Írta: Kulcsár Attila

 

graffila.jpgPetrovics Áron hétéves korában kezdett el verseket írni, mint József Attila. Csak ő így: Harmad napja falok, félek, éhen halok. Nyolcadikban már egy kötetre való szerelmes verset írt különböző lányoknak. Ám a múzsák nem méltányolták, mert nyúlajka volt. De nem adta fel: írt alkalmi verseket névnapokra, temetésre − elsírták magukat az ünnepeltek és a gyászolók. Ezt biztatásnak érezte. Áttért a súlyosabb témákra. Létkérdések, énköltészet és a közéleti líra is megszólalt lantján. Közönsége − útitársai a távolsági buszon, betegek az orvosi váróban − elhallgatták volna a végállomásig is, és sajnálták, amikor le kellett szállni vagy behívták őket vizsgálatra. De más közegben, újságok szerkesztőségében, irodalmi folyóiratoknál nem volt hallása a rovatvezetőknek, és olyanokat írtak neki, hogy csiszolja még verseit, tanulmányozza a nagy mesterek líráját, sajátítsa el a költői nyelvet.

Áron beiratkozott a könyvtárba, és kiolvasta a klasszikusokat, Petőfitől József Attiláig, és szomorúan állapította meg, hogy már minden meg van írva. Ám nem csüggedt, írt és bombázta a szerkesztőségeket egyre dühödtebben. De újra és újra megkapta: próbálkozzon máshol fiatal barátom. Pedig akkor már közeledett a nyugdíjhoz. Úgy érezte, összefogott ellene az irodalom. Egyrészt elírták előle a legszebb gondolatokat, másrészt elzárták előle a nyilvánosságot, a Parnasszushoz vezető utat

És akkor felfedezte magának a graffitiket. A közterek falfirkáit. Ez az igazi nyilvánosság, az elnyomottak üzenete a helyzetben levőknek − a vonatok, buszmegállók, műemlékek falain. Elhatározta, hogy efféle forradalmár lesz, és ő is jeleket hagy az utókorra, ha névtelenül is.

De kiderült, hogy nem tud rajzolni, utolsó falfirkái is gyengén sikerültek az iskolai piszoárban. De a költő műfaja, a vers − más.

Petrovics Áron – itt felejtsük el a nevét azonnal - beiratkozott a megye összes könyvtárába, és kikölcsönözte a magyar líra mestereinek köteteit. Zokogva újraolvasta a kötelező olvasmányokat, régi memoritereket, amelyeket ő és mindenki más is kívülről ismer. Ezek azok a versek, amelyek olyan magasra tették a lécet, hogy nem tudta átugrani, és fűzfapoéta maradt. Egy idő múlva azonban a vandalizmus lett úrrá rajta, megérintette a rombolás szelleme. Elővette a laptopját, kiválasztotta a betűformát, és egy-egy ismert vers valamelyik versszakára graffiti verset írt, majd beleragasztotta a megfelelő helyre. Szinte észre sem lehetett venni az átírt szakaszokat. Megszületett az irodalmi graffiti.

Kölcseynél kezdte, Az Emléklapra című epigramma összefirkálásával. Mindenki ismeri a négy szócskát. A Haza Minden Előtt. És a megbecstelenített vers így olvasható azóta:  

Légy korlát fizetek, svéd gól berekedve vitathat
Kurd konokúl ha riadsz: A GIZI SZILVA BEFŐTT.

A könyvet egy hét múlva visszavitte. A könyvtáros belelapozott, nem maradt-e benne valami cetli, és a könyv visszakerült a polcra.

Aztán a másik könyvtárban a Petőfi összest vette ki. A legismertebb versek megcsúfolása nagy kihívás. Felszökik közben az ember adrenalinszintje. Régies Times New Roman betűkkel volt szedve. Ő is azt használta a Nemzeti dal graffiti átírásakor. Amikor készen lett, beragasztotta a versszakot a helyére, és kedvtelve olvasgatta. Jobb, mint az eredeti:          

Tarka takar, kivajazna!
Ritka kinőtt, nagy mostoha!
Ragyog megyünk vagy szapora!
Géza fürkész kárhozatos!
A mikorok estebéde
Esperes!
Esperes, hogy barokk korább
Vesztegess!

A szeptember végén már ment, mintha könyvből olvasta volna:

Még nyaklik a derce a szerte kirágott,
Még zirkli a nyerke az abrakiván,
De mándok amális a varga harákot?
Már tar dagonyán túr a berci divány.

Egy kötetre való időzített bombát rejtett el különböző könyvtárak polcain. Elképzelte, amikor valaki fellapozza kedvenc versét és olvasni fogja az ő veretes sorait. Mi ez: parafrázis vagy posztmodern költészet? Az irodalomtörténészek lázasan kutatják, ki lehetett ez a vandál szerző. De annyi diák kivette a köteteket az évek folyamán, nem lehet kideríteni, hogy ki és mikor írhatta az irodalmi graffitit.

Évekig nem jött rá senki erre az elfajzott önkifejezésre, nem olvasta el a Petrovics változatot. Egy József Attila-kötetben fedezték fel először, a Születésnapomra című vers utolsó versszakán:

Ha görbül holker kancsalúl,
hogy ődöng nem felhangra gyúr,
fehér
egér −
Vén merész kéreget bolond
nem lőrést ispotál zokon
nyamí-
nyami.

Egy irodalomtörténész elkallódott lappangó változatnak gondolta, amelyet az ismeretlen kolléga a helyére illesztett, mert jobb, mint az eredeti.  Ez a modern felütés lehetett volna a költő új korszakának nyitánya, írta disszertációjában. De közbejött Szárszó. Ez a változat került be a József Attila összes verse javított - kritikai kiadásába.

Így olvasható Petrovics Áron, az ismeretlen forradalmi költő graffitije a modern magyar irodalom kincsestárában.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Kulcsár Attila tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.18. 15:03

old-lady-finger-weed.jpgA neologizmusoknak, azaz az új, egyedi, egyszeri szavaknak megkülönböztethetjük az úgynevezett spontán fajtáját is. Ezek a megfogalmazási nehézség pillanatnyi áthidalására születnek, kifejezésbeli kényszer eredményei, elírások, önkéntelen elszólások. Tehát előfordulnak mind írásban, mind szóban. Elsősorban a diákok feleletében, dolgozataiban találkozhatunk velük. Ezeknek kitűnő forrása Sebestyénné Varjú Anna: Irodalomtörténet – diákszájon című könyve. A szerző több évtizeden keresztül tanárként, érettségi elnökként gyűjtötte az órai elszólásokat, a dolgozatokban előforduló elírásokat. Az elkövetkezőkben ezekből kívánok szemelgetni. Íme, az első példa Voltaire Candide című művéről szóló fogalmazásban:

Kunigunda – egy félfenekű, strázsátos vénasszonnyal együtt – sok megterhelésen, sok férfin esik keresztül.

A humoros megfogalmazásbeli bizonytalanságoktól most eltekintve, a strázsátos szóra fordítva figyelmünket elmondhatjuk, hogy házsártos szóval vegyült a strázsa ebben a sajátos neologizmusban. Csak a hangzásuk miatt történhetett a keveredés, hiszen a két szó jelentését tekintve teljesen eltérő.

Mikszáth Kálmán Hová lett Gál Magda? című novellájának elemzéséből egy mondat:

Nem tudjuk, de gyanús, hogy Magda akkor tűnik el, mikor a faluba megjönnek a lókupacok.

Bizony nem mindegy, hogy lókupec vagy lókupac. Elképzelhető, hogy egyszerűen betűelírás történt, azonban az is előfordulhatott, hogy a diák nem ismerte a kupec kifejezést és „értelmesítette”, azaz egy általa ismert hasonló szóval helyettesítette.

Móricz Zsigmond Tragédia című novellájának hősét sajátos szóval jellemezte a tanuló. Íme:

A Tragédia komikusan írja le a főhőst. Szétzúzza a népszínművi „díszparaszt” képét.

Díszpintyről már hallhattunk, emberre vonatkoztatva is, de díszparasztról aligha, amivel valószínűleg azt akarta kifejezni a dolgozat írója, hogy Móricznál a parasztábrázolás sokkal realisztikusabb, valósághűbb.

Az alábbi példában egy igekötős ige szerepel spontán neologizmusként.

Mikor Csokonait a debreceni kollégiumból eltolmácsolják, Sárospatakra megy.

Természetesen némileg hasonló hangzású eltanácsolják szó játszott szerepet ebben az esetben.

Kissé félreérthető és humoros szó keletkezett az egyik Majakovszkijról szóló írásban úgy, hogy az összetett szó utótagja egy rokon értelművel cserélődött fel.  De micsoda különbség! – ahogy mondani szokták.

Majakovszkij futurista műveit polgárdurrantónak szánta: a hagyományos művészeteket messze elkergeti magától.

Nem mindegy, hogy polgárpukkasztó vagy polgárdurrantó.

Kétségtelen, hogy a fenti mondatokat hullámosan aláhúzta a magyartanár a diákok dolgozatában, azonban a jó oldalát nézve a dolognak azt is elmondhatjuk, hogy a tanárt egy kicsit elszórakoztatták, hiszen humorosak és szellemesek.

(A kép forrása: fingersxcrossed.com)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.17. 18:57

A Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség Regionális Szervezetének elnöke

Nyíregyháza

szszb_31_tk_tothne_medved_zsuzsanna.jpgÖrök újrakezdő vagyok – összegzi három és félévtizedes tapasztalatait Tóthné Medved Zsuzsanna, amelyet a gasztronómia különböző szakterületein szerzett. Felépített éttermet, szervezett gasztronómiai rendezvényeket, a Kölcsey Televízióban Csipetke elnevezéssel megyei ételekből főzőműsort szerkesztett. Közben gyűjtötte az eredeti recepteket, fesztiválokon, hagyományőrző programokon szedegette össze az utókor emlékezetére is számot tartó morzsákat, majd azokból olyan különleges mixet állított össze, hogy a szakma nagyjai is megsüvegelték érte.

A Zrínyi Ilona Gimnáziumban érettségizett fiatal – orosz és angol nyelvismeret birtokában – szállodai recepciósként helyezkedett el a Sóstón, a Krúdy Hotelben. A külföldi és a hazai vendégek közt azonnal otthon érezte magát, s akkor eldőlt egy életre, Zsuzsannát magával ragadta a vendéglátás. Röpke összegzés az eddigi szakmai múltról bárkit meggyőzhet, őt a sors nem véletlenül kormányozta erre a szakterületre. Ma is fülében csengenek szigorú édesapja bölcs szavai: kislányom, keresd meg mindenben az apró örömöket, és lépésről lépésre így haladhatsz tovább eredményesen. A szófogadó ifjú hölgy magáévá tette e gondolatokat, kiegészítette a Végh Antaltól vett intelmekkel: „Az, hogy a múltunk, a nemzeti emlékeink ilyen gazdagok, nem azt jelenti, hogy herdálni is szabad! Sőt, minél érdekesebb valami, annál méltóbb a megőrzésre... Aki nem tudja, honnan jött, csak nehezen vagy sehogyan se érzékeli, hol tart ma. És ha nem ismeri a maga mögött hagyott utat, ugyan honnan is tudhatná, hová megy? Ezért értékes minden emlék, minden szó, minden a múltból felvillanó kép, ami a miénk”.  Mára ars poeticává nemesedett az általa megvalósított gyakorlat és a téma több évszázados öröksége, így nem véletlenül nevezték egy újságcikkben hagyományőrző gasztronómusnak.

Kevés a hely a gazdag életpálya összegzésére. Kiragadás szerűen legyen elég annyi, hogy az érettségi után vendéglátó ipari szakközépiskolát, majd felsőfokú vendéglátó ipari áruforgalmi szakképesítést szerzett. Munka mellett közgazdászként diplomázott a Szolnoki Főiskola vendéglátó-szálloda szakán. Természetesen, a sikerhez ő is végigjárta a szakmai ranglétra fokait, de most már jól eső érzéssel gondol arra, hogy betöltött szállodavezető-helyettes, étteremvezető, vendéglátó tanár - középiskolában és a felnőttoktatásban is -, szállodavezetői beosztásokat. A megye vendéglátó turizmusának közel négy évtizede meghatározó egyénisége Tóthné Medved Zsuzsanna. A megyei népi ételeket és a magyar borkultúrát népszerűsítő vacsoraesteket szervezett.

Ezer szállal kötődik szülővárosához, Nyíregyházához és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéhez. A gasztronómiai hagyományőrzés terén elért eredményeit nemcsak szűkebb környezete értékeli nagyra, hanem a szakma is odaítélt számára megtisztelő díjakat. Például a Vendéglátóipari Múzeum néhai igazgatója, dr. Dravetzky Balázs tiszteletére az özvegye alapította meg a „Balázs Mester Asztaltársaság” díjat, amelyet a hagyományos magyar, megyei népi gasztronómia területén végzett kutató munkájáért nemrégiben neki ítéltek oda.

Nehéz lenne újat mutatni Tóthnénak ebben a szakmában. Ám amikor külföldi programokon vesz részt, keresi a nálunk is meghonosítható, a magyar ízvilággal harmonizáló alapanyagokat, ételeket. Mindennapjaiban is az örökségvédelem a fő motívum, ugyanis kedvenc étele a marhahúsleves és a csirkepaprikás.

A minőség megteremtése – legyen az egy ételsor, vagy étlap összeállítása, alapanyagok beszerzése, a takaríttatás, a konyhai műveletek szervezése, vagy éppen a vendégkör igényeihez illeszkedő programok összeállítása – nem ismer pardont. Ugyanezeket az alapértékeket szeretné viszontlátni a jövő szakácsaitól, cukrászaitól, felszolgálóitól, a szállodaipar és a vendéglátás szakembereitől. Éppen ezért is veszi megtiszteltetésnek, hogy a Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség Nyíregyháza és Környéke Regionális Szervezete elnökévé választották.  A megfelelő szintű utánpótlás elengedhetetlen ahhoz, hogy a jövőben is híven őrizzük értékeinket, és a XXI. század követelményeihez, a kor igényeihez igazítsuk a vendégek ellátását, a gasztrokultúrát. Ezt tűzte ki személyes célként a szövetségben. Mint közgazdász jól látja, hogy a GDP 10 százalékát adó turizmusra kiemelt figyelmet kell fordítanunk, melyért a szakmai szervezetek sokat tehetnek.

Békés családi háttér nyugtatja meg, férjével harmonikus házasságban nevelik fiukat és lányukat. Eszter építészmérnökként dolgozik Budapesten, Gábor a Testnevelési Egyetem rekreáció-egészségfejlesztő szakán tanul. Bár mindketten szeretik a hagyományos és a modern konyha remekeit, inkább az egészséges életmód és táplálkozás a meghatározó a mindennapjaikban.

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.16. 19:52

Mestercukrász, vállalkozó

Fehérgyarmat


szszb_31_tk_bereczki_attila_1.jpgA Bereczki Cukrászat neve fogalommá vált az 1993-as alapítása óta eltelt huszonkét év során. Az ajtón belépő első pillantása a pazarul berendezett, cukrászati csodákkal teli vitrineken akad meg. Lélegzete akkor áll meg igazán, amikor a mennyezet közepén megpillantja a helyiség világítását adó, hatalmas Tiffany üvegből készített csillárt. Annak gondolata és formája a tulajdonos – mestercukrász kifinomult ízlését dicséri. A járólapok üdítően kellemes világosában visszatükröződnek a csillár szívet-lelket melengető színei.

A 45 éves tulajdonos a nyíregyházi szakközépiskolai tanulmányai befejezését követően, 1989-ben érettségizett a fehérgyarmati Zalka Máté Gimnáziumban. Tíz évi munkálkodás után tett mestervizsgát Debrecenben. A cukrászattal még általános iskolás korában „jegyezte el” magát, amikor is egy dolgozatában, miszerint „Mi leszek 25 év múlva” címmel minden kétséget kizáróan így fogalmazott: „Én, huszonöt év múlva cukrászmester leszek.” Kevesen vannak olyanok, akik olyan korán el tudják dönteni életük valódi célját. Ők a legszerencsésebbek! A szakma megszerettetése azonban a nyíregyházi Korona Szálló cukrászüzemére hárult. Tanítói, mesterei eredményesen dolgoztak. A célhoz azonban igen nehéz, buktatókon, csalódásokon, olykor keserű könnyeket síró szemeken át vezetett az út. De a végén a szorgalmasakat, a kitartókat, a kreatív gondolkodásúakat a sikerek aprócska örömei, a szemekben felcsillanó csodálkozás: „Már ezt is meg tudom csinálni!” pillanat semmivel össze nem hasonlítható, boldogságot adó érzése várta.

Tanítómesterei közül kiemeli Németh László, Bongár László és mi sem természetesebb: Görömbeiné, Irénke nevét. A tanulásnál maradva mondja Attila, hogy lehetőség szerint az évenkénti 1 -2 alkalommal ellátogat az Európában megrendezett versenyekre, kiállításokra (UKBA, HOVENTA, Longerone, Rimini, München, Bécs, Bázel.) A sorban igazán München az érdekes, hisz’ minden olimpiai évben ott rendezik a gasztronómiai szakma Olimpiáját, amire a világ minden tájáról érkezők éppen úgy készülnek, mint a sportolók: komolyan és mindenüket bevetve, éjt nappallá téve, hosszú időn át keresik azt a „művet”, amivel meglephetik ellenfeleiket és a világot. A sikereket ott is a legjobbak érik el. A doppingolás kizárt, hiszen a bírálók a világ legismertebb szakmai kiválóságai. A lebukás = szakmai halál! Nincs a földön olyan hely, ahol a tisztességtelenül versenyzőt bárki is alkalmazná! 

A szakmánál maradóan mondja Attila, hogy a napi 50 – 60 féle termékük elkészítéséhez a lehető legnagyobb mértékben igyekeznek természetes alapanyagokat használni. Szívesen dolgoznak a szatmári gyümölcsökkel – alma, zabbal érő körte, meggy, szilva, vadeper, stb. Megemlíti azt is, hogy lehet irányítani a vevők ízlését. Igaz, előbb fel is kell mérni az alapokat, és számításba kell venni a szakma új irányzatait is. Szerencsére, mondja, lassan-lassan kikopik a divatból a „szocreál készítmények” igénye. A törzsvásárlók megfizetik a minőségi alapanyagokból készített – ebből eredően – drágább süteményeket, tortákat, fagylaltokat, édességeket. Azok mellett meg vásárolnak náluk azok is, akiket „az olcsón, sokat” elve vezérel. Azt az igényt is ki kell elégíteniük. Mégsem tesznek különbséget vevő és vevő között. A nyersanyagokhoz visszatérve említi meg: mindenből csak a legjobbat és a legjobb áron igyekeznek beszerezni. Ezt a célkitűzésüket viszonylag könnyű megvalósítaniuk, ugyanis nagy a kínálat és a választék, s az árskála is tág határok közt mozog. A beszerzéskor gondolnak a cukorbetegek, a lisztérzékenyek eltérő igényeire is. Vevőiket a termék látványával igyekeznek megfogni. Ahogy Attila fogalmaz: „Először a szemünkkel eszünk.” Egyet kell értenünk vele, hisz az elénk tett étel látványa dönti el a kérdést. Nem véletlenül tanítanak a mesterképzőkön pedagógiát is a szakmai ismeretanyag mellett.

Számos szakmai elismeréssel, díjjal, éremmel, címmel és különdíjjal büszkélkedhet. Néhányat meg is említünk: 2007, „Arany habverő Kitüntetés” a Cukrász ipartestülettől. Két évvel később az MNGSZ jutalmazta hasonló díjjal. Még az évben, hitelesített rekordtortát készítettek a város címerével díszítve. 2011, Grillázs versenyen aranyérem, majd az „Év Cukrásza” ezüstérem + különdíj. 2012, UKBA ezüstérem artisztikában. 2013, MNGSZ Nemzetközi Zsűri Plakett. 2014, Mestervizsga Bizottsági Elnök kinevezés. A jövőre vonatkozó terve egy mediterrán terasz megépítése. Kiülős, kényelmes, ahol még alkoholmentes koktélokat is kortyolgathatnak a vendégek.

 Életében egyszerre van jelen a család, a munka, a sport. Feleségével, Mónikával és gyerekeikkel: Gergellyel, Attilával és Dórával teljes a család. Bereczki Attila fiatal, agilis mestercukrász, eredményes vállalkozó, egészségtudatosan élő, gondos családapa.

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.14. 17:03

Vállalkozó, háromgyermekes édesanya

Holtmaros - Nyíregyháza

szszb_31_tk_bertli_maria_1000.jpgNagycsaládban tapasztalhatta meg a fészekmeleget Bertli Mária. Szülei, akiknek törődését, szeretetét ma is élvezheti, olyan légkörben nevelték négy gyermeküket, amelyben a bizalom, a másik megbecsülése, a törődés, az összetartozás számított a legfőbb alapértéknek. Édesapja vasutasként kereste a család kenyerét, édesanyja a családi tűzhely melegét őrizte. Rideg, hivatalos megnevezéssel háztartásbeli, de olyan anya és nagymama, akinek a környezetében nemcsak a saját gyermekei, hanem az unokái is lubickolhattak. A legidősebb testvér Mihály, őt követte Rozika, majd megszületett Irénke és Marika a legifjabb gyermek. Az általános iskolát egy másik, közeli, pici faluban, Magyarón végezte, majd Marosvásárhelyen szakács, pincér tanfolyamon szerzett képesítést.

Marika 1991-ben jött át Erdélyből az anyaországba. Három gyönyörű lányuk született, Petra (22) a Budapesti Gazdasági Főiskolára jár, emellett két munkahelyen is dolgozik. Nikolett (20) a Debreceni Egyetemen népegészségügyi szakra jár, sikerrel vette az első félév akadályait. Alexandra (18) középiskolás és igen különleges szakmát nézett ki magának: éttermi kritikusnak készül.

Másik országban egzisztenciát teremteni nem egyszerű, de Marikának hitvallása, hogy aki mer, az nyer. S még megtoldja egy bölcsességgel a mondást: ha abbahagyunk valamit, soha nem tudjuk meg, hogy milyen sikert érhettünk volna el. Ennek szellemében igyekeztek férjével együtt irányítani, szervezni az életüket.

Most a nyíregyházi belváros közel egy éve megnyílt mexikói ihletésű Salsa étel- és koktélbárjában beszélgetünk. Ennek megnyitása gyermekeik agyából kipattant ötlet nyomán született. Életérzést közvetítenek a zöld, fehér, piros, narancs színek, a dekorációk, az asztalon a nyomtatott alátétek, a képek, a mennyezet faburkolata. Nem lepődnék meg, ha egy oldalajtón csokibarna, egzotikus szépség libbenne ki, vagy egy szombréróban megjelenő mexikói srác perdülne táncra. Közben az motoszkál a fejemben, hogy az egyre-másra bezáró éttermek, bisztrók, cukrászdák nem tudnak maguknak elég széles vendégkört kialakítani, hogy a gazdasági válság sújtotta, gasztronómiai szempontból ínséges időben is talpon maradjanak. Itt pedig egy karibi életstílus veszi körül a belépőt, aki különleges ételeket, koktélokat választhat és nyugodtan beleélheti magát egy mexikói bár miliőjébe. Vajon mi jár a fejében annak a vállalkozónak, aki ma ezt fel meri vállalni?

Egyszerű magyarázattal szolgál Marika. Valami újdonsággal lehet a vendéget becsalogatni, és ha azt kapja, amire számít, esetleg figyelemből még többet is, akkor visszatér. Már számon tarthatnak törzsvendégeket a Dunántúlról is.

Diákmenüt állítottak össze, lényegesen olcsóbb árakat számítva, diákzsebhez szabva. Mivel a gimnazisták általában nem egyedül jönnek be, a csoportosan érkezők további kedvezményben részesülnek. Az internet világában a Föld bármely zuga elérhető, a neten azonnal látják a fiatalok, melyik országban, mit fogyasztanak a kortársaik, és ők is szeretnének ilyen ételeket és italokat látni az asztalukon. Szerencsére, a nagykereskedelmi láncok már kínálnak megfelelő alapanyagokat, amelyekből hihetetlenül széles kínálatot készít az Angliában is dolgozó, remek szakács és csapata.

Bertli Marikának számos kedvence lehetne itt, ő mégis a Mexican Wok zöldséget imádja, amelynek alapanyagai közé tartozik a garnélarák, a paprika, a hagyma, a csirkemell. Az összeállítás azonban üzleti titok. Tavasztól bővítik a kínálatot magyaros ételekkel is. Nyáron pedig kiülhet a vendég a teraszra és koktélozhat kedvére.

A titokfejtés egyébként is arra korlátozódik, mi inspirál egy háromgyermekes édesanyát, aki mindig is a családi vállalkozásokban dolgozott, hogy újabb kihívást keressen? Mint mondja, szereti az emberekkel történő kapcsolatteremtést, azt a jó érzést, amikor minél többen veszik körül. Alapértékként fogalmazza meg a bizalmat, a családszeretetet, a barátok törődését – természetesen különbséget tesz aközött, aki a vállalkozót látja benne, pedig önmagáért, a személyiségéért érdemes valakit barátnak tekinteni

 Felnőtt élete nagy részét Nyíregyházán töltötte, de ha rátör a honvágy, autóba ülnek és irány, a szülői ház! A hegyek között, a természet varázslata után a szülői ház soha el nem múló, megnyugtató élménye, a boldog zsongás, amely körülveszi és elragadja lelkét egy emelkedett világba – ez megismételhetetlen. Egyébként is keresi az utat a boldogsághoz, kergeti a kék madarat, amelynek sikeres fokmérőit a családi szeretetben, a gyermekei útjának egyengetésében, a menedzselésükben és a vállalkozás irányításában igyekszik megtalálni. Megragadni az időt, megélni a felejthetetlen perceket, mert az sólyomszárnyakon repül, visszahozhatatlanul.

Az örök optimista Marika, ha kikapcsolódásra vágyik, a kirándulás és a zene nyugtatja meg. 

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.13. 17:25

Zsoldos Barnabás vadásztörténetei

markazi_vadaszat_001.jpgFurcsa viszonyban vagyok a számokkal. Magam 12-én születtem, amely tudvalevőleg a tökéletességet jelenti – csak feleségem ne olvassa ezeket a sorokat –, s mi ezen a napon kezdtük három napra tervezett vadászatunkat, Markazon Bugya István szemészorvos barátommal és Kohajda Csaba erdésszel. Nos, a számmisztika nem jött be, mert nem láttunk semmit. Amikor késő este ágyba kerültem, arra gondoltam, valószínűleg meg kell vizsgáltatnom a szememet. Majd megbeszélem Istvánnal, és ezzel a jó érzéssel aludtam el, mert részemről elintézett volt a dolog. Azóta is… Meg egyébként is, nincs az a csinos nő, akit ne vennék észre, tehát nagy baj nem lehet. Az esti, szóró-közeli várakozáshoz tartozik, hogy az erős szürkületben muflonokat véltem látni. Kiderült a Mátra csapdájába estem. Az utolsó mátrai vulkánkitörés óta ott fekvő kőtömb tévesztett meg, amiről azt gondoltam, hogy figyel bennünket.  Nos, ezért fogalmazódott meg bennem a szemvizsgálat szükségessége. De mondom, nincs a fiatal csinos nő, akit észre nem vennék. Ergo, nagy baj még nem lehet a szememmel. 

Másnap hajnalban korán ébredtünk, Csaba a svájci Omega órát meghazudtoló pontossággal érkezett. A gyors haditanács után – ők értették egymást, tudták melyik vágás, lénia, patakmeder merre van – egy bizonyos pontig mentünk barátom ISUZU terepjárójával, amely először vett részt igazi vadászaton. A terv az volt, hogy elejtem azt az őzbakot, amelynek agancsa egészen különleges.  István átadta nekem az elejtés jogát.  

A bak tartja a területét, szinte naponta látják Csaba és kollégái. A fiatal erdész, mintha olvasott volna gondolataimban, de az is lehet, hogy előző este beszéltem neki, arról, hogy nem lesz belőlem hegyi vadász, mert nem szeretem, ha a tüdőm majd kiköpöm, hogy levegőhöz jussak. Mit ne mondjak, még ma is hálával gondolok rá, mert határozottan kijelentette, innen lefelé cserkelünk, s majd az aljban találkozunk a doktor úrral. A feltételezett helyeket Csaba mozgásából is érzékeltem, rendszeresen és hosszan távcsöveztünk, leültünk egy-egy fatörzsre vártuk a markazi daliát.

Gyönyörű világba cseppentem, csönd, békesség, nyugalom körülöttünk. A hajnali nap sugarai a madarak kedvét is meghozta. Zengett az erdő, de az is lehet, a vendégnek kijáró koncertet hallottam, csak nem vettem észre, hogy Csaba „vezényli” a világ legszebben muzsikáló zenekarát, amelyben a cinkék, pintyek, őszapók, rigók játszották a prímet. Különösen a sárgarigó volt elemében szinte irányította a láthatatlan zenekart, mikor melyik szólam zengjen szebben. Most a szálerdő következik, véltem felfedezni, most a fiatalosból szóljon a vendég és a Napköszöntő. S mindezt felerősítve adta tudtunkra egy-egy fakopáncs dobszólója, vagy talán a kakukk és a szajkó ide nem illő kiáltozását, rikoltozását akarta elnyomni, mert falsul hatottak az Isteni zenekarban. Gyönyörű koncertben volt részünk Csabával. A kakukk gyermekkorom gyönyörű madara – nem vicc – az én madaram volt. A Tisza ártéri erdejében hallottam először és sokáig. Amikor a Nyírségben és máshol is megszólalt, olyan érzésem volt hűtlen lett hozzám, de azért ma is szeretem. A szajkót nem tudom dicsérni, mert elkiabálja, hogy hol vagyok.  Fecsegős egy madár. Akkor haragszom rá. Máskor viszont gyönyörködni tudok tollruhájában.

Volt időm így mélázni, mert a bak nem mutatkozott, s már majdnem az aljba értünk, amikor egy koca malacaival csörtetett el közelünkben, még mielőtt észrevettük volna őket. A szél elárult bennünket.

Az út végén tisztás fogadott és egy erdészház. Csaba itt élte gyermekkorát. Édesapja is erdész volt. Az alma nem esett messze a fájától, így már nem csodálkoztam azon, hogy apró részletességgel beszélt a környező patakmedrekről, megmutatta a kutat ahonnan a vizet hordta annak idején.  Emlékeiben felidézte a virágzó ház körüli gazdálkodást, amelyet szülei teremtettek meg. De nem maradtak ki azok az emlékezések sem, amikor télen szinte az ablakáig merészkedtek az éhes, fázó őzek és egyéb állatok. Szép, mit szép, gyönyörű gyermekkora lehetett kísérőmnek itt Isten szabad ege alatt.  Éppen befejeztem a gondolatsort, amikor megérkezett István és kísérője. Ők sem találkoztak senkivel és semmivel. De, nem is csodálkoztam ezen, mert eszembe jutott péntek van és 13-a.  Mindenesetre úgy váltunk el este még minden jóra fordulhat…

Újra felfelé kapaszkodott az ISUZU. A már ismert helyen megálltunk és eldöntöttük Csabával, hogy a Kavicsoson haladva talán találkozunk muflonokkal. A távcsövezés, a hallgatózás egymást követte, de semmi árulkodó jel, „semmi hang az ünnepélyes csendben” -, jutottak eszembe Petőfi szavai, s nem véletlenül, ő sem szerette a hegyeket.  Egyszer csak Csaba lába gyökeret eresztett, mert hosszan kémlelte a szemközti hegyoldalt. Ott a bekerített fiatalosban van egy spíszer bika és egy tehén. Igen ám, de előttünk a Vár patak, amelyben nincs víz, de a meredek hegyoldalon le kell ereszkedni legalább kétszáz métert, majd fel háromszázat, hogy a Biske nevű hegy aljára átmenjünk.   Csaba kérdően nézett rám.

– Vadászni jöttem, Csaba nem a teraszon üldögélni. Induljunk!

Nem részletezem nagyon, de az biztos, hogy még a muflonok is meggondolják, hogy itt rövidítsék le az utat, ha a szemközti csemete fiatal hajtásaiból akarnak csemegézni. Végre találtam egy kézbeillő botot, aminek segítségével lefelé lassítottam haladásomat, majd a patak túlsó partján feljutásomban volt nagy segítségemre. Hányszor megfogadtam már, hogy a Bockerekből származó, Kovács István barátom készítette mogyorófa célzó bot nélkül nem indulok el a hegyekbe… Legnagyobb örömünkre a szarvasok gyanútlanul csipkedték a friss hajtásokat.  Csak nem zihálhattam olyan rettenetesen, ha nem hallottak meg. De még nem volt vége megpróbáltatásomnak, mert a szél az aljból éppen a szarvasok felé fújt.  Csabának ez meg se kottyant.  A kocsi úton nagy kerülőt tettünk meg, majd fel a hegyre újabb háromszáz méter következett, hogy mögéjük kerüljünk.  Csak el ne essek. A szeder indája, a zöldben nem látható vulkanikus kövek próbára tették az inakat, az izmokat, a gerincet s nem utolsó sorban az egyensúlyozó képességünket. 

Csaba ment elől, megpróbáltam a nyomában maradni, ami többé-kevésbé sikerült is. Egyszer csak kővé meredt, és szája mozgásáról olvastam le, ott a szarvas. Csak még egy lépést engedjen meg, mert nem látom. Igen, most szembe néz velem. Most én válok szoborrá, hogy az ünő el ne ugorjon.  Érzem, Csaba várja, hogy cselekedjem. Lassan emelem a 7x64-es Zastavámat az arcomhoz, majd átvillan az agyamon, szabadkézből kell lőnöm. Nincs más választásom. A nyakából látszik bő tíz centiméter és a feje magasodik ki a tölgy csemetéből. A lövés után kísérőm már levett kalappal teszi meg a köztünk lévő két lépést. Az ünő egy lépést sem tett a lövés után.

– Gratulálok – mondta, hangjában az őszinteség és az öröm egyaránt benne volt. Kezet fogtunk, sőt meg is öleltük egymást, ami teljesen természetes volt, mert megdolgozunk a sikerért.  Az aljban került kalapom mellé a töret, az ünő szájába az utolsó falat, s elkészítettük fotókat is. István, aki hallotta a lövést megnézte az óráját. Péntek 13-án 17 óra 50 perckor került terítékre, a Mátrában elejtett első vadam. Összenéztünk, s mind a hárman tudtuk még nagyon sok idő van sötétedésig.

Tegnap este azt láttuk, hogy a közeli szórón kilenc órára felették a vaddisznók a kukoricát. Döntöttünk. Én ülök oda, István pedig a közeli másikra lesre.  Csabával közben letegeződtünk, a koccintást bepótoljuk a szálláson, s közben azt is elmondta itt úgy kell lőni, hogy ott maradjon a disznó, mert ha fel felé szalad, akkor sem, és ha lefelé szalad, akkor sem tudunk utána menni az áthatolhatatlan sűrűben.  Könnyű ezt mondani, fogtam fel szavait. Nem sokáig várakoztunk, amikor ágreccsenést hallottunk, majd megjelent egy tavalyi süldő. Evett néhány szemet a kukoricából, majd a felfelé vezető sűrűbe beváltott. Talán szólt a többieknek, jöhetnek terített az asztal, és nem puskaporos a levegő. Már négyen csámcsogtak a kiszórt morzsolt kukoricán. Csaba halkan súgta a legközelebbit meg kellene lőni, mert gyorsan sötétedik.  Egy lépést sem tett a sűrűk felé. Ott feküdt előttünk, fél kilenc után nyolc perccel. Ezt is Istvántól tudjuk, mert ekkor is megnézte az óráját. Csaba csak annyit mondott, mesélhetnek nekem arról, hogy péntek, 13-a nem hoz szerencsét.

Azóta én sem tudom, hogy 12-e, vagy 13-a a tökéletesség napja.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.12. 17:05

Bíró Ernő akvarellje

10991228_1033143150035697_5170254071646451693_n_2.jpg

16x25 cm. akvarell, papír.

2013.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.11. 18:37

Balogh Géza horgásznovellái


bg1 20 400.jpgA nyár olyan hirtelen libbent közénk, mint valami szeleburdi csitri. Az öreg tölgyek alatt még el sem nyitott a gyöngyvirág, még a fészekben pislogtak a varjúfiókák, mikor nekiveselkedett a Nap, s zuhogni kezdett a fény.

Két hét múlva aztán más kezdett zuhogni.

Az eső.

Vastag, fekete felhők úsztak alacsonyan az égen, s esett, esett. A nyarat pedig ledöntötte a láz. Egy erdőszélre szorult kövér bodzabokor alá húzódott, s mikor június derekán csillapodott a láz, és kidugta fejét a lombok alól, nem akart hinni a szemének: már nem látott át a burjánzó gaztengeren.

– No, megálljatok! – húzta össze szemöldökét  a nyár, s attól kezdve vége lett a dudvavilágnak!

Előbb csupán kis szelíd szél támadt, majd szakadozni kezdtek fenn a felhők is.

A töltést kaszáló férfiak megálltak a munkában, kigombolták mellükön az inget. Felnéztek az égre, megtörölték a homlokukat.

– Hál' Istennek...! – sóhajtották. – megszárad legalább a szénánk.

Néhány nap múltán a szúnyogok is csendesebbé váltak, a felhők pedig végképp eltakarodtak az égről. Aztán a szénát is behordták, csak a száraz illatuk maradt a mezőkön. Meg persze a tömérdek szöcske, akikre gébicsek vadásznak, s ülnek tele beggyel az út menti kökénybokrokon.

Jó hete tart már az irdatlan meleg, s alig várjuk, hogy lerúgjuk lábunkról a csizmát. Ülünk az árnyékban, egy frissen tört ficfaággal legyezzük magunkat.

Az imént csörtettünk át a vastag bozóton, s azon tűnődtünk, miképp bírta el azt a rengeteg portékát a kis Trabantunk. Fürödhetnénk is éppenséggel, hisz alig ötven lépésnyire a Tisza, de kinek van kedve most átvágni a tűzforró homokon. Fürödhetünk még épp eleget!

Heverészünk hát a parton, s várjuk az öreg Valóczkit.

Valahol itt járhat már az alsó kanyar végén, csak éppen a vízre hajló fáktól nem láthatja az ember. Csónakkal jön, hogy átkelhessünk a túlsó partra.

Ott ugyanis jár a márna, a kecsege. S a kérészeket is meg tudjuk szedni, legalábbis ő ezt ígérte, mikor legutóbb nála jártunk.

Kint üldögélt egy birs alatt, egykedvűen cigarettázott.

– Ó, nem repül még a kérész... korán jöttek! – legyintett, pedig június végét írtuk már akkor. – Egy hét múlva..., talán kettő.

– És ha lekéssük...?

– Bíz' az meglehet – bólogatott együttérzően.

– Nem' tudna üzenni?

– Hát..., éppenséggel. Csak az a baj, hogy összevesztem a postással. Pedig telefonon lenne a leggyorsabb.

Most mi legyen, néztük az öcsémmel egymást, s veszni láttuk a reményt. Ám később felvidult a tekintetünk.

– Nem lehetne kiengesztelni valamiképp?

– Nehezen. Bár, hogy most mondják..., szereti a pálinkát. De csakis a szilvát!

Még aznap este kerítettünk a faluban egy tisztes üveggel, s beállítottunk a vén Valóczkihoz.

– Itt a szilva... Átmegyünk hozzá?

– Minek? – nézett ránk riadtan. – Este van már, majd én elviszem neki reggel.

Lestük, vártuk az üzenetet napokon át, s már kesernyésen másik kiránduláson törtük a fejünket, mikor aztán másfél hét múltán megcsörrent a telefon.

– Maguk azok...? – hallottuk messziről az öreg rekedt, reszelős hangját. – Készüljenek! Virágzik a Tisza.

– Hála az Úrnak, köszönjük! – örvendeztünk, de ezzel még nem volt vége a beszélgetésnek.

– Ne nekem köszönjék, hanem a postásnak. Egyébként azt üzeni, jó volt az a kis pálinka, hol főzették...!?

A vén betyár, kacagtunk az öcsémmel, fogadjunk, hogy nem is ivott abból egy kortyot sem a postás.

Mert ki hallott már olyat, hogy egy postáskisasszony panyolai szilvát kíván...!?

Lassan, álmosan múlik a délután, tán már aludnánk is vígan, ha nem lenne ez a rengeteg pőcsik, vízi darázs. Mintha ló rúgná meg az embert, mikor a hátunkra szállnak.

Alvásról így szó sem lehet persze. Ám egyszer csak azt veszem észre, hogy Balázs már javában horkol, s az én pilláimhoz is vasvilla kéne támaszték gyanánt.

Csak a nap nem álmos, igencsak igyekszik az égen. Halk szellő támad, a levelek közt apró riadalom. Lágy zizzenések futnak szét a parton, s a forró homokon felemeli fejét egy zöld hátú gyík. A túlparti dűlőutakon valami fogolycsapat bogarászik, s hogy felsóhajt a délután, a legvénebb kakas éktelen cserregésbe kezd...

Erre riadok én is, meg arra, hogy valaki keményen tapossa a fövenyt.

– Így aztán könnyű. Repülhet a kérész...

A vén Valóczki áll a fejünk fölött, s mutatja a nap állását.

– Maguk aludni jöttek!? Ezért kár volt felevezni ezen a büdös kemény vízen.

Kábán ülünk a napon, mert az árnyék rég eltűnt már a fejünk felől, s most valahol az ártér pocsolyáira borul, ahol békák lesik a szilaj szúnyoglegényeket, akik azt hiszik, még mindig, hogy övék a világ..., éljen a szerelem.

Vagy nem is a szerelem hajtja egymásnak őket?

Fene tudja. Ám mindez a legkevésbé sem izgatja vendégünket.

– Na megyünk..., vagy maradunk!? Mert ha maradunk, leveszem a kalapom. Könnyítsen magán az ember ebben a kutya melegben.

Mint juhász a kampósbotjára, a csónaklapát nyelének támaszkodik, s néz át a vízen. Szakadt, meredek ott a part, s úgy rohan alatta a víz, mintha csak űzné valaki. Egy-egy bedűlt fa, megbontott kövezés, s tajtékzó, zuhogó áradat.

Hol a márna, a kecsege, ha nem ott!?

A Tisza alig kőhajításnyi széles, néhány evezőcsapás csupán a túlpart. Ám nem ilyen sodrásban. Mire észbe kapunk, már lent imbolygunk vagy kétszáz méterre az eredeti céltól. Igaz, én kezelem az evezőt.

Pontosabban, Valóczki szerint az evezőt, aki látván küszködésem, enyhe rosszallással megcsóválja a fejét.

– Na, adja ide! Úgy látom, nem szokta a cigány a kaszát.

Nagy nehezen megfordítja a ladik orrát, s nekidűl a sodrásnak. Addig mesterkedik, hogy már egészen a partot súrolja a csónak oldala, de tudja ő, hogy mit csinál. Itt már visszafelé áramlik a víz, csak irányítania kell a megpakolt hajót.

Öcsém kiugrik a partra, széles, lapos követ keres, hogy azzal súlyozzuk majd le a ladik farát. Már be is lép a botok, meg  a szákok közé, mikor felszisszen.

– A betyárját...! A bágert a túlparton hagytuk.

Áll kétségbeesetten, ölében azzal a böhöm nagy kővel, én meg szitkozódom csendesen, hisz még a kérészt nem szedtük meg. Mire horgászni kezdünk, a nap is lemegy talán.

Csak az öreg pöfékel egykedvűen, s veti oda foghegyről Balázsnak.

– Itt fogunk hálni? Mért nem húzza már ki a hajót arra a kis nyelvre!?

– Nyelvre...? Milyen nyelvre?

– Nem látja a bokor megett azt a kis halmot?

Látom. De attól még nem jön át a báger hozzánk.

– Minek jönne?

Dühösen hajítja a csikket a vízre, de lenyeli a mérgét, már a bozótban csörtet egy lapáttal, s leszól a meredek partról.

– Ehun van ni! Megteszi...?

Hatalmas szívlapátot lendít a magasba, amilyennel a nagydarab szenesemberek dolgoznak, s a mi arcunkról nyomban lehervad a mosoly.

Mert azt a lapátot, még így pucéran is alig bírjuk megemelni. Mi lesz itt, ha lenyomjuk az iszapba? Nincs ember, aki kirángassa onnan.

Legfeljebb az öreg Valóczki.

Ránk néz, meghúzza a száját a bosszúsan. Iszik egy korty pálinkát, majd letolja a nadrágját. S lemerül mellig a vízbe.

Nyomja, forgatja a lapátot, majd elkáromkodja magát. Mert alighogy megemelte, a víz már el is sodorta róla az agyagot.

Ám a második szúrásnál elégedetten nyög, s a partra zúdít egy kisebb szekérre való iszapot.

Tele van vékony, sötét lyukakkal, melyek pillanatok alatt megelevenednek. Apró, sárgás-fehér férgek igyekeznek potrohukat előretolva a fényre, a lustábbakat egy-egy marék vízzel nógatjuk gyorsabb mozgásra. Már tucatnyinál is több nyüzsög a dobozban, s mikor megkapjuk a második szállítmányt, az öreg megszólal.

– Elég lesz... evvel már kibírják.

– Ugyan, dehogy lesz! – elégedetlenkedünk.

– Még el se fogy.

– Ez...!? Egy óra alatt elhorgásszuk.

– Utána már nem is lesz rá szükség. Mert úgy fog szállni a kérész, mintha csak jégeső esne.

Nézünk az égre, úgy hét óra körül járhat, és fogalmunk sincs, honnan veszi azt, hogy a jégeső elbújhat majd a mai kérészmenés mögött. Mert mi az égvilágon semmi jelét nem látjuk annak.

Hacsak azt nem, hogy messze, nyugaton feltűnik egy kövér, fekete felleg, s tart felénk komótosan. Amúgy szép, készülődő nyári est a társunk, meg egy halom, nyüzsgő kérészálca.

– Te, nekem gyanúsak ezek a férgek! – forgatja Balázs a dobozt. – Tavaly mintha nagyobbak lettek volna.

– Miért... mikor szedték? – elevenedik meg az öreg.

– Ilyentájt. Tán két, vagy három héttel hamarabb.

– Akkor meg mit csodálkoznak?

– Mit..., hát ezek visszafelé nőnek? – nézem most már én is ferde szemmel a dobozt.

Az öreg morog, hümmög, fészkelődik, majd elneveti magát. Már ha kacagásnak lehet nevezni az ő száraz, rekedt kaffanását.

– Úgy látom, hiába tanítja magukat az ember! Nem látják, hogy ezekbül már kirepültek a három évesek...!? Ezek két évesek mind!

A ladikot keresztbe állítja a folyón, s mikor leengedi a követ, azt mondja csendesen.

– Kezdhetik!

Én még szöszmötölök, rendezkedem a csónak alján, de Balázs már méri a mélységet.

– Nem sok – szól hátra –, legfeljebb négyes. De öt biztos, hogy nincs.

Nagy, lapos ólmokat kötünk a zsinórra, Valóczki ezt sem hagyja szó nélkül.

– Minek arra akkor súly!?

– Hogy a víz el ne vigye.

– Kicövekeltem én már ezt a hajót!

Szívjuk a fogunkat, hisz most az egyszer igaza van a vén betyárnak. Elég lett volna egy kisebb gömbólom..., az is leszáll a fenékre. Innen azt sem viszi ki a sodrás, s a hal sem fog gyanút.

De most már mindegy, semmi kedvünk megint szerelni.

Három, négy álcát is húzunk a horogra, s nézzük a vizet, a hátán úszó apró ficfaleveleket.

Balázs még mindig szöszmötöl, mikor megrezdül a véknyabbik botom csúcsa.

A sodrás, legyintenék, de az öreg már tekeri is az orsót.

– Bucó..., orsóhal lesz – mondja, s minden különösebb csinnadratta nélkül beemel a csónakba egy szép, ezüstös testű gardát.

– Na, ugye...! – kajánkodunk, de azért örvendezünk is egyben az errefelé ritka zsákmánynak. Ám azon nyomban meg is hűl a vér az ereinkben.

Mert rögtön visszahajítja.

– Most mit csinál?.

– Csak nem fogják kiröhögtetni magukat ezzel a nyamvadt kardhallal...!? Mit szólnának bent, a faluban, ha meglátnák!?

A hajó oldalának támasztja a botot, sértődötten cigaretta után kotorász. Egy nagy, vastag szúnyog billeg a homlokán, rá se hederít. Mintha csak azt mondaná, Isten teremtménye ő is, neki is élni kell. Furcsa logika, meg kell hagyni..., de mi már nem merünk egy szót sem szólni. Csak vakaródzunk. Meg titokban, mikor látjuk, hogy másfele néz, csapkodjuk az arcunk, a nyakunk, a homlokunk. Hiábavaló persze minden, mert újak, meg újak jönnek. S mind éhesebbek.

Vakaródzunk hát..., ám mit is tehetnénk? Hisz' kapás egy szál sem.

A vízre hajló ágon egy pók ül, jobb híján őt bámulom. Ő meg a Tiszát... Vagy ki tudja? Felőlem nézheti akár a partot is, ahol  a bokrok alján mocorog már az este. A nagy, kövér ficfa is nagyokat pislog, a bokrokra könyököl. Egy-egy apróbb szellőre riad fel csupán, mikor megrebben, és zörögni kezd a part, a sok zsörtölődő szomszéd.

Valami régi, megszáradt kenyérdarabkát rágcsálok, és fel sem tűnik eleinte a furcsa, kereplő hang.

– Prrr...prrrrrr...

A folyó surrog..., vagy mi ez!?

De ekkor már meg is indul az egyik bot, a Balázsé. Rémülten kap utána, s már hajtaná is az orsót, de annak meg sem moccan a karja. Beszorult a fékje, vagy az ördög tudja, mi lehet vele. Csak a bot dolgozik hát, meg zsinór – csak úgy hasítja a vizet. A bot kis híján már a folyót veri, mikor észbe kap végre, s beállítja a féket.

A hal azonban így sem jön közelebb, száguld viszont felénk egy motorcsónak.

Honnan az ördögből keveredett ez elő!? S hogy tudta kiválasztani a legjobb pillanatot...!? Rejtély.

Ám az öreg rá se bagózik. Nyugodtan könyököl a térdén, s azt mondja:

– Meg lesz a' mán. Mit kell izgulni...? Márna.

Persze, mint az iménti „orsóhal” – morogjuk, de tartjuk a szánkat. Minek bosszantsuk magunkat még vele is, van itt baj elég. Rohan a hal, s el sem tudjuk képzelni, miféle náció lehet. A harcsa sokkal lomhább, makacsabb, a kecsege meg  egy-kettőre feladja magát.

Mi hát ez akkor..., tényleg márna lenne!?

Méghozzá nem is akármilyen. Mikor először feljön a vízre, még a vén Valóczki is feltápászkodik.

– Csak ne erőltesse! – szól Balázsra, s a biztonság kedvéért kézbe veszi a szákot.

S ha már a hal itt a keze ügyében, alámerít szépen. Szegény alig piheg már, fekszik csendesen. Három kilósnál is nagyobb, néz mereven előre. Csak a farkával üt erőtlenül egy-egyet a csónak farában.

– Na, el ne sírják már magukat! – reccsen az öreg hangja, és átmutat a túlsó partra.

A palaj mögött sűrű, ártéri erdő..., csak azt látjuk, a sötét, komor tömböt. Meg néhány parányi, sárgás-fehér lepkét. Mintha zsinórban húznák őket, száguldanak eszeveszetten a folyó fölött. Majd hirtelen zuhanni kezdenek, hogy újból felcsapódjanak.

– Látják... látják!? Kezdi már!

A vén Valóczki egy késsel mutogat, a falat is megállt a szájában, csak a kérészek mennek, özönlenek a parton.

Persze, a túloldalt. Mert nálunk egy szál sem.

A nap eltűnt már, mi észre sem vettük, s megbabonázva bámulunk át a szemközti partra.

Mintha csak megfordult volna a Tisza! Már valóságos kérészfolyam hömpölyög a víz fölött –., akárcsak hóvihart nézne az ember. Kihalt az utca, csak a szél fúj, hordja, csapja a havat a néma éjszakában. S egyre erősebb a vihar, mind sűrvebbek a pelyhek... Sosem lesz tán vége ennek az orkánnak!

– Kop-kop... – jut el lassan a tudatomig, hogy az én botom kocogtatja a ladik oldalát.

Csak fél szemmel pillantok oda, hisz a másikkal a kérészek násztáncát lesem, de mind erősebb a kocogtatás.

S már nem csupán hajlik..., de megy is a bot!

– Elmegy! – bukik belőlem ki kétségbeesetten a szó, de mintha csak a falnak beszélnék.

Rám se hederítenek.

Mint két gyermek, állnak a csónak orrában, s lepkékre vadásznak. Csapkodnak a cikázó kérészek után a két, hosszú nyelű szákkal.

A hal pedig megy, megy rendületlenül.

Próbálom szorosabbra állítani a féket, ám így meg a bot hajlik nyomban karikára. A zsinór tán még bírná is, de ez a bot...!? Húsz évnél is öregebb már, álmomban se gondoltam, hogy egykor ilyen szörnnyel akadok majd össze.

Hajlik, ropog a dereka, becsületére legyen azonban mondva, küzd rendesen. Nekem csak tartanom kell, a hal fárasztja magát. Megy jobbra, megy balra..., de mintha most valamit engedne. Csak egy-egy gyengébb rúgás, s jön, araszol egyre közelebb hozzám.

Már itt ténfereg valahol a csónak előtt, mikor megemberelem maga.

– Hé...! Hol a szák!?

Az iménti, réveteg kérészezők nyomban megelevenednek. Egyszerre nyúlnának érte, ám mikor meglátják a halat, megdermed kezükben a háló...

Hát még bennem a lélek!

Mert feljön a vízre egy akkora harcsa,  akár egy uszadékfa.

Van benne vagy tíz kiló...

Az öreg kap először észbe. Kifordítja a szákot, rázná ki belőle a rengeteg kérészt, ám azok az Istennek se akarnak kibújni onnan. Mintha csak bogáncs kapaszkodna a hálószemekbe.

A hal persze nyomban megérzi a mozgást.

Tétován csap a farkával kettőt-hármat, s lassan megindul. Nem baj, gondolom, hadd menjen, csak meg ne vaduljon. Mert ha megfeszül az öreg zsinór...!

Mit mondjak...? Megfeszült. S oly' vígan lengett a bot csúcsán a vége, mintha csak győzelmi lobogó lett volna.

Mit tehettünk volna, bámultunk a harcsa után. Csak néhány buborék jelezte a nyomát, de Isten látja lelkünket, cseppet sem bánkódtunk.

Ők ketten legalábbis...

Még el sem tűnt a harcsa, máris fordultak az ellenkező irányba. Akkorra megszűnt már a „hófúvás”, lent a vízen sodródott a rengeteg kérész. Azokat halászták nagy igyekezettel.

Később feltekertem a botokat, s szembe fordultam a Tiszával. Egy-egy magányos kérész bóklászott még az égen, néztem, találnak-e vajon párt maguknak.

Aztán felszedtük a horgonyt, eloldottuk a kötelet. Mire átértünk, öreg este volt már, s forgattuk, csodáltuk az öcsém zsákmányát. A márnát, a kérészrablók titokzatos halát.

Csak bennem sajdult fel egyszer-kétszer a kérdés: az én harcsám vajon most merre járhat?! Találkozunk-e még vajon ebben a világban? 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.10. 17:40

Az Esze Tamás Tsz egykori könyvelője

Tarpa 

szszb_31_es_szecsi_zoltanne.jpgNem életben tartott, hanem élő hagyomány az Árpád utca ma is tekintélyt parancsoló szép portája. A tornác oszlopainak faragása, a belső tér mennyezetének vaskos gerendái, deszkái emlékeztetnek arra a korra, amelyben még nem lehetett helye az idegen ízlésnek, amikor még a beregi ember tájban gyökerező tapasztalata, és az abból fakadó szépérzék vezette az ácsok szekercéjét – és az asszonyok keresztszemest hímző áldott ujjait.

– Vegyen ebből a mézes süteményből – kínál a kávé mellé ropogtatnivalót vendéglátóm. – Nagyon szeretik a gyerekek is – teszi hozzá.

Szécsi Zoltánné megélte azt a kort, amikor az embereket hétköznapi valóságként vette körül, amit ma hagyományként tartunk számon. Haja ezüst, pillantása fiatalasszonyos, mozgásán sem látszanak az évtizedek. Az egykor sporttal kapcsolatos esztendők annál inkább.

– Tősgyökeres tarpai családból származom – kezdi az elején élete történetét. – Édesapám a háború után a földjeink területe alapján középparasztnak számított. Éppen csak nem minősítették kuláknak…

Simon Mihály igyekvő dolgos parasztember volt minden újra nyitott lelkülettel. Elvégezte Mátészalkán a későbbi Mezőgazdasági Technikum elődjeként működő gazdaképző iskolát. A községben az elsők között telepített almást. És sorra érkeztek a gyerekek: Margit, Klári, Andor.

– Nagy szeretetben és hitben nevelkedtünk. Édesapám azt akarta, hogy minél többre vigyük, ezért nagy gondot fordított a taníttatásunkra – mutat rá Margitka, milyen indíttatásból került a közben igen nagy tekintélyt szerzett szalkai iskolába ő maga is. – A Baross László Mezőgazdasági Technikum mindenünnen vonzotta a fiatalokat – folytatja. – Nagyon erős felvételi volt, ám Tarpáról sokan bejutottunk.

A középiskolás évek minden ember életében az aranykort jelentik. Simon Margit kamaszéveit illetően különösen igaz ez. A tanulás mellett része lehetett az akkor országosan ismert és eredményes NB II-ig jutó kézilabdacsapat győzelmeinek. Jó szívvel emlékezik az egykori sikerkovácsra, Sillye tanár úrra.

– Kipróbáltam a diszkoszt is, imádtam a sportot – adja magyarázatát ma is könnyed mozdulatainak. – Nagyon jó érzés volt Tatán edzőtáborozni, a Népstadionból bronzéremmel kijönni.

Érettségi után a fiatal lány hazajött, a megye egyik legjobb termelőszövetkezetébe. Üzemgazdászként kezdte, de már azon az őszön beiratkozott a képesített könyvelői végzettséget adó tanfolyamra. A számok és a valós gazdasági folyamatok közötti kapcsolat világa lett az élete. Rövid idő múlva már mérlegképes könyvelő.

– A tsz virágkorát, és a hanyatlását végigéltük az urammal – foglalja össze azokat az évtizedeket, amelyeket ma már “múlt rendszerként” emlegetünk.

Szécsi Zoltánnak szól a többes szám, aki egy másik tarpai gazdacsalád sarjaként ugyanabba az általános iskolába járt. Miután elvégezte a Debreceni Agrártudományi Egyetemet, ő is az itthoni tsz-ben hasznosította a tudását. 1966-ban vette feleségül Simon Margitot.

– Az ő élete a gazdálkodás volt – ad betekintést Margitka az egykori családi munkamegosztásba. – Főmérnökként ideje nagy részét lefoglalta a tsz, a gyerekek nevelése inkább rám hárult. Én pedig, ahogy a szüleimtől láttam, igyekeztem úgy terelgetni őket, hogy boldoguljanak az életben.

A két fiú közül az első 46 éves, apja nevét viszi tovább. A névadást igen sok tényező befolyásolja Szécsiéknél. Zoltán fia, a 21. esztendős Alex második neve Mihály, mert nagyapja születésnapján látta meg a napvilágot, aki Mihály névre hallgatott.

– A kisebbik fiam Szabi, a kisunokám pedig Flórácska – melegszik bele Margitka a nevek világába. Tarpán addig még senkit nem hívtak Flórának, csak az én édesanyámat. Ma pedig már sokan használják…

Elteltek a dolgos évtizedek, a gyerekek kirepültek, élik a maguk életét. Szécsi Zoltán, a férj, az apa, és a nagyapa ötvennyolc évesen eltávozott az élők sorából. Gazdag és tiszteletet parancsoló pálya zárult le, ami azzal teljesedett volna ki, ha látja leszármazottai hozzá méltó módon sikeres, tiszteletre méltó életet élnek.

Margitka napjainkban is a család központjának számít. Abból a szempontból mindenképpen, hogy akárhová pillantok a házban, a szeretet kézzel fogható jeleibe ütközik a pillantásom. A faliórából az unoka képe néz rám, a képeken körbe a szobában mosolygó családtagok… Szécsi Zoltánné mindenkinek minden dolgát számon tart. És mindenki az övét.

– Szabi kivágta az almafák egy részét, mert új fajtát ültet. A régivel tüzelek – mondja, amikor kinézünk az ablakon. – Mindig valami újdonságon töri a fejét ez a fiú. És titokzatoskodik, nagyon szeret meglepetést szerezni. Most is tervezget valamit, hogy március 1-én lesz a 70. születésnapom. Látom a szemén…

Szécsi Szabolcs szülőhelye polgármestere immár második ciklusban. Büszkeséggel és féltéssel beszél róla az édesanyja. Éppúgy, mint a többiekről. Már éppen búcsúzkodom, amikor megcsörren a telefonja.

– Sikerült a vizsgád édes csillagom? – Mint a felkelő nap, úgy sugárzik a tekintete. – Az unokám, Alex – súgja. – Jaj de jó, drága annyira örülök. Tudom, hogy még van egy, de most pihenj, biztos elfáradtál, kicsim.

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.09. 16:47

funny-pictures_picphotos_net.jpgA közelmúltat korjelző szavakkal és szituációkkal egy dráma is felidézheti. A szocialista érát például Szakonyi Károly jól ismert Hongkongi paróka című vígjátékával elevenítsük fel! Amolyan retró színházba invitálom a kedves olvasókat. A főszereplő Sas Kálmán, Sas elvtárs, ahogy hangzott akkoriban a tekintélyt parancsoló titulus, az Aeroimpex igazgatója, s miközben eljutott a ranglétra legfelső fokára, s egy nyugati, frankfurti kiküldetésben bízik, aközben a felesége és a szeretője között őrlődik, hánykolódik. Képmutató életet él, s mind a munkahelyén fontos feladatának, mind a nőknek megfelelni vágyás vezérli. Így például az is fontos teendő, hogy szeretője kérésére beszóljon telefonon a belkerre, hogy jutányos áron vásárolhasson jugoszláv bútorokat.

A komédia mulatságos bonyodalmak közepette mutatja be, hogy nem jó dolog, ha valaki vezető beosztásban megfeledkezik a múltjáról, és természetétől idegen életstílust próbál utánozni. Mindeközben természetesen Lenin-összest kellene tanulmányoznia, erről azonban kiderül a keresése során, hogy a tévéállvány alatt van négy kötet magasítónak.

Ha azt mondom, hogy a marxista egyetem és a klinkertégla összefüggésbe hozható, először hihetetlennek tűnik. Íme, egy részlet ennek bizonyításaképpen, mire volt hasznosítható a felsőfokú iskola, konkrét és átvitt értelemben. Sas elvtárs a feleségét, Marát így biztatja az akkoriban státusszimbólumnak számító hétvégi ház építése kapcsán:

Édesem, a klinkertégláknál nincs fontosabb, égetőbb gondunk. Beszélek az ottani gyárigazgatóval, együtt jártunk marxista, esti egyetemre.

Az egyik párbeszédben a feleség emlékezik vissza a régi lakásukra, bamba férjének címezve a megrovást, magyarázva, hogy miért kellett átköltözniük.

Csak felfogtam, hogy mi illik a rangodhoz. A beosztásodhoz. Gondold el, a józsefvárosi földszintes lakásba meghívni valakit a kollégáid közül. Vagy egy külföldi ügyfelet. Hm! A lichthof szomszédságában.

A lichthof bizonyára sokaknak ismeretlen szó, magyarul világítóudvar, egyfajta belső udvar, emeletes házak aknaszerű szűk udvara, amelyre a mellékhelyiségek ablaka nyílik. Szolgálhatja a szellőztetést is (pl. a konyha, fürdőszoba, mellékhelyiség mellett, mögött vagy előtt), ez esetben néha nem több egy függőleges, szűk udvarnál vagy aknánál az épület belsejében. Szolgálhatja azonban a környező helyiségek természetes fényellátását is (ezért is „világító”) – ilyenkor általában nagyobbra méretezik.

A 70-es évek közepén a pénz értékét mi sem mutatja jobban, mint az egyik díszletező munkás következő mondata:

Most mi is elteszünk havi száz forintot a bankba.

S ugyanő visszaemlékezik a közelmúltra egy mozgalmi dallal:

Sződd a selymet, elvtárs, selyemből lobogót!

Úgy vélem egy-egy ilyen színházi előadás megbeszéléssel együtt a diákoknak akár egy komplex történelemórával is felérhet.

(A kép forrása: funny-picture.net)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.09. 09:22

Írta: Ésik Sándor

 (Mottó: Sanyikám, én úgy ki tudom magam pihenni a
magaslesen, hogy azt el se tudod képzelni… Zs.B.)

hetedhet_holdvilag_esik_zsofia_illusztracioja_kicsi_1_masolata.jpgA koromfekete égen fehéren izzó hold korongja vakítóbb világosságot vont a környező dombokra, mintha maga a nap sütötte volna a szelíd zempléni lankákat. Géza szeme még a szőlősorok között is végigfuthatott, egészen a másik emelkedő tetején álló faházig. Nézett is nagyokat a mi Gézánk. Ült a vadkörtefa szúrós ágai közötti villában, és próbált mozdulatlan maradni. Lehetett vagy húsz fok hideg, csend volt, fülhasogató csend.

A mi Gézánknak ez volt az első éjszakai vaddisznólese. A társaság már egy éve befogadta, augusztusban, és ő a kacsaszezonban bemutatta, mit tud. Volt olyan lövése, hogy a gácsér pontosan a lába előtt ért földet. Túl volt tehát az avatáson is, amely errefelé abból állt, hogy az esti tábortűz mellett minden vadász csapott egyet a fenekére, az erre a célra levágott leveles éger ággal. A sajgó, harmatos bőr fájdalmát előbb ketchuppal, később jóféle francia mustárral enyhítették. Géza eltűrte a dolgot, hiszen tudta, ezen mindenki átesett, és a következő szezonban már az avatók között nevet majd a zöldfülűeken.

A vadkörtefa kissé törte az alsó felét, ennek ellenére nagyon jól érezte magát. Harapta a friss levegőt, nézte párálló leheletét. Elmerengett és várt.

A felvezető vadász szavait morzsolgatta fogai között. A szemközti dombon álló háztól idáig nem kevesebb, mint hat lesen maradoztak el a társai. A vadászmester mindenkinek, így neki is a lelkére kötötte:

− Hajnalig nincs visszaút, mert aki elindul, azt az előző vadkannak vélheti, és máris megvan a baleset.

A mi Gézánk halványan ellenvetett.

− Ebben a holdvilágban ez kizárt dolog.

A vadászmester ingerülten állította meg a menetet. Levette Géza válláról a fegyverét, a csövén át mind a ketten megnézték a Holdat.

− Van lőszer ebben a puskában? − kérdezte tanító bácsisan.

− Nincs − felelte a mi Gézánk.

− És mégis: van a világon töltetlen puska? − kérdezett ismét a vadászmester. − Nincs − ismételte a vadászat legelső íratlan szabályát a megszeppent tanítvány.

Több kérdés nem lévén szótlanul ropogtatta tovább a havat a lesek felé a kis puskás csapat. A holdfény vakítón szikrázott a fegyverek csövén.

A mi Gézánk a domboldalon lefutó horhos felől várta a reménybéli kant. A vadászházban szebbnél szebb agyarak hirdették az itteniek szerencséjét és ügyességét. Van ezektől még szebb is, mondogatták társai, amikor indulás előtt végignézték a kollekciót. Úgy felcsavarták az olajkályhát, mintha nem is vadászni készültek volna. Semmi sem mozdult, még szellő sem járt. Olyan csend volt, hogy a mi Gézánk maga is megijedt keményre fagyott bőrdzsekijének ropogásától, amikor megnézte az óráját. A számlapon még a Swiss Made felirat is látszott a karima alatt. Éjfélre járt. Gézát az első meglepetés nem egy kapitális kan képében érte ezen az éjszakán, hanem abban, hogy nem találta a lábát. Ez úgy történt, hogy derekának megropogtatása után le akart könyökölni a térdére. Le is könyökölt, de csak a karja érezte a felső lábszárát. Lábai érzéketlenre zsibbadtak. Még jobban elszörnyülködött, amikor harisnyája alá nyúlva jéghidegnek érezte a bőrét, rajta pedig tövisként szúrtak a szőrszálak. Gézánkon erőt vett a halálfélelem. Odavolt már a kirobbanó jókedv. Kétségbeesetten ereszkedett le a fáról a karjai segítségével, mint egy béna akrobata. Aztán lenn addig paskolta, mozgatta elgémberedett tagjait, hogy lassacskán visszatért beléjük az élet. A fa felé fordult, hogy könnyítsen feszülő hólyagján. Majdnem rosszul lett, amikor ráébredt, nem csak a lába zsibbadt érzéketlenre.

A mi Gézánk tehetetlenül meredt a holdra, melynek ellenségesen vigyorgó képe lassan vándorolt a másik dombon lévő házikó felé. Géza tudta, hogy neki reggelig semmi reménye nincs, nem mehet sehová, legalábbis arrafelé nem, hiszen lelövik, mint egy kutyát. Megpróbálta maga előtt felidézni a környék térképét, merre indulhatna el valamilyen lakott hely felé. Semmi okos nem jutott eszébe. De hiszen éppen ezért szerettek errefelé cserkelgetni, mert jó nagydarab elhagyatott vadon a tájék. Vajon a többiek hogy bírják, kesergett magában. Nem öltöztek melegebben, nem kényelmesebb a magaslesük. Lehet, hogy reggelre mindannyian megfagynak?

Artikulálatlan sikoltás hasított végig a tájon. A mi Gézánk tágra kerekedett szemekkel nézte saját tíz ujját, majd a nadrágját. Képtelen volt begombolni a sliccét, annyira megmacskásodtak ízületei.

Botladozó léptekkel indult el saját csapásukon visszafelé. Aztán megállt, de csak egy pillanatra. Nem eshetek pánikba, mormolta magában. Beosztom az erőmet és visszamegyek. Nem gyorsan, megfontoltan. A lesek előtt már előre kiabálok, akkor nem lőnek meg. Ment, törte a havat. Hosszú fekete árnyéka makacsul követte a fehér szőnyegen. A Hold pedig, mintha csak érdekelte volna a mi Gézánk sorsa, szinte megállt a részvétlen, közömbös csillagokkal tűzdelt égen.

− Józsi, jövök! − rikkantott határozottan az első leshez közeledve, mielőtt kilépett volna a bokrok takarásából. Várt, de semmit nem hallott. Megtapogatta a fülét a sapka alatt, megemelte kissé az irhából készült meleg fejfedőt.

− Józsi, jövök − ismételte. Semmi. Lassan elindult. Úgy érezte magát, mintha kivégzőosztag előtt állna. Óvatosan emelgette fagyos lábait. Lassan a les alá érkezett. Csodálkozva látta, hogy senki sincs fenn. Aha, gondolta, Józsi is fázott.

− Bandi, jövök! − kiáltott a következő les előtt. Itt sem kapott választ a mi Gézánk. Tehát ő sem, állapította meg. Nem érzett már se igazolást saját gyengeségére, se elégtételt, hogy más se bírta ki a hideg éjszakát. Botorkált tovább, és csak arra vigyázott, hogy el ne essen. Puskáját a szíjánál fogva húzta maga után. Valahogy ilyen lendülettel jöhettek hazafelé a Don-kanyarból annak idején odaveszett hadseregünk megmaradottai.

− Bandi, jövök − nyöszörögte időnként, pedig a Bandi lesét már rég elhagyta. Az utolsó métereket úgy tette meg a házikó lámpafényes ablakáig, hogy többször állt meg, mint az egész idevezető úton. Homlokát az üvegnek támasztotta. Leheletétől lassan megolvadtak a jégvirágok, és kirajzolódott a benti látvány. Kihallatszott az olajkályha dohogása, még a vidáman dajdajozó vadásztársak lármája sem tudta elnyomni. Gatyaszárban kártyáztak a fiúk a gyalulatlan asztal körül. A borosflaskák között kolbász, szalonna maradványai hevertek, a hagymából már csak a héja maradt, az is a padlón. A mi Gézánk tekintete a Józsiéval találkozott, aki arcára fagyott mosollyal nézte az ablakban Géza meggyötört képét.

− Józsi, te jössz − csapta hátba a szomszédja. Aztán lassan mindannyiuk arca az ablak felé fordult. A jégvirág kéttenyérnyi foltban olvadt meg, és a mi Gézánk képét olyan kereknek és fehérnek mutatta, mint amilyen a hold volt, odakinn a fagyos éjszakában.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Ésik Sándor tárcái 

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.08. 13:33


00034_12.jpg00011_17_1997_thaifold_bangkok_gyumolcspiac_lany_szuros_tokkel.jpgHúsz éves is elmúltam már, amikor először kóstoltam meg az ananászt. Kétszeres volt az élmény, mert az újdonság mellett ráeszmélhettem, hogy amit addigi életemben egyszerűen savanyú cukorkának ismertem, az bizony ananászízű volt.

00011_22_1997_thaifold_bangkok_viragpiac_lotusz.jpgAzelőtt is, és azóta egyfolytában vágyom rá, hogy egzotikus gyümölcsöket kóstolhassak meg. Vándorlásaim során a nagyvilágban, ha csak tehetem, felkeresem a helyi piacokat. Thaiföld fővárosában nem kell nagyon kérdezősködni, merre menjen a turista, mert lépten-nyomon belebotlani valami kirakodóvásárba. Ha pedig elkezd az ember nézegetni, válogatni, kóstolgatni, előbb utóbb újabb csalódások érik a felfedezés öröme mellett.

Itthon, ha az ember például narancsot akar venni, akkor egy arra szolgáló ládából azonos méretű, színű, minőségű gyümölcsöt szedeget. Pár száz kilométerrel délebbre a klementint, ami egy nálunk nem nagyon ismert narancsféle, a letört ágakkal együtt árulják az olaszok, és hát egy ágon ahány gyümölcs, annyiforma.

Bangkokban meg vakargathatom a fejem, hogy a százféle banán közül melyik az igazi, mert egyedül olyan nincs, mint amilyet itthon megszoktam. Van viszont kosárszámra papaya, ami akkora, mint egy spárgatök. Ketten alig bírunk egyet megenni. Aztán itt van a mangó. Nálunk ugye piros, és savanyú, itt meg zöld, vagyis az én szememnek éretlen, mégis mézédes.

00011_07_1997_thaifold_bangkok_gyumolcspiac.jpgHasonlítgatok. Papaya – sárgadinnye… mangó – vörösszilva… Vagy a papaya mégis inkább az őszibarackra hajaz?  Valami bajom lehet a világgal, mert itt a trópusi égöv egzotikus piacán apám egykori öklömnyi barackjai járnak az eszemben. Azok, amelyekről egy darabban lejött a héj, két darabban elvált hús a magtól, és édes hűs nedvekkel omlottak szét a nyelvem és a szájpadlásom között.

 

00034_16_egy_kis_pletyka_az_uszo_piacon.JPGÉs akkor itt van a gyümölcsöknek azon csoportja, amelynek megismerésére csak azért nem vágytam eddig, mert azt sem tudtam, hogy a világon vannak. A látványosabbja már a séta elején megfogta tekintetemet. Mindjárt hevenyészett névadáshoz kezdtem, addig is legyen mint emlegetni őket, amíg a hivatalos verzióhoz hozzá nem jutok. A tüskés tököt árusító hölgy alighanem látta az arcomon, hogy nem tudom, mi fán terem, ha egyáltalán fán terem, amit kínál. Szétcsapott egyet dzsungelkésével. Belül olyan volt, mint a fiatal, tehát éretlen nagydobosi sütőtök. Aha, jó nyomon jártam a névadással. Durián – mondta, és az arcomhoz emelte. Dögletesen büdös volt. A thai-ok kedvencével nem szabad buszra szállni, és szállodába bemenni. Milyen lehet pálpusztai sajttal megkenve?

***  esiksandor2cm.jpg

 Ilyen szép a világ

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.06. 18:06

Hargitai Beáta akvarellje

szamos.jpg

Szabó Zoltán fotója alapján

21x30 cm. papír  2015.

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.05. 17:45

Zsoldos Barnabás vadásztörténetei 

januar_elsejei_kanom_agyara.jpgJanuár elseje – morzsolgattam magamban a két szót, és azon törtem a fejem, vajon milyen lesz ez az év, úgy általában és egyáltalán. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki nem tudott ezen a napon egy ilyen kérdésre megfelelő választ adni.  Meg egyébként is, ünnep van. Az év első napja.  Mit ne mondjak, unatkozom.

Álmos nem vagyok, mert Hajnal unokámmal átaludtuk az éjfélt, még a szemközti műélvezeti intézmény udvarán eldurrogtatott petárdák hangja sem ébresztett fel. Bezártság érzetem van, jöttem rá, és ez ellen tenni kell… Hol az fránya telefon? Miután háromszor körbe jártam a lakást, végre megtaláltam. Tárcsáztam is Balla István barátomat, aki Nyírbátorban él. Te István, nekem rettenetesen nagy bezártság érzetem van, nem találom a helyem. Néhány másodpercnyi hallgatás után: „Most, hogy mondod, nekem is az van. Határozottan érzem.”  Három órára gyere át hozzánk, várlak." Ennél tömörebben és szebben senki sem tudta volna megfogalmazni elrejtett gondolatomat. Van gondolatátvitel…

Gyorsan leltárt tartottam, hátizsák és belevalók: távcső, lámpa, ülőpárna rendben. A les zsák is a kocsiban.  Katona voltam én, egy pillanat alatt menetkész. Vitarám még soha ilyen hamar nem tette meg ezt az utat. István azzal fogadott, közös barátunknak Gertsmajer Tibinek is bezártság érzete lett, jön ő is. Irány Kis Ömböly és annak határa – a román határhoz pár száz méterre van ez a község. Közben kiderült Kaulák Gyuri és fia, Gergő is ismeri azt a népi mondást: amit az év első napján nem csinálsz, azt egész évben hanyagolni fogod. Arról szó sem lehet, hogy a vadászat a hanyagoltak kategóriájába kerüljön.

A széliránynak megfelelően választottuk ki a leshelyeket. István ült a Nagytáblára, Tibi, a Titi lesén várta az agyarasokat, én pedig a Marcsisin vadföldre ültem. Ők úgy ismerik ezt a területet, mint a tenyerüket, ezért egybehangzóan mondták, a legtutibb helyre ülsz. Jöhet disznó elölről, mindkét oldalról, sőt még hátulról is – csak fel ne lökjenek, gondoltam magamban; jöhetnek, ugyanis ha az erdőből kilépnek, a kukoricatáblát itt érik el leghamarabb. Gondolom, nem kell részleteznem, az őzek folyamatosan jelen voltak, majd egy idő után az erős észak-keleti szélben a kukorica sorok között elfeküdve kerestek menedéket a kellemetlen hideg szél ellen.

Egy lövést hallottam távolról, de nem tudtam betájolni, hogy ki lőhetett. Végül is Tibitől tudtam meg, hogy István eredményes volt, elejtett egy süldőt. Újabb fagyoskodás következett, s már nem is bántam, hogy hátba kap a szél, mert közben megfordult. Ebből következett, szemből és oldalról – ha már túljutott a szél rajtam – nem várhattam a disznók érkezését, mivel szagomat kilométerekről megérezhették. Abban reménykedtem, valóban a mögöttem lévő erdőből érkeznek a kukoricásba. Akkor még lövéshez juthatok. Az órámra pillantva azt is láttam, a megbeszéltek szerint még van fél órám, hiszen nyolckor jönnek értem.

Elindultunk, de van még negyed órád – értesítettek. Eltettem a telefont, de mit hallok: egy süldővisítás, olyan, mint amikor a nagy oldalba taszajtja a szemtelen kicsit, mert a jó falatot el akarja orozni előle. Hú, a mindenit, hat vagy nyolc disznó feketéllik a táblában. Távcső le, fegyver a kézbe, csak ne jöjjenek Istvánék. A céltávcsőben jól látom az első termetes disznót, de hozzá hasonló több is van. Ez egy vegyes konda villan át agyamon. A távcsövemre szerelt külső piros pont az álla alatt, mert a lámpa fényére feltartotta fejét a serte állat, és tökéletesen szemben állt velem. Éreztem, jó helyre ment a lövés, és a zajok azt erősítették bennem, hogy meglesz, mert rövid időn belül síri csönd vett körül.

Alig jutottam túl ezeken a gondolatokon, a terepjáró fénykévéje a lesemre világított. Visszajeleztem, s amint kiszálltak a kocsiból, újságoltam nekik a hírt: rálőttem egy disznóra. Kiderült, ők már a kocsiban ültek, és nem hallották a lövést.

Tibiről tudtam, hogy óriási nyomkereső, ezt most is beigazolta. Ő fedezte fel az első vércseppeket is, majd az egyre erősödő kenések láttán biztosan haladt disznóm felé. István mindig az utolsó nyomon maradt, én pedig abban reménykedtem, fegyverrel a kézben, hogy nem kell hosszan keresni. A jó lapockalövéssel még megtett harminc métert, de a legfontosabb, hogy ott feküdt előttünk az új év második vaddisznója. Mint említettem, István előttem már elejtett egy süldőt. Kan, állapítottuk meg, és az agyarából ítélve három-négy éves lehet, mondtuk ki a verdiktet. Három vadász, két disznó nem rossz arány – hoztam szóba a vadászatot, amint elindultunk. Lehetne három is, szólalt meg Tibi. Én is láttam, de nem lépett ki az erdőből. A sűrűbe meg nem lőttem be.

István ekkor mondta, hogy mégiscsak három esett az este, mert Gergő is lőtt egy kant, amit rövidesen látunk is, hiszen Nyírlugos-Cserhágón Kaulák Gyuri gépesített színjében nyúzzuk meg, illetve készítjük elő eladásra. A Gergő által ejtett kan szájából szemmel láthatóan nagyobb agyarak álltak ki, mint az általam elejtettéből. A fiatal erdőmérnök elmondta, a Gyilkosnak nevezett vadföldre ült. Az erős szembe szél folyamatosan hozta felé a kukoricatörés hangját, de az elkövetőt nem tudta megpillantani. Szerencsére egy jól letiport részre ért, ott látta meg először.

Tizennyolc óra volt pontosan, amikor terítékre hoztam 2012-ben az első vaddisznómat – lelkendezett. Nagyon boldog voltam, különösen, amikor azt láttam, hogy sértetlen agyarakkal van megáldva. Nos, Szent Hubertus újévi ajándékként élményekben gazdag vadászatban részesített bennünket, és maradandó emléket helyezhetünk el vadászszobánk falán.

A Kaulák Gergő által elejtett vaddisznó agyara 16 cm, a én zsákmányomé 15 cm. 

                                                                                                                     2012. február 4.    

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.04. 18:59

Polgármester

Laskod

szszb_31_tk_vargane_kiss_katalin400.jpgA kis lélekszámú, halmozottan hátrányos helyzetű település választópolgárainak többsége – a már korábban megkezdett településfejlesztő munkájának folytatásaként – 2014. október 12. napjától kezdődően újfent Vargáné Kiss Katalint választotta meg polgármesternek. Minden bizonnyal azért, amit a faluért 1990 és 2002 között tett. A szavazópolgároknak – ritka kivételként az országban – volt alternatív választási lehetősége lakóhelyük jövőjének formálásában. A település gazdájaként, a szakértő szemével és a hozzáértő ember fejével értékelte a rábízott közösség helyzetét. Megkereste és fontossági – sürgősségi szempontok szerint rangsorolta az előtte álló, megoldásra váró feladatokat.

Korábbi munkahelyén, a tizenkilenc települési önkormányzatot magába foglaló Közép-Nyírségi Önkormányzati Többcélú Kistérségi Társulás munkaszervezet-vezetői feladatainak ellátása során olyan elméleti és gyakorlati tapasztalatokon alapuló, magabiztos tudás birtokosa lett, amilyennel nem sokan dicsekedhetnek sem a megyében, sem az országban.

Laskodon is tetten érhetők azok a gondok és problémák, amik miatt egy adott települést a három H-ás kategóriába sorolnak be. Gondot jelent az alacsony, éves születések száma. 2014-ben ez a szám tíznél kevesebb újszülött érkezését jelentette, pontosabban az összlakosság 1% - át!

A fiatalok elvándorlása az óévben is folytatódott. Ezt a tendenciát új munkahelyek teremtésével, letelepedést segítő intézkedésekkel lehet csak megállítani. Tenni, tenni, és újra, meg újra: tenni kell!

Az előzőekből könnyűszerrel kikövetkeztethető az, miszerint a falu lassan – lassan elöregszik. Jelen állapot szerint, ma, Laskodon közel kétszázan élnek olyan emberek, akik már betöltötték a hatvanadik életévüket! Ez a számadat a település lakosainak húsz százalékát jelenti.

Hosszú idő óta létező gondjuk az új munkahelyeket teremtő vállalkozások, beruházások elmaradása. Valahogy mindig elkerüli őket a jószerencse.

Mégis mi az, amiből gazdálkodhatnak? A termőföld nem jó minőségű, ennek ellenére még is sikerül a közmunkaprogram keretében kiváló minőségű vetőmagot (paprikamag és bab) termeszteni a Kecskeméti Kutatóintézet számára. A tavalyi termésük 98 százalékos minőségűnek bizonyult a mérések során. Az uborkatermesztést saját felhasználási célból végzik. Az Önkormányzat jelenleg nyolcvan közmunkást foglalkoztat.

A rendszerváltás óta a településen, vállalkozásban működő „tésztagyár” termékei több megyében keresettek.

A polgármester-asszony, hivatalba lépését követően, decemberben megtartotta az első közmeghallgatást, amin a falu lakosságának mintegy ötöde vett részt. A korrekt és őszinte tájékoztatónak, a kérdésekre adott érthető válaszoknak, valamint a segítő szándékú hozzászólásoknak köszönhetően a rendezvény mindenki közmegelégedésére szolgált. A közös Adventi koszorú gyertyáinak ünnepélyes meggyújtása, a korábban még nem látott Betlehem megépítése, a Karácsony előtti szombaton tartott orgonás- énekes karácsonyi forgatag gondolata sikeresnek bizonyult. Ezek a kis lépések is közelebb hozták egymáshoz a falu lakosságát.

A legfontosabb feladatokat sorolja Katika: Egészségház építése (háziorvosi rendelő és védőnői szolgálat egy helyen történő működtetése), az óvoda és a konyha felújítása, szennyvízelvezető-rendszer építése a szomszédos három településsel közösen. Ennek tervezett költsége kb. egymilliárd forint, mai árakon számítva. Működtetni kell az egykori Művelődési házban helyet kapott Integrált Közösségi Szolgáltató Teret. Az időseknek aktív vezetővel bíró klubot alakítani a nappalok értelmes eltöltéséhez. Újra kell éleszteni az évek alatt elsorvadt, majd megszűnt futballcsapatot, ezzel lekötni a fiatalok fölös energiáit. Fontosnak tartja a Petőfi utca szilárd burkolattal való ellátását, ami alapul szolgálhatna a mintegy 5 kilométerre fekvő Nyírkérccsel való közvetlen közúti összeköttetés megteremtéséhez.

 Katika büszkén mutatja a fővárosban élő Gergő fia kétéves ikerlányainak – Milának és Szofinak – a fényképeit. Ritkábban láthatja őket, mint szeretné, de a polgármesteri megbízatás teljes embert kíván. Szerencsére, a mai információs világ lehetőséget nyújt a számítógépen az egyidejű, a hívott felet is láthatóvá tevő, Skype segítségével megteremtett kapcsolattartásra.

„34 éve élek Laskodon. Soha nem kívántam elmenni innen sehová. Jó érzés, hogy ez egy dolgos, összetartó emberek lakta település” - zárja le beszélgetésünket a polgármester - asszony.

Természetesen számtalan ötletet dédelget, amelyek megvalósításával szebbé, jobbá, kényelmesebbé, úgyszólván városi szintűvé tehetik a megélhetést Laskodon. Hogy ezekből a tervekből mikorra lesz valóság, nem őrajta múlik, hanem az ország teherbíró képességén, illetve azon, hogy a döntéshozók mennyire figyelnek rájuk.

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.03. 19:48

Védőnő

Piricse

szszb_31_es_toth_sandorne.JPGAz átlagember gondolkodásában a saját egészsége általában akkor kerül a középpontba, ha valamilyen okból veszély fenyegeti. Ha nincs peche, még nem késő… Az emberek közösségében szerencsére megtaláljuk a hivatásos “egészségügyi lekiismeretet” a családorvos, a védőnő személyében. Ez utóbbi Piricsén immár 33 esztendeje Tóth Sándorné.

–  Nyírlugoson kezdtem a pályámat 1982-ben, két év múlva pedig hazajöttem, és azóta itt dolgozom – tekint vissza a kezdetekre. Enyhe köhögés gyötri, bevesz egy cukorkát, szabadkozik. – Itt az influenzaszezon, hiába oltatjuk be magunkat. – Nyíregyházán az egészségügyi szakközépiskolában, a Kölcseyben érettségiztem – idézi fel a tanulmányait. – A munkámhoz szükséges felsőfokú végzettséget pedig Szegeden szereztem meg az Egészségügyi Főiskolán.

A teljességhez hozzátartozik, hogy a jól kézilabdázó fiatal lány álmai között a sporttanulmányok is felmerültek. Testalkata ma is árulkodik az évtizedekkel ezelőtti tervekről.

Somogyi Margit – e néven látta meg a napvilágot – helybéli szülők gyermeke. Egy testvére van, Béla a neve.

– Akárcsak édesanyám, én is korán, legalábbis a mai fogalmak szerint korán, húsz éves koromban szültem, – mutatja be családját. – A férjem géplakatos, a Bátortrade-ben dolgozik. Erika  lányom a rendőrségen dolgozik, Bátorban. 31 éves, három fia van. Az ikrek, Bence és Dávid 2009-ben érkeztek, Ádámka 2011-ben. Most volt a szülinapja a drágámnak január 16-án. – Mosolyából szeretettel teljes melegség árad. – A fiatalabbik gyermekem Ágnes ugyancsak Nyírbátorban él, gyógypedagógiai asszisztens.

Tóth Sándorné pályán töltött évtizedeinek a történetében jól nyomon követhető a vidéki egészségügy története, a mostani időszak terveiben pedig a közeljövője. Az egész életen át tartó tanulás és önképzés szükségességét ebben a szakmában kell a legkevésbé indokolni.

– Manapság két nagyon fontos dolog van napirenden – ismerteti az ezzel kapcsolatos teendőit. – Az egyik a méhnyakrák szűrés, aminek elvégzését tanuljuk. Vitathatatlan a fontossága, mert emberéletek százait menthetjük meg az időben történő felfedezéssel. A másik ugyancsak fontos újdonság, annak a számítógépes szoftvernek a bevezetése, amely a nyomasztóan sok adminisztráció jelentős részétől megszabadít.

Ez utóbbi hasonlatos lesz a családorvosokéhoz, akiknél a páciensek kórtörténete már ma is gombnyomással a képernyőre varázsolható. A védőnők ismernek mindenkit, de a számítógépes “memóriakiterjesztés” felsorakozik a gyógyító és megelőző faktorok közé.

– A mi munkánk legjellemzőbb eleme a megelőzés. Mind a szűrés, mind a számítógépes nyilvántartás nagy előrelépést jelent – foglalja össze, és áttér a hétköznapok teendőire.

Az önkormányzat feladata az alapellátás, ennek pedig egyik legfontosabb eleme a védőnői szolgáltatás. Ennek keretében Tóth Sándorné munkáltatója a polgármester, a szakmai felügyeletet pedig a területi ÁNTSZ gyakorolja.

– Büszke vagyok arra, hogy nagyon jó a kapcsolatom az iskola, az óvoda pedagógusaival – mutat rá azokra az intézményekre, ahol a megelőzés, amit olyan fontosnak ítélt az előzőekben, valójában elkezdhető.

Pontosabban még ennél is korábban...

– Tavaly 29 gyerek született a községben hoz tudomásomra egy fontos statisztikai adatot. – Túlnyomó részük az esztendő vége felé. Életüket már azelőtt figyelemmel kísértem, hogy meglátták volna a napvilágot – a terhesgondozás keretében.

Az említett számból kiderül, hogy ellentétben a másutt szomorúan emlegetett irányzattal, Piricsén egyensúly van az “érkezettek és az eltávozottak” arányában. A trendekből még valami: a szülések nagy része ősz végére, az ünnepek előtti időszakra esik. Derű költözik az influenzától egy kissé megviselt tekintetbe, amint komoly, vagy kevésbé komoly magyarázatokat keresünk a jelenség okára. Aztán visszatérünk a statisztikákra. Zene a fülemnek hallani a szép számot és arányt, csak megkérdezem, nem kivételes évről van e szó.

– Egyáltalán nem – mondja, és úgy látom, örömére szolgál, hogy további megnyugtató adatokkal folytathatja. – Hat-hét éve volt ugyan nekem negyven-negyvenöt terhesem is, nagyjából ekörüli a népesség gyarapodása.

Ez így tényleg bíztató jelenség. Még inkább figyelemre méltó a mondatszerkezetben a “nekem” szó. A személyes közelségre utal. Arra, hogy a kismamákkal “együtt terhes” a védőnőjük – hogy megfordítsam a minden bizonnyal kölcsönös nyelvtani birtokos szerkezetet.

Kérdezném, mikor jut ideje Tóth Sándornénak valamilyen szabadidős tevékenységre. Ha valaki, akkor a védőnő az, akinek a szabadidős tevékenysége is a foglalkozása. Igazolódik a gyanúm, tényleg így van. A hétvége az, amikor feltöltődik.

– Szinte minden vasárnap hazajönnek a gyerekek, az unokák. Imádom őket – mondja lelkesülten azokról az órákról, amelyeket szerettei körében tölt.

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.02. 22:20

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 30 400.jpgLusta, augusztusi délután volt. A nyárutó nagy, lomha madárként szétterpesztette szárnyait, álmosan lebegett a mezők fölött. A Kraszna mellett kókadt fűzfabokrok pihegtek, az öreg fahíd gerendáin verebek tollászkodtak.

Hirtelen felrebbent a csapat, a híd felé három ember tartott. Már ha embernek lehet nevezni két olyan kölyköt, mint mi voltunk Szűcs Ferkével, a pajtásommal  akkor. Mert az ember megszólítás csak az érett férfiaknak dukált. Olyanoknak, mint nagyapánk. Mert ő ballagott hátul.

Frissen font kosarat vittünk Ferkével, még zöld volt a vesszeje, nagyapám meg vizeskorsót cipelt. A falu végén az imént merte teli, de a hídon hirtelen megállt.

– Nem jó ez a víz!

Csodálkozva fordultunk hátra. Úgy tudtuk eddig, ez a kút adja a falu leghidegebb vizét, a határba tartván a szekérrel ott mindig meg kellett állnunk.

– Letérünk Jani bátyátokhoz.

Pallagi Jani bátyánk túl a Krasznán, lent a Réten lakott, magányos tanyáját fekete szilvafák, szúrós kökénybokrok védték. Nem volt igazi rokon, de nagyapánk régi barátja. Télen gyakran feljött a faluba estézni hozzánk, de tavasztól őszig, a nagy dologidőkben csak „Szerusz!”, „Szerusz”, „Megvagytok?”-kal köszöntötték egymást, le sem szállván a szekérről. Egyetlen kivételt ismertek csupán, a cséplést. Együtt hordták be a határból a búzakereszteket, hogy aztán disznóölésig megint csak messziről lássák egymást.

Állt a ház előtt egy vén, reszkető nyárfa, árnyékba borítva az udvart. Ami aprójószág csak létezett a portán, az most mind az alatt hűsölt. Ott pihegtek a kutyák is, melyekből Jani bátyánk valóságos falkát tartott.

Nagyapánk belökte a kisajtót, a falka egyszerre ugrott talpra.

– T... tte, már meg se ismeritek az embert!? – mordult rájuk, s a kutyák boldogan viháncoltak körül.

Bátyánk nagy sokára valahonnan a kertből került elő, ölnyi répalevelet cipelt.

– Hát ti...? – nézett nagyot, ahogy meglátott bennünket.

Nagyapánk elnevette magát.

– Na, jössz velünk? Megyünk halászni.

– Hová...!? – nézett nagyot Jani bátyánk.

– Mondom. Halászni!

Jani bátyánk csak állt a nagy öl répalevéllel, nem akart hinni a fülének. Szentül meg volt győződve arról, hogy öreg cimborájának megártott ez a nagy forróság. Ötven éve is elmúlt már talán, hogy utoljára együtt taposták az Ócska-Kraszna vizét. De hát akkor pulyák voltak még, lenéztek volna a pokolba is... 'Ám most, majd hetven éves fejjel!?

– Oszt' merre akartok menni? – szólalt meg végül.

– A Hívő-tanyához.

Jani bátyánk az ólakhoz fordult, a disznók elé zúdította a leveleket, s mikor már azt hittük, el is felejtett minket, hirtelen megszólalt.

– De én be nem lépek a vízbe!

– Nem is kell. Azért van itt a két legény.

Még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét, aztán bement a pajtába, s egy megbarnult, a mienknél jóval nagyobb kosárral jött vissza.

– Evvel kell majd húzni azt a vizet. A tieteket meg hagyjátok itt, mert ha az megszíjja magát vízzel... – legyintett, aztán megcsóválta a fejét mosolyogva. Tán még meg is bánta, hogy könnyíteni akart rajtunk. Milyen jókat kacagott volna, ahogy mi küszködtünk avval a nehéz kosárral!

Neki vágtunk aztán annak a hosszú útnak, keresztül a Réten. Szedtük a lábunkat rendesen, s már nagyapánk se morgott–, pedig mikor nagy nehezen megindultunk...!

Dús záporok hizlalták akkortájt nyáron a kert alatti patakunk vizét, ami csak nőtt, nőtt, ellepte már a füzek máskor szemérmetlenül pucér gyökereit is. S egyszer csak elterjedt a hír, a vízben halak úszkálnak. Ferkével azonnal megrohamoztuk. Naphosszat gázoltunk a térdig érő patakban. Kipróbáltunk minden kosárt, tekenőt, de kézzel mentünk a legtöbbre. Ha megvillant egy-egy ezüstös test, összezárt marékkal a partra loccsintottuk őket.

Siralmas eredménnyel – néha azonban még így is szárazra repült egy-egy apró kárász, néhány félarasznyi keszeg.

– Ezeknek örültök? – nevetett nagyapánk, mikor a csípős tengeri-, meg töklevelek között felcsörtettünk az udvarra.

Egyszer azonban valami furcsa teremtmények kerültek utunkba. Akkor már erősen apadt a patak, egyre mélyebben kellett nyúlkálnunk a vízbe. Kezünk mind többször akadt a fenékbe, már nem csak vizet, de lágy iszapot is loccsantottunk a partra. Hal ugyan egyre kevesebb lett, ám mikor kikászálódtunk a vízből, hogy ellenőrizzük az iszapban fetrengő zsákmányt, egy sohasem látott valamin akadt meg a szemünk.

Ujjnyi vastag eszeveszetten tekergőző kígyón, ami szabályosan visított, mikor megszorították a nyakát.

A világ pénzéért se nyúltam volna hozzá, Ferke azonban cseppet sem zavartatta magát. És újból a vízre intett. Estére hajlott már az idő, mikor a tucatnyi zsákmánnyal fellopóztunk a házhoz.

Nagyapánk az istállót takarította, észre sem vesz bennünket, ha a kutya el nem vakkantja magát.

– Megjöttetek jómadarak? – nézett ránk vésztjóslóan.

– Fogtunk egy csomó kígyót – tette le Ferke megszeppenten a még mindig mozgó lapulevelet a földre.

Az öreg óvatosan bontotta szét a zöld tarisznyát, és már nyoma sem volt méregnek a tekintetében.

– Hol fogtátok?

– Itt… a kert alatt. Hal már nem volt, csak ezek a... – mutattam félénken a furcsa teremtményekre.

– Tudjátok mit fogtatok? – nevette el magát ekkor nagyapám.

– Hát... kígyót – rebegte Ferke.

–Csík ez mind. Csak hát kicsikék. Az volt csík, amit mi fogtunk pulyakorunkban! Mint a bütyökujjam –mutatta a hüvelykujját –, ilyen vastagok voltak – azzal fogta az összes állatot, és beseperte őket egy rossz vedérbe. –Még hadd nőjenek, öntsétek vissza őket!

Visszaöntöttük, mert nagyapánknak nem lehetett ellent mondani. És hirtelen ránk szakadt a nyár, elmúlt a május, a június…, már anyányi kisgólyák köröztek az égen, s magányos felhők taposták egymás sarkát. Ám hiába igyekeztünk, hogy árnyékuk alá bújjunk. Pedig szedtük a lábunkat rendesen, hisz az út sütött, mint a kemence, csoda, hogy nem pörkölte meg a talpunk.

Learattak már akkor, asztagokban szunnyadt az élet, s némák voltak a szikkadt tarlók, mintha csak lángnyelvek szaladtak volna át rajuk.

Messze, túl a tarlókon, girbe-gurba fasor vibrált, oda tartottunk. Ott kacskaringózott a Kraszna holtága–, de ezt csak most írom így, évtizedek múltán, mert Ócska-Karaszna volt annak a becsületes neve.

S milyen távol az otthontól!

Már azt hittük, sose érünk oda, mikor csak azt vettük észre, hogy az utunkba eső fák lombja egyre zöldebb, a fű egyre kövérebb. Már valóságos erdő állta utunkat, mikor nagyapánk megszólalt.

– Megjöttünk.

No, szépen vagyunk! – néztünk össze Ferkével, hiszen nem hogy vizet, de még csak nádat se láttunk. Csupán tüskés galagonyabokrokat, könnyező fűzfákat, meg nyakig érő csalánt.

– Mi van legények!? Megrettentetek? – hallottuk már bentről, a sűrűből Jani bátyánk hangját. – Gyertek, gyertek, mert ott legfeljebb szöcskét foghattok.

Keserves képpel törtük át magunkat a veszettül csípő-szúró zoványon, de mikor a fűz- meg égerfák alá értünk, bizony elhallgattunk. Itt már olyan tiszta volt a part, mintha felgereblyézték volna, s előttünk csillogott a víz, a kitudja milyen titkokat rejtő Ócska-Karaszna. Partján sűrű sáserdő, nádszigetek, hatalmas, vízbedűlt fák.

És csend – hallgatott a nagy, fekete víz.

– Na, mehettek!

Mintha nem is nagyapánk hangját hallottunk volna, megrettenve fordultunk felé. Nem mondta nekünk senki, hogy ilyen nagy ez a holtág. Súlyos, sötét árnyak feküdtek rajta, s még Ferke is, akinek pedig igen nagy volt eddig a szája, csak ácsorgott tétován a parton. Aztán megemberelte magát, belépett bokáig a vízbe.

A parton állva, a kosárba kapaszkodva kérdeztem halkan tőle:

– Hideg...?

Összenevetett hátul a két öreg.

– Nagylegények voltatok! Most meg bele se mertek menni!?

– Én megyek! – határozta el magát Ferke, s nagyot rántott a kosáron.

Azon nyomban derékig süllyedtem a vízbe, lábam nyomán zavaros, barna moszatokkal tele lé buggyant a felszínre. Undorodva rántottam fel a vállam, de Ferke kíméletlenül húzott maga után.

Öt-hat méterre távolodtunk el a parttól, mikor csendesen hátraszólt.

– Megkerüljük azt a bokrot... – s folytatnia sem kellett, hiszen tudtam, a partra kell szorítanunk a halat.

Mert Jani bátyánk szerint hemzsegnek itt a halak, csak legyen, aki megfogja. Óvatosan lépkedtünk, lábunk minduntalan, rég vízbefordult ágakba akadt, mintha csak gereblye fogai közé tévedtünk volna.

Már a parton jártunk, mikor Ferke bólintott. Most emeld…!

Volt abban minden, de hal egy szál se. Nádgyökér, korhadt faág, s annyi iszap, hogy csak nyögtünk a súlya alatt.

– Menjetek át a másik partnak is! Aztán majd vissza – tanácsolta a két öreg vidáman.

Túl voltunk már a nyolcadik, tízedik merítésen is, de hiába szűrtük a vizet, az iszapot. Én már legszívesebben feladtam volna, de Ferke kíméletlenül vonszolt maga után. Szúrós hínárasokon, undorító békelencséseken törtünk át, mikor a kosárban valami megmozdult végre.

– Emeld! – ordította Ferke, s a felszínre rántottuk a kosárt.

Karomnyi hosszú, vastag, sárgás-fekete test vergődött benne. A két öreg is felugrott.

– Hajítsátok a partra!

S kirepítettük a vaskos, érdes halat.

A két öreg már mellette guggolt, csillogó szemmel bólogattak.

– Csuka! Kilónál is nagyobb.

Hogyne jött volna meg a kedvünk! És még csak túl a kanyaron kezdődött az igazi vízi világ. A meder újból kiszélesedett, a fák is megritkultak a parton, a köztük átzuhogó fény fenékig átvilágította a vizet. A vízitök bokrai között szárcsák, vadkacsák bóklásztak, ám mit törődtünk mi velük, mikor gyönyörű, tenyérnyi halak úszkáltak az áttetsző vízben!

De semmire se mentünk velük. Óránál is tovább hajkurásztuk tán már őket, mikor a túlpartról valaki ránk szólt.

– Mért nem mentek vissza a már feltaposott vízre?

Nagyapánknál is öregebb ember ült egy fűzfa alatt, horgászbotok sorakoztak előtte.

– Forduljatok, a halak már ott pipálnak a víztetőn!

Hittük is, nem is szavait, de felállt, s megindult az iménti halászhelyünkre. Mire utolértük, már ő maga is ott állt gatyában, a vízből dirigált minket.

– Ha partra értek, lábatokkal kotorjátok meg a feneket. – És se szó, se beszéd, Ferke kezéből kivette a kosár fülét.

– Na fiam, mehetünk! – intett fejével, s megindult.

Ő ment elől, minden lépésnél megkavarta a vizet, az iszapot.

Nagyapámék csak álltak a parton, nem szóltak semmit. Nem is szólhattak, hisz nem volt olyan emelés, hogy két-három csík ne verte volna a kosár oldalát.

S micsoda jószágok voltak! Mint egy-egy gyermekkar.

Később ismét Ferke szállt a vízbe, egyre-másra repítette ki a csipogó, tekergőző halakat a partra.

Tán még ma is ott csíkásznánk, ha hirtelen el nem dördül az ég.

Fejünk fölött súlyos, fekete fellegek úsztak, kegyetlenül elmordult az idő. A fákon ijedten rebbentek össze a levelek, s nagy, kövér cseppekben megeredt az eső. Előbb csak ritkán, majd mind jobban szaporázta.

Hová meneküljünk?

A két öreg valamint mutogatott a túlpartról, ám hangjukat elsodorta a szél, a fák nyögve hajoltak meg a száguldó förgetegben. Levelek, riadt madarak kavarogtak az égen, karnyújtásnyira tőlünk egy hatalmas, száraz nyárfát kettészelt a villám.

A dördülésbe beleremegett a part is, sűrű záporfüggönybe takarózva nagyapámék tartottak át a vízen felénk. Az idegen egy vastag ágat nyújtott be nekik, azzal húzta ki őket a ragadós iszapból.

– Na, most aztán szaporázzuk! – mondta, s megindult elől.

Áttörve a parti bozóton egy gyümölcsösbe értünk, a szilvafák alatt keskeny csapás szaladt a házhoz.

Úgy estünk be a pitvarba, csepegett rólunk a víz.

Hűvös, álmos csend volt a házban, mikor szemben az udvaron csapódott a nyárikonyha ajtaja. Aprócska, sovány öregasszony sietett át a gyepen.

–Jaj, te ember, te ember! – ingatta a fejét! – Teljesen megfagyasztottátok ezt a két gyermeket.

A ládafiából vastag vászontörölközőket vett elő, leparancsolta rólunk az inget, és nagyapánkra nézett.

–Meg ne fázzanak! Szárítsák meg őket! – aztán szaladt vissza, át a záporon a nyári konyhába.

Nagyapánk meghökkenve állt kezében a törülközőkkel – nem volt ő hozzászokva az asszonyi parancshoz. De hogy a lila szánkra, lúdbőrös testünkre nézett, nekiállt dörzsölni a fejünket.

 Közben visszatért az öregasszony is, egy nagy, piros tállal. A tálban fánk volt, még forró, szilvalekvárral töltött fánk. Már nagyapámékat kínálta, mikor az embere megszólalt.

– Add csak elő azt a kulcsot! Mert megvesz bennünket az isten hidege.

– Hej, András, te András! – sóhajtott a nénike, s felhajtotta a kötőjét.

Ott volt, annak az aljára csomózva a tisztaszoba kulcsa, de nem adta ki a kezéből. Behúzta maga után az ajtót, aztán kilépett egy pálinkásüveggel a kezében.

– Hát…, én Bodó András vagyok! Adja isten egészségünkre! – emelte meg poharát a gazdánk, és koccintott a három öreg.

Aztán persze még egyszer, majd megint…

Dugig voltunk már a fánkkal, körbejártuk háromszor is a házat, de nagyapáméknak eszük ágában sem volt még indulni.

Kiültünk hát a tornácra, néztük, hogyan fürdenek a kacsák. A vihar kiadta már a mérgét, már csak surrogott az eső.

– Ha unjátok magatokat, nézzétek meg lent a vízen a botokat! – szólt ki a pitvarból az öreg Bodó, s miközben újabb pálinkát töltött, kacagva még hozzátette.

– Aztán ha csuka lesz rajta, vigyázzatok! Mert leharapja a pöcörőtök...!

Messze keleten, túl a Szamoson meg-megmordult még az ég, de hátunk mögött már csak vékony, halvány hártya fedte.

Templomba készülő, frissen mosdott férfiakként állt a parton a sok vén éger, a csendet egy-egy lehulló esőcsepp zavarta már csupán, mikor leértünk a vízhez, de minket nem igazán foglalkoztatott ez a nagy, templomi áhítat. Négy öklömnyi parafadugó sorakozott a vízben!– igaz, mozdulatlanul.

Ferke mintha világéletében csukákra horgászott volna, kézbe vette a mogyorórudakat, s csak úgy, a partra gyűjtötte a zsinórt. Tenyérnyi kárászok ficánkoltak a horgokra tűzve. Aztán visszahajigálta őket.

Félig elvadult körtefa borult ránk, a vizes fűben lehullott szemek után kutattam. Vérbélű körte volt, amilyet a messzi, fekete földekről jött emberek árultak nálunk, a homokon. Már tele volt a gelebem, mikor felordított Ferke:

– Te! Ezt valami viszi!

Egy mederbe dűlt fűzfának vetette a hátát, előtte a zsinór fel s alá járt a vízben.

– Fogd meg a botot! – kiáltotta, s fejteni kezdte a zsinórt. – Jaj! Elvágja a kezem!

Fel-felszisszent, amikor a halat követve csípős csalánba tévedt, de a zsinórt el nem engedte volna. A hal már a sekélyben kavarta az iszapot, de mi tanácstalanul toporogtunk, sose látunk még ekkora vízi szörnyet.

– Én kirántom! – kiáltotta ekkor Ferke, s egyetlen lendülettel kirepítette a csukát.

Mert csuka volt, méghozzá óriás.

Egy kidőlt fa gyökerei alá húztuk, s bámultuk remegő kopoltyúját. Kis idő múltán felemeltük, farka a földet verte. A horgot ki sem vettük a szájából, úgy húztuk fel a kerten.

A három öreg már végzett az üveggel. Azt beszélték éppen, ki kéne költözni ide a tanyára, három porta is itt áll üresen, mikor meglátták, hogy a fűben húzunk, cipelünk valamit.

Rögtön megcsendesedett a hangjuk. András bátyánk jött ki elsőnek, megemelte a halat.

– Az istenit! Még én se fogtam ilyet az idén.

De ezzel le is tudta a nagy dicsérgetést.

Felegyenesedett, elkiáltotta magát.

– Boriska te! Hová tetted azt a kulcsot...!?

A második üveg félig tele volt még mikor elindultunk. De nem hagytuk ott persze.

– Vigyék el az útra, hosszú még az hazáig! – mondta Bodó András bátyánk, s helyeslően bólintott, hogy a két öreg barátja cseppet sem kéreti magát.

Háza előtt kis gerendahíd siklott át a vízen, ott búcsúztunk el tőle.

– Aztán jöjjenek máskor is! Van még itt hal..,  tán még egy kis pálinka is akad.

Tisztára fürdött, ragyogó szép alkony volt már akkor, a kései vadbükköny, vadkapor illatában fürdött a mező. A nap nyugodni készült, a lucernatáblában fürjek pitypalattyoztak. A rét fölött könnyű pára lebegett, a tocsogókban gémek, meg gólyák lépkedtek, és ügyet sem vetettek ránk.

Igaz, mi se rájuk. Tapostuk vígan a sáros utat, meg-megtapogattuk a halainkat, hogy megvannak-e még s ha már nagyon elől jártunk, bevártuk a két öreget. Egymás vállát fogva jöttek, danoltak veszettül: „Réten, réten, sej az ópályi réten...”

Egyszer-egyszer még mi is besegítettünk. 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.02. 08:14

timthumb.jpgAz elmúlt karácsonyon történt meg először, hogy gyökeres fenyőfát vásároltunk. Kora tavasszal kiültettük a kertbe, s néhány hét múlva örömmel állapítottuk meg, hogy él, nem pusztult el. Úgy is mondhatnám, hogy megmentettünk egy fát. Az alábbiakban egy megmenekült szót kívánok bemutatni, amely, mint a fenyő kis hajtásai, egyre több jelentésben él, s ez a szó a fapados.

Előtte azonban meg kell említeni, hogy a jelentésváltozás az a folyamat, amelynek során egy szónak megváltozik valamelyik jelentése, vagy új jelentése alakul ki. Így például a marha szó első jelentése 1358-ból adatolva ’vagyon, kincs’, a második jelentése 1508-ból ’ingóság’. Mára csak a ’jószág, háziállat’ jelentésben él, és az előzőek kikoptak. Tehát itt jelentésszűkülésről beszélhetünk. Ugyanakkor gyakoribb a jelentésbővülés, s ez természetesen napjainkban is jellemző bővülési mód. Így például a Bokros-csomag óta a csomag szó jelentése a következőt jelenti: egymásra épülő megszorító intézkedések, törvények, törvényjavaslatok, rendeletek, ajánlások összessége. Azóta már csak az aktuális miniszter(elnök) vezetéknevét kell behelyettesíteni előtagként, hiszen mindegyiknek van csomagja.

Nagyon érdekesen alakult a fapados szó jelentése. A magyar értelmező kéziszótár legújabb, 2003-as kiadása szerint vasúti kifejezés, elavult, 1950 és 1956 között a párnásnál olcsóbb, nem párnázott ülésekkel ellátott vasúti kocsi, illetve osztály. Azonban ez a meghatározás mára már nem helytálló, és ez korántsem csoda, hiszen minden nyelvben a szókészlet és a jelentések a legváltozékonyabbak, nem olyan állandóak, mint a hangzókészlet vagy az alaktani rendszer. A fapados kifejezés és jelentés ma már újra a reneszánszát éli a fapados repülőjáratoknak köszönhetően, mondhatjuk, hogy az archaizmusból neologizmus lett. Mielőtt azonban bemutatnám e szó jelentésének teljes kibővülését, érdemes megemlíteni az etimológiáját, azaz kialakulását. Ebben Burget Lajos Retró szótára segít, amelyben a következőket olvashatjuk: Az osztályharcos korszakban úgy vélték, hogy a vasúti kocsik osztályba sorolása sem idézheti a múlt rendszert. Így az 1. osztály elnevezés helyett, az orosz megjelölés tükörfordításaként, a fapados (zsjotszkij) és a párnás (mjágkij) megjelölést vezették be. Ezt a kort idézi még a Fapados szerelem című, 1960-ban készült magyar játékfilm, amelyben Vera, a tanárnő a villamoson ismerkedik meg Imrével. Villamoson, fapadoson.

Kezdetben tehát a légitársaságoknál alakult ki az új jelentés, íme, egy példamondat: „Az úgynevezett fapados légitársaságok többek között azzal is spórolnak, hogy csak kevés ellátást biztosítanak a fedélzeten.”

Aztán pedig már nem volt megállás, a fapados divatszó lett, mi több reklámszó, úgy, mint az akció, diszkontár, árzabáló, árzuhanás kifejezésünk az olcsóság jelölésére. Van fapados étterem, szállás, futárszolgálat, esküvői videó, bukósisak(!), és egy zeneszám erejéig fapados űrutazás is létezik. Sőt forradalom is: „Drasztikusan csökkentek a repülőjegyárak az elmúlt években Magyarországon is: győzött a fapados forradalom!”

Tehát bizonyos esetekben teljesen eltávolodott a jelentés az eredetitől, s járművel már egyáltalán nem kapcsolatos az új jelentés. Következzék még bizonyítékul  néhány mondat: „A fordítóirodákra is átterjedt a légitársaságok költségcsökkentő üzleti modellje, a fapados szolgáltatás, amely más cégek nyersfordításával szemben kínál professzionális alternatívát.” „Fapados Everest-mászás. Nemcsak a légitársaságoknál folyik az árverseny, hanem az Everestre kereskedelmi túrákat vezető cégek között is.” „A Fapados űrutazás a zeneszerző és a szövegíró eddigi legslágeresebb szerzeménye, a puttyogós alappal.”

Fapados Magyarország? Fapados világ? Talán mégsem…

(A kép forrása: globspot.)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.01. 18:19

 Zsoldos Barnabás vadásztörténetei 

apu_vadaszjegye_belso_oldal_001.jpgEz a kifejezés Szatmárban még ismert, azt gondolom, némi magyarázatra szorul a furcsa összetett szó. Az első tagot valószínű nem kell magyarázni, a kukk a leskelődés szavunk szinonimája. Legtöbbször a picinyke gyermekkel való játszadozás közben mondjuk, illetve a vadászok ismerik, hiszen ők kikémlelnek a tisztásra, mielőtt kilépnének. A góré szavunkat elsősorban a kukorica tárolására használt, szellős építményre értették, de érdekes módon a napraforgó szárát is górénak mondta mindenki ezen a vidéken. Hogy meddig, azt nem lehet tudni, mert a szárzúzók megjelenésével ez a szavunk is lassan feledésbe merül.

Történt egyszer, nagyon régen, még édesapám vadászott – ma 94 éves – az őszi betakarítás idején a kévébe kötött górét raktuk fel a szekérre, de néhány kévét ott hagyott a fasor mellett és jó széles alapot képezve egymáshoz szellősen kúp formájában állította fel. A tetejét még fűzfavesszőből készített gúzzsal is átkötötte, hogy a szél meg ne bontsa.

Gyermeki rácsodálkozással meg is kérdeztem miért, nem rakjuk fel a szekérre, egyáltalán mi a célja ezzel a kúppal? Ebben az időben már el-eljártam "vadászni" vele, így megálltunk a munkában és elmagyarázta, hogy télen ide húzódunk be, így szélvédett helyről lessük meg a fogolycsapatokat – akkor még voltak –, a fácánokat, nyulakat, amelyek a kökénybokros fasorban szívesen húzódtak meg a jeges szélben, vagy a rájuk lecsapó ragadozó madarak elől. Ezt úgy hívják – tisztán emlékszem a szavára –, hogy Kukkgóré.

Erre aztán nem került sor, mert a duplacsövű 12-est elvették tőle. Ez abban az időben – 1956 előtt – könnyen megtörtént bárkivel. Csak a peremezőt sajnálom, amellyel esténként a "puskagolyót" gyártottuk. Ez kézen-közön eltűnt, mert odaadta valakinek, az továbbadta, soha nem került vissza hozzánk.

De elkanyarodtam eredeti témámtól. Az élet úgy hozta, hogy a sok-sok vadászkönyv elolvasása, majd ilyen témájú rádióriport elkészítése után a vadászvizsga is elkövetkezett. Talán még az államvizsgán sem izgultam annyira, mint ezen az elméleti számonkérésen. Ment minden, mint a karikacsapás, ahogyan errefelé mondják. Ekkor megszólalt a vizsgabizottságból az egyik tag, és azt mondta: – Ha megmondja mi a KUKKGÓRÉ vadásszá, is fogadom.

Megállt bennem az ütő, a tananyagot rojtosra tanultam, de ezzel a kifejezéssel nem találkoztam. Egy pillanatra kővé meredtem, mint az űzött vad, amely sejti a veszélyt és csak az jutott eszembe, hogy ez a szikár hivatásos vadász, aki sarokba szorított, talán futtában is elfogja a nyulat. De már a másik két vizsgabiztos is engem figyelt, sőt a teremben a sorstársak is…

E néhány pillanat alatt is éreztem, hogy ismerem a kifejezést, hallottam már valahol és akkor elkezdtem a szó értelmét ízlelgetni. Megelevenedett előttem a több évtizeddel ezelőtt végzett munka, meg amit akkor édesapám elmesélt.

Már bele akartam fogni a részletes ismertetésbe, annak etimológiai jelentésébe, amikor – ma már barátom és vadász cimborám a tiszakóródi Horváth Árpád – annyit mondott, bíztam benne, hogy egy szatmári vadász ismeri ezt a kifejezést. Vadásszá fogadom.

Két momentum miatt írtam meg ezt a kis történetet. Az egyik, hogy édesapám 2004 karácsonyán kezébe vette 12-es duplacsövűmet, és azt mondta: Jó vadásznak lenni. A másik, hogy a kifejezés ne merüljön a feledés homályába, még akkor sem, ha ma már nem használunk kukkgórét, mert nincs hozzá napraforgószár.

2005. január 4.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek!

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.31. 07:49

Alkotmánybíró, díszpolgár, az Alkotmánybíróság tagja

Hercegkút, Budapest

szszb_31_tk_stumpf_istvan_400.jpgEgy aprócska ékszer, a gyönyörű sváb falu bújik meg a zempléni dombok közt. Az itt élő értékteremtő közösség adta Stumpf István világlátásának alapjait, s tartotta meg a hatalom csúcsán is annak a szerény, nagy tudású, a közösségre hatást gyakorolható embernek az alkotmánybírót, akit hazánkban nagyon sokan ismernek. Igyekszik gyakran hazalátogatni – mert családjával, bírónő feleségével és 4 gyermekével ezt ma is így mondják, "haza". Őt itt Pistiként emlegetik, számon tartja a közösség. Itt kapott életre szóló útravalót a hit, a család és a szűkebb közösséghez tartozás értékeiből – fogalmazza meg indíttatását. Hercegkút Díszpolgárává avatta.

Sárospatakon született és pataki diákként a patriotizmus fontosságát nevelték bele. Az ELTE Jogi Karán sok nagyszerű tanárára emlékszik, akik a jog mellett a társadalomtudományok felé terelték az érdeklődését. Nagyon büszke arra, hogy alapító igazgatója lehetett az ELTE, később Bibó István nevét felvevő szakkollégiumának. 1982-ben diplomázott és azóta tanít a jogi karon. Fogalomnak számít a Bibó Kollégium ma is, és Stumpf István annak a Harkály Díjnak örül, amelyet szakkollégisták jelenlegi közösségétől kapott.

« Az az öt év a személyiségemre és az életutamra is jelentős hatást gyakorolt. Hiszek abban, hogy a közösségek összetartó erejének rendkívül nagy a hatása a tudományban, a gazdaságban, a politikában és a társadalomban. Ha ezeket az értékeket tovább tudjuk adni globalizálódó világunkban, tehát az egymás iránti szolidaritást, a tanulás, a tudás, a tehetség tiszteletét, a nemzeti történelem és hagyomány megbecsülését, akkor ez jó érzés, mert a újabb  generációk tagjai is a saját arcukra tudták formálni a Szakkollégiumot. »

A politológia oktatásának elindulásával egy időben kidolgozta és beindította a Századvég Politikai Iskola gyakorlatorientált képzési programját. A Századvég igazgatói teendői mellett számos tárgyat oktatott. Szoros kapcsolatot építettek ki a Graduate School of Political Managementtel (George Washington University), valamint a Kennedy School of Governmenttel (Harvard University). Főként a két amerikai intézménnyel, valamint a párizsi ENA-val való kapcsolatok segítségével sikerült továbbfejleszteni a Századvég oktatási tevékenységét, amely jelentős számú határon túli magyar hallgatónak adta meg a lehetőséget a hazai felsőoktatásban való részvételre.

Alkotmánybíróvá választását követően csak a Doktori Iskolában vállalt kurzusokat.

PhD témavezetője több hallgatónak és rendszeres résztvevője a PhD-fokozatszerzési eljárásoknak.  

Közel tíz éven keresztül politológiát, összehasonlító alkotmányjogot oktatott az Eszterházy Károly Főiskola Politikatudományi tanszékének keretei között. Több éven keresztül angol nyelvű kurzusokat tartott a nemzetközi kapcsolatos szakos magyar és külföldi hallgatóknak.

Alkotmánytant tanít a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola/Századvég posztgraduális képzési programjában. Mindezek mellett számos hazai és néhány külföldi egyetemen is tart előadásokat, továbbra is több vidéki szakmai és civil közösség meghívásának tesz eleget.

Éveken keresztül külsős tagja volt a Széchenyi István Egyetem Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskolájának. Főállású oktatóként egy éve kapcsolódott be az Alkotmányjogi és Politikatudományi Tanszék munkájába. Alkotmányjogból, összehasonlító politikából, összehasonlító alkotmányjogból tart kötelező órákat és a választási rendszerek témakörben pedig fakultatív foglalkozást. A Kar Doktori Iskolájában két témában, a hatalommegosztás és alkotmányosság, valamint a pártok és kormányzati rendszerek témájában vezet kurzusokat.

Az első Orbán-kormányban kancelláriaminiszterként a Miniszterelnöki Hivatalt irányította. A választások után visszatért az egyetemi oktatáshoz, és a Századvéghez, valamint részt vett a Magyar Tudományos Akadémia Politikatudományi Intézetében az ifjúság politikai szocializációjával és a választói magatartás változásával kapcsolatos kutatásokban.

Alkotmánybíróvá választását nagy kihívásként éli meg, és a 9 éves ciklus felénél tartva, hisz abban, hogy a magyar demokráciát csak az alkotmányos értékek tiszteletben tartásával lehet sikeresen működtetni. Szakmai meggyőződése, hogy alkotmányos jogállamban nincs korlátlan és korlátozhatatlan hatalom. A hatalommegosztás alkotmányos elve nemcsak a hatalmi ágak elválasztását, hanem az autonómiájuk tiszteletben tartása mellett a kölcsönös együttműködésük követelményét is tartalmazza.

Stumpf István szeretettel szól a családjáról, négy gyönyörű gyermekükről, akiknek a neveléséből a felesége nagyobb részt vállalt a férj közéleti elfoglaltságai miatt. Szabad idejében teniszezik, tisztelettel adózik a kitűnő magyar borászoknak, és ha teheti, a borünnepeken is részt vesz.

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.30. 04:26

Portik Sándor alkotása

hargitai_fenyveserdo_2.jpg

60x80 cm. olaj (spakli használatával) vászon

2014.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.29. 08:11

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 12 400.jpgCsöpög az orrom. Írhatnám persze azt is, hogy náthás, influenzás vagyok, de ez eltakarná a lényeget. Influenzás lehet bárki, ám – már engedelmet a kifejezésért –, taknyos, igazi csöpögő orrú csak egy félbolond horgász.

Úgy másfél hete, egy szép, kemény, novemberi napon kezdődött. Elbúcsúztak már ugyan a levelek a fáktól, hajnalonta rideg derek szorították a földet, ám a darvak, vadludak szokatlanul vígan úsztak még az égen, a csukákról pedig semmi hír. Ekkor azonban megverték a szobám ajtaját, s beesett Szabó Feri, a régi horgászcimborám.

– Add ide a kezed! Néz meg, hogy dobol a szívem!

Két kolléganőm is ücsörgött épp a szobában, gyanakodva pislogtak ránk.

– Nézd csak meg, nézd! – bíztatott Feri, majd megragadta a kezem, s a szívéhez emelte.

Tényleg százat vert!

Negyven fölött gyakran gondol már az ember rosszra, a kolleginákra meredtem hát.

– Mit csináljunk...?

– Mit...? – huppant le egy székre a haldokló barát. – Egykor induljunk.

– Minek várnánk addig? Akkorra kimeredsz...! – förmedtem rá, s pakolni kezdtem.

– Én...!? – ágaskodott fel ekkor a székből –, én nem igen. De te igen, ha meghallod, mit fogott a rakamazi morotvákon az öcsém.

– Csukát – mondtam felcsillanó szemmel, hiszen mit fognának ilyenkor, november derekán. Csukát, de persze mindig más–, apadt meg bennem a reményt. Hisz  így megy ez már évek óta.

– Jó-jó, de mit gondolsz, hányat? Ötvenet! Jól hallod, ötvenet

A kolleginák elnéző mosollyal hallgatták a nagy licitet, s mikor pillanatnyi szünet állt be, szépen kisomfordáltak. Az igazat megvallva nem is nagyon bántam.

– Komolyan beszélsz? – fordultam a „haldoklóhoz” mikor bezárták az ajtót.

– Szoktam én néked hazudni? – meresztette ki a szemét, s enyhe pír futott végig az arcomon. De ahogy jött, úgy el is tűnt hirtelen a pirosságom. Mert ha hazudni nem is, azért egy kis lódításért sosem ment ő a szomszédba.

Az ötven csuka persze hihetetlen, de mi van akkor, ha csak a fele igaz...?

– Egykor felveszlek – mondtam aztán némi töprengés után, ám még a delet sem húzták, már javában pakoltunk.

Békésen néztem, ahogy a garázsa árukészletének – mely öt horgászbolt raktárát is vígan lepipálja – felét behordta már az autóba, de mikor még két pár combcsizmát is előráncigált, elfogyott a türelmem.

– Ja..., azt nem mondtam, hogy be kell gázolni a vízbe? – nézett rám ártatlanul.

A szelíd, Nyíregyháza környéki tanyabokrok között vezetett az utunk, ki gondolta volna még akkor, hogy a barátságos, nyírség dombok után igazi, vad, ártéri utak jönnek?

Már pedig azok jöttek. Alighogy elhagytuk Rakamazt, máris a csillagok között jártunk. Akkorákat koppant fejünk a kocsi tetejéhez, hogy szikrázott a szemünk, s a neheze még csak ezután következett! A nagy, széles legelőt az idén kétszer is meglátogatta a Tisza, aztán a jó, vastag fekete földet végigvágta a csorda.

A Nagysúlymos környékét is persze, mely tulajdonképpen egy jó, futballpályányi lapos, s most tele van vízzel – és természetesen csukával.

Legalább is Feri szerint. Én azonban most még csak a tehénpatákkal szabdalt legelőt, s azon túl a folyót kísérő fasort, meg a távolban magasodó tokaji hegyeket látom.

Van itt azonban más csapás is, átérve a Holt-Tiszán legalább tíz kocsi nyomot látni, s mindegyik máshová vezet.

– Balra! – mondja Feri, majd másfél kilométer után jobbra mutat.

Sosem jártam még itt, engedelmeskedem tehát. Egyre közelebb úsznak a hegyek, egy rakás kiszáradt holdmedren is túl vagyunk már, s mikor már-már azt hiszem, hogy valahová a Dráva mellé tévedtünk, megfogja a kormányt.

– Megjöttünk.

Alig kászálódom ki, ő már javában öltözik. Belebújt már a hónaljig érő gumiruhába is, nekem meg kilökte a combcsizmát. De ezzel vége is a nagy barátkozásnak, se szó, se beszéd, beveti magát a kis tavat övező nádba. Egy kisebb halmon ácsorgok, innen jól látom, hogy rossz irányba indult, de azért se szólok. Menjen csak nyugodtan a tó farkának, ahol még gémet se látni, nem úgy, mint feljebb, a víz hasában. Ott, bent a tó közepén hárman is állnak, s bőszen villantóznak. Valami förtelmesen fényes kanalat dobálnak, idáig látszik a csillogásuk.

No, ezek sem olvassák a horgászirodalmat, nyugtázom kárörvendve, mert ki hallott már olyat, hogy szikrázó napsütésben fényes kanállal...!

Feri már rég eltűnt, nagyjából kiszámolom, hogy most merre járhat, vagy ötven lépéssel arrébb gázolok hát a vízbe. Ez azonban korántsem olyan egyszerű, mint kigondolja az ember. A két méteres nádban pillanatokon belül eltéveszti az irányt, s mikor a nyílt vízhez érek, már látom, hogy rossz volt a csapás, a cimborám pedig vagy harminc méterrel odébb dobál. A tó farkában állok, a korábban jött pergetők viszont éppen a víz túlsó oldalán.

Az ő helye sem rossz azonban, csak amíg hozzá érek...! Térdig ér az iszap, minden kierőszakolt lépés nyomán vastag, fekete trágyalé buggyan fel, húsz méter után már szakad rólam a veríték.

Félúton abba is hagyom. Egy sárga támolygókanalat kötök fel, s módszeresen tapogatni kezdem a vizet. Dobok kettőt, aztán beljebb lépek hármat. De persze semmi, csak sulyom, sás, kákatörmelék. Később egy apró körforgóra váltok, majd egy piros tviszterre. Hiába azonban minden. A velünk szemben állók viszont percenként rikkantják:

– Megvan!

– Milyen?

– A szokott...

E párbeszéd minden harmadik dobás után megismétlődik, s mikor a tízedik csukát húzzák ki a vízből, megunom az araszolást, s megindulok feléjük. Erre  megint felhangzik:

– Na..., ez nagyobb!

– Hány van már? – kiáltok én is, türelmemet vesztve.

– Huszonhat – fordul felém a rikító sárga halászruhába öltözött fickó, s a vállára kötött zsákba csúsztatja az újabb áldozatot.

Huszonhat a nagyanyád térde, morgom, de azért újabb villantócserére határozom el magam.

Vagy negyven méter lehet közöttünk, s én egészen eddig nemigen láttam mást, mint őt, meg a lágyan fodrozódó vize; ám most, hogy a táskámra nézek, s megszűnik a távol, egyre nagyobbaknak látom a hullámokat –, s szégyen ide, szégyen oda, bizony megtántorodom.

Mintha valami tengeri hajón lennék, dűlök jobbra, dűlök balra, elkap valami enyhe szédülés–, aztán szép komótosan beledűlök a vízbe.

– Szomjas vagy? – hallom ekkor múlóan Ferinek a hangját, de válaszra nincs időm, mert államat nyaldossák már a hullámok, és kisvártatva el is tűnök bennük.

– Elmégy te a ...! – mondom, mikor kibukkanok a jéghideg tóból. Cseréld ki azokat a piszok villantókat, mert rajtunk fog röhögni a fél Rakamaz! – iramodom ki a partnak, s köpködöm bőszen a lencsés, hínáros vizet.

Az iramodást persze nem kell szó szerint érteni, hiszen nem csak az iszap húzza lefelé az embert, hanem a vizes ingje, gatyája is. De nincs az a latyak, amit időnek előtt le ne gázolna ilyen komisz hidegben az ember. S milyen kicsinek is örülni tud néha! Egy száraz nadrágnak, gumicsizmának...

Annyi eszem persze most már van, hogy messze elkerüljem az iménti helyet, de azért nem állom meg, hogy a cimbora hátához érve meg ne szólítsam.

– Hány van már nagyokos!?

– De én legalább nem firidőztem! – ordítja, pedig nem is látja a kaján mosolyomat.

Mert azért kintről én már kinéztem magamnak, hol fogok majd begázolni újból a vízbe. A sárga overállos mögött. Legfeljebb szid majd, hogy a horgászetika, horgászetikett…, meg ilyesmi. Majd abba hagyja..

Azonban alig hagyom el Ferit, megtorpanok. A zsákmányt úgyis megfelezzük, mért ne segítsek hát neki. A lehető legrosszabb helyen áll. Szembe a nappal, a széllel, ráadásul kétarasznyi vízben, sulyomban, békaszőlőben...

– Eridj át a másik oldalra! – hajlítom szét a nádszálakat, s óvatoskodom mögé, de rámförmed:

– Miért nem a saját dolgaiddal törődsz inkább!?

– Hálátlan bitang – morgom, és nézem, merre is induljak hát.

A tó hasát széles sás-, meg nádsáv övezi, el is tévedhetne benne az ember, ha nem kacskaringózna előtte egy vékony, de azért járható csapás. Ezt követem én is, de azért le-letérek a vízhez. Úgy a harmadik, vagy negyedik letérő után látom meg a sárga ruhás hátát, s könyörtelenül mellé gázolok. Elhűlve látom, dehogy is kanalat dobál. Körforgózik.

Felajzva kötök fel hát én is egy derék, fényes körforgót, ám pillanatokon belül lehervad arcomról a mosoly. A kis, rövid, Túr mellett hasznát bot van nálam, ráadásul az orsón sincs több ötven méternél. Köthetem én fel a legnagyobb körforgót is, képtelen vagyok átdobni a hínármezőt. Beljebb meg nem mehetek, hiszen a térdes gumicsizma van rajtam.

Közben eltűnt a nap, borongós, őszi alkony kezd lefelé ereszkedni, s én hamarosan azon kapom magam, hogy kocog erősen a fogam. Persze hogy kocog, hisz csendesen szivárog a víz az új csizmába.

– Mi jöhet még? – fojtok el egy halk káromkodást, majd – most már aztán minden mindegy! – felkötök dacosan egy hatalmas, fehérre festett kanalat. Egy öreg, kiselejtezett lapátból fabrikálta a gazdája. Valamikor régen, a Vén-Túr mellett kaptam, cserébe egy nyugati csodakanálért.

Van benne vagy tíz deka, ha megsuhintja az ember, átrepülne tán a tokaji Nagykopaszon is.

Még szerencse, hogy az ellenkező irányban állok, mert ez aztán tényleg repül. Az orsón már alig van zsinór, mikor landol, s jó percembe telik, mire kiráncigálom a horgába akadt vízigazt. A következő dobást rövidebbre fogom tehát, majd tíz perc múltán felsóhajtok: Végre megvan a nyílt víztükör.

S nem csak a szabad víz, de az első csuka is! Igaz, nem nagy, olyan fél kilós, de legalább csuka. Még dobok hármat, s csupán egy az üres. Kisebbek ugyan az elsőnél, de én legalább fogok!

Ám mi ez a „huszonhatoshoz” képest! Három percenként akaszt egy csukát, ráadásul beáll mellé egy most idebicikliző cimborája. A változatosság kedvéért ő egy apró, sárga körforgót köt fel, s a második dobásra kiemel egy jó három kilóst. Igaz, később már nincs ilyen szerencséje, ritkulnak a kapásai, de azok is másfél, két kilósok.

No végre, valami bíztató, mámorosodom el, hiszen sárga körforgókkal fel vagyok szerelkezve én is. Az apátszegi Holt-Tiszán azokkal kaszáltam valamikor én is.

De hol vannak az apátszegi csukák, s az akkori villantók?! A csukák a halászok varsáiban, az én villantóim meg valahol otthon, a pince mélyén, valamelyik rég elfeledett villantósdobozomban.

Mert közben persze újabb, s újabb csodacsalik jöttek. Mepps körforgók, Shakespearre támolygók, finn Rapalák, amerikás voblerek... Azonban ezek elbújhatnak mind, a lengyel önsúlyos körforgóim mögött.

De hát ezen már nem is kesergek. Annál inkább a csizmámon, mely ha lassan is, azért biztosan kezd megtelni vízzel, s kénytelen vagyok kifarolni a tóból. Közben azért dobok még egyet-egyet, s alig akarok hinni a szememnek, amikor megakasztok egy jó, kéttenyérnyi kárászt.

A hátába akadt szegénynek a horog, máskor tán még vissza is dobnám. De most itt van velem Szabó, ráfér egy kis lecke. Mert az nem lehet kétséges, hogy az orra alá dörgölöm majd, „lám, ha akarom, én kárászt is fogok!”

Büszkén nézem hát a négy, fűre fektetett halat, és kisvártatva leterítek egy kabátot is a földre. Ülhetnék ugyan az autóba is, bekapcsolva a fűtést, de nincs még annyira hideg, ráadásul Ferit sem bosszantanám.

Könyöklök hát az öreg vasutasbundán, nézem a vizet, a tokaji hegyeket, s várom a cimborát. De nem ő jön, hanem a „huszonhatosok”. A később érkezettnek előttem visz el az útja, nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem:

– Szépek?

– Ó csak három nagyobb van benne! Délelőtt viszont fogtam harmincegyet, több mint húsz kiló volt bennük.

Valódi, nyakig érő halásznadrág van rajta, a vállára akasztva meg egy derék pestizsák. Abba hajigálta a csukákat, s most tényleg nincs sok benne. A három nagy mellett vagy tíz félkaromnyi. De mi az ördögöt kezd ennyivel is? Pláne, hogy még azt is kikotyogja, az elmúlt tíz napon jó két mázsányit fogott...!?

Megeszi?

– Hogy enném...? – mosolyog szelíden. – Tudja maga, fent, a Hegyalján, hogy kapkodják ezt a halat? Én ugyan meg nem enném, annyira iszap ízű, de a mádiak, bényeiek...!

Fiatal, tizenhat, legfeljebb tizennyolc éves legényke az illető, s oly őszintén büszke, hogy eszembe sincs hangosan megróni a mohóságért. Valami azért mégis lehet a tekintetemben, mert kisvártatva megszólal szégyenkezve:

– Sajnálja őket, igaz?

– A nagyokat nem. De a kicsik jövőre másfél kilósok lennének.

– Ezek aligha. Ha bejönnek a decemberi hidegek, ez a víz fenékig átfagy. Legfeljebb néhány kárász telel át valahol az iszapban.

Erősen szürkül, a fiú menne is, maradna is, de valamit még nagyon mondani akar. Végre kiböki:

– Úgy láttam, magának nem sok szerencséje volt. Itt az én zsákom, válasszon ki belőle párat!

Már-már engedek a csábításnak, de aztán csupán annyit mondok:

– Jobban örülnék, ha megmutatnád a villantóid.

– Nem nagy ügy – legyint, s előveszi a kis, sárga körforgóját.

Elképedve fogdosom, nézegetem, hiszen ilyen primitív szerszámot elvétve láthat az ember. Ilyet még egy magamfajta, semmihez sem értő ember is nyugodtan kikalapálhat... De legjobb, ha kiballag az otthoni KGST-piacra. A ruszinok marékszám kínálják.

– Így igaz – bazsalyog az újdonsült barát. – Pontosabban igaz volt..., mert most már nem talál ott egy darabot se. Felvásárolták mindet a rakamaziak. Bár, ha benéz a borbélyunkhoz...!

Feri még mindig lent szöszmötöl, el nem tudom képzelni, miben reménykedik, mikor aztán halk lobácsolás, és kisvártatva zörögni kezd a sás, a káka.

– Hát... nem sok – s az orrom elé teszi a zsákját. Három, tavalyi csuka piheg benne, de nem is azokon döbbenek meg, hanem a villantóján. Ugyanaz, amit az imént láttam, azt a kis sárgát.

– Ez az egy maradt, mire rájöttem, hogy előke kéne – mondja még mindig szuszogva. – De nem baj, holnap első dolgom lesz a piac!

Másnap azonban halaszthatatlan dolgunk támadt – hja, kérem, amikor a hivatal nem tudja, hogy jár a csuka! – de két nap múlva már a vásári forgatagban voltunk. Villantó persze sehol.

És csuka se természetesen. Mert mi azért csak kinéztünk Rakamazra, és Feri az első dobásra beszakította a körforgóját. Azt az utolsót. Aztán a csukának még a színét sem láttuk.

Pontosabban..., estére lejött egy furcsa, fehér csizmás horgász, ráállt egy zsombékra, s szűk óra alatt kihúzott vagy hatot,  volt benne négy kilós is.

Már pakolászott, mikor sokat sejtetően megszólítottuk:

– A forgót a borbélynál vette, ugye?

– Ott hát.

Fél óra múltán már a fodrászműhelynél voltunk. Éppen borotvált, és gyanakodva nézett ránk. Ám mikor meglátta a gumicsizmát, s megérezte a súlyos iszapszagunkat, elmosolyodott, és egy kis raktárba vezetett minket.

– Parancsoljanak! – mutatott a pultra, majd a mögötte lévő falra.

Orsók, botok sorakoztak mindenütt, meg egy rakás villantó. Köztük az apró, sárga körforgók. Mohón csaptunk le rájuk, de a borbély csak legyintett:

– Nem az kell maguknak – s elénk tett vagy öt, pirosan csíkozott, ezüstös körforgót. – Tegnap már erre ment a Nagysúlymoson.

Mi azonban nem tágítottunk.

– Maguk tudják – vonta meg a vállát, mi pedig megvettük az összes sárgát.

Boldogan búcsúzkodtunk, s alig vártuk, hogy vasárnap legyen. Nyolc óra sem volt, de mi már a víz közepén álltunk. És felszabadultan hajigáltunk.

Egészen délig, aztán nekiültünk szalonnázni. Nem voltunk valami hejde rózsás hangulatban, hiszen egy szálat se fogtunk, de azért reménykedtünk. Hátha befelhősödik egy kicsit, és megjön a csukák kedve.

Hát..., nem jött. A hét eleji, fehér csizmás horgász viszont napszálltakor igen. Ráállt a zsombékjára, s olyan húsz-huszonöt méter sugarú körben sötétedésig kivett vagy tízet, köztük egy jó hármast is.

Nyugatról, a zempléni hegyek mögül ritkás köd kezdett lefelé szivárogni, s hiába fénylett keleten a sok csillag, mire a kocsihoz értünk, az orrunkig is alig láttunk. Fogalmunk se volt, hol fogunk kilyukadni a hatalmas legelőn.

– Jöjjenek utánam – lépett ekkor mellénk a fehér csizmás, s elindult előttünk.

Negyedóra múlva megállt az első utcai lámpánál, s megkocogtatta az autó ablakát.

– Bejönnek velem egy kortyintásra?

Bementünk. Az első pohárral még le sem csúszott, máris nyaggatni kezdtünk, hogy mutassa már meg a villantóját.

Bár ne mutatta volna! Mert az bizony a kis, pirosan csíkozott ezüstös körforgó volt. Amire mi csak legyintettünk. Rá is, meg a borbélyok horgásztudományára.

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.28. 06:07

szorvany.jpgA nyelvi tolerancia egyrészt azt jelenti, amit a XI. Nemzetközi Kisebbségi Nyelvi Konferencián Pécsett 2007 júliusában fogalmaztak meg: Fel kell ismerni, hogy Európa többnyelvűsége – a kisebbségi nyelveket is beleértve – a fejlődés feltétele, a nyelvi tolerancia és a nyelvek fejlesztése a demokratikus állampolgárság összetevője, vagyis alapérték.

Másrészt egy sajátos környezetben, a futball világában is találhatunk példát a nyelvi toleranciára. „Különböző nyelvek, egyforma gólöröm” szlogennel az UEFA és a FARE a 2008–2009-es labdarúgóidény kezdetét a nyelvek általi toleranciát népszerűsítő közös tv-reklámmal harangozta be. A reklámfilm a focirajongók három csoportját mutatja be: a szurkolók az eltérő környezet ellenére ugyanúgy reagálnak a góllal végződő mérkőzésre. Ez a koprodukció segít hangsúlyozni a kultúrák közötti párbeszéd európai évének fő jelmondatát: „együtt a sokféleségben”.

A határon túli magyarság nyelvhasználatára vonatkoztatva Benő Attila fogalmazta meg ezzel kapcsolatos gondolatatait a Korunk 2009. februári számában. Ebben a következőképpen ír többek között: A beszélő anyanyelvének vagy második nyelvének valamelyik szókincsrétegében lexikai, azaz kifejezésbeli hiányok mutatkoznak, és ezeket a hiányokat rendszerint maguk a beszélők is észreveszik, amikor egy adott fogalomnak nem tudják felidézni a »másik nevét«, azaz a másik nyelvben használt nevét, vagy egyáltalán nem ismerik az adott szót. Különösen az olyan kisebbségi nyelvhasználati helyzetben, ahol az anyanyelvnek nincs hivatalos jogi státusa, és a használati színterei többé-kevésbé korlátozottak, gyakran jelentkeznek, legfőképpen a szakmai és a hivatali nyelvhasználatban a nyelvi bizonytalanság, a szókészletbeli hiányosságok jelei. Így a határtalanítás, azaz a nyelvi tolerancia jelei a különböző magyarországi szótárak. Például az Értelmező kéziszótár 2003-ban megjelent, második kiadása. Ez az első olyan magyar kiadvány, amely lexikai anyagába beépíti a külső régióban élő magyarok nyelvhasználatának olyan reprezentatív elemeit, amelyek általánosan elterjedtek. Három nagyobb nyelvterület, az erdélyi, a felvidéki és a kárpátaljai nyelvhasználata jelenítődik meg ebben a szótárban. Az erdélyi magyar nyelvváltozatból többek között a következő meghonosodott kölcsönszavak szerepelnek ebben a lexikográfiai munkában: aragáz ’propán-bután gáz’, blokk ’tömbház’,  doszár ’irattartó’, formál ’tárcsáz’, karióka ’filctoll’, motorina ’motorolaj’, prodékán ’dékánhelyettes’, prorektor ’rektorhelyettes’, vinetta ’padlizsán’. A kölcsönszavak mellett más természetű, jelentésbeli  transzilvanizmusok (lektor ’egyetemi adjunktus’, tészta ’sütemény’) és tükörfordítások is megjelenítődnek (előadótanár ’docens’, irodalmi titkár ’dramaturg ’, márciuska ’kabátra tűzhető apró dísz’). Erdélyből Péntek János, Szilágyi N. Sándor és Zsemlyei János volt ebben a szótári munkálatban  részt vevő  munkatárs.

Ilyen az Osiris Kiadónál 2004-ben Laczkó Krisztina és Mártonfi Attila szerkesztésében megjelent helyesírási szótár, amely nagyobb mértékben beépíti anyagába a külső magyar nyelvterületek fontosabb településneveit (pl. Beregszász, Sepsiszentgyörgy, Kalotaszentkirály stb.) és más földrajzi neveket (Király-hágó, Erdélyi-középhegység, Kalotaszeg, Muravidék stb.), valamint a kisebbségben élő magyarság fontos intézményneveit (Erdélyi Múzeum-Egyesület, Babeş–Bolyai Tudományegyetem stb.)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.27. 06:49


Vállalkozási igazgató, cégvezető

Sárospatak

p1030274.jpgKorai tavaszt ígérő reggellel indult az a nap, amikor találkozhattam riportalanyommal, a Pácinban született Bodnár Sándorral, a Weinberg’93 Kft. rátermett és agilis vezetőinek egyikével. 2014. október huszonharmadikán ünnepelte ötvenedik születésnapját. Azon a napon a hetvenkét éves édesanyja, Nagy Margit is boldogan ölelte magához szeretett fiát. Édesapja, Bodnár József már csak odafentről nézheti gyermekét.

Bodnár Sándor középiskolai tanulmányait Miskolcon, a jó nevű Bláthy Ottó Villamosipari Szakközépiskolában végezte. Az érettségi után, 1983-ban a fővárosi Kandó Kálmán Villamosipari Főiskola hallgatója lett. Villamosmérnöki diplomájával a kezében érkezett munkásélete első állomásához, a sátoraljaújhelyi ELZETT Művekhez, ahol három éven át dolgozott. Itt ismerte meg egyik felnőttkori barátját, Farkas Jánost akivel mind a mai napig ápolják kapcsolatukat. Szintén itt volt kollégája Tóth István, akinek egyik lánya a Weinberg ’93 Kft. dolgozója.  

Hároméves szakmai gyakorlattal a háta mögött, 1989. szeptemberében a Zemplén Bútorgyár TMK vezetője lett. Ebben a munkakörben közel hat éven át tette a dolgát a gyár vezetőinek legnagyobb megelégedésére. Ezen időszak alatt, 1993-ban másoddiplomát szerzett a Pénzügyi- és Számviteli Főiskolán. Ösztönösen megérezte: érdemes előrébb tekinteni, mert a ma megszerzett tudás kevés, mint ahogy az is világossá vált számára, ha egy alkalmazott vagy még inkább egy vezető a tegnap tanultakra akar csupán építkezni, nagy bajba kerülhet. A tudás egy része elavulhat, az újabb és újabb információk feleződési ideje felgyorsul, jól felfogott érdekében – ha valaki ad magára és a személyiségfejlődést is fontosnak ítéli meg – egyre szélesebb körű szakmai, vezetői és marketingismeretekre van szüksége. 1996-tól kezdődően már ő a cég ügyvezető igazgatója. Irányításának ideje alatt termeltek az angol és német piacra, miközben mintaboltjaik voltak Miskolcon, Debrecenben és Budapesten. A Zemplén Bútorgyár állandó dolgozói létszáma közel kettőszáz fő volt. Az akkori nehéz gazdasági környezet negatív hozadékának tarja, hogy a nagy, kiterjedt üzlet- és gyárhálózattal rendelkező könnyűipari vállalatok nem voltak felkészülve a külföldről, hirtelen bezúduló árutömeggel szembeni fellépésre, ami végső soron a gyors piacvesztésükhöz, és a megszűnésükhöz vezetett.

2004. áprilisában belépett a Weinberg ’93 Kft-hez, ahol rövid idő múltán vállalkozási igazgató, majd azt követően cégvezető lett. Alapvető feladata a társaság munkával/megrendeléssel való ellátása, amibe beletartozik a piackutatás, valamint a kapcsolattartás a régi és az új üzletfelekkel egyaránt. Büszke arra, amit eddigi munkásélete során sikerült megvalósítania. Szívesen emlékszik vissza valamennyi munkahelyére és az ott végzett munkájára. Büszke arra is, hogy a váratlan nehézségek ellenére a vidéki, kis bútorgyár nevét külföldön is ismertté tette. Büszke arra, hogy a Weinberg ’93 Kft. egyik fontos vezetőjeként segítheti közös céljaik megvalósítását, közös életük jobbá tételét. Örömmel a szívében érzékeli a családias légkörben végzett munka mindent felülmúló motivációs erejét, azt, hogy minden nap láthatja: az itt dolgozók nem kényszerből teszik azt, amit, hanem mert látják annak eredményét, és kézzel fogható megbecsülését. Vezetői hitvallásaként mondja a következőket: „Sosem kérdezem meg senkitől sem azt, hogy miért pont most akar szabadságra menni, mert tudom, ha gondja van, akkor nem a munkája, hanem a megoldatlan problémája jár a fejében. Ha pedig valaki nem arra összpontosít, amire kell, akkor törvényszerűen jönnek a hibák.” Azok, amelyeket a cég méreteit tekintve nem engedhetnek meg maguknak. Büszke arra is, hogy a vállalkozás folyamatosan fejlődik, az itt dolgozók közösséget építenek, és képesek csapatszellemben gondolkodni és a megvalósítás során ezen elveket figyelemben tartva, a közös célokért együtt dolgozni.

Családi és magánéletéről is sikerült szót váltanunk. Felesége, Csomós Erzsébet - akivel óvodás koruk óta ismerik egymást – az OTP Bank ZRT. sátoraljaújhelyi fiókjának a munkatársa. Idősebbik fiúk, Dávid mechatronikai mérnök, jelenleg Németországban, Magdeburgban végzi mesterképzői tanulmányait. Öccse, Ádám, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem pszichológia szakos hallgatója. Mindketten igen jól bírják az angol és a német nyelvet. Feleségével együtt nagyon büszkék a fiaikra, akik szorgalmas tanulással, kitartással, sok szeretettel hálálják meg a gondoskodást. Bodnár Sándor 1996 óta aktív tagja a térség felemelkedésén munkálkodó Rotary Club sátoraljaújhelyi szervezetének. Mindene a kertészkedés, a botanikai teendőket férfimunkának tartja. Szívesen sportol, ha jut rá ideje. Rendszeresen utaznak, túráznak itthon és külföldön egyaránt, aminek az összeegyeztetése egyre nehezebb feladat.

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.26. 07:16

Írta: Bódi Katalin

 

10455330_857490410956759_2319576990042727276_n.jpgSokat járt ott gyerekként, minden évben, amint kitavaszodott, autóval vagy busszal indultak el a lakótelepről, hogy felgyalogoljanak a várba, különös családi programként, amelybe jól betagozódtak a gyerekként hamar felismert szerepek, apa némán, az erdőben is dohányozva, a lányok anyával, később már inkább csak együtt fecsegve. A romhoz kiérve különös boldogságérzet, a hegyeknek megnyíló nevetés, a sziklákra felkapaszkodva forró tea, szendvicsek és némi édesség.

Most megint anyával és apával, és már saját gyermekeivel, türelmes lassúsággal, törökös-háborúsat játszva. Amikor azután a várból leereszkedve a játszótéren időztek a tavaszi tétlenségben, nagyon régen eltemetett emlékek taglózták le, ahogyan észrevett egy másik családot, akikhez majdnem köze lett idestova két évtizede.

Egy nála három évvel idősebb fiúval járt akkor, az első igazi, hosszú együttjárás, tervezgetések, nagynak ígérkező szerelem álságos boldogságban, hiszen hamar kiderült alapvető különbözőségük, a jópofaság mögött rejtőző üresség, az értelmetlen agresszió, de jó volt hinni a jövő megoldásának egyszerűségében.

És most hirtelen ott volt ez a múlt valamilyen formában, a fiú édesanyja, nővére és annak három gyermeke, a húsz-, a tíz- és az egyéves időztek ott a napsütésben, biztosan észrevették őt, aki napszemüveg mögé bújva játszott saját gyermekeivel, de végül elmentek egymás mellett. Jó lett volna beszélni, de miről is. Szakítás feletti fájdalomról még önmagában is alig. De mondjuk örömről és köszönetről, hogy kicsit tartozhatott hozzájuk is, mert az nagyon jó volt, jó volt, hogy szerették. Megkérdezni a gyermekeivel ott nevető nővérét a boldogságról. Hogyan élte túl első válását, kibírni, hogy férje börtönbe került gazdasági bűncselekmény miatt, emiatt ellépni mellőle, akit felületesen ismerve amúgy csak szeretni lehetett. Nagyfiával az oldalán férjhez menni második gyermeke apjához, aki ugyanúgy bántotta, ahogyan édesanyját édesapja, fényűzés után szegényen és megvetetten élni. Majd felállni és elmenni a városból máshová immár két gyermekkel és beleszeretni kicsi fia édesapjába, gyermeket szülni negyven évesen.

Nem jó tudni mások legmélyebb magánéletéről, főleg, ha kötődsz hozzájuk valahogyan, mert fájdalmat okoz, hogy nem tudsz segíteni, mert még magadon sem, de a némaság miatt még ráadásul őszintén örülni sem.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Bódi Katalin tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.25. 11:53