Írta: Balogh Géza

 

kapocska_masolata.jpgÖreg, kérges kezű ember ül az udvaron. Alatta ócska nagykabát, mögötte hatalmas, leháncsolt farönkök. Nagy munkában van, tekenőt farag. Sózótekenőt.

Szamoskéren aligha van nála ismertebb ember. De a környéken is ő a legismertebb a kériek közül. Pályiban, Tunyogon, Győrteleken, de túl a Szamoson, Panyolán, Semjénben és másutt csak a Koszta József faragta tekenőket használják az asszonyok.

− Ó, már nem élet e sem, higgyék meg − néz panaszos, barna szemekkel. Nincs keletje a jófajta tekenőnek se. Már ezzel is piacolni kell, mint a dinnyével. Nem úgy, mint régen… Sorban álltak előttem a szekerek!

Berkeszen, Kanalas Jánosnál tanulta a mesterséget. Hány éve is annak? Hatvan, vagy tán még annál is több ideje... ? Félárva volt, apja még az első háborúban maradt oda valahol Doberdó környékén, tízévesen már kenyér után kellett nézni. Így keveredett át Nyírturáról Berkeszre, aztán megismerkedett egy panyolai lánnyal. Idén múlt ötven éve, hogy megházasodott.

− Nagy lakodalom volt?

− Nem volt arra pénz, hova gondolnak. Örültünk, hogy találtunk egy lyukat, ahol meghúzhattuk magunkat. Itt Kéren, a faluszélen.

A portáról messzire látni. Akadálytalanul siklik a tekintet az ópályi, a szamosszegi tornyokig, semmi, de semmi se állja a tekintet útját. Nem úgy, mint régen. Amikor hatalmas nyár meg fűzfák tornyosultak az ég alatt, nem volt gond megszerezni a tekenőnek valót. Nem úgy, mint most, hogy rimánkodni kell, adjanak már el néhány vaskos fatörzset.

− Régen? Lementem a fízesbe, a Szamos-partra, egy kis körből öt-hat fát is kivághatott az ember. Mert akkor még voltak nagy fák. S nem volt olyan drága, mint most! És korhadt majd mindegyiknek a belseje.

− Mennyiért adja darabját?

− Már kétezret se adnak érte. Keserves kenyér ez... Többe kerül lassan a fa, mint a tekenő. Régen naponta kifaragtam egyet, hát most már, hogy megöregedtem, bizony két-három nap is rámegy. Így jár, aki megvénül.
Koszta József öt gyermeket nevelt fel, de egyik se maradt az apjuk nyomdokain. Pesten, Szalkán, városokon élnek.

− Nem kell azoknak ilyen nehéz kenyér. Se nekik, se másoknak. Bizony egyedül maradtam a környéken, csak a sógorom él még itt a Szamos mentén a tekenővájásból. De most már a se valami fényesen. Húsz-harminc éve még könnyebb volt. Ilyenkor ősszel verekedtek az emberek a sózótekenőkért, jött ugye a disznóölés, tavasszal meg a dagasztó, a mosóteknőket vitték.

Repül a forgács, mind mélyebbre mar a fába a szerszám. Amúgy kapocska a neve, és Göncruszkáról hozatta Koszta József − jó harmincöt éve. S kibír még ugyanannyit.

− Csak azt nem tudom, én meddig bírom még. De viszem majd magammal... Mert kinek kell énutánam a kapocska, a tekenő...

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.13. 18:21

Biszák László alkotása

12961720_1290184404331569_3703765475293677557_n.jpg

80x65 cm. farost, akril.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.10. 08:05

12656317_994082243995066_133540574_o.jpgA világ elvárja, hogy holnap is olyan legyél, mint tegnap voltál – mondja Füst Milán. De nem csak a világ elvárásainak kell megfelelni, hanem mindenekelőtt, saját magunknak. Ha békében vagyunk saját magunkkal, akkor tudunk a környezetünkkel is harmóniában élni. Mindenki életében jönnek kellemetlenségek, nehézségek vagy akár súlyos problémák, de tudnunk kell kezelni a nehézségeket, harcolni a mindennapi gondok ellen és sokszor szükséges elterelni a figyelmünket azokról a dolgokról, amin változtatni nem tudunk.

Tarpai Gáborné felvette a küzdelmet a nehézségekkel, és a kézügyességét használva tereli figyelmét betegségéről, mert elhatározta, hogy ő bizony nem adja meg magát, harcol és közben örömét is leli mindabban, amit csinál.

Ezen a gyönyörű, téli napon, amelyen a Csaholci ház felé sétálok, még a ragyogó napsütés is azt sugallja, hogy „mindig van remény, hisz eső után is van napsütés, és a legsötétebb éj után is újra felkel a nap, a zord tél után pedig újra jön a derűs tavasz!” De hinni, bízni és küzdeni kell! A kiskertben a kikelet hírnökei kacsingatnak, bújnak a tavaszi virágok a földből, rügyeznek a fák, bár még messze van a nyárelő, a tavasz hangulatától máris jobb kedvvel, megújult lendülettel harcolunk és bízunk a boldog jövőben.

12669827_994081823995108_1147883552_o.jpg12656488_994081817328442_52728388_o.jpgAhogy a kis szobába belépve körülnézek, világos számomra, hogy a kalotaszegi vagdalásos kézimunka a szenvedélye a 65 éves asszonynak. A tv asztalon mutatós kivarrott terítő, a kis asztalon cérna, kisolló, és mellette az éppen készülő asztalterítő, hímzőkeretbe fogva. Az ágy szélén előkészítve a számtalan, tökéletesen kivarrott terítő és drapéria, ami elismeréssel tölt el. Elismerés, hogy a komoly betegségtől szenvedő asszony, minden fájdalma, és mozgáskorlátozottsága ellenére ilyen erős akarattal és intenzitással dolgozik nap, mint nap.

–  A családnak varrok inkább, meg néha ajándékba is adok a kezelőorvosomnak, ismerősöknek – mondja, miközben nézegetem a rengeteg gyönyörűséges darabot, ami egy kisebb falunak is elég lenne ajándékba. Éva néni régen sokat kötött, horgolt, keresztszemest hímezett, de mindig sóvárogva nézte az ismerőseinél az ilyen jellegű hímzett terítőket, és elhatározta, hogy ezt is megtanulja. Egy kalotaszegi hímzésben jártas falubelitől tanulta meg az alapokat

– Kértem, adjon egy terítőt, amit vissza tudok bontani, és ahogy bontottam úgy varrtam – magyarázza, hogyan sikerült elsajátítani ezt a kézügyességet és türelmet igénylő technikát.

Ez a fajta varrási mód, nagy odafigyelést igényel, elkészíteni meglehetősen bonyolult művelet, és elmagyarázni szavakkal még inkább bonyolult. Ezért Éva néni a legpraktikusabb megoldást választotta a vágottas varrás elsajátítására, gyakorlatias ember lévén, saját maga jött rá, milyen módszert kell alkalmazni, hogy igazán esztétikus darabokat készítsen. Mert minden egyes elkészített darab, tökéletesen van megmunkálva. Sehol egy csomó, sehol egy szál elvétés, mind mind makulátlan munkát dicsér. Tény, hogy a legtökéletesebb gépi varrás sem pótolja a finom női kezek munkáját.

12656360_994082603995030_312535208_o.jpgKalotaszeg, az erdélyi tájegység, hímzésekben talán az egyik leggazdagabb vidék, nagyon sokféle hímzéstechnikát alkalmaznak, és a népviselet is a magyarság egyik legismertebb hagyományos öltözete, színgazdagságának köszönhetően. Kezdetben csak fiatal lányok, asszonyok ruháit díszítették hímzéssel, később terítőket, törlőkendőket tettek színesebbé, de ezek csak ünnepnapokon kerültek elő, féltett kincsként őrizték a hetekig készített tárgyakat. A régi motívumok nagy részét még ma is használják, bár az idő során volt, ami eltűnt és helyette újak jelentek meg, és a varrás szerelmesei között hamar elterjednek az újabbnál újabb minták és módszerek.

Az utóbbi években a divat a fehér hímzést emelte az első helyre, a szemet gyönyörködtető, csodálatos hófehér hímzésdíszekkel, semmilyen színpompa nem veheti fel a versenyt!

12669156_994082420661715_1625536652_o.jpgAz elszánt asszony is a fehér hímzést gyakorolja leginkább, változatos mintákkal és formákkal. Folyamatosan keresi, kutatja a legújabb sablonokat, motívumokat, és addig nem hagyja nyugodni, míg le nem varrja a megszerzett mintapéldányt. Bézs színű vászonra először felvarrja az alap mintát, szálszámolással, szembe-összeöltéssel, vagdalással kombinálva, a vagdalással kialakult lyukacsos rész is külön mintát alkot, a végeredmény pedig gyönyörűséges. Örömmel tölti el szívét mikor elkészül egy-egy darabbal, hiszen maradandót alkotni igazán felemelő érzés.

Betegsége előtt is varrogatott, de akkor csak kedvtelésből, mert mindig is szeretett ügyeskedni, és érdekelte a varrás. Műtéte után alig várta, hogy elég ereje legyen ahhoz, hogy elővegye a vásznat és elmeneküljön a gyötrő negatív gondolatok elől.

–  Volt idő mikor úgy gondoltam feladom, nem harcolok tovább – gondol vissza a kritikus időszakra az életében. De a család, a gyermekek, akik vele együtt harcoltak, erőt adtak ahhoz, hogy újra küzdjön a gyilkos kór ellen. A nappalok már nem azzal telnek, hogy keresi a „miérteket”, és aggódik a jövőn.

– Bármilyen dühös és elkeseredett vagyok, leülök varrni és onnantól kezdve megszűnik körülöttem minden, elég, ha éjszaka jár az agyam – mesél saját, hatásosnak bizonyuló terápiás módszeréről.

A hímzés mellett szokott még kötögetni, és számtalan horgolt angyalkát készített ajándékba bárkinek, akinek csak megtetszett a hófehér dekoráció. Amit még nagyon szeretett csinálni az a szövés, de sajnos válla korlátozott mozgása miatt, nem tudja gyakorolni ezt a kedvelt mesterséget, melyet még édesanyja tanított meg neki a gyermekei születése után. Ezért ha a gyakorlatban nem is tud aktívan részt venni, de menyének – akinek a szövés a hobbija – szívesen ad néhány jó tanácsot, és az ő munkájában gyönyörködik, mikor vágyódást érez, hogy leüljön az esztováta mellé. Szívesen adja át tudását bárkinek, aki érdeklődik a kalotaszegi hímzések iránt, és az összegyűjtött mintákat is örömest kölcsönadja a kézimunka hódolóinak. Boldog mikor örömet szerezhet másoknak az elkészült terítőkkel, és büszke mikor látja, hogy értékelik a munkáját. De a legnagyobb boldogság az, hogy a családja körében, minden nehézség ellenére, képes tartalmas életet élni!12675235_994082897328334_340996883_o.jpg

 

***  szila_gyi_krisztina.jpg
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.08. 17:20

Írta: Ésik Sándor

 


img_0321.jpgElőbb csak néhány tehén tűnt fel a folyó közepén. Fejüket magasra tartva taposták a vizet, szemmel látható volt, hogy a szarvasmarha faj nemzedékeken keresztül csak a vályúban, pontosabban az önitatóban találkozik az őselemmel. Jobbnak is látták a parthoz evickélni, kilábalni azonban nem voltak képesek a meredélyen. Alig telt el néhány perc, további kávébarna fejek kerültek elő a kanyart elfedő bokrok mögül.

„Fürdetik a csordát?” értetlenkedtek. A gátőr, egy pecás meg a közeli erdei kisvendéglő tulajdonosa állt aggodalmaskodva a zsilip feletti gáton. „Nemigen”, gyanakodott a gátőr. „Bolond ember, aki ebbe a vízbe behajtja a barmot. Magas a part, nem tud sehol kimászni.”

Tényleg nem tudtak felkapaszkodni. A kétségbeesés rövid bömbölésekké változtatta a máskor oly szelíd tehénbőgést. Páros ujjú patájuk gomolygó iszapot kavart fel a partszegélyen, a meder közepén azonban láthatóan nem ért le a lábuk. A sárga vízitök nagy levele belerongyolódott a sáros vízbe. Egyre dúltabbá vált a víz zöld növényzete.

„A gazdaság marhája ez”, vélte a gátőr, és mind nyugtalanabbá lett. „A túlparton van a tanya, ezeket villanypásztorral őrzik.”

Hamarosan kiderült azonban, hogy van gulyás is. Ráérős léptekkel érkezett a híd irányából. Megállt a vízparton, feljebb tolta a sapkáját a fején, és azt mondta: „a fene enne meg benneteket”. A gátőrnek elfogyott a türelme, cifrát káromkodott: „Hát szólj nekik, te… Hogy gázoljanak lejjebb, ott ki tudnak kapaszkodni!” Le s fel szaladgált a parton, és tehetetlenségében válogatott szitkokat szórt a gulyás fejére. A túlparton még egy gulyás bújt elő a burjánzó zöld dzsungelból, az szólt vissza neki: „Mondhatsz ennek akármit, nem érti a magyar szót. Külföldi marha. Úgy hozták ide.”

A gátőrnek több se kellett. „A magyar marha tán többet ért tőletek. Csak botot meg ugatást kap.” A tehenek fáradtan pihegtek a vízszéli  bokrok alatt. Legtöbbjük talajt talált a lába alá, egy-kettő úszkált csak a folyó közepében. A gátőr felrohant a zsilipre, és magával hívta az egyik pecást. Izzadtan tekerték a zsilip tiltójának kerekét. A csatornában azonnal meglódult az ár, és néhány perc alatt arasznyit apadt a folyó. A gátőr fáradtan morgolódott tovább, a gulyások is. Néhány tehén elérte a lejtősebb partú részt, és kikapaszkodott. Az örömöt azonban a gátőr hamar lelohasztotta. „Itt fognak megfázni a drága importmarhák. Ha az enyém volna, megszakadna a szívem. Ezektől persze beleriadhat az egész csorda a folyóba.”

A telepvezető meg egy másik ember már sokkal idegesebben érkezett. Sikerült segítségért telefonálni időközben, mondta egyikük. A vendéglőtulajdonos is eltűnt a liget irányában, ahol cége „üzemel”. A pecás is szedelőzködött. A gát tetejéről még egyszer visszanézett. A melegség, a nyár, a nyomasztó csendesség tovább ült a tájon. A tehenek, mintha tudták volna, hogy vége a nemszeretem fürdőzésnek, hallgattak. Az egyik gulyás magyarázkodása hallatszott még: „Nem is tudom, hogyan törhették át a villanykarámot...”

A pecás irodalomkedvelő ember volt. Amint tovaballagott, egy Ady vers sorait morzsolgatta: „Siratják a semmit, a másét. A gróf tán épp agarász”...

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Ésik Sándor tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.06. 18:25

Bíró Ernő alkotása

12513647_1283438368339506_3311326023537348877_o.jpg

42x30 cm. akvarell, papír.

2014.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.03. 09:13

12637278_991221414281149_1636734761_o.jpgMinden közösség annyit ér, amennyit múltjából felvállalni és megőrizni képes, mert értelmes jelent megélni, és jövőt építeni másképpen nem lehet. Van egy ház az ország keleti részén, ahol a látogató a múltunk értékeit fedezheti fel. Van egy ember a ház falai között, akinek hivatásává lett múltunk értékeinek megőrzése, és átadni az utókornak az őseinktől megszerzett tudást. Dezső Marianna legfőbb küldetése, hogy megismertesse a hagyományos ősi mesterség fortélyait az érdeklődőkkel, ezalatt kreativitásra ösztönzi a kézműves foglalkozások résztvevőit.

Az apagyi kézművesház vezetőjeként, hétről hétre betekintést nyújt a hagyományőrzés titkaiba, miközben folyamatosan fejleszti saját tudását, hogy minél többet tudjon ajándékozni mindabból, amit elsajátított.

– Örököltem a hajlamot, valahonnan hoztam magammal a képességet, hisz a családomban voltak mesteremberek – avat be alkotó készségének titkába a 47 éves fiatalasszony – de igazán akkor érintett meg ez a dolog, mikor a gyerekeimmel foglalkoztam, és kreatív tevékenységeket végeztünk.

12650281_991221277614496_511621992_n.jpgMariann bölcsész diplomát szerzett, majd később elvégzett egy ólomüveg és Tiffany lámpa búra készítő tanfolyamot. Régi vágya teljesült, mikor kezébe kapta az ólmozott üveg készítő bizonyítványát. A templomok gyönyörű ólomüvegei és rajtuk keresztül a csodálatos fényjáték mindig lenyűgözte

– Amikor elkészítettem az első templomablakot, megkönnyeztem, olyan boldog voltam, hogy én is tudok ilyet létrehozni – mondja meghatódva és méltán büszkén, hiszen az évezredes múltra visszatekintő szakma alapjait nem egyszerű elsajátítani, és megalkotni egy darabot igazi szakértelmet és türelmet igényel.

Az üvegek összevágása után, a kisebb, nagyobb darabokat, attól függően milyen a minta, ólomprofilba helyezi, majd a találkozási pontok forrasztása után kész a panel, melyet be lehet építeni ajtókba, ablakokba, akár hőszigetelt formában is. Hasonló eljáráson alapszik a tiffany technika. Itt rézfóliás eljárással és forrasztással kapcsolja az üvegdarabokat össze, lámpákat, tükröket vagy szekrénybetéteket készített már sokak örömére. Első hallásra ez nem tűnik bonyolult műveletnek, de végig gondolva, ez ugyancsak babrás, türelem játék lehet egy laikus ember számára, de Mariann szakértő instrukciói mellett, a kézügyességgel rendelkező, hozzá nem értő ember is képes elkészíteni egy-egy egyszerűbb darabot.  

12637162_991555030914454_1184447437_o.jpgMásik nagy álma vált valóra, mikor néhány évvel ezelőtt egy pályázat keretein belül, és az önkormányzat jóvoltából, sikeresen megnyitották az Apagyi kézművesházat, és annak vezetőjeként számtalan alkotni vágyónak szerzett örömteli percet, ás nem csak az alkotóház falai között, mivel számos településen tart foglalkozásokat az érdeklődők részére. És persze az ólomüvegezés mellett, jó néhány ősi mesterséget sajátított el, az agyagozástól a kosárfonásig, a hímzésen át a horgolást, és még sorolhatnám. Részben úgy, hogy az alkotóházban rendszeresen tartottak népi iparművészek közreműködésével bemutatókat, részben mesteremberek segítségével képzi magát folyamatosan, hisz a szűnni nem akaró tudásvágya arra serkenti, hogy újabbnál – újabb ismereteket szerezzen, majd adja tovább az érdeklődőknek.

Ily módon találkozott a nemezelés technikájával is. Egy nyári tábor alkalmával, egy mesterember tartott foglalkozást, és nagyon érdekesnek találta ezt az ősrégi, Ázsiából származó módszert, amely az ősi magyar hagyományokhoz is visszavezethető, hisz honfoglaló őseink ruházatának egyik sajátos eleme a nemezsüveg volt.  A köznyelvben az ősi eredetű nemezt, gyakran csak filcként emlegetik. A nemez készítés aprólékos folyamat, kissé bonyolult eljárás, a gyapjú anyagot mossák, kártolják, szükség estén festik is, majd meleg, szappanos vízzel dolgozzák össze, és készítenek sok-sok hasznos holmit, ugyanis rendkívül kedvező sajátosságokkal rendelkezik, hőálló, vízálló, hőszigetelő tulajdonsága miatt, számos területen hasznosítható. Marianna labdát, táskát, vagy akár ruhadarabot készít belőle, miközben a kézművesház látogatóit is megismerteti a nemezelés technikájával.

Erdélyi kirándulás során találkozott a népi bútorfestéssel

– Nem sokat jártam Erdélyben, de a szívem csücske lett, és teljesen magával ragadott az erdélyi díszítő elemek látványa – idézi fel, hogyan találkozott a másik nagy szenvedélyévé vált mesterséggel – Magyarországon nem igazán van ennek hagyománya – teszi hozzá sajnálkozva.

12648090_991221364281154_1109992170_n.jpgErdélyi kapcsolatok révén, megismerhette a hagyományos motívum kincseket, és fa alapokra festi akril festékekkel. Régen földfestéket használtak, ami egyszerűen a talajból származott, és bár volt alkalma megismerni egy ősi bútorfestő dinasztia család sarját, sajnos nem árulta el, hogy mit használnak, így maradt az akril festék, amivel szintén csodálatos dolgokat tud készíteni. A hagyományőrzés mellett, a modern kézműves technikák iránt is érdeklődik, többek között a nagy sikernek örvendő, Magyarországon újdonságnak számító paverpol iránt. A textilszobrászattal véletlenül találkozott az interneten, és kíváncsisága addig hajtotta, míg ma már  paverpol oktatóként, számos emberrel ismertette meg ezt a speciális módszert, mely során csodálatos alkotásokat készíthettek a forradalmi technika iránt érdeklődők. A paverpol egy speciális, levegőre száradó ragasztóanyag, amit egy holland házaspár fejlesztett ki. Lényege az újrahasznosítás, szinte minden anyaghoz tapad, és bármit fel lehet használni amit a környezetünkben találunk, legyen az rongydarab, selyemvirág, borosüveg vagy bármi amit találunk, és viszonylag rövid idő alatt lehet létrehozni vele egyedi műalkotásokat. Az elkészült szobrokat, képeket, gyertyatartókat tekintve, az első gondolatom az volt, hogy ez aztán kreativitás felsőfokon!

12659827_991555637581060_1531181318_n.jpgMariann igyekszik változatossá tenni a mindennapokat, mindig más és más a foglalkozások témája, és persze korosztálynak megfelelően állítja össze a programokat. Az alkotóház mellett nyári táborokat szervez, népi játszóházvezető, roma fiataloknak tanítja a kosárfonást, és nagyon fontosnak tartja a tehetséggondozást. Tehetséges fiatalok falkarolásának céljából indították a” Robotika” tehetségfejlesztő tábort, ahol legóból építettek robotokat a gyerekek. Mindezek nem csak azért fontosak, hogy a kreativitásuk, alkotóképességük fejlődjön a résztvevőknek, hanem közösségfejlesztő szerepe is nagyon lényeges, hisz az ilyen foglalkozások nagyon hatásos eszközök ezeknek a céloknak az eléréséhez. És amit igazán fontosnak tart a háromgyermekes anyuka, hogy a rá bízott gyerekeknek minél több ismeretet, gyakorlati tudást átadjon, így tudják később folytatni, továbbgondolni a megkezdett munkát. Azzal a szándékkal hozta létre a kézművesházat, hogy egy alternatívát adjon felnőtteknek és gyermekeknek egyaránt, ahol nem csak ismeretük gazdagodhat, hanem gyakorlati tudást is szerezhetnek egy- egy munkadarab elkészítése során.

És ami mindannyiunk számára nagyon lényeges, hogy múltunk megmaradt értékeit megőrizzük, hisz ez mindannyiunk érdeke!

***  szila_gyi_krisztina.jpg
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.01. 18:52

Írta: Kulcsár Attila

Az építész nőnemű, akkor is, ha férfi. Partnere a Kor, amelyik megtermékenyíti.

 

braque_estaque-i_hazak_masolata.jpgGedeon idős korára rossz alvó lett. Mindig is zavarta, ha azt kérdezték tőle, hogy álmodtad meg ezt vagy azt a házat. Mert a tervezés sohasem álomfejtés volt számára, hanem szigorú valóság, szlalomozás a pálya karói között, versenyt futva az idővel. Az álmatlan éjszakák után nappal is rosszkedvű maradt. Sétálgatott a városban, ahogy az orvosa javasolta, de nem telt benne sok öröme. Nyomasztották a múlt emlékei. Számos megépült háza állt az utcákon-tereken, de nem szeretett velük találkozni. Csúnyán öregednek, állapította meg. Némelyikre rá sem ismert. Azok se köszöntek vissza neki. Hja, a régi szerelmek, zűrös kapcsolatok, a fiatalság… Az egyiknél megerőszakolta az építtető, másiknál egy kivitelező. Persze hogy púpos lett az a ház, mint Quasimodo, a másik meg vízfejű, mint az a Hivatal volt, aki építtette. Az az épület pedig egy házibulin fogant, azt se tudja, ki lehet az apja, többel is lefeküdt, mindegyikre hasonlít.

Ez zabigyerek-ház, itt csak a nevét adta, mert aláírta valaki helyett. Ezért ugyan díjat kapott, de nem érdemelte meg − jött az Építők Napja, és kellett egynek kitüntetést adni. Annak a háznak meg az a baja, hogy nehéz időkben született. Nem volt pénz télikabátra. Szigeteletlenek, penészednek a falai, huzatos, szelelnek az ablakai, hálni jár belé a lélek, mintha tüdőbeteg is lenne.

A lakótelepen az ikreket meg végképp nem szerette. Azok lombikbébik voltak, mert már meddőnek érezte magát a sok nem kívánt terhesség után. Elment a Házgyári Klinikára, és mesterségesen beültették a fejébe a programot, aztán 16-os iker lett belőle. Mára mindegyik beázik, hőszigetelni kell, nem felelnek meg a kor igényeinek, nem ismerik a német szabványt, sem az euró kódot. Provinciális, műveletlen bugrisok.

Talán csak egy Szegfű utcai családi ház az, amin ma is kedvtelve legeltette a szemét, bár mára már flancos kőburkolatot kapott. De ezt a házat valamikor a Valikával − első feleségével − közösen találták ki, saját kezükkel építették. De hol van már az Gabulya Valéria, elhagyta egy építési vállalkozóért, aki az Adriára vitte évente nyaralni, és örökké ráért, míg ő „munkamániásként” mindig csak dolgozott.

De az újabb házak sem tetszenek neki. Tele vannak rakva gránit burkolattal, fémlemezekkel− micsoda pazarlás. Minek nagyestélyi, utcai viseletre? Micsoda kivagyiság…

Ma már leginkább csak a parkban szeret üldögélni, benn a közepén, ahonnan nem is látszanak a házak. Elnézi a villás farkú lepkék hullámzó röptét, a méhek rajzását a virágok fölött, hosszú percekig leselkedi a vörös-fekete bodobácsok napozását a nyírfa törzsén. Van ott még szex is néha.

Az egyik szokásos éjszakája hajnalán aztán mégis álmodott: megjelent neki az Úrjézus.

− Építész fiam. A múltkor terveztél nekem egy szép házat, a bodafalusi templomra gondolok. Meg akarlak jutalmazni érte. Na, tervezz most magadnak is egyet. A pénz nem számít, bárhova, bármiből − én finanszírozom.

− De uram – hökkent meg az építész −, milyen nagy legyen, mik a városrendezési előírások, az Építési Szabályzat ide vonatkozó határozatai? Mihez kell illeszkedni?

− Ejnye fiam, ne akadékoskodjál már! − kezdte elveszteni a türelmét az Úr. − A telek legyen a Föld, a ház szabadon álló, építménymagasság a csillagos ég. Legközelebbi szomszéd a Marson lenne, de az most lakatlan. A kivitelező meg én leszek, tudod a Teremtő Zrt.

És az építész elkezdett gondolkozni: először is legyen rajta 50 cm vastag hőszigetelés, hogy olcsó legyen a fűtése, világos, hogy a villanyszámla is. Tágas, mert jöhetnek majd az unokák, a haverok. Akkor meg legyen benne bowling pálya, meg söröző, meg boros pince, hátha valaki azt szereti. De kell bele lift is, hogy könnyen feljuthassak a kilátóba, mert az is kell, meg napelemes fűtés, mert azt nem zárják el az ukránok.

Aztán eszébe jutott, hogy nincsenek unokái, a haverok meghaltak, az orvos eltiltotta az alkoholtól, cukra is van, a TV előtt szokott elaludni délután, azért jön olyan nehezen álom a szemére éjjel. Az egyik skiccet a másik után dobálta a papírkosárba. Járt az agya, mint az üres mosógép. Vajon mit csinált volna ilyen helyzetben Michelangelo vagy Le Corbusier? Ha nincsenek irigyei az embernek, ez a sok flanc mire való?

Felhívta egy imában az Urat, hogy időt nyerjen: − És tessék mondani, földrengésbiztos, árvízvédett, tornádó álló, cunamit bíró legyen a ház? Hogyan gondoskodjak a vagyonvédelemről és a nélkülözhetetlen tűzvédelemről?

− Én majd gondoskodom mindenről − nyugtatta meg a Megrendelő Úristen, nehezen uralkodva magán.

Egy hét múlva az építész elment abba bizonyos templomba, amelyben az Úrnak is öröme tellett, és ekként fohászkodott:

− Köszönöm Uram az irántam való jóságodat, de nem kell már nekem semmiféle kacsalábon forgó ház se, elvolnék én már így is a bérházban. De ha el tudnád intézni, hogy bekerülhessek abba a parkba, amit te terveztél, tudod, a Paradicsomba, a jonatánok közzé, az én kis Valikámmal… Nagyon megköszönném… Ámen.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Kulcsár Attila tárcái

 

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.03.30. 17:36

Írta: Arany Piroska

 

12834828_1266644900018853_1484912001_n_masolata.jpgMinden vasárnap, de különösen húsvétkor Manni előre örül, hogy a mamánál lehet. A mama a templom mellett lakik. Manni ott van szombat este óta. Szívesen fogadják, és nincs jobb a húsvétvasárnap reggeleknél, mikor a mamánál ébred. Ez a mai nap a mamáé. Holnap lesz a húsvéti locsolkodás, akkor Manni otthon várja a locsolókat.

Ezek az ünnepi reggelek mindig a mesebeli végtelen szabadság ígéretét jelentették Manninak. Már az ébredés is egészen más, mint otthon. Már nem aludt, de még nem bújt ki a takaró alól. Hallgatta a sehol másutt nem hallható otthonos családi zörejeket, a csöndes beszédet:

– Csak halkan, Manni hadd aludjon még! – mondogatták egymásnak.

Nincs sietés, semmi hétköznapi kapkodó rohanás. Reggelizés, beszélgetés, jövés-menés hallatszik. Nincs sürgető ébresztő, hogy igyekezz, elkésel az iskolából, meg semmi izgalom.

A nap, a Manni ágyára süt. Fénye lassan csúszik a párnán, és Manni várja, hogy egyszer csak hozzá érjen, rávilágítson. Már a kezén, már a vállán, és hopp, pont szemébe ragyog. Ez a jel, amire kiugrik az ágyból, és kiszalad a ház előtti virágos kertbe, beleszimatol a harmatos reggelbe. A kertben simogató napfényben sárgállanak, a díszbe borult aranyeső bokrok. Az orgona még csak ígéret, de a tulipánok széles levelei bátran emelik piros, fehér és rózsaszínű bimbóikat. Itt jön a cirmos, cirógatásért hízeleg, de Manni most nem hajlik le hozzá.

Vár. Valamire vár. És akkor megjön a vasárnapi csoda, amit Manni nem adna semmiért. Amikor felzeng a templomba hívó harangszó. Itt zúg a szomszédban.  Manni fölnéz a toronyra, de a hang mintha közelebbről, innen a mama kéményéből szólna. Nem a kicsi, a csilingelő hangú szól, nem a hétköznapi, hanem az ünnepi öreg harang, aminek komoly zúgása tetőtől talpig megtölti Manni egész valóját.

Szépen szól a harang szava messzebbről is, csakhogy itt mintha a hangok ott benne, a feje tetejétől a talpáig érnének, átjárnák, benne rezegnének. Zsong, árad, felemel, lebegtet az ünnepi harangszó. Manni szívében vasárnapi áhítat ébred.

A harangszó imádkozik, messze hangzóan dicsér, áld, könyörög, vezekel, bátorít. A harang hálát mond és segítséget kér. Templomi kedvet varázsol. Nem hiába. Már a templom körül sereglenek az ünneplőbe öltözött ismerősök, már a mama is feketébe öltözött, útrakész.

– Mamuskám, mehetek én is?

A mama örül Manninak, de nem mutatja, katonásan pattog a szava:

– Ha a második harangszóra megmosdasz, megiszol egy bögre tejet, eljöhetsz velem a templomba.

Hohó, egy percbe se kerül ez ennek a szélvészkisasszonynak! Már itt is van, már fogja a mama kezét, hajában a piros masni, kis kék kabátjában, lakkcipősen, szája szélén még fehérlik az utolsó korty tej, indulhatnak. A kapuból Manni visszafut a kertbe. A mama nem érti, mit akar, csak mikor a Manni kezében meglátja az üdezöld boldogasszony-levelét. Onnan szedte, ahol a ház napos oldalán már kibújtak az első illatos levelek. A mama mosolyog, mint akinek régi szép, ifjúkori emlékek jutnak eszébe a halványzöld levelek láttán. Kinyitja az imakönyvet, és lapjai közé simítja a leveleket. Az illat velük marad, kíséri őket, és jön velük, míg mennek a lépcsőn, fel a templom kapujához.

Manni számolja,tizennyolc lépcsőfokot sorol, az neki semmi, a mama fájós lábának sok. A mama a korlátba kapaszkodik. De mindjárt pihenhet, mikor beérnek. Ott a második sorban a szélső helyen leülhet. Az a mama helye.  Manni ott ül mellette, és várakozóan hallgat. Nem kell sokáig várnia. És felzeng az orgona. Egy Bach-fúgát játszik a kántor, míg a hívek gyülekezete összesereglik. És Manni újra érzi a muzsikáló hangok szédítően áradó zsongását. Tán még az orgona is neki szól. A világ megszűnik, csak ők vannak ketten, a zene és Manni.

Ilyen lehet a mennyország. Az égi zene. Gyors, vidám, bátorító futamok váltják egymást, és a mély regiszterek búgnak, mint békítő, csöndre intő, vigasztalás. Manni a torkában érzi a remegő boldogságot. Az orgona elhallgat, amikor a tiszteletes megérkezik, és lassú méltósággal végig megy a padok közötti úton. A hívek felállnak, énekelnek. Az orgona új, torokszorító lassú muzsikát küld, a gyülekezeti énekszó válaszol. Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik. Lelkem úgy óhajt Uramra és hozzád fohászkodik… Manni kérdően néz fel a mamára. A mama nagyon áhítatosan, a hangját kicsit rezegtetve énekel. Manni megérezi, hogy ez az ének fontos a mamának. Amolyan lélekfürdő. Az egész heti elfojtott, elodázott panaszának, fáradtságának, sérelmeinek templomi nyelvén könyörög.

Vagy talán alázatos hálát küld az ég felé? Azt is! Elmondja. Végre itt, most, hangosan elmondja: szomjúhozik én lelkem… Manni nem érti  a szavakat. Sem a híves patakot, sem azt, hogy vajon színed eleibe, mikor jutok élő Isten. Nem érti, de a dallam üzenetéből érezte, hogy ez egy magános, titkos beszélgetés. A bánat, a megilletődés nyelve ez, a megértő Odafenn Valóval.      

Csak itt, másként, mint otthon. Itt csak ez van, itt semmi zavaró gond. Itt, a remény, a zavartalan hit énekel.  

Manni kicsit közelebb húzódik a mamához. A mama kutatva néz rá, és egy picit megrázza a fejét. Nem azért, mintha terhére lenne, hanem mert az áhítatát szeretné megőrizni, és nem beszélgetni. A templomban vagyunk! Az orgona elhallgat, mire a tiszteletes kezd prédikálni. 

Erre Manni már nem figyel. Ha a zene nem szól, bámészkodik. Figyelmesen nézegeti a szószéken végigfutó faragásokat. A bibliaolvasó asztalosmester szőlőfürtöket vésett rá. Erről Manninak eszébe jut, hogy éhes. A lábával szaporán harangoz, mert a pad magas, a lába nem ér le a földre, és zsibbad is. A templom hűvös, hidege tüsszentésre készteti.  Szívja az orrát. Ekkor a mama megfogja a kezét, hogy csöndre intse. Amikor újra zúgni kezd az orgona, vele zeng az ének, és Mannit újra szárnyára veszi, a lebegő könnyed énekbeszéd.

A Krisztus feltámadott, hirdetik az angyalok….. Manni földerül, ezt ő is tudja. A mama tanította. Felnéz rá, összemosolyogtak.

Énekel a mamával. Nem lehet nem meghallani a Manni tiszta, őszintén szívbéli örömmel hangzó, beszélő énekét. Az előző sorból hátranéznek, mosolyognak. És a tiszteletes is a szószékről, picikét biccent a fejével, amit Manni dicséretnek vett: Zengjük mi is örömmel, víg énekünk szálljon föl…

A Miatyánkot mély átéléssel suttogja: … és szabadíts meg minket a gonosztól. Hazafelé menet Manni ugrándozik az örömtől.

 Ebédelnek.

Manni nem akarja elengedni az élményt, a levesnél elkezdi, hogy a többiek is hallják: A Krisztus feltámadott…

Éles gyermekhangja üde, mintha üvegharangok csilingelnének.

Ám a mama tudja, hogy kanálcsörgés közben az ének mégsem tölti be küldetését. Rászól:

– Manni, most egyél.

De Manni tovább énekel: …ezt hirdesse föld és ég, a magasság a mélység…

A mama ráhagyja, nem vitatkozik.

 – Jól van Manni, énekelj csak, ma húsvét, a feltámadás örömünnepe van.

Húsvét van, az éppen felzengő, a méltóságos zúgással feltámadó, gazdagon áradó, déli harangszó ideje.

Manni elhallgat. Figyel. Felemeli a kezét, és megilletődve súgja:

– Mama, hallod, valamit mond nekem a harang! Mama, elhiszed, hogy a harangszó hozzám beszél? Hozzád is szokott beszélni?

– Tudod, egy ilyen harangszavú vasárnapon mindenkinek, aki figyel rá, üzen valamit. Míg hallgatod, nem vagy egyedül…

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Arany Piroska tárcái         

Szerző: Napkelet Népe  2016.03.27. 12:09

Hargitai Beáta alkotása

12670538_1276710452345631_4841309405417629137_n.jpg

21x30 cm. akvarell, papír.

2013.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.03.27. 08:49

12583874_1010279465699432_445033490_n.jpg

Minden vég valaminek a kezdete. Ez a kezdet lehet jó vagy rossz is. Rajtunk múlik, hogyan használjuk ki a kényszer adta helyzetet, görcsösen ragaszkodunk a megszokott dolgokhoz vagy elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy egy új, ismeretlen vállalkozásba kezdjünk. Doroginé Julika elég bátor volt ahhoz, hogy munkahelye elvesztése után – ami sok évig biztos pontot jelentett az életében – egy járatlan ösvényre terelje az életét, és olyan elfoglaltságot találjon saját maga számára, amely örömmel tölti el, és képes kiteljesedni benne. A nyírteleki fiatalasszonyhoz igyekezve azon töprengek, melyik tevékenységéről kérdezzem, hogyan mutassam be? Hisz láttam már gyönyörű tojásokat festeni, papírkosarat fonni, tetoválni, műkörmöt építeni, esküvőn fotózni, üveget festeni, virágdekorációt készíteni és sorolhatnám még, de azt hiszem, az a legegyszerűbb, ha úgy fogalmazok: mindent meg tud csinálni, amit kézzel meg lehet csinálni, még a képzelet sem szab határt, mivel abból is hatalmas adományban sikerült részesülnie.

12540147_983581141711843_2063481647_n.jpgKora esti találkozót beszéltünk meg, „akkor jobban tudunk beszélgetni” mondta, de alig érkeztem meg, befutott egy kedves vendége parafinos kéz és lábápolásra. Így hármasban beszélgettünk. Öröm volt nézni munka közben Julcsit, magabiztos, finom mozdulatait, látni a vendég arcán, milyen bizalommal ül a kezei alá, mert tudja, hogy tökéletes munkát fog végezni, és közben megbizonyosodtam arról is, nem csak én gondolom azt, hogy arany keze van a 36 éves két gyermekes anyukának.

A szoba, ahol hellyel kínál, egy rögtönzött szépségstúdió, jó néhány kilométerre otthonától, egy szatmári kis faluban, az anyósánál. Az ablaknál manikűr asztal ecsetekkel, reszelőkkel, lakkokkal megrakodva, mellette kozmetikai ágy, a polcon tetováló felszerelés és minden más, amire csak szüksége lehet az idő alatt, míg itt tartózkodik. Időnként itt tölt néhány napot, hogy az itteni rokonok, barátok is megszépüljenek, és kipróbálja rajtuk és velük a legújabb kreatív tudományát. Már nem csak Nyírtelken, hanem az évek során a szatmári falvakban is kialakult a szép számú csodáló tábora, és szívesen várják bárhol a környéken, hogy az érdeklődők részére kreatív foglalkozásokat tartson.

– Női ruha készítő szerettem volna lenni, de túljelentkezés miatt nem vettek fel arra a szakra – kezdi történetét, miként lett belőle „csodakezű” kreatív alkotó –, felajánlottak nekem egy szakmát, a gumiipari feldolgozót, amit elvégeztem, és több mint tíz évig dolgoztam a gumigyárban. Közben jöttek a gyerekek és velük együtt a kreativitás.

– A lányaimmal színeztünk, festettünk,  üvegfestéssel bíbelődtünk, gipsz képeket készítettünk, aztán jött, hogy „varrjunk babzsákot, varrjunk kígyót, varrjunk jelmezt” – mesél boldogan azokról az évekről, mikor még nem gondolt arra, hogy néhány év múlva a kézügyességét ilyen sikeresen fogja kamatoztatni –, itt kiélhettem a varrónői ruha készítős álmomat, amit ugye nem tanultam, csak amit anyukámtól ellestem, hasznosítottam.

Miután a munkahelyéről elengedték, elkezdte a körmös szakmát. Beiratkozott egy tanfolyamra, ahol az oktatója felfedezte tehetségét, milyen biztos, ügyes keze van, így „bogarat ültetett” a lelkes tanítvány fülébe: mi lenne, ha tetoválna? Párja buzgó támogatása mellett a tetoválás is felkerült a kézműves tevékenységei listájára.

Közben persze folyamatosan készítette a lányainak iskolába, óvodába a dekorációkat, jelmezeket, plakátokat a rendezvényekre, vagy éppen amire szükség volt. A köröm díszítés technikáját felhasználva – először csak saját részre – tojásokat kezdett festeni. De nem egyszerű hímes tojásokat, hanem szemet gyönyörködtető, egyedi, kézzel festett csodákat, melyeknek olyan sikerük van, hogy minden évben már januárban kapja a megrendeléseket a szépérzékkel rendelkező vevőktől.

– Megmondják, milyet szeretnének, én megcsinálom – ad ide néhány darabot, amit kérésemre elhozott megmutatni –, tavaly egy nagymama angry birds mintával kérte az unokájának, a kicsi olyan boldogan mondta: „mama, ilyen nincs senki másnak”. Ez a legnagyobb elismerés, látni az örömöt az emberek arcán. Eredeti célja, hogy legyen egy saját tojásfája, ahogy nő a fa egyre több tojás díszítse a koronát. Az álma megvalósításához elültetett tulipánfa még kicsi ahhoz, hogy a 250 gyönyörűséges darab elférjen rajta, így most még a lakást díszítik a féltett gyöngyszemek.

12583979_1010282795699099_1747733143_n.jpgNincs két egyforma alkotás a készletben. Hagyományos népi motívumok, kékfestő, pillangó, virág vagy tigris minta, amit csak a képzelet megálmodik, azt Julika megalkotja időt és anyagot nem sajnálva, mert csak a tökéletes  munka a megengedett önmagával szemben, annál alább nem adja.

Büszke arra, hogy a Nyírteleki Városnapok alkalmával felkérték, mutassa be ezeket a különleges alkotásokat. Húsvéthoz közeledve pedig intézmények, civil szervezetek keresik meg, tartson kézműves foglalkozásokat az érdeklődők részére. Természetesen szívesen fogadja ezeket a felkéréseket, ugyanis szívügye az önkéntesség.

Néhány éve férjét követve tagja lett a Nyírteleki Polgárőr egyesületnek, ahol szolgálatvezetőként fontos és felelősségteljes munkát végez. A dokumentálás, pályázatírás mellett a járőrözésben is részt vállal, szükség esetén tétovázás nélkül öltözik és indul segíteni a hatóságok munkáját.

 A szintén helyi Civil Centrumban, ahol egykor alkalmazásban állt, ugyancsak önkénteskedik. Itt idős és sérült emberek mindennapjait színesíti ötletgazdag programokkal, foglalkozásokkal. Üdvözlőlapokat készítenek, faragják, színezik a képeket, újságpapírból kosárkát készítenek – a lényeg, hogy tartalmasan teljen az együtt töltött idő. A mintegy hétezer lelkes település lakosai részére ruhabörzét szervezett, és tervezi, hogy a jövőben is rendszeresen rendez hasonló rendezvényeket, mivel nagy sikere volt a résztvevők körében, Őt pedig elégedettség tölti el, hogy másoknak segíthet. 

Az elmúlt évek során elvégzett egy virágkötő tanfolyamot, rendszeresen besegít egy virágüzletben. Dekoratív tortákat süt, először ezt is csak a család részére, de ma már egyre több megrendelés érkezik ezen a vonalon is. Különleges falfestéseivel varázslatos mesebirodalomba röpíti a gyerekeket. Néptánccsoport vezetője volt és persze a népviseletet saját kezűleg varrta meg a táncosok számára. Családi amatőr fotózások olyan jól sikerültek, hogy újabban esküvőkre hívják fényképezni. Pazar hajkölteményeket kreál, verseket ír, hidegtálat készít, csempéz, lambériáz, de az biztos, hogy bármibe kezd, csak profi munkát ad ki a kezéből.

12596228_1010279755699403_1512455345_n.jpg– Tizenkét évig voltam minőségellenőr, és ez azt hiszem, ez látszik későbbi munkáimon – magyarázza, miközben kezével gesztikulál, nyomatékot adva szavainak –, csak akkor adok ki a kezem közül bármit, ha az legalább 120 százalékos. Meggyőződésem, hogy ez így is van. Volt szerencsém több ízben részt venni a kézműves foglalkozásain, és kicsit irigykedve figyeltem határozott, lendületes mozdulatait, hogy képes egy virágot többször is ugyanúgy megfesteni, miközben nekem a virág szirmait sem sikerült hasonlóra pingálni.

Azt mondják minden ember arra született, hogy alkosson, és mindenkiben benne is van a képesség, rajtunk múlik, hogyan használjuk fel ezt az adottságot. Doroginé Julika azt gondolom, maximálisan ki használja a képességeit, bár úgy hiszem ahhoz is különleges képesség kell, hogy ilyen nagyszerűen tudja hasznosítani az energiáit. És persze kell egy remek család, akikkel tökéletes harmóniában élnek, akik abszolút támogatják, végtelenül büszkék rá, és ötleteikkel újabbnál újabb feladatokra inspirálják a vállalkozó szellemű anyukát.

Mert számára így kerek a világ!

***  szila_gyi_krisztina.jpg
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina

Szerző: Napkelet Népe  2016.03.26. 08:05

Írta: Nagy Farkas Dudás Erika

 

escher_1952_tocsa_240x320_fametszet_masolata.jpgEgy korcsolyázó suhan el mellettem, a gyerek majdnem föllök. Minden út visz valahova, trallala, énekli, amikor elhagy, de a folytatást elnyeli a dombra kanyarodó úton közöttünk gyorsan növő távolság. Már száraz az aszfalt, de még vízcseppek a fűszálak hegyén, a nemrégen elállt eső nyomán tavaszillat. A gyalogútszéli friss tócsa fölé jól öltözött középkorú férfi hajol. Nézzem azt a bogarat, mondja, amikor mellé érek, és már fölegyenesedve, fejével a vízre int. A bogár kapálódzásától hullámzik a víztükör, a szerencsétlen láthatóan az életéért küzd. Az emberről azonnal kiderül, hogy részeg, és nem akar segíteni, csak a reménytelen vergődést élvezi. Mire jó ez, kérdem, és a bogarat kiveszem a vízből. Erre azt mondja, hogy ő nem akarta kimenteni, mert neki is oda a hitel, a kocsi, a ház, bebukott az üzlet, és az ő nyomorában sem segített senki. Elpusztult az összes baromfi, és ha lettek volna maradék érzései, hát abba halt volna bele. Bűz, nehéz pára az áramtalan ólakban, nincs miből munkásokat fizetni, két napig dögöt talicskázott. Menjek már, hagyjam békével, mondja hirtelen, és az ecetfa törzsébe rúg. Neki ez az út sehova sem vezet, mondja, biztosan ő is hallotta a görkorcsolyázó gyerek énekét. És különben, csak hogy tudjam, legalább húsz évig antialkoholista volt, kiáltotta utánam, amikor már tőle jó messzire jártam az úton.

Mindennek az a rothadó birslevelek rejtekében alattomban tekergő inda az oka! Egy túlságosan heves és lelkes mozdulat a gereblyével, majd megakadás a makacsul terjeszkedő, a földben, fában számtalan gyökerével erősen kapaszkodó borostyánban, és a jól induló tavaszkezdet máris kényszerpihenőt hoz. A rándulás nyomán még nem a derékfájdalom az elviselhetetlen – annak majd csak később jön a java –, hanem a tapasztalatból fakadó bizonyosság a rossz, hogy na, pontosan ezt nem kellett volna, ezt a mohó nekirohanást a kertnek! Kint a már nagyon várt márciusi szép idő, a kerti szerszámok munkára készen, félúton a kert felé. Minden második tavaszom így indul, hogy gyámoltalanul vissza a könyvek közé, és napokig, de volt, hogy hetekig is hétrét görnyedve a fájdalomtól.

Olvasom, hogy a magában és a magával békében élő ember hálával fogadja, és különösen szereti a telet, a hosszú éjszakákat, a ködöt, a havat, a hideget imádja. Az említett jegyzet írója kedvhozónak pattogó tüzet, jó könyvet, doromboló macskát, puha takarót és csendet említ, vagyis a télhez meleg, biztonságos, békés otthont föltételez, ahol a külvilág és a közvetlen környezet is a belső utazás felé tereli és segíti az embert. A tél önismeret-fejlesztésre, jövőtervezésre, de a dolgok mulandóságával való szembenézésre is jó. Meggyőző, mégis megkönnyebbüléssel veszem a lassan a hátunk mögé kerülő telet, a hó- és a fagyveszély, a súlyos ködök, az arcba maró szelek egyre kisebb valószerűségét. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy vészesen ürül a fásfészer, kong a kamra, a csizma talpa széttörött.

Egy békés és meghitt szobabelső kellékeivel telerajzolt képeslap idillje jut eszembe akkorról, amikor az ünnepekre még divat volt képeslapot küldeni. A képeslapon mosolygós fölnőttek ülnek a lámpafényes nappali foteljeiben, a szőnyegen két gyerek játszik, fakockákból épít. Anya kézimunkázik, apa olvas, és a gyerekek arcán is mosoly, miközben a képeslap időtlenségébe rajzolt mozdulattal a torony tetejére teszik föl a háromszöget. Több dolog is zavart. Elsősorban a sarokba festett sötét ablak, ami sok helyet foglalt, majdnem harmadnyit a képből. Olyan erővel hangsúlyozta a dolgok másik felének állandó jelenvalóságát, hogy az üdvözlőlap a kellemes érzéseket ébresztő feladatán túlmutatott: ma már elmélkedésre serkentő kártyaként is kínálgathatná egy új vallás alapítója az áruházi parkolóban, némi pénzbeli hozzájárulást is megérdemelne. Kilátás a meseszerű szobából a rideg külvilágra, ahová dermesztő hideget, komor éjszakát, a gyenge utcai megvilágításban magányos árnyakat, az utca túlsó felére sötét, ablaktalan, egyforma házakat rajzolt a képeslap készítője, akiről nem tudni, magát hová rajzolta, a meleg szobába vagy a rideg, magányos éjszaka kellékei közé. 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Nagy Farkas Dudás Erika tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2016.03.23. 17:32

 

Zambó János professzorról beszél Kovács Ferenc egyetemi tanár

zambo_janos-3.jpgZambó János – az egyetemi éveit is beszámítva hogy a bányaművelés-tani tanszék oktatói, kutatói kivétel nélkül tudományos fokozattal rendelkeznek. Azt – összesen hatvanöt esztendőt töltött el a magyar bányászat szolgálatában: volt bányaüzemi főmérnök, nagyvállalati és kutatóintézeti igazgató, egyetemi dékán és – tizenegy éven át – rektor is. A hajdani hegykői születésű parasztfiú neve így szerepel a lexikonokban, tudományos könyvekben: Dr. h. c., Dr. h. c. Dr. Zambó János. A jelzett tudományos címeken túl számos egyéb rang és magas hivatali beosztás birtokosa volt, de Zambó Jánosnak mindezeknél találóbb megnevezése a professzori titulus. Hajdan volt tanítványai, munkatársai szerte az országban, ha találkoztak, azt kérdezték egymástól: hogy van a professzor úr, mit tudsz róla? A nevet ki sem kell mondani, mindannyian a miskolci nehézipari egyetem bányamérnöki karának hajdani dékánjára, az egyetem nagy hírű rektorára gondolnak. A professzorról egykori tanítványával, későbbi munkatársával, Kovács Ferenc egyetemi tanárral beszélgettem, aki követte mesterét a bányaművelés-tani tanszékvezetői, majd az egyetem rektori székében.

– Professzor úr, mikor ismerkedett meg Zambó Jánossal?

– Ennek lassan ötven éve. Három éven át hallgatója voltam a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen, s miután 1962-ben diplomát szereztem, a tanszéken közvetlen munkatársa lettem. Közvetlen emberi és munkakapcsolatunk a professzor úr 2000. december 3-án bekövetkezett haláláig tartott.

– Mit tanult tőle a tananyagon kívül?

– Szakmailag és emberileg nagyon sokat tanultam tőle. De ezzel nem vagyok egyedül. Mindenki hálás lehet neki, aki mellette dolgozott. A professzor úr mellett megtanultuk a szakma szeretetét, és az ő példája nyomán váltunk ízig-vérig bányásszá. Megtapasztalhattuk, hogy milyen az alkotás öröme, és általa megtanultuk tisztelni a föld mélyének bátor harcosait. Zambó János támogatásával és bátorításával haladtunk előre a tudományokban az egyetemi doktori, a kandidátusi és az akadémiai doktori cím megszerzéséig. Nem véletlen, hiszem, egész szellemiségét, munkásságát a bencés regula, az „ora et labora” – „imádkozzál és dolgozzál” – intelme határozta meg, s ezt a szemléletmódot igyekezett átplántálni tanítványaiba, munkatársaiba is. Ez sokunktól nem volt idegen, én is bencés diák vagyok, Pannonhalmán végeztem.

– Vagyis ő bencés diák volt?

– Igen, 1928–1936 között a Soproni Szentbenedek-rendi Szent Asztrik Katolikus Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait. Egyébként Sopron megyei volt: egy kis faluban, Hegykőn született 1916-ban.

– Milyen családból származott?

– Egy nyolcgyermekes földműves családban látta meg a napvilágot, az édesapjának mindössze nyolc hold földje volt. Szegények voltak, de a körülmények meg- sokszorozták Zambó János akaraterejét: a gimnáziumot kitűnő eredménnyel végezte el, s hogy előteremtse az egyetemi tanulmányaihoz az anyagiakat, az érettségit követő esztendőben tanítványokat vállalt. A bencés gimnáziummal kapcsolatban még elmondanám, hogy Zambó professzor úr nagyon sokat magába szívott az iskola nyújtotta klasszikus műveltségből. Szerette a latint, a görögöt, a retorikát, nem véletlenül tudott gyönyörű beszédeket mondani. Ennek a klasszikus műveltségnek a szeretete akkortájt annyira megragadta, hogy egy időben pap szeretett volna lenni. De szerette a matematikát, fizikát is, s minden valószínűség szerint a habitusában eredendően meglevő racionalitás iránti vonzalom, a „kristálytiszta logika” utáni erős vágy hatására döntötte el, hogy végül is a természettudományok felé fordult.

– Így került a bányamérnöki szakra?

– Igen, 1937-ben a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Bánya-, Kohó-, és Erdőmérnöki Karának a bányászati szakára iratkozott be, ahol 1942-ben szerzett diplomát.

– Milyen diák volt?

– Az egyetemi évei alatt mindvégig kiváló előmenetelt tanúsított, s kiemelkedő természettudományi, matematikai készségekről tett bizonyságot. Már negyedéves hallgató korában díjas gyakornok lett a Tárczy-Hornoch Antal vezette geodéta és bányaméréstani tanszéken. Mondanom sem kell, hogy az oklevelet kitüntetéssel szerezte meg.

– Friss diplomával a zsebében hol helyezkedett el?

– Tanársegéd maradt az egyetemen, de alig négy hónap múlva – 1942. július 11-én – kikérték a Magyar Királyi Állami Ércbányászat recski üzemébe. Ott egy fél évet dolgozott, majd átkerült az állami ércbányászat csucsomi, később pedig az aranyidai üzemébe. Utóbbi helyen az érckutató kirendeltséghez magyar királyi mérnöknek nevezték ki.

– Mi történt Zambó Jánossal a második világháború folyamán?

– Ő sem úszta meg a háborút, a katonaságot, 1944. december 20-án a Halászi III/1-es utászzászlóaljhoz kellett bevonulnia. Katonaként 1945. május 5-én amerikai fogságba került, ahonnan 1946. március 30-án szabadult. Miután a Nyugatról visszatérők II. számú igazolóbizottsága igazoltnak minősítette, azonnal munkába állt a Soproni Egyetem Geodéziai- és Bányaméréstani tanszékén. 1946–47-ben adjunktusként tanított, több geodéziai-bányamérési témájú tanulmányt írt, és summa cum laude, vagyis a legkiválóbb minősítéssel védte meg a vetőmegoldásokkal foglalkozó doktori értekezését.

– A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején a magyar népgazdaságban kiemelt szerepet kapott a bányászat. A szén-, és érccsatákat, a bányászat fejlesztését reflektorfénybe állította az akkori politika, amely a szakma legkiválóbb elméleti szakembereit is a „termelés frontjára” vezényelte. Zambó Jánosra milyen feladat várt?

– Azokban az években ő is a „termelés frontjára” került: 1947–1953 között a szénbányászatban dolgozott a Dunántúlon. 1947–48-ban a padragi bányaüzem főmérnöke volt, majd az Ajkai Szénbányák Nemzeti Vállalat igazgatóhelyettes-főmérnöke, 1952–1953 között pedig a Közép-dunántúli Szénbányászati Tröszt főmérnöke, megbízott igazgatója lett. Főmérnöki tevékenysége elis me réseként 1949-ben a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntették ki.

– A főmérnöki és igazgatói munka mellett jutott ideje tudományos tevékenységre is?

– Az említett években – igen nehéz politikai, társadalmi, gazdasági körülmények között – jelentős szakmai, tudományos tevékenységet is folytatott. A termelésirányítási és bányafejlesztési feladatok mellett foglalkozott a vastag telepek fejtési technológiáinak korszerűsítésével, a természeti és bányászati veszélyek, a víz- és tűzveszély elleni védekezések módszereinek fejlesztésével.

– Azokban az években elismerték Zambó János munkásságát? 

– Tudományos munkássága elismeréseként 1950-ben Kiváló Mérnök címmel tüntették ki, 1952-ben pedig a műszaki tudományok kandidátusává minősítették. Mindezek betetézéséül 1953-ban megkapta a Kossuth-
díj II. fokozatát.

– Hogyan került vissza az oktatás területére?

– Erdey-Grúz Tibor felsőoktatási miniszter 1953. július 15-ei hatállyal kinevezte a miskolci Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem Bányamérnöki Kara bányaműveléstan II. tanszékére egyetemi tanárrá. Ez úgynevezett második állás volt, ugyanis Zambó professzor úr 1953–1954 között a Bányászati Kutató Intézet igazgatói posztját töltötte be. 1955-től lett főállású egyetemi tanár, s ugyanabban az évben őt nevezték ki a soproni bányamérnöki kar dékánjának is. Ezt a tisztet a kar Miskolcra költözéséig, vagyis 1959-ig töltötte be. Magát az átköltözést – mint dékán – ő maga irányította.

– Gondolom, nem volt könnyű döntés „hazát cserélnie”...

– Valóban, hiszen minden – a gyermekkora, az iskolái, a barátai, rokonai – a soproni régióhoz kötötte. Emberi nagyságát mutatta, hogy az érzelmeit háttérbe szorítva – és az eszére hallgatva – támogatta az átköltözés ügyét, mert azt látta, hogy az alma mater érdeke ezt kívánja meg. A miskolci térség ipari háttere, a jelentős állami támogatás lehetősége előnyt jelentett a bányamérnöki kar további fejlődése szempontjából. Azt is tudta, hogy emberfeletti munka vár rá, hiszen – az egyetemen belüli összhang megteremtésén túl – ki kellett alakítani a harmonikus együttműködést a korábban felsőoktatással alig rendelkező nagyváros társadalmával és vezetésével is. Ebben a munkában személyes emberi, szakmai és tudományos tekintélyével ő maga járt elöl. Rá is érvényes Tamási Áron gondolata: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Zambó János végül is a dudujkai egyetemvárosban találta meg otthonát.

– Milyen tisztségeket, megbízatásokat látott el az egyetemen?

– Miskolcon 1959. szeptember 1-jei hatállyal az akkori művelődési miniszter első helyettese, Aczél György felmentette őt a korábbi dékáni tisztségből, és  egyidejűleg a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem rektorhelyettesévé nevezte ki. Ez alapján Sályi István rektor Zambó Jánost a tudományos rektorhelyettesi teendők ellátásával bízta meg, de két évre rá, 1961-ben már Zambó János az egyetem rektora. Ugyanabban az évben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választja. Zambó professzor tizenegy éven át töltötte be a miskolci egyetem rektori tisztét.

– Milyen fejlődésen ment keresztül az egyetem azokban az években?

– A hatvanas évek döntő fontosságúak voltak az egyetem – és személy szerint Zambó János – életében. Rektorként meg tudta teremteni a kétszáz éves múlttal rendelkező bánya- és kohómérnöki kar, valamint az akkor tíz éve indult gépészmérnöki kar összehangolt, harmonikus együttműködését. Az új környezetben kialakult műszaki egyetem országos – és rövid időn belül európai – elismertségre tett szert. Az 1963-ban végrehajtott tantervi reform a miskolci hallgatóknak lehetőséget biztosított olyan erős és integrált természettudományi alapok megszerzésére, amelyek a mai technikai-tudományos szint elsajátítását is lehetővé teszik. A dunaújvárosi kohó- és fémipari főiskolai kar, valamint a kazincbarcikai vegyipari automatizálási főiskolai kar fejlesztésével egy ötkarú nagy intézmény jött létre.

– Gondolom, hogy ez a megfeszített munka nagy beruházások egész sorát is igényelte...

– Igen, a szellemi építkezés mellett Zambó János intézményvezetői munkásságának eredménye többek között az új központi főépület, a műhely és labormunkák végzését biztosító műhelycsarnok, a hallgatók fizikai ellátását javító központi menza és az E/7-es kollégium, valamint a tanulmányi és kutatómunkát segítő – a Selmeci Műemlék Könyvtárat is befogadó – Központi Könyvtár megteremtése. A professzor rektori tevékenysége a szó eredeti és átvitt értelmében is egyetemépítő tevékenység volt, amit két alkalommal is a Munka Érdemrend arany fokozatával ismertek el, az egyetem pedig tiszteletbeli doktori címmel (Dr. honoris causa) tüntette ki.

– Miskolc városa is elismerte a professzor úr munkáját: 1994-ben a város díszpolgára kitüntető címet adományozták neki...

– Nos, Zambó professzor valamennyi kitüntetését felsorolni is nehéz, mert nagyon sok elismerésben részesült. A Bányászati telepítések analitikája című könyvében összefoglalt tudományos munkásságáért 1965-ben az Állami Díj I. fokozatával tüntették ki, ugyancsak tudományos munkásságáért kapta meg az Eötvös Loránd-díjat, a Borbála-emlékérmet, a Moszkvai Bányászati Egyetem 1971-ben tiszteletbeli doktorrá avatta, 1973-ban pedig a Magyar Tudományos Akadémia választotta rendes tagjává. Az egyetemünk 1979-ben neki ítélte oda a Pro Universitate kitüntetés első példányát, s ugyancsak elsőként ő kapta meg a Professor Emeritus címet 1995-ben. Munkásságával kapcsolatosan még egy dologról feltétlenül kell szólnom. Ő volt az alapító elnöke az 1979-ben létrehozott Miskolci Akadémiai Bizottságnak, amely tisztet 1990-ig, megbízatásának lejártáig töltötte be.

– Talán túl kényes a felvetés, de Zambó professzor az egypártrendszerben vállalt egyetemi vezetői szerepet, az elismerései zömét akkor kapta, és az emberben óhatatlanul is fölmerül az a kérdés, hogy...

– Ne is folytassa! Tudom, hogy mire gondol! Nos, Zambó professzor úrnak nincs politikai múltja, mert az élete döntő részében a politikával nem foglalkozott. Az ön kérdése ugyanakkor indokolt, hiszen az egypártrendszerben nagyon sokan azzal csináltak karriert, hogy beléptek a Magyar Szocialista Munkáspártba. Ezek között voltak olyanok, akik értékelhető teljesítményt nyújtottak, s csupán a ranglétrán való feljebb jutáshoz volt szükségük a párttagkönyvre. S persze olyanok is akadtak, akik a pártagságukon kívül nemigen tudtak mást felmutatni. Nos, Zambó professzor egyik csoportba sem tartozott. Amit ő elért, azt a munkásságával, a tudásával, a szakmai tekintélyével érte el. Az önéletrajzából tudom, hogy 1946-tól a szociáldemokrata párt tagja volt. A kommunista és a szociáldemokrata párt egyesülésekor Zambó János is az akkor alakult Magyar Dolgozók Pártja tagja lett, de 1956 után már nem lépett be a pártba. Amikor 1948-ban a padragi MDP-szervezet elnöknek akarta megválasztani, a felkérést udvarias módon visszautasította. 1956 után, amikor már hírneves tudós volt, nem is kísérleteztek azzal, hogy megpróbálják a pártba beléptetni. Jól emlékszem, hogy amikor munkatársai közül egyesek azzal mentek oda hozzá, hogy agitálják őket a pártba való belépésre, a professzor azt mondta nekik: „Ha úgy gondoljátok, nyugodtan lépjetek be, legalább lesznek ott is rendes emberek”.

– Arról van-e információja, hogy milyen ember volt Zambó János a magánéletben?

– A személyisége jellemzéséül két, tőle származó idézetet említek. Egy levélben, amelyet 1987. novemberében írt Pera Ferencnek, a Veszprémi Szénbányák vezérigazgatójának, a következőket írta: „Azt tapasztaltam, hogy az értelmesebb emberek már rettenetesen unják azt a szóáradatot, ami elárasztotta az egész országot. Különösen méla undorral olvassák a semmitmondó, íróasztalszerű, általánosságokat szajkózó közgazdasági írásokat. Egy ilyen kicsi országban elég lenne háromezer helyett három nagy ívű, igazi közgazdász is. Tudod, hogy nem szoktam véka alá rejteni a véleményemet: félek, hogy egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a kapitalisták cselédjei lettünk. Az sem vigasztal, hogy én ezt már nem fogom megérni.” A másik idézetet egy vele készített interjúból citálom ide. A nyugállományban levő professzor urat általános közérzetéről faggatta a riporter, mire ő a következőt válaszolta: „Meglehetősen racionális vagyok, s az ilyen típusú ember számára elég nehéz az élet, nem könnyű elviselni a butaságot és az esztelenséget. Sajnos, még mindig érvényes a régi latin szólás igazsága: parva sapientia regitur mundus! Vagyis – kissé szabadon fordítva –: milyen kevés bölcsességgel kormányozzák a világot!”. Sokszor nehéz szétválasztani egy emberben a magánéletet és a közéletet, Zambó professzor esetében pedig lehetetlen is, mert a magánéletében sem volt más, mint bent az egyetemen.

– Ez a viselkedésében, a megjelenésében is megnyilvánult?

– Igen, amit vele kapcsolatban feltétlenül el kell mondani, hogy számára a belső tartalommal azonos szinten fontos volt a megjelenés, a külső forma is. Ha ő valahol megjelent, mindenkinek észre kellett vennie, hogy a terembe belépett Valaki. A rend és a fegyelem a lényéből adódott. Számára a forma betartása is tartalmi súlyú volt. Hogy az ajkai egyedi támos fejtésekben a támok katonás sorban álljanak, az éppúgy fontos volt, mint hogy a keze ügyében az asztalon ott sorakozzanak a kihegyezett ceruzák. A diákjai tudták, hogy hozzá csak kihegyezett 4H-s és 7H-s ceruzákkal volt szabad menni vizsgázni. A professzor úr precízen ügyelt arra, hogy például a táblára rajzolt ábrák szerkesztése a geometria szabályai szerint történjen, az árnyékolás és a sraffozás vonalai párhuzamosak legyenek. Nem nagyon járt társaságba, mindig azzal mentette ki magát, hogy rossz a gyomra. Ez nem volt egészen igaz, mert ahol mégis megfordultunk, ott bármit elénk tettek, jóízűen fogyasztott. Sokkal inkább azért kerülte a társaságot, mert ő inkább magányos, afféle tudósalkat volt, akinek lételeme a csend, az egyedüllét. Azért a születésnapi bulikra – leginkább Egerszögön tartottuk – mindig eljött, sőt öltönynadrágban még focizni is beállt közénk. Előttem van, ahogyan a Symphonia cigarettát precíz pontossággal a vékony füstszűrős szipkába helyezi, ahogyan a délelőtti egy pohár tejhez fogyasztott két kiflit hogyan töri darabokra. S arról is feltétlenül kell szólnom, hogy mindene volt a családja! Egyszem fiát – aki szintén mérnök lett – a rajongásig szerette, a szabadideje nagy részét vele töltötte. De a vér szerinti fián kívül nagyon sok gyermeke volt Zambó professzor úrnak: a tanítványai, a munkatársai. Kicsit ő valamennyiünknek az apja volt. Amikor végső nyughelyére, a miskolci Mindszenti temetőbe kísértük, az akkor végzős évfolyam valéta szalagjával, s rajta az utolsó Jó szerencsét!-tel búcsúztunk el tőle. Azt akartuk, hogy vigye magával a szalagunkat a profeszszor úr, s ha majd megszólalnak az égi harsonák, és meghasad a templom kárpitja, tűzze fel azt magára, hogy ott is, akkor is megtaláljuk egymást.

(A képen a mikrofonnál Zámbó János, mellette Kovács Ferenc.)

Hajdu Imre

***

ZAMBÓ JÁNOS (született 1916. május 2-án Hegykőn. Elhunyt 2000. december 3-án Miskolcon) bányamérnök, egyetemi tanár. 1942-ben a Magyar Királyi József Nádori Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen szerzett bányamérnöki diplomát. Tanársegéd maradt az egyetemen, de alig négy hónap múlva – 1942. július 11-én – kikérték a Magyar Királyi Állami Ércbányászat recski üzemébe. Ott egy fél évet dolgozott, majd átkerült az állami ércbányászat csucsomi, később pedig az aranyidai üzemébe. 1942–1953 között bányamérnök Recsken, Padragkúton, Ajkán. 1953-tól a miskolci Nehézipari Egyetem Bányamérnöki Karán a Bányaműveléstani Tanszék egyetemi tanára. 1955–1961 között dékán, 1961-től 1972-ig rektor. 1961-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1973-tól pedig rendes tagja. Nyolc szakkönyve és mintegy százötven publikációja jelent meg. Kitüntetései: Kossuth-díj (1953), Állami Díj (1965), a Moszkvai Bányászati Egyetem tiszteletbeli doktora (1971), Pro Universitate (1979), Miskolc város díszpolgára (1994), Professor Emeritus (1995).

KOVÁCS FERENC (született 1938. december 14-én, Győrött). Bányamérnök, egyetemi tanár. 1962-ben szerzett diplomát a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Bányamérnöki Karán. 1962-től az egyetem bányaműveléstani tanszék oktatója. 1977-től egyetemi tanár, 1984-től bányászati és geotechnológiai tanszékvezető. 1977–1978-ban dékán, 1986-tól 1994-ig rektor a miskolci egyetemen. A műszaki tudományok kandidátusa (1968), doktora 1977, 1987-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1993-tól rendes tagja. A harkovi a nagaokai műszaki egyetem tiszteletbeli doktora. Több mint százötven tudományos közleménye jelent meg. Kitüntetései: Állami Díj (1988), Péch Antal-emlékérem (1992), Eötvös Loránd-díj (1994). 

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor) 

Szerző: Napkelet Népe  2016.03.21. 17:40

Címkék: ü:Zámbó János

Ősz Zoltán alkotása

12825571_1267906503226026_302826516_n.jpg

Pasztell, 2009.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.03.20. 08:16

12498800_983507955052495_840717139_n.jpgTaláljon magának valamilyen hobbit, hogy leküzdje a stresszt, kaptam a tanácsot néhány éve egy vizsgálat során a főorvos asszonytól. Ez az útmutatás gyakran eszembe jut, és most is ezek a szavak motoszkálnak a fejemben, miközben dr. Lukács Edit kardiológus nagyszekeresi otthona felé tartok a hófödte utakon. A lépcsőházba belépve feltűnik egy népi rokka textilgép stílusosan elhelyezve a szobanövények között. A lakás falait impozáns festmények díszítik, a legtöbb alkotás jobb sarkában a „Lukács” kézjegy látható, ami a házigazda alkotó szellemiségére utal. Az orvosi hivatást választó középkorú asszony egész megjelenése, tartása és őszinte, nyílt tekintete határozott, karakán, egyenes ember jellemét tükrözi. A doktornő néhány házi készítésű szőttessel várt rám, ami természetesen az ő keze munkáját dicséri.

–  Ezeket csináltam régebben – vág rögtön a közepébe a fehérgyarmati kórház elismert szakorvosa – idősebb nénik segítettek felvetni a szálakat, mert az nem egyszerű művelet, így a segítségükkel készítettem néhány faliszőnyeget, rongyszőnyeget, párnahuzatot. A felvetés a szövés legnehezebb része. Nagymamáink idejében minden parasztasszony tudott szőni, de felvetni csak kevesen. Kulcsfontosságú munka volt ez, hiszen ez határozta meg a majdani szőttes minőségét.

12539954_983507805052510_2132138720_n.jpg– Ezt a szőnyeget nézze meg – mutat egy gyönyörűen kimunkált darabot, ami alighanem az egyik kedvence – Lili néni szórakozott vele, hogy „ne csak úgy legyen már simán”, ezért makramé technikával csomózta a végeit a szőttesnek. A mamák nagyon lelkesen tevékenykedtek. Az idősebb generáció segítségével sikerült elsajátítania talán az egyik legrégebbi népi mesterségnek, a szövésnek a tudományát. A szépkorú nénikék pedig örömüket lelték abban, hogy átadhatták tudásukat és hasznosnak érezhették magukat.

– Mivel nagyon időigényes mesterség, és nem mellesleg sok hely kell hozzá, egy idő után felhagytam ezzel a mesterséggel – legyint mosolyogva – de szeretek mindent kipróbálni.

– Nyíregyházára jártam képzőművészeti középiskolába – kanyarodunk iskolás éveihez – tanácsolták, hogy ezen a pályán haladjak tovább, de én úgy éreztem nincs letisztulva a stílusom – meséli szerényen, mint aki nincs tudatában annak, hogy milyen tehetséggel áldották meg az égiek – na meg jobban érdekelt az emberi test. Így aztán a művészi pálya helyett teljesen más irányba indult el, az orvosi hivatást választva a Debreceni Egyetem orvostanhallgatója lett.

– Évekig nem foglalkoztam semmilyen kreatív tevékenységgel – mesél tovább, miközben félrerakja a népművészeti darabokat – de aztán úgy éreztem valami hiányzik. Szükségem volt valamire, ami ad valami pluszt.

12583892_983508018385822_1780883179_n.jpgA több mint harminc éve praktizáló főorvos asszony meggyőződése, hogy mindenkinek szüksége van valamilyen hobbira, kedvtelésre, hogy elvonulva a külvilágtól, kikapcsolva az agyat levezesse a mindennapi stresszt. 12571234_983508061719151_678747957_n.jpgÉs ha jól sikerül, akkor még örömet is szerez a választott szabadidős tevékenység. A betegeinek is mindig ezt a tanácsot adja, mintegy kiegészítő kezelésként.

– Van, aki azt mondja, ő csiga tésztát szeret készíteni. Akkor csinálja azt, mindegy mivel foglalja el magát, a lényeg, hogy jól érezze magát – mondja mosolyogva. Ha az ember megtalálja azt az elfoglaltságot amiben jókedvét leli, ha megérinti az alkotás öröme,máris szebb a világ körülötte, és boldogabban éli a mindennapjait.

– Mikor még a fiam kicsi volt kötöttem, horgoltam, varrtam – folytatja – akkor még nem voltak színes ágyneműhuzatok, de lehetett kapni anyagot és megvarrtam. Mindig valami újat akarok kipróbálni, valami mást. Kíváncsi voltam milyen lehet vastag cérnából horgolni, gondoltam ne legyen már olyan hagyományos, és nagyon szuper kis terítő lett a végeredmény. Nagyon szeretném még kipróbálni az agyagozást, mázazást de eddig nem volt lehetőségem rá. Örülnék, ha a környéken lenne valahol egy kézművesház, ahol megismerhetnénk ezeket az ősi mesterségeket mint a fazekas mesterség, vagy a textil festés is nagyon érdekes – mondja lelkesen, és közben szinte szárnyal a képzelete mennyi lehetőség rejlik egy ilyen kis vállalkozásban, mennyi új dolgot próbálhatna ki melyre eddig nem volt alkalma. De ami a legközelebb áll hozzá, és ami állandó elfoglaltságot jelent a szabadidejében az a festés. Erről „híres” a környéken és talán még azon is túl a művészet iránt érdeklődők körében. És ahogy minden másban, ebben a témában is szeret megismerni, megpróbálni új, ismeretlen dolgokat. Különböző stílusok és irányzatok lelhetők meg otthonában, akvarell és olajfestmény, tájkép, csendélet vagy éppen absztrakt.
Tagja a Szatmári Alkotók Közösségének, a csoport tagjai festőművészek, rajztanárok és a festészet szerelmesei. Farkas Lajos tanár úr hívó szavára csatlakozott a csoporthoz, és a minden évben megrendezésre kerülő nyári alkotótáborban is nagy örömmel vesz részt, bár sajnálkozva teszi hozzá, hogy elfoglaltsága miatt csak néhány napot tud eltölteni alkotó társai körében. De az a néhány nap is igazi felüdülést, feltöltődést jelent a művészi vénával megáldott barátok között, hiszen mindig remek hangulatban telik az idő. Tanácsokat, kritikát osztogatnak egymás számára, beszélgetnek és közben alkotnak. A művészi közösség munkáiból minden évben kiállítást rendeznek a Fehérgyarmati Városi Galériában, hogy az artisztika kedvelői gyönyörködhessenek a remekművekben, az alkotások felhívják a figyelmet arra, hogy milyen értékes környezetben élünk sokszor észre sem vesszük a hétköznapok csodáit. Csodákat, melyek a hétköznapi ember számára csak egy folyó, templom, vagy egyszerű virágcsokor. Egy művész képes arra, hogy a képeit megpillantva más szemmel tekintsünk az anyatermészetre vagy akár egy jelentéktelen tárgyra.

12606764_983507998385824_1042360476_n.jpg– Nem szeretem, ha egy festmény fényképszerű, ha valami eszembe jut, gondolkodok rajta, hogy is kellene megcsinálni, milyen technikával? – válaszol a kérdésemre, hogyan jönnek az ötletek, mi inspirálja?

– Látta már a Túrt úgy, mint egy alagutat? Sejtelmesen, ahogy összeborulnak a fák a folyó fölött? – teszi fel a kérdést?

És valóban, ahogy nézem a képet, mintha egy fákkal övezett alagútban evezne a csónakos, a számtalanszor látott Öreg-Túr most „más köntösben” jelenik meg a képzeletemben.

Az az adottság nem adatik meg minden ember számára, hogy az apró dolgok mögött meglássa az értéket, a képeivel pedig természeti élmény átélésére ösztönözze a szemlélőt. Lukács Editnek ez megadatott, bár hangsúlyozza a festészet is csak hobbi számára, nagyon szereti a munkáját, de szeretné ha több időt szentelhetne ennek a szenvedélynek. A stressz, a hétköznapok feszültsége, a félelem, szorongás megbetegít, de küzdeni kell ellenne. A kreativitás nagyon hatékony eszköz a belső egyensúly megteremtéséhez.

***  szila_gyi_krisztina.jpg
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina

Szerző: Napkelet Népe  2016.03.19. 07:43

Polgármester

Izsófalva

szszb_32_ki_simon_otto_1000.jpgEgy alvó települést vett át 2014-ben, ám az 1835 lakóval rendelkező egykori bányászfaluban az elmúlt másfél évben egymást érték az események. Felpezsdült a közösségi élet és már a közmunkások is értékteremtő munkát végeznek. Izsófalva ebben a választási ciklusban a hasonló nagyságrendű települések között országosan a második legnagyobb támogatást kapta.

A Kazincbarcika térségében található község életét évtizedeken át a szénbányászat határozta meg. Több mélyművelésű és külszíni fejtés működött a területen, aminek a hozadéka három bányató, melyek hasznosítására már megszülettek a tervek a polgármester fejében.

Ami biztos: ebben az évben is lesz legalább tíz kilométer hosszú, lugas rendszerben termesztett uborkájuk. Simon Ottó a tartalmas munkavégzés híve a közmunkában is.  Némi ráhatásra megértették az emberek, hogy a pénzért dolgozni kell. Ennek biztosítéka, hogy főállásban projektmenedzseri feladatokkal bízta meg a feleségét, akit elfogadnak a közfoglalkoztatottak. A tavalyi 16 hektáros termőföld területet idén 50 hektárra növelték, amihez pályázaton nyertek egy nagy teljesítményű MTZ traktort a teljes szerszámskálával és pótkocsival. Ebben az évben káposzta, zöldség, sárgarépa, paprika, paradicsom, burgonya, na és csicsóka ültetvényekről kerül friss áru a helyi konyhára. A fel nem használt káposztát és uborkát már a múlt szezonban is savanyították.

Izsófalvát 2015-ben több elismerés érte. A Miskolcon rendezett közfoglalkoztatási kiállításon a náluk termelt áruból egy helyi lakos – ma Londonban főszakács – díszes formákat faragott, amivel bezsebelték a legötletesebb kiállító első díját. December 4-én a belügyminiszter adott át oklevelet a polgármesternek az önkormányzat közfoglalkoztatási programok megvalósításában nyújtott kiemelkedő szakmai elismeréseként.

Különösen a lugasos uborkatermesztésük emelkedett ki, ahol napi 20-25 mázsa termést szüreteltek. A polgármester ismerőse szállította a technológiát és vásárolta fel szinte a teljes mennyiséget. Idén továbblépnek, 20 kecske, 20 birka és nyolc anyakoca lesz az induló állatállomány, amit pályázati támogatásból szaporítani fognak.

Előbb-utóbb a zöldségek után a húst is megtermelik majd a konyhára, amit a 40 millió forintból újítanak fel.

Télen a Start és a hosszú távú közmunkaprogram résztvevőiből hímző csoport alakult, ők matyó mintákat varrtak kötényekre, surcokra, mellényekre, asztalterítőkre, vagy szőnyegekre.

Simon Ottó sokat tesz a közösségi élet fellendítéséért. Szent György napján Slambucfőző versenyt rendeztek, szeptember 12-én az I. Falunapon pedig nyolc üstben főtt az étel. Az esemény az Izsó Miklós Emlékhétbe illeszkedett bele. A település névadója Izsó Miklós szobrászművész, aki a falu szülötte és tiszteletére Disznóshorvátról 1950-ben változtatták Izsófalvára a helységnevet.

Ősszel újraindult a 12 éve megszüntetett futballcsapat, a következő feladat pedig egy öltöző építése. A helyi iskolában három mazsorett csoport működik, míg az idősebb korosztály a nyugdíjas klubban alakított énekkart. A polgármester arra is büszke, hogy Izsófalván megyei szinten elismert könyvtár működik. A közbiztonságot a 25 fős polgárőrség felügyeli, míg az önkéntes tűzoltó egyesület rendre jó eredményeket ér el a különböző szintű versenyeken.

Sportolóik egyéni kategóriákban eredményesek. Simon Zoltán – a polgármester fia – a kamionsofőrök üzemanyag fogyasztási versenyén Európa Bajnokságot nyert és egy Volvo személygépkocsi volt a díja. Kettesfogat hajtásban Szarka Béla saját lovakkal önkormányzati színekben versenyez és indult már országos bajnokságon is. Az autóversenyző Andó Zoltán rally kategóriában feltunningolt Zsigulijával szállítja a jó eredményeket.

Az önkormányzati épületek felújítását 102 millió forint támogatásból elvégezték, de kaptak 50 milliót a védőnői szolgálat felújítására is.

A tervek pedig jönnek sorba. Piactér létesül Izsófalva központjába, hogy a helyben megtermelt árut értékesíthessék a termelők, de társulásban, pályázatból hűtőházat is építenének. Háromszáz lakásba riasztórendszert akarnak bekötni a biztonság növelésére, de bővíteni kell az önkéntes tűzoltók eszköztárát is, innen egy gépjárműfecskendő hiányzik. Az Izsó Miklós Emlékházat 2010-ben öntötte el a patak, az is helyreállításra vár. Szervezni kell a szeptemberi falunapot és az első uborkafesztivál programját is, melyekre sztárfellépőket hívnak. A polgármester ezúton mond köszönetet kollégáinak és az önkéntesen segítőknek a munkájukért.

Simon Ottó 1961-ben munkás családba született. Házasságot 1979-ben kötött, Zoltán fiuk 1980-ban érkezett és ma fuvarozó vállalkozó. Adrienn (1984) harmadik gyermekével most gyesen van, így összesen hat unokája van a polgármesternek. Ottó a 24 órás polgármesteri hivatás mellett igyekszik rájuk is időt szakítani.

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

Szerző: Napkelet Népe  2016.03.18. 16:49

Írta: Réti János

 

img_4126.jpgAz orosz fababa – nevezzük Olgának –, csak bámult maga elé a belváros napsütötte délutánjában. Haja frufrura vágva, fején könnyűnek látszó kapucni, két keze elöl, a melle alatt  egymásba kulcsolva. Mint annak, aki hideg templomban imádkozik. Az emberek ott jártak-keltek előtte a nyári verőfénytől hevülő aszfalton, attól függő tempóban, mennyire kellett időhöz igazítani lépteiket.

Nekem nem volt sietős a dolgom. A buszom, menetrendje szerint, csak kilenc perc múlva jött, a megállótól meg talán 15-20 méterre voltam.

Fölösleges lett volna szaporázni.

Annál is inkább, mert észrevettem az asztalterítőnyi kirakodás mellett kalapban, kinyújtott lábbal a betonon üldögélő férfit, akinek a  „kínálatában” ott volt Olga, a körülbelül 20 centi magas, fából készült, láthatóan orosz figura, még a Matrjoskák előtti időkből vagy tíz más játék – plüss állatka, baba, lendkerekes autó, felhúzható rollerozó bohóc meg ilyesmi –társaságában a járdán. Egy régen volt gyerek vagy unoka megunt, kidobott, valamikor örömszerző, szeretett játékai lehettek.

Olga piros ruhát, világoskék, kapucnis felsőt viselt, halvány arca körül sötét haj, benne Madonna-tekintet. Ahol nem kopott meg rajta az olajfesték, ott elkoszosodott.
Megálltam a kirakodás előtt, és nézelődtem. A kalapos férfi csak annyit mondott: – Tessék választani, ha valami tetszik az úrnak! Nem szóltam rá semmit, és ő se szólt többet, csak bámulta a járókelőket.

Én is továbbléptem. Hát melyik tetszett volna, és minek? Mentem a megálló felé. Vagy tíz méterrel az árusító koldus után ült a járdán a másik koldus. Ő nem kínált semmit. Valami tálka, talán üres, margarinos tégely volt előtte, és várta, hogy dobnak bele neki valakik valamennyit. Nem dobtak. Mentek tovább. Néha egyik-másik arra járónak „beszólt”, hogy segítsen valamennyivel. A legtöbbje nem tudott segíteni…

Már épp elléptem előtte, amikor hallom, hogy átkiabál a szomszédjának, hogy mit akar azzal a sok ócskasággal? Ne röhögtesse ki magát! Azt hiszi, venni fognak tőle?

És várt tovább.

A másik nem válaszolt, csak őrizte, amije volt. Még nem járt a buszomra az idő, ezért hirtelen sarkon fordultam, és visszamentem az első koldus kirakodása elé.

– Mennyi az a baba? – kérdeztem.

– Adjon 150 forintot, ha gondolja, és a magáé.

Nem gondolkodtam, adtam neki 200-at, és felvettem a babát. A megálló felé még forgattam, nézegettem kicsit, főleg azért, hogy lássa a másik koldus: az életben igenis mindent meg kell próbálni! Másképp nem megy! Miért? Lehetetlen, hogy jön egy pali, akinek kell, mondjuk a baba? Valamiért. Csak!

A kis orosz lánykának az Olga nevet adtam, és betettem a táskámba.

Jött is a busz. Utaztunk haza.

Epilógus:
Már útközben, a buszon elhatároztam, hogy a történetet megírom, Olga meg ott lesz valamelyik polcomon, miután megsúroltam, és szerencsét hoz nekem. Mert mi másért viszem haza? Aztán belekezdtem a megírásba, de nem jutottam harmadáig se! Nem folytattam. Nem írtam meg. Valamelyik költözésnél pedig hagytam még azt is, hogy Olga „kidobódjon”! Rondán nézett ki. Most aztán mégis megírtam a történetét. De hol lehet Olga? Mi van vele? És mit gondolhat rólam? Pedig kitettem az internetre is…  

A kép forrása: http://csevi.blogspot.hu/2013/09/banyaszat.html

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Réti János tárcái

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.03.16. 19:02

 

2_az_aranyermesek_agyasai.jpgA vörösfenyők hazája, írják Oregonról. A rózsák városa – ez pedig már Portland. Nem a főváros, de a legnagyobb, olyannyira, hogy világváros. Ez mind igaz, nekem viszont az az volt a legszembetűnőbb, fűkeverékből van a pázsit.

Hogy lesz ebből rózsás írás, – ráncolhatja a homlokát a kedves olvasó. Csak egy rövid kitérő engedtessék meg. Kaliforniában, és másutt is a déli államokban, egy fajból, a csillagpázsitból áll díszgyepek többsége. Ez a faj makacs, és veszedelmes gyomnak számít, mert elnyomja az összes többi fajt. Hadd nyomja, gondolhatják. A többi talán a meleget se bírja. Oregon határán belépve viszont hatalmas fűmagtermő földek fogadják az érkezőt.

1_rozsak_kozt_rozsak.jpgPortland egyik szelíd dombhajlatán hatalmas rózsa fajtagyűjtemény csalogatja a turistákat. A világ minden tájáról eljönnek ide az emberek is és a rózsák is. Amikor a legszebben nyílnak, akkor rendezik a Rózsafesztivált, amely a mi debreceni virágkarneválunk észak-amerikai megfelelője. Sajnos én elnéztem a dátumot, és hiába virágzott versenyt minden rózsa, még egy pár napot várnom kellett volna. Ám Portland után várt még rám Washington állam. Az Unió bal felső sarkában fogadja magába a Kaszkád hegységet, amelynek havas csúcsait a rózsák közül is látom.

Itt alul az aranyérmes fajták közül láthatnak néhányat. Én magam az összes többinek is aranymedált szavaztam meg. Hozzáértő nem lévén, csak az a meggyőződés vezetett, hogy az ápolt és szeretett virágtövek egyaránt szépek, akár arany, akár bronz medál birtokosai. Sehol egy száraz levél, egy hervadni készülő virág. És legyünk prózaiak sehol egy tetű. Aki rózsát nevel, az tudja, a tetvek elleni harcban elég egy pár órát késlekedni a permetezéssel, és vége… Itt pedig még a növényvédelmet is a látogatási időn kívül oldják meg. Nyoma sincs a tetűnek, de a permetezésnek sem.

A rengeteg turistának annál inkább. Nézzenek csak erre az egyébként szép gyepre. Vagyis hát ne nézzenek, elég, ha én ilyen gyep-őrült vagyok. Nézzék a rózsákat, nézzék ezt a három japán nőt. A rózsabimbót, a legszebb szirmaival virágzó anyját, és a nagymamát, aki már mindkettő volt, és látja bennük saját magát. Dalra fakad az ember lelke: „Asszony lesz a lányból, a bimbóból rózsa…”

Portlandról csak a róla elnevezett cement jutott eszembe mindaddig, amíg nem láttam. Itt cseng a fülemben az öreg kőművesek szava: „egy zsák porlant”. Jelentem: se por, se lant, se cement. Rózsák mindenütt, nem csak a rózsakertben, mindenütt a gyönyörű városban.

***  esiksandor2cm.jpg

 Ilyen szép a világ

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.03.14. 17:26

Huszár Boglárka festménye

12814103_1263131277036882_6041738095508545336_n.jpg

50x60 cm. olaj, vászon.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.03.13. 08:09

12607351_988982857838338_237646400_n.jpgEgy év után újra láthatom mit oly rég' elhagytam,

s még most is fáj nagyon. Ezt a szót HAZA,

már ritkán mondom én, hisz' csak emléke

ami még enyém.

A távoli harang néma panasza, az én jó apám esdeklő szava.

Mi szívem nyomja… Játszani a hegedűn, minek nincsen húrja.

Érzem, lábam gyökere, ami felszakadt, 

az otthoni földben újra nem tapad.

Emlékkel lesz telve, újra bús szívem.

Lassan, de biztosan el kell döntenem, hol legyen Hazám…

Még, mielőtt anyám újra láthatnám. 

Milyen érzés egy idegen országban, messze szülőhazánktól élni. Milyen az, ha múltunk csak az emlékeinkből kísér, mert nincs gyerekkori barát, szomszéd, akivel felidézhetnénk ifjúságunkat vagy életünk meghatározó pillanatait, színtereit. Milyen vágyakozni szeretteink és az anyaföld után? És hogyan lehet határon túl is magyarnak maradni? Nem tudom. Kardosné Tünde sorait olvasva átérzem a honvágy keserű ízét, érzem, hogy a világ bármelyik részén is kezd új életet, legbelül akkor is magyar marad a magyar.
A negyvenöt éves asszony párjával néhány éve hagyta itt a szülőföldet, hogy szerencsét próbáljanak Angliában és a szerencséjüket meg is találták. De nem csak Anglia az új életük, egy orosz cirkusszal járják Európa városait, de közben hűek maradnak hazájukhoz. Most hosszú hónapok után, néhány napra haza látogatnak az ország keleti csücskében található kisközségbe „Szekeresre” ami egykor a világ közepét jelentette számukra. Kevés kis itthon töltött idejéből szakít rám is időt a sok ismerős, rokonlátogatás között.

12597038_989082551161702_253395607_o.jpgÉrkezésemkor is épp egy régi kedves barátjával társalognak az ebédlőben, a falakat bekeretezett gobelin, hímzett kézimunka díszíti, ami gyermekkorom hangulatát idézi, mikor még édesanyám is tűvel és cérnával a kezében töltötte az estéit, és velünk is igyekezett megtanítani az akkor még minden nő számára ismert hímzés technikát. A háziasszony miközben kávéval kínál, ifjúságát eleveníti fel.

 – Régen az iskolában tanították nekünk a varrást háztartási ismeretek órán, de akkor még nem nagyon kötött le, más ismeretek jobban érdekeltek tizenévesen – kacsintva nevet ifjúkora emlékein és könnyed stílusával nekem is mosolyt csal az arcomra.

Később mikor jöttek a gyerekek, újra előkerültek a kézimunka kellékei, és szabadidejében szívesen varrta az asztalterítőket, kispárna huzatokat vagy épp a szép gobelin képeket. Első ránézésre a gobelin hímzés egyszerűnek tűnhet azok számára, akik még nem próbálták, de ennek a varrásnak is meg van a sajátos módszere, vannak olyan területek, kényes pontok, amikre érdemes odafigyelni. Nem mindegy például milyen sorrendben varrjuk a kép különböző területeit, ha nem alkalmazkodunk a megadott mintához, könnyen keletkezhet pontatlanság a kész alkotáson. Az sem mindegy milyen tűt használunk, célszerű hímzőtűt választani. Itt nem soronként, hanem színenként kell haladni, az sem mindegy milyen színnel kezdjük a varrást, ésszerű a sötét színnel indítani, mert a világos elkoszolódik, elcsúnyul a végére. Fontos a cérna minősége is, különböző öltéstechnikákat lehet alkalmazni és még számtalan praktikája van ennek a régmúltra visszatekintő kézműves tevékenységnek. A három gyermekes édesanya szerint ez mégis egyszerű dolog.

12625810_989521611117796_1892426099_n.jpg– Nagyon sok gobelint varrtam, meg kalocsai mintával vagy keresztszemest is, egyedül horgolni nem tudok – mesél, miközben szemügyre veszem a kivarrott munkáit – egy pulóvert éppen össze tudok horgolni, de például egy terítőt nem tudok elkészíteni, azt nem tanították meg. Ma már nehezebben megy a varrás, szemüveg kell hozzá. Amit még szeretnék megtanulni az a szövés. Van szövőszékem a padláson, meg fogom próbálni – mondja elszántan.

És hogyan lehet külhonban megőrizni magyarságunkat? Tündi egy csöppnyi hazai kultúrát visz a mindennapjaikba. Amikor csak lehetősége adódik, a magyar konyhaművészetével kényezteti munkatársait, akik mindig örömmel fogadják, hisz karakteres, hagyományos ízvilágunk világhírű, a gulyást vagy a marhapörköltet percek alatt eltüntetik a gasztronómia szerelmesei. Olyan sikere van a magyar ízeknek, hogy gondolkodnak rajta, hogy a cirkusz büféjében felkerül az étlapra néhány magyar hagyományos étel is.


Ahogy a gyerekek, cseperedtek, könyvelőként kezdett el dolgozni, majd később a saját lábukra állva, családi vállalkozást indítottak. Zöldségtermeléssel, felvásárlással kezdtek el foglalkozni, mezőgazdasági boltot nyitottak a faluban és zöldség palántával látták el a környéket, amit fóliasátorban maguk neveltek. Így ment ez sok évig, dolgoztak „látástól – vakulásig”, de a gyermekeik érdekében és a biztosabb jövő reményében felkerekedtek és elindultak a nagyvilágba.

– Nem volt egyszerű elmenni, itt hagyni a gyerekeket, és mindent, amit felépítettünk – idézi fel a sorsfordító pillanatot elérzékenyülve.

12626071_988982721171685_2013536297_n.jpgDe szerencsére az idegen közösség rögtön befogadta őket, soha nem éreztette velünk senki, hogy nem tartoznak oda, és segítették a beilleszkedésüket. Lelkiekben mégis nagyon nehéz volt feldolgozni az elválást az otthonuktól, még ha nem is örökre mentek el. Mégis sikerült leküzdenie a nehézségeket, szavakba, versekbe öntötte az érzéseit és szép lassan meg tanulta kezelni az ismeretlen helyzetet. Tollal és papírral a zsebében él és dolgozik, ha jön egy sugallat, rögtön feljegyezze, mert nem lehet “megrendelésre “ írni, mindig a helyzet hozza az ihletet.

– Írországban történt, mikor ott jártunk a cirkusszal, támaszkodtam a korláton, néztem a fákat és akkor csak úgy jöttek a gondolatok – emlékezik a külföldön szerzett első versének történetére.

Merthogy nem akkor írta első verseit. Már gyermekkorában is számtalan vers keletkezett tollából, de mivel környezetében volt, aki haszontalan dolognak tartotta az írást, ezért nem tartott meg belőlük egyet sem. Pedig a gyermekei biztosan szívesen olvasgatnák, fejtegetnék milyen érzések lakoztak egykor édesanyjukban, hisz Tündinek minden egyes költeménye az érzelmeit fejezi ki. Elemezgetve verseit, szinte olvas az ember a fiatalasszony gondolataiban, noha úgy hiszi, ezt csak az gondolja így, aki ismeri őt és az élete történetét, mert tudják, hogy miről ír.

– Mikor azt írom, hogy „Mielőtt anyám újra láthatnám” egy kívülálló azt gondolja, hogy „jaj de jó mész haza anyukádhoz” de aki ismer, az tudja, hogy ez már sajnos lehetetlen – gondol vissza szomorkás tekintettel édesanyjára. Lehet, igaza van. Mert ha kívülálló tekinti a verseit, azt hiheti Tündi búskomor ember, mivel minden verse érzelem dús, szomorkás, szívfacsaró sorokból áll. Viszont aki ismeri, az tudja, hogy egy jópofa, szellemes, szórakoztató egyén. De ahogy minden embernek, neki is vannak szomorú emlékei, félelmei, ő is bizonytalan néha. Úgy küzdi le, hogy kiírja magából az érzéseit. De mindennek ellenére elégedett az életével, hiszen ő maga írja a sorsát. 

Írd a sorsodat 12596485_988982797838344_130539891_n.jpg

Hidd azt, hogy igaz lesz

minden gondolat, mi agyadban

születik, s szíved elfogad.

Hűvös estéken, az álmod veti ágyad,

pilláid alatt sem repked már a bánat.

A halovány vágyakon nem lesz színes

festék, az erős akarat tolja csak

előre az emberek testét.

Az első lépést oly nehéz megtenni,

a félelem kenyerét könnyeinkkel enni.

Inkább nézz utadon bátran, csak előre...

hidd el,a honvágy is könnyebb lesz tőle.

Elesni nem szégyen, újra fel kell állni

Nem szabad a vérző sebnek keservesen fájni.

Nézz rá a jelenre! Mit lehet itt tenni?

Az utolsó filléren friss kenyeret venni?

Legyél Te magad a sorsodnak írója!

Ne hagyd azt soha, hogy más legyen

Bírója! 

(TK 2015)

***  szila_gyi_krisztina.jpg
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.03.12. 08:33

Bíró Ernő alkotása

12496328_1257261690957174_8963199736730678633_o.jpg

40x30 cm. akvarell, papír.

1962

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.03.06. 08:18

12575776_987412414662049_1151177533_n.jpg„ Ha alkotsz, akkor nem leszel átlagos. Nem számít, hogy mit, műtárgyat vagy egy pár zoknit. Csak újat alkotni, ennyi az egész, és az Te vagy a nagyvilágban.”

Távol az otthontól, új és ismeretlen világba csöppenni, megtalálni a helyünket nem egyszerű kihívás. Az életünk tele van kihívással legyen szó karrierről vagy családról, de csak úgy vívhatjuk meg ezeket a csatákat ha szembenézünk velük. Ha képesek vagyunk arra, hogy a változás útjára lépjünk, és nagyon akarjuk a boldogságot, nem ér kudarc az út végén. Járdánné Liga Erika vállalta és a változás útjára lépett. Fehérgyarmatról ahová a munkája és családja kötötte, boldogan követve párját elindult egy számára ismeretlen városba Tiszafüredre, ahol saját maga próbálta meg sorsát kovácsolni és ma már a hobbija a munkájává lett. Folyamatosan alkot és az ő maga a nagyvilágban. 

Fehérgyarmaton indult az élete. Itt született, végezte tanulmányait, itt dolgozott sok évig és nevelte kislányát Grétát, akire végtelenül büszke. Nőiruha készítő szakma megszerzése után sikerült elhelyezkednie és varrónőként dolgozott egy vállalkozónál, gyermeke születéséig ott végezte munkáját. Néhány év múlva egy ruha kölcsönzőben varrta a jelmezeket, néptánc ruhákat, báli ruhákat és igény szerint amire szükség volt. Már azokban az időkben is érdeklődött a kreatív tevékenységek és a kézműves mesterségek iránt. Kötött, horgolt, keresztszemest hímzett. Lelkes látogatója volt a városban rendezett kerámia szakkörnek, ahol megismerkedett a fazekas munka alapjaival, és attól kezdve szabadidejében gyakran próbálgatta az agyagozás technikáját.

Több mint tíz évig ez volt az élete Erikának, majd megismerkedett párjával, feladta addigi munkáját és elköltözött egy távoli városba, ahol eleinte még nem sikerült elhelyezkednie. 

– Mikor Füredre kerültem nem sok munkalehetőség volt – idézi fel élete új szakaszának kezdetét – varrni nem szerettem volna, de aztán adódott egy lehetőség Tiszaigaron. 

12571181_942505659137714_1299915332_n.jpgAz ottani önkormányzatnál kezdett el dolgozni, a mindennapi feladatokat látta el. Egy alkalommal megemlítette a polgármesternek, hogy tud agyagozni, és ha lát benne fantáziát, akkor próbálják meg és készítsenek ajándék tárgyakat. A falu első embere olyannyira látott benne fantáziát, hogy Erikát bízta meg a kerámia műhely beindításával, melyhez minden szükséges eszközt, és segítséget megkapott. 

– Mivel korongozni nem tanultam, mindent kézzel csinálok, tálakat, vázákat, fali díszeket, hűtőmágneseket – meséli derűsen mivel telnek a napjai, és elégedettséggel tölti el, hogy olyannal foglalkozhat nap mint nap amiben örömét leli – ezért is nincs két egyforma váza vagy tálka, kézzel megcsinálni ugyanúgy nem lehet.

Korong nélkül agyagozni kicsit időigényesebb, körülményesebb, de a fiatalasszony lendületlenül gyakorlatozott, fejlesztette magát az évek során, hogy a fazekasság fortélyait elsajátítsa, igazi önfejlesztő, hisz az ember mindig többet tanul a maga kárán, mint azon, ha más tanácsára a helyes utat választja.

És bár szinte művészi szintre fejlesztette magát, egy ilyen fazekas műhely beindítása mégiscsak kihívás. Már nem csak a maga szórakoztatására és nem csak néhány darabot kell elkészíteni, hanem olyan tárgyakat, amelyeknek keletjük van. És persze sokkal nagyobb mennyiségben kell gyártani, hogy vásárok alkalmával megfelelő kínálattal tudják képviselni az iparművészet egyik talán legrégibb mesterségét. Erika kitartó munkája meghozta gyümölcsét, és  komoly sikereket könyvelhet el, hiszen igazán esztétikus, mutatós tárgyakat alkot munkahelyén és otthon egyaránt. 

12626085_942505345804412_720112296_n.jpg12575712_942505259137754_1327445904_n.jpgÉs hogyan is készül a kerámia? Hosszadalmas folyamat mire elkészül egy-egy tárgy. Kész agyag alapanyagot tömbökben kap, csak fel kell használni, meg kell munkálni. Egy fali díszhez, hűtőmágneshez egészen máshogy kell hozzá kezdeni, mint például egy mécsestartóhoz. Hűtőmágnesnél, fali díszeknél először sablont kell készíteni gipszből aztán abból lehet az alapokat készíteni. Ha már megvan a sablon, akkor viszonylag könnyebben megy ezeknek az egyszerű alapoknak az elkészítése. Egy váza vagy kancsó elkészítése időigényesebb, összetettebb munkát igényel. Hurkákból rakja össze, fokozatosan felépítve, alakítgat, formáz, amíg el nem éri azt az eredményt, amivel igazán elégedett lesz. Ezzel a munkafázissal még közel sincs kész a mű. Másfél-kéthetes száradás és csiszolás után fazekas kemencében kell kiégetni, hogy tartós és jó minőségű kerámiát tudjanak előállítani.

12626177_942505945804352_299959696_n.jpgRégen fa tüzelésű kemencében égettek Erikáék, ma már elektromosat használnak, amihez szintén kell egy kis szakértelem, mert mindennek meg van a maga praktikája. Az égetés folyamata több napot is igénybe vesz, legalább nyolc órát szükséges égetni magas hőfokon, és utána várni néhány napig, hogy a kemencével együtt, fokozatosan hűljön vissza a kerámia tárgy. Csak ezután lehet kivenni a kemencéből, hogy a kiégetett tárgyak feszültségmentesek legyenek, ne repedjenek meg. Az utolsó fázis a festés.

– Egyszerű színező pasztát használunk, amit a falfestékbe kevernek – magyarázza a mázolás fortélyát – ezzel nagyon jó dolgozni, mert gyorsan szárad és nem kenődik el.

Végül egy réteg lakk és hosszú napok után kész is a gyönyörű ajándék vagy használati tárgy, amely majd valakinek a lakását fogja díszíteni.

Kolléganőjével időnként kézműves foglalkozásokat tartanak táborokban, majálison vagy gyermeknapi rendezvényeken. Az érdeklődők megismerhetik ennek az ősi mesterségnek az alapjait és kész hűtőmágnes alapokat festegethetnek ízlésük szerint. Időnként azért még a varrógép is előkerül, de ma már csak a saját maga szórakoztatására varr, kedvelt időtöltése ma már a kerámiázás, ez a munkája, hivatása, hobbija.

Természetesen nyitott minden új kreatív ismeretre! Férje szintén alkotó ember. Festőművész révén a festészet rejtelmeivel ismerteti meg párját, amiben szintén tehetségesnek bizonyul a szorgos tanonc.

12576350_987412484662042_273236201_n.jpgLánya örökölte Erika tehetségét, művészeti iskolában végzi tanulmányait. Egy igazi sikeres, alkotó, kreatív család, akik teljesen azonos hullámhosszon rezegnek, egymás támaszai és büszkék mikor családtagjaikat elismeréssel illetik. Kis lakásuk egy spontán műterem, fazekas és festő műhely egyaránt. Nagy álmuk egy saját kézművesház, bízom benne, hogy sikerül megvalósítaniuk az álmaikat, mert szükség van arra, hogy a jövő nemzedéke megismerje az ősi mesterségek titkait és megőrizzék a hagyományok értékeit. Sokan azt hiszik az álmaik elérhetetlenek. De nem így van, merni kell nagyot álmodni, és ha teszünk érte, akkor bármit elérhetünk az életben. Liga Erikára méltán büszkék szülővárosában az ismerősük, rokonok, barátok. Egy idegen városban olyan maradandót alkotott, amelyre a helyi lakosok is elismeréssel gondolnak, hisz a kerámia műhely mindannyiuk dicsősége.

***  szila_gyi_krisztina.jpg
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina

Szerző: Napkelet Népe  2016.03.05. 08:08

Írta: Szilvási Csaba

           

videki_elet.jpgKikelet van, rügyek, szerelmek, forradalmak évadja. Olyan szabadon lobog a lélek, mint a piros-fehér-zöld zászló. A minket már oly sokszor az egekbe vivő „szent selyem” felső, piros sávja engem mindig a családi tűzhely parazsára, a gyarmati háztetők cserepeire, a Szihágy-parti mezőn, a kalászokban érlelődő búzaszemek pirulására, a pipacsok lobogására emlékeztet. A fehér a hóval borított kisgyarmati utcát juttatja eszembe, a zöld szín láttán pedig a régi temetőben nyugvó nagyszüleim és édesapám sírját benövő mohára, a Szerve háton szemesedő zabra, a parkban nőtt gyermekláncfű szárára, az örök magyar reményre gondolok.

Tatabányán, ahol most élek, egészen más nekem a nemzeti zászló. Piros cserepes házikókat idéző felső és zöld tölgyfalombra emlékeztető alsó sávja - bár megszűnt a cementgyár, van helyette kőőrlő üzem - az én lelkemben mindig szürke a portól, középső csíkja pedig, mint a frissen leesett hó a szénosztályozó körül néhány óra múlva, majdnem fekete. De én így is szeretem. Nem tudom elképzelni másképp, mint az egymáson keresztben fekvő ékkel és bányászkalapáccsal a közepén.

Az ember életfája a szülőföld humuszában gyökerezik. Bármilyen magasra törjön, bármilyen terebélyes lombot bontson, az életadó nedveket mindig e talajból kapja. Emlékszem, milyen boldog érzéssel eresztette ki nagyapám hajdanában, a Mogyorószegen a kaszát. Milyen gyönyörűséggel és mesteri biztonsággal szelte le az előtte bókoló kalászsort, gondosan kikerülve a bodzahajtást, a tüskerózsa gallyát. Milyen élvezettel kapálta nagyanyám is a kövér, fekete televényt.

„A szülőföld a nagy tágasságot, a színes és csillogó végtelent jelenti, a tavaszi napfényt és a tág tüdőt. Benne van a gyümölcs édessége és a nyári por kedves szaga. A természet lelkesítő, tüdőtágító, illatos öröme” - írja Móricz az Életem regényében.

Amikor a hazára gondolok, egy kicsit mindig az eltűnt idő nyomában is járok. Visszahullok a múltba. Egyik parányi kezem apám lecsüngő kisujjába kapaszkodik, a másik egy mézeskalács-szívet szorongat boldogan.

Gyermekkorom hangszerei, a tollsíp, a tökszár, a cirokhegedű, a fűzfa síp, a pitypang szárából készített bégető, a kis pecekből és dobozból álló brekegtető, a gyufásdobozból és befőttes gumiból eszkábált citera, a dióhéjból csinált csengettyű és a barackmagfütyülő szólalnak meg bennem.

Igazi hazám Fehérgyarmat és környéke, az Erdőhát, ahol a Hét krajcárt köszöntő Ady szavaival „az emberek nem hazudnak akarattal, ha keserű a szájuk, köpnek, ha viszket a tenyerük, ütnek.”. Anyanyelvként mindig a szűkebb szülőhaza nyelve muzsikál bennem. A legszebb szonetteket bizsergeti bensőm húrjain, erdőháti völgyek, legelők, Túr-parti lapályok, szatmári erdők „hangjává”, hangulatává szűri lelkemben a magán- és mássalhangzókat.

Szülőhazánk a gyermekkorunk. Elhaladok a templom mellett, és látom a rég lebontott református iskolát is. Hallom, ahogy a négy fióktornyos, zsindellyel fedett torony öreg harangjának szava beszűrődik a bicskával televésett felületű padokkal bebútorozott tanterembe, és érzem drága, jó tanító nénink kezének simogatását a buksimon. Arra gondolok, milyen jó lenne újra gyereknek lenni, nagyon aprónak a nagyon parányi világban.

Mióta nem láttam szülővárosomat, megint sokat szépült. A házak előtt, a kiskertekben mindenütt virág. Az udvarokban a gyümölcsfák fehér vagy halvány rózsaszín sziromhabokban fürdenek.

Itthon vagyok. Az én hazaszeretetem azokéval rokon, akik itt, ezen a tájon, mint tiszta virág a virágzást, madár a szárnyalást, betöltik hivatásukat, és azokéval az ide mindig visszatérő magamfajta „vándormadarakéval” is, akikben a szatmári gólyákat és fecskéket minden tavasszal hazahívó hang muzsikál.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek!

Olvassa el a szerző további műveit is: Szilvási Csaba tárcái

                                                       

Szerző: Napkelet Népe  2016.03.02. 16:43

Polgármester

Domaháza

szszb_32_ki_elek_istvan_800.jpgA domaházi hegyek között szinte érintetlen a természet, a bővízű források kitűnő ivóvízzel látják el a helybelieket, a község római katolikus temploma pedig igazi ékszerdoboz. A térség egy vadászparadicsom, jókora szarvas- és vaddisznóállomány legelészik a hegyoldalakon. A 900 fős települést mára Elek István polgármester irányításával sikerült összkomfortossá tenni, ami javított az ott élők életminőségén. Az érkezők két turistaházban igényelhetnek szállást.

Domaháza határos Nógrád és Heves megyével, valamint Szlovákiával, ahonnan Gömörpéterfalára vezet a földút.  A tervek között szerepel ennek járhatóvá tétele a szorosabb kapcsolatok elősegítésére.

Az észak-borsodi falu egykor Hangonyfő néven volt ismert. Legrégebbi szakrális emléke az ott talált 13. századi keresztelő edény. Az Elek, Holló és Kisbenedek családok tagjai 1552-ben részt vettek Eger várának védelmében, amiért nemesi címet kaptak.

Domaházát a palóc népcsoport barkó ága lakja, akik őrzik hagyományaikat. A Domaházi Hagyományőrző Együttes 1971-ben alakult és országos hírnévre tett szert. Másik nevezetességük a sokak által megcsodált templom. Feszty Masa festőművész 1970-es évek elején érkezett a községbe és annyira megtetszett neki a hely, hogy élete végéig ottmaradt. Felbecsülhetetlen értékű falfreskóin a falu védőszentjének, Szent Erzsébetnek az életútja rajzolódik ki.

A nagyobb figyelmet érdemlő községnek hatodik választási ciklusban megválasztott polgármestere az 1957. október 19-én született Elek István. Ősei több generáción át Domaházán éltek, ahová sok éves kitérő után ő is visszatért. A falu iskolájában elvégezte a nyolc általánost, majd az ózdi József Attila Gimnáziumban szerzett érettségit. Egy évet Kiskőrösön a tüzérezrednél szolgált, majd az Ybl Miklós Építőipari Főiskola Magasépítő szakán tanult és 1982-ben kapta meg a diplomáját. Végzettségével a Fővárosi I. számú Építőipari Vállalatnál, az ország legnagyobb tervező osztályán kapott munkát. Részt vett a budai vár műemléképületeinek akkor induló rekonstrukciós munkálataiban, állapotfelmérésében és a felújítás tervezésében. Azt mondja, szereti Budapestet, de mivel szüleinek egyetlen gyermeke volt, úgy érezte, rájuk való tekintettel szülőhelyén kell boldogulnia. Így került öt év után, 1987-ben Ózdon a Heves Megyei Állami Építőipari Vállalat kirendeltségére. Akkoriban nagy beruházások zajlottak a kohászvárosban, megépült az Általános Művelődési Központ, a sportcsarnok, a tűzoltó laktanya, a Kontakta, vagy a Papagájház. Amikor 1994-ben invitálták Domaházán, hogy legyen önkormányzati képviselő, még nem gondolta, hogy innen egyenes út vezet a pályamódosításhoz. Bekerült a képviselő-testületbe, majd 1997-ben időközi választást írtak ki, amit megnyert és azóta ez lett a hivatása.  

Az első időszakban csak kisebb pályázatok beadására nyílt lehetőség, ám költségkímélő megoldásként azokat Elek István írta meg, sőt menedzselte is.  Így modernizálták a községházat 2001-ben, a következő évben pedig kiépült a gázvezeték rendszer. Takarékossági szempontból az intézmények belső világítási rendszerét 2002-ben cserélték le, 2004-ben pedig a művelődési ház kapott új színpadot és teljes felújítást. Az óvoda és iskola 2007-ben esett át rekonstrukción és tetőtér beépítésen, utóbbiban átadták a jól felszerelt informatikai tantermet. Egy év múlva az orvosi rendelőt akadálymentesítették és új vizesblokkal látták el. Ezután a Dózsa György úton járda épült és elkészült az autóbusz öböl is fedett beállóval. Megerősítették a ravatalozót 35 millió forintból, de aszfaltoztak utakat, sőt hidakat is újítottak fel. Legnagyobb tétel a szennyvízcsatorna kiépítése volt, ami 200 millióba került és 95 százalékos támogatást élvezett. A szennyvíztisztítóban mikrobiológiai bomlás történik, aminek tiszta végterméke a Hangony patakba kerül. A korábban elkészült helyi ivóvízrendszert forrásokból és egy fúrt kútból táplálják.

A lényegi feladatok után következett a finomítás, mint a községháza energetikai fejlesztése, vagy a szabadidő park építése parkolóval, híddal. Nyitottak egy jól felszerelt KMB-s irodát és térfigyelő rendszert építettek ki, ami lemérhető a közbiztonság javulásában.

Ezt a folyamatot vinné tovább Elek István, mert tervei között szerepel az intézményrendszer teljes körű energetikai felújítása, a vízfolyások kiépítése helyben készült betonelemekkel és a térfigyelő rendszer bővítése is.

A kiváló minőségű vízre alapozva felmerült egy üdítőital készítő üzem megépítése, amihez befektetőt várnak. Ez munkahelyeket jelentene a faluban.

A polgármester két gyermeke közül Máté (28) had-és biztonságtechnikai mérnökként a mesterképzést végzi Budapesten. Judit (26) Norvégiában végzett közgazdász, négy éve költözött az északi országba, ahol a szállodaiparban dolgozik.  

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

Szerző: Napkelet Népe  2016.02.29. 14:28

Biszák László alkotása

12767215_1253041538045856_1332477494_n.jpg

40x50 cm. akril.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.02.28. 08:28

„ A mi utcánk olyan utca, nem is utca csak fél utca” – jutott eszembe Kányádi Sándor néhány sora, ahogy a szatmári kis falu nyúlfarknyi, eső áztatta Magtár utcájába értem. A ház és az udvar ahová siettem arról árulkodik, hogy lakói isteni alkotókészséggel vannak megáldva. Az ablakokat, az ajtót mind saját készítésű díszek szépítik. A mozgáskorlátozottak számára kialakított feljáró azt sugallja, hogy a falak között sérült ember éli a mindennapjait.

Már vártak rám. A 64 éves Varga Andrásné  lánya jött elém, vezet szobáról szobára, és büszkén mutatja az édesanyja keze munkájának nyomát minden helyiségben. Körülnézve Zsuzsika néni kisszekeresi otthonában, nyilvánvalóvá válik, hogy nem csak időtöltésnek, hobbinak tekinti a horgolást, hanem igazi szenvedélyévé lett ez a fajta kézműves tevékenység. Érkezésemkor is éppen horgolt,kicsit remegő kézzel, de annál nagyobb boldogsággal.

– Ötödikesek lehettünk mikor tanakodtunk, “mit csináljunk-mit csináljunk” kitaláltuk, hogy horgolunk – meséli az idősödő asszony – még a horgolótű is beleállt a térdem kalácsába, mert közben játszottunk, vergődtünk – kacag fel és csap egyet a térdére. Piros pozsgás arcán látszik, hogy boldogan emlékszik vissza a gondtalan, önfeledt gyermekkorára.

– Akkor még csak terítőket, inggallérokat készítettünk unaloműzésnek, hogy teljen az idő – folytatta a visszaemlékezést. – Testvérekkel, barátnőkkel összeültünk és közben szórakoztunk. Régen nem úgy volt, mint manapság. Akkor még nem volt TV meg rádió, nekünk ez volt a kikapcsolódás – vonja meg vállát és közben szét tárja két kezét – mégis megvoltunk.

Zsuzsika néni diákévei alatt megtanult keresztszemes, farkasfogas, kalocsai mintát hímezni.

10578686_967370169999607_1166459679_n.jpg– Abban az időben Túrricsén az iskolában házi feladat volt elkészíteni egy terítőt vagy kispárnahuzatot – marad még mindig a diákéveknél – és szigorúan vissza kellett bontani a napokig készített varrást ha „trehány” munkát adtunk ki a kezünkből. Muszáj volt jól megcsinálni, azt mondják a rest kétszer fárad.

Miközben beszél, hol egy táskában, hol kis tasakban kotorászik  és lassan megtelik az asztalka a saját készítésű fülbevalókkal, nyakláncokkal, gyűrűkkel. Az évek során kiment a divatból a kézimunkálás, az asztalokról, falakról a szekrény aljába kerültek a kivarott terítők, drapériák, párnahuzatok. Lakásdekorációnak modernebb kiegészítőket használtak azok is akik valamikor varrással, horgolással töltötték az estéiket. A kétgyermekes édesanyának is a család és munka mellett egyre kevesebb ideje jutott ilyesmivel  foglalatoskodni, majd egy időre félre is tette a tűt és a cérnát.

– Mikor még a gyermekek kisebbek voltak a téeszben dolgoztam –  fonja tovább élete történetét. – Aztán az egészségi állapotom megromlott, a START Rehabilitációs vállalatnál kezdtem el dolgozni. Hajnalka testvéremmel könyvekkel kereskedtünk, Kriszti lányom volt a sofőr, hárman jártuk az utakat és árultunk.

Miközben beszélgetünk, lánya kisebb-nagyobb dobozokat hoz be a szobába és rakosgatja ki belőlük a szebbnél szebb ajándék tárgyakat, melyeket édesanyja lészített az utóbbi időkben.

– Néhány éve azért kezdtem el megint horgolni, mert parkinsonos lettem – tárja fel életének szomorú fordulatát. – Annyira remegtem, hogy a doktornő nem tudott velem mit kezdeni, három havonta cserélte a gyógyszerem – meséli, és nem lehet nem észrevenni reszketését ahogy igazítja a vázában a borzos krizantém csokrot, ami természetesen horgolással készült. – Azt mondtam, nekem valamit tennem kell, már szégyelltem kimenni az utcára, úgy járt a fejem meg a kezem mint akit a hideg ráz. Akkor kezdtem el horgolni.

– Először terítőket készítettem – árulja el, hogyan választott motívumokat. – Nagyon tetszettek a virágok, de nem tudtam hogyan is kellene hozzá kezdeni. – Újságokat vesz elő a kis asztalról és lapozgat, keresget bennük. – A Startnál egy asszony mondta, hogy ad ö nekem mintát, és hozott is néhány Diana horgolós újságot – adja kezembe a szóban forgó folyóiratokat és mutatja miről beszél.

És el kezdte gyártani a virágokat. Hóvirág, tulipán és sorba minden ami csak megtetszett neki. Elterelődött a figyelme betegségéről, erőt és reményt adott a mindennapokhoz és boldogságot amint elkészült egy-egy darab és örömöt szerezhetett gyermekeinek, unokáinak vagy a kórházi ápolóknak mikor megajándékozta őket vele. A kezelőorvosa is nagyot nézett, amikor legközelebb elment a rendelőbe.

– A doktornő csodálkozva kérdezte, mit csináltam, hogy nem remeg úgy a kezem?  Horgolok – mondtam

– Hát ez nagyon jó dolog – lepődött meg. – Terápiás kezelésnek fogja ajánlani a többi betegnek is, mert azzal, hogy lekötjük a figyelmünket, kordában tudjuk tartani a Parkinson-kórt. Derűs arccal mondja ezt, szemében mégis könnycseppet látok csillogni, mikor felidézi a történteket.

– Sajnos sokat vagyok kórházban, de nem adom fel, nem szabad elengedni magunkat, Én a kórházban is dolgozok, horgolós néninek hívnak az ápolók – nevetve áll fel székéből, hajlott derekával, reszkető ujjaival rendezgeti a cérnából készült csodákat.

Csak ámulok és gyönyörködök a szebbnél szebb különböző méretű és formájú angyalkák, karácsonyi és húsvéti dekorációk, szalvéta tartók, váza vagy éppen kínáló tálka láttán.

– Ma már bármit megcsinálok, fülbevalót, nyakláncot, cukortartót, nyuszit – sorolja tovább a repertoárját. – A gyerekek is adják az ötletet, Anita unokámnak még csizmát is horgoltam. Interneten küldik a mintát, de ha valahol valamit meglátok nem hagy nyugodni, addig isztikél míg meg nem csinálom. Rögtön hozzákezdek elkészíteni.

– Krisztikém, hozd csak be a babát – int lányának, aki azonnal indul is a piros ruhába öltöztetett szőke babáért – ez is úgy készült, hogy telefonált Ilona menyem, nézzük meg az internetet, mert küldött valamit! Mondja Kriszti, hogy na, anyu, ez felhívás a keringőre, ezt meg kell csinálni! És megcsináltam!

Közben cukorkával kínálnak, ami ama bizonyos baba ruhácskájának redőibe volt bujtatva – Leültem a gép elé, kiszámoltam a szemeket, lerajzoltam és leírtam a technikáját, mert Én minden darabnak a mintáját leírom egy füzetbe, hogyan is készítettem el. – És veszi is elő a füzetet, magyarázza, hogy kell értelmezni a rajzokat, mikor milyen tűt kell használni.

– Ki tudja, ha az elmém már nem lesz olyan friss, hogy emlékezni tudjak, akkor ez alapján hozzá tudok majd kezdeni egy-egy darabhoz.

A gerinc problémákkal is küzdő néni elmondja, hogy többször is abba kell hagynia a munkát, mert nem tud sokáig egy helyben ülni, de folytatja rendületlenül és kitartóan. És persze nem elég csak meghorgolni, formába kell önteni, hogy az angyalka angyal legyen, a karácsonyfát pedig gömbdísz ékesítse. Cukros vízzel keményíti majd formázza a cérnából készült csodákat.

– Mindenhez meg kell találni a formát, egy kis terítőt például cukros vízbe mártok és rásimítom egy méretben hozzá illő edényre. Mikor megszárad máris egy horgolt kis tálka lesz belőle.

Kriszti lánya leveszi a polcról az éppen keményítés alatt álló dekorációt. Amint befejez egy feladatot, máris hozzá kezd a következő alkotáshoz.

– Van úgy, hogy három fajta minta is meg van kezdve, mikor melyikhez van kedvem azt csinálom. – Szoktam más kézműves dolgokat is készíteni, koszorúkat, asztaldíszeket, egyedül a kosárfonás technikájára nem jöttem még rá, ez a következő feladat!

Látom az arcán az elszántságot, ami azt sejteti, hogy ezt a nem éppen női kezeknek kitalált foglalkozást is előbb vagy utóbb de elsajátítja.

– Muszáj csinálni, mert ha nincs a horgolás és a hit régen kerekesszékben ülök.

Zsuzsika néni akaratereje példa értékű! Küzd hittel, reménységgel és kitartással, mert ahogy mondja „ lehetetlenség nincs csak tehetetlenség”

***  szila_gyi_krisztina.jpg
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina

Szerző: Napkelet Népe  2016.02.26. 18:06