16. 18:15

Venesz József Díjas mesterszakács

Nyíregyháza

szszb_31_tk_szoboszlai_gyula.jpgTöbbszörös Guiness rekordot mondhat magáénak Szoboszlai Gyula mesterszakács. Kollegáival mindig keresi az új kihívásokat. Legyenek azok éppen valami régi hagyományokat felelevenítő vagy valami teljesen új, eltérő a megszokottól.

A megyénkre jellemző népi ételek megőrzését, egyedi ízvilágát nagy becsben tartja és igyekszik az ország más tájain és a világ számos helyén be is mutatni. Ars poeticája tömören ennyi: addig szabad főzni, amíg az ember izgul minden adag elkészített ételért. Örömmel főz, akár otthon teszi azt, akár az étteremben vagy éppen egy több ezres rendezvényen.  Mindig jó érzéssel tölti el az, ha az látja, hogy az elkészült ételt, – legyen az egyszerű babgulyás vagy egy, a Mesterek vacsoráján készült hét fogásos menü egyike – a vendégek is jó ízzel fogyasztják.

14 évesen már tudatosan választotta a szakács szakmát. Az alapanyagok minél szélesebb körű felhasználásának módja érdekelte a legjobban, hogyan lehet minél kreatívabb ételt tenni az asztalra, az ízek harmóniájában. Édesanyja, lánynevén Peremiczki Emma (81) és édesapja, Szoboszlai Gyula (72 évesen hunyt el), nem szóltak bele fiuk pályaválasztásába. Az akkor már ismert, mai nevén a Sipkay Barna Kereskedelmi, Vendéglátóipari, Idegenforgalmi Középiskola, Szakiskola és Kollégiumba jelentkezett, előbb szakács szakmát, később érettségit szerzett. Földrajz-környezetvédelmi szakos tanári diplomát, majd mesterképzésben környezettan tanári diplomát is vehetett át a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán. 1985-től gyakorlati oktató. A 2000-es évek közepétől pedig tette ezt külsős óraadóként a Nyíregyházi Főiskola földrajz-turizmus tanszékén is, ahol gasztronómia ismeretekből tartotta óráit. 1996-ban mesterszakáccsá avatták és még innentől is hosszú út vezetett a legmagasabb szakmai kitüntetésig.

A megye ízvilágát mutatta be főztjével Budapesten a Mátyás Pincében, vagy éppen a Gundel-Bagolyvár  Étteremben. A gasztronómiai versenyek tekintetében szakmai csúcsot jelentett  a svájci Salon Culinaire Mondial Világverseny: 1999-ben regionális konyha kategóriában csapatban bronzot, egyéniben ezüstérmet nyert el a vadász menüjével. Készített finom fogásokat Finnországban, Hollandiában, Belgiumban. Szakmai vezetőként irányította a Nyíregyházi Főiskolán üzemelő gasztronómiai egységeket. A Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség zsűritagjává választották 2004-ben.  Adott már fogadást – kollegáival együtt – félezer meghívott vendégnek Lipcsében. Megválasztották a Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség megyei szervezetében a szakács szekció vezetőjének.

Hozzáértését, elkötelezettségét, a hagyományos ételek és ízek megőrzésében végzett kimagasló munkáját ismerték el a legmagasabb szakmai elismeréssel, a Venesz József  Díjjal 2010-ben. Ezt már életmű díjnak is tekintik a kollegái. Szoboszlai Gyula, tudomása szerint az egyedüli az országban, aki gyakorló szakácsként lehet büszke e rangos elismerésre.

A Nyírségi Ízkirályok Egyesületét 2010-ben alapította meg: mindössze tízen arra vállalkoztak, hogy a hagyományos népi ételeket felkutassák, a modern technológia segítségével elkészítsék, de megőrizzék az egyediségüket, az utánozhatatlan, csak az adott tájegységre jellemző ízüket. Mindenhol szívesen megjelennek egyesületükkel, legyen az megyei rendezvény, az ország nyugati pontján lévő vagy éppen határon túli. Most nyitnak Erdély felé is, ugyanakkor nagykárolyi családi barátaik jóvoltából már több ezer „Ízkirályok lapcsánkát” sütöttek velük együtt a határon túli rendezvényeken is.

2012-ben két mesterszakács és két mesterfelszolgáló létrehozott egy kft-t, és közösen üzemeltetik a Bambusz önkiszolgáló gyorséttermet, a Dzsungel Hotelt, tavaly óta a Viktória Házban a pizzériát – ezeket Sóstón – és a már közismert, de pár éve újragondolt Anno Középkori Éttermet.

Szoboszlai Gyula a rendezett és támogató családi hátterét emeli ki a siker elérésében. Neje Szoboszlainé Sarkadi Enikő andragógus, aki felnőttképzések szervezése mellett civil programokban is dolgozik. Gyermekeik Gyula (25) aki gazdálkodás menedzsmentet tanul a főiskolán, de szakácsiskolát is végzett előtte, szívesen áll be édesapja mellé az önkiszolgáló étteremben.  Enikő (20) Nyíregyházán csecsemő- és kisgyermeknevelői szakon végzi felsőfokú tanulmányait, otthon pedig szívesen süt finom süteményeket a családi és baráti körnek egyaránt.

Gyula elmondta azt is, hogy a család minden tagját „megfertőzte” már hivatásának szeretete, hiszen a teljes család tagja és önkéntese a Nyírségi Ízkirályok Egyesületnek. A rendezvényeken, fesztiválokon a család teljes létszámmal jelen van, és szívesen tevékenykedik az ételek készítésében és kiosztásában is.

Mestere a szakmának, mestere a vendéglátásnak, összetartója feleségével a családjának, számára így kerek a világ.

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.15. 08:00

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 24 400.jpgAz erdészház a széles holtág karéjában, öreg fűzfák között állt. A meder túlsó partján hatalmas hárs könyökölt az erdő satnyább fáira, ágai között nyúlós köd bolyongott. Tetején egy magányos szürkevarjú ült, nézte a házat. Az imént végigkutatta már az udvart, de korgó gyomorral rebbent vissza a fára. Várta, hátha nyílik az ajtó, hátha kirepül onnan valami száraz kenyérhéj, szalonnabőrke.

Ám a ház némán álldogált a ködben.

Eszünk ágában sem volt mozdulni. Pontosabban Filesdi mocorgott már az ágyon, kisvártatva megszólalt.

– Be kéne gyújtani...! Felült, sokat sejtetően az ágyam felé nézett.

– Be... – mondtam, s államig húztam a takarót.

Így szuszogtunk egy darabig, mikor Filesdi megunta a nagy tétovázást. Lekecmergett az ágyról, bebújt a kezeslábasába, s gyilkos pillantásokat vetett felém.

– Na... azt várhatja valaki, hogy még egyszer vendégségbe hívom!

A „valaki” persze én lehettem, sértődötten fordultam hát a falnak.

– Nem én találtam ki, hogy erre a koszos helyre jöjjünk...

Ekkora gorombaság hallatán Filesdi teljesen elfehéredett. De szótlanul fűzte tovább a csizmáját, s majd csak az ajtóból szólt vissza.

– Hallod...!? Azért mindennek van határa!

Sokáig visszhangzott még az ajtó döngése, s hiába fúrtam mind beljebb a szalmazsákba magam, a hideg nőttön nőtt. Kedvtelenül kászálódtam le az ágyról, halkan szidtam azt a napot, amikor idekeveredtünk.

Pedig micsoda reményekkel érkeztünk! S hány éve terveztük, hogy kölcsönkérjük egyszer a híres ricsei erdő alján magányosan álló házat! Horgászunk, vadászunk, ... s nem szólunk majd egy szót sem. Megtépjük a vadkacsákat, kibelezzük a halakat– este pedig begyújtunk a kályhába, s nézzük, nézzük a lángokat.

A negyedik nap után fogyott el végképp a türelmünk. Addig még hittük, hogy majd csak megfordul a szél, elűzi a felhőket, felszárítja a kabolautakat, erdei csapásokat. S ha nem is esik hó, de újból hízni kezd a jég, s megbírja majd a lékelni vágyó horgászt.

Ehelyett most veszekedünk, marjuk egymást. Van ennek értelme? – tűnődöm kapcatekerés közben, mikor valaki megkocogtatja az ablakot.

Barátom vigyorgó arcát látom, meg a víg integetését.

– Megjött…, megjött! – olvasom le a szájáról, s indulok, hogy lássam, ki az a bolond, aki nyakába vette ezt a sáros világot, csak azért, hogy bennünket lásson!

Nyitom az ajtót, s torkomon akad a szó.

Az erdészházat övező fenyőfák súlyos hótakaró alatt nyögnek. A fűzfákon vidám cinkék viháncolnak, s az égen egyetlen felhőt sem látni. A nap már átballagott a folyón, hosszú, keskeny árnyékok csíkozzák a havat.

– Na, mit szólsz...?  – bazsalyog Filesdi, s ahogy elindul, csak úgy ropog talpa alatt a friss, de hajnalra keményre fagyott hó.

Később fát vágunk, iszunk egy kis pálinkát, s nagy igyekezettel fújjuk a kályhában a lángokat. Szalonnát, meg kolbászt teszek a lábosba, előkerítek a kamrából egy üveg uborkát, de Filesdivel már nem lehet bírni.

– Te! Lékelni kéne.

– Ugyan. Nem bír még el az a jég.

– Dehogynem...! - erősödik. – Tudod te milyen fagy volt hajnalban!?

– Még seprünk sincs... Hogy' takarítod le a jégről a havat?

– Hozok a faluból.

– Honnan!? – teszem le a kést, meg a szalonnát, s kezdenek előjönni a rossz sejtéseim.

– A faluból. Bemegyek én, ne ijedj meg, szólok a cimboráknak… Jönnek azok egyetlen szavamra.

Jaj, jaj! – sóhajtok, s nézek magam elé keservesen. Volt már nekem alkalmam megtapasztalni az ő efféle kiruccanásait. Mindjárt jövök...!– s várhattam rá órákat, félnapokat.

– Engem meg itt hagynál. Mi…!? – nézek rá dühösen, s meg tudnám fojtani, látván azt az ártatlanul bazsalygó képét.

– Nem akartam erőszakoskodni veled. Van ott hátul egy nyúl..., azt gondoltam, megnyúzod, míg én a segítség után caplatok. De ha úgy gondolod...

– Úgy...! – kattintom be a bicskát, s húzom magamra a vastag kabátot.

– Hát csak jössz!? – pislog megütközve. – Akkor mi lesz a nyúllal!?

Ez az a pillanat, hogy káromkodni kéne egy nagyot, ám türtőztetem magam. Szó nélkül veszem a kalapom, s indulok elsőnek, törve a havat.

A faluba innen jó órányi gyalogút vezet, öreg tölgyek között kanyarog előbb, majd fiatalabb kőrisek, szilfák jönnek, aztán a hosszú, keskeny holtág. A kis pallónál a meder tekeredik egy nagyot, s eltűnik újból a fák között.

A partot itt már sás, meg káka növi be, a jégre fagyott havat vadnyomok cirkázzák.

– Várjunk csak! – mondom, s rálépek a jégre.

Óvatosan emelem a lábam – meg se reccsen. Már a túlsó parton járok, mikor felkiáltok a hídon ácsorgó cimborának.

– Te! Ez megbír.

– Meg hát. Kipróbáltam én már otthon.

Toporgok, ácsorgok a jégen, s mind bizonytalanabb leszek.

Minek menjek én a faluba? Hisz' erre a nagy télre vártunk. Ki tudja, milyen időt hoz megint az éjszaka? Lehet hó is, de lehet...

– Én maradok! – mondom végül.

Filesdi legyint, keskenyre vált szemekkel lemordul.

– Ezt szeretem én a barátaimban...! Ezt a határozottságot.

Nagy dérrel-durral indul neki az útnak, még sokáig hallom a csörtetését. Később elhalt az is, könyököltem a híd korlátjának dőlve.

Sok évvel ezelőtt, forró, augusztusi délutánon ácsorogtam először így, e hídon, akkor is ilyen konokul hallgatott az erdő. Némán pihegtek a fák, üresek voltak a fészkek…, s akkor valaki a hátamra tette a kezét.

– Ugye szép ez a vidék...?

Filesdi volt.

Akkor persze nem tudtam még, hogy ő az, a híres túri halász, madarász. Nem sokat beszéltünk mi akkor. Támasztottuk a híd karfáját, hallgattuk a nagy, augusztusi csendet. Aztán nyarak mentek, telek jöttek. Tikkasztó nyári napokon halakat, ordas teleken nyulakat hajkurásztunk–, s mire észbe kaptunk, már késő volt minden. Barátok lettünk. Elválaszthatatlanok.

No, ebből elég! – csapkodtam meg fázósan a hátam. Munkára, mielőtt ide fagyok e hídra.

Valami rémlett, hogy otthon a kis fészerben egy rossz lapátot mintha láttam volna... s láss csudát! – tényleg megtaláltam. Lapát és balta... a kannában virgonc, messziről hozott kishalak... aztán „alló mars...!”

Vissza az iménti híd felé tartottam. Danoltam, fütyörésztem, vígan cipeltem a kannát, a szerszámokat.

Aztán már nem fütyültem, csak cipekedtem.

Később már azt sem. Csurgott rólam a verejték, dühösen löktem a hóba a málhát.

Mi az Isten csudájának ragaszkodom én ahhoz az átkozott hídhoz...!? Lemegy a nap, míg ezzel a rengeteg szerszámmal odaérek! Elment az eszem...?! Amikor ott kanyarodik el az a nyamvadt holtág a házunk háta mögött! Ha a hídnál van csuka, lenni kell a kert alatt is!

Felcihelődtem hát újból, s fordultam vissza.

A tornácon szusszantottam vagy kettőt, s lecsúsztam a vízhez.

Persze... amire nem számítottam! Millió vízbeborult fa, bokor. No, itt aztán kereshetem én a csukákat!

A jég megbírt volna egy elefántot is, nyugodtan indulhattam hát  másik kanyarnál kéklő erdő felé. A vízbe dőlt fák lassan-lassan elmaradoztak, mind tisztább lett a jég. Hatalmas tölgyhöz értem, s tökéletesen szabad mederhez. A túlsó parton egy-egy kőris, mg vadkörte, rajtuk túl messzire világító legelő.

Nekiálltam eltakarni a havat a jégről. Könnyebben ment, mint gondoltam. A jég sem volt vastagabb egy arasznyinál – no ugye, hogy nem bírna meg egy elefántot, mondta volna Filesdi, ha nem űzi el a vére mellőlem – s kisvártatva vígan lubickoltak a vízben a horogra tűzött kárászok.

A nap szépen sütött, az égen egy-egy-egy magányos varjú vitorlázott... s azon kaptam magam, hogy mind jobban vacog a fogam.

Az úszók meg-megrezzentek néha a lékben, amúgy béke honolt a tájon. Száraz füvet, meg vékony ágakat szedtem, egy vakondtúrás mellől elrugdostam a havat.

Tüzet raktam.

Később vastagabb ágakat hoztam, dörzsöltem a kezem, s néztem a befagyott medret.

Millió nyom a havon, kővé meredve.

Az erdészház felől nyúlcsapás tartott felém, szorosan mellette rókanyom. A nyúl még a kora hajnalon járhatott erre, de nem hűlhetett még ki a nyoma, ha a róka ilyen kitartóan követte.

A füles itt, az orrom előtt valami élelmet találhatott. Körbejárta a fagyott zsombékot, megpihent, majd ment tovább. A róka meg, mintha madzaggal húzták volna, konokul utána.

A nagy, szemközti legelő fölött vékony páracsík, s egy lomhán köröző ölyv. Nézem, mit talál vajon a cimbora, mikor tekintetem ösztönösen az egyik lékre csúszik.

Nicsak! ... Az előbb még ott billegett a kis piros úszó..., most meg sehol.

Behúzta volna a kárász a jég alá? – álmélkodom, s próbálom kiráncigálni. De hol az ördögben van már ez a kishal...!? Már vagy öt méter zsinórt visszafejtettem a hóra, s az úszó még mindig sehol.

Aztán... mintha csak gyenge áram szaladna végig a kezemen. Lent a mélyben ütött valami.

Megbolondult ez a kárász...?

Dehogy bolondult. Szegénynek moccanni sincs mersze, fogja egy szép, derék csuka.

Nagy, dülledt szemekkel néz rám, s dühösen ránt a fejével, hogy megpróbálom kihúzni őket a jégre.

Most mit tegyek?

A csuka csak a kárász hasát fogja, a horog két másik szára vígan csillog a vízben.

No, Isten neki fakereszt...! Veszek egy nagy lélegzetet, s kirántom őket a hóra.

Vagyis hát... őt. A kárászt. Mert mikor már félig a levegőben voltak – mért is nem csúsztattam őket!? – a csuka tekert magán egyet, s visszaloccsant a vízbe. Ha tudna, tán még pislogott is volna rám hálásan, ám így csak tett egy ferde kört, s eltűnt a jég alatt.

Én meg álltam gutaütötten.

Arra eszméltem később, hogy mocorog a kis kárász az ujjaim között. Mint valami rémült madárfióka. Előbb csak a szárnyai rebbentek meg óvatosan, majd megemelte a fejét is. Mély, véres csíkok szabdalták a hasát. Pikkely csak itt-ott maradt rajta, szeme alatt nagy, duzzadt karikák... amúgy láthatóan kutya baja. Elengedtem hát, letelepedtem melegedni.

A tűz már hamvadni készült, mikor magamhoz tértem megint. Vékony füstcsíkok szálltak fel az égre, ahol pár sovány bárányfelhő legelészett, s bandukolt messze, délnek.

Szemközt, az erdő szegélyén avas szénakazal roskadozott a hóban, népes verébsereg veszekedett a puha, éjjeli szálláshelyen.

Ám egyszer csak elhallgattak.

Vártam, mikor csap közéjük valami veszett kis karvaly, de se madár, se ember..., senki.

S ekkor meghallottam Filesdinek a hangját.

– Hadd lám... mit fogtál nagyokos!?

Fent állt a parton, három ismeretlen között. Kezükben balta, háló, meg egy irdatlan nagy jégvágó fűrész.

– A ricsei cimborák – mutattott rájuk, s intett, fogják ki a lovakat.

Mert persze nem gyalog jöttek, hanem lóval, szánkóval. S most megmutatják ők, miképp kell halat fogni!

De előbb igyunk egy kis pálinkát!

Aztán a ricsei fiúk nekiálltak fűrészelni a jeget. Parttól partig előbb egy kis vékony csíkot metszettek ki a jégből, majd kiszabadítottak egy szobányi vizet is. Abba tették az emelőhálót, a vékony csíkba meg a sűrű, apró szemű záróhálót.

– Hajthatjátok...! – intett a legöregebb ricsei, s a másik kettő nekiindult.

Felballagtak majd' az erdészházig, s nekiálltak baltával püfölni a jeget. Zengett, csattogott a környék, még a hó sem tompította a balták zaját.

– Nem jössz? - fogott baltát a kezébe Filesdi is.

– Dehogy megyek! Hamarabb fogok én csukát.

Újdonsült ricsei cimborám ekkor felnézett a partra.

– Hát legfeljebb egyet..., mert innen mindjárt világgá megy minden csuka.

– Itt nem is volt egy sem! Pontosabban egy, de az is... – kezdeném panaszos hangon, ám ekkor felmordul a ricsei vendég.

– Szaladjon már... nem látja, hogy bukik a pedző!?

– Mi!? – de ekkor már láttam én is, hogy eltűnt a tőlünk távolabbi úszó.

Mire odaértem, a fék is kelepelt. A bot félig már a lélekben, s mikor megemeltem... mintha a jég is megmozdult volna a talpam alatt.

Mit mondjak...? A csuka alig fért ki a léken, tán négy kiló is lehetett benne.

– Látja, van ebben hal..., csak tudni kell a nyelvüket! – kacsintott a ricsei halász, s intett, hozzak már neki egy korty pálinkát. Mert kezd foga lenni az időnek.

Filesdiék mind közelebb értek, de ő csak állt, cigarettázott egykedvűen. Néha-néha megemelte a hálót, de ki sem vette a vízből, engedte mindjárt vissza. Látta, hogy üres, minek fárassza magát...?

Én már untam ezt az egész nagy hajcihőt, s fáztam is kegyetlenül, de nem hagyhattam itt őket. Ha Filesdit hazahozták... Jobb híján a csukámban gyönyörködtem, s tüzeltem kegyetlenül.

Később, hogy teljék az idő, leszóltam a máglya mellől.

– Nem fázik?

– Nem – mondta, s még csak vissza sem fordult.

Vasból van ez az ember, bámultam a hátát, vagy... vagy jót kacag most magában. Rajtam e szószátyár, vacogó idegenen, meg Filesdin, s a cimboráin... hogy azokon szakad már a veríték, ő meg kortyolja a drága jó szatmári szilvát.

Nem sok hiányzott már ekkor, hogy szedjem a betyárbútort, s induljak haza, a meleg erdészházba, mikor megfeszült hátán a kabát, s felkapta a hálót.

Mi lelte ezt az embert, hogy hirtelen így megelevenedett...? De nyomban torkomon akadt a szó, hogy a hálóra néztem.

Hemzsegett benne a rengeteg hal.

Egy-egy kisebb csuka, néhány keszeg, s annyi kárász, amennyit életemben nem láttam eddig.

S micsoda kárászok...! Tenyérnyiek, kéttenyérnyiek..., s aranykárász mind egy szálig.

Bronzhasú, fekete hátú aranykárászok!

Észrevették a nagy, imbolygó hálót Filesdiék is, nyomban nekilódultak. Hónuk alá csapták a baltát, s loholtak, hogy lássák a csodát. Ám az öreg ricsei félúton megállította őket.

– Nem mentek vissza...!?

Hangja ostorként csattant a száraz, néma csendben, a többiek nyomban visszahőköltek.

Filesdi tett még néhány lépést, aztán kelletlenül bár, de megfordult ő is.

– Olyanok ezek, mint a gyermekek – enyhült meg a ricsei ember hangja. – Nagy örömükben képesek lennének félbehagyni a munkát. Pedig most jön a java...

A java...!? Hát akkor amit most fogtunk, az mi volt? – néztem rá döbbenten, ám ekkor megint megfeszült a háló.

Igaz, csuka nem volt már benne egy sem. De kárász... aranykárász!? Mintha csak valami haltartó bárkában meregetett volna.

Még merített vagy hármat, amikor megérkeztek Filesdiék is.

– Na Bélám... most már mehettek! – mondta. – Főzhetitek az a híres halászlét.

A parton akkor már egy jó fél zsáknyi hal vergődött, Filesdi a szebbjéből kiválogatott vagy húszat. Aztán intett, induljunk.

Már a kertkaput nyitottuk, mikor rosszallóan megcsóválta a fejét.

– Azt a nagy csukát azért otthagyhattad volna...

– Már megbocsáss... de azt én fogtam – sziszegtem.

Végigmért hosszan, kimérten, s nekiállt hagymát pucolni.

Javában fortyogott már az alaplé, mikor csendesen megszólalt.

– Tudod, hogy te vagy a legjobb barátom... de az a csuka..., azért azt még sem kellett volna. Még azt hiszik, hogy valami éhenkórászok vagyunk... Hogy ellopjuk tőlük a nagy halakat.

Éppen azt néztem, kell-e még só a lébe, nyeltem néhányat, majd odavetettem.

– Azt mondod, hogy én tolvaj vagyok...!?

Bocsánatkérően emelte fel a kezét, ám ekkor nyílt az ajtó. A ricseiek voltak.

– Kész van már az a halászlé? – csörtettek be a szobába, s intettek, gyújtsuk már fel ugyan azt az udvari villanyt.

Felgyújtottuk. S kimentünk a tornácra.

Mintha csak paszulyt terítettek volna ki száradni a kövön, mindenütt, amerre csak nézett az ember, hal meg hal, egymás hegyén-hátán.

– Azért a magáé a legszebb. Ilyen szép csukát még én is régen láttam – mondta ekkor a legöregebb, s nyújtotta a kezét. – Amúgy Kóródi Károly..., a Béla iskolatársa.

Mire beértünk..., s összebarátkoztunk, már a halászlé is kész volt. Kicsit odakozmált ugyan, de ki törődött vele...!

Elhamvadt már a tűz, mikor ők hárman cihelődni kezdtek. Fenn ültek már a szánkón, ám mi nem hagytuk őket békén. Háromszor is visszaszaladtunk meleg holmiért a házba, meg fázzanak az úton. Aztán az idősebbik ló meggondolta magát, s nekifeszült a hámnak.

Már csak a csengők hangját hallottuk, s egy-egy meg riasztott éjjel fácán robaját, de mi még mindig kint álltunk a kertben.

Feljött már a hold, s fénylettek a csillagok. Ragyogtak, mutatták az utat..., el ne tévedjenek a ricsei cimborák.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.14. 07:59

agyagtanya_product_109941_140130074150_2.jpgAz utóbbi időben egyre gyakrabban vetődik fel az a kérdés, hogy az állampolgárok mennyire értik meg a nekik küldött hivatalos leveleket, szerződést, számlát, miegyebet. Nos, esetenként nehezen vagy sehogy. Ugyanis a hivatali zsargon és a jogi szaknyelv a szakmabeliek számára természetesen egyértelmű és világos, azonban korántsem mondhatja el ezt egy akár csak nyolc osztályt végzett, tisztességben megőszült idős ember. Pedig állampolgári joga, hogy a hozzá intézett üzenetet megértse. Természetesen tudjuk, hogy a hivatalos nyelv tárgyilagos, szenvtelen. Tehát egy ügyintéző az életkorunkról érdeklődve nem teheti fel azt a kérdést, hogy „Hány tavasz suhant már el e feje felett?”, hanem csak azt, hogy „Mikor született?”. Azonban ez a tárgyilagosság nem egyenlő a nyakatekertséggel. Íme, erre egy példa:

A befizetés elmulasztása esetén megkeresés hiányában letiltó végzést fogunk folyamatba helyezni.

Ez a mondat bizony fejtörést okozhat sokaknak, ugyanis egyetlen tagmondatba zsúfoltak a hivatalnokok három tagmondatnyi gondolatot, a következőt:

Ha a befizetést elmulasztja, és hivatalunkat nem keresi föl, úgy a jelölt összeget a fizetéséből letiltatjuk.

Ugye mennyivel egyszerűbb és érthetőbb így?! A hivatalokban javarészt olyan emberek ülnek, akik számára egyáltalán nem jelent gondot a bonyolult, magyartalan szövegek értelmezése. Vagy legyünk jóindulatúak, és feltételezzük, hogy a fenti mondatot a fiatal hivatalnok kollégák öröklik az idősektől, pedig új munkaerőként és a hivatali zsargontól még teljesen meg nem fertőzve rögtön jelezhetnék, hogy ez így nem érthető, át kellene írni, egyszerűsítésre volna szükség! Azonban ez valamilyen oknál fogva nem történik meg.

Nyilvánvaló, hogy a jogi és a hivatali szaknyelvvel kerül kapcsolatba a leggyakrabban az állampolgár. Nem mondható el ez például a fizika vagy a földrajztudomány szaknyelvéről ‒ kivéve, ha az adott tudomány legújabb eredményeiről ismeretterjesztő előadást kell tartani. Úgy vélem, a nyelvi bürokrácia elleni harcot annak a minisztériumnak kellene elindítania, amelyhez az adott intézmény tartozik, a bürokráciában ugyanis nem léteznek alulról jövő kezdeményezések. Az egész országot átfogó, magyarról magyarra fordítási programra lenne szükség. Át kellene fogalmazni nyelvészek és szakemberek közreműködésével az állampolgároknak szóló összes levelet, felszólítást stb.-t. Tudom, hogy ez óriási munka, de legalább el kellene kezdeni. Ezzel sok pénzt, energiát és nem utolsósorban bosszúságot takarítanánk meg az állampolgárok számára. A mottó lehetne az, hogy a szakszerűség és az egyszerűség nem zárja ki egymást.

Végül egy személyes példával hadd illusztráljam az imént elmondottakat, igaz, ez nem hivatali eset. A tél derekán műszaki vizsgára vittem az autóm. A vizsgabiztos az autónak valamilyen alkatrészéről érdeklődött, ami három betűből álló szó volt. Mondanom sem kell, elképzelésem sem volt arról, mire gondol. Ez az ő szakmája. Nem mertem vele viccelődni, s nem kockáztattam meg, hogy felsoroltassam vele a deverbális nomenképzőket. Mert ugye ez pedig az én szakmám. Nem egy nyelven beszélünk, ez természetes. A hivatali nyelv esetében viszont már nem.

(A kép forrása: http://www.meska.hu/)

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.13. 08:57

Bíró Ernő alkotása

11038730_1067989249884420_1504586993460309445_n.jpg

50x35cm. papír.

2015.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.12. 10:29

Zsoldos Barnabás vadásztörténetei

828363242-oat-field-wild-boar-running-wilderness.jpgItt egy csepp vér, ott is. Cseppről, cseppre haladtunk a fák között a lámpák fényének segítségével. Már több mint ötven métert lépegettünk, persze nem ilyen ütemben, mert nem volt bő vérzés. Amikor Balla Pista vadászbarátom érzékelte, hogy jó magam, mint sebző, a fia Titusz és dr. Marozsán Karcsi kezdjük feladni a nyomolvasást, megszólalt: na, a sűrű részig menjetek el, ott megtaláljátok a süldőt. Néztünk rá valamennyien, ő még ebben holdvilág nélküli sötétben is lát?! Karcsi ocsúdott fel elsőként, és mint akit távirányítanak, a sűrű felé vette az irányt.

Valójában nem itt kezdődik a történet, hanem ott, hogy hétfő egy focimentes nap, így könnyen és hamar döntünk arról, irány a les, megnézzük az ömbölyi határban a vaddisznókat.

Két autóval, öten érkeztünk a Sziget nevű les, a Titi les és a többi szórókhoz. Nekem a Dugott les jutott. A nyárfásban alig lehet észrevenni, mellette jobbról pedig sűrű akácos nyújt védelmet a vadnak. A furcsa nevű helynek is története van. Valaki titokban építette a lest és gondozta a szórót, amíg fel nem fedezték a vadásztársai. Így maradt rajta ez elnevezés.

A már említett akácos szélében egy kis dagonya árulkodott arról, hogy forgalmas a hely, de a nyárfásba létesített szóró sem volt ismeretlen a páros ujjúak előtt, mert a nyomok erre utaltak. Nem tudom megmagyarázni miért, de folyamatosan a dagonyára koncentráltam, mintha éreztem volna, onnan várható a vad. Noha úgy szólt Pista rövid tájékoztatója minden irányból számíthatsz disznóra.

A kellemes tavaszi szürkületben folyamatosan hangos volt az erdő a pihenőre készülő madarak hangjától. Leginkább a fácánkakasok – megítélésem szerint három, vagy négy – ijedt kakatolása keltette fel az érdeklődésemet.

Nem is volt véletlen a fácánok rikoltozása. A sűrű felé erős ágreccsenéseket hallottam, ami arra engedett következtetni, hogy őztől nagyobb testű állatok közelednek. Szakaszosan és egyre közelebbről érkeztek a hangok. Fegyveremet csak úgy gyakorlásképpen kézbe vettem, majd visszatettem, most a távcső kapta a főszerepet, de még szabad szemmel is jól lehetett látni.

Egy nagy serte állat dugta ki a fejét óvatosan, csak az orrát mozgatta, a gyenge légmozgás az ő barátja. A beszippantott levegő nem árulkodott, ezért a dagonya felé vette az irányt, és tisztán mutatta bal oldalát felém. Könnyű lövésnek ígérkezett, mivel óriási céltáblaként állt előttem úgy hetven méterre. De elbizonytalanodtam. Eszembe villant, mi van, ha egy malacos koca érkezett éhségét csillapítani, a kis csíkosak pedig a vacokban várják anyjuk visszaérkezését. Várok, döntöttem magamban. Nem volt okom a kapkodásra, mert a dagonya környékén a nedves földben giliszták után turkált az állat.

Ni csak, dörzsöltem meg a szemem, egy kisebb, még süldő disznó is megjelent. Rá esett a választásom. Amíg ezt eldöntöttem a süldő visszalépett az akácosba. Kicsit tépelődtem az eseten, miért nem cselekedtem, de az megnyugtatott, hogy a nagyobb nyugodtan turkált tovább. Ez  minden bizonnyal hatással volt a kis süldőre, mert ott, ahol eltűnt, újra felbukkant és sokkal merészebben, mert a dagonya túlsó felén állt meg.

Célba vettem, és akkor megszólalt a telefonom. Magamban felszisszentem, de a tücsök cirpelése, amit a telefonom adott, nem zavarta a vaddisznókat. A lövés eldördült, de a süldő nem maradt a lövés helyén.

Ha emlékeznek még az elején leírtakra, Karcsi nyílegyenesen a sötétlő folt felé vette az irányt. Megvan. Után-keresés alkalmával ettől szebb tőmondat nem létezik a vadász számára. Gondolom, elhiszik én könnyebbültem meg a legjobban. A történet hitelességéhez tartozik, hogy öten voltunk. Akiről eddig nem esett szó, Török László nyíregyházi vadászbarátunk a sötétben a két járműre, a fegyverekre vigyázott. Ha feltámadó szél meg nem tréfálja ő is eredményes lehetett volna ezen az estén, de így csak két serte állat került terítékre, mivel Titusz is elejtett egyet.

(A kép forrása: framepool.com)

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.10. 20:03

Írta: Ésik Sándor

 

robert_frederick_blum_oreg_indian_kemeny_1.jpgHallottam jó néhányszor, olvastam is róla az újságban, mégsem hittem el, hogy valamikor elkezdik. Maga a megváltoztathatatlan poshadt állandóság, amióta ismerem, és ismerem, amióta megvagyok. Több, mint egy évtizede történt. Megálltam autómmal Tunyogmatolcsnál, kiszálltam és feltettem a lábam a kerékvetőre, úgy néztem alá. Hát mégis kotrik a Hótszamost.

Messze tőlem, talán 7-800 méterre komótos monotonsággal dolgozik a parton a gép A merítőkanál ugyan pihen, de a parton már ott a kikotort iszap, gyökér, nád... Más ide nem is látszik. Nem kotrik, hanem kotorják, javítom ki magam. És Holt-Szamos, írom most újra le helyesen immár. Nagyanyám falujában, Fülpösdarócon hallottam így mondani: kotrik a kürtőt. A kemence kéménye a kürtő, azt lepte be sok sütés után belülről a korom.

Véget érni nem akaró nyarakat töltöttem ott, az azóta félig kihalt kis faluban. A kert egészen a Holt-Szamosig ér, oda mentem le néha pecázni. Akkor még megvolt a somfa, és a meggyfák sem eresztettek macskacsipát. Az pedig senkinek sem tűnt fel, hogy a Szamos holt, nem vetődött arra egy lélek se.

Még élt Daróc. Nagyapám erős, nagytestű ember volt. Még egy negyedszázadig nézhette a tsz-be bevitt gyümölcsösét a nagy kollektivizálás után. Azt a napot is megérte, amikor kihúzgálták a fáit. De az én boldogságos gyermekkorom arra az időre esett, amikor a csemetéket telepítették. Egyszer levitt az öreg a homokhordóra, a Szamos palajára. A cigányok gyékényt gyűjtöttek az iszapos vízben. A meder széle posványos, és ahogy kijöttek, a lábuk szárára ragadt a kék anyag. Az eltört csigaházak véresre marták bőrüket, és a nagy botladozásban kirugdosták maguk előtt a nádtorzsákat. Hófehér, gömbölyű törzsű márvány tőr a nád tarackja.

Meresztgetem a szemem, vajon van-e nádtorzsa a kotrógép által kirakott, áporodott iszapban? Mennyi romlottság dermedt bele az elmúlt évtizedek alatt? Még a vizet is megmérgezte. Pedig annak sima tükre önmagát is feláldozta, hogy eltakarja. A bűzlő szigetek azonban itt-ott már végleg fedetlenek maradtak. Ha volna, se látszana ilyen messziről a lom  –  törődök bele. Nagyanyám liliomai voltak olyan fehérek, mint a nádtorzsa. Pályatársam szép írásából tudom, hogy a Rétközben régenében kenyeret sütöttek a szegény emberek, nagy szükségben, a kiszárított, tápanyagban gazdag víz alatti mannából. Mi is nagyon szegények voltunk akkor régen, pedig nagyapám kulák lett. Annak ellenére, hogy a kommunistákhoz húzott. Nem tudtam mit jelent ez a szó, de gyakorta beszélgettek róla a családban. Majd ha megnősz, megtudod  –  legyintettek szelíden nyakon, én pedig kimentem nagyanyám gyönyörű virágoskertjébe, ahol tavasztól őszig illatozott minden. Nagyapámnak kihallatszott a hangja. Szidta a pártot, mert apámat kizárták belőle. Azért, mert anyám kuláklány volt.

Én álltam a szomszéd ház kerítésig érő eresze alatt, és hallgattam a cserép alól szüremlő apróveréb-csipogást. Pontosan emlékszem, és az azóta eltelt évtizedekben is gyakran eszembe jut: ekkor fedeztem fel, hogy lélegzek. Nagy hatást tett rám. Csak álltam és merengtem, amikor apám kijött. Elmentünk a tyúkól fedeléhez nádmézet szedni. A tavalyi nádból egymás után húztuk ki a sárral betapasztott végű szálakat. Apám óvatosan kettévágta, és előtárult a két-három lezárt sejt. A körmével kipiszkálta a dongótojást, és nézte, milyen jóízűen eszem a nádban maradt virágport. Teljesen feldúlta a nádtetőt, pedig nagyapám már egyszer rászólt miatta.

Aztán visszamentünk a ház elé, ahol anyám könnyes szemmel beszélgetett az öregekkel. Anyám ekkor azt mondta: húzd le a szandálodat kisfiam. Engedelmesen kicsatoltam, és örültem, hogy mezítláb lehetek. Meleg volt már, a többi gyerek sem hordott lábbelit. Apám felvette a pár szandált, és átment vele a gépészékhez. Azt mondta, estére itt lesz. A szandált soha nem láttam többet, mert ezért kapta meg apám a biciklit arra a napra. Azon a napon  –  úgy hallotta apám  –  zsír volt Szalkán.

Én kiscsikóként rohangáltam a frissen gereblyélt ágyások között. Csak délután hiányzott a szandálom, mert a vízparton megszúrt a partra sodródott léha-sulyom.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Ésik Sándor tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.08. 17:52

reklama_1.jpgLackfi János hét jelenetből álló színműve már a címével jelzi a cselekményt és a helyszínt, hiszen egyrészt a Hambi-pipőkéről mindenkinek a Hamupipőke jut először az eszébe, s nagy valószínűséggel a hambi szóról pedig sokaknak feltűnik, hogy a hamburger kicsinyítő-becéző képzős változata, tehát egy gyorsétterembe csöppenünk. Az ottani világot írja le Lackfi, egy királyi udvar jelmezébe öltöztetve, a gyorskajakirály színpompás udvarában.  A viszonylag kevés szereplőt mozgató, egy helyszínen játszódó alkotás jól követhető történet: a karakterek legtöbbje jellemzően egy-egy tulajdonság megjelenítői, a tekintélyelvű főnök (udvarmester), a bunkó biztonsági őr (ajtónálló), a szerencsétlen visszautasított szerelmes (lovag) és egy betévedt csavargó. A főszereplő Zsanett, a szépség, aki magát királynőként emlegetve hamburgerek között, olajszagban várja méltó párját, miközben valamennyi férfi szereplő így vagy úgy szerelmével ostromolja, s végül boldog párra lel a főnök által rettegett ellenőr személyében.

A modern revizortörténet, hiszen ellenőr, azaz szupervájzor érkezik a gyorsétterembe, klasszikus vígjátéki elemekkel, versbe szedve hangzik el. Ez sajátos ellentétet teremt, hiszen a szereplők az úgynevezett édi, bugyuta nyelven beszélnek. De idézzünk máris példákat minderre:

Kártyád van-e, kérsz-e üccsit? Köszike.

Láttad az akciót? Olcsóbb lett a menü,

Ingyen a hambi, ha valaki menüt rendel.

Kapsz még egy üccsit is, s egy kisburit öntettel.

Nyerhetsz egy csomó ajándék meglepit. 

Ész nélkül süvít a csili-vili Mazda. 

Uncsi vagy.

Itt érdemes megemlíteni, hogy az uncsi akár három szó becézett alakja is lehet: az unokatestvéré, az unalmasé és már azt is hallottam, hogy az unicumé.

Rímes szleng drámának is nevezhetjük a művet.

Nem rinyál itt a hülye liba,

különben elmehet a büdös sunyiba.

Következzék a főhős, mondhatjuk, anti ars poeticája, azaz velős megfogalmazása annak, hogy mit nem akar az élettől:

Otthon főzöl, sikálsz, leszel egy átlagarc,

Zsíros lesz a hajad, mert nem mosod naponta,

Nincs időd, s nem telik a drágábbik samponra,

Kezedben a zacsik, hátadon a kölyök,

Jó, ha a férjedet nem magad cügölöd.

A szereplőket nagy valószínűséggel a szerző, Lackfi János, a való életből vette, akár úgy, hogy beült egy ilyen helyre, és ott hallotta a leírt párbeszédeket. Végül következzék egy idézet az internetről, egy olvasó véleménye. Miről is szól a mű?

Egy lány, aki mást sem tud mondani: kártyádvane, kérszeüccsit (szerintem ismerősen cseng), a másik, akinek az a legnagyobb problémája, melyik csávót válassza, a srác, aki odavan a lányért, de az nem akarja, a takarítónő-féleség aki mindig a bezzegazénidőmben dumával jön elő, a csavargó akit nem akarnak kiszolgálni .. és még sorolhatnám… gyakorlatilag mindennel találkozhatunk a hétköznapokban.

(A kép forrása: cremadexen.xpg.uol.com.br)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.07. 18:20

Fehér Tibor színészről beszél Komáromy Éva színésznő

 

feher_tibor_komaromi_evaval.jpgÚgy hozzátartozott Miskolchoz, mint az Avas, a Tiszai pályaudvar, Déryné emléke vagy a főutcára kiterpeszkedő lábas kőszínház, a magyar színjátszás egyik legelső szentélye. Barátja, ismerőse volt minden miskolci. Ha az utcán ment, százak köszöntötték, s váltottak szót vele. Természetesen a színpadról ismerték legtöbben, a nagyszínházból, a művelődési házak, üzemi rendezvények pódiumairól, de látták őt, találkozhattak vele nap, mint nap a piacon, a strandon, kávéházakban, a Népkert fái alatt is.

 

Fehér Tibor, a színész igazi miskolci jelenség volt. A Miskolci Színészmúzeum munkatársai készséggel segítettek, s kigyűjtötték nekem Fehér Tibor összes miskolci szerepét, amelyet az 1950/51-es évadtól kezdve az 1983/84-es évadig bezárólag eljátszott (1984-ben hunyt el, hatvanhárom éves korában). Összesen százhuszonnyolc szerepet számoltunk össze, amit még két rendezés egészít ki. Szigligeti Ede Liliomfijában mutatkozott be a miskolci közönségnek Adolf szerepében 1950 őszén, s 1984-ben Wedekind Lulu című darabjának Doktor Golljaként köszönt el végleg szeretett publikumától. Közben volt Svejk, Zsupán, Böffen Tóbiás, Sir John Falstaff, Rettegi Fridolin, Miska pincér, Sir Bazil, Szakonyi Adáshibájában Bódog, Csehov Három nővérében Csebutikin katonaorvos. És sorolhatnám vég nélkül a különböző karakterszerepeket.

A talán legmiskolcibb színészre a pályatárssal, az operettpartnerrel, Komáromi Éva színésznővel emlékeztünk. Méghozzá stílusosan, s méltóan tisztelegve emlékének, ezért egy szentélyben, a színészmúzeum hűs falai között idéztük őt, ahol Fehér Tibor számos relikviáját, többek között a szerepeit is megörökítő fotókat láthatja az oda belátogató színházbarát közönség.

– Művésznő! Ön mikor és hol találkozott először Fehér Tiborral?

– Itt, Miskolcon 1961-ben. Én azon az őszön szerződtem a Miskolci Nemzeti Színházhoz. Ha az évadnyitó társulati ülést nem számítom, akkor én mint néző találkoztam először vele. Ugyanis a társulat műsoron tartotta az előzőévadból Jakobi Sybill című nagyoperettjét, amelyben Pufika a kormányzó szerepét játszotta. Tulajdonképpen ezzel a darabbal indult az új évad is, így én a nézőtérről ismerkedtem meg a kitűnő társulat tagjaival, leendő játszótársaimmal. Ott akkor rögtön feltűnt, hogy az előadás motorja Fehér Tibor, akit már a belépése pillanatában nagy taps köszöntött, ami neki természetesen kijárt, hiszen évek óta a miskolci közönség kedvelt táncos-komikusa, buffoja volt. Istenkém, de jó lenne, ha sokszor lehetnék a partnere – gondoltam akkor ott a nézőtéren, hiszen láthatóés hallható volt, hogy Pufika tökéletesen ismeri és tudja a szórakoztató műfaj, az operett minden csínját-bínját. Kívánságom szerencsére teljesült, s az évek folyamán sokszor lehettem partnere. Először 1963 februárjában. A szabin nők elrablása című darabban – 1963. február 16-án volt a premier a Kamaraszínházban – játszottunk együtt, ahol ő Rettegi Fridolin szerepét alakította kitűnően, én pedig Irma szerepét játszottam. Később partnere lehettem a Leányvásárban, a Mária főhadnagyban, a Viktóriában, a Sztambul rózsájában, a Luxemburg grófjában, hogy csak a legkedvesebb darabjainkat említsem.

– Pufikának nevezte Fehér Tibort, s valóban így hívta őt egész Miskolc. Fehér Pufi. Ki adta neki és miért ezt a becenevet?

– Hogy ki adta neki és mikor, azt nem tudom, én már így ismertem meg őt, mert amikor idekerültem, a régi kollégák így szólították. Sőt, valóban az egész város így hívta, így becézte őt. Én úgy gondolom, ez is a szeretetnek egyfajta jele, hisz például az egész nemzet Öcsinek, Öcsi bácsinak nevezi a legnagyobb magyar futballistát, Puskás Ferencet. Ez a becenév nyilván Fehér Tibor kövérkés testalkatára, kissé pufók arcára utalt, amit senki nem szánt sértőnek, mint ahogy ő sem vette annak. Ő ezzel az alkattal volt Fehér Tibor, a kitűnő színész. Mesélik, hogy az ötvenes évek elején Honthy Hanna játszotta Miskolcon a Csárdáskirálynő címszerepét, Pufika pedig a fiatal Bóni grófot, a táncoskomikust. S állítólag Honthy, a nagy primadonna azt sziszegte mérgesen az egyik előadás szünetében: „Ez a dagadt gyerek mindig takar engem a színpadon”. Ám mindjárt hozzá is tette, mintegy megbocsátásul: „De ebből még lesz valaki!”. Lett is.

– Művésznő! Tud valamit Fehér Tibor pályakezdéséről? Hol, mikor, hogyan lett ő színész?

– Annak idején – ez 1971-ben történt – Benedek Miklós, az Észak-Magyarország kitűnő színikritikusa az évad végeztével írt egy nagy cikket Pufikáról annak apropóján, hogy betöltötte az ötvenedik életévét, s ráadásul egy másik jubileumot is ünnepelt, miskolci színészi pályafutásának huszonötödik évfordulóját. Én is abból az írásból tudtam meg, hogy egy, az 1939–40-es színházi évad idején készült, szatmárnémeti magyar nyelvű színházi lap szerint, az akkor bemutatott Fényes Szabolcs-operettben, a Pusztai szerenádban lépett először színpadra, Matyi csapos naturburs szerepében. Érdekességként említem, hogy ennek az említett színházi lapnak a címoldalán Papp Ella, a szatmárnémeti színház ünnepelt primadonnája, a későbbi miskolci színésznő volt látható, aki nem volt más, mint Fehér Tibor édesanyja. Szóval Pufika Erdélyben kezdte pályafutását. Megjegyzem, a Magyar Színházművészeti Lexikon szerint 1938-ban Aradon lépett fel először, de végül is az a lényeg, hogy Erdélyből került Miskolcra, ahol végleg letelepedett. Odaát – szintén Benedek Miklós írásából tudom – eljátszotta többek között Kodolányi János Földindulásában Kistót szerepét, s fellépett Erdélyi Mihály Dalol a nyár című operettjében is.

– Belekapaszkodom az egyik szavába, azt mondta: végleg letelepedett. Miért maradt Fehér Tibor egészen a haláláig miskolci színész? Olyan jó volt itt a légkör, a társulat, vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy nem hívták máshová?

– Én úgy gondolom, sok összetevője van annak, hogy Fehér Tibor több mint harminc éven át miskolci színész maradt. Mindenekelőtt az, hogy ő nem volt „kofferes színész”, aki az egyik évadban itt, a következőben pedig máshol ver tanyát. Mindenekelőtt azért nem volt ilyen, mert igényes volt önmagával és a mesterségével szemben. Egyszer beszélgettünk erről, s azt mondta, hogy az állomáshelyeit gyakran váltogató színész a régi dolgait, alakításait az új helyen újként tudja eladni. De épp ez ebben a csapda, mert egyszer csak arra jön rá, hogy képtelen megújulni, mindig ugyanazt a figurát, ráadásul ugyanúgy alakítja. Viszont aki évtizedeken át egy helyen koptatja ugyanazokat a deszkákat, annak szerepről szerepre meg kell küzdeni önmagával. A megújulásért. Az egy helyben élésnek tehát megvannak a nehézségei, hisz a színésznek állandó harcot kell vívnia önmaga beidegződéseivel, meg kell küzdenie az önismétlés veszélyével. A közönség mindig egy új arcát akarja látni. De mégis megéri, mert a küzdelemért a színészt kárpótolja a közönség szeretete, rajongása, s erre – mint minden színész – Pufika is nagyon vágyott. Ő mesterségbeli tudásával, alakításainak ezer arcával kivívta a miskolci színházbarátok tiszteletét, szeretetét, rajongását.

– Ha már a közönség szóba került, megkérdezem: milyen ez a miskolci színházlátogató közönség?

– Nézetem szerint rendkívül hálás publikum. S nagyon szereti, ha a megszokott kedvenceit látja viszont a színpadon. Ezt én már az első pillanatban ott a színházi nézőtéren, a Sybill előadását nézve megéreztem. Akit ez a közönség megszeret, azt rajongással szereti. S ezt érzi a színész, s ezért soha nincs szíve becsapni rajongóit. Ha kell, vért izzad, hogy a következő darabban még jobbat alakítson. Így függnek össze a dolgok a mi szakmánkban. De visszatérve az előbbi kérdésére, hogy hívták-e Pufikát másfelé? Nos, itt egyedül Budapest jöhetett volna számításba. Úgy tudom, Pestre nem hívták. Ez részben érthető, az Operettszínházban akkor élte fénykorát Feleki Kamill, Bilicsi Tivadar. Nemigen kellett több táncos-komikus. Megjegyzem, ha Pufika felkerült volna Pestre, egészenbiztosan országos hírnevet vívott volna ki magának.

– Táncos-komikus, mondta már nem először. Valóban az volt, de nem csak az!

– Kétségtelen, hogy a legnagyobb közönségsikereit a zenés darabokban, főleg az operettekben aratta. Ez azzal is összefüggött, hogy a közönség a zenés darabokat általában jobban kedveli, mint a prózai műveket. Ráadásul ezek a művek nagyszerű lehetőséget kínáltak neki a poentírozásra, a közönség megnevettetésére. Engem is nagy szeretettel és türelemmel tanítgatott arra, hogyan kell poentírozni. Megjegyzem, ő mindig a figurából indult ki. „Sohasem lehet öncélú a humor!” – figyelmeztetett többször is, vagyis hogy nem a mindenáron való nevettetés a fő cél. Ezért is válhatott később kiváló jellemszínésszé, amit nagyszerűen alakított prózai szerepek egész sora igazolt. Ezekben a darabokban mutatta meg igazán, milyen kiváló színművész, aki nagyszerűen tudott halk szavú, mélyen érző embereket megformálni. Tudatos mértéktartás jellemezte, ugyanakkor az egyes szituációkra kivételes, veleszületett képességgel tudott ráérezni. A rendezők nagyon szerettek vele dolgozni, személye biztos sikert garantált.

– Fehér Tibor prózai szerepei közül egy különösen emlékezetes marad. A Szakonyi-darabban, az Adáshibában nyújtott alakítása. Az öreg Bódog szerepét alakította, s abban a szerepben nagyszerűen megtestesítette a kispolgári magatartásformát, ahogy akkor mondták, a bódogságot.

– Nagyon szerette azt a szerepét. Mellesleg Szakonyi Károly, a szerző, a miskolci Adáshibát jobban sikerült előadásnak tartotta, mint a pestit, pedig abban aztán tényleg hírneves színészek játszottak. Emlékszem, amikor ez a darab már egy ideje sikerrel ment, készített vele interjút a miskolci Déli Hírlap újságírója, Gyarmati Béla, aki később sok éven át volt a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója is. Ebből a beszélgetésből, – mert jellemző Pufikára – hadd idézzek fel egy rövid részletet! Akkor éppen Darvas Pitypang című vígjátékában Fellegi Ábel „vándorapostol szerepét játszotta, amire nagyon készült, s amíg nem volt „kész”, nagyon izgult, hogy sikerüljön. Nyilván ezért kérdezte tőle Béla: „Valld be, hogy féltél a Bódogtól is! De csak ezért, mert szivarozni kellett. Nem szeretnék még egyszer rászokni a dohányzásra. Meg a ginre sem. Úgyhogy most nem is koccintok veled. Mert remélem, azért jöttél, hogy felköszönts!”

– Művésznő! Önök között, úgy tudom, kiváló kollegiális kapcsolat alakult ki az évtizedek során.

– Valóban. Csupán azt sajnálom, hogy a prózai darabokban nem játszhattunk együtt. De végül is kárpótol mindezért a sok nagyoperett, zenés darab, ahol partnere lehettem. Sőt sokat léptünk fel a színházon kívül is, úgynevezett hakniban, melyeket Pufika éppúgy tisztelt, mint a kőszínházi előadásokat. S ezekre is teljes elánnal készült, egyetlen fellépését, szerepét nem kente le. Számára az alberttelepi művelődési ház színpada éppoly szent helynek számított, mint az a színpad, amelyen Laborfalvy Róza vagy Egressy Gábor játszott. Öröm volt vele együtt játszani, mert Borsod megye minden szegletében ismerték, szerették, emlékszem, a közös táncainkat mindenhol vastapssal jutalmazta a közönség. Egyébként a miskolci pályafutásom első 15–20 évében nagyon sokat jártunk vidékre tájolni, s szó szerint nagyszerű, családias kollektíva kovácsolódott össze, amelyben természetesen Pufika, aztán Varga Gyuszi és Máthé Baba voltak a legmeghatározóbb személyiségek. Én egészen fiatalon kerültem ide, s mindig ott voltam a közvetlen környezetükben, folyton figyeltem őket, mert tőlük mindent meg akartam tanulni a szakmáról. Akkor valahogyan több segítőkészség, kollegialitás volt a színészek között, mint ma, sohasem volt féltékenység. Emlékszem, ha valami bizonytalanság volt bennem, ő rögtön észrevette, s odajött hozzám, s önzetlenül segített. Tanáccsal, biztatással. Édes mondása volt: „anya, nem izgulunk, hang fent, poén lent, szakma a kisujjunkban!” Ő a sikert nem sajátította ki magának. Sohasem akarta, hogy a poén mindig az övé legyen, s csak nála jöjjön be a taps. Őbenne kellő alázat volt a színjátszás mestersége iránt.

– Ez egyfajta emberi nagyságot tükröz.

– Valóban. Emberi nagyságot, emberi bölcsességet és nagy-nagy emberszeretetet. Ha valakinél, akkor nála a nyomát sem lehetett fellelni a féltékenységnek. Ilyen magatartásra csak az igazán nagyok képesek a mi pályánkon is. Ezt igazán mi, kollégái láttuk, tapasztaltuk testközelből. A nagyközönség természetesen a nevettetőt vagy a bölcs gondolatokat kimondó teátristát ismerte, akiről mi azt is tudtuk, hogy nagyszívű ember. Őt nem lehetett nem szeretni. Nagy anekdotázó volt. A színházi társalgónak mindig ő volt a középpontja. Mindig nagy hallgatóság vette körül, hiszen minden arcra mosolyt, nevetést fakasztott mókás történeteivel.

– A színész Fehér Tiborról mindenki tudott Miskolcon, viszont a közéletben szereplő Fehér Tiborról már kevesebben.

– Ez így van, de azt hiszem ez érthető. A színész ott fenn a színpadon állandóan reflektorfényben áll, a közéleti munkát végzőre viszont jóval kevesebb fény vetődik. Ez még akkor is igaz, ha a közéleti emberszínész. Pufika kilenc évig volt tagja Miskolc város tanácsának, illetve a végrehajtó bizottságnak. Amikor ezt a fajta tevékenységet befejezte, s vállalt funkcióiról lemondott, akkor, ötvenéves korában ezt nyilatkozta egy újságcikkben afféle vallomásként: „Városatya voltam sokáig mint a végrehajtó bizottság tagja. Most csak fia a városnak. De nagyon szeretnék továbbra is édes fia lenni!…” Az maradt élete végéig. A város, a színház Déryné-gyűrűvel jutalmazta, s a „Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja” címmel.

És a szakma? Az akkori kulturális vezetés?

– A vidéki színésznek mindig nehezebb volt a dolga, hisz kiesett a budapesti látószögből. Vagy alig-alig látszott. Fehér Tibor ennek ellenére hírt tudott adni magáról. 1959-ben Jászai Mari-díjat kapott, 1978-ban pedig kiérdemelte az Érdemes Művész címet. S persze jutalmazták művészetét az akkori szocializmus díjaival, Munka Érdemrenddel, Szocialista Kultúráért kitüntetéssel is.

– A nagyközönség országszerte leginkább a nagysikerű Tanú filmből ismerhette meg Bacsó Péter rendezésében, amelyben egy börtönőrt játszott kitűnően, nagyszerű partnereként a főszereplő, Pelikán József szerepét alakító Kállai Ferencnek.

– Sokan a mai napig idézik a filmnek azt a jelenetét, amikor mennek ők ketten hajnalban a börtön udvarán az akasztófához, s az írásos ítéletért kiabálnak a börtönigazgatónak:

Doktor Kotász! Doktor Kotász!

– A miskolciak Frank Wedekind Lulu című tragédiájában látták őt utoljára a színpadon.

– Ezt a darabot Csiszár Imre rendezésében 1983. november 22-én mutatták be a Játékszínben. Ő dr. Goll, egészségügyi tanácsos szerepét játszotta. A történelmi hűség kedvéért elmondom, hogy abban a darabban olyan nagyszerű partnerei voltak Pufikának, mint Blaskó Péter, Mihályi Győző, Bregyán Péter, Gáspár Tibor, Csapó János, IgóÉva, Fráter Kata. A Luluban nyújtott alakítása talán azért is maradt meg bennünk maradandóan, mert akkor láttuk őt utoljára a színpadon.

Természetesen számos más darabban nyújtott nagyszerű alakítását is máig emlegeti a közönség.

Készülve erre a beszélgetésre, kigyűjtöttem néhány Fehér Tibor alakításáról szóló korabeli kritikát. Az 1976-ban bemutatott Brecht-darabban, A kaukázusi krétakörben a kövér herceget játszotta, s „hangjával jelenítette meg a figura joviális kedélyességgel leplezett ravaszságát és kegyetlenségét.” Shakespeare Sok hűhó semmiért című darabjáról azt írta a kritikus: „Simon György túl tragikusra értelmezte a lányáért rajongó apa szerepét, s emiatt „klasszikusan” megrendítőre vette a játékos tartalmú halotti jelenetet. Pedig ez inkább a vígballadai értelmezést kívánja, amelyre Fehér Tibor Antonio alakítása jó példa.” A mi Csehovunk című bemutatót, amelyet az orosz író egyfelvonásosaiból állított össze a rendező, 1978 decemberében láthatta a közönség, s Pufika a Jubileum című egyfelvonásosban Hirin könyvelőt játszotta, s „ellenállhatatlanul mulatságos és egyszerre leleplező erejű figurát rajzolt”. Ödön von Horváth Férfiakat Szelistyének! című vígjátékában a kancellár szerepét formálta meg „derűt keltően érzékeltetve a főúr korruptságát.” A Jancsó Miklós rendezte Csárdáskirálynőben a Fürst von und Zu Lipper– Weylersheimet alakító Fehér Tibornak kitűnő humorát, ezernyi apróötletét emelte ki a színikritikus. S folytathatnám, mert a dicsérő kritikáknak se szeri, se száma.

– Beszéljünk a magánember Fehér Pufiról is! Például a kövérkés alkatáról az jut eszembe, hogy biztosan szeretett jókat enni.

– Valóban nem vetette meg a gasztronómiai élvezeteket, de később, amikor cukros lett, le kellett mondania sok mindenről. Inni általában fröccsöt ivott vagy fehér bort, de nem volt nagy fogyasztó. Miskolcon, a Selyemréten volt a lakásuk. A felesége Komlóssy Teri volt, a színház primadonnája, aki 1954-ben került az Operettszínháztól Miskolcra, s itt elsősorban az operettek primadonnaszerepeiben aratott nagy sikereket. Sajnos már ő is meghalt. Pufikáék házasságából egy lánygyermek született, ő aztán elkerült Miskolcról, most nem tudom hol él.

– Fehér Tibor viszont örökre itt maradt. Miskolcon, a Szentpéteri kapui városi temetőben nyugszanak hamvai a város által adományozott díszsírhelyen. Jómagam személyesen tapasztalom gyakorta – szeretteim sírja közel van az övéhez –, hogy sok temetőlátogató, miközben hozzátartozója sírjához siet, néhány pillanatra, percre megáll a jóemlékű színész márványtáblájánál.

– Jó ezt hallani, mert ez azt jelenti, hogy bár már húsz éve elment közülünk, az emberek még emlékeznek a színészükre, aki táncolt nekik, nevettetett, és szórakoztatta őket több évtizeden át. 1984. augusztus 30-án hunyt el. Csütörtök este volt, a Tiszai pályaudvaron, a vonatnál várta a feleségét, amikor rosszul lett. A szívroham már csak annyi időt engedett neki, hogy a közeli lakására vigyék. Pufika annyi-annyi gyönyörű miskolci évad szereplője mégiscsak vette a „kofferét”, és elszerződött messzire, egy másik színházhoz. Ma is ott játszik, s az angyalok ott az égben jókat derülnek a poénjain. Szerintem még Szent Péter is el-elmosolyodik, amikor Pufikát látja komédiázni.

Hajdu Imre 

FEHÉR TIBOR (született 1921. március 24-én Nagyváradon, elhunyt 1984. augusztus 30-án Miskolcon) színész. Pályáját 1938-ban kezdte Aradon, majd több vidéki színházban játszott. Egy Fényes Szabolcs-operettben, a Pusztai szerenádban lépett először színpadra Matyi csapos naturburs szerepében. 1947-től haláláig a Miskolci Nemzeti Színház tagja volt, 1981-től nyugdíjasként. Táncos-komikus és buffo szerepeket alakított nagy sikerrel. Fanyar bölcsességgel megformált karakterszerepek is fűződtek a nevéhez. 1959-ben Jászai Mari-díjat, 1978-ban érdemes művész kitüntetést kapott. A Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja. Főbb szerepei: Blind, Frosch (ifj. Strauss: A denevér); Tigris Brown (Brecht–Weill: Koldusopera); Švejk (Hasek–Burian: Švejk); Puzsér (Molnár: Doktor úr); Böffen Tóbiás (Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok); Falstaff (Shakespeare: A windsori víg nők); Mujkó (Huszka: Gül Baba); Bódog (Szakonyi: Adáshiba); Szorin (Csehov: Sirály); Csebutikin (Csehov: Három nővér). 

KOMÁROMY ÉVA (született 1939. január 31-én Kisbéren) színésznő. 1960-ban a szolnoki Szigligeti Színházban játszott, 1961 óta a Miskolci Nemzeti Színház művésznője. Sikereit főleg operettekben aratta. Főbb szerepei: Maya (Fényes Sz.); Eliza (Lerner – Loewe: My Fair Lady); Sybill (Jacobi V.); Stázi, Cecilia (Kálmán: A Csárdáskirálynő).

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.05. 18:53

Címkék: ü:Fehér Tibor

Biszák László alkotása

17420_1062285853788093_299395203220981646_n.jpg

50x70 cm. akril, farost

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.04. 17:53

Kereskedő 

Tiszakanyár 

szszb_31_es_lakatos_sandor_600.jpgNagy a sürgés-forgás a gazdaboltban, áruátvétel van. A község központjában elhelyezkedő üzlet nem csak közlekedési szempontból megkerülhetetlen. Árucikkeinek széles skálája és színes választéka nélkülözhetetlen Tiszakanyár polgárainak mindennapi életében. Egyedül a tulajdonos nincs itt. “Otthon várja magát” teszi le terhét, és ad útbaigazítást egy cipekedő férfi.

“Márciustól júliusig bonyolítjuk le a forgalmunk nyolcvan százalékát” mutat rá a bolt egyik legfontosabb sajátosságára Lakatos Sándor. Háza teraszáról völgybe pillantok, nem messze szelíd halmok emelkednek. “Olyan, mintha Zemplénben volnánk” jegyzem meg. “Mondják a vadász barátaim is” követi tekintetemet.

Tágas, levegős, hatalmas ablakok által bevilágított nappaliban ülünk le. Igényesen kivitelezett intarziás parketta, szép stílbútorok teszik barátságossá az enteriőrt.

“Református, hitben élő parasztemberek voltak a szüleim” kezd bele élete történetébe. “1953-ban születtem, és az általános iskolai tanulmányaim után Nyíregyházán a Kossuth gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat.” az összeszedett, rövid, önéletrajzszerű mondatok egy boldog emlék felidézésében oldódnak: “Nagyon szerettem a várost. A Lecsó klubot, meg a hozzá hasonlókat. A mai napig nagy rock rajongó vagyok.”

Santana, Osibisa… Soroljuk egymásnak a régi nagy bandák neveit. Nézegetjük a falon a korabeli képeket, a majdhogynem afro méretű frizurát viselő ifjú Lakatos Sándort. A sűrű, irigylésre méltó haj - rövid változatban - ma is megvan, ám az akkurátusan pontosra nyírt harcsabajusz már egy “megkomolyodott” férfiemberé.

A Kossuth után a Mezőgazdasági Főiskola Gépész Kara következett. Diploma után a dombrádi Petőfi Termelőszövetkezetben műhelyfőnökként indult a pálya, majd pedig a kecskeméti repülőezredben folytatódott. “Máig nem tudom elfeledni a kerozin illatát, az éjszakai repülések hangulatát” mondja messze révedő szemekkel, éreztetve, hogy az angyalbőrben töltött hónapok kellemes emlékként raktározódtak el lelkében.

Annak rendje és módja szerint a családalapítás következett Lakatos Sándor életében. 1977 decemberében vette nőül a Rohodon született Nagy Eleonórát. “A feleségem tanító szakon végzett, és a mai napig a kicsiket oktatja az itteni iskolában”, utal párja hivatására. Frigyükből két gyermek született. Tamás 36 esztendős, a kisvárdai református általános iskola pedagógusa a négy éves Eszter és a két éves Gergő atyja. Öccse Péter Keszthelyen növényorvosként diplomázott, a Dupont cég regionális szaktanácsadója.

Mint egy jól felépített színdarabban, Péter hangját halljuk, az udvar felőli ajtón át érkezik. Rokonszenves, jó fellépésű fiatalember. Mosolyában, hangjában, gesztusaiban apját látom. Néhány aktuális teendő megbeszélése után magunkra hagy bennünket.

Lakatos Sándor a rendszerváltás után az MDF kormány idején két évig falugazdász volt, ám a kormányváltás után jobbnak látta vállalkozóként folytatni az életét. Először csak a garázs volt a gazdabolt, de kinőtte a helyet, és mára a már említett jó fekvésű ingatlanban egzisztál. “Dombrádról is átjárnak” érzékelteti az üzlet kedveltségét. Nem csoda, hiszen a szorosan vett gazdabolti választék kiegészül a falusi élet számos más cikkével is.

Beszélgetésünk fonala óhatatlanul visszatér a Lakatos Sándor otthonában látható vadászszenvedélyre utaló jelekre. “Nem vagyok trófeagyűjtő” mondja szerényen, de aztán kibontakozik életének egy újabb, élményekben gazdag szála. “Sajtos Géza barátommal, parittyával kezdtük gyermekkorunkban. Aztán hajtóként folytattuk, és nem váratott sokáig magára a puska sem. ‘96 óta vadászmester vagyok a társaságunkban.” Szép színes albumot ad a kezembe, amit a vadászbarát, Mezei Károly, a kisvárdai kórház egykori igazgatója készített számára. A hangulatos  felvételeken, nyomon követhető a táraság, és Lakatos Sándor számos szép élménye. Kép nincs róla, de elmeséli egyik romantikus kalandját. “Rókát mentünk ugrasztani a nádba, de vadkanra bukkantunk. Megsebeztük, de sikerült elmennie, ám követtük. Jól sejtettük melyik szederindásban bujt meg. Elő is tört belőle, és elindult felém. Ekkor már sikerült alaposabban célba vennem. Lőttem. Megállt, összeroskadt... “

További vadászkalandok felidézése helyett Lakatos Sándor fontosabbnak tartja, hogy végezetül jegyezzem fel természetelvű hitvallását. “Mélységesen elítélem azt a szemetelést, amibe nagyon gyakran belebotlunk erdőn, mezőn. Környezetünket olyan állapotában kellene tartani, hogy otthon érezze magát benne az ember és a természet minden teremtménye.” Meggyőző szavak a vadásztól, és a vendéget szíves szóval fogadó házigazdától, akinek otthonában tavaszi rétet idéző gazdagon virágzó szobanövények társaságában beszélgettünk.

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.02. 13:10