Polgármester

Hernádszentandrás

szszb_33_ki_uveges_gabor.jpgA hátrányos helyzetű Abaúji térség kis településén is lehet országos visszhangot kiváltó munkát végezni és érvekkel harcolni a túlélésért. Ha nem lehet tovább hallgatni, meg kell szólítani akár a miniszterelnököt is. Idáig párton kívüliként dolgozott a vidékért, de 2017-ben csatlakozott egy új szervezethez.

Kazincbarcikán született 1980-ban, majd tízévesen költözött családjával Hernádszentandrásra. Az encsi Váci Mihály Gimnáziumban érettségizett, majd ösztöndíjasként Londonban töltött egy félévet, ami az önállósodás mellett az idegen kultúrák megismerését is segítette, aminek máig hasznát veszi. A közélet iránti korai érdeklődése miatt nem volt meglepő, hogy a Miskolci Egyetem politológia szakára jelentkezett, mert „ mindenki találja meg a számára megfelelő utat”. Tanulmányait a Magyar Rádió Miskolci Stúdiójában kommunikációval egészítette ki, ami szintén hasznára vált. Diplomájával középiskolai tanárként is  dolgozhatna, de ő életének ezen szakaszát környezetének, az Abaúji térségnek, még közelebbről Hernádszentandrásnak a fejlesztésére tette fel. Egyetemistaként 2002-ben indult a helyhatósági választáson és alpolgármester lett. A vidékfejlesztés ügye, az önkormányzati munka hivatásává vált, ezért úgy döntött, azt szeretné a nap 24 órájában végezni. A közösségi élet fellendítéséért megalakították az Összefogás Hernádszentandrásért Alapítványt, amelybe a helybeliek mellé bevonták a helyi kötődésű embereket is. Így próbáltak létrehozni egy erőforrást, aminek szellemi és anyagi ága is van. Aztán az Árpád-kori község monográfiáját szerkesztették és adták ki 2005-ben. Megnyerte a 2006-os választást, de költségvetésük csupán a túlélésre volt elég. Tíz év kitartó munkája, a folyamatosan megújuló kreativitás és a menedzser szemléletmód kellett ahhoz, hogy elmondhassa: biztos iránya van a települési folyamatoknak.

A 2010-től működő Hernád-völgyi Tanoda elősegíti a gyerekek felzárkóztatását, de a családok szociális életvezetésére is odafigyel. Mindezt szervesen kiegészíti Biztos Kezdet Gyerekház intézménye.

Az intenzív munka igazából 2009-ben indult meg a faluban, azóta felújítottak több épületet, rendezetté váltak a közterek, megújult a művelődési ház, füves focipályát adtak át és már van szabadtéri színpad. Az egykori általános iskola két szárnya a BioSzentandrás programban újult meg, oda feldolgozó üzem épült. Ezen típusú projektek a nyugati államokban szép számban működnek, részben ezek szolgáltak mintaként az Abaúji település számára. Alapja elődeink tudására, a természettel való összhangra épülő kemikáliáktól mentes növénytermesztés és az ökokultúra megteremtése társadalmi vállalkozásfejlesztés révén. Egy rendszer kiépítéséről van szó, egészen a feldolgozásig, míg a végcél a 12 hónapos munkavégzés. A 2,5 hektáros földterületre 1000-1200 négyzetméteres fűthető polikarbonát ház és fóliasátrak létesültek, termékeik között pedig ott vannak a zöldségfélék és a fűszernövények is. A feldolgozó üzemet 2014-ben adták át, amibe a Leader programból nyertek 15 millió forint értékű gépet. Emellett ráálltak a kézműves termékek készítésére, jelenleg az „ökoturisztikai” szolgáltatások kialakításán, szálláshelyfejlesztésen is dolgoznak. A nagy kereslet miatt Üveges Gábor térségi szintre szeretné kiterjeszteni a programot.

Érdemi pályázatok híján közel három éve nem tudtak a terveik szerint fejleszteni, ám a munka nem állt meg, a főcsapást továbbra is a BioSzentandrás projekt képviseli.  Miskolc és Kassa között félúton van a falu, és ez a stratégiai fekvés sok lehetőséget kínál a határon túli együttműködésre.

A polgármester politológusként úgy értékelte, javítani kell a mai politika arányain, többet és érdemben kell tenni a vidék, a falvak felemelkedéséért. Mivel a regnáló pártokban erre nem érez valódi szándékot, a közélet stílusa pedig öncélúvá és minősíthetetlenné vált, ezért csatlakozott az Új Kezdet nevű párthoz, ahol választmányi elnöki tisztséget kapott. Úgy fogalmaz, ér neki annyit a vidék és ez a kivételes adottságú ország, hogy még többet dolgozzon érte. Világméretű tendencia, hogy megszűnt a  bal- és jobboldal, új megközelítés, valós megoldások kellenek napjaink problémáira. A Gémesi György egykori MDF-es politikus nevével fémjelzett szerveződés új pólust kínál azoknak, akiket a túlpolitizált mindennapok fásultságba kergettek. Gábor bízik az általuk létrehozott erőtérben, ahol az ember kerül a központba. Közel egy éve kezdték az építkezést hiteles személyekkel, ami garanciát jelenthet a szavazópolgárok számára.

Munkájában sok segítséget kap pszichológus feleségétől, aki 2009 óta aktívan részt vesz a településen zajló közösségépítő folyamatokban ifjúsági találkozók szervezésével, gyerekeket és felnőtteket egyaránt megcélzó szemléletformáló tevékenységgel.

Két gyermeket nevelnek, Réka nyolcéves, Hunor másfél évvel fiatalabb. Általános iskolába járnak és imádják a falusi közeget annak minden színével és ízével együtt. 

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.06.05. 18:34

Biszák László alkotása
18870904_1715473505135988_1238406092_n.jpg
Akril
2017.
Az emberlakta helyek kivirulnak, évek alatt megszépülnek, bokrok, fák, futórózsák teszik széppé, kedvessé, otthonná, ha a gazdája igazi gazda. Biszák László az utolsó előtti pillanatot rögzítette magának, nekünk, és az emlékezetnek.Szomorú, lehangoló, hiszen érezzük ösztönösen, hogy a tulajdonossal baj történt. Az egykori élet elsorvadt, a falak által zárt ürességet, a semmi takargatja.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.06.04. 08:10

Óvodavezető

Sényő

szszb_33_tk_csobanne_mikulas_edit.jpgA Mikulások sokáig élnek – állapította meg nem kis büszkeséggel a hangjában a sényői óvodavezető, aki négy évtizede kötelezte el magát a kisgyermekek nevelésével, gondozásával. Nyugodtan mondhatja, mert az édesapja, Mikulás István 86 éves. Az apai nagymama, lánykori nevén Tőkési Eszter 94 évesen, végelgyengülésben hagyta itt a földi világot. A hat gyerekétől 10-12 unoka nyaranta a fáradhatatlan, örökmozgó nagyi mellett ismerte meg a nagycsaládban megélhető örömöket, felelősséget, kötelezettséget. Edit, túl az ötvenen (Nyíregyházán, 1959. április 16-án született) még mindig élénken idézi emlékezetébe a családcentrikus nagymamát. Igen büszke rá, és bizonyára nem véletlenül dédelgetett pedagógusi álmokat. Édesanyja, néhai Jánócsik Erzsébet (77) a termelőszövetkezetben, édesapja a cipőgyárban kereste a kenyerét. A férjét Csobán György autóvillamossági műszerész személyében találta meg. Frigyüket egy fiú, Gergő formálta igazi családdá. Gergő a sényői iskolában történelmet, hittant, környezetismeretet tanít. Az élet durva, kegyetlen arcát mutatta felé, amikor 33 évesen elragadta párját a gyógyíthatatlan kór. Edit 29 évesen megözvegyült. Gyermekükben viszontlátja a szülőfaluhoz kötődést, a pedagógusi hivatás iránti lelkesedést. Maradt ő is Sényőn, a generációk óta féltő, óvó közegben.

Edit a helyi óvodában, iskolában készült az életre, a nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnáziumban érettségizett 1973-ban. A konzervgyár számviteli osztályán ismerkedett meg az alkalmazottak mindennapjaival. Végzett egy számítástechnikai tanfolyamot is a fővárosban. Ám az eljegyzése napján kapott egy másik ajánlatot is: Szabó József tanácselnök kopogtatott egy képesítés nélküli óvodai álláslehetőséggel. Nagyot dobbant a szíve, mert végre beteljesülni látszott a gyerekkori álom, pedagógus lehetett.  1979. november 15-étől  ez a második otthona. Hajdúböszörményben diplomázott. Egyik átszervezés érte a másikat, intézményneveket jegyzetelek, de a lényeg a sorok közt bújik meg. Csobánné Edit rátalált arra a hivatásra, amely kiteljesíti az életét. Megvigasztalódott a gyerekek közt, amikor legszívesebben a könnyeit törölgette volna. Saját gyerekük és az óvodások nevelése, később a vezetői feladatokkal történő megbirkózás – olyan hamar elszaladt egy nap, hogy csak otthon érezte át a társ hiányát. Mondja is a kolleganőinek: ide mindig mosolyogva lépjetek be. Régebben még a kisfiúk feleségül akarták venni, melyik szülő ne élte volna át ezt az élményt?

Mindent közösen értünk el – magyarázza.  – Az öt óvónő munkáját egy pedagógiai asszisztens, három dajka és egy gondozónő segíti.  2016. augusztusától a sényői Kölcsey Ferenc Általános Művelődési Központ óvodát, bölcsődét, valamint integrált szolgáltató teret, könyvtárat jelent. Csobánné intézményvezető és óvodavezető egy személyben. De ha mélyen a lelkébe néz, igazán jól a gyermekek közt érzi magát, született óvónő. Szebbnél szebb, saját készítésű dekorációk a csoportszobákban, jut belőle az irodába is. Elhárítja a dicséretet, ő legfeljebb ötletel, a megvalósítást a kollegák vállalják.

Hagyományápoló óvodaként figyelnek a környezetükre,  az emberekre.  A manapság oly sokat emlegetett civil világot tanulják a gyerekek, a játékokkal, a másság elfogadásával. Többször pályáztak, 2 alkalommal nyertek .  Vehettek 2 számítógépet, és eszközfejlesztésre kaptak pénzt. Edit indította el a jótékonysági bálokat két évtizede.  A helyi önkormányzat maximálisan segíti az óvodát, hogy színházba, állatparkba vagy csihu-vonatozásra vigyék a gyerekeket. 

A tehetősebb szülőktől a szerényebb anyagiakkal rendelkezőkig széles a skála. A hátránnyal indulók kommunikációt tanulhatnak. Számítógépes programmal vizsgálják az egyéni fejlettséget, valamint a 4-8 évesek fejlődését is komputer követi nyomon. Légterápiás készülékeket szereltek be mindhárom csoportszobába, és ígéretet kaptak egy sószoba kialakítására is.

Már a második generáció jár ide: 20-30 éves felnőttek, a mostani ovisok szülei köszönnek a vezetőnőre az utcán: Kezit csókolom, Edit néni! Szemével megsimogatja őket és örül a lelke, hogy az egykori óvodások rá és kollegáira bízzák saját gyermekeiket is.

Szabad idejében történelmi, utazási és szakkönyveket olvas. Féltőn óvja és gondozza színpompás virágait, akárcsak a gondjaiba vett kicsiket. A hatalmas házat egyedül tartja rendben. Szoros kapcsolatot tart barátaival, a tágas család pedig szeretettel halmozza el, akárcsak ő teszi ezt a többiekkel. Mindig kapott tőlük támogatást, hogy élete legnehezebb időszakában se érezze magát egyedül.

Csobánné Edit boldog, kiegyensúlyozott ember. Derűs lelke harmóniával gazdagítja környezetét. Ahogy a közel 30 fokos koranyári hőségben kapuig kísér, bepillant a csoportszobákba.  Egy baráti intés a kollegának, minden rendben.

Valóban minden rendben. A Mikulások amúgy is sokáig élnek.

 

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.06.01. 16:43

Írta: Vaskó Ilona

 

dancing-in-the-rain.jpg…mosod a nyár szennyesét. Az izzadt, fülledt, szerelem szagú szennyest. Mosod már régen. Fehéríted. Sehogy nem múlnak a foltok. Mindig újra és újra ugyanott eszed le a ruhádat.

Már nem is akarod kimosni. Eldöntötted. A foltokkal együtt a tiéd. Hordod, cipeled magadon a szerelem skarlát betűjét. Már nem nézed melyik nyár, mikor varrta rád. Azt meg főleg nem, hogy ki. Egyszerűen elfogadod, hogy a nyár hozta, a kánikula, a fülledt, izzasztó meleg. Nem keresed azt, hogyan moshatnád tisztára a foltot magadon.

Változtatsz. Csendben vagy. Már nem beszélsz. Néma vagy. Észre sem veszed, hogy süket is. Nem hallod a saját hangodat. Nagy a csend benned. Ürességre váltott minden.

Néha bátortalanul még behunyod a szemed, és emlékszel arra a lányra, aki boldogan, gátlások nélkül habzsolta az élet legfinomabb szerelem-almáját. Nem volt baj, hogy lecseppen, nem volt baj, hogy foltot hagy… De aztán el akartad tüntetni a foltokat. Pedig nem kell. Pont azokkal a foltokkal voltál önmagad. Ettől voltál te más, ettől voltál olyan nagyon elragadó, magával ragadó, könnyed. Olyan, aki nem fél az esőtől, sőt, aki kifut elé és kitárt karral várja, hogy arcát az égnek emelve lemoshasson mindent.

De a minap láttalak. Homlokodat az ablakra hajtottad, és nézted, hogyan csorog végig az esővíz az üvegen. Láttam, kerested a lecsorduló vízcseppek útját, láttam. Fájt valami. Talán az, hogy milyen rövid a vízcsepp útja, vagy talán az, hogy bent maradtál. Nagyon bent. Mi lenne – gondoltam –, ha egy pillanatra kirántanálak ebből az apátiából, és táncolni vinnélek az esőbe? Megijedtem. Mi van, ha visszautasítasz? Mit mondok majd akkor? Láttam én, nagyon jól láttam, hogy magányod börtönébe vagy zárva. Áthatolhatatlan falakkal vetted magad körbe. Olyanokkal, hogy becsület, meg kitartás, meg valami ostoba fegyelem. Odakötözted magad valami mindenki számára elérhető korláthoz… A szárnyaid már rég véresen lógnak rajtad, repülni már képtelen vagy. Szárnyakat már nem kapsz senkitől, de már zuhanni sincs hova, hiszen ez a jól szervezett konzervatív fegyelem, olyan erősen köt, hogy sehova nem enged.

Kintről néztem a foltos ruhádat, és szerettem volna rád üvölteni, hogy vagy mosd ki, vagy vesd le örökre, mindegy, csak tegyél már valamit, mert ez a néma, mindenbe beletörődő ember nem te vagy! De te már engem sem láttál. Telnek a napok, a hetek, és mintha meg is vakulnál.

Elfáradtam a biztatásodban, hát hátat fordítottam neked én is. Már nem érdekel, hogy mit csinálsz. Kit érdekel, hogy szárnyalsz-e, hogy vérzik-e a szárnyad? Miért is zavarna az engem, ha önmagad akaratából láncoltad magad az elvárások korlátjához? Te döntésed. Hát én többet nem akarlak megmenteni. Nem csak téged, senkit sem.

Válogattam a szennyest a fürdőszobában. Szépen sorban. Fehér, színes, fekete. Így tanította anyám. Nem mossuk össze a színeseket a fehérekkel, nincs az a színfogó kendő, ami használna… A ruha csak így lesz tiszta, ha szétválogatjuk.

A tükörben megmozdult a lány. Láttam, felém int… nem is felém, a ruhákra… Szemében ott volt a kérdés: Sikerült kimosnod a nyár szennyesét?

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Vaskó Ilona tárcái

Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.31. 17:43

Ősz Zoltán alkotása
18644424_1707189172631088_475334589_n.jpg
Pasztell,
papír.
2011.
Úgy gondolom, hogy a városi embernek is ismerős e kép. A falusi porta szerves része a hátsó udvar, az ólak, szalmakazlak, a csűr, a trágyadomb, a kerítésoszlopok zavart ritmusa a kialakított praktikum jegyében. Ősz Zoltán nem egy légből kapott kósza ötlete szerint, hanem az élet, és ember által alkotott világot mutatja nagy harmóniával a színek segítségével. Friss zöld színei nagyban hozzájárulnak a pajta bebarnult komorságához, nagyságához. A trágyadomb mesterien megalkotott tömegét érzékeljük, talán kicsit az "illatát" is. Igazán mondom, hogy szívesen jártatom körbe a szememet, a gondos aprólékos munkán. Ez egy tipikus falu részlet, és azt is le kell írnom, hogy VOLT! Nem zokogok fölötte, mert akik a vállukon cipelték a föld nehéz megmunkálását, kis mindennapi hősök voltak úgy, hogy nem is tudták, de kenyeret, tejet húst tettek az asztalunkra.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.28. 08:33

Őstermelő, családi vállalkozó

Csaroda

szszb_33_tk_balogh_bela.JPGA háromdiplomás, egykori tsz-elnököt megsüvegelték nemcsak Csarodán, Tákoson és Hetefejércsén – ezekben a falvakban adott munkát és megélhetést a közös gazdaság az itt élőknek – hanem még Pesten is: a melléküzemágak keretében 520-an érezhették magukat ipari munkásnak. Ám a fizetésükért ők is Csarodára jöttek, legalább láthatták, milyen a mezőgazdasági alapokon nyugvó termelőszövetkezetből pénzt keresni. Balogh Bélával a szépen dekorált családi ház étkezőjében idézzük vissza a nem is olyan távoli múltat. Egy hűséggel megszolgált életutat maga mögött tudó ember a gazdaság élén, és a családját, gyerekeit, unokáit rajongásig szerető édesapa egy személyben. Egyenes tartása, erős kézfogása, határozott tekintete ellentmond a születési anyakönyvi adatoknak. Eszerint 1947. december 18-án született Fejércsén, néhai Balogh Béla (93) és néhai Kovács Margit (88) fiaként. Gyöngyi testvérével osztoztak a szülők szeretetén. Saját családjában is az otthon látott minta dominált. Ebben csodálatos partnerre talált Máté Gizella óvónő személyében, akit még katonakorában a hajnali buszon ismert meg. A két fiatal szíve egyre hevesebben vert, ha találkoztak, mígnem úgy döntöttek: 1975. július 5-én összeházasodnak. Két lányuk született, Ágota többdiplomás középiskolai tanár, neki is két lánya született, Lili (16) és Luca (8). A kisebbik Balogh lányt Emesének keresztelték, és ő is kislánnyal, a három éves Saroltával, valamint jogász diplomával örvendeztette meg a nagyszülőket. A szobában, az étkezőben rengeteg fénykép őrzi a szép pillanatokat, a jeles eseményeket.

Olajos Ferencné, Karola tanár néni – túl a 90. évén – annak idején biztatta a jóeszű fiút, tanulni kell, mert csak akkor boldogul. Édesapjától azt az intelmet kapta: nehéz igazán élni, de jó. Mindez a fülében csengett, amikor a rendszerváltás idején jegyezhetett volna erdőt, de a nyugodt alvást választotta. Később, saját pénzéből már vett. A kis kitérő említésével egy pillanatra felrémlett a múlt, amely annyi, de annyi emlékkel gazdagította, hogy alig tudunk válogatni. Keressük azt a Balogh Bélát, aki a szülői háztól a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egyik legjelentősebb termelőszövetkezetében járta végig a ranglétra fokait. A Debreceni Agrártudományi Egyetemen 1972. július 3-án vette át a diplomáját, később közgazdász, majd vállalatgazdasági szakmérnökit végzett, és augusztus elsején már állattenyésztési telepvezetőként kezdett. Volt főállattenyésztő, főagronómus, elnökhelyettes, majd 1983-tól az 1994-ben történt felszámolásig termelőszövetkezeti elnökként irányította a gazdaságot. Fénykorában a tsz árbevétele 60 millió forintot tett ki, ez mai áron számolva közelíti az 1 milliárdot. A 4600 hektáron gazdálkodó szövetkezetben meghatározó volt az állattenyésztés. 400 tehén és szaporulata, valamint 1800 juh hozta a pénzt. A növénytermesztésben őszi búzát, kukoricát, cukorrépát, napraforgót termesztettek. A gyepterületen szénát kaszáltak az állatállománynak. A melléküzemek közt említi a lakatosüzemet, amiből fűrészüzem lett, a seprűkötőt, amely varrodává lényegült át, a tetőfedő részleget. Adott munkát a Fradi focistáknak, köztük Zsiborás Gábor kapusnak. A 384 tagú termelőszövetkezet és a 400 fővárosi alkalmazott nyugodtan alhatott, megélhetésüket nem fenyegette veszély.

A labdarúgás fontos szerepet játszott Balogh Béla mindennapjaiban. A szebb napokat látott hazai bajnokságban, a debreceni DASE és a DEAC csapataiban rúgta a gólokat középcsatárként, majd 1972 őszétől járási szinten. A közösségekben érezte elemében magát, élvezte a „bandázást”. Szerette az embereket, a szakmát, ez éltette. Így érthetően nehéz szívvel vezényelte le annak a tsz-nek a felszámolását, amelynek fejlesztéséért éjt nappallá téve dolgozott. Az eredményességet és a kollegialitást tartotta vezérlő elvnek. Noha 10 év alatt 6 párttitkár fordult meg nála, a nagypolitikával nem kellett sokat csatároznia. A térség legkiemelkedőbb munkáltatójaként volt mire büszkének lennie. Önelszámoló egységeket alakítottak, hogy fehéren-feketén kiderüljön, ki akar mások vállán felkapaszkodni. Tudomása szerint egy haragosa sincs, pedig még a nagy befolyással bíró Ellenőrző Bizottság elnökét is pénzbüntetéssel sújtotta, de másoknak is tudni kellett, mit jelent az egyenlőség.

Ahogy új szelek fújtak, Balogh Béla szíve, agya, lelke alig bírta elviselni az indokolatlan pusztítást. Elhagyott telepek ajtaját csak a szél forgatta, rozsdásodtak a gépek a tsz udvarán. Ha nem állt volna mellette mindig is a szerető családja, ki tudja, hogy vészelte volna át a történelem viharát. Szálfa egyenes tartását megőrizte, elvein mit sem változtatott, ám a megélhetéshez terményfelvásárlással foglalkozó vállalkozást indított. Szakmai tapasztalata közkincs, ezért kérték fel a vásárosnaményi falugazdász iroda vezetésére 1999-2014 között. Bár először elhárította a beszélgetést – ki lehet kíváncsi rá – aztán mégis megnyílt: életútja, embersége, szakmai tudása, vezetői magatartása követendő példa mindenki számára. 

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.27. 09:28

Írta: Antal Anikó

 

10744814_729160897133769_1707686340_n.jpgAzon a vasárnap délután a kislány könnyei lassan összemosódtak az esőcseppekkel, és fekete, ujjlenyomatszerű maszattá formálódtak a bazsarózsa vörös orcákon. Fekete gumicsizmájára megsárgult levelek tapadtak, mohazöld nadrágját pedig egyre jobban átitatta a hűvös esővíz, ahogy dühében lábaival az indigókék pocsolyába rugdosott. Ez volt a kedvenc nadrágja, ez a mohazöld színű. Nem érdekelte, hogy a szára a bokáján is felül ér már, és az sem, hogy derékban kissé lötyög. Nem foglalkozott vele, mert a nadrág simogató volt és meleg, mint anya keze. Anya keze mindig ilyen volt. Meleg, fehér és puha, mint az újszülötteket borító takaró. A kislány szerette, ahogy esténként elalvás előtt a levendulaillatú ujjak fésűként játszanak bozontos hajával. Olyankor szemét lehunyva tudta, hogy ezek a kezek kifésülnek belőle minden apró gondot, minden gúnyt, minden botlást, minden horzsolást, minden könnyet. Anya ujjai, a fehér varázspálcák, amik az altatódalok ritmusára táncoltak a sötét hajfürtök között vagy lustán megpihentek a mesék bódulatában, azon történetek varázsában, amiket anya talált ki, hogy egyszer majd minden szebbé lesz talán, mint az a narancspiros tök anya meséjében, mely a teherautó hátuljáról véletlen elgurult, s végül Csutka Rozi babaházává változott. Bár a tök húsát kivájták, kemény héját megtörték, éles késsel metszettek rá ajtót és ablakot, de a végén ez az ütött-kopott napsárga labda apró csipkefüggönyökkel ékesítve és pici fabútorokkal berendezve meseházként ragyogott. Igen, anya ujjai mindig elrepítették valami földöntúli varázsvilágba, míg ő a sötétben két kézzel kapaszkodott a tejillatú fehér karokba.

De már két éve, hogy nem voltak mesék, nem voltak hajfürtöket simogató ujjak. Anya tovább lépett az általa álmodott ismeretlenbe, maga után hagyva egy végtelen altatódalt. A kislány néha hallotta is, hallott valami ismerős dallamot, ami még erősebben szólt, mikor a szél játszott az égbe nyúló platánfa ezerzöld lombjával a temetőben, anya örökké megvetett ágya mellett. Az évek múlásával a simogató ujjak mind eltűntek, valóságból emlék lett, kis tenyerekben elmorzsolt perclevelek, emlékezésben megszáradt pillanatok. Végtelen semmi. Halál.

A mohazöld nadrágon összestoppolt foltok terpeszkedtek. Több mint két éve vette anya, mert szép volt év végén a bizonyítvány. Az összekacsintós egyezség úgy szólt, hogy a nadrágot csak különleges alkalmakkor lehet viselni, olyan napokon, amikor ünnepelünk, legyen az akár húsvét vagy karácsony, esküvő, színház, születésnap és napfényes, vasárnap délutáni cukrászdalátogatás. De furcsa mód ide tartozott a temetés is, bár a kislány nem értette, mit lehet ünnepelni egy temetésen, virágok és gyertyák tömjénes illatában történő búcsúzáson, ahol senki nem mosolyog, hanem csak sír, talpig éjsötét feketében, szótlanul. Persze anya egyszer egy temetésen elmagyarázta, hogy oly sok fájdalom és szenvedés után a szomszéd Piroska néni végre megpihent, szabad lett, repülhet a lelke egész a csillagokig. De a kislány még mindig nem értette. Egyszerűen csak rémült volt. Elrémítette a sok könny, az emberek fekete sorfala, a koporsóra hulló földrögök tompa puffanása, ételek és tömjén illatától nehéz halotti torok fekete-fehér pompája és Piroska néni fényképe, ami érintetlen pihent a fehérre meszelt falon. Aztán két éve a ravatalnál már sejtett valamit, amikor még egyszer, utoljára megnézhette anya arcát. Még sosem látta olyan szépnek, mint akkor. Nyugodt volt. Olyan volt, mint aki valami szépet és édeset álmodik. Olyan volt az arca, mint azokon az utolsó estéken, amikor anya még mesélt, de a történetekkel együtt lassan elaludt. Csak a nagy csend lélegzett a kislány mellett, aki a sötétben meg-megsimogatta anya arcát, vigyázva, óvatosan, nehogy felébressze, mert az utolsó hónapokban anya nagyon fáradt volt, hiszen túl sok volt már a víztiszta infúzió, és hiábavalókká lettek a hófehér varázspirulák. Egy idő után a kislány megértette, hogy anyának ünnep ez a végtelen alvás, neki viszont űr, egy nagy semmi, valami kézzel foghatatlan hiány, amivel ő valójában nem tud mit kezdeni.

Ahogy teltek a hónapok, egyre több feslés keletkezett a nadrágon. Az elsőre még tisztán emlékezett. Egy évnyitón szerezte, amikor véletlen megbotlott a nagy sietségben. A térdén foszlott szét a mohazöld, puha anyag, de anya bevarrta. Szép, tarka virágmintákkal. A második folt pár évvel később esett, amikor kihívásból kerítést mászott egy almáskertben, hogy bebizonyítsa a barátnőknek, mennyire bátor. A finom anyag oldalt szakadt. Combközéptől egészen a bokájáig. Az volt az első nap, amikor nem mert haza menni, mert már nem volt, aki bevarrja a nadrágot. A kislány sokáig csatangolt egyedül az utcákon, hosszú percekig ült a játszótér padjain, mire rászánta magát arra, hogy elinduljon. Mikor haza ért, még ki sem nyitotta az ajtót, már hallotta a lakásból kiszűrődő mély, öblös, káráló hangot, hogy itthon van már megint ez a gyerek, a fene egye meg, és hogy az Isten így meg úgy verje meg, itt maradt csak koloncnak a nyakunkon. A kislány lélegzetét visszafojtva, némán, gépies mozdulattal vette le kabátját, cipőjét katonás rendben hagyta az előszobában a fogas alatt. Lassan, szinte lopakodva lépdelt a lakásban, akár egy szellem vagy besurranó tolvaj, nehogy apja meglássa az oldalán felszakadt nadrágot. Apa kezei nem voltak puhák és tejillatúak. Nem arra születtek, hogy bevarrják a nadrágot. Nem tudtak simogatni.

A legutolsó hasadás, a mostani, a bal térden nyílt sebként tátongott. Tulajdonképpen magának köszönheti, mert nem viselkedett. Nem volt engedelmes, azért, mert nem evett. Egyszerűen nem ment. Nem tudta lenyelni a főtt disznóhúst. Soha nem szerette az íze miatt. Mióta anya meghalt, szinte mindig ez volt vasárnaponként. Disznóhús. A kislány legtöbbször illedelmesen erőltette magába a zsírgyöngyöktől rezgő levet, hisz nem akart ő senkit sem megbántani, főleg nem az új látszat anyát, aki szinte észrevétlen, pár hónap alatt lett része a szürke hétköznapoknak. Szép lassan olvadt bele a mindennapokba ez a látszat anya. Először anya helyén ült az ebédlőasztalnál, anya helyén ült az autóban, anya helyén aludt az ágyban, majd anya ruháit és nyakláncait is hordta, de ez a látszat anya nem tudott simogatni. Még a szavaival sem.

A vasárnapok hidegek voltak és íztelenek. Az asztalnál a kislány mindig álmodozott. Ha lehunyta a szemét, és valami szépre gondolt, akkor szinte mindent megevett. Így könnyebb volt. Le tudta nyelni a rágós disznóhúst, mert enni kellett és jól viselkedni, hogy béke legyen, és ő titokban azt remélte, ha jól viselkedik, akkor jutalmul kaphat végre egy-egy simogatást, igen, pontosan úgy, mint a kutyák. De ezen az esős vasárnapon már egyáltalán nem tudott enni. Úgy érezte, ha még egy kanál levest le kell nyelnie, akkor felfalja egész bensőjét az az undorító massza, amitől valójában már lélegezni sem tudott anyja halála óta.

A szék éppen hogy megállt az ajtófélfánál, de így is érte a kislány lábát az ütés. Fájt, de nem annyira, mint a kövekként rázúduló szavak. Tiszteletlen kis cafka. Selejt. Senki. Kolonc. Ez fájt a legjobban. Ez visszhangzott a legerősebben. Kolonc. Sarkon fordult és kiszaladt a konyhából, ki a vasárnapi esőbe. Majdnem elesett, ahogy a kisajtónál a nadrág szára megakadt a kerítés lécében.

Később vette észre, hogy a mohazöld nadrág bal oldalán friss, nyílt sebként tátong egy újabb szakadás. Tudta, hogy ezt már senki más nem varrhatja be, csak ő maga. Abban a percben döbbent rá arra, hogy egyedül van. Egy pillanat leforgása alatt felnőtté vált.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Antal Anikó tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.24. 18:43

Tollas Tibor költőről beszél Filip Gabriella újságíró

tollas_tibor.jpgTollas Tibor költő, lapszerkesztő, újságíró munkásságáról az 1980-as évek derekáig a magyar közvélemény szinte semmit sem tudott: az évtizedekig nyugati emigrációban élő szerzőt hermetikusan elzárta a hazájától az a fal, amelyet a politikai rendszer emelt az emberek közé.

Sorstragédia volt ez, a költő Saáry Éva nem véletlenül írta Tollas Tibor halála után hat évvel a következő sorokat róla: „Élete folyamán sokszor nézett szembe a halállal. Azt mondhatnám, a halál árnyékában élt. Nem akarok itt beszélni a háború borzalmairól, sem a keserves börtönévekről, de 1956 után egyik betegségből a másikba esett. Meg-megújuló súlyos májbántalmakkal, szívoperációval hónapokat töltött évről évre kórházban. Mégsem ezek vitték sírba, hanem egy titokzatos, ma még gyógyíthatatlan betegség, melynek kifejlődésében – meggyőződésem – lelki okok is szerepet játszottak: a félresikerült hazai változások, az emigrációban, majd itthon is végzett munkái elismerésének hiánya, és a mindnyájunkat emésztő keserű felismerés, hogy nem sok értelme volt a negyvenesztendős külföldi helytállásnak, harcnak, hiába és fölöslegesen hoztuk az áldozatokat.” Ki volt hát ez a sokak előtt még mindig ismeretlen, különös és mitikus ember, akit sajnálatos módon még ma sem ismer az olvasók többsége Magyarországon? Tollas Tiborról Filip Gabriella újságíróval, az Új Holnap irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztőjével beszélgettem, aki annak idején személyesen is találkozott vele, és elkísérte a külföldről hazatért költőt régen látott Borsod-Abaúj-Zemplén megyei szülőfalujába, a sírig szeretett Nagybarcára is.

– Mikor találkozott először Tollas Tibor nevével?

– Megvallom őszintén, hogy én csak viszonylag későn, az 1980-es évek végén találkoztam Tollas Tibor költő nevével, akkor tudtam meg azt is, hogy magyar újságot szerkeszt a nyugati emigrációban. Személyesen pedig 1990-ben találkoztam vele egy miskolci író-olvasó találkozón, ahová az Észak-Magyarország című, Borsod-Abaúj-Zemplén megyei napilap kulturális rovatvezetőjeként mentem el. Meglepett, hogy milyen sokan jöttek össze a Tollas Tibort bemutató eseményre, hiszen az ilyen kulturális rendezvényekre nagyon kevesen jártak már akkoriban is. A találkozóra az ország távoli településeiről is érkeztek vendégek, ott voltak Tollas Tibor gyermekkori barátai és egykori 1956-os rabtársai is. Ezen a találkozón ismertem meg, másnap pedig elkísértem a szülőfalujába, Nagybarcára tett látogatására is.

– Kérem, mutassa be a költő életútját!

– Kohlmann Tibor néven 1920. december 21-én Nagybarcán látta meg a napvilágot. Az apja – Kohlmann Tamás – katonatiszt, ezredes volt, aki mindig büszkén emlegette azt – és ezt a büszkeséget a fiába is belenevelte –, hogy a nagyapjának testvére, Kohlmann József császári tiszt 1848–49-ben honvéd ezredesként, Perczel Mór tábornok vezérkari főnökeként harcolt a magyar szabadságért. Megjegyzem, Tollas Tibor anyai ágon is jeles ősökkel büszkélkedhetett: anyja Kecskéssy Jolán volt, aki attól a Geleji Katona Zsuzsannától született, aki a híres református zsoltárfordító, Geleji Katona István leszármazottja volt. Érdekességként megemlítetem azt is, hogy Tollas Tibor tizennégy éves korában az addig használt Kohlmann nevet a sokkal magyarosabb Kecskéssyre cserélte fel. Középiskolába előbb Kőszegre járt egy évet, majd hét esztendőt Sopronban, az ottani Rákóczi Ferenc Honvéd Reáliskolai Intézetben tanult. Onnan került Budapestre, a Ludovika Akadémiára, amelynek sikeres befejezése után 1941-ben avatták hadnaggyá. Katonaként szolgált, amikor 1945 tavaszán Veszprém mellett mindkét keze súlyosan megsérült. Állítólag egy páncélököl robbant fel a kezében, aminek következtében öt ujját elvesztette. Ennek ellenére a háború befejezése után beállt az akkor szerveződő, úgynevezett demokratikus hadseregbe, de 1947-ben letartóztatták, majd elítélték. Erre ő maga így emlékezett vissza: „Mentő tanúnak jelentkeztem egy Tavi Árpád nevű ember mellett, akire ráfogták, hogy a beregszászi gettó parancsnoka volt, pedig valójában csak névrokona volt az időközben Nyugatra menekült gettóparancsnoknak. Mentő vallomást tettem mellette, és végül is őt felmentették, de néhány hónap múlva engem vádoltak ugyanezzel. Tíz évet kaptam. Ugyanazok, akik eskü alatt állították, hogy Tavi Árpád volt a gettó parancsnoka, most ellenem vallottak. Csak azért nem akasztottak fel, mert két volt beregszászi gettófogoly pontosan felidézte a táborban szolgálatot teljesítő tisztek és altisztek névsorát, s én nem voltam köztük. Fel is menthettek volna, de az ÁVO nyomására mégis kaptam tíz évet.”.

– Ha jól tudom, Tollas Tibor irodalmi munkássága tulajdonképpen ezekben az években, a börtönfalak között kezdődött…

– Mint azt jóval később 1988-ban, a Füveskert című antológia utószavában írta: „A könyvtelenség és teljes elzártság idején a szó szoros értelmében mindent hajlandók voltunk megtanulni. Szellemi egyensúlyunk megőrzésére különféle területekre menekültünk. Utólag egyeztetett tapasztalatok szerint majdnem mindenki versekkel kezdte. De tanultunk egymástól mindent, kémiai képleteket, kínai írásjeleket, ornitológiát és kereskedelmi számtant. Évekig nem láttunk könyvet, papírt, íróeszközt. Hónapokig, sokan évekig voltunk egyedül, magánzárkában, minden olvasás és munkalehetőség nélkül. Egy betévedt fogpasztareklám foszlánya könnyeket csalt a szemünkbe…” A kiszabott tíz évből kilenc évet töltött le a gyűjtőfogházban, a váci börtönben és a tatabányai rabbányában. Amikor 1954-ben a tatabányai rabbányából – ahol, mint írja, „az író nem kaphat többet élettől, világhírtől, Nobel-díjtól, mint amit mi kaptunk a bányászoktól” – viszzakerült a váci fegyházba, a sors különös kegyéből több hozzá hasonló, verset szerető fiatallal lakott egy zárkában. Akkor a már érezhető politikai enyhülés a fegyházban is mérsékelte az embertelen szigort, így lehetőségük nyílt az elítélteknek, hogy a munkaidőből elcsent percekben, séták alatt átkiáltott szavakban és este a közös zárkák vitáiban valamiféle „irodalmi élet” indítsanak meg. Lázasan gyűjtötték a magyar és a nyugati irodalom darabjait, töredékeit, méghozzá úgy, hogy a munka minden részlete illegálisan zajlott, hiszen lopni kellett a papírt, a tintát és a tollat. S lopni az időt a megírásra. Mindent hosszas konspirációkkal kellett megszervezni. A „kéziratok” Tollas Tiborhoz futottak be, rendszerint wc-papíron. Ezekből kellett neki a szalmazsákon kuporogva lehetőleg hibátlan szövegeket kihoznia. A zárka ajtajánál egy figyelőről kellett gondoskodni, aki veszély esetén riasztotta. De még így is nemegyszer semmisült meg gyakran több hónapi munka eredménye.

– Ilyen hihetetlenül nehéz körülmények között meddig tartott a gyűjtemény elkészítése?

– Az első kötetük – a saját, valamint a fejben őrzött és megtanult versekből – negyedévig készült. Öszzesen tizenkét kötetet készítettek, de ezekből csak hármat sikerült kimenteni. Ezekből állt össze aztán az 1957-ben Bécsben megjelentetett Füveskert című antológia, amellyel Tollas Tibor tisztelgett a bajtársai, a költőtársai, s mindenekelőtt a mártírhalált halt Gérecz Attila emléke előtt. Sírkő helyett szavakból emelte ezt az „obeliszket”. Nagyon érdekes, amit e börtönfüzet kapcsán írt – afféle magyarázatként – még 1957-ben, a forradalom első évfordulóján: „Milyen sorsot is szántunk ott Vácott az írott kis köteteknek? Nem reméltünk sokat, mégis reméltük kicsit halhatatlanságukat. Miért? Mert halhatatlan anyagból, Igéből valók voltak. Úgy gondoltuk, járják csak végig a cellákat, aki akar és tud, írjon belőle magának, aztán visszavesszük, és valami csatornacső alatt elrejtjük, de víz ne érje, kéménycsőbe, de tűz ne érje, megmaradjon azoknak, kik egyszer majd bontják a követ, s azt mondják ámulón: no lám, itt költők éltek, s Európát őrizték e falak.” Amikor a politikai perek felülvizsgálata megkezdődött, felülvizsgálták az ő ítéletét is, így 1956 júliusában – tehát néhány hónappal az októberi forradalom előtt – szabadon engedték.

– Mi történt vele a Rákosi börtönéből való szabadulás után?

– A forradalomban a budapesti Nemzetőrség tisztjeként vett részt. November első napjaiban – amikor élet-halál harcát vívta a forradalom – a „Füveskert” írói egy lap alapításának a tervével találkoztak, ám ez a lap végül csak külföldön jelenhetett meg Nemzetőr címmel. Miután a forradalom bukása után Tollas Tibor is kénytelen volt elhagyni a hazáját, 1956. december 1-jén Münchenben jelentette meg – az egyébként akkor még Bécsben szerkesztett – lapot, amelynek aztán a haláláig szerkesztője és kiadója volt. A Nemzetőr a nyugati magyar emigráció kedvelt és fontos olvasmánya lett, s körülbelül négyezer példányt eljuttattak belőle rendszeresen Magyarországra, Erdélybe és a Felvidékre is. Minden második hónapban angol, francia és német nyelven is megjelent a lap, sőt készültek kínai, arab és spanyol lapszámok is.

– Azt gondolom, hogy ehhez komoly stáb és megfelelő tőke kellett. Kik írták, szerkesztették és finanszírozták a Nemzetőrt?

– Amikor 1990-ben Miskolcon és Nagybarcán találkozhattam vele, ezt is megkérdeztem tőle. A lap szerzőgárdájával kapcsolatban azt mondta, hogy tulajdonképpen hárman szerkesztik, írják, de számtalan, magát megnevezni nem kívánó szerző is publikált a lapban. Ahogy Magyarországon erősödött a demokratikus ellenzék hangja, úgy növekedett az emberekben a bátorság is, s egyre többen lettek azok, akik nyilvánosan is adták nevüket az írásokhoz. A Nemzetőr volt az a lap, amely az 1980-as évek elejétől a hazai ellenzék minden megnyilvánulásának hangot adott. Egy idő után a lap tartalmi programját nem az emigráció, hanem a megerősödő „búvópatak-nemzedék” határozta meg. Ahogyan az egyik levelében Lezsák Sándor írta Tollas Tibornak: „Voltatok az igazság nemzetőrei, mert a részekre tört nemzet csak veletek mondhatta el gyötrelmeit.” Ami a finanszírozást illeti, bizony nagy hit kellett ahhoz, hogy hónapról hónapra megjelenjen a lap. Eleinte amerikai magyaroktól kaptak hozzá pénzt. Ezenkívül persze saját sajtóalapot is létrehoztak, az előfizetési díjakon kívül ide is lehetett adakozni, s mint minden nemzetiségi lap, a német kormánytól is kaptak évi 8–10 ezer márka támogatást.

– Beszélgessünk Tollas Tiborról, a költőről is, mert költői munkásságát csak kevesen ismerik!

– Őrzöm a Varázskör – Forgószélben című, általa dedikált kötetet, amely válogatás negyven év munkájából, a korábban megjelent öt verseskötetéből. Ennek a kötetnek a végén ő maga ezt írja: „Különös iróniája a sorsnak, hogy a szabad világban megjelent verseim – akár a börtönben írottak – csak »csempészáruként« juthattak el a hazai közönséghez.”. Azt hiszem, ez válasz a kérdésre, hiszen nem ismerjük a verseit. Tudunk néhányról, a „Bebádogoztak minden ablakot” címűt például nagyon sokan ismerik, igaz, egyes vélemények szerint ez a vers nem is az övé, hanem Gérecz Attiláé. De nekem például nagyon tetszenek a Bujdosó ízek ciklus versei, a gyermekkor ízeit felidéző költemények is. Azt hiszem, a magyar irodalomtörténet még nem elemezte és nem rakta helyére Tollas Tibor líráját. Érdemes megemlíteni, hogy Kabdebó Tamás az egyik irodalmi esszéjében a „remény költőjének” nevezi Tollas Tibort. Mivel Tollas kilenc évet ült börtönben, Kabdebó már csak ezért is hiteles, valós költőnek tartja, aki sohasem csak költészetet művelt, hanem annál valamivel többet: az igazságot. Mint Kabdebó írja: „Hitt a hazugságot túlélő igazságban. Hitt az emberiségben, hitt Istenben. Ezeket a sorokat sokan megmosolyognák. Az ateizmus ma divat”. No, már csak ezért sem könnyű őt még napjainkban rangján kezelni. Az 1956-os forradalom később felbukkant a verseiben is. Egyik ismert költeménye is ezt a címet viseli: Október 23. Ha megengedi, ezt a verset felidézem, mert sokat elárul Tollas Tibor költészetéről és a forradalommal kapcsolatos gondolatairól:

Rian a föld a falak dőlnek,

Kék harsonákkal zeng az ég.

S barlangjából a dohos kőnek

Az ember újra fényre lép.

Fonnyadt testünket záporozza,

Sápadt arcunkra hull a nap.

Szédülten szinte tántorogva

Szabadság, szívjuk sugarad.

Sötétből tárul ki a szívünk,

Bíbor virág a föld felett.

A szolgaságból fényt derítünk,

Fegyver nélkül is győzteset.

Azt hiszem, sokaknak ismerős lehet az Erdő fohásza című verse is, amely így hangzik: „Föld ura, Ember, ki erre jársz, / ne emelj fáimra kezet, / dermesztő téli éjszakákon / én vagyok védő tűzhelyed. / Én vagyok forró nyári délben / tornácod árnyas fedele, / szomjad gyümölcseimmel oltod, / kerted virágommal tele. / Holtan is téged szolgál testem: / házadat tartó oszlopok, / a megterített asztal lapja, / a szék amin ülsz – én vagyok! / Álmod őrzője, a vetett ágy, / hol fáradt tested megpihen, / szép szerelem fűszeres fészke, / éden – s nem űz ki senki sem. / A küszöb, honnan utad indul, / a tárt kapu, mely visszavár, / a bölcső és koporsód fája… / kísérlek élet és halál / ösvényein, mint hű cseléd, / fizetség nélkül én leszek / a sírodon faragott fejfád, / amely megőrzi tűnt neved… / Ne emelj hát reám kezet!”

– Ön jelen volt, amikor Tollas Tibor 1990-ben – harminchárom év távollét után – hazalátogatott a szülőfalujába. Kérem, idézze fel azt a napot!

– Az ember azt gondolná, hogy egy ember, akit az életének csupán első 10-12 éve köt a szülőhelyéhez, s aki egy racionális nevelést biztosító katonai iskolában nevelkedett, azt érzelmileg nem különösebben hatja meg egy ilyen találkozás. Ő ebben is különbözött az átlagtól. Idézem, hogy erről szó szerint mit mondott nekem a vele készült interjúban: „Ha tudnátok azt az örömet és izgalmat, amit most érzek! Ha tudnátok, mit jelent harminchárom évig nem is remélni, hogy egyszer még hazakerülök, legfeljebb a hamvaim a barcai temetőbe. Magyar emigráció még nem érte meg, hogy amiért harcolt, életében valóra vált volna. És most itt vagyok! 1956-ban megfogadtam, hogy akkor térek haza, ha törvényes kormány kerül az ország élére.” Emlékszem, a Hazafelé című versét is recitálta: „Ismerek minden útkanyart,

Mely anyámhoz visz, hazatart.

A vaksötétben is hiszem,

Hogy nem tévedne el szívem…”

Én nagyon boldognak láttam őt a régi játszótársak – Csízi Károly, Szaniszló József, Szarka László – között. Egy kedves epizód, hogy Barcára tartva, útközben a kazincbarcikai kórházban még a gyerekkori szerelmét, Csehes Erzsikét is meglátogatta. Neki írta 1987 augusztusában Cavallinoban „Az iskolánk” című versét, benne a következőket:

„Rettegtem, amikor apám tervét

közölte, »pap vagy katona leszel.

Őszkor Kőszegre viszlek,

ott vár a kadétiskola.

Ha nem vesznek föl, papnak adlak!«

Lángoló karddal angyalok

álmaimban közölték vélem,

papként nem házasodhatok!

Heteken át csak imádkoztam,

hogy vegyenek fel Kőszegen,

s ha felnövök, majd feleségül

Csehes Erzsikét elveszem”.

Az élet úgy hozta, hogy Csehes Erzsikét nem vehette el, de lám, el mégsem feledte! Tollas Tibor egyébként 1958-ban Bécsben nősült meg, magyar nőt vett el, aki etnológus volt, s 1963-tól a müncheni Néprajzi Múzeumban dolgozott. Három gyermekük közül Tamás és Csilla Bécsben, Krisztina Münchenben született. Hogy gyermekei mennyire ragaszkodnak szülővárosukhoz, azt nem tudom, de azt igen, hogy Tollas Tibor nagyon szerette Nagybarcát. Nagyon sok, meglett férfiként írt versében visszaköszön a gyermekkor. Olyannyira ragaszkodott a szülőföldhöz, hogy végrendeletében úgy rendelkezett: halála után ide temessék el. Ez így is történt. 1997-től a nagybarcai temető nyújt számára végső nyughelyet.

– Arról mit tud, hogy Tollas Tibor emlékét ápolják-e a szülőföldjén?

– Még mielőtt elment volna, Tollas Tibort az első demokratikusan választott magyar kormány a Magyar Köztársaság Érdemrendjével tüntette ki. Halála után három évvel pedig felavatták a Tollas Tibor Emlékházat Nagybarcán. Ugyancsak Tollas Tibor emlékének ápolását szolgálja, hogy általános iskolás és középiskolás diákok számára évek óta szavalóversenyt rendeznek Nagybarcán. A versenyt pályázatok révén folyamatosan támogatja a B.-A.-Z. megyei önkormányzat. 2002-től már a Felvidéken, Hanván is tartanak elődöntőt, sőt Erdélyben, Szovátán is volt előzetes megmérettetés. Mindkét helyszín első három helyezettje is részt vett a döntőn. A közelmúltban Putnokon rendezték meg az észak-magyarországi elődöntőt, a Serényi Béla Gimnázium és Mezőgazdasági Szakközépiskolában. A meghallgatás után a középiskolások közül hatan jutottak a döntőbe, és a színvonalas versenyen Tollas Tibor művein kívül Márai Sándor és Szabó Lőrinc versei is elhangzottak. De úgy gondolom, nem az elmúlással kell, hogy befejeződjön ez a megemlékezés! Sokkal inkább egy szép életpillanattal, amit sajnos nem én, hanem Saáry Éva költő élt át vele, és írt meg. Én viszont felidézem: „Szilveszter a téli cserkésztáborban. Ropogó, kék fényű hó, az északtiroli falu főterén szépen kivilágított jégcsapkarácsonyfa. A társaság enyhén spicces, vidám. Tiboron elegáns sötétzöld öltöny, s kedvenc virágénekét dúdolja: Lovamat kötöttem piros almafához, magamat kötöttem gyönge violához. Nem akarok az utolsó találkozásunk alkalmával látott fáradt, megtört emberre gondolni. Szeretném, ha úgy maradna meg emlékezetemben, amilyen azon a havas, szilveszteri éjszakán volt.”

Hajdu Imre

FILIP GABRIELLA (született 1959. október 25-én Szikszón) középiskolai tanár, újságíró, lapszerkesztő. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett magyar szakos diplomát, tanított, majd 1989-től az Észak-Magyarország című Borsod- Abaúj-Zemplén megyei napilapnál újságíró, munkatárs, kulturális rovatvezető. 2000–2002 között a Keresztény Élet főszerkesztő- helyettese. 2002-ben a Well-Press Kiadó és az Új Holnap irodalmi, társadalmi, művészeti folyóirat szerkesztője. 

TOLLAS (KOHLMANN, KECSKÉSSY, KECSKÉS) TIBOR (született 1920. december 21-én Nagybarcán, elhunyt 1997-ben július 19-én Münchenben) költő, lapszerkesztő, újságíró. (Hamvai Nagybarcán nyugszanak.) Középiskoláit, tanulmányait Kőszegen, majd Sopronban honvéd reáliskolai intézetben végezte, ahonnan a budapesti Ludovika Akadémiára került. 1941-ben avatták tisztté hadnagyi rangban. 1947-ben hamis vádakkal letartóztatják, és 10 év börtönre ítélik. A börtönben kezdett verseket írni Tollas Tibor néven. A börtönből 1956 júliusában szabadult. A budapesti nemzetőrség összekötő tisztjeként részt vett az 1956-os forradalomban, majd a forradalom leverése után Nyugatra távozott, előbb Bécsben, majd Münchenben élt. 1956. december 1-jétől szerkesztette a Nemzetőr című magyar nyelvű havonta megjelenő újságot. Verseskötetei: Csak ennyi fény maradt (Brüsszel, 1959), Járdaszigeten (München, 1967), Eszterlánc (München, 1969), Irgalmas fák (München 1975), Évgyűrűk (München, 1979), Forgószélben (München, 1983). Az Antall-kormány a Magyar Köztársaság Érdemrendjével tüntette ki. „A Nemzetőr című újságnak a haláláig szerkesztője és kiadója volt.”

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.21. 19:47

Címkék: ü:Tollas Tibor

Bíró Ernő alkotása
18575658_1703035136379825_1797924564_o.jpg
25x17 cm.
akvarell.
Ezen a képen, berobbant a tavasz!! Harsog, fénylik, duzzad minden ága az élni akarástól. Bíró Ernő könnyedén használja a színeket, nem túlozva, kedvet ad a tavasz minden mániákus örömének, így nekünk is. Csak egy kis bokor, amelyik képes a megbokrosodásra, előrevetíti a későbbi árnyékokat, hogy madárnak, bogárnak, kis árnyékot kívánó virágnak legyen kedve az élethez. A távoli ház szerény takarásban pompás hátteret biztosít az előre hozott látványnak. Kiegyensúlyozott tehát az összhang, és az ujjongó kiáltás: Újra itt a tavasz!

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.21. 08:21

Írta: Ésik Sándor 

poll_hugo_halaszbarkak.jpgAmigo estimado! Piciny gyöngybetűkkel írta a szavakat. Kerek o, peckes t, majdnem a névjegy tetejéig értek a sorok. Amigo, azaz barát. Ahogy a latinban szólították meg régen egymást a tudós emberek: Amice optime! Ám amíg az „optime” csak valamivel több, mint ma az optimális, az „estimado” az angol „estimated”-ra hajaz, ami legalábbis nagyra becsültet jelent. Teleírta a a féltenyérnyi fényes papírlap hátát, és a kezembe adta. A további mondatok szavaival már nem volt időm a találgatásokra, mert gyorsan lefordította. „Azt írtam Fernandónak, hogy magyarok vagytok, az én magyar barátaim, és nem lehet olyan kívánságotok, amit ne teljesítene.”

A félhomályos helyiségben heten ültük körül az asztalt. Hugó, a felesége, valamint mi öten. A quito-i szálloda éttermének kistermében csak nekünk terítettek. A különleges bánásmód már itt kezdetét vette. Pontosabban már akkor, amikor megérkeztünk, és Hugó megtudta, hogy magyar vendégei vannak. Egészen pontosan jóval előtte... Magyarországon, ahol Hugó egyetemre járt, megnősült elvált, hazatért, újranősült, elölről kezdte az életét...

„A tulajdonos várja magukat vacsorára” fogadott bennünket a portás, amikor délután visszajöttünk a városból. Délelőtt csekkoltunk be, és szándékosan nem feküdtünk le, bármennyire szédelegtünk az álmosságtól. A nyolcórás időkülönbözetet csak így lehet gyorsan elfogadtatni a tiltakozó szervezettel. Egymásra néztünk. Ilyen világhírűek volnánk? A profi kamerákból, az állványokból és más szerszámokból bizonyára látszik, hogy filmet készítünk, de az ilyesmi Ecuadorban nem olyan rendkívüli. „Köszönjük, jövünk” válaszoltam, aztán felvánszorogtunk a lépcsőn. Így már biztosan elhárítjuk a korai lefekvést. Kábultan üldögéltünk félórát az ágyszélen, aztán visszamentünk a hallba.

Hatalmas indián figurák, gyönyörű pálmák között durván megmunkált, de mégis stílusos fa fotelekben vártuk a hét órát. Ekkor lépett be Hugó a szárnyas ajtón, és ekkor ébredtünk fel a másfél napi ébren alvásból: „szevasztok fiuk, de régen láttam magyar embert”. Meginogtam, amikor felálltam, mintha valami himbálózó hajón volnék. „Látom, még nem álltatok át. Nem baj, megy az gyorsan, gyertek!”

A vacsora alatt jószerivel csak ő beszélt. A magyarországi évekről. Tokajról, Esztergomról, a műegyetemről, a magyar lányokról, az ott maradt barátokról. A felesége csak mosolygott, egy szavát se értette. Hugónak csak a vonásai, sasorra, és csillogó szénfekete haja hasonlított az itt eddig látott indiánokéra. Ő magasan száznyolcvan fölötti széles vállú, elegánsan öltözött sármos fickó volt. Széles jókedvében észre se vette, hogy alig tudjuk nyitva tartani a szemünket. „Filmet forgattok Galapagoson? Nagyon jó. Hajón fogtok lakni? Mi a neve a hajónak? Darwin Explorer? Hahaa!” Odanéztek a távoli asztaloktól is. „Az a hajó az enyém! Meg fogjátok emlegetni!”
Megfordítottam a névjegyet, aminek a hátoldalán Fernandónak, az emberének írt. Hugo Torres − állt rajta a mi új barátunk neve. Az utazási iroda, a hotel, a hajó és még néhány más dolog tulajdonosa.

Santa Cruz kikötőjében egy elég kicsike csónakban terpeszállásban egyensúlyozott Fernandó a móló mellett. Széles mosolya akkor sem lett kisebb, amikor a reptéri buszból csak hordtuk és hordtuk a bőröndöket és a felszereléseket. Az egyik kikötői bakhoz támasztottuk az elsőt és hozzá a többit. Métereket tett ki a sor. Rajtunk kívül még tucatnyian készültek a Darwin Explorerre. Arcok, társaságok, párok, akikkel együtt repültünk ide, Galapagosra Ecuadorból, de akkor még nem tudtuk, hogy majd egy hajóban utazunk. Fernandó egy ügyes szökkenéssel úgy lépett ki a csónakból, hogy az meg se rezzent. Láthatólag eltervezte, kiket kivel visz az első fordulóval a nagyjából száz méterre horgonyzó hajóra. Mint régi ismerőst üdvözöltem, ami egyáltalán nem lepte meg, hiszen bizonyára vannak visszatérő vendégei. Azon viszont fennakadt a szeme, amit a névjegyen látott. Én is régi ismerőssé váltam azonnal. Szempillantás alatt átprogramozta magát. Hugó neve varázsszó volt. A csónak velünk imbolygott át elsőként a hajóra, és a legjobb kabinokat kaptuk.

Fejedelmi lakosztály, állapítottam meg magamban. A kapitányi híd mögött, a legfelső szinten egyetlen kajüt nézett a teljes horizontra. Fernandó már mindenkit elszállásolt, én pedig aggodalmasan kérdezgettem tőle, amikor más nem hallotta: melyik lesz az enyém? „Nyugalom”, mosolygott, „nyugalom”. A fedélközben volt egy kis gázolajszag, a feljebb lévő szinten körbe lehetett járni a hajót, és belátni minden kajütbe. A tetőn viszont csak egy. Ide vitte be Fernandó a bőröndömet. Senki más nem jött fel, mindenki rakosgatta a holmiját, elfészkelt a tenyérnyi területén. Ezen az éjszakán már a hajón aludtunk. Felsurrogott a hajócsavar hangja, nagy habokat vetett maga mögött, és a Darwin Explorer a nyílt óceánnak fordította az orrát. „Reggelre Floreánán leszünk” mondta biztatóan Fernandó. A tat kis bárjában beszélgettünk. Lassan eltűntek a kikötő fényei, csak a csillagok maradtak. A hajó mozgása új koreográfiára váltott. Nagyon hosszú és nagyon lapos hullámokon nagyon lassan himbálózott. Előre, hátra és egy kis megmagyarázhatatlan oldalirányú csavarodással. A csónak, amin behajóztunk mellénk emelve függött, és ingaként másolta ezt a mozgást. Egyre többen vonultak el aludni. Fernandó felkísért a csigalépcsőn. Magával cipelt egy óriási fürt éretlen zöld banánt, és a zászlórúd alá akasztotta. „Három nap alatt megérik, négy nap alatt megesszük” világosított fel. Amennyivel magasabban voltunk, annyival nagyobb volt a hajó kilengése. „Vihar lesz?” kérdeztem Fernandót. „Ebben az évszakban nagyon ritka” búcsúzott el. Itt fenn csak egy körbefutó drótkötél helyettesítette a korlátot. Fernandó az ajtóig kísért. Bent felkapcsolta a villanyt. „Szép álmokat” mondta és magamra hagyott.

Fejedelmi lakosztály, jutott eszembe az első gondolatom. Széles ágy, tágas fürdőszoba... A lenti kajütökben lehajtható alkalmatosságokon szoronganak, milyen szerencsém van ezzel a Fernandóval. Vagyis inkább Hugóval. A fürdőszoba ajtókeretébe belevertem a vállam, de nem nagyon. Ültem a kagylón, és éreztem az alsó felemmel a hajó minden moraját, zörejét, nyikorgását. Az imbolygás ringatott, mint valamikor régen a körhinta. Kis híján ott aludtam el, trónolva.

Az ágy újabb meglepetés. Komfortos rugósmatracba süppedtem. Kinyújtottam kezem, lábam. Lekapcsoltam az amúgy se sok fényt adó lámpát, és csak néztem a váltogatva el- és feltűnő holdat a kajütablakon keresztül. Itt vagyok a Csendes-óceánon, öntött el valami diadalmas megelégedett érzés. Hajózok Santa Cruzról Floreánára. Ugyanott, ahol annak idején Charles Darwin a Beagle fedélzetén. Holnap százéves óriásteknőcök között fogok kalandozni...

Arra ébredtem, hogy két kézzel fogom a hasam. Már félálomban tapogattam. Az ébrenlét és az álom határán még tisztán láttam nagyanyámat a kisteknővel a kezében. Ő annak idején kemencében sütötte a saját kezével dagasztott és gyúrt kenyeret. Amikor kiporciózta a szakajtókosarakba, hogy megkeljen, és bevethesse a közben felfűtött kemencébe, mindig hagyott egy kis cipót, és azt a kisteknőben meghimbálta. A kiscipó pedig a teknő egyik faláról a másikra mászott. Vagy éppen körbegurult. Én csak nevettem, nevettem, ő meg csak mosolygott, mosolygott. Végül a kiscipó is a kemencébe került. Nem is hasonlított a kenyérre, mert azok barnára, feketére sültek, a kiscipó pedig napsugár sárga vagy inkább piros lett, mint az arcom, amikor belepillantottam a kemencébe. Mint a pokol tüze úgy lángolt benn ropogva a tavalyi szőlővenyige.

A hold fordult, vagy a hajónk, nem tudom, de éppen a takaróra esett a fénye. Szélesebb íveket írt le a beeső sugár, mint amikor aludni tértem. A motor hangosabb volt, a Darwin Explorer sebesebben haladt. Az orrnál szétcsapó habok hangja is felhallatszott. Két kézzel fogtam a hasam, és gondolkoztam, miért fogom olyan görcsösen. Tengeri betegség volna? Nem éreztem sem hányingert, sem rosszullétet. Egyáltalán semmi rosszat nem éreztem. A lábammal lerántottam a takarót, felemeltem a fejemet, és a hasamra néztem. Levettem róla a két tenyeremet. A köldököm fölött hol bal, hol jobboldalon emelkedett meg kissé a hasfalam. Hátravetettem a fejem, és most már tiszta tudattal ismét Darwinra gondoltam. Vajon amikor a Beagle ingott-ringott, ő felfedezte, hogy a gyomra ing-ring hasának kisteknőjében? Megint felemeltem a fejem, hogy tanulmányozzam a felfedezésemet. Haspréssel meg lehet állítani, rögzítettem az újabb megfigyeléseket. Aztán megint megijedtem. Biztos ez az, amit a tengeri betegséggel megküzdők kórelőzménynek megemlítenek. Még aggódtam egy kicsit és néztem ringatózó gyomromat, de aztán alighanem elaludtam. Ezt onnan tudom, hogy kipihenten és frissen ébredtem. A hajó moccanatlanul állt Floreana partján. Félrehúztam a függönyt, és láttam, hogy a banán már az éjjel elkezdett sárgulni. A távolból sirályok vijjogását hozta a szél, az alsó fedélzeten már javában zajlott az élet. Vetettem egy pillantást a hasamra, és elindultam a vizesblokkba.

Egész Magyarországot izgalomban tartotta a tévében zajló tehetségkutató selejtezője. A gyengébbek hamar kiestek, és a vége felé a feszültség egyre fokozódott. A sorsdöntő esték egyikén, amikor már csak a legjobbak voltak versenyben, a drukkerek tekintélyes része egy vékonypénzű, tehetséges fickót tartott a legesélyesebbnek. Kijött a rivaldafénybe, picit megingott, aztán egy két bizonytalan pillanat után felszabadultan szépen elénekelte a versenyszámát. Ebben a pillanatban csengett a telefon. Csaba hívott, egykori galapagosi stáb-társam. „Tudod ki volt ez?” ordította. „Persze, Torrez Dani. Lehet, hogy győzni fog.” „A Hugó fia, hát nem látod?”

Ó igen, világosodtam meg. Nekem hogy nem jutott eszembe? Még ott mosolygott a lámpák sora előtt. Igen, tényleg a Hugó vonásai. Mondta is az apja, hogy az első feleségével itt maradt a fia. „Művész akar lenni, és van is hozzá tehetsége. Most éppen Angliában tanul énekelni.”

Hugó és a fia... Elővettem e képeket, amelyek azon a bizonyos vacsorán készültek. Más termet, más alkat, de egy a tekintet. Mint a kovász a nagyanyám kenyerében és cipójában. 

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Ésik Sándor tárcái

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre! 

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.17. 19:22

Polgármester

Hetefejércse

szszb_33_tk_kiss_laszlo.jpgFelfoghatatlan változásoknak lehetett nemcsak szemtanúja, hanem cselekvő részese Kiss László, Hetefejércse 1994 óta mindig újraválasztott polgármestere. Szülőfalujával bizonyára elfogult, gondolom, ám szavaiból, az általa megrajzolt jövőképből ugyancsak fejlődhetne a 330 lelkes kis falu. Egy 10 emeletes szalagházban, városban élnek annyian, mint ebben az aprócska beregi községben. Náluk 60 év az átlagéletkor (!). Tavaly három újszülött jött a világra, míg utolsó útjára nyolc halottat kísértek a gyászolók.

A folyamat évtizedek óta tart, nincs, ami megálljt parancsolna az elvándorlásnak. Az iskolát még 1975-ben bezárták, busz viszi Csarodára a tanulókat.Középiskola után pedig másutt keresik a boldogulást. Mire jönnének haza, kérdezi mintegy magától a polgármester. Közmunkára? 47 majd 52 ezer forintért? Az a 36 közmunkás jelenti a legnagyobb dolgozói létszámot a faluban, akik köztisztasági feladatot látnak el. Az idén indul a paradicsomterv: zöldparadicsomot termesztenek, s viszik Jánkmajtisra.

A másik komoly munkáltató az idősek otthona, amelyben most 38-an pihenik ki egy munkásélet fáradalmait. Még lehetne legalább 20 gondozottat elhelyezni, ha 100 millió forintból bővíthetnének. Az árvíz után 2001-ben, a speciális otthonnak épült intézményt jelenleg a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség működteti.  Ám a helybeliek, nem győzi hangsúlyozni a polgármester, annak örülnek, hogy ha már intézményi gondoskodásra szorulnak a szerető család helyett, akkor legalább szülőföldjükön töltsék életük alkonyát, és ebben a temetőben találjanak végső nyughelyre. Akkora a sorbanállás a bekerülésre, hogy az külön megérne egy szociológiai, szociográfiai elemzést. Örökre vége az egykori famíliákra jellemző ellátási sémának: előbb a szülő a gyermekével, majd a felnőtté vált gyermek a szüleivel törődik. Figyelembe veszik a határszéli, ezernyi hátránnyal küzdő környék sajátosságait, nem kell beugrót fizetni. Alig várnak egy pályázati kiírást Hetefejércsén, hogy még több rászorulónak biztosítsanak emberhez méltó körülményeket, tisztességes ellátást.

Az egyszemélyes polgármesteri hivatal a tiszteletdíjas polgármestert jelenti. Alig tudunk időpontot és helyszínt egyeztetni a találkozásra. “Ha bármi történne, nekem azonnal intézkednem kell, nincs kit küldenem. Adminisztrátor sincs, az 5 tagú testület pedig a szabályos működés garanciája. Pedig nem akármilyen múltat tudhat maga mögött a falu, a lehetséges jövőkép több mint rózsaszín szemüveget igényel. Már beszéltünk a modern otthonról. Hát még ha a 70 millió forintból kivitelezett orvosi rendelőt nézzük! Csak pályázati forrás jöhetett szóba. Így viszont olyan Európai Uniós szabványoknak is meg kellett felelni, mint egy nagyvárosban. Kezdve a külön orvosi öltözőtől a rendelő berendezéséig. Ez már a 21. század. De vajon értékelik az idős orvost felkereső páciensek?

A közműveket, a szennyvízvezeték kivételével rég megépítették No, és most tegyük fel azt a bizonyos rózsaszín szemüveget, mert olyasmit elemez a maga mérnöki pontosságával Kiss László, ami mégis csak egy pozitív élettérrel keretezhetné a csöppnyi falut. Környezet- és természetvédelmi értékekről sokat beszélünk, de amikor tenni lehet érte, itt a lehetőség! Öt kilométerre az ukrán határtól, távol az autópályától, így ipari fejlesztés nem történt. Viszont semmi akadálya, hogy vegyszermentes, bio, egészséges élelmiszereket termesszenek, értékesítsenek. Védik a tájat, munkát, megélhetést, kenyeret adhatnak az ebben a projektben résztvevők kezébe. Így az sem kizárt, hogy nemcsak kényszerből, hanem a tisztes profit kedvéért is létesüljenek mezőgazdasági vállalkozások. Akkor nem a közmunka, hanem a jövedelemtermelő elfoglaltság lesz a mértékadó.

Felfoghatatlan változásokról, akár csodáról is nyugodtan beszélhet a polgármester. Ő például kétszer született, az elsőre még nem emlékszik: 1962. október 11-én Vásárosnaményban jött világra, néhai Kovács Ilona (78) és néhai Kiss János (51) fiaként. Testvére, dr. Kiss János állatorvos, nővére, Nagyné Kiss Gyöngyi postatiszt volt. Felesége Kissné Szondi Anna szociális munkás. Házasságukből két lányuk született: Anita (27) közgazdász Budapesten, Dóra (24) szintén a fővárosban él, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem végzős medikája. A polgármester Szarvason, a Mezőgazdasági Főiskolán meliorációs üzemmérnöki diplomát szerzett 1984-ben, és azonnal a Csarodai Új Élet Termelőszövetkezetben kapott állást. 26 évesen már termelési főmérnök, nála 20 évvel idősebbeket is irányított. Tisztelet, szorgalom, elhivatottság jellemezte a munkáját - elsőként érkezett, utolsóként távozott. Egy majdnem tragédiába torkolló autóbaleset hirtelen más megvilágításba helyezte a környezetében élő családtagokat - a nagyobbik lánya épp egyéves születésnapját ünnepelte -, fontos beosztást látott el a munkahelyén. Beletelt egy évbe, míg testileg, lelkileg összerakta önmagát. Választhatott az öngyilkosság, az alkohol, vagy az értelmes elfoglaltság mellett. Józan eszére hallgatva, családját és barátait, munkatársait nézve vett egy mély levegőt, és a közéletet választotta. Megbecsülik itt is - jól döntött.

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.17. 13:56

Ügyvezető igazgató (Acana Magyarország Kft.)

Mezőkövesd

szszb_33_bb_polik_laszlo.jpgA Kőfal Jacksontól az Acanáig, a Zsóry fürdőtől Kanadáig.

A Matyóföld híres szülöttei közül van szerencsém egyet személyesen is ismerni, egykor együtt koptattuk az iskolapadot, meg más padokat is, amelyek szoros összefüggésben voltak a Bessenyei György Tanárképző Főiskola hallgatóinak színes mindennapjaival. Se szeri se száma azoknak az élményeknek, „sztoriknak”, melyek vele kapcsolatosak, róla (is) szólnak. Ha a Sóstói út fái mesélni tudnának…

Lina – mert hát az országnak ebben a fertályában imígyen sokkal többen ismerik, mint anyakönyvezett nevén – 13 évet töltött el Nyíregyházán, mielőtt továbblépett volna nyugati irányba.
Mezőkövesden bontogatta szárnyait a kis László, gyermekkorában még ministrálni is eljárt családja nagy örömére. Hogy aztán mégsem állt be Isten szolgálatába, az korán eldőlt, örülhetnek ennek hazánk eb- és macskabarát honfiai, ugyanis a kis házi kedvenceik táplálkozási láncolatában meghatározó szerepet tölt be a Lina barátunk által vezetett vállalkozás. Általános iskolai éveit szülővárosában, a középiskolai tanulmányait Egerben, a szőlő és a bor városában végezte, majd mégsem Ho Si Minh szólította magához, hanem Bessenyei György, így került 1990-ben Nyíregyházára. Ez lett az ő keleti kalandja. Nagy szervező, véleményformáló, igazi vezéregyéniség, akit mindenki ismert és elismert, hallgatók, oktatók egyaránt. Egyik nagy sikere a Metró létrehozása a főiskolán. A Metró a főiskola alagsorában működő legendás klub volt, akik jártak ott, azok bizonyára emlékeznek rá még nagyanyó, vagy nagyapó korukban is. Több volt, mint egyszerű főiskolai szórakozóhely, a maga idejében intézmény volt az intézmény falain belül. Lina igazgatta, programokat szervezett, osztotta az észt és mindeközben még jól is érezte magát. Tulajdonképpen azt láttam, hogy ő az a fajta közösségi ember, aki azért van annyira önző, hogy miközben a közért tesz valamit, eközben még jól is akarja érezni magát. Gyarló, mint amilyen gyarlók vagyunk mindannyian.

Véleményét soha nem rejtette véka alá, nem a diplomáciai érzékéről volt híres az utolsó népművelők egyike. Népművelőként vették fel, aztán művelődésszervezővé avanzsált a szak nevének megváltoztatása miatt. A másik szakpárt, a történelmet egyetemi szinten is tanulta Lina barátunk, elvégezve a Kossuth Lajos Tudományegyetem történelem szakát. Bár mint tudjuk, a történelmet mindig a győztesek írják, meg aztán a történelem az élet tanítómestere, Linának így jó mestere lett.

Egyetemi tanulmányait már természetesen munka mellett végezte. A főiskola után rögtön saját vállalkozást indított, a Kőfal Jackson büfé profi színvonalon működött, színes gyorsétel kínálattal várta az egyre szaporodó létszámú vendégsereget, több volt, mint egy egyszerű büfé.
Akkor még nem gondolta, hogy egyszer majd az itt étkező gazdik kutyái és macskái lesznek a törzsfogyasztói. Színvonalas, professzionális kiszolgálás, ízletes ételek, megfizethető árak: röviden ez volt a siker receptje. Az ott szabadalmaztatott mártásokat azóta is emlegetik a kulináris élvezeteket hajszoló nyíregyházi atyafiak és atyalányok. Aztán egy idő után úgy gondolta, hogy mint annak idején az örökké vándorló matyó summások, ő sem ülhet tovább a babérjain. Érkezett a felhők szárnyán egy lehetőség a tengerentúlról és László úgy gondolta, hogy megragadja erős kezeivel. Váltani és változtatni akart és változtatott is. Kezdetben kétlaki (vagy inkább többlaki) életet élt, aztán döntött és költözött. A vándorbotját nyugat felé irányította, aztán Dunakeszinél megálljt intett neki és növesztett néhány hajszálgyökeret. A vállalkozás, amellyel kölcsönösen megtalálták egymást egy kanadai cég magyarországi leágazása lett. A feladat, ami rá várt leírva ennyi: világszínvonalú termékek megismertetése magyarországi fogyasztókkal, a cég felépítése Magyarországon. Sokunk bicskája beletört volna ebbe a „nagy fába”, de a „Matyó Buddhát” nem ilyen fából faragták, ha már szabad maradni ennél a képzavarnál. Kemény, szisztematikus munkával felépítette és sikeresen működteti ezt a mára az egész országot behálózó bolthálózatot. Battonyától Nemesmedvesig ugyanaz a színvonal, prémiumkategóriás termékek egy olyan területen, ahol azért „nagykutyákkal” kell küzdeni, mert a konkurencia nem ad kegyelmet, sem jutalomfalatot. Az ő filozófiája továbbra sem változott: minőségi alapanyagok, minőségi termékek, megbízható kiszolgálás, professzionalizmus.

Lina kevés szabadidejét utazással, túrázással tölti, olykor felbukkan a konditermek „tükörországában” is, bár Alice-hoz a legkevésbé szeretném hasonlítani. Úttörő korában igazolt bokszoló volt. Nagy barátja a könyveknek, a történelmet pedig taníthatná is nem középiskolás fokon. Ő inkább írni szeretné.

13680719_1168957709809139_3809482301017233445_n.jpg

 Írta:

Borbély Balázs

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.16. 14:47

Hargitai Beáta alkotása
18452502_1693778110638861_971139936_o.jpg
30x21 cm.
akvarell
papír
2012.
Erdők, mezők, rétek, és városi útjaink kísérői ezek a kis pompás szétszórt pitypangok. A leglehetetlenebb helyeken is virágzik, ellenáll minden bántásnak sértődés nélkül tűr, és mosolyog. Legyőzhetetlen. Ha letéped virágzásában, másnapra beérett vidám pom-pomkáival köszönt, máris fújhatod a szellő ringatta magjait, vagy a mérgedet! Ahány vidék, annyi elnevezés, kedves, bohókás, vidám mint Ő maga. Pár elnevezés a készletből: békasaláta, bimbófű, buglyos,virág, csattanógaz, éjjelilámpa, pimpó, pipevirág, zsibavirág, eszterlánc- és gyermekláncfű kákics, marcivirág. Ha mogorva vagy, és ezek után sem tudtál beleszeretni, fonjál gyermeked, vagy unokád fejére koszorút, és elszáll minden bánatod, mert szebbet még nem láttál. Én nagyon szeretem, kis csokorral hoztam, ha mégsem találkoztál volna véle, hát tiéd e csokor!

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.14. 08:11

Sebész adjunktus, helyettes osztályvezető

Kisvárda

szszb_33_tk_dr_sardi_peter.jpg416 gyermek született aznap Magyarországon, én csak egy vagyok közülük — mondja csendesen, miközben hellyel kínál. Szabadkozik, pár perce van csak két operáció között, ez alatt még haza is telefonál, hiszen maradnia kell, az ígért időpontra a hirtelen jött műtét miatt nem tud otthon lenni, így nélküle kell a családi ünnepséget megtartani.

A betegség nem ismeri az órát, a naptárt mondja. Orvosnak lenni életforma, nem szakma — folytatja — hangja erőt sugárzó, mozdulatai magabiztosak, határozottak. Derűs, rá jellemző mosolya, radikális őszintesége, szemléletmódja, szaktudása és óriási munkabírása védjegyévé vált páciensei, munkatársai körében. Saját bevallása szerint a még mindig kevés holisztikus szemléletű orvosok közé tartozik, missziója a gyógyítás mellett az egészségnevelés, az egészséggel kapcsolatos gondolkodás megreformálása, a korábbiaknál magasabb minőségű egészségtudat kialakítása. A folyamatos tanulásban hisz, gasztroenterológia szakvizsgájára készül, hivatása fundamentumának a naprakészséget, a megújulást, és a változásokhoz való alkalmazkodni tudást tartja.

Nagyon várt, második gyermekként született Ózdon, Somogyvámosról elszármazott, a kohászatban, szakmájában megbecsült üzemvezető, robbantásvezető édesapja, köztiszteletben álló, Bódvaszilason született tanítónő édesanyja, és nővére alkotta családba. A tőlük és általuk kapott értékrend mai napig meghatározó számára. Az ózdi Béke telepi 1-es Általános Iskolába járt, ahol kiválóan tanult, bár tanárai emléke szerint csúnyán írt, és lusta volt. Az aktív sport kisgyermek kora óta életének szerves része, eredményes úszóként csapattársaival számos versenyen öregbítették a város jó hírnevét. A kerékpározás, a síelés első mozdulatai a várost körülölelő hegyekhez kötik, szenvedélyesen űzi ezeket a sportokat manapság is. A József Attila Gimnáziumban töltött években természettudományos érdeklődése mellett — városi matematika verseny győzteseként — figyelme a műszaki pálya felé fordult, azonban egy tanára szerint "ebben benne van az orvosi...", s ez gondolkodóba ejtette. Nagyszerű oktatóinak tulajdonítja, hogy maximális pontos felvételit írt a Debreceni Orvostudományi Egyetemre. Tanulmányi évei alatt aktív szerepet vállalt az egyetem közösségi életében, tudományos diákköri munkát végzett, jövendőbeli kutatóorvosként molekuláris genetikával szeretett volna foglalkozni. Érett önismerete azonban a sebészeti pálya felé terelte, mely döntés helyességét az élet azóta már számos páciensén keresztül igazolta.

A nyíregyházi Jósa András Oktató Kórház sebész szakorvosaként már fiatalon óriási szakmai tapasztalatra tett szert, emellett körzeti ügyeletekben is hasznosította tudását a betegek javára. Oktatóként számos, egészségügyben dolgozó fiatal nemcsak orvosként, hanem volt tanáraként is tekint ma rá. Szakmai fórumokon előadóként is találkozhattak vele kollégái. A Magyar Sebészeti Társaság tagja.

2010-ben találta meg a Kisvárdai Felső-Szabolcsi Kórház vezetésének hívó szava, azóta ebben az intézményben végzi gyógyító munkáját.

Adja magát a kérdés: mi a titka egy ilyen sikeres pályának ebben a korban?

Nem titka van, hanem ára — válaszolja. Apám arra tanított, ha valamit csinálok, azt csináljam jól,  vagy ne csináljam. Hogy felelősséggel tartozom. Arra intett, mindig vigyázzak arra, mi mellé lehet oda írni a Sárdi nevet. És ha ezt nem lehet, akkor ne tegyem. Tudjak nemet mondani. Legyek képes megújulni időről időre. Otthonról azt hoztam, hogy az egész-ben gondolkodjak, ne részek-ben.

Általában azt mondják, minden érmének két oldala van: fej, írás. Én azt vallom, minden érmének három oldala van: fej, írás — és az él. És az "él" felől vizsgálva látszik minden oldal. Ez egy kiterjesztett gondolkodás. Ez pedig szükséges ahhoz, hogy a mai világban egy orvos újra tudja definiálni magát. Mert muszáj. Igénylik a betegek, az egészségesek, a szakma, a társadalom. Ezért fontos számomra, — és talán mégis ez a titok — hogy a hozzám forduló betegeknek általam ellenőrzött, és nyomon követett kiegészítő terápiát is biztosítsak, ugyanolyat, amelyet magamnak is előírnék szükség esetén. Vallom, hogy ezt nekünk, orvosoknak kell tennünk, hogy a betegek ne a médiából, vagy a szomszédasszonytól szerzett információ alapján avatkozzanak bele a kezelésbe. De ezt is csak jól szabad csinálni. Erre szeretném ösztönözni a jelenlegi és a leendő a kollégákat, illetve megtanítani a nem szakmabelieket a jövőben.

Túl a háromezredik önálló műtéten, a gyógyításra fölesküdött orvos számára az a legnagyobb elismerés, ha egykori betegének az ismerőse keresi meg — mondja. Ez ugyanis elégedett pácienst jelent, s akkor — történjen az tervezett időben, vagy ügyeletben — kifogástalan munkát végzett. Csak ezen az egyetlen úton szabad járnia, ám ezen az úton végig kell mennie.

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.12. 19:00

Írta: Péter Béla

 

kocsogot_fotoznyi.jpg− Marika! Marika! Itt van a drótostót az utcában! − kiáltott be hozzánk Pástétné, de a következő pillanatban már a drótostót hangja is behallatszott, amint rikkant az asszonyoknak: − Itt a drótostót! Kést éleznyi, köcsögöt fótoznyi, fazikat forrasztanyi, itt a drótostót! 

Anyuka sebtében összeszedte a késeket, és egy lyukas lavórral a kezében indult az utcára. István néni portája előtt már két szomszéd asszony várakozott, a kezükben kések. Egyiküknél még egy pléh bili is várta sorát. A drótostót ijesztő, dús bajuszú, rekedt hangú, görnyedt hátú ember volt, fején egy rozzant, valaha széles karimájú kalappal. Hátán egy faláda a szerszámoknak, a csomagtartón egy zsák, két oldalra lefittyenve. Hegyeseket sercintgetett két krákogás között. A szája sarkában lévő parányi csikket komótosan kivette, aztán körmével átpöckölte a túloldalra. Lassan munkához látna, de aztán csak elkiáltja magát még egyszer:
− Kést éleznyi, fazikat forrasztanyi, köcsögöt fótoznyi! Itt a drótostót!

Szállingóztak az utcabeli asszonyok, mi, gyerekek már mind ott leskelődtünk, röhögcséltünk. A drótostót a biciklit két támasztólábra állította. A hátsó kerékről a láncot átrakta a köszörűre, és a pedállal megforgatta a követ. Vizet öntött a köszörűkő alatt lévő kis vályúba, ami nedvesen tartotta a homokszínű, szemcsés anyagot. A sorban állók átadták a kicsorbult, életlen késeiket, és már nyöszörgött is az első kés a drótostót kezében. A zsákjából régi újságok lapjai kerültek elő, majd a megélezett késeket beleforgatta, hogy ne érjék egymást a pengék, és így kerültek vissza a tulajdonosukhoz. Amikor már minden késsel végzett, lekászálódott a fura „jószágról”, a zsákjából előhalászott egy ütött-kopott tartályfélét, amelyen valami csapszerűség volt, meg egy csővég is díszelgett rajta. Egy nagyobbacska tartályból aztán benzint töltött a piros bödögébe. Ezután kihúzott belőle egy 20 centis szárat, és mint egy pumpát, ki-be tolta, húzta. Amikor már nehezebben járt a kezében, a pálca végén lévő csavarral rögzítette ezt a pumpaszerű valamit. Hihetetlen mély zsebéből elővett egy réz öngyújtót, kétszer-háromszor megsodorta a tűzkőcsiholót a tenyerével, mire lángot fogott a kanóc. Kinyitotta a kis piros tartály szelepét, a csővégen süvítve jött a benzinszagú levegő, s már lobbant is az öngyújtó lángjától. Az ekkor odaérkező Szebeni Bandi (ő már iskolás, és volt saját detektoros rádiója is) tudta, mi ez a lángoló tartály: hát ez egy benzinlámpa volt. Az asszonyok hátrább léptek, s onnan figyelték a drótostótot, ahogy a láng elé tette a forrasztópákát, és hevíteni kezdte. Amikor már izzott a pákavég, belenyomta valami zöldes színű anyagba. ( Szebeni Bandi szerint, az szalmiáksó volt, és azért nyomta bele a pákát, hogy lemarja az oxidréteget. Hát, ha ő mondja, biztosan így is van, gondoltuk mi kisebbek…) A pákával a bilinek a lyuk körül megtisztogatott részét melegítette, aztán a cin rudacskát odaérintette, ami olvadtan terült el az edény hibás pontján, majd a fújni kezdte a forrasztást, aztán egy kis vízzel lehűtötte, így foltozta meg Mitus néni ütött-kopott éjjelijét meg a lavórokat.

A fazekak, lábasok más sorsra jutottak. Ezeket aztán tényleg drótozta. Két vékony lemezt helyezett a lyukra, kívül és belül, aztán odalapogatta az edény falához, majd egy árral kis lukakat szúrt a vékony lemezkéken, majd csirizzel bekente a lapocskák edény felőli részét, a lukakon átbujtatta a drótot, amit egy fogóval erősen megtekert, megszorított az edény külső falán, majd újra megkalapálta a lapocskákat, a fölösleges csirizt letörölte és jöhetett a következő lábas vagy fazék. Végül a munka elfogyott. Az asszonyok egyenként járultak a drótostót elé, hogy leróják a munka díját. Pannika néni öt forintot adott, a többiek tojással, viseltes cipővel, kenyérrel, szalonnával, Piroska néni borral fizetett a drótostótnak. A pénzt elsüllyesztette feneketlen zsebébe, a többi minden a zsákban kötött ki. Dolga végeztével a lánc visszakerült a bicikli hátsófogaskerekére. Némi cihelődés után a tartólábat is fölemelte a köszörűs ember. Aztán lökött kettőt az egyik lábával a pedálon állva a kivénhedt biciklijén, és a másik lábát átvetve a vázon, elkerekezett a Rákosi Mátyás út irányába. A kisebb porfelhőt, ami mögötte támadt, a Függetlenség utcai mezítlábas, klott gatyás haramiák futkosása okozta.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Péter Béla tárcái

 

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.10. 18:18

Polgármester

Hernádszurdok

szszb_33_ki_hanyanszki_gyorgy.JPGDél-Borsodból házassága révén került Abaújba, ahol több szakmában is dolgozott. A munkahelyeken felhalmozott tapasztalatait tudja most polgármesterként hasznosítani, aminek eredménye már látható a község arculatán.

Régi sályi család gyermekeként született 1964 november 30-án. A falujában elvégzett általános iskola után Miskolcon a Zalka Máté Gépipari Szakközépiskolában szerzett érettségit, ami után felvették a községben működő téesz palackozó üzemébe karbantartónak. Onnan vonult be 1984-ben katonának a Zala megyei Lentibe. Szabadszálláson képezték ki harckocsi szerelőnek, majd rajparancsnok lett és bevonták a katonai rendészeti munkába is. Leszerelése után ismerte meg későbbi párját, Évát, akinek családja Hernádszurdokon élt. Házasságkötésük után az abaúji faluban találtak otthonra, szakmájával el tudott helyezkedni a közeli Vilmányban működő fémforgácsoló üzemben. Egy év múlva megszületett gyermekük, Ádám, aki jelenleg BV alkalmazottként dolgozik. Noémi 1989-ben érkezett, ő Encsen él és GYES-en van első gyermekével.

Már kétgyermekes apaként kezdődött az életében egy rossz sorozat, becsődölt az üzem és megszűnt a munkahelye. Éveket töltött munkanélküli segélyen, mire 1996 áprilisában felvették Tornyosnémeti határállomására közúti járműellenőrnek, majd hamarosan a felesége is oda került útlevélkezelőnek. Közben jelöltette magát a választásokon, és kitartásának köszönhetően 19 évi próbálkozás után 2014-ben polgármesterének választotta meg a falu.

Hernádszurdok törpetelepülés 186 lakóval. A vidékre jellemző elöregedés jelen van, a megüresedett házak pedig sokáig eladhatatlanok voltak. Aztán a közeli Szlovákiából érkeztek érdeklődők és már 26 családi házat ők birtokolnak. A polgármester azt mondja, az újonnan érkezők rendben tartják a portájukat, 70-80 százalékuk beszél magyarul, a nem nyugdíjas korúak pedig naponta onnan járnak dolgozni saját hazájukba. A dél-szlovákiai területre több nagyüzem betelepült, így a faluból napi 20-25 kilométert kell utazni a jobb megélhetésért.

A polgármesternek megválasztása előtt volt kidolgozott programja Hernádszurdok mindennapi életének javításához. Úgy fogalmaz, a falu morális mélypontra ért 2014-re, ebből az állapotból, a kilátástalanságból kellett felrázni az ott élőket. Először az önfenntartás érdekében a mezőgazdasági területek megművelésébe fogtak. Ehhez gépeket szerzett be és termeszteni kezdték a konyhakerti növényeket. Önerőből tyúkudvart alakítottak ki, korszerűsítették a sertésólakat és az állatok etetéshez szükséges takarmányt igyekeznek helyben megtermelni. A helyi rendezvényeken saját maguk által előállított hús kerül az asztalra. Méheket is vásároltak, a határban található 61 hektár akácos hasznosítására 16 családot tartanak fent és az első sikeres év után a kaptárszámot bővíteni fogják. Beszereztek T30-as kistraktort ekével és más kiegészítőkkel, vásároltak aprítékolót a fatüzelésű kazán alapanyagának biztosítására, amivel fűtik a hivatalt, az orvosi rendelőt és a postát. A 22 fő közmunkás részt vesz a faluszépítésben, a temető kapuját és a templom kerítését ők újították fel, de pihenőpadokat is készítettek és kihelyeztek a közterületekre. Az önkormányzat tulajdonában lévő eszközök javítása és felújítása is megtörtént, javarészt önerőből. A falu életét is meghatározó falugondnoki autót pályázat útján sikerült lecserélni. Most éppen eszköztárolót építenek a meglévő szerszámoknak és gépeknek, de gondozzák a fóliasátorban kikelt növényeket is. Ezzel párhuzamosan a belvíz és csapadékvíz elvezetőket mederburkoló elemekkel burkolják a közfoglalkoztatás keretében.

A polgármester fontosnak tartotta a térfigyelő rendszer kiépítését, aminek felszerelése óta sokat javult a közbiztonság. A közvilágítás modernizálásába is belevágott, az energiatakarékos égők árát a régi és a mostani áramár különbözetéből törlesztik és kilenc év múlva telik majd le ez a fajta hitel.  A kulturális és más rendezvények lebonyolítása a rendben tartott régi iskola épületében történik.

Rosszul érinti őket a Miskolc-Kassa között épülő négysávos gyorsforgalmi út tervezett építése, mert azzal jelentős földterületet veszít az önkormányzat és veszélybe kerül a mezőgazdasági termelés. Problémájukat már jelezte magasabb szintre és várja a megoldást.

Tervei között ott van egy toló lapos MTZ traktor vásárlása földmunkák végzésére és hó eltakarításra, de elkelne a Hernádra egy újabb vízi erőmű építése is. Az energiaigényes világunkban nagy szükség lenne egy ilyen megújuló, környezetkímélő  energiaforrásra.  A közeli folyópart a kedvelt kirándulóhelye, ahol ki tud kapcsolódni a mindennapok gondjaiból.

Utóbbi problémájára most már egyéb lehetőség is kínálkozik, hiszen a márciusban megszületett unokája, Szofi Jázmin, aki új dimenzióba helyezte a nagyszülők mindennapjait.  

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.10. 08:09

Polgármester

Hernádbűd

szszb_33_ki_takacs_laszlo.JPGIgazi ezerarcú ember. Az abaúji térségben szinte mindenki ismeri úgy a sportpályáról, mint a vállalkozásai révén. Ezeket az előnyöket igyekszik most abban a kis faluban érvényesíteni, ahol felmenői szinte ősidők óta éltek, és ahová jó néhány év távollét után ő is visszavágyott.

A gönci járásban, Miskolctól 40 kilométerre fekvő 145 lakosú Hernádbűd őrzi identitását, hiszen magyar emberek lakják. A Hernád partján fekvő falut egy oklevél szerint már 1246-ban jegyezték. Az átépített és jelenleg is felújítás alatt álló református templom Árpád-kori építmény, míg az evangélikus templomot a helyiek önerőből építették az 1960-as években, amikor senki más nem kapott engedélyt templom építésére. A határban találhatók az egykori földvár, a Pogányvár maradványai.

Itt született 1966. május 30-án Takács László, aki falujában végezte el az általános iskolát, majd később autószerelő szakmát és érettségit szerzett. A családalapítás lényegi változást hozott az életében, hiszen 1987-ben megnősült és a közeli Hernádszentandrásra költözött, ahol építkeztek. Úgy döntött, a saját ura lesz, ezért vállalkozásba kezdett, árufuvarozásra és földmunkák végzésére váltott engedélyt. Beszerezte a gépeket és dolgozott a téeszeknek, magánszemélyeknek, sőt útépítéseken is, amikor pedig arra volt igény, termelte a kavicsot a Hernád medréből. A több lábon állást részesítette előnyben, ezért vásárolt három kamiont, amelyekkel az ország egész területén szállították az árut. Mivel gyermekkorától imádja a természetet és az ezzel járó olyan foglalatosságot, mint a horgászat és a vadászat, területet vásárolt a folyó partján, ahová 2004-2005 között egyhektáros halastavat épített, amin aztán 2009-ben továbbadott. Sikeres vállalkozóként kipróbálta magát a politikában, 2008-ban indult az önkormányzati választáson, ahol beszavazták képviselőnek, majd alpolgármesterré nevezték ki.

Pörgős mindennapjaiban szakított időt egyéb hobbijának, a focinak és a ralikrossznak is. Épített saját versenypályát, amire mintegy tíz éven át szervezte a versenyeket, de szinte minden amatőr ralin részt vett, ahová hívták. Hat autója volt tíz év alatt, amelyekkel sok jó eredményt ért el. A vasárnapi napok pedig rendre a futballpályán találták, Ináncs, Pere vagy Encs csapatában védett, itt NB III-as szintig vitte. A játékot 2016-ban hagyta abba, de nem biztos benne, hogy véglegesen. Ezután zenei vonalra tévedünk, hiszen Takács László olyan szinten tanult meg autodidakta módon játszani a szintetizátoron, hogy számos rendezvényen, bálokon, falunapokon ő szolgáltatja a környéken a talpalávalót. Gyermekkorától kíséri vadászszenvedélye, 2017-ben helyben alakítottak új vadásztársaságot 3000 hektáros területtel, ahol nagy gondot fordítanak a vadgazdálkodásra.

Még Hernádszentandráson éltek, amikor Hernádbűdön 2010-ben polgármesterré választották. Első teendői között volt az elhanyagolt közterek, önkormányzati területek és a temető rendbetétele. Befejezték a hivatal mellé tervezett játszótér építését, a községháza udvarát pedig térkövezték és virágokat helyeztek ki az utak mellé. Igyekeztek gépesíteni a munkafázisokat, majd a falubuszt is lecserélték. A polgármester arra is odafigyel, hogy az elöregedett lakosság egészségügyi ellátásban részesüljön, ezért heti egy alkalommal háziorvosi rendelést biztosít az ott élőknek. A közösségi élet erősítéséhez szabadtéri színpadot építettek filagóriával, ahol a nagyobb rendezvényeket tartják. Érdekes színfoltja a településnek az a két Szlovákiából érkezett család, akik ingatlant vásároltak. Egyikük magyar, a másik famíliából viszont senki nem érti a nyelvünket.

Hernádbűdön mindössze 82 lakóház található, és mindig akadnak eladók, ám odafigyelnek, nehogy elinduljon náluk is a térségre általában jellemző lakossági átrendeződés. A jó közbiztonság megőrzésére a térfigyelő rendszer kiépítését tervezi. A vonzerő növelésére, a turizmus fellendítésére másik három községgel karöltve vízisport központot akarnak építeni a Hernád mellett, amire pályázatot nyújtottak be. A hivatal energetikai felújítását is megcélozták, várják a pályázatról a kedvező visszajelzést.

Takács László régi kapcsolatait kihasználva esetenként segítséget kér a térségben jól működő két mezőgazdasági vállalkozótól, akik főleg gépi munkát biztosítanak az építkezésekhez vagy területrendezéshez.

Ősei falujába 2014-ben tért véglegesen vissza a polgármester, ekkor kedvelt folyójának, a Hernádnak a partján vásárolt házat, és ezzel nagy álma vált valóra. Felesége helyben kapott munkát, ő a közmunka programot irányítja. Két gyermekük a saját anyagi helyzetük megalapozását külföldi munkavállalásban képzelte el. A 29 éves László és a 26 éves Anett Németországban keresi a kenyerét, jól fizető munkahelyen. Amikor tehetik, hazalátogatnak a szülőkhöz, akik jobb híján tudomásul vették a fiatalok döntését.

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.09. 09:32

Biszák László alkotása
18302537_1686751411341531_169603233_n.jpg
Akril
2015.
Csupán egy pillanat, egy villámló kattanás a gépen, és máris egy történet feszül a képen. Biszák László a gyors, határozott festő, a párhuzamok, és találkozásaik ritmusát szereti rögtönözni. A kép vizes, tócsák,és fények variációi, alakok, és félbehagyott mozdulatok. Alig használta ki a területet, mégis tökéletes a kép. Messze kalandozhat a tekintet, hiszen máris a templomtéren vagyunk a szűk utcákat járva. Egy lapra tett föl mindent, leolvashatod a szomorú időt, hiszen a papír színének választása is tökéletes. Utcán vagyunk!!!

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.07. 08:07

Főorvos, háziorvos

Kállósemjén 

szszb_33_zsl_dr_boisko_sandor.jpgA rendezett nagyközség új, korszerű Egészségügyi Centrumában lévő orvosi rendelőjében fogad rendelési idő után, de nyoma sincs fáradtságnak, pedig sok beteget megvizsgált, ellátott. Kiegyensúlyozott, közvetlen és derűs, ezért is tisztelik, szeretik. Pácienseinek nemcsak gyógymódot, de életrendet is előír. Az életvezetésre is figyel, tanít – fogalmazza meg orvosi hivatásának egyik fontos elveként. Hiszen a gyógyító munka krédója, ha úgy tetszik, hitvallása rendkívül összetett, mint maga az ember, a biológiai lényével, életmódjával – hitével, s egymásra hatásuk alakító és meghatározó tényezők. E szemlélet hatja át a főorvos úr személyiségét, irányítja mindennapi tevékenységét.

Felmenői földrajzi hovatartozása a történelmi Magyarországot idézi. Anyai nagypapája Szatmárnémetiben, görög katolikus papi családban született.  Egyébként Munkácsról származnak. Ungváron végezte a teológiát és ott szentelték pappá, miután házasságot kötött a szintén görög katolikus papi családból származó nagymamával. A család, a rokonság egy része Kárpátalján élt, illetve él ma is, de többen az óhazában telepedtek meg, vagy az akkori Csehszlovákiába költöztek. Van köztük híres atomkutató, egyetemi tanár, orvos, jogász, intézetvezető, szakmájukban megbecsült emberek. Szülei tanárok voltak a Munkácsi Járásban, Csongor községben. Nagydobronyban (Ungvári Járás) született, de Munkácson nevelkedett – húgával együtt, aki Budapesten a Szent István Kórházban szülész-nőgyógyász – itt járt középiskolába is. A katonai évek után az Ungvári Orvosi Egyetemre nyert felvételt, 1982-ben kapta meg orvosi diplomáját. Pályáját Beregszászon kezdte, majd a közeli Beregdédán volt háziorvos nyolc évig. Magyarországra 1991 nyarán költözött, előbb a Mezőtúr melletti Kétpó községben, majd Nyírgelsén volt háziorvos. Kállósemjénben 1995 januárjától praktizál. Igazi lokálpatriótává vált, szereti a települést, a körzetet, úgy érzi, befogadták. Nagyon figyel a betegeire, jó diagnoszta, sokszor a páciens arcszínéről megállapítja, ha valami nincs rendben, így sikerül idejében elejét venni egy kóros állapot kialakulásának. Sajnos egyre több a daganatos beteg, konstatálja a szomorú tényt, ez országos jelenség. Az ok rendkívül összetett; az életmód, a külső természeti-környezeti hatások, és ki tudja mi még, amire az orvostudomány ma még nem tud pontos választ adni. Főorvos úr nem csak a helyi körzetében lakók betegségét kíséri figyelemmel, de ügyeletben a vonzáskörzet településeiről hozzá fordulókét is. Kirívó esetekben mindig felírja a páciens telefonszámát, érdekli a beteg további sorsa. Emberiessége nagyra becsülendő annak kapcsán is, hogy számon tartja különösen az idős emberek születésnapját, s mobiltelefonjából sorolja is a 94. éves néni vagy a 103. éves férfi és a többiek köszöntésének dátumát. 

Az emberekhez, a településhez való viszonya, köztiszteletben álló személyisége közéleti szerepvállalásra is predesztinálták. Húsz éve tagja az önkormányzat képviselő-testületének. E jóleső bizalomban a felelősség mellett lehetőséget is lát, hiszen a háziorvosi és a képviselői munka kiegészítik egymást. Fontosnak tartja, hogy alakítója lehet fontos döntéseknek, melyek a község fejlesztéseit, forrásbevonásait, a lakosság életét befolyásoló körülmények jobbítását jelentik. Különösen egy olyan elöljáróság mellett, mint a jelenlegi, ahol is a felkészültség, tehetség az ismérv, és a hagyományok, értékek tisztelete, melyek növelik a település hírnevét.

Hitben élő ember. A 60. születésnapjára a helyi római katolikus esperes közbenjárásával pápai áldásban részesült. Ez erőt ad további munkájához, hivatásához. 

Nemes érzületét a művészetek iránti fogékonysága is jelzi. Szabadidejében a festészetnek és a fafaragásnak hódol. Orvos-művészek kiállításain többször szerepelt Nyíregyházán, Budapesten, Balatonlellén, Debrecenben és természetesen Kállósemjénben. De például. púrhabból is gyönyörűen kiszínezett műveket kreál. 

A kikapcsolódást, regenerálódást szükségesnek tartja, inkább rövidebb szabadságra megy, bár hamar vágyik is haza. Szeret utazni. Ha kimozdítják, akkor már jól érzi magát, de inkább otthonülő, kedvteléseinek él. A sokoldalú érdeklődés vagy a gének, netán az általa receptre is előírható életvezetés tartja fiatalon? Mindenesetre a most 62 éves főorvos tíz évet nyugodtan letagadhat. 

Összetartó, szerető család, kiterjedt rokonság veszi körül, boldogan beszél róluk és a három unokáról. Lánya biológia - kémia - környezetvédelem szakos, Nyíregyházán él férjével, kisfiúk öt és fél, lányuk három éves. Fia kertészmérnök Kocsordon, az ő fiúk három éves. A legkisebb gyermek is fiú, tíz éves iskolás. Párja az asszisztense, segítője, aki beszélgetésünk idején (diszkréten) a soron következő rendelést készítette elő, de – elköszönve – a nyugodt, boldog otthoni háttérről is gondoskodik.

***  szszb_25_pa_zselinszky_laszlone.jpg

Írta:

Zselinszky Lászlóné

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.05. 14:47

Írta: Arany  Piroska                             

 

tavasz_masolata.jpgSokáig tartott a tél. Még mindig nem akar tavasz lenni, pedig elmúlt március közepe. Az orvosi váróban folyik a szokásos sopánkodás, hogy milyen sokba kerül a fűtés, bezzeg gyerekkorunkban már ilyenkor nem kellett kabát, nyáriasan öltözve mentünk az ünnepélyre március tizenötödikén. És innen már nem áll meg a panaszáradat, hogy hát még ez a nagy drágaság, és így tovább, mindenki hozzáfűzi a maga gondját-baját, panaszát.

Egészen addig, míg az a lábatlan ember – aki csak üldögél a kerekesszékében, mintha nem is figyelne, mintha nem is hallana – meg nem szólal.

Azt az embert akkor szólítják, amikor arra terelődik a szó, hogy na, és azt hallották, a jövő héten visszaállítják az órát, nahát, borzasztó mik vannak, jaj, hát még ez is, reggel még nem is virrad, sötétben kelhetünk, hamarabb egy órával.

Míg az ember bekocsizik, idekint elhallgatnak.

Egyik a kezét nézegeti, más a táskájában keresgél, van, aki az ablakhoz sétál, egy másik a sálját igazítja, papírokat forgatnak, fészkelődnek. Egy szó nem sok, annyi se hangzik.

Igen, mert a lábatlan ember gyakorlottan az ajtóhoz kormányoz, ahonnan vidáman visszakérdez:

–Tavaszi időszámítás? Hurrá, akkor egy órával hamarabb ihatjuk a reggeli kávét!         

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Arany Piroska tárcái     

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

          

                             

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.04. 17:52

Vállalkozó

Komádi     

szszb_33_kcs_polgar_jozsef.jpgA nagyszülei házában született a főutcán. Szülei földművesek voltak. Nem olyan sok földjük volt. A nagyapa földjét két vagy három fele kellett íratni, hogy ne vigyék el, mint kulákot. A nagyszülők Kistótiban laktak, tanyán, Homorog és Komádi között, bent a „Körözs” mellett. A Rákosi érában az utcai szobába települt a „zöldkereszt”, és más idegen lakókat is költöztettek a házba, így ők kiszorultak a tanyára.  Gyerekként gondtalan élete volt. Tehenet őrzött, de ha „ekéztek”, vezette a lovat. Ha közben elfáradt, felült a hátára. A II. világháború után nem sokkal a nagygazdáktól elvették a földet, az ötvenes évek végén pedig a kicsiket is bekényszerítették a termelőszövetkezetbe. A nagyapját is, aki ennek ellenére kint maradt a tanyán, ott is halt meg 1973-ban.

'56 után költözhettek vissza a saját házukba, mikor elkezdte az iskolát, de minden iskolai szünetet a tanyán töltött a nagyszülőknél. A nyolcadik után ipari tanulónak jelentkezett, autószerelőnek. Nagyon nehéz volt bejutni, mert a 350 felvételizőre 32 hely jutott. Debrecenben a Burgundia utcában járt iskolába, a gyakorlat pedig a VOLÁN-nál volt. Ahogy megszerezte a szakmát, sofőrként helyezkedett el, Zillel járta a környéket. Orosházára vitte az embereket, ahol a szennyvíztelepet építették. Hamarosan behívták katonának. Két évet és két hetet szolgált Székesfehérváron a Münnich Ferenc Laktanyában, mint ezredparancsnoki sofőr.

Nem sokkal a leszerelése után letette a buszvezetői vizsgát, majd a „Kőolajnál” helyezkedett el. Jól keresett, és a cégen keresztül még Görögországban is dolgozott egy keveset, egy fél esztendőt töltött kint. '77-től másodállásban, mint autószerelő dolgozott. 1982-től főállásra váltott, mert a „kőolaj” elköltözött Hajdúszoboszlóra. Azóta maszek.  Autószerelő volt sokáig, de közben kereskedett az autógumival, és javította is. 1984-ben, mikor lehetett, vásárolt teherautót, elkezdte a fuvarozást. Még négy évig megmaradt az autószerelő műhelye is, de mikor már nem talált megfelelő szakembert hozzá, 1988-ban felszámolta. Szállított a helyi tüzépnek is, amelyet kiadtak, majd eladtak. Ezért úgy gondolták a feleségével, Julikával, akivel 25 esztendeje élnek együtt házasságban, hogy ők is létrehoznak egyet 1992-ben.

Hamarosan Komádiban is elkezdődött a kárpótlás. Volt a családban kárpótlási jegy, így vásároltak földterületet ők is Komádiban. Aztán magyarhomorogi határban kezdtek területet bérelni, majd Komádiban is. A sajátjukkal együtt mintegy 800 hektáron gazdálkodnak most. Nem csinálnak semmi különlegességet, mert ha próbálkoztak, ráfaragtak. Van olyan embere, aki húsz éve nála dolgozik, és van, aki innen ment nyugdíjba. Közel tíz embert állandóan foglalkoztat.  A legmodernebb technológiával rendelkeznek, amely képzett munkaerőt igényel. Az automata kormánnyal felszerelt traktor haladását műholdas helymeghatározás segíti. ISOBUS-os rendszerrel dolgozó gép a már vetett területen érzékeli a földben a magot, és oda már nem vet. Jelzi, ha kiért a tábla végére. A vetéskor nem megy kárba a drága vetőmag, ami jelentős megtakarítást jelent ilyen nagy területen, és kevesebb üzemanyagot fogyasztanak a járműveik, mint a hagyományos gépek. Modern eszközök, hagyományos termékek: búza kukorica, napraforgó. Nagy hangsúlyt fektet a géppark fejlesztésére. Vallja, hogy minőségi munkát, csak jó gépekkel lehet elérni.

Valamikor három tüzép volt a faluban, mára csak ők maradtak. Fő profil az alap-építőanyagok és a tüzelő értékesítése, de megrendelésre mindent beszereznek, ha kell. Megoszlik a munka a családban. A feleség a tüzépet irányítja, Polgár József pedig az egyre bővülő gazdaság gondjait orvosolja. Birka van „saját ellátásra” a tüzépen. Közülük nagyon sok végzi a bográcsban az életét egy-egy rendezvényen. Komádiban szinte minden közösséget támogatnak. Nem, ezt nem tőlük tudom, erről nem beszélnek. A Körös-Körül Néptáncegyüttes, az általános iskolák, a református egyház, a helyi focicsapat, a Babajaga énekkar és a fogathajtó lovas nap állandó mecénása. Ő maga is kedvet kapott a lótartáshoz. Két nyeregtájon sütött lipicai lova volt. Sajnos az egyik elpusztult. Kedvenc állata elvesztését nagyon a szívére vette. Az autószerelő mester nem képzett mezőgazdász. Nem a szakmát, hanem a vidék szeretetét örökölte nagyapjától, és a kitartását. Járni kell a határt, figyelni kell a földet. Nem is figyelni, érezni kell. Hiába van minden elvetve „fázik a mag”, és még 20-30 mm csapadék hiányzik. Megrepedtek a búzaföldek, a repedésekbe belefér az ember tenyere. A gazda mindig ki van szolgáltatva az időjárás szeszélyeinek. Ő csak tudja, hisz’ van olyan, hogy több mint 100 kilométert autózik a dűlőutakon, ahol a határban együtt öregszik a barázdákkal.

Jól érzik magukat Komádiban, nem mennek innen sehova.

17499613_1309592052453201_1162775435_o_1.jpg

 Írta: 

Kocsis Csaba

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.04. 14:19

Iskolaigazgató

Csaroda

szszb_33_tk_lukacsne_gall_zsuzsanna.jpgMegkeresték a térképen a szervezők, hol van az a Csaroda, ahonnan a 4. osztályos fiú, Szarka Gergő megnyerte a Jedlik Ányos Országos Fizika versenyt. Az igazgatónő, Lukácsné Gáll Zsuzsánna büszke a tanítványra. Kovácsné Angalét Éva tanárnő készítette fel a gyereket az országos megméretésre. Máskor is hoztak már el jó helyezést az országos, megyei és körzeti vetélkedőkről. A tehetséggondozásra nagyon ügyelünk – folytatja az igazgatónő. – A határhoz közeli iskolában az internet, a komputer kinyitja az ablakot a világra. Ugyanolyan eséllyel indulnak a neves középiskolákba, mint a nagyobb városok diákjai. Sokat segít ebben a csoportbontás, a főbb tantárgyakat kisebb csoportban oktatják – ezek átjárhatóak, ha valaki jobban teljesít, mehet az erősebbe. A sport is az egyik erősségük: a kisiskolások országos sportversenyén atlétikában, úszásban remekelnek a korosztályos vetélkedésekben. Száz százalékos a szakos ellátottság a tantestületben, ez a minőségi munkavégzés egyik garanciája.

Hallottak már Báb-taváról, a Nyíres tóról, vagy az európai hírű, lebegő lápról? A mesébe illő vidéken, a beregi tájvédelmi körzet adta az ötletet, hogy Herman Ottóról nevezzék el az iskolát. A szép, új épületbe 194-en, a tagintézménybe 41-en járnak. Igazi kis centrum jött létre Csarodán, mert reggelente Hetefejércséről, Gelénesről, Tákosról, Márokpapiból, Beregsurányból, Beregdarócról, Barabásból és Vámosatyáról hozza a busz a gyerekeket. A tanítást a buszhoz igazítják, 8-tól fél 3-ig megtartanak mindent. Beleértve a tehetséggondozást és a felzárkóztatást is. Ez utóbbit a magyar, a matematika és az angol nyelv jelenti.

A tantestületben mindenki szaktanár, de lassan az idősebb korosztályhoz tartozik. Az életpályamodell bevezetése emelt a tanári pálya presztízsén. Az igazgatónő örömmel újságolja, hogy egy kezdő kollega 160-180 ezer forintot keres. Három évente automatikus a béremelés, egy mester pedagógus fizetése eléri a 230 ezer forintot. Jót tett az egyszeri, 50 százalékos bérnövelés, s most nyugodt lélekkel mondhatják, nincs bérfeszültség. Idősebb és fiatalabb egyaránt megtalálja a számítását. Nem véletlen, hogy pályaelhagyóról nem tudnak. Az pedig az élet külön kegyes ajándéka, hogy Gáll Zsuzsánna egy ifi rendezvényen találkozott Lukács Balázzsal. Az ismeretségből szerelem szövődött, majd a biológia-testnevelés szakos tanár a csarodai református templom oltára elé vezette a fiatal lányt 1980. augusztus 16-án. Mindketten a csarodai tantestületbe kerültek és az igazgatónő első munkahelyén, immár 39 éve áll a katedrán. A férje szintén itt maradt, felesége a családban, főnöke az iskolában az igazgatónő. Nem akármilyen kihívás, de ha bölcsesség, megértés, az emberi értékek tiszteletben tartása vezérli a hétköznapokat, akkor ennyin igazán túltehetik magukat.

Felidézzük az indulásukat. Zsuzsánna Tákoson született 1957. május 30-án Kiss Margit (81) és néhai Gáll István (83) legidősebb lányaként. Az édesanyja szorgalmazta a tanulást, az iskolaigazgató keresztanyja, Filep Gizella szintén például szolgált.

“Ma sem tenném másképp, minthogy tanár legyek – összegezte egy sikeres életpálya küzdelmes, de gyönyörű állomásait. Szomszéd faluból származunk a férjemmel, soha nem jutott eszünkbe, hogy vándorbotot fogjunk. A 2200 forintos kezdő fizetésünkből még nászútra is eljutottunk, építkeztünk, családot alapítottunk. Lányunk, Bernadett 4 évig Dániában élt és dolgozott. Rátalált a szerelem egy Erdélyből származó fiatalember személyében. Hazajövet Bólyban telepedtek le. A fiúnk, Lóránt és felesége Eszter is mezőgazdasági vállalkozó. Mindenre jutott időnk régebben, alig akartunk hazamenni a tanítás után. Számos programot szerveztünk, sokszínű mindennapok élményeit raktároztuk el. S elevenítjük fel ma, amikor a komputer és az okostelefon világában szétmorzsolódik a közösség. Nálunk nem hozhatják be az órára a telefonokat a diákok, leadják reggel az irodában. A hagyományokból minél többet megőrzünk. Ami viszont nagy kihívás, hogy nem könnyű rávenni a tanulásra a gyerekeket. Nincs meg a tudásnak az az értéke, ami számunkra természetes volt. Sokan nem látják a mai társadalomban, hogy az előrejutáshoz szükséges a tudás is. Épp ezért elvisszük a gyerekeket színházba, táborba, de hiába ingyenes a belépés a Csodák Palotájába Pesten, ha az utazás sokba kerül?! Nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki a polgármesterrel, az önkormányzattal, és amit lehet, színvonalasan megoldunk. Ha újra kezdhetném, most is ezen a pályán mennék végig.”

A kellemes tavaszi időben nemcsak az igazgatónő, hanem az udvaron játszó gyerekek is a kapuig kísérnek. Mindegyikhez van egy kedves szava, kérdése Zsuzsannának, többet megtudott a pár perc alatt a családokról, mintha szülői értekezletet hívott volna össze. Vajon az élet szülői értekezletén is ugyanolyan egyértelműek lesznek a válaszok, mint most kisiskolásként?

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.03. 15:46

Az Orosi halastó tulajdonosa, vállalkozó

Nyíregyháza

szszb_33_tk_hodi_laszlo.jpgMielőtt kijavítanának, hogy ez horgásztó és nem halastó, a legautentikusabb személytől, magától a tulajdonostól hallottam: a részletes és mindenre kiterjedő működési szabályozásban talált egy, a vendégeknek kevesebb bürokráciával járó lehetőséget Hódi László, így aztán a 41-es út 7-es kilométerénél fekvő, három önálló vízfelülettel rendelkező tavat hivatalosan így hívják. A horgászok közkedvelt helyévé változtatta a fiatal vállalkozó. Már két hónappal azután, hogy ő működtette, kialakult a törzsközönség. Ma a látogatók 80 százalékát sorolhatja ide.

Szemerkél az eső, fázósan húzzuk össze magunkon a kabátot, amikor április utolsó napján kisétálunk a parthoz. Elkísér a neje, Hódiné Kapin Mária és 8 éves kislányuk, Regina is. Ő hozza a ragaszkodó, barátságos, ezüstcsíkos kiscicáját is. Marika nemcsak 21 éve a neje, hanem a vállalkozásban is társa férjének. Összetartozásuk szemmel látható, a saját erejükből mindig előbbre jutó, kemény munkát végző házaspár a bő két évtized alatt megtapasztalt jót, rosszat, de az egymás iránti bizalom, az odaadással végzett hétköznapi dolgok meghozták az eredményt. Rendkívüli család, ahogy rájuk pillantok – ott laknak, ahol dolgoznak, a meseszép tó partján. Reginának soha nem kell szembesülnie a szomszéd kíváncsi tekintetével. Az ő játszótere a tópart, a cica, a kutya, látja az elégedett horgászokat, amint napnyugtával összepakolják a felszerelést, lemérik a napi fogást és indulnak haza. Benéz a büfébe, ha hiányolja a szüleit, de neki nem kell nélkülöznie anya, apa jelenlétét sohasem. A közeli Nyírpazonyba, a két tanítási nyelvű iskolába jár, hogy a pályaválasztására ez a szabad, nyugodt természeti környezet milyen hatást gyakorol, majd kiderül…

Amióta az eszemet tudom, mindig építek – emlékszik vissza az indulásra Hódi László. A kisportolt külsejű, egyenes tekintetű, erős kézfogású férfi – mint kortársai közül annyian – 14 évesen nem igazán tudta, mihez kezd a nagybetűs életben. Vásárosnaményban született 1974. december 22-én, lánykori nevén Tóth Erzsébet és Hódi László fiaként. Édesanyja génjeiből a szilárd elhatározást, a következetességet, a kitartást, a döntései felvállalását biztosan hozta magával. Kisebb testvérei, Csaba és Szabolcs felnéztek a fivérükre. Saját családját már fentebb megismertük.

Villanyszerelőnek tanult, erősáramú berendezések szerelője lett. Vaján még dolgozik eredeti szakmájában. Ám a természet, a horgászat, a vadászat szeretete korán tettekre sarkallta. Vaján megépítette első horgásztavát, amelyet később eladott. Megvette a 7 hektár vízfelületű orosi halastavat. Nekilátott az újratervezésnek és saját elképzelései, valamint a látogatók igényei alapján bővíteni kezdte a horgászturizmus céljait is szolgáló létesítményt. Elkülönítették a 3 tó funkcióját: az első a sporthorgászaté, ragadozó halakat, harcsát, csukát foghatnak benne. A második békésebb halakkal van tele, nagytestű pontyot, amúrt és az ősi magyar, kevéssé ismert tokhalat kínálja. A harmadik a napi jegyeseké: 3 kg nemeshalat és 2 kg vegyeset a belépőjegy ellenében nyugodtan elvihet a szerencsés horgász.

A nyitva tartást a természet és az időjárás törvényei szabályozzák. Ahogy kitavaszodik, kiolvad a víz, máris jönnek a horgászok. S maradnak akár Karácsony után is – így történt ez 2015 végén, vagy bezárnak november elején, mint 2016-ban. A családi vállalkozás nem véletlenül gondolkodik a szabadidő családi eltöltéséről. Építettek 19 esőházat. Most készül a filagória, amely 40-50 személyes baráti, munkahelyi, nagyobb családi programoknak teszi lehetővé a szabadban tartózkodást. Európai Uniós szabványnak is megfelelő, mozgáskorlátozottaknak is használható mosdó, fürdő is helyet kap. Három faházat is összeraknak, emeletes ágyakkal, hogy a pénteki és szombati éjszakán a 24 órás horgászat szerelmeseinek se kelljen az esőházban kucorogniuk. Kialakítottak 12 bográcsozóhelyet, ahol kedvükre főzőcskézhetnek a vendégek: tüzifát, pontybölcsőt, húzókocsit ingyen kap bárki. Nemcsak a horgász szerencsében kell bízniuk, bármit hozhatnak magukkal. S ha mégsincs kedvük sütni, főzni, a büfében pizzát, gyrost, hamburgert vehetnek.

A büfé falát óriás montázs borítja: a büszke horgászok mutatják a kifogott halat a kamerának. Hódi László is imád horgászni – 40 kg feletti az eddigi legnagyobb ponty -, de most nincs rá ideje. A vajai II. Rákóczi Ferenc Vadásztársaságnak is tagja. Járhatna vadászni, de azzal a munkájától rabolná el az idejét. Ő azonban szisztematikusan építi a vállalkozását, a sűrű fillér és a ritka forint közismert összevetésére utal. Egy életre igyekszik megteremteni családjának a munkát, a sikeres vállalkozást, a megélhetést, úgy, hogy ezzel a horgászoknak és családtagjainak is kellemes kikapcsolódást, a természet, a nap, a víz, a nyugalom élményét is megadja.

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.02. 11:08

Családorvos

Napkor

szszb_33_tk_dr_koder_peter.jpgA berlini maratoni versenyre kapott egy részvételi jegyet a 60-dik születésnapjára dr. Kóder Péter családorvos. Életében addig soha nem futott le 42,195 métert. De őt olyan fából faragták, hogy a lehetetlen, mint fogalom, hiányzik a saját értelmező szótárából. Rajthoz állt, kicsit azért izgult, de 4 óra 48 perc alatt teljesítette a távot. A sors kifürkészhetetlen akaratából 63. születésnapja előtt néhány órával beszélgetünk. Csodálatos életút rajzolódik ki, amelyet egy elégedett ember járt be. Ahogy felelevenedik emlékezetében néhány soha el nem tűnő epizód: család, gyermek, sors, nemzet, a hivatás gyakorlásának alappillérei - ezeket sorolja az önmagát nemes egyszerűséggel falusi orvosnak tituláló Kóder doktor a legfontosabbaknak. Pedig jöhetett volna vissza a megyei kórház belgyógyászatára, de személyes okok miatt nem akart hátat fordítani egy sokéves barátságnak. Neki az adott szó ma ugyanaz, mint amit tegnap kiejtett a száján.

Még ma is csodálattal gondol a fonendoszkóppal és vérnyomásmérővel gyógyító dr. Tuzson Géza rakamazi körzeti orvosra. Az ő egyénisége, holisztikus gondolkodása, magabiztos tudása egy életre rabul ejtette a 12 éves fiút. Ösztönösen hasonlítani szeretett volna rá, és a pályaválasztásnál csak és kizárólag az orvosi hivatás jöhetett szóba. Szülei és tanárai bíztatták, soha nem tartották lehetetlennek a céljait. Felbecsülhetetlen útravalót hozott magával a hátizsákjában. Már a szülőfalujában megtanulta az alkotás után érzett boldogságot és a munka szeretetét.

Tokaji gimnáziumi évek beléoltották a természet, a víz, a hegy szeretetét, és a mozgás örömét, mindez a mai napig elkíséri. 1978-ban vette át diplomáját a Debreceni Orvostudományi Egyetemen és azonnal a nyíregyházi Jósa András megyei kórház IV-es belgyógyászatára került. Mestert itt is talált dr. Stalmájer József főorvos úr személyében. Tőle a szakmát, tisztességet, a beteggel szembeni kellő alázatot sajátíthatta el. 1983-ban szakvizsgázott belgyógyászatból.

Egy év múlva nagy fába vágta a fejszéjét, a Nyíregyházához közeli Napkoron folytatta hivatása gyakorlását. A 3700 lelket számláló faluban egyedüli orvosként látta el a felnőtteket és a gyerekeket. 13 éven át hétfő reggel 7 órától szombat reggel 7 óráig készenlétet is tartott. Még önálló tervet is akkor szőhetett, ha a település egészségügyi ellátását nem veszélyeztette az ő távolléte. Első házasságából született Gábor fia közgazdász lett, Pesten él, és már két unokával, az 5 éves Barnával és a 6 hónapos Lucával teremtette meg a nagyapai gondoskodás örömét a doktor úrnak. Második házasságát szakmabeli kolleginával kötötte: dr. Szloboda Eszter szintén családorvos a közeli Kállósemjénben. Közös gyermekük, a 8 éves Péter az édesapa nevét kapta a keresztségben. Ő a napkori Jósika Miklós Általános Iskolában tanul.

Kóder doktor második szakvizsgáját háziorvostanból tette 1996-ban. A Debreceni Egyetem a háziorvosi tanszék oktató háziorvosaként tartja számon. Szakfelügyelő és az országos listán is szerepel. Noha ma már „csak” 2300-as létszámú praxist működtet, a tennivalók nem csökkentek. Népegészségügyi feladatot is el kell látnia. Téli napokon százan is felkeresik a rendelőjét, nyáron 50-60 pácienst lát el. Főként légúti és mozgásszervi panaszokkal jönnek, de ezer beteget rendszeresen gondoz: szív- és érrendszeri, cukor, anyagcsere, csontritkulás a leggyakoribb.

A gyógyítás még ma is ugyanazzal az elégedettséggel tölti el, mint pályája elején. Ha van célja, és érdemes reggel felkelni, akkor jól sáfárkodott a rábízott talentummal. Sajnos, gyakran látja az egészségügyet alulnézetben is. Bár nem kevés a jól képzett családorvos – az internet, az angol nyelvű szaklapok, a tudományos rendezvények lehetővé teszik a naprakész tudást – a kollegák mégsem pályáznak erre a nehéz terepre. Egyre többen nyugdíj mellett is rendelni kényszerülnek, sok a betöltetlen állás. A helyettesítés megszervezése kész logisztikai feladvány.

Dr. Kóder Péter büszke sváb származására. Kicsit magyar, kicsit német, mindkét nációból a pozitív hozzáállást igyekszik beépíteni az életébe, a gondolkodásába. Széles látókörű, művelt embernek tartják, a betegei megbíznak benne. Szakmáját hivatástudattal gyakorolja, ma sem választana másként. Elgondolkodik, amikor a 35. érettségi találkozóját eleveníti fel: az osztályfőnök minden évben leíratta mindenkivel, milyen pályára készül, és ma mit csinál. Hiszik vagy sem, egyedül Kóder doktor úr jelölte meg mindig az orvoslást és tart ki most is emellett. „Annyi megkeseredett emberrel találkoztam ott, hogy kivételesen szerencsésnek mondhatom magam. Nekem az élet hozott jót, rosszat, de a nehézséget egyszerűen lépcsőnek tekintettem a fejlődéshez. Ha ezt az élményt tovább adhatom gyerekeimnek, unokáimnak, bejártam a saját utamat, beteljesítettem kötelességemet, megtartottam a hitemet.”

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.04.30. 16:10

Huszár Boglárka alkotása
18191678_1679495035400502_1579998629_n.jpg
50x50 cm.
olaj
Vonzó fiatal férfi arc! A tekintet árulkodik, kellemes, megnyerő, bizalmat sugárzó. Huszár Boglárka meglepően szokatlan színnel hangolt portréképét muszáj nézni. A szemek vonzása a kis eltévedt fénnyel élő, és kellemes. Markáns orr, enyhe mosoly.A kócos haj szép keretet biztosít, villanó fénycsíkjait a szem szívesen követi. Nekem tetszik a színválasztás. A visszafogott barnák variánsaival jól gazdálkodó festő egy extra képet hozott létre. A fej, csak a lényegre fókuszál, a mellékes kiegészítők nem hiányoznak. A kép így is a teljességet adja, Tekintet a nézőtől, és a férfi képmásról sikeres találkozás.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.04.30. 08:00