Takács István freskófestőről beszél Bán József helytörténész

Takács István festés közben.jpgJárt-e már az olvasó az ország egyik legmonumentálisabb templomában, az egri székesegyházban? Ha igen, akkor maga elé tudja képzelni azt a hatalmas belső teret, ahol szinte földbe gyökerezik az ember lába. A kupolát, a fölénk boruló „mesterséges égboltot” beragyogó csodálatos freskók látványa ámulatra és áhítatra késztet. A látogató vajon tudja-e, hogy ki is volt e remekművek alkotója? A számára ismeretlen festőről egy külföldi művészettörténész annyit jegyzett meg: „A művész pap lehetett, de ha nem, akkor bizonyosan teológiát végzett.” Nos, a művész nem pap volt, hanem a szegény sorsú Mezőkövesd egyszerű fia: Takács István, a művészet iránt nagy alázattal megáldott,szerény, de lelkében büszke matyó, aki soha nem dörgölőzött se a reverendákhoz, se a világi hatalmasságokhoz.

E „vétkeiért” földi keresztje az elhallgatás lett, sőt volt idő, amikor a kulturcsinovnyikok” még a művészetét, a szakértelmét is megkérdőjelezték. Holott egy hozzáértő barátja azt írta: „a sixtusi kápolna freskói annak idején nem hatottak úgy rám, mint a te csodálatos mennyezeted”. Takács István freskófestő 1985-ben hunyt el. Teste a mezőkövesdi temetőben talált végső nyughelyet, lelkét viszont minden bizonnyal égbe emelte a Teremtő, a jó földi szolgák közé, akik az ő dicsőséges eljövetelét hirdetik, mert ezt hirdeti Takács István is Magyarország több mint kétszáz templomában, a bazilikáktól a „vályogfalú Notre-Dame-okig”. Erről a különös művészről a Takács Istvánról szóló monográfia szerzője, Bán József író, helytörténész beszél.

Ön a személyes ismerőse, barátja volt Takács Istvánnak. Mikor és hol, milyen körülmények között kezdődött a barátságuk?

– Mezőkövesden, a Daruszögben közvetlen szomszédok voltunk, és Pista bácsi már az édesapámnak is jó barátja volt. Én kora gyermekkoromtól ismertem őt, de közvetlen baráti kapcsolatba csak a második világháború alatt kerültem vele. A barátság egészen a haláláig tartott. Ő rendkívül zárkózott, nehezen oldódó egyéniség volt, de – miután a bizalmába fogadott – leírhatatlanul kedves, barátságos, finom humorú, és ami a legfontosabb, őszinte embert ismertem meg benne. Gyakran meglátogattam, betartva persze Gárdonyi Géza tanácsát: „Plébánost ebéd után, festőművészt napvilágon soha ne látogass.” Nem volt közöttünk az a bizonyos három lépés távolság. Jelentősebb vázlatait, az elkészült oltárképeket szállítás előtt mindig megmutatta nekem, és tőlem, a laikustól kérdezte: „Mit szólsz hozzá, tetszik?” Szerencsésnek érzem magam, hogy mint embert és mint művészt közelről ismerhettem.

Ön azt írja a Takács Istvánról készített monográfiájában: „Ha művészetével akarunk foglalkozni, meg kell ismernünk előbb az embert. Takács István tősgyökeres kövesdi matyó paraszti vérből fakadt”. Igen, ezt szeretném én is, megismerni és megismertetni ezt a különöembert, aki a paraszti társadalomból származik, de aki a sors és a tehetsége jóvoltából mégsem maradt földmunkától verejtékező matyó.

– A sors és a szerencse mellett én a rendkívüli tehetségét is megemlítem. Igaz, ehhez szükségeltetett olyan tanítói szem, mint amilyen például Tompa Mihály tehetségét is felfedezte a Kövesdhez nem is messze fekvő Igriciben. Szerencsére akadt ilyen tanító Kövesden is, mégpedig Gaál István római katolikus főkántor és Martos Ferenc tanító személyében. Megjegyzem, Pista bácsi ősei mindkét ágon kiemelkedtek tehetségükkel Mezőkövesd társadalmából. Apai nagyapja híres szűcsmester volt, aki művészien hímzett férfibundákat, szűröket, és női kuzsukat készített. Az édesapja is jól rajzolt, hímzett, szőtt, értette a fonás mesterségét, gyakran faragott játékokat, bútort. A vér nem vált vízzé: a hétgyermekes Takács család második gyermekeként született István is ügyesen használta a ceruzát. Az elemi iskola első osztályának palatáblája korlátlan lehetőséget jelentett ösztöneinek kiélésére. Sőt erre a palatábla nem volt elég! A templom kórusán például, az orgonaszekrény oldalára az orgonáló főkántort rajzolta le, aki ezt észrevette, s meglepődve ismerte fel magát a rajzon. Mindjárt fel is hívta a fiú különleges tehetségére Martos Ferenc tanító úr figyelmét, aki nem lepődött meg, mert már figyelemmel kísérte ezt a rendkívül demokratikus érzelmű pedagógus volt, aki a felfedezett képesség, hajlam, tehetség kibontakoztatása érdekében tőle telhetően mindent elkövetett. Takács István esetében is ez történt. Amikor az elemi népiskola hat osztályát elvégezte – egyébként igen szép eredménnyel –, akkor Martos tanító úr rábeszélte Pista édesanyját, hogy a fiát gimnáziumba írassa be.

Abban az időben még a tehetősebb gazdák közül is kevesen taníttatták tovább a gyermekeiket. A Takács családnak milyen volt az anyagi helyzete? Megvolt e a lehetőségük arra, hogy taníttassák a kiváló képességű fiút?

– Nem voltak jómódúak. Édesapja – hogy a család anyagi helyzetén valamelyest javítson – háromszor ment ki dolgozni Amerikába. Ennek ellenére szegények maradtak, a gyerekek a nyarakat kemény fizikai munkával töltötték, ugyanakkor sikerült őket kitaníttatni. A gimnáziumban Takács István szerencsére jó tanuló volt, ezért tandíjmentesség járt neki. A kövesdi gimnázium igazgatója, Bayer Róbert – Martos Ferenchez hasonlóan – figyelemmel kísérte a kitűnő tanuló pályafutását. Kedves epizód ezekből az évekből, hogy Takács István megrajzolta az osztálytablót, s minden osztálytársát a jövendő pályaálmoknak megfelelően, de humoros formában ábrázolta. Önmagát meszes vödörrel a kezében, „kontyos meszelővel” a vállán örökítette meg.

Az érettségi után hová vezetett Takács István útja?

– Pestre, iparművészeti iskolába. Senki nem világosította fel, hogy gimnáziumi érettségivel a Képzőművészeti Főiskolára is felvették volna. A festészeti szakra iratkozott be, a képzés öt éve alatt a mesterség minden fogását elsajátította, a rajztudását pedig tökéletesre fejlesztette. A festészeti szakon Petrasovszky Manóval és Nyíri Lászlóval, az ötvösök közül Roch Mihállyal kötött életre szóló barátságot. Ők képezték az iskola legtehetségesebb „négyes fogatát”. Első évben a szobafestést, az enyves technikákat, az egyszerű falfestést tanulták, a második évben pedig az úgynevezett plasztikus falfestést szürkében, öt alaptónusban, a fény-árnyék hatásokat, a vetett árnyékot. Ezután stílusos ornamentikát kellett festeniük emlékezetből. A negyedik évben kezdődött meg a művészképzés: a három festőbarát – Takács, Petrasovszky és Nyíri – a klasszikus művész Stein János szaktanár legkedvesebb tanítványai lett és Stein tanár úr jóvoltából már negyedéves korukban – 1926-ban – templomfestési ajánlatot kaptak. Pista tervei alapján és irányításával a dunaföldvári római katolikus plébániatemplomot festették ki. Munkájukért csak „negyedpénzt” kaptak, de ez nem nagyon érdekelte őket. Az első nyilvános munka hozta a többit. 1927-ben ők, a három barát Szigetváron dolgozott, majd a következő évben Tolcsván festették ki a templomot, ezek a freskók ma is láthatók. Ugyancsak 1928-ban Mosonyi Dénes kalocsai prelátus kanonok megrendelésére a Rómában tanuló magyar kispapok nyaralójában Takács István a három kassai vértanú képét festette meg. 1929-ben Petrasovszky szűkebb pátriájában, Sátoraljaújhelyen festették ki az ottani templomot. A munka nyolc hónapig tartott, s igazából itt élték ki először szabadon művészi elképzeléseiket. A munkáért kapott pénzből jutottak ki Olaszországba, ahol néhány hétig a helyszínen tanulmányozták Itália művészetét.

Mi jellemezte ifjúi éveiben Takács István művészetét? Mit fontos tudni a korai években keletkezett műalkotásairól?

– A tanára, az említett Stein János észrevette, hogy tanítványa a természet szolgai másolásához való ragaszkodást nyűgnek érzi, s hogy a nagyvonalúsághoz, a monumentálishoz való vonzódása a fal síkjához vezeti. Méltányolta törekvéseit, s különböző munkáihoz már negyedikes növendékként magával vitte segítőként. A freskófestészet valóban sajátos műfaj, hiszen az épület jellegét adó óriási méretű képek a templomok szerves kiegészítői. A kép sugározza az épület méltóságát, pompáját, nyugalmát és ritmusát, távlatai által a festmények háromdimenziósnak tűnnek, így a plasztikus térábrázolással az épület belső tere megsokszorozódik. Maga a technika igen nehéz, és hosszú időt igényel: a levert vakolat helyén a falat át kell nedvesíteni, majd erre a felületre föl kell hordani három réteg vakolatot. A felhasználandó oltott mésznek legalább négy évig kell „érnie” leföldelve. A mészpáncél ideális állapotának kivárása után következik az emberfeletti munka, a napi tíz-tizenkét órás festés. Itt nem lehet improvizálni, a munka alapos előkészítést, tervezést és színvázlatkészítést igényel. A freskónál nem lehet retusálni. Itt mutatkozik meg a magas szintű szakmai tudás. A friss vakolatra még aznap el kell készíteni az előre megálmodott színes képet, itt biztosra kell menni, a motívum megrajzolásán kívül minden figyelmet a festésre kell összpontosítani. Egyébként nem minden falra festett dísz freskó, amint azt sokan gondolják. A jó freskófestőnek – Takács István ilyen volt – komponálni kell tudnia. De önmagában a mesterségbeli tudás nem tesz művésszé valakit, mert szükség van egy bizonyos többletre, a lélek költői készségére. Takács István – mint hívő – a templomban az állandót kereste, a maradandót, azt, ami az emberben, a lélekben örök. A műalkotásban nemcsak a kifinomultabb ízlésűek művészi igényeit kellett kielégítenie, hanem az egyszerű emberek lelkét is rá kellett hangolnia a belső áhítatra, a megigazulásra. Fő művei az egri bazilika 1950-ben festett freskói és a magyar stációsorozata. Az egri székesegyház első kupolájának freskója a magyarság hódolatát mutatja be. A kör alakú mennyezetfestés két ellentétes pólusán a római Szent Péter-katedrális, illetve az egri bazilika távlati főhomlokzati képe látható. Az így két falra osztott boltozatsík bal oldalán a művész a magyar történelem kimagasló személyiségeit, jobb oldalán pedig a magyar nép képviselőit és az egyházi személyeket ábrázolta. A nagykupola grandiózus témáját János apostoltól és a Jelenések könyvéből meríti. A lenyűgöző freskó az apokalipszisnek, a világ végének az utolsó látomását jeleníti meg sajátos, egyéni elképzelésben. Egyes műértők véleménye szerint ez ennek a témának világviszonylatban is az egyik legjobb és legművészibb ábrázolása. Míg más művészek sorozatokra osztva ábrázolták, Takács István egyetlen képben fogta össze az egészet. Erről a művéről mondta Péter Szabó Ferenc festőművész: „Gondolom, ezt a munkáját Egerben látva Maulbertsch mesterünk is megnyugodva tette volna le ecsetjét, mert méltó utódot látott volna benne”.

Számomra hasonlóan szépek a Mezőkövesden látható freskói is. Amikor arra járok, nem mulasztom el, hogy meg ne csodáljam őket…

– Valóban remekművek ezek is. Mezőkövesden a Mária-kápolna képeit 1933-ban festette meg, e képeken a régi, gyönyörű matyó viselet minden színpompája elénk tárul. Méltán nevezik a hívek és a látogatók ezt a gótikus kápolnát ékszerdoboznak. A Nagytemplom freskóit 1941-ben és 1961-ben készítette. Erről Petrasovszky Manó ezt a megállapítást tette: „A kövesdi matyók büszkék lehetnek Takács Istvánra, aki mindezt a hatalmas kompozíciót az ő színeikben álmodta.”

Hosszan beszélgethetnénk még Takács István szebbnél szebb freskóiról, hiszen mintegy kétszáz magyarországi templomban dolgozott. A köztudatba talán ezért került be így: Takács István, a templomfestő.

– Sajnos a hazai elismertsége nem volt méltó a munkásságához. Miközben a bécsi rádió és televízió műsort sugárzott róla, Magyarországon még a neve sem fért bele a hatkötetes Művészeti lexikonba. Az Egyházművészet című könyv első kiadása is csupán néhány sort szentelt művészetének, az is inkább elmarasztaló volt, mint elismerő. Egyedül Dala István József írta cikkeit, hogy a matyó festőművészt megismertesse az országgal-világgal, de hogyan vehette volna fel ő a versenyt a „hivatalos” kritikusokkal vagy azokkal az idegenvezetőkkel, akik Takács Istvánt mint iskolázatlan parasztfestőt mutatták be. Holott Takács István a festészet egyéb területein sem tartozott az utolsók közé. Már fiatalon sikeresen szerepelt a Műcsarnok tárlatain és az Esterházy-pályázatokon, a szépéletkép Eszterházy-díját kétszer egymás után megnyerte a matyó életből vett Pergőtűzben és Matyó lány című képeivel. Festett tájképeket, csendéleteket, portrékat, és – különösen fiatalkorában – történelmi tárgyú képeket. Kevesen tudják, hogy a negyvenes években nagy divatcégek megrendelésére ruhaterveket készített, de nem volt idegen tőle a népi ihletésű bútorok tervezése sem. Ő tervezte Mezőkövesd 1848/49-es centenáriumi emlékművét, amely ma is ott áll a Hősök terén.

Ez a rendkívül sokoldalú művész mégis úgy élte le az életét, hogy a siker dicsfénye ritkán vetődött rá. Nem fájt ez neki? Vagy nem említette ezt a beszélgetéseik során?

– Talán fájt, de nem mutatta. S mivel elvei és művészete nem képezhették alku tárgyát, igazán nem is érdekelte ez a földi hívság. A sikerről egyébként a következőképpen vélekedett: „A siker kívülről érdekesnek látszik. Nekem nem jelent semmit. Nem a sikerre vágyom, hanem igényre van szükségem. Arra, hogy érezzem, a munkámra szüksége van valakinek, hogy megértik, s freskóim prédikációként hatnak, sőt valamivel többek is annál… A szó elszáll, azt a napi gondok elfeledtetik, de én azt szeretném, hogy képeim újra áhítatot váltsanak ki, és az ég felé emeljék, reménységgel töltsék meg az emberek lelkét. Én igény nélkül nem tudnék dolgozni. Ezért nem értem az absztrakt művészeket, akik azt mondják: nem érdekli őket, hogy értik vagy nem értik, ők a jövő századnak dolgoznak. Szerintem ez eleve téves, mert előre senki nem tudja, hogy a jövő századnak mi lesz a nyelve.” A siker persze sokféle lehet. Mezőkövesd városától – amely egyszer mint kontárt akarta megadóztatni – végül megkapta a Pro Urbe díjat. De azt hiszem, hogy számára sokkal fontosabb volt a műveit szerető emberek köszönete. Ezek közül felidézek két levélrészletet. Az egyiket Hampel Katalin, az USA-ban élő festőművész írta neki: „Húsz évig könyörögtem, hogy képem legyen magáról, akinek művészi nagyságát Tizianóhoz hasonlítom! Elragadóak ezek a piros tojást festő asszonyok és lányok. Kérem, hagyjon fel a freskófestéssel, és csak saját gyönyörűségére fessen képeket, melyeket a bel- és külföldi múzeumok fognak őrizni az utókor számára.” A másik levelet a pályatárs, a művészbarát, Petrasovszky Manó írta, ebből is idézek egy jellemző részletet: „Csodákat mesélnek a műtermedben látott képekről, mások a kövesdi templom freskóit magasztalják. Én a miskolci minorita templomi képeidet is dicséretesnek találom. A kövesdi templom freskóihoz is külön gratulálok. Az irigy, tehetségtelen és éppen azért nagyképűen ugató kutyákat kezeld »érdemeiknek « megfelelően. Eljön majd az idő, amikor teljes erkölcsi sikered lesz. A művészettörténet hosszú sora csak ebből áll. A matyó Mezőkövesd pedig önmagát fogja megtisztelni és megbecsülni, ha Téged érdemed szerint ismer el mint saját nagy fiát!”

Takács István életét, varázslatos egyéniségét, sajátos humorát számos adoma őrzi. Befejezésül arra kérem, hogy ezek közül idézzen fel néhányat!

– Pista bácsi körmeneti jelenetet festett az egyik templomban. Mivel sok arcot kellett festenie, emlékezetből a rokonai arcát idézte fel. Amikor elkészült a kép, odaszólt a neki segédkező András öccsének: „Te, András, nézd már, mennyi Takács eljött erre a körmenetre!” A másik eset Szentistvánon történt. Templomfestés közben rosszul lépett, és leesett a létráról. A jelenlévők jajgatva vették körül. Mire Pista bácsi mosolyogva megszólalt: „Ne jajgassanak már, az előbb festettem két angyalt, vigyáznak azok rám”. Egyszer egy képet készített nekem, sőt bele is tette egy régi, szép keretbe. Én restelltem, hogy még be is keretezte, mire ő: „Tudod Jóska, azért tettem rá ezt a keretet, hogy ha majd el akarod adni, így hirdesd: festmény, értékes rámával eladó!” Vácott a templom festése közben az akkori püspök gyakran megnézte őt munka közben, és állandóan utasítgatta, hogy ezt így fesse, azt amúgy. Pista bácsi tűrte, amíg tűrhette, majd lejött az állványról, és azt mondta: „Mivel a püspök úr fizet, azt joggal kötötte ki, hogy mit fessek. Én nem tartom magam világhírűnek, de úgy érzem, művésznek vagyok olyan művész, mint a püspök úr püspöknek. Ezen kívül a liturgiához is értek annyit, mint a püspök úr a festészethez, mégsem szólok bele, hogyan misézzen a püspök úr, tehát a püspök úr se szóljon bele abba, hogy én miként fessek. Egyébként a megkezdett részt befejezem, a további munkálatokhoz pedig keressen olyan festőt, aki a püspök úr igényeinek megfelelő módon fest. Egyben megígérem azt is, hogy még egyszer nem festek ebben az egyházmegyében.”Végezetül álljon itt a legjellemzőbb eset, amely jól szemlélteti, hogy ki is volt ő. Egyszer egy ismeretlen pap kereste meg levélben. Leírta, hogy egy nagyon szegény sorsú falu plébánosa, és szeretné a templomot kifestetni, hogy a jobb sorsra érdemes embereknek ne csak a túlvilági szépségekről kelljen prédikálnia, hanem már itt a földi életben is jutna nekik valami abból, amit mennyei szépnek neveznek, de a szívből adott fillérekből csak kevés gyűlt össze. Takács István még azon a nyáron kifestette a vályogfalú kis templomot, méghozzá annyiért, amennyiért mások egy csendélet festésébe sem kezdenek bele. A szentelésre érkező művészt népviseletbe öltözött fiatalok várták a buszállomáson. A szertartás alatt mindenki sírt örömében. A megszólítás akkor nem a szokásos „művész úr” volt, hanem „kedves jótevőnk”. Hát ilyen ember volt a matyó Tiziano. Minden korban minden közösség számára fontos volna az olyan hiteles művészek jelenléte, mint amilyen Takács István volt. Az igazi művész nem csupán a műveivel hagy maradandó nyomot, hanem az élete is egyfajta jel, bizonyos értelemben vett példázat, amelyet elénk tár. Meggyőződésem, hogy az alkotó művei összhangban vannak az életével, így az életmű és az emberi sors együtt képez olyan jelenséget, amelyet hiteles, mélyen megélt, a lélek legbensőbb bugyraiból fakadó művészetnek nevezünk.

Hajdu Imre

***

TAKÁCS ISTVÁN (született 1901. augusztus 17-én Mezőkövesden, elhunyt 1985. április 21-én Mezőkövesden) festőművész. Szegényparaszt, matyó családból származott. Gimnáziumi tanulmányait a Mezőkövesdi Királyi Katolikus Főgimnáziumban végezte, majd 1922-től az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola hallgatója, ahol Stein János tanítványaként 1926-ig tanult. Elsősorban freskófestőként ismert. Összesen 241 templomot festett ki. Főbb művei: az egri bazilika, a mezőkövesdi Szent László-templom, a miskolci minorita templom freskói. Festett 69 oltárképet, 27 stációsorozatot. Az 1940-es években kétszer nyerte el népéletkép kategóriában az Esterházy-díjat. 1979-ben Mezőkövesd város Pro Urbe díját kapta, 1992-ben Mezőkövesd posztumusz díszpolgára lett.

BÁN JÓZSEF (született 1924. május 6-án Mezőkövesden) helytörténész, író, mérnöktanár. A helyi I. László Gimnáziumban érettségizett 1944-ben. A gödöllői agrártudományi egyetemen szerzett diplomát 1953-ban. 1953–1963 között agronómus, később szaktanár, majd tsz-elnök és főmezőgazdász. 1963-tól 1984-ig a mezőkövesdi I. László Gimnázium mérnöktanára. Jelenleg nyugdíjas. Főbb művei: Takács István; Mezőkövesdi ragadványnevek és szerepük a település hajdani életében; a Mezőkövesd a millennium évében című kötetben több tanulmánnyal szerepel. 1996-ban Pro Urbe díjat, 2001-ben Papp Zoltán-díjat kapott.

 (Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.)

 

Szerző: Napkelet Népe  2013.12.29. 17:44

Címkék: ü:Takács József

Írta: Bódi Katalin

 

Caravaggio Angel másolata.jpgSzámomra a falu gyermekkoromban dédnagyanyámnál volt, ahová viszonylag gyakran jártunk, hiszen édesapám családját a városunkban élő szülein kívül mindössze csak az ott élő néhány rokon jelentette. Ott volt nyári konyha, nyikorgós kút bádogkáddal, gazdasági udvar kerti vécével, jószágokkal, veteményessel s hatalmas eperfölddel, illetve a generációk tagozódásához igazodó, évtizedeken át bővített verandás ház tisztaszobával, ahol később kilencven éves dédnagyanyámat, a falu egykori bábaasszonyát kiterítették. Ritkán aludtunk náluk, mert elég közel volt a határ másik oldalán lévő otthonunk, de különleges alkalmakkor, mint az esküvők, a temetések és a disznóölések, ott maradtunk éjszakára. A knédlivel és kacsahússal teletömő vacsorák a szobában terített asztalnál a gyenge égők félhomályában a gyerekek számára jobbára néma hallgatózásban és nézelődésben teltek, az ismétlődő családi történeteket borzongatóan egészítették ki az olcsó olajfestmények a dohos szoba falán. A képek bibliai jeleneteket ábrázoltak nyomasztóan hiperrealisztikus, katolikus pompával, s nem is annyira a szívét a tenyerén az embereknek nyújtó Krisztus ábrázolása, hanem az angyali üdvözletet ábrázoló festmény vált gyermeki képzeletem számára rögeszméssé. Az angyal fehér lepelbe bújtatott testének egyetlen jelölője lapockájából kinövő hatalmas szárnya volt, s a válla fölötti görbület kékes-rózsaszínes árnyalata nem engedte eldönteni, hogy ez tollfosztott bőr vagy éppen kiserkenő tollazat, amely a szárny alsóbb részein vakítóan fehérré dúsult. Az angyal nagymamám tanításában valamiféle allegorikus jelenségként a vigyázómként létezett képzeletemben, de a lámpa eloltása után inkább abban reménykedtem, hogy sosem fog megjelenni számomra, mert féltem szárnyaitól, amelyek tapintását és szagát ismerni véltem a tyúkok kopasztásának élményéből.

A később megismert festmények és történetek sokasága azonban túl izgalmas volt ahhoz, hogy ne vegyek tudomást az angyalokról vagy egyszerűen csak féljek tőlük, így hát békét kötöttem velük. A lapocka és a szárny csatlakozása örök rejtély maradt számomra, ahogyan repülésük aerodinamikája is, s nehéz volt felfogni azt hagyományszálaik bogozgatása során, hogy voltaképpen anyagtalanok és nemtelenek, mert hiszen a vizuális és plasztikai ábrázolások anyagszerűségüket s sokszor testük erotikus szépségét mutatják. Az angyalok teste éppen ezért sokszor csak korlátozottan látható, sokszor fedésben vannak, egy másik test, pl. Krisztus rejtekében vagy lepel takarja őket szárnyuk kivételével. A láthatóan meztelen angyalok azonban mindig hagyományok keveredését és átörökítését mutatják: a puttók gyermeki teste, vidámságuk és apró szárnyacskáik Kupidó szerelmet gerjesztő csínytevéseit idézik meg, a felnőtt emberi méretű angyalok pedig Daidalosz és Ikarosz vagy éppen Ámor és Psziché mitológiai, de nagyon is emberi történetét visszhangozzák, az ember tragikus istenülési vágyát és a boldogságra való, szükségképpen elvetélő törekvését.

Egyik kedvencem Caravaggio angyala a Pihenő Egyiptomba menekülés közben (1594–1596) című festményén, aki meghökkentően egyesíti az emberi-isteni-angyali testábrázolás szerteágazó tradícióit. A kép nézőjének hátat fordító angyal nem enged a nemiségére következtetni, habár profilból látható arca inkább fiús, kecses testtartása azonban Botticelli Vénuszának kontraposztját idézi, lágyan ívelő derekát és fenekét keskeny, hullámzó lepel övezi és emeli ki. Szürke-fekete, éppen összecsukódó szárnyai eltakarják azt a bizonyos megoldhatatlan csatlakozást a lapockához, így az emberformájú, ámde anyagtalan test kompatibilisnek mutatkozik az őt felemelni képes szárnyakkal.

Érdemes meglesni az angyalokat, legalább a festményeken, sokan tanulhatunk tőlük, s talán még vigyáznak is ránk.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

 

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! Olvassa el a szerző további műveit is:

Biztonsági kamerával megfigyelt terület   Mesterséges paradicsomok   Mese a halhatatlan túlélőtáskáról  

Cipőkopogás     Folyosói ölelés

Szerző: Napkelet Népe  2013.12.28. 18:15

 

Szemelvények Szilvási Csaba Szatmári helynevek igézetében című művéből

Penyige.jpgA település nevét 1332-ben Penge, 1435-ben már Penige alakban találjuk. A XIV. sz. elején „egyházas hely” volt, s papja, Jakab pápai tizedbe 40 dénárt fizetett, ami azt mutatja, hogy a helység már akkor tekintélyes község volt. Penyige a Domahidi család ősi birtoka. 1423-ban Domahidi Lászlót és Istvánt fej- és jószágvesztésre ítélték, s ekkor a község kétharmadát a Kölcseyek kapták meg, egyharmada pedig Domahidi Györgyé maradt (Borovszky 139. l.).

A község lakossága a középkorban túlnyomó részben magyar volt, idegen népelemek a későbbi századokban is csak kis számban kerültek a településre.

Penyige nevével kapcsolatban csak találgatások vannak. Sokan a szláv peny, tuskó jelentésű szóval, mások a szerbhorvát Pánoga helynévvel hozzák kapcsolatba. Barkaszi Sándor korábbi helybeli református lelkész szerint − bár ezzel kapcsolatban semmiféle tudományos magyarázattal nem tudott ő sem szolgálni − a kínoz, gyötör jelentésű német peinigen van benne a község nevében.

A falu a szilva hazája. Lassú tűzön, magas cukortartalma miatt állandó kevergetés mellett készül a gyümölcsből a lekvár. Amikor a mag elválik a héjától, a „masszát” kiszedik az üstből, rostán áttörik, így keletkezik az ún. penyő vagy cibere. Ezt követően a kimosott üstbe visszaöntik a híg anyagot, s további kevergetés mellett „öregre”, azaz sűrűre főzik. Meggyőződésem, hogy a helység neve ezzel a penyő szóval függ össze. Csak azt nem tudom, mi volt előbb, a „csirke”, a penyő, vagy a „tyúk”, a Penyige helységnév, azaz, hogy a falu neve származik a ciberéből, vagy a cibere a faluéból, de affelé hajlok, hogy a penyő az „ősi”, az eredeti.

A Penyige szó énrám úgy hat, mint az ízes, hamvas, illatos „nemtudomszilva”.

A felhőtlen kék ég ragyog a helységnévben a maga végtelenségével az i hangot az ny-nyel és a g-vel együtt közrefogó két e-ben. Családias, meleg hangulata van a szónak. A p a pipázó, pöfékelő szatmári családapa bölcsességét, az ny az anya és a lány kedvességét, nőies lágyságát, a g a fiú legényes „kivagyiságát”, vagányságát sugallja. A helységnév végén pedig ott van az IGE, amely − legyen az pogány igéző, táltos ráolvasó, kálvinista zsoltár, vagy a Kormány Margit tanító néni gyönyörű előadásában megszólaló híres penyigei ballada − számomra maga a szatmári nyelv.

A község leghosszabb és legrégibb utcája a Kossuth, Fő-, vagy ahogy a nép emlegeti, Nagy utca. Ennek folytatása a Toldi Miklós nevét viselő, 1945 után nyitott új utca, amelyen a falu hajdani legnagyobb földbirtokos dinasztiájának, az Izsákoknak volt a kastélya. A másik díszesebb épület a korábban Vályi, később, mivel egy Komáromy György nevű őrnagy vette meg, Őrnagy-féle kastélyként emlegetett „kis palotácska”. A II. világháború befejezése után jött létre a Zrínyi Miklós utca is.

Az Alkotmány utca az 1970-es árvíz után nyílt meg. Mivel a vasútállomás környékéről ide költöztették a cigányokat, Cigány-sor vagy Cigánytelep néven is szokták emlegetni.

A szülőföldjét mindenki egy kicsit szent helynek, bibliai világnak tartja. „Szenke, szentke, szentecske” − „szójátékozik” bennem a lélek. Penyige előtt, az út két oldalán vízinövényekkel benőtt víztükör fogadja az utazót. Ez a Gőgő-Szenke-főcsatorna egy szakaszát képező Szenke- patak, melyhez szomorú történet fűződik: 1905-ben egy túlterhelt csónak elsüllyedése miatt kilenc kislány belefulladt. Az eredetileg pár személyes lélekvesztőbe legalább kétszer annyian szálltak be, mint ahánynak szabad lett volna. Az utasok között volt egy húszéves, epilepsziás fiú is, akitől a lányok húzódtak, és emiatt mind a csónak elejébe álltak. Már majdnem átértek a Szenke túlpartjára, amikor a csónak eleje hirtelen lemerült, a hátulja felcsapódott, és maga alá temette a vízbe borult utasokat. Borzasztó riadalom támadt. Bár néhányan tudtak úszni közülük, kilenc kislány mégis belefulladt a folyóba.

„Gyászba borult Penyige községe, kilenc kislány halva fekszik benne. Kilenc kislány, mint a letört rózsa, édesanyja jajszóval siratja. Utas, nézz be a temetőkertbe, kilenc kislány nyugszik egy szélébe. Isten veled kilenc letört rózsa, szép csendesen nyugodjál a sírba” − számol be az eseményről az azóta országos hírűvé vált ballada ismeretlen szerzője.

Farkas Dezső, cigány költő, színész és rendező, a Vancouveri Magyar Színház alapítója, gyermekkori, fehérgyarmati jó barátom, aki szülőhelye iránti hűsége jeléül felvette a Gyarmati előnevet, szintén egy versben emlékezik meg az eseményről. „Harangoznak délre, jaj, nem délebédre, / kilenc kislány teste most van kiterítve./ „Készítsd elő, anyám, hófehér párnámat, /vesd meg nékem, vesd meg örökös ágyamat!”/ Meg van már az vetve, nehéz batár húzza, / gyönge testeteket kilenc gödör várja”... Szenke-víz száradj ki, apadj el örökre!/ Apadj el örökre!, Apadj el örökre!” − olvashatjuk balladája 10-11-12. és befejező, 14. versszakában.

A Szenke-patak a falutól távolabb eső part-menti részének a neve, a Túl a Szenke − a ma már csak raggal együtt (a Szenkén túl) funkcionáló névutó előrehozatalával és a ragtalan helyhatározó alanyként való szerepeltetésével − számomra egy ősi alakzatot formál. Olyanféle ez a Túl a Szenke, de még náluk is egyénibb, eredetibb, mint az alárendelő határozós összetételű városlakó − (a városban lakó) vagy a tárgyas favágó−(a fát vágó helyett)-féle szavak.

A Gőgő-összekötő a Szenke és a Gőgő között létesít kapcsolatot. Penyige határában folyik, és a Szenkébe ömlik a Bojos-csatorna, a Fok, a Csorgó-fok, az Ered-hegyi csatorna, az Eresz-patak, a Gyalogúti-csatorna és a Sár-patak vagy Sár-csatorna néven is ismert, nagyobb vízlevezető árok, a Csomota.

A Bojos állítólag onnan kapta a nevét, hogy az általa átszelt hosszú dombhát, a homokos talajú Bojos-hát hajdan számtalan vakondtúrástól és hangyabolytól volt „bojostás”. A határ másik, enyhén dombos részét −ahogy errefelé más településeken is − Gerendának nevezik.

Valaha élővíz volt a „minden áradatot összefogó” Gyűjtő, a Veresség, a Hamvas és a Kert alatti-patakot összegyűjtő Három-nyárs-patak, a Kórós rét- és a Mándi-dűlői-csatorna, a Mesterné-foka, a Cser-patak, a Fiatal­patak, a Pünkösd-árok és a Rózsi-patak is.

A Pünkösd-árok keletkezéséről a szájhagyomány azt tartja, hogy az árvizes időkben a tulajdonos ezen a területen pünkösd első napján húzatott vízelvezető barázdát, amelyet a lefolyó víz szélesre mosott, elsodorva a földesúr által odakényszerített szántó embert lovastól, ekéstől, mindenestől.

Az Ered-hegyi-csatorna az Ered-hegyen ered, és az Ered-hegy alján folyik tovább. A dűlő meghatározó tagjának eredetét nem ismerik a faluban. Egyetlen eredeti feltételezés sincs vele kapcsolatban. De mivel az Ered-hegyi erdő elnevezés az egykor itt állt erdőre utal, nem tűnik eretnek gondolatnak, sőt nagyon egyértelműnek látszik, hogy az erdő (eredő') szóban is benne lévő er tő szerepel a csatorna- és dűlőnévben is.

Különösebben nem kell szabadjára eresztenünk a fantáziánkat az Eresz-patakkal és a Csorgó-fokkal kapcsolatban sem. A háznak van eresze, az eresznek csurgója, Penyigének pedig Eresz-patakja és Csorgó-foka. Ahogy a seb kifakad (errefelé kifokad), úgy születnek a kis patakok, a fokok is.

A romániai „aranybányás” Verespatak helység „névrokona” a neveivel − Veresék-patak, Veres-ék patak, Veresék patakja, Veres-ék patakja, Veres-ér-patak, Veresség-patak és Veresség patakja − a vörös szín minden árnyalatát, „hét törpéjét” felvonultató penyigei patakocska. Amin átfolyt valaha, a mai Veres-ék dűlő minden bizonnyal a „terra rossára” emlékeztető, vöröses árnyalatú földjéről kapta a nevét.

A vörös, ami Penyigén és környékén mindig veres volt, és még sokáig az is marad − a „Veres kutya, veres lóu, veres ember egy se jóu” közmondás tanúsága szerint, ki tudja, milyen előítéletből fakadóan, gondoljunk Arany Vörös Rébék című balladájára, vagy Móricz Barbárok című elbeszélésének veres juhászára − az egész magyar nyelvterületen pejoratív hangzású jelzőként szerepelt.

„Előttünk már hamvassá vált az út.” − kezdi Esti sugárkoszorú című versét Tóth Árpád. Penyigén nem a Csíky kettő és a Csíky három, vagyis a Csíky-tagnak a középső és a falutól legtávolabbi táblái között átvezető Gyalogút, nem is a Gyarmati vagy Mándi út, hanem egy erecske, a Hamvas-patak neve szép „vadgalambszürke”. Ha egyáltalán az. Mert vannak, akik nem csatlakoznak a többségnek ahhoz a véleményéhez, miszerint a patak a „háta” szürke színéről kapta a nevét, hanem úgy tartják, hogy arról a durva, vastag vászonlepedőről, az úgynevezett hammasról nevezték el, amelyet szapuláskor hamuval megtöltenek, és rajta keresztül szűrik a forró lúgot a szapulóra, más alkalommal pedig háti terhet (szénát, szalmát, füvet, rőzsét) hordanak benne.

A Három-nyárs patak állítólag a hajdan mellette állt „ficfa-trióról” kapta a nevét, amelyet − „természetesen” − itt is „Petőfi és társasága szúrt le hajdanán, egy szalonnasütés befejeztével, hogy emléket állítson magáról.”

Az alakjáról elnevezett Hosszú-tó nevű, mélyebb területen átfolyó csatorna az itt „Hosszu tóui meghosszabbitóunak” ejtendő nevének három trocheusával, másfél spondeusával és (hosszú-hosszabbít) gyönyörű figura etymologicájával minden bizonnyal Petőfinek is, Tóth Árpádnak is belopta volna magát a fülébe.

Penyigének is van Páskomja és Ökör legelője, ahol a szarvasmarhák, Kos-szege, ahol a birkák, és Ludasa, ahol a libák legeltek. Az Ökör-kút-hát nevű, nagy területű dűlőn, amelyet a fehérgyarmatiak használtak, régen több gémeskút is állt.

Hogy a Medvés a hajdan a Kárpátokból eddig lenyúló, összefüggő erdőségen keresztül lekódorgott tányértalpú macikról, vagy csak egy, a nevüket „bitorló” családról kapta-e a nevét, az mára már rejtély. A Méhszeg tanúsága szerint az itteni fűzfák odvában laktak vadméhek, s az általuk termelt méz illata idecsábíthatta a „mézevőket”.

Hasonló a bizonytalanság a Fecske-tanyával kapcsolatban is. Nem tudni, hogy az eresze alá befészkelt, kedves, villás farkú madarakról, vagy a benne lakó, „csicsergő nevű” családról nevezték-e el.

A Mogyorós nem a medvéknek, hanem minden bizonnyal a penyigei szegény gyerekeknek adott „csemegét”, „nassolnivalót” a rajta termett „főüdimogyoró”-val. Móricz Tragédia című elbeszélése hősének, Kis Jánosnak a fia is földimogyorót keresni indul, azt követően, hogy apja egy „nyalásnyit” sem hagyott neki a drótozott falú cserépedényben általa ebéd gyanánt a mezőre kivitt almásételből. A dunántúli embernek ahhoz is el kell jönnie Penyigére, hogy megtudja, mi is az az almásétel. Nem almás pite, ahogy a szatmári ételek terén tájékozatlan „outsider” gondolja, hanem habart almaleves.

A határban van Almás-dűlő. Szilvás nincs. De a falusi gazdák kertjeiben jócskán akad szilvafa. Kiss József helybeli tanító reprezentatív könyvet jelentetett meg a település egyik kincséről. Lekvármúzeuma is van Penyigének. A gyümölcs ott van az itteniek hétköznapjaiban is. „Érik a szilva” − mondják, ha valaki hangosan „kacározik”. „Szent szilva! Mennyi isten van a fán!” − örvendeznek játékosan a jó termés láttán.

„Torkig van, mint a penyigei asszony macskája” − mondják a környéken, ha valakinek elege van valamiből, emlékeztetve arra, az ittenieket „blamáló”, közszájon forgó, állítólag megtörtént eseményre, amikor Penyigén egy macska beleesett a forró ciberébe.

„A penyigei pendelyesek.” „Eszik még a pendelyt Penyigén?” „Megyek Pendelyfalvára!” − „növekszik tovább” a hajdani mondás, amelynek alapja egy „tévedéses történet”. Kondor Ignác bácsi a következőképpen mesélte: „Hajdanába a fináncok pájnkát, dohányt keresve járták a falut. Az eggyik házba beiertek, ahun a gazdának nyilván vóut rejtegetnivalóuja. A gazdasszony, hogy a figyelmöket eeterejje, kedveskedni akart, szalonnávaa kinálta űköt. Feement a hászijára, hogy szalonnát hozzon le. Télidőü lévén, a mosott ruha, igy a nőüji vászonpendej is a padláson száratt, a kötelen. A sötietbe és nagy igyekezetiebe az asszony vieletlenül a szalonna hejjett a csontkemienyre fagyott pendejbül kanyarintott eggy jókora darabot. Tángyierra tette, de a meleg konyhába kiengedett, s mire a fináncok enni akarták, a tángyieron nem vóut más, mint egy vizes vászondarab.”

A penyigei határ kuriózuma az ún. Pisák-süllyedés, vagy egyszerűbben Sillyedés. A néphagyomány szerint − amiből Tompa Mihály is merített Süllyedés című népregényében − a mély gödör úgy keletkezett, hogy egy béres, akit az uraság − a Tízparancsolat passzusát megszegve − úrnapján ide szántani kirendelt, munkája befejeztével, négy ökrével együtt a föld alá süllyedt.

A költő „osztályellentöltéssel” telíti művének mondanivalóját. Regéjében a szegény ember fiát nagy szerencse éri: egy gyönyörű lány, akivel egymásba szeretnek, a mátkája lesz. A gazdag ember azonban megirigyli boldogságát. Pénzzel megvesztegeti a leány anyját, hogy az ő fiához adja gyermekét. A dús termést is irigyli a szegénytől, és éjnek idején átlopja a saját magtárába, később pedig még a földjét is elszántja az „árvának”. A gonosz lelkű, kapzsi ember tagadja a gonosztetteket, és hogy szavának nagyobb súlyt adjon, átkot mond arra, aki elkövette őket. Az átok rajta teljesedik be. Arany János A hamis tanú című balladája főhősének, a vén Márkusnak a földből kidobott teteme egy örvénybe merül, a Süllyedésben szereplő, hazug esküt tevő (penyigei) gazdag ember pedig lovastól, szekerestől, fiával együtt a föld alá süllyed.

Hogy mit jelent nekem Penyige? Jelenti a faluban élt és élő, hajdani és új barátokat, a már elszármazott Barkasziéket, Annuska nénit, Sándort és Annát és a még itt élő Kőrösi Miklóst és feleségét, Katikát, Hadi Zolit és párját, Jutkát és családtagjaikat. A régi cimborákat, akik közül már sokakat elsodort az idő árja, és a maiakat, akik a Szenke-parti, immár országos méreteket öltött vásár és sokféle kulturális rendezvény mellett az általuk szerkesztett és megjelentetett újságokkal és könyvekkel tanúsítják, hogy fontos nekik a szűkebb haza, az egymáshoz tartozás, a szeretet. Boldog vagyok, hogy a „kapás magyar” és a „kardos magyar” mellett Penyigén még napjainkban is fellelhető a harmadik, a sok helyen már „kihalófélben lévő” embertípus, a „lelkes magyar”. Mert néhány csupa szív ember és a köréjük felsorakozott „derékhad” nagy dolgot művel ebben a kis faluban. Folyamatosan bizonyítják, amit Berzsenyi vallott, hogy „nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.”

  (Szerkesztette: M. Szlávik Tünde)

Szerző: Napkelet Népe  2013.12.25. 18:04

 Írta: Balogh Géza

 

1017025_673577222662579_1157756812_n másolata másolata.jpgEgy szépen kikészített rókabőrbe botlottam a minap. Gyönyörű, fekete hátú, kormos róka volt, és hiányzott az egyik lába. A nyíregyházi zsibvásáron árulta egy román asszony, nem értettük a szavát. Pedig sokat adtam volna érte, ha megtudom, hová lett a róka lába. Mert nekem is van otthon egy sánta rókagereznám. Megvan ugyan a lába, a negyedik is, de az az íróasztalom sarkán pihen. Gyakran emlékeztet a múltra. Különös a történetük. Van nekem egy barátom, vagy harminc éve együtt kóborlunk a Felső-Tisza mentén. Horgászunk, halászunk, vagy csak ülünk a tornácán, és nem csinálunk semmit. Abban az évben nagy telek jártak, befagytak a vizek, a holtágak. Ráadásként hatalmas havak estek, lehetetlen volt léket vágni. Így halászni se tudtunk persze. Beálltunk hát vadászni.

Orvvadászni.

A kemény időben a falu alá szorult a vad, a havat mindenféle madár-, meg vadnyomok cirkázták. Kezdő orvvadászok voltunk, nem igazán tudtuk megfejteni a hóba írt mondatokat, de azért a fácán, meg a nyúl nyomát felismertük. A többi nem is nagyon érdekelt minket. Hajszálvékony rézdrótokat kerítettünk, s a kert végében, meg az ártéren letettük a hurkokat. Alig vártuk a hajnalt. Még fent volt a hold, mikor elindultunk felnézni a csapdákat. Üres volt mind.

Így ment ez vagy négy napig, mikor átraktuk másik helyre a fél tucat hurkot. Egész nap hullt a hó, eltakart minden régi, össze-visszajárt nyomot. Biztosak lehettünk abban, a friss nyomok gazdái itt vannak a közelben. Taktikát is váltottunk. Oda tettük a hurkot, ahol a nyúlcsapás két fa közti szűk helyen vezetett, hogy a nyúl ki se tudja kerülni a csapdát. A fácánra pedig etetni kezdtünk. A bokrok aljáról elsepertük a havat, a keményre fagyott földre szórtuk a messzire pirosló kukoricát.

Az első nap nem fogtunk semmit. A második napon egy fácánt, a harmadikon pedig két fácánt, s egy nyulat. A nyulat azonban kikezdte valami, talán róka, ölyv, vagy valami kóbor kutya. Mikor rábukkantunk, már szarkák, varjak civakodtak raja. Egymást szidtuk, hogy nem keltünk időben, és fogadkoztunk, hogy no, majd akkor holnap, ám az idő közbeszólt. Délutánra furcsán elszürkült az ég, fenyőrigók jelentek meg a kertben, alkonyatkor pedig apró szemű dara kezdett hullni. Még kacagtunk is, hogy „Esik a hó, meg a dara, fázik a menyasszony fara…!”, de éjfélre arcunkra fagyott a mosoly. Mert olyan hóvihar kerekedett, amilyenre nagyon régen volt példa. Egész éjjel esett, meg esett, reggelre jó félméternyi hó borította a falut. Délben aztán megint nekikezdett, s hordta a szél kegyetlenül.

Két napig eszünkbe se jutottak a hurkok, de akkor este megszólalt a cimborám.

– Megnézzük őket?    

– Meg hát – mondtam, s már húztuk is a csizmát.

Fél útról vissza kellett fordulnunk lapátért, mert hasig ért a hó, úgy kellett utat ásni a hurkokhoz. Az erdő szélén mentünk, a havat mindenütt megfagyott varjak, cinkék, rigók borították. Az első hurokban nem volt semmi. A másodikban se, a harmadikban viszont… Ott valami iszonyú küzdelem zajlott le az éjjel. Egy jó méter sugarú körben a hó feltúrva, az ágak összetörve, s vörös szőr meg vérfoltok mindenütt.

És a vérkásás hóban egy arasznyi lábcsonk. Egy levágott rókaláb. Nem volt nehéz kitalálnunk, hogy mi történt itt az éjszaka. A hurokba róka lépett, s addig vergődött, míg az éles drót térd alatt levágta a lábát. A fogával lehet, hogy ő is segített, mert nem szabályos volt az a vágás, mindenesetre elment. Véres nyomát egészen a folyóig követtük. Átment a jégen, s a túlparton eltűnt.

Kedvetlenül tértünk vissza, komor arccal tébláboltunk a véres hurok mellett. Én felvettem a lábat, a barátom meg rágyújtott, és megszólalt csendesen.

– Szedjük fel őket.

– Szedjük – mondtam, és hamarosan zsebünkben lapult az összes hurok.

  Nem is tettünk le soha többé hurkot. S ha ficánkolt is volna bennünk a vágy, csak rá kellett néznünk a kiszárított rókalábra.

Egy év múlva, egy szép téli estén kopogtak. Jenő volt, a vadőr cimboránk. Vadászatból jött, s hozott ajándékba két fácánt.

– Más semmi? – kérdeztük nevetve, mire kinyitotta a hátizsákját.

– Ilyet még nem láttam! – emelt ki onnan egy gyönyörű, kormos hátú rókát. – Három lába van. Hurokba lépett talán szegény?– tűnődött. – De azért pompás, igaz?! – nézett ránk büszkén.

– Szép – motyogtuk, s hogy eltereljük a figyelmét, behívtuk egy kupica pálinkára. Éjfélkor már mienk volt a róka. Tiltakoztunk ugyan kézzel-lábbal, de halálos sértés lett volna visszautasítani. Kikészíttettem hát a bőrét, s azóta is nálam, a kanapén heverészik. Jenő pedig még ma is meg-megkérdi néha, „na, hogy’ viselkedik a rókám?”. Ritkán kap egyenes választ. De ő csak mosolyog szelíden.

Úgy tesz, mintha nem tudná a bűnünket.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! Olvassa el a szerző további műveit is:

Néprajzos filmforgatás − egy árva keszeggel   Égig ér, susog, mesél   Darázs a koporsóból  

Elrepülnek a pléhgalambok

Szerző: Napkelet Népe  2013.12.21. 18:25

Ügyvezető-igazgató

Mezőnyárád

szszb 29. ki Dusza Bertalan 400.jpg1990-ben kezdődött vállalkozásában mindig a több lábon állást preferálta, ezért a termelő, kereskedelmi és szolgáltató tevékenységek megtalálhatók a vállalkozásában. Mindig is szívügyének tekintette a Bükkalja sorsát, ezért ebben a térségben működnek cégei. A 3-as számú fő út mellett, Bükkábrányon üzemelteti a patinás Malomtanya vendéglőt, ahol a magyaros ételeken és a Dusza-pincészet minőségi borain kívül szálláslehetőséget is biztosítanak a vendégeknek.

Az 1961. július 18-án Mezőkövesden született vállalkozó Tardon kezdte iskoláit, majd Nyíregyházán érettségizett és ott szerzett diplomát a mezőgazdasági főiskola gépészmérnök szakán. Tanulmányait a Gödöllői Agráregyetemen folytatta, ugyanazon a szakterületen. Első munkahelye Tibolddarócon a Rákóczi Tsz. volt, ahol a melléküzemágban főmérnökként alkalmazták. Ipari és szolgáltató tevékenységet egyaránt folytattak, különösen a patentív gyártásban értek el kiváló eredményt,

A ’80-as évek végén kezdődő gazdasági átalakulások őt is megérintették, 1990-ben az önállósodás mellett döntött. Családi vállalkozásként tibolddaróci központtal megalakította a máig működő Centrál Kft. nevű cégét, amelyben eleinte tüzelő- és építőanyag kereskedelemmel foglalkoztak. 1992-ben  Mezőnyárádon vásárolt telephelyet, ahol jelenleg a cég székhelye működik. 1999-ben tulajdonukba került a Malomtanya vendéglő, majd Tibolddarócon megvették a Majtényi kúriát, valamint bükkaljai szőlőterületeket és térségi szántóföldeket. Az első húsz év küzdelmes vállalkozási időszakát feleségével, Stán Évával vitte végig, aki biztos társként segítette a cég irányításában és maximálisan kivette részét a társaság munkájában ugyanúgy, mint a gyermeknevelésben. Sajnos, mindez ma már múlt idő, hiszen a vállalkozó társ, gyermekei édesanyja, akivel 23 éve éltek házasságban, 2011-ben örökre eltávozott. Nagyobb gyermekük, Dávid ma a Debreceni Egyetem harmadéves hallgatója, Dalma pedig gimnáziumi tanuló.

Az elmúlt időszakban a gazdaságot sújtó nehézségek miatt megváltozott a társaság tevékenysége, leginkább a tüzelőanyag kereskedésben, a szénosztályozásban, a széncsomagolásban és az értékesítés területén értek el eredményeket.  Országos kereskedelmi hálózat kiépítését tűzte ki célul, mivel a széntüzelés reneszánszát éli. Emellett Mezőkövesden vas- műszaki és építőanyag kereskedést működtetnek. Tibolddarócon a szőlő-bor vertikum területén jelentős borelőállítás zajlik, ahol saját pincészetében palackozza borait. Kínálati listáján Chardonnay, Cabernet Sauvignon, Zenit, Medina, Leányka és Olaszrizling található a repertoárban. Szőlőpálinkák és biocsipke pálinka is színesíti a listát. Termékeiket javarészt belföldön értékesítik, de került már Csehországba és Szlovákiába is a Dusza-pincészet borából.  Borászati szaktudását és a termékek elismertségét mi sem jelzi jobban, minthogy Dusza Bertalan tagja a bogácsi Szent Márton, a Lillafüredi István Nádor és az Első Magyar Fehérasztal Gasztronómiai Lovagrendnek. Alapítója a Tibolddaróci Borklubnak, amely szervezet tíz éve alakult és havi rendszerességgel tartanak rendezvényeket színes programokkal.

A cégvitel mellett alapítója és elnöke a 20 tagú, 100 hektárt integráló Bükkalja Borászati Szövetkezetnek és vezetője a Tibolddaróc és Környéke Földtulajdonosok Vadászati Közösségének is. Fenti szervezetek maghatározó szerepeket töltenek be a turizmus, a borturizmus és a vadászati turizmusterületén. Úgy véli, a régió felemelkedésének vezérhajója a bor- és vadászati turizmus mielőbbi fejlesztése lehet, amiért keményen dolgoznak.

Ezt a szerepet szánta a patinás Majtényi kúriának is, amely épületet annak megvásárlásával és felújításával szintén a már említett turizmusba és borturizmusba szeretne bevonni. Mivel megszállott embernek és térségi lokálpatriótának tartja magát, bízik benne, hogy az a vállalkozása sikeres lesz és további fejlesztéseket tudnak majd véghezvinni a – most már -  Dusza-kúriában. Emellett a pincészet és a szőlőbirtok továbbfejlesztése is folyamatosan zajlik, hiszen egyre több a versenytárs a piacon. Kézműves borászatként működik a pincészet, megőrzi a múltat, de lehetőséget teremt az utókornak a több száz éves borkultúra továbbmélyítésében és elsajátításában.

A számtalan tevékenység és mindennapi feladatok mellett tanult szakmáját is gyakorolja Dusza Bertalan. A gyakorlati részt a gépjárműpark karbantartásával és a termelőüzem működtetésével, míg a könyvből tanultakat az oktatásban tartja szinten. Mezőkövesd Széchenyi István Szakközépiskolájában szakmai tárgyakat oktat.

Végezetül megerősíti, hogy Bükkalja, de leginkább Tibolddaróc térségében szeretne hozzájárulni az ott található értékek megőrzéséhez és fejlesztéséhez.

(Északkeleti Almanach 29. kötet In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2013.)   

Szerző: Napkelet Népe  2013.12.20. 17:53


Szemelvények Szilvási Csaba Szatmári helynevek igézetében című művéből

Mánd.jpgMánd a Szamoshát egyik legrégibb települése. Nem sokkal a honfoglalás után keletkezhetett. Nevét az 1181. évi cégényi oklevél (villa Mand) említi először. Első birtokosa a Mándi család volt. Jobbágylakossága nem is volt, a kisnemesek maguk művelték meg földjeiket (Maksai i73.l).

Kiss Lajos szerint a Mánd településnév abból a Man személynévből keletkezett d képzővel, amelyik a Mány helységnév alapjául is szolgált (FNESZ 402. l.). De elindulhatunk a Mánfa helynév nyomában is, amely a Melegmál, napos oldal jelentésű, félig török szóból származik. Ebből lett Melegmálfalva, majd az előtag elmaradása, az immár előtaggá előlépett elemben történő l-n váltás és a korábbi legvégső tag lerövidülése után alakult ki a végleges Mánfa forma (FNESZ 403. l.) Ez az út azonban nagyon „döcögősnek” és távolinak tűnik ahhoz, hogy ehhez a bájos kis erdőháti településhez eljussunk rajta.

„Járt utat járatlanért el ne hagyj!” − tartja a közmondás. Maradok hát én is a már (vagy ahogy errefelé mondják, „mán”) jól ismert ösvényen, amin a helybeliek is járnak. Mert közöttük − és ez is erősíti a személynévből való származtatás létjogosultságát − ma is él egy legenda, hogy a falu névadója egy Agg-Mánd nevű, párduckacagányos vitéz volt, Árpád vezér hűséges katonája, aki ebben a tejjel-(bocsánat, tejfellel)-mézzel folyó kis Kánaánban letelepedett, s a Mándi nemzetség nemzője volt.

Hogy a történetnek van alapja, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Túrricsén (Kálnási 458. l.) van egy Ogmand-lova-mezeje dűlő. Véleményem szerint, akinek a paripájáról szó van, az nem lehet más, mint az az öreg Mánd, aki Ricsén csak átmenetileg telepedett meg, aztán − mint vérbeli „noMÁND” − szedte a sátorfáját, lovára ült, és meg sem állt végső szálláshelyéig, a később róla elnevezett Mándig.

Mánd leghosszabb utcája a Fő utca, azaz a Felvég. Alvég nincs. Itt, a tejföllel-mézzel folyó kis Kánaánban minden bizonnyal kolbászból fonják még a kerítést is. Legalábbis abból, hogy az út alatti kibetonozott „fő-fő-főcsőnek” nem Áteresz a hivatalos neve, hanem Dudu, arra lehet következtetni. A dudu ugyanis Szatmárban az a horganyzott bádog fémhengerből és a végére forrasztott, körgyűrű formájú ütközőből álló alkalmatosság, aminek egyik végét a húsdaráló „kieresztőjéhez” illesztik, a másikra pedig ráhúzzák a tisztára mosott disznóbelet. A darálót megtöltik a már előzőleg ledarált, jól megfűszerezett kolbász- vagy hurkatöltelékkel, s tekerés közben − su-su-su, du-du-du − a dudun keresztül a belet megtöltik vele.

A Szekeresi út az az országút, amelyik Nagyszekeresre vezet, de van a községnek − ez a hivatalos neve − Szekeresi utcája is. Ennek a sarkán állott, egy kisebb dombon, az egy spondeus és egy anapesztus képezte, csupa zene, csupa ritmus Dombos-Dübögő nevű kocsma, amely a benne táncolók lábának dobogásáról kapta a nevét.

Ha Alvég nincs is, van helyette Szélvég. Ez az 1945 után nyílt Kossuth utca másik neve. Egyesek szerint azért, mert közel van a határhoz, és benne már jobban fúj a szél, de én azt hiszem, hogy sokkal logikusabb, ha nem a légmozgásban, hanem a „peremkerületi” helyzetben leljük meg a névadás okát. Persze, ezzel a logikus gondolkodással bánjunk csínján, mert például a község belterületén lévő Füzesben − kivétel erősíti a szabályt? − sokkal több az akác-és a nyár-, mint a fűzfa. A Csonka-sorral azonban, amelynek csak az egyik oldalán vannak házak, helyreállíthatjuk magunkban a „racionális egyensúlyt”.

A faluban két nagyobbacska tó van, az egyik a Kis- a másik a Nagy Vidra. A nagyobbikat − errefelé is olvassák Fekete Istvánt − Lutrának, a kisebbiket − ez sem a Légy jó mindhalálig című regényben szereplő „reskontó” szinonimája − Lutrinak becézik a tréfásabb helybeliek, akik szentül hisznek benne, hogy a kis állóvizekben tényleg éltek valaha ezekből a kedves állatokból.

A település „folyói” a Csomota, Nagy-csatorna vagy Nóborda, amit a helybeliek, játékosan, Mándbordaként is emlegetnek, az Új-tagi csatorna, amely a gazdája által a többinél később vásárolt Új-tagot vágja ketté, a Darvasi-csatorna, amely az egykor nemes madarakkal benépesült Darvas-dűlőt Alsó és Felső-Darvasra osztja és a Disznó-gátat kettészelő Disznó-gáti csatorna.

Mánd mocsara a Bákány volt, ami sást és nádat termett, amíg fel nem töltötték, és be nem ültették akácfákkal. A „Bákány II”, az Egyház bákánya, amelynek egyik része az Egyház-féle akácos, ahogy a hivatalos nevén Mándi-református egyházként szerepelt, de a nép körében csak Pap-tagként ismert dűlő is a református anyaszentegyházé volt. De hogy ki vagy mi volt az a „szészbontó” nevű valaki, vagy valami, akiről, vagy amiről a „Bákány III”, a Szész-bákány a nevét kapta, azt már senki sem tudja.

A Horgas rekettye nádas terület, a Józsa-féle fok talaja is vizenyős, és a nevét minden bizonnyal a kátyúból „kimásztató” − egy Kató-laposa vagy Katyó rekettyése résszel is rendelkező − Katyó vagy Kat-tó is csupa „lecs-pocs” volt valaha.

A „karakán” nevű Karakányos vagy Kalakányos akár egy török nevű tatár uralkodóról (Fekete kán, illetve Öreg kán) is kaphatta volna a nevét. A kara ugyanis törökül (kara kum=fekete homok) feketét, a kal pedig öregembert jelent. A dűlőt azonban −bár sokan, helytelenül, a sulyom szárát is kalakánynak hívják − egy fehér virágú mocsári növényről, a kolokány vagy kalakányról nevezték el.

A magyarok által csak „karasónak” ejtett orosz xopomo-hoz hasonló Karaksó (egy hajdani akácerdő) nevében is vagy a „kerek” karak, vagy a szláv krak, azaz holló van benne.

A mándi határ csicsergő nevű „ikerpárja” a Berecske- és a Derecske-hát. Előbbi, amelynek elnevezése feltehetően a berek becézett formájából, a berekecskéből jött létre, egy mocsaras részből emelkedik ki. Utóbbi, amely az országban önálló településnévként is ismert, az FNESZ (177. l.) szerint a hosszan elnyúló talaj-kiemelkedés jelentésű derék szóból származik, tehát nemcsak alaki, hanem jelentésbeli szempontból is szépen harmonizál „társával”. A Gerenda, a Gorond vegyes, de „a magas hangrendű felé hajló” változata is a határ egy hátszerű kiemelkedését jelöli.

„Jaj, nekem az a legszebb, mégiscsak az a legszebb, az a vadkörtefa, a félig lombjavesztett, áll a legelő szélén, áll a tűnő időben, nyája nélküli pásztor, szikár, magános őrszem...”− muzsikálnak bennem Sipos Gyula Elégia egy somogyi vadkörtefához című versének sorai, ha a mándi határban, a Gorondon álló, lelkemben is örökre „gyökeret vert”, gyönyörű vadkörtefára gondolok.

Mánd volt erdői az egykori „öreg rengeteg”, az Avas, a Csonkás, az Ered-hegy, amelynek utótagja nem kiemelkedést, hanem az erdő elkeskenyedő végét jelenti, az Eperjes-szeg és a Juharos, vagy ahogy régen nevezték, az Iharos.

A határ részei a Nagy-kaszáló, a Felső-legelő, az Alsó-legelő, a Ló-gyeplő, aminek a neve a Ló-gyepűből „szélhámosodott”, a Bitó, vagy Bitófa-tábla, amely a helybeliek szerint akasztófára való, átkozott rossz földjéről kapta a nevét, a Keserű-berke, amelyben állítólag olyan rossz ízű fű nőtt, hogy a szarvasmarha nem ette meg és a Köles-hely, amiben a „szegények gabonáját” termesztették. A Gettó nem a rossz emlékű zsidóüldözés idejéből maradt fenn. Mindössze azt szeretné − meglehetősen „eredeti módon” − jelezni, hogy a vele elnevezett dűlőt a hatvanas években körülkerítették, mivel be akarták telepíteni almafákkal, de aztán a „gyümölcsösítés” valami miatt végül mégis elmaradt.

A Zsira − ahogy a közeli Kömörőben lévő Zsira-szeg is − humuszban gazdag, termékeny földjéről kapta a nevét. Egy fenékkel két lovat nem lehet megülni, de Mándnak Hármas-feneke van. A mándi, a kömörei határ és a Mártonffy-tag találkozásánál lévő részt nevezik így. Ahogy utóbbi is, egykori tulajdonosa, illetve bérlője nevét viseli a Haynaué, a Feldmann-féle-szénégető, a Feldmann-féle-tag, a Fülep-tag, a Rotsteinből Róstánra „magyarosodott” Róstán-tag, a Székely-tag, a Pika-föld és az Óvoda-tag, amelyet egy Csepelyi Albert nevű gazda ajándékozott egykor a helyi „kisdedóvónak”.

A Verebes vagy Verebélyes nevével kapcsolatban azt „csiripelik” a mándiak, hogy a hajdan rajta állt búzakereszteket nyaranta gyakran ellepték a „csurik”. A „verebet patkol” vagy „verebet sarkantyúz” szólás Mándon régen azt jelentette, hogy „a suton ül”, „zabot hegyez”, azaz lopja a napot. A végével a Verebesre rímelő, Tüntünterebes dűlő környékén esténként csapongó denevéreket − vagy ahogy egy „tün-tündéri” szóval errefelé nevezik a „bőregereket” − tüntünterebéket lehetett látni. A mándi gyerekek, ha meglátták őket, a „Tüntünterebe! Gyere haza kására- vására, turóus haluskára”− rigmust kiabálták nekik.

„A mándiak tejfelesek”. „Folyik a tejfel Mándon”. „Gazdagok, mint a mándiak, tejfellel locsolják az utat” − hallottam gyakran, gyerekkoromban. A falucsúfoló alapja, hogy egyszer, régen férjhez ment egy lány Mándról egy távoli faluba. A lakodalom végeztével a násznépnek a vőlegényhez tartozó tagjai, az újdonsült menyecskével együtt, indultak hazafelé lovas szekéren. A búcsúzkodás utolsó perceiben az anya a szekér hátuljába, a kasfarba tett egy csupor tejfelt, hogy lánya, az új asszony tudjon mivel habarni. A kocsis a lovak közé csapott, azok vágtatásba fogtak, az edény feldűlt, és a vesszőből font szekérkas hézagain, az utcán kóborló macskák nagy örömére, a tejfel végigcsurgott a mándi Felvégen.

Mándot a „Téfelmánd” mellett „Macskamándként” is emlegették a környéken. „Kácc Mándra, téfelt nyalni” − hessegetett el maga mellől nagyanyám, ha a konyhában kotnyeleskedtem. Ahogy a kuss a „disznóeltávolító”, az uccu, ki! −ből lerövidült coki pedig a „kutyaelüldöző”, a német Katze szóból származó kácc a „macskakergető indulatszó” Szatmárban. A simándi szó − kisbetűvel írva − nem a kiváló magyar operaénekest, Simándi Józsefet, hanem (Csüry 296. l.) a hízelgő, mézes-mázos beszédű, simaszájú embert jelenti. Egy biztos. A szókimondó, egyenes mándi emberrel kapcsolatban sokféle jelzőt lehet használni, de ezt az egyet nem. Aki a faluban lakik, az, még ha csak suttyó, „tejfeles szájú” is, nem mézes-mázos. Mert a MÁNDI nem siMÁNDI!

 

 (Szerkesztette: M. Szlávik Tünde)

Szerző: Napkelet Népe  2013.12.17. 17:15

Polgármester

Tuzsér

szszb 30. tk Ferkovics Tibor 400.jpgIdőközi választáson szavaztak bizalmat a tuzsériak Ferkovics Tibornak, aki a Jobbik színeiben, hét jelölt közül kapott az 1630-ból 591 szavazatot. A mindössze 37 éves településvezető közel két évtizede számít vezetőnek abban a közösségben, amelyet létrehozott, vagy megválasztották. 2013. november 20-án iktatták be. Előjegyzési naptára nagyon sűrű, hisz született helybeliként számos feladatot érez sajátjának. 2006-tól önkormányzati képviselő, 2010-ben a népjóléti és foglalkoztatási bizottságot vezette. A közélet iránti érdeklődése révén jutott el a Jobbikhoz, amelynek 2008-tól tagja, majd pár hónap a kisvárdai alapszervezetben megerősítette döntésében: megalakította és a mai napig vezeti a 17 tagot számláló tuzséri alapszervezetet. A közösségformálás gondolata inspirálja tetteit: évek óta rendeznek családi napot, részt vesznek a községi, a megyei és az országos rendezvényeken. A zömében fiatalokból álló pártban felfigyeltek Ferkovics Tibor szervezőkészségére, önzetlen munkájára és 2012-től a Jobbik megyei szervezete etikai bizottságának tagja, 2013. januárjától az egyik megyei alelnökké választották.

A közösségfejlesztést, a köznevelést, a foglalkoztatás bővítését, a hagyományok megőrzését, az élhető település megteremtését – ennek igen fontos eleme a közbiztonság javítása – tartja szem előtt a polgármester. Nagyon örül annak, hogy nemrégiben egy beteg gyermek külföldi gyógykezelése érdekében jótékonysági bált szerveztek, amelyre még Kovács Béla, Európa Parlamenti képviselő is eljött. A kislány az USÁ-ban gyógyul.

Szíve csücske az ifjúságpolitika. Meg akarják állítani a pályakezdők külföldre vándorlását, bővítik a közfoglalkoztatást. Ferkovics Tibor büszke arra, hogy 7 pályakezdő fiatal állandó munkát kapott, közülük öten diplomások. Azt pedig rövidtávon is el akarják érni, hogy ne legyen a rendszeres munka idegen szavak szótárába sorolt fogalom generációk életében. A felnövekvő nemzedék tagjai azt lássák, hogy nemcsak segélyből lehet élni életerős, egészséges felnőtteknek. Ehhez viszont munkahelyteremtő beruházásokat kívánnak létesíteni. Abból indulnak ki, ha a fiatalok és egyáltalán a munkavállalók találnak értelmes elfoglaltságot, megbízható állást és kiszámítható jövőt, nem fognak vándorbotot. Épp ezért az önkormányzat lehetőségeihez mérten minden létező eszközzel segítik a szorgalmas, tettre kész családok helyben tartását. Például az 1 milliárd forintos költségvetésű község önkormányzata elkülönített másfél millió forintot, amelyből – komoly összeggel, félmillió forint vissza nem térítendő támogatással – alapozhatják meg jövőjüket az első lakáshoz jutók. A lakosság elöregedése, az idősek elhalálozása miatt elárvult porták emlékeztetnek a szebb napokra. Ezeket önkormányzati tulajdonba vennék, és felújítás után, olyan családok, fiatal házasok bérelhetnék vagy vehetnék meg, akik végleg itt telepednek le. A tervek szerint ifjúsági referens segíti majd az önkormányzat és a fiatalok közti párbeszédet, ezzel is élénkítve a közösségi életet. Az önkormányzat egyébként is nyitott a civil szervezetek – mielőbb alakuljon jó néhány – támogatására.

Gyereknek jó lenni ma Tuzséron, legalábbis az étkezés terén mindenképp. Ingyen ebédelnek az óvodások, az iskolások. Beiskolázási támogatást kapnak évente a középiskolások (6 ezer) és a főiskolások (8 ezer forint). Nemcsak a gyermekek, hanem a helyben lakók biztonságát vigyázza a kamerarendszer, rövidesen településőrség is szolgálja ezt a célt, hozzátéve a közlekedési szabályok betartására is felhívják a figyelmet.

Tuzsért az ERDÉRT Vállalat gyáregysége – az országban a legnagyobb – jelentette évtizedeken át. A vasút, mint érhálózat kötötte össze a hazai és a külföldi célállomásokat, munkát, megélhetést, létbiztonságot nyújtva generációknak. Csakhogy a rendszerváltás után a mozdíthatatlannak hitt munkahelyek egy része megszűnt, de a tuzsériak mindig büszkék akartak lenni valamire. A Lónyay Kastély tökéletesen megfelel erre a célra ma is. A műemléki védettséget élvező kastély vagyonkezelésbe vételét kezdeményezi az önkormányzat. Terveket szőnek a hasznosítására. A közgyűjteményekben még fellelhető műtárgyakat eredeti környezetükben tudnák bemutatni. Helytörténeti kiállítást rendeznének be, tájházat nyitnának. A falusi turizmus és vendéglátás céljait szolgálná egy minden igényt kielégítő szálloda, nászutas lakosztállyal. Lehetne itt csapatépítő tréningeket, lakodalmakat, konferenciákat tartani. Ne feledkezzünk meg Kálonga-tanyáról, ahol világbajnok vilmoskörte- és almapálinkát állít elő a Pálinka Manufaktúra. A helyi ételkülönlegességeket idős asszonyok emlékezete, és egy 1993-ból származó kiadvány őrzi. Ideje kipróbálni ma is.

 Négy Ferkovics Tibor élt egyszerre Tuzséron a polgármester családjában. Nagyapja és édesapja, sajnos, már nincs közöttük, de a 8 éves fia még megtapasztalja, milyen érzés egy fészekmeleg, érték- és hagyományőrző közösség tagjának lenni.

TK bélyegkép.jpg

 

Tóth Kornélia

(Északkeleti Almanach 30. kötet In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2013.)   

Szerző: Napkelet Népe  2013.12.16. 18:39

Terplán Zénó akadémikusról beszél Döbröczöni Ádám  professzor

 

Terplán Zénó.jpg1989-ben interjút készítettem Terplán Zénóval, aki az első kérdésemre – miszerint tudós emberként, gazdag tudományos életművel a háta mögött, hogyan éli meg a felgyorsult, sokszor ellentmondásosnak, kuszának tűnő politikai és társadalmi változásokat – némi tűnődés után visszakérdezett: tízéves múltam, amikor a Ferencvárosi Torna Club az 1931–32-es szezonban, az akkori NB I-ben minden egyes bajnoki mérkőzését megnyert, nos, fiatalember, hallott ön erről a 100 százalékos teljesítményről?

Hallottam, professzor úr, válaszoltam, és soroltam az akkori játékosokat: Háda, Takács I, Korányi, Laky, Sárosi, Lázár, Tánczos, Takács II, Turay, Toldi, Kohut. Terplán professzornak egy pillanatra elállt a lélegzete, de a következő pillanatban már mosolygott, és az előzőleg feltett kérdésre azt felelte: „Nos, én akkor, 1931–32-ben lettem Ferencváros-rajongó. Azóta ezt a csapatot sok jó, de legalább annyi rossz érte. Én 1932 óta mégis mindig kitartottam mellettük jóban és rosszban. Drukkoltam nekik, és szorítok értük most is. Mivel magyarnak születtem, s magyar nyelven szólok és álmodom, ugyanígy drukkolok ennek a népnek is: a rosszban azért, hogy jobb legyen, a jóban pedig azért, hogy még jobb legyen”. Erre a nagyszerű válaszra gondoltam, amikor a Miskolci Egyetemen a főbejáratnál megpillantottam Terplán Zénó professzor úr bronzból készült mellszobrát a következő két évszámmal: 1921–2002. A hatalmas egyetemvárosi labirintusban a gépelemek tanszékre igyekeztem Döbröczöni Ádám tanszékvezető egyetemi tanárhoz, a Gépészmérnöki Kar dékánjához, Zénó bácsi utódjához. Nála kevesen ismerték őt jobban.

– Mikor, milyen körülmények között ismerte meg Terplán Zénó professzort?

–1962 szeptemberében találkoztam vele Miskolcon a Nehézipari Műszaki Egyetemen, az általános géptan előadáson. Ő az előadó volt, én pedig egy diák a Gépészmérnöki Kar elsőéves hallgatói közül. Ő már akkor az egyetem meghatározó egyéniségének számított, és sok más professzortársával együtt nagy belső tűz, precizitás, az újat alkotás öröme jellemezte. Magával ragadó egyéniség volt. Én jó iskolából, a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumból kerültem az egyetemre, ahol ugyancsak jó eredményeket produkáltam: „tédékás”, vagyis tudományos diákkörös voltam a gépelemek tanszéken, utolsó évesként pedig egyetemi ösztöndíjas lettem, így talán nem meglepő, hogy a diploma megszerzése után –1967-ben – az egyetemen maradtam tanársegédnek, méghozzá éppen a gépelemek tanszéken, ahol Terplán professzor dolgozott. Azóta is itt vagyok: 1975-ben adjunktus lettem, 1988-ban pedig docens, s egyúttal tanszékvezető. Hosszú éveken át dolgoztam a professzor úr mellett, s azt mondhatom, ez életem egyik nagy ajándéka. Sokat tanultam tőle, nemcsak mint tudóstól, hanem mint embertől is.

– Kérem, beszéljen a professzor úr gazdag életútjának legfontosabb állomásairól!

– 1921. május 25-én született Hegyeshalmon, ahol az édesapja – akit korán elveszített – vasúti tiszt volt. Az elemi iskola első két osztályát Kőszegen evangélikus iskolában végezte, ahol délelőtt magyarul, délután németül folyt az oktatás. Aztán a hegyeshalmi állami iskolába járt, majd középiskolásként két évet a kőszegi gimnáziumban végzett, a további években pedig Győrben, az ottani bencés gimnáziumban tanult. Az érettségi táján dőlt el, hogy a matematika és a fizika azok a tárgyak, amelyekben a legerősebb, ennek eredményeként ment Budapestre, a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre. Az egyetemet az elején nehéznek érezte, s az első év vizsgáitól tette függővé, hogy marad-e vagy sem. Viszont a legelső időkben megszerette Pattantyús-Ábrahám Géza professzor úr óráit, aki megígérte neki, hogy ha az első szigorlata meglesz, odaveszi magához „százlábúnak”, mai szóval demonstrátornak. Nos, az első év után szerencsére nem hagyta ott az egyetemet, úgyhogy 1943-ban gépészmérnöki oklevelet szerzett, s 1943. december elsejétől már tanársegéd, később adjunktus Pattantyús professzor mellett a Budapesti Műszaki Egyetemen, majd a Mérnöki Továbbképző Intézet munkájában is egyre meghatározóbb szerepet játszott.

– Hogyan lett Terplán Zénóból a miskolci egyetemalapító professzora? Milyen körülmények között került Borsod-Abaúj-Zemplén megye székhelyére?

– Még budapesti oktatóként 1949 szeptemberének elején járt először Miskolcon az új egyetem alapításának ügyében. Sajátos történelmi körülmények miatt rendkívül fiatalon, 28 éves korában lett tanszékvezető, majd 31 évesen professzor. Mindig nagyra értékelte ezt a lehetőséget, amit az élet adott neki azzal, hogy egy születő új egyetem életének az első pillanattól a résztvevője lehetett, majd megérhette a fejlődését, kiteljesedését is. Több professzortársával, Borbély Samuval, Zorkóczy Bélával és Sályi Istvánnal együtt – akiknek az emlékét portrészobrok őrzik a Miskolci Egyetemen – a miskolci Gépészmérnöki Kar alapítója lett. A gépelemek tanszék kezdő létszáma mindössze hat fő volt: egy megbízott tanszékvezető, négy tanársegéd és egy hivatalsegéd. Munkájukat az iparból meghívott tapasztalt mérnökök, óraadók segítették. Akkor még nem létezett a miskolci campus, így nehéz körülmények között a városi gimnáziumi épületekben és mozihelyiségekben tanítottak. Az első évben a gépelemek tanszék oktatta a szorosan az ehhez a tanszékhez tartozó általános géptanon, a géprajzon és a gépelemeken kívül az olyan tárgyakat is, mint a műszaki mérések elemei, a gyakorlati áramlástan, a vízgépek, a szivattyúk, kompresszorok, ventilátorok és a mechanizmusok, amikhez Terplán professzor vezetésével lelkes oktatógárda írta a jegyzeteket. Az első öt évet az oktatás megszervezése, a könyvtárak, műhelyek megalapozása jelentette, a második öt évtől pedig – ipari megbízások alapján – hozzáfogtak a tudományos igényű kutatómunkához is. Bámulatos az az előrelátó gondosság, amellyel a professzor írásban rögzítette a gépelemek tanszék tanulmányi, kutatási, szakmai, társadalmi és családi eseményeit.

– A professzor milyen előadó volt? Hogyan viselkedett a tanítványaival?

– Egy róla összeállított kiadványban azt írtam, hogy „emlékezetes”. Nos, a diák számára a tananyag mindig követhetetlenül sok, ugyanakkor az idő véges, a tantárgyak és a követelmények pedig folyamatosan változnak. Terplán professzor az előadásai során nem leadta az anyagot, hanem felépítette a gépet. Messziről is láthatóan olyan ábrákat rajzolt, amelyeket lefényképezve akár ki is lehetett nyomtatni, közben tömör magyarázattal tette érthetővé a látottakat. Ezek a rajzok arányosak, határozottak, géprajzilag és ábrázoló geometriai szempontból is nagyszerűek voltak, esztétikailag pedig kedvet és irigylést keltettek, hiszen a professzor kiválóan rajzolt. Mivel ezt tartotta a legfontosabb tevékenységének, az előadásaira gondosan készült, megtisztelve a diákjait azzal, hogy lélekben és testben egyaránt felkészülve lépett be az előadóba. Talán a rajzaiban és a kézírásában jelentkezett legmélyebben a humán és reál gondolkodás egysége, hiszen mindig rendezett gondolatokat adott közre tiszta, világos rajzaival és gondosan szerkesztett írásaival. De a legfontosabb az, hogy a rajzzal, a rajzban folytatott építkezéssel folyamatosan fenntartotta hallgatói figyelmét, a kéz és az agy együttes tevékenységével tette hatékonnyá a mindig szűkre szabott órákat.

– Hogyan haladt előre az egyetemi, tudományos ranglétrán? Könnyűszerrel vette az akadályokat? Azért kérdezem ezt, mert sokak számára nehézségeket szokott okozni a különböző tudományos fokozatok megszerzése.

– A pontos, napi rendszerességgel ismétlődő munka, az egyetem tevékenységének tág ismerete és a kiváló emberi tulajdonságok tették alkalmassá arra, hogy 1952 és 1960 között rektorhelyettesként, 1964–68 között pedig a Gépészmérnöki Kar dékánjaként vegyen részt az egyetem vezetésében olyan nehéz időkben, amelyek mindenkit próbára tettek. Első rektorhelyettesként 1956 októberében is ő állt az egyetem élén a rektor külföldi tartózkodása miatt, és munkatársaival, diákjaival szembeni következetes bizalma lehetővé tette, hogy jó szóval, határozottsággal, minden felesleges erődemonstrációtól mentesen, pusztán tekintélyével és racionalitásával érje el azt, amit az egyetem vagy a kar érdekei kívántak. Ami pedig a tudományos pályáját illeti, ennek első állomása a Budapesti Műszaki Egyetem volt, ahol 1950-ben megvédte doktori értekezését. A hetvenes években több külföldi egyetemen tartott előadásokat: 1975 tavaszán Braunschweigben és Hannoverben, 1976 tavaszán Odesszában, 1976 őszén pedig Magdeburgban volt vendégprofesszor. Egyébként az utóbbi intézménnyel megmaradt a kapcsolata: 1981-ben a magdeburgi műszaki egyetem tiszteletbeli doktora lett. A pálya legfontosabb eseménye 1995-ben az a nap volt, amikor a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választotta. Nemzetközi ismertségéhez kötődik részvétele egy nemzetközi szövetség, az International Federation for the Theory of Machines and Mechanismes alapításában. A fogaskerekekkel, bolygóművekkel foglalkozó könyvei – amelyeket tanszéki munkatársaival együtt magyar és német nyelven írt – nemzetközileg is ismertté és elismertté tették azt az iskolát, amelyet ezen a területen a Miskolci Egyetem gépelemek tanszékén teremtett. Ismertségéhez hozzájárultak azok a tanítványok is, akik – bár szétszóródtak a világban – mindig jó hírét keltették. Tudományos munkásságának szerves része volt az a munka, amit másfél évtizeden át a Miskolci Akadémiai Bizottság titkáraként, később elnökeként, illetve 1981–90 között a Gépipari Tudományos Egyesület országos elnökeként végzett.

– A tudományos munka mellett jutott ideje a kedvteléseire is? A vele való első találkozáskor például megtudtam, hogy a professzor urat érdekelte a sport, és lelkes FTC-drukker volt. Fiatalabb korában sportolt is?

– De még mennyire! Szülőfalujában a helyi vasutas labdarúgócsapatban három éven át aktívan játszott, kapus volt. Középiskolásként is a futball volt a szerelme, büszkén emlegette, hogy Kőszegen együtt játszott Lóránt Gyulával, az aranycsapat legendás középhátvédjével. 1945 után az egyetem szakszervezeti csapatában játszott tíz éven át, s időnként természetesen kari vagy tanszéki színekben is pályára lépett. Számos fénykép őrzi a miskolci mérkőzések eseményeit, ahol Petrich Géza, Téglássy Ferenc alapító tanártársával és a diákokkal játszott együtt. Mai szemmel elképzelhetetlen az a népszerűség, amit a pályára kifutó csapat keltett. Az évfolyamtalálkozók „öregjei” ma is emlegetik, amikor sok száz szurkoló diáktól és kollégától hajtva, a legkomolyabban és a legsportszerűbben küzdöttek. Fontos volt számára a sport, s különösen az egyetemi sport. Bizonyítja ezt az is, hogy 1953 és 1957 között ő volt a MEAFC elődjének, a Miskolci Haladás SE-nek a tanárelnöke.

– Ha jól tudom, a professzor az egyetemi élet vidám dolgaiból is aktívan kivette a részét: patrónusa volt az egyetemisták groteszk kiadványának, a Húzótüskének… Ezek szerint kiváló kapcsolatban állt a hallgatókkal…

– Az igazi iskolák megteremtik a saját komoly vagy vidám hagyományaikat. Közismert, hogy a Miskolci Egyetem tisztelettel őrzi a Selmecbányáról származó hagyományokat. Bár a kívülálló számára nem mindig érthető, de a miskolci mérnökök számára szellemi öröm és egyben összetartó erő az, amit az eddig tizennégy kötetet megért – és immár hagyománnyá vált – Húzótüske adott. Bár ezekben a könyvekben a karikatúrák, bökversek néha kíméletlenül csípősek voltak, e lapokra rákerülni majd’ egyet jelentett a „halhatatlansággal”. A mi számunkra egy-egy szó, egy-egy név a visszaemlékezések áradatát indítja el. Az önkéntes rajzolók, szerkesztők, diákok és oktatók hada gyűlt a professzor úr köré, hogy egy-egy tanszék vezetésével kivegye a részét az alkotásból. Ez is azt bizonyítja, hogy Terplán Zénó számára a Miskolci Egyetem jelentette az életet, hiszen nemcsak a munkájában, hanem a lelkében is mélyen azonosult azzal az egyetemi atmoszférával, amely itt, a Dudujka-völgyében körülvette.

– Vagyis szó szerint közösségi ember volt… Az ilyen emberek nagyon szeretetre méltók tudnak lenni.

– Ami nagyon fontos dolog. Megmondom, hogy miért. Nos, egy gépészmérnöktől a társadalom leginkább a szaktudást várja el. Ha viszont a személyiség kisugárzása nemcsak szakmai területen jelenik meg, az ember sokkal nagyobb publicitást kaphat, és ez jótékonyan hat vissza az eredeti szakmai környezetre is, és elismertté teheti szélesebb körben is. A mérnöki tevékenység a kívülállók számára nem mindig látványos, csak a pályatársak tudják igazán, hogy ki, miben és miért ért el nagy eredményeket. Ezért van külön értéke annak, hogy Terplán Zénót „felfedezte” a társadalom: az itteni MTESZ-ben, majd később a város tanácsaiban több évtizeden át volt hatása a város jövőjére. Ennek elismeréséül Miskolc díszpolgárának fogadta, Borsod-Abaúj-Zemplén megye önkormányzata pedig a Pro Comitatu díjjal tüntette ki. Ha már a közösségi dolgoknál tartunk, el kell mondanom azt is, hogy a tudomány művelése mellett példamutató az a tisztelet, amellyel a szakma nagyjai, hajdani professzorai és bencés középiskolai tanárai iránt viseltetett. Az én gépészeim című könyvében negyven életrajzot adott közre olyan tudósokról, mérnökökről, akiknek életútja például szolgálhat minden mérnök számára. Megmutatta a küzdelmet és az eredményeket, amelyek egy-egy sorshoz köthetők, és amelyek erőt adhatnak az új generációnak. Külön értéke munkásságának a negyvenöt éven át vezetett naplója, amelyben gondosan feljegyezte a Miskolci Egyetemmel kapcsolatos eseményeket. Ez a mű az egyetem történetének pótolhatatlan dokumentuma.

– Halála előtt egy évvel a barátai, tisztelői és tanítványai szép ünnepség keretében köszöntötték a professzor urat a nyolcvanadik születésnapja alkalmából. Most már tudjuk, ez volt számára az utolsó nagy találkozás…

– Azon a napon, 2001. május huszonötödikén mintegy kétszáz résztvevő gyűlt össze a Magyar Tudományos Akadémia Miskolci Bizottságának székházában, hogy köszöntse a professzor urat a születésnapján. Jelen voltak a gépészeti szakterület neves szakemberei – eljött a kilencvenegy éves Erney György egyetemi magántanár is –, sőt egyetemi hallgatók is megjelentek szép számmal. Mindannyiunk számára megható volt látni a professzor úr örömét az egymást követő beszédek hallatán, ugyanis a felszólalók – a több évtizedes kapcsolat eseményeit felidézve –, igen sok vidám mozzanatot is megemlítettek. A volt hallgatók által küldött tokaji aszút az utolsó köszöntés alatt már kézbe fogtuk, és a délelőtti plenáris ülést nagy pohárcsengés zárta le. Ebből az alkalomból kétnapos tudományos konferenciát is rendeztünk, ahol a professzorok, pályatársak, a gépelemek tanszék munkatársai és doktorjelöltek adtak elő részben a Terplán Zénó vezette tanszék múltjáról, a mai tudományos eredményekről, részben pedig a gépszerkezettan területéről. Terplán professzor úr később még részt vett a 2001. évi tanévzárón, illetve augusztus végén egy évfolyam-találkozón, ahol – mint volt dékánt – sok száz hallgató felállva ünnepelte az aulában. Az ünnepség végét azonban már nem várta meg, csendben, feltűnés nélkül, de szívében nagy örömmel távozott. A professzor úr példamutató türelemmel, alkalmazkodással viselte az idős korral együtt járó megpróbáltatásokat, amiben türelemmel és szeretettel segítette a felesége, Adél asszony. Tanszéki munkatársaival 2002. január 8-án beszélgetett utoljára, már a kórházban, ahol a megszokott szelíd mosolyával fogadta őket. Utolsó napjaiban már csak a felesége és a fia volt vele. Miskolcon, a Deszka temetőben nagy részvét mellett helyeztük örök nyugalomra 2002. január 25-én. A temető V1 parcellájában nyert végső nyughelyet, amely minden bizonnyal zarándokhelye lesz a Miskolcon végzett gépészgenerációknak. A temetésről szóló gyászjelentésben mellékeltünk egy kérést is, amely így szólt: „Ha tisztelted és szeretted a professzor urat, ne virágot hozz a temetésére, hanem tehetségedhez mérten utalj át bizonyos összeget az egyetem alapítványába, hogy abból elkészíthessük Terplán Zénó mellszobrát”. A kérés meghallgatásra talált, s bár virág is rengeteg volt a síron, összejött az összeg, amiből elkészülhetett a szobor. Az alkotást 2003. május huszonnegyedikén – a professzor nyolcvankettedik születésnapjának előestéjén – fel is avattuk. Azóta is nagyon örülök ennek, mert ez kifejezi a szeretetünket, a tiszteletünket és a megbecsülésünket e nagyszerű ember s kiváló tudós iránt. A szobrot Varga Éva miskolci szobrászművész készítette, aki a meghívó katalógusába ezt írta: „Édesapám a Budapesti Műszaki Egyetemen végzett gépészmérnökként. Gyermekkoromban hallottam tanárairól, dr. Pattantyús-Ábrahám Gézáról, a kar nagy hírű professzoráról, és az ő fiatal gyakorlatvezetőjéről, Terplán Zénóról. Szeretem nézni, ahogy az idő szép íveket rajzolva összeköt távoli pontokat az életemben. Szobrász lettem, Miskolcra költöztem, és néhány éve egy sajószentpéteri iskolának volt alkalmam elkészíteni Pattantyús-Ábrahám Géza szobrát, és most Terplán professzor úr… Azt gondoltam, a személyes ismeretség megkönnyíti a dolgomat. Tévedtem. A portrékészítés olyan, mint egy hosszú párbeszéd. És az elkészült szobornak az a feladata, hogy nézőiben is felidézzen régi szép beszélgetéseket.”

Hajdu Imre

***

TERPLÁN ZÉNÓ (született 1921. május 25-én Hegyeshalomban, elhunyt 2002. január 16-án Miskolcon) gépészmérnök, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1931–39 között bencés gimnazista Kőszegen és Győrben, 1939–43 között a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem hallgatója. 1943–45 között tanársegéd, 1945–49 között pedig adjunktus a Budapesti Műszaki Egyetemen, 1949-től 1991-ig egyetemi oktató és egyetemi vezető: 1949–88 között tanszékvezető intézeti tanár, 1952-től tanszékvezető egyetemi tanár, 1964–68 között a gépészmérnöki kar dékánja, 1952-től 1960-ig rektorhelyettes. Főbb művei: Mechanizmusok (1959), Fogaskerék-bolygóművek (Antal–Apró–Döbröczöni társszerzőkkel, 1979), Pattantyús-Ábrahám Géza (1985), Az én gépészeim (1998). Kitüntetései: a GTE Pattantyús-díja (1958), Akadémiai díj (1973), a NME Pro Universitate kitüntetettje (1981), a BME Mihailich-díja (1989), Széchenyi-díj (1994), Borsod-Abaúj-Zemplén megye Pro Comitatu kitüntetése (1992), Miskolc díszpolgára (1995), TECHNÉ-érem (2001) József nádor-emlékérem (2001).

 DÖBRÖCZÖNI ÁDÁM (született 1944. június 6-án Miskolcon) gépészmérnök, a Miskolci Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára. 1962-ben érettségizett a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban. 1962–67 között Nehézipari Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karának hallgatója. 1967–75 között a Nehézipari Műszaki Egyetem tanársegéde, 1980–84 között aspirantúrázik az Odesszai Műszaki Egyetemen. 1975–88 között egyetemi adjunktus, 1988–97-ben egyetemi docens, 1988-tól a gépelemek tanszék vezetője. 1997-től egyetemi tanár, 1997–99 között általános rektor helyettes. 1986-ban a műszaki tudományok kandidátusa, 1987-ben dr. univ. majd 1996-ban dr. habil. lett a Miskolci Egyetemen. Kitüntetései: a ME Signum Aureum Universitatus plakett (1993), a GTE Egyesületi érem (1995), Széchenyi Professzori Ösztöndíj (1997), a GTE Pattantyús-Ábrahám Géza-díja (1999).

 (Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.) 

Szerző: Napkelet Népe  2013.12.15. 12:26

Címkék: ü:Terplán Zénó

Írta: Réti János

 

Fabian Perez Waiting for the Romance to Come Back másolata.jpgAz iskolatáskák divatja lassabban változik, mint az öltözködési módi, de valamivel gyorsabban, mint a politikai pelerinek színe és szabása. Az én időmben kis doboz alakú, lakkutánzat hátitáskákkal indultunk, rövidnadrágos térdzoknisan, rácsodálkozni az ábécére és bebiflázni az egyszeregyet. Aztán jött az aktatáska divatja, osztott belsővel, komoly zsebekkel, szíjakkal, csatokkal, bújtatókkal. Még azután a hanyag, félvállról hordható kisméretű utazótáska lett a sikk, fekete műbőrből, de csak akkor volt igazi, ha oldalán ott díszelegtek valamelyik nagy nyugati légitársaság névbetűi.

Már a fiam járt iskolába, amikor a diplomatatáska elsöpört minden előzőt. Még az alsó tagozatos csöppségek is a nagy fekete dobozokat vonszolták, zavarba ejtő módon arra nézve, hogy ők viszik-e a táskát vagy őket a táska. Mára a sokszínű hátitáskák, batyuk, zsákok divatja jött el, amitől az ősz szivárványosan pompázatos lesz a városok szürkeségében is.

Ebből a történeti kavalkádból én mégiscsak egy fekete táskára emlékszem igazán. Emléke azt a régi-régi szeptembert idézi, amikor jószerével Helsinki aranyai jelezték, hogy megvagyunk egyáltalán. Csupán néhány hete koptattuk még a tintatartós padokat az első osztályban, amikor új fiú jött közénk. Egy cigányfiú, akinek nem volt táskája. Azt a néhány könyvet, füzetet összeszíjazva hozta, és írószerszámait is ki tudja, hol tartotta, vagy voltak-e neki egyáltalán. Otthon elmeséltem érkezését, és azt is, hogy bizony híjával van a taneszközöknek. Anyai nagyanyám − magatehetetlen beteg asszony volt, de a jóság úgy nyílott benne, mint mezőkön a virág − meghallva a történetet, intézkedett: hétköznapias szegénységünkre ügyet sem vetve, nagyapámmal vetetett egy olcsó hátitáskát, egy tolltartót és ceruzákat, aztán másnap elküldte általam a fiúnak. Ő zavartan megköszönte, és attól kezdve nap nap után táskával a hátán, benne a tolltartóval, füzetekkel, könyvekkel érkezett az iskolába. Néhány hétig. Egy reggel nem jött, és aztán soha többé. Hogy miért, senki nem tudta. Lehet, hogy nagyanyám jóvoltából először találkozott önzetlen jósággal, de nem utoljára történt, hogy élni nem tudott vele igazán.

Sok évre rá hallottuk, hogy a Rajkó-zenekarral bejárta a világot, és gazdag ember lett, amiből arra következtethettünk, hogy valahol, valahogy, valamilyen iskolát is elvégzett. A nagyanyám ugyanabban a szegénységben halt meg, amiben élt. Nyilván isten sajátos bölcsességének következtében és kifürkészhetetlen akaratából történt így.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! Olvassa el a szerző további műveit is:

Félár félcédulán   Ostya, szenteletlenül   Gyümölcsleves főzelékkel   Az örök hölgy látogatása   Az önkény dala

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2013.12.13. 17:13

Szemelvények Szilvási Csaba Szatmári helynevek igézetében című művéből

Nemesborzova.jpgNemesborzova nevét 1181-ben emlí­tik először. Mint a Borzovay család ősi birtokát, 1436-ban a Kölcseyek szerezték meg. A mohácsi csata után martalócok dúlták fel, 1662-ben pedig a szatmári német helyőrség katonái rabolták ki. Az ellenség megfékezésére az erdőben fekvő falut körülárkolták, és a Nóborda patak vizével az árkot feltöltötték. A sánc nyomai még ma is kivehetők. Hogy       a szak-, pontosabban sakknyelven szólva, „rosálásról”, azaz sáncolásról a mai napig sem szoktak le a borzovaiak,        azt a körülárkolt határrész, az Arkos neve tanúsítja. A településnek a 19. században a Kálos, az Erdélyi, a Pápay és a Mándy családok voltak a földesurai. 1990 előtt Nagyszekeres társközségeként Fehérgyarmat városkörnyékéhez tartozott. Azóta önálló.

A Borzova helynév szláv eredetű - írja Kiss Lajos, aki a szerb-horvát és a vele azonos cseh Brezovát hozza fel bizonyítékul, amelyek jelentése nyírfás, nyíres(ti. falu). A Nemes előtag szerinte azzal kapcsolatos, hogy egykor a faluban sok kisnemesnek volt birtoka (FNESZ 458. l.).

Egy másik feltételezés szerint az ugyancsak szláv eredetű, gyors jelentésű brza szóból származik a név. A Sonkád határában folyó Túr-ágnak Borzsa, a Tisza Bereg vármegye keleti részén folydogáló „mellékpatakocskájának” pedig Borsova a neve. A két lehetőség közül Mező András és Németh Péter Szabolcs-Szatmár megye történeti etimológiai szótára című, közös munkájukban (81. l.) az elsőt tartják valószínűbbnek, mivel szerintük a gyors jelentés csak pataknévben tehető fel, ezen a vidéken azonban sohasem volt gyors folyású víz. A helybeliek szerint, akik ezt cáfolják, a falu közelében folyó Nóbordapatak sodra áradások idején jelentősen felgyorsul, s ez minden bizonnyal a névadás idején sem volt másként.

Mivel területén gazdag bronzkori leletanyagot találtak, a kis településnek akár „Bronzova” is lehetne a neve.

Nekem Borzovát Nagy Ottó bácsi, fehérgyarmati szomszédunk jelentette, akinek cipészműhelyében, a titkokat rejtő padlásra vezető, fali polccá „előléptetett” falépcsőn öreg, mogorva, kérges szárú csizmák és bakancsok, betört orrú gyermekcipők, emberi lábra éhes, tátott szájú nagy csukák és hatalmas torkú „csizmacetek” vártak az újjászületésre. Hozzá és Ilonka nénihez, a feleségéhez, barátom szüleihez, felnőttként betérve is mindig úgy érkeztem, mintha hazatértem volna. Gyakran jártam velük Borzován is, ahol Ottó bácsi népes rokonsága, két fiútestvére és azok leszármazottai éltek, illetve utóbbiak élnek még ma is.

Fehérgyarmati műhelyében a régi típusú, balkaros Singer varrógép, a különböző fűrészek, kézi furdancsok, amerikánerek, fa- és vasszegek, lyukasztók, cakkozók, ampasz, rádli, kézistuffer, ringli, flekkvágóvá átalakított srapnelhüvely, vaskapta, tolvajkulcsra hasonlító kaptahúzó, cipőhúzó, cipőkrém, satu, szabászkés és sokféle fogó − ráncfogó, falcfogó és harapófogó − különböző bőrök, valamint a cájgok, a musta, a klopsta, a bicske, a kerekítő, a kármentő, a falcing, a sodró, a kalapácsok, a susz­terkések, a„fapina”, azaz klemma és a lábszíj alkotta világban dolgozó jó öreg hatása alól nem tudta kivonni magát az ember. Én mindig a gyer­mekkori „ciróka-maróka” és a „csíp-csíp csóka” játék különös hangulatát éreztem a közelében.

Mintha vele mindig egy mágneses mezőben, az emberi melegség, póztalanság és közvetlenség mágneses erőterében mozogtam volna. Minden­kivel megtalálta a hangot. Mesélőkedve kifogyhatatlan volt. Elmondta, hogy szülei Amerikában kerültek össze. Az első fiú még az „Újvilágban” született, ő és öccse azonban már Nemesborzován látta meg a napvilágot. Apjuk nem sokkal legkisebb fia születése után meghalt. Özvegyen maradt asszonya nehezen nevelte a három gyermeket. Részes aratást vállalt, harmadáért kapált. A ház teteje, amelyben laktak, egy ágassal volt kitámasztva. Ha esett az eső, becsurgott a víz a lakásba.

Atyai jó barátomat gyakran meglátogatta Borzován lakó édesanyja. Emlékszem a mamára. Még kilencven éves korában is olyan volt az arca, mint a piros rózsa a fehér havon. Ottó bácsi tőle tanulta meg a fizikai munka és az emberek megbecsü­lését és szeretetét. A mester egész élete azt bizonyítja, hogy az emberi akarat, kitartás és önbizalom segítségével minden megvalósítható. Hetvenöt évesen is vígan száguldozott motorkerékpárján, és feleségét is azon szállította a borzovai „birtokra”, hatszáz öles almáskertjükbe.

A tudományos elméleteknél számomra − ha hitelesnek nem is érzem − az ő „borzovológiai” okfejtése kedvesebb. Ottó bácsi szerint, mivel a falut körülvevő erdőségben hajdanában sok borz tanyázott, a helységnév alap­jául a fehér pofáján az orrától a szemén át a füléig húzódó fekete sávval ellátott „nemes” „építőmesterek” munkájának eredménye szolgált.

Külön öröm számomra, hogy édesapám szülőhelyén, a Borzovához közeli Botpaládon van egy Borzok, Borzlyuk nevű dűlő, sőt, mivel lakó­helyem, Tatabánya közelében is találtam Kis- és Nagy-Borz-árok és Borz­lyuk nevű határrészt, ahol hajdan szintén tanyázhattak néhányan ezekből a bájos kis állatkákból, a Dunántúlon sem maradtam „borzovátlanul”.

Mert új „hazám”, a bányászvidék is gazdag földrajzi nevekben is. „Micsoda nevek vannak még ma is a katonai térképeken: Ürgemáj és Ökör­mező, Kenderföldek és Régi szőlők, Homokhegy, Legelő, Szarkás, s a leg­nagyobb hegyet egyszerűen úgy hívták, hogy Magashegy" −lelkendezik szatmári „földim”, Móricz Zsigmond, az 1932. szeptember 22-én, a Szín­házi Életben megjelent A tél primadonnája, a szén című, Dorogról szóló riportjában, amelyben az újkeletű Auguszta-, Tömedék- és Légakna mel­lett olyan régi földrajzi neveket is említ, mint a Gete és a Kecskehegy, vala­mint a Régi dűlő, a Vizes legelő és a Körtefa.

Nemesborzova olyan kicsi település, hogy nála kisebbet már elképzelni is nehéz. Igazi „borzodúcska”. 44 lakásában százhárman élnek. 1973-ban, amikor mi Tatabányáról hazaköltöztünk Fehérgyarmatra, csak 42 ház állt benne, viszont még százhuszonöt lakója volt. A falunak mindössze két utcája van. De bennük van szimbolikusan az egész emberi lét. Az egyik, a Fő utca - ez a hivatalos neve is - az élet, a másik, a Temető utca, a halál jelképe.

Két „utcája” van a községnek a határában is. Az egyik a Csomota, a másik a Nóborda patak. Utóbbit, amelynek egyik kanyarulatában van a Szugoly, akár „Nóborzovának” is lehetne nevezni. Volt még egy vízfolyás a határban, a Pápai-csatorna, amely a dűlő tulajdonosáról kapta a nevét, de az már rég kiszáradt.

Azt nem tudom, hogy van-e címere a településnek, de ha lenne, én az állatmotívum, a borz mellé legjellemzőbb növényét, a lucernát tenném. Mert gyermekkoromtól kezdve él bennem a borzovai határban megcso­dált, a vak tükrök sárga foltjait idéző, más helyeken vadul tenyésző, élős­ködő arankától mentes, hatalmas, smaragdzöld lucernatábla, amelynek emlékét a Lucernás-kert, vagy egyszerűen Lucernás őrzi. Nagyapám a lucernát − a „lúhere társát” −„lúcérnának” nevezte.

A borzovai határ érdekes nevű „ikerpárja” a Barkó és a Valkó. A barkó pofaszakállt jelent, sőt ez a Gömör megyében élő palócok neve, és Szlová­kiában van egy Barkó nevű település is. Az azonban valószínűnek látszik, hogy a borzovai dűlő nevéhez sem a szőrzetnek, sem a Mikszáth által is „megénekelt” „jó palócoknak” közvetlenül nincs köze.

Van egy Valkó nevű helység Pest megyében, Gödöllőtől északra. A név (FNESZ 678. l.) a szláv Vlkovból származik, és azt jelenti, hogy vlk, azaz farkas tulajdona. Hogy a borzok mellett igazi toportyánférgek éltek-e errefelé, azt nem lehet tudni, de a hajdan itt pompázott hatalmas renge­teg alapján nem elképzelhetetlen. Valószínűbbnek látszik azonban, hogy − mint a Varjú-tag vagy a Nóborda patak partján lévő Boda-szeg −minden bizonnyal ez a dűlő is egykori tulajdonosáról, egy Farkas nevű emberről, kapta a nevét. Pedig − „háta megett farkas, feje felett varju” − a csikaszok mellett, akár fekete, akár dolmányos formában, a madár is igazi „élő-díszlet” lehetne a határnak a jó termőföldű Domb-hát mellett a legmagasabb részén lévő egykori Haynau-birtokhoz, az Akasztófa-helyhez. Ráadásul − mivel a Varjú-tag egy olyan „member”, aminek három „végtagja” van − a Felső-, a Középső- és az Alsó-láb, a „kár-madár-dűlő”, tollazatának és mély magánhangzókból álló hangjának sötét színe elle­nére is valóságos fehér hollónak, igazi „helynév-ornitológiai kuriózum­nak” számít. Nem úgy a Nóbordapatak kanyarulatában megbújó Hídláb-szeg, amely, mióta a patakról eltűnt névadója, a kis faátkelő mindkét lábát elveszítette, akár a paradox „Lábatlan-láb” nevet is viselhetné.

Az Akasztófa-hely mellett egy másik „kivégzőplacc-nevű” dűlő is van a határban, az Égető. Adatszolgáltatóm, Nagy Ottó bácsi keresztfia, a település polgármestere, kedves, jó barátom, Nagy Zsigmond, de még inkább a néphit szerint, ott égettek meg egy boszorkányt. Még „azerbajdzsános” nevét is tudják. Bakunénak hívták. (Mielőtt „bakizás” vádjá­val illetne bárki is, közlöm, hogy nem az olajváros jelenlegi, Baki, hanem régebbi, Baku nevére gondoltam).

A Becsi-pap-tag nem egy állandóan becsípett, pityókás „tagról”, azaz fickóról, hanem egy nemesborzovai származású, de az igét már Tiszabecsen hirdető, református lelkészről „prédikál”. A Lébuc viszont a bíbic­ről szól, aminek a tojása, akárcsak a fürjé, ritka csemegének számított Borzován is. Ha a kákabélű vendég minden általa kínált jó falatot vissza­utasított, a gazdasszony azt kérdezte: „Hát akkoo mit aggyak neked, lel­kem, lébuctojást?”

A lábak mellett több háta − Nagy-szeg-hát, Vizsnyó-hát, Lapos-rekettye-hát − és, akárcsak az éremnek, két oldala − Mándi-oldal, Nagyszekeresi oldal − is van a falunak. Mint a Somogy megyei Visnye helységnek (FNESZ 697. l.), a Vizsnyó-hát nevű borzovai határrésznek a neve is minden bizonnyal az ősszláv visnya, meggyfa jelentésű szóból származik.

A Tóth Árpád által egy gyönyörű elégiában is megénekelt, vitorlás virágú növényről elnevezett Lapos-rekettye-hátban legfeljebb bogyó ter­mett, de azért Borzovának is volt egy gyümölcsöskertje. Szép hangzású neve − Oltovány −minden bizonnyal az egyik fő kertészeti művelettel, az oltással van kapcsolatban.

Áldjuk a sorsot, mert nagy gőg, amivel ő áldott meg, saját érdemül írni fel −mondhatjuk, Arany János után szabadon. Ottó bácsi, aki majdnem élete végéig kijárogatott borzovai kertjébe, mindig tudta, hogy nemcsak magának tartozik köszönettel, hanem a földnek, a napnak, a szélnek és az esőnek is, amelyek nélkül nem lenne termése.

 (Szerkesztette: M. Szlávik Tünde)

Szerző: Napkelet Népe  2013.12.10. 18:00

Eisert Árpád sebészről beszél Dohanics Sándor főorvos 

Eisert.jpgEisert Árpádot, a hazai szívsebészet kimagasló, Nyíregyházán dolgozó alakját ugyan sokan igazi nyíregyházinak hitték, ő azonban nem a szabolcsi megyeszékhelyen, hanem a felvidéki Rozsnyón született. Így magyar anyanyelvén kívül tudott németül és csehül, sőt eredetiben olvasott klasszikus görög és latin szerzőket is. Imponáló volt a nyelvismerete és hatalmas tárgyi tudása. Nagy műveltsége és orvosi felkészültsége ellenére az akkoriban új államnak számító Csehszlovákiában magyar származása miatt nem kapott állást. Ezért 1947-ben emigrált. 

Az olvasható róla egy internetes egészségügyi lexikonban, hogy Eisert Árpád nyíregyházi orvos a hazai szívsebészet úttörője volt, aki 1948-ban – egy páncélszívbetegségben szenvedő betegen – az országban elsőként végzett sikeres szívburok-eltávolítást. Amikor ezt megemlítettem Eisert Árpád volt munkatársának, az ugyancsak Nyíregyházán élő Dohanics Sándor főorvosnak, azt válaszolta: ez már eredmény, ugyanis a szakma korábban hosszú ideig nem tudta megemészteni, hogy egy ilyen nagy jelentőségű esemény nem a fővárosban, hanem vidéken történt. Aztán hozzátette: ráadásul nem is ez volt a neves szívsebész legjelentősebb műtétje. Dohanics Sándor a beszélgetésünk elején megjegyezte: a sebész volt munkatársaként szeretne minél többet tenni azért, hogy Eisert Árpád végre valóban az őt megillető helyre kerüljön a magyar orvoslás történetében. Miközben ilyesmin tűnődtünk, egy jellemző fényképet próbáltunk kiválasztani Eisert Árpádról. Számomra meglepő volt, hogy szinte mindegyiken egy gondolataiba mélyen merülő, inkább író-költő-esszéistának látszó férfival nézhettem szembe, akinek ujjai között elmaradhatatlan a cigaretta. „Valóban – válaszolt a ki nem mondott kérdésre Dohanics Sándor – szinte egyikről gyújtott a másikra. Erős dohányos volt, annak minden következményével… Ami a sokoldalú embert, a gondolkodó elmét illeti – ez valóban őt jellemzi.”

– Hogyan került Eisert Árpád Nyíregyházára?

– Mondhatnánk, hogy a történelem szólt az életébe. Rozsnyón született 1911-ben, az édesapja középiskolai tanár, klasszika-filológus volt, s talán ennek is köszönhetően Árpád nemcsak németül és csehül tanult meg, hanem eredetiben olvasta Horatiust és Szophoklészt is.

– Eisert Árpád melyik egyetemen hallgatott orvostudományt?

– A nagy múltú prágai Károly Egyetem orvosi fakultásán szerzett diplomát, ahol klinikai sebésztanára, Jirašek professzor életre szóló példaképe lett. Nyíregyházán is az íróasztala fölött függött a fényképe. Most is magam előtt látom Árpád jellegzetes mozdulatát, amint a képre mutatva azt mondja: a főnökömtől tanultam…

– Hol látott munkához a frissen végzett orvos az egyetem után?

– Eisert doktor tehetséges orvos volt, természetesnek tűnt, hogy az egyetem sebészeti klinikáján kezdje a pályáját. Az ígéretes karrier azonban mégsem tudott kibontakozni. Behívták katonának, s amikor 1938-ban leszerelt, már nem sikerült az egyetemre visszakerülnie, a jic ˆini kórházban kapott alorvosi feladatot. Ez is csak ideig-óráig tartott: Beneš Csehországa elbocsátotta, és – mivel a magyar Rozsnyón született – „hazaküldte” Tišo Szlovákiájába. Csak 1940-ben sikerült ismét elhelyezkednie, a háború évei alatt a késmárki kórházban dolgozott, 1945-ben pedig Kassára helyezték. Ez szerencsés szituációnak bizonyult, mert a sebészeti osztályon olyan orvosokkal került kapcsolatba, akik a háború idején angliai emigrációban megismerték az élenjáró sebészeti eljárásokat. A fiatal Eisert szivacsként szívta magába az új szakmai ismereteket, az angol nyelvű szakirodalmat. Ám innen is eltávolították. Hiába szerezte meg a sebészi szakképesítést, szinte hónapról hónapra „lökdösték” kórházból kórházba: Kassáról Trencsénybe s onnan Eperjesre. Dolgozott gyermekosztályon, bőrgyógyászaton, de a legritkább esetben sebészeten. Végül a magyar származása miatt már sehol sem kapott állást. Elkeseredésében a feleségét és kisgyermekét hátrahagyva 1947 áprilisának egy éjjelén – hivatalos iratok nélkül, egy szál ruhában – a „zöldhatáron” menekült át Magyarországra.

– Nyilván nem Nyíregyháza volt azonnal az úti célja…

– Természetesen nem. A határ menti város, Sátoraljaújhely kórházába csengetett be, ahol az ottani sebész főorvos, Rákos Rezső vette pártfogásba. Eisert Árpád őrá is mindig nagy szeretettel emlékezett, holott mindössze néhány napot töltött az oltalma alatt. Nyíregyházára kávéházi adomának is beillő fordulattal került. Álláskeresés közben a minisztériumban ajánlották: próbálkozzon Nyíregyházán Körmendy-Ékes György főorvosnál, aki mindig azért rágta a miniszteriális emberek fülét, hogy küldjenek már az osztályára orvost. Eisert Árpád azonnal írt, s válasz is gyorsan érkezett, de olyan „főorvosi írással”, hogy nem sikerült kisilabizálnia.Így aztán elment hozzá személyesen, hogy megkérdezze, mi van a válaszlevélben, s mint utólag kiderült: Körmendy-Ékes főorvos éppen arra kérte az olvashatatlan írásával, hogy látogassa meg. Az „új ember” másnap már élesben bizonyíthatta tudását: a műtőnapló tanúsága szerint olyan bonyolult epevezeték-műtétet hajtott végre, amilyenhez foghatót addig Nyíregyházán még nem végzett senki.

– Akkor ez valóságos „happy end” volt…

– Így is lehet mondani, azonban még hátra van a kávéházi adoma második fele: Eisert doktor „udvari munkás” státuszban operált, mert – diplomája és más hivatalos iratai nem lévén nála – kinevezni nem lehetett. Képzelje csak el, hogy az udvari munkás besétál a műtőbe, és levezet egy operációt… Körmendy-Ékes Györgyöt szerencsére nem a papírok érdekelték, hanem a tudás. A két orvos együttműködése a háború utáni sebészet új világát teremtette meg ebben a kórházban, a háború előtti évtizedekben a magyar sebészet  olyan kiválósága irányította az osztályt, mint Klekner-Koroknay Károly.

Ön mikor került a nyíregyházi kórházba?

– Aránylag hamar. Már ifjú koromban sebész akartam lenni. 1948 nyarán kerültem Körmendy-Ékes főorvos úr osztályára, mégpedig csellel. Azt mondtam neki, hogy már medikus vagyok, pedig még csak a felvételire készültem. De ősszel aztán már orvostanhallgatóként – „jogosan” – jártam be. Óriási lehetőséghez jutottam: valóságos sebésziskola alakult akkoriban Nyíregyházán. Körmendy-Ékes és Eisert doktorok olyan műtéteket végeztek itt – mellesleg roppant mostoha körülmények között –, amilyeneket a környéken sehol.

– Mondana példákat ezekre az érdekesebb operációkra?

– Hogyne! Például tüdőműtéteket végeztek. Vagy csepegtetős altatással, helyi érzéstelenítéssel hajtottak végre hasi kombinációs műtétet. Operáltak nyelőcsövet rákos megbetegedés miatt. Jól emlékszem: a szabolcsi bicskások „produkáltak” olyan szívsérülést is, aminek a helyrehozatala igencsak próbára tette Eisert doktort. A lényeg, hogy a nyíregyházi kórház a negyvenes évek végére országosan is kiemelkedő sebészeti munka színhelye lett.

– Feltételezem, hogy Eisert doktor nem sokáig maradt „udvari munkás”…

– Így van. A körülményei rendeződtek. A családja követte őt Magyarországra, az iratait, diplomáját is áthozták, lakást is kaptak. Felesége és egyik fia most is a városunkban él.

– Eisert Árpád hogyan lehetett korának élenjáró sebésze egy mostohán ellátott, a szakmai centrumoktól távol lévő vidéki kórházban? Ön, aki évtizedeken át dolgozott a munkatársaként, miben látja a titok nyitját?

– Kiváló humanista műveltsége, érdeklődő személyisége, az új iránti érzékenység volt az alap, amihez színvonalas szakmai ismeretek társultak. A rendkívüli sebészi kvalitáshoz azonban még más is kellett. Úgy vélem, Eisert Árpád kiváló topográfiai ismerete, térbeli tájékozódó képessége állt a műtéti eredmények mögött, s mivel a sebészet csapatmunka, az együttműködési hajlam, irányítási készség mind-mind hozzájárult a sikeres munkához.

– Milyen volt e színvonalas sebészet kapcsolata más részlegekkel?

– Más osztályokon is voltak kiemelkedő egyéniségek, akik nem zárkóztak be képzeletbeli elefántcsonttornyaikba. Két orvos nevét feltétlenül ki kell emeljük: Sarvay Tivadar a kora szakmai felfogását messze meghaladó, nagyon friss gondolkodású, modern belgyógyász főorvos volt, aki nemcsak bátorította, biztatta fiatalabb sebész barátját úttörő munkájában, hanem a betegeit is irányította a lehetséges sebészi gyógykezelés elfogadására. Eisert Árpád másik biztonságos támasza Gerlei Ferenc, a Kossuth-díjas kórboncnok volt, aki szakmai felkészültségével, szövettani diagnózisainak megbízhatóságával, legendás lexikális tudásával negyedszázadon át tanítómestere volt kórházunk minden klinikusának.

– Az a nevezetes szívműtét, amelyet a bevezetőben idéztünk, szintén Sarvay doktorhoz kötődött…

– 1948-ban a Sarvay főorvos úr által vezetett belgyógyászati osztályon feküdt egy középkorú nőbeteg, akinek tbc-s eredetű szívburokgyulladása volt. Akkoriban ez a betegség a tbc magyarországi elterjedtsége miatt nem volt ritka. Lényege, hogy a szívburok – amely normális esetben rugalmasan, lazán és szépen mozog együtt a szívizommal – a tbc miatt a hónapokig, évekig tartó gyulladás következtében megvastagszik, „rákeményedik” a szívre, s lassacskán „páncélként” fogja körbe. A szív felszabadítása a burok szorításából nagyon bonyolult műtét. Nos, az a megsárgult papíron lévő, kicsit nehezen olvasható dokumentum, amit a kezemben tartok, Sarvay főorvos levele, amelyben többek között a következő olvasható: „A beteg kérésére igazolom, hogy 1948-ban megoperáltattam pericarditis constrictiva tbc. miatt. A műtétet Körmendy és Eisert végezte, az első ilyen műtét volt Hazánkban.” Így, nagy H-val. A levél dátuma 1964. február 14., ami egyben azt is jelenti, hogy tizennégy évvel később az egykori beteg ötvenes éveinek derekán járt, tehát a gyógyulás valóban bekövetkezett.

– Ha jól tudom, ez csak az első volt Eisert Árpád jelentős és nagy visszhangot kapott szívműtétei közül…

– Valóban, legalább három – egymástól jelentősen eltérő – nagy szívműtétről van szó, amelyek mindegyike a maga nemében első volt Magyarországon, sőt az egyik Európában is párját ritkította. Tehát szó sincs arról, hogy előzmények nélküli, egyedi vagy véletlen esetek voltak Eisert doktor szívműtétei. 1950 augusztusában jött az újabb alkalom, amikor a belgyógyászatról egy olyan beteg került hozzánk, akinek veleszületett fejlődési rendellenessége volt: az aorta, a szívből jövő fő ütőér vérárama egy felnőttnél normál esetben hüvelykujjnyi, a betegünknél azonban a kifejlődött szűkület miatt legfeljebb egy ceruzabél vastagságát érte el. Ennek következményeként a szív rendkívül túlterhelt volt, a szűkület előtti torlódás miatt a fej ereiben különösen magas vérnyomás alakult ki, miközben a test többi része kevés vért kapott. Belátható, hogy ez hosszú ideig nem tartható, az ilyen rendellenességgel született betegek többsége fiatal korban elhalálozik.

– Gondolom, hogy az orvostudomány mai állása szerint egy ilyen operáció már nem tűnik olyan bonyolultnak,mint akkoriban…

– Valóban, ma egy ilyen műtét rutinjellegűnek számít, csakhogy az ötvenes években még nem csak nálunk, hanem jószerével egész Európában nem volt műér, érprotézis, s nem alakultak ki a műtéti eljárások sem. Eisert doktor ebben is úttörő munkát végzett: egy nagyon speciális, újszerű megoldást választott. Az esetnek híre ment, s felkérték: ismertesse az operációt a budapesti sebészeti klinikán. Erre az előadásra 1950. december 14-én került sor, a szakmai publikáció pedig nemzetközileg is ismertté tette nevét. Nem sokkal később, 1951 januárjában ismét ritka műtétet hajtottak végre Nyíregyházán. Ennek előzményéhez tudni kell, hogy akkoriban szinte népbetegségnek számított a skarlát, aminek áttételes következménye szívizomgyulladás és szívbillentyű-szűkület, ami sok gyermek halálát okozta. A megoldás lehetőségeit Eisert doktor módszeresen kutatta, bár sok előzményt nem találhatott hozzá. Tehát nem „kitaposott ösvényen” haladt az operáció, amelynek során a tanítómesterem asszisztense lehettem csakúgy, mint a fél évvel korábbi érműtétben. Mint korábban, ekkor is Sarvay főorvos volt a szellemi társa. Ő kezelte azt a nőbeteget, aki a műtét előtti évben háromszor feküdt a belgyógyászati osztályon egyre súlyosbodó betegséggel. Nyilvánvaló volt, hogy csak a szívbillentyű operálása – mitral-stenosis – segíthet, olyan műtét, amely nemcsak hazánkban, hanem sok más európai országban is az első volt. Maga a műtét valamivel tovább tartott, mint másfél óra, s maga a legérzékenyebb időszak – amikor lényegében a szív belsejében dolgozott a sebész – huszonkét percig. Hét nap múlva a gyógyuló sebből eltávolítottuk a varratokat, és egy hónappal később a műtét előtt folyamatosan fulladó beteg gyalog jött fel a régi sebészeti épület meglehetősen magas emeletére. Az új korszakot nyitó operáció rövid leírása a Magyar Sebészet 1951. évi évfolyamának negyedik számában jelent meg, részletesebben pedig az Orvosi Hetilap következő évi, 48. számában olvasható.

– Azt mondta, hogy Eisert doktor módszeresen kutatta a szervi szívbetegség, szívbillentyűhiba gyógyításának lehetőségét. Hogyan volt erre lehetősége, ha a tudomány ezen a szakterületen akkor még csak nagyon kevés útmutatást adott?

– Meg kell különböztetni a szívműtéteket. Vannak olyanok, amelyek esetében például baleset miatt sérült a szív vagy a burok, ilyenkor nincs más lehetőség, csak az azonnali operáció. Más a helyzet, ha betegség vagy veleszületett rendellenesség kifejlődése miatt adódnak a gondok a szív belsejében. Ilyen esetekben fel lehet készülni, ki lehet dolgozni a műtéti eljárásokat, lehet gyakorolni, és az idő előrehaladtával egyre több beteg életét lehet megmenteni. Csak hát az elsőknek mindig sokkal nehezebb. Kutatni úgy lehetett, hogy Eisert doktor a napi operációk teljesítése után nem hazament, hanem szakkönyveket, folyóiratokat olvasott a legújabb eredményekről. Ráadásul eredetiben: angolul, németül és franciául. Másrészt – Gerlei Ferenc kórboncnok főorvos támogatásával, lelkes medikusok társaságában – gyakran járt a proszektúrára, ahol műtéti gyakorlatokat végzett percre mérve a nyitások-zárások időtartamát. Nem csupán véletlenül adódó sérülést akart ellátni, hanem a kor első szívspecialistái – Bailey és Brock – nyomán mitrális billentyűhibát, szervi szívbetegséget akart gyógyítani.

– Az ön szavaiból – felidézve a sebészi bravúrokat – ma is érződik a lelkesedés, de mégsem tűnik teljesen felhőtlennek ez a jó érzés. Mi vet árnyékot Eisert Árpád végül is roppant sikeresnek mondható életpályájára?

– Az ötvenes évek elejére nagyon megromlottak az itteni körülmények. Körmendy-Ékes főorvost politikai okok miatt elmozdították állásából – az úgynevezett pócspetri rendőrgyilkosság ügyébe keverték bele, amelynek időpontjában nem is tartózkodott Nyíregyházán. Mégis mennie kellett, az új vezetőnek pedig már nem volt a szívügye Eisert doktor támogatása. Helyben a szakmai értetlenség, a hiú féltékenység támasztott nehézségeket, országos szinten pedig az itteni eredmények agyonhallgatása, a félretájékoztatás törölte ki a sikeres műtéteket és Eisert Árpádot a magyar sebészeti közéletből. Egyes „méltatói” esetenként mindmáig az „első vidéki”, az „első nyíregyházi” szívműtétről beszélnek. Nem tudom, miért vagyunk ilyenek! Miért vet gáncsot ebben az országban a szűkkeblűség, a törtetés, az irigység és a féltékenység az Eisert Árpádoknak, néha még holtukban is? Nekem – mint régi munkatársának – kötelességem kimondani: a magyar sebészet történetében Eisert Árpád végezte el az első sikeres szívműtétet, amelynek színhelye Nyíregyháza volt. Előrelátását bizonyítja a műtétről beszámoló dolgozatának utolsó mondata: „Bizonyosan eljön az idő, amikor az üres szív üregeit feltárhatjuk, szemünk ellenőrzése mellett komplikáltabb műtéteket is elvégezhetünk, és nemcsak a szűkületet megszüntetni, hanem plasztikai műtéttel gyógyítani fogjuk”. Nyíregyházáról áthelyezték a pécsi sebészeti klinikára, ahol Kudász Józsefnek – a magyar szívsebészet egyik vezéregyéniségének – a munkatársa lett, ott azonban nem tudott kibontakozni, mert kevés komoly operációs lehetőséghez jutott. Három év elteltével visszajött az első sikerei színhelyére, és Nyíregyházáról járt át heti egy napon a debreceni klinikára, ahol szerencsére igényelték szaktudását.

– Mondhatjuk-e, hogy Eisert Árpád végül révbe ért? Hiszen főorvos lett azon az osztályon, ahol – átmenetileg „udvari munkásként” – a magyarországi pályafutását kezdte…

– Lényegében igen, csak a körülmények voltak méltatlanok e nagy formátumú emberhez.

– A beszélgetésünk talán túlságosan is a szakmáról szólt, s kevesebb szó esett arról, hogy milyen ember volt Eisert Árpád a műtőn kívül. Ön milyennek látta?

– Csendes, visszafogott volt – társaságban talán még kissé félszeg is – , a mindennapi élet gyakorlati dolgait – mint például a bevásárlás – szinte kerülte. Nehezen barátkozott, de ha valakit megszeretett, az a kapcsolat életre szóló volt. Imádta gyönyörű szép feleségét és két tehetséges gyermekét. Imponáló volt a nyelvismerete, hatalmas tárgyi tudása. Hányszor és hányan egyszerűsítettük le az ismeretszerzés fáradságos módját arra, hogy szobájában – a kis kerek asztalkát körülülve – feltettük a kérdést: te, Árpád, hogy is van ez? És ilyenkor – az utcán, az idegenek között a félszegségig zárkózott, elmaradhatatlan cigarettájába kapaszkodó – szótlan ember megnyílt és magyarázott. Minden szavával – még anekdotáival is – tanított. Szívsebészként sokak életét mentette meg. Ő túl hamar ment el, már harminc éve nincs közöttünk. A szíve még erős és fiatalos volt: a tüdeje nem bírta tovább.

 Marik Sándor

***

EISERT ÁRPÁD (született 1911. február 23-án Rozsnyón, elhunyt 1974. szeptember 13-án Nyíregyházán) sebészorvos, a magyar sebészet történetében az első sikeres szívműtét végrehajtója. A prágai Károly Egyetem orvosi fakultásán szerzett diplomát, 1938-tól alorvos volt a jiĉini járási kórházban, majd 1940-től a késmárki városi kórházban. 1945-től Kassán, majd Trencsényben, 1946-tól Eperjesen az állami kórházban, 1947-től Nyíregyházán dolgozott. 1951-től a Pécsi Orvostudományi Egyetem sebészeti klinikáján adjunktus. 1954-től haláláig a nyíregyházi megyei kórház sebészetén főorvos, 1974-től címzetes egyetemi docens lett. Főleg a nagyér műtétek, a szívsebészet, az epesebészet, a test alacsony hőmérsékletének előidézése (hibernáció) terén ért el jelentős eredményeket. Mintegy 23 szakdolgozata jelent meg. Fő műve: A portalis hypertensio sebészi problémái (Bp., 1962). A Nyíregyháza Kiváló Egészségügyi Dolgozója kitüntetés 2003 óta a dr. Eisert Árpád-díj megnevezést viseli.

DOHANICS SÁNDOR (született 1930. augusztus 16-án-án Huszton) sebészorvos. Nyíregyházán érettségizett, 1954-ben szerezett orvosi diplomát summa cum laude minősítéssel Debrecenben. Körzeti orvosként kezdte pályafutását. 1957 januárjától dolgozik a Jósa András Megyei Kórházban. Sebész szakvizsgát 1959-ben tett, 1978-tól érsebész szakorvos. 1974-től húsz esztendeig – nyugdíjazásáig – osztályvezető főorvos. Azóta sebész konziliárus orvosként segíti a gyógyító munkát. 2004-ben Nyíregyháza Kiváló Egészségügyi Dolgozója – dr. Eisert Árpád-díj kitüntetésben részesült, amelyet alapítása után elsőként kapott meg. Öt gyermek édesapja.

 (Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.) 

Szerző: Napkelet Népe  2013.12.09. 17:27

Címkék: ü:Eisert Árpád

 

2. Elöl majom, hátul hal, közötte fóka.JPGSe nem New-, se nem Neu-, hanem Ny-… Jól találgat, aki azt gondolja: valahol Németország és Anglia között kell legyen. Az nyert, aki Dániára gondolt.

Koppenhága egyik legszebb utcája víztől övezett. Ódon házak, oldtimer hajók, mégis a Nyhaven-ben, az új kikötőben vagyunk. Régen volt, amikor a csendes vizű öböl újnak számított. Azóta az óváros is körbenőtte, magán Koppenhágán belül pedig akkora, mint mondjuk Pesten a Szabadság tér. A hajókat koruk ellenére nem érdemes lesajnálni, mert amelyiket nem valami kalandorlelkű csúnya szakállas ember lakja, az ma is halászni jár. Erről nem csak a harsány tengerszag árulkodik, de maga a termék is.                Elől majom, hátul hal. Szörny(ű)...

A partmenti vendéglősöknek nem kell térdig koptatni a lábukat a minőségi áru beszerzése érdekében. Azt hihetnők, ennek megfelelően talán az étlap árai is mérsékeltebbek. Na, nem… Dániában semmi sem olcsó, hanem iszonyúan drága. Talán valami maradandóbb emlék ennyi pénzért, vigasztalhatnánk magunkat. Ha már a vendéglősök térdeiről megemlékeztünk, elmondjuk: a hajósoknak is csak pár lépés, és máris a hajóalkatrész boltban vannak. Gyanút ébreszthetne ugyan, hogy az ezerféle kiegészítőt árusító üzletben csak magamfajta szárazföldi patkányokat látni, de ez a káprázatos árukészlet minden mástól elvonja a figyelmet.

Komplett kerek réz hajóablak, ránézésre is több száz éves, gyönyörűen esztergált küllős hajókormány, mindenféle rendű és rangú hajókötél… Egyáltalán: itt bármire nézek, mindennek hajóval kezdődik a neve. Csodálkozásnak még sincs helye, a Nyhaven-ben vagyunk. Férfiember, aki nem hajóról jön, helyes, ha hoz magával egy apró gyermeket. Ő ugyanis mindent meg akar majd venni, egy komoly felnőtt viszont zordan elmagyarázhatja: nem vihetünk mindent haza, kisfiam. Gyermek nélkül viszont ott van védtelenül. Mint az a szegény japán, aki a pénztárnál éppen most fizeti ki a falra akasztható éneklő halat. Önfeledten mered a magáról megfeledkezett állatra. Dont worry, be happy – zengi a ponty (ponty a tengerparton!). Tátog, vidáman csapkod a farkával. Pedig komoly ember komoly darabot vesz. Például egy kislavornyi barométert. Amit otthon árulnak, az tenyérnyi, és alig lehet leolvasni. Ez réz, és ódon darab… Ilyet csak a kínaiak csinálnak. Malajziában.1. Nyhaven vadregényes kikötője.jpg

***esiksandor2cm.jpg

Ilyen szép a világ

Szerző: Napkelet Népe  2013.12.08. 13:25

Írta: Seres Ernő

 

Caroline Lord, United States másolata.jpgOlvasom egy idős asszony levelét. Nem tudom, miért, de minduntalan az ifjúkoromban csodált Villon-versek refrénje jut eszembe: „Az évek szállnak, mint a percek / véred kiontott harmatával / irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!” (Faludy-fordítás, átköltés. Elnézést, ha netalán pontatlan.) Az irgalom hiánya az, ami a verssorokat felidézi. És most idézek néhány sort az említett levélből.

„Kérem szépen a meghallgatásomat!” Mint egy halk sóhaj, ugyanakkor dobhártyát repesztő segélykiáltás. Vajon ki hallja meg? „Egy megkeseredett, egy megroskadott 70 éves vagyok, 3 gyermek édesanyja, két házasságom volt. A második világháborúban elhalt a férjem, maradt egy drága lányom. Másodszor is férjhez mentem, a szegénység rávitt. Második házasságomból született két fiúgyermekem...”

És az évek szálltak, mint a percek... Akit a szegénység rávitt arra, hogy másodszor is férjhez menjen, nemcsak korban gyarapodott. Mire a gyermekei felnőttek, már volt amit eloszthatott közöttük.  „A két fiúgyermek, már mind a kettő családos. Az idősebbik fiamnak építettem egy családi házat. A kisebbik fiam velem maradt. Ő is kapott egy olyan épületet, amiben két család megfér. A lányomnak adtam 40 ezer forintot. Magyarul kimondjam, a lányom kisemmiztem, de ő a 40 ezer forintot is megköszönte, mindent rám bízott, úgy van jól, ahogyan én csinálom, ma is szeretet és béke van közöttünk. Én a két nagyobbik gyermekemmel tudatosítottam, hogy a kisebbik fiammal kötök egy eltartási szerződést. Ajándék címen átaladom a fiamnak a lakást, aminek értéke egymillió-kétszázezer forint...”

Véred kiontott harmatával... Mert vér és verejték az az áldozat, amit a szülő hoz a maga gyermekéért. El tudom képzelni, hogy a kevéske öröm mellett, amit az élet egy embernek ad, mennyi fáradsággal, törődéssel és szenvedéssel jár a boldogságot, családi békességet teremtő, elszánt akarat. A gyermekeket fel kell nevelni. A gyermeket tisztességgel etetni, öltöztetni, sebeit gyógyítani illik a szülőnek. A gyermek múltja, jelene és jövője a szülő felelőssége, de mindenért a szülő sem felelős, mindenről ő sem tehet, hiszen az évek szállnak, mint a percek és ez a gyermekre is vonatkozik. Már ő is felnőtt, már ő is szülő, még akkor is, ha szülőanyjának édesgyermeke. A gyermek felelőssége és kötelessége is növekszik, gyarapodik az elszállt évekkel. De mit ír ezzel összefüggésben a 70 éves édesanya?

„A fiam az én ajándékomat elfogadta, a szerződésírásnál meg is volt a béke, de az ő családjában romlott az élet. A fiam két gyermek édesapja, és én mindig a jóra kértem. Mindkettőjüknek mondtam, hogy a két gyermek megvan, nekik édesapa és édesanya kell, nem szabad veszekedni. Igen, de egy asszonyka eljött hozzám és kérdezte, tudom-e, hogy a menyem felvett az ő fia nevében 4 ezer forint kölcsönt, és nem fizeti. Én a fiamnak megmondtam a megtörténtet. Erre a fiam torkon kapott, ez nem igaz – kiabálta, és jól megvágott. A menyem nem volt itthon, elmentem utána, és bebizonyosodott, hogy mégis igaz. Kettőjük között a helyzet megint megromlott, és kezdődött újra a verekedés, a civakodás, és én újra szóltam, gyermekeim nem szabad, ne tegyétek egymást tönkre. A két gyermeket erre a fiam kikergette a házból, és amikor megfordultam, a fiam úgy megvágott, hogy az ajtófélfába ütöttem a fejem, azonnal kicsattant. Még akkor is azt gondoltam, hitben élek, mint egy anya, nem veszem a beteg szívemre a dolgokat...”

Irgalmazz nékünk Jézus Herceg... Ha van egyáltalán irgalom az elszabadult indulatoknak közepette. Az idős asszony levelének további részéből kitűnik, hogy miután csitult némileg a házaspár közötti vita, a gyermekek újra a lakásba mentek, de a verekedés újrakezdődött. Az anya, a nagyanya most már az unokákért aggódva újra korábbi bántalmazásának a helyszínére ment.

„Verekedés közben bementem a két gyermekért, jöjjenek ki. Megint kapott a fejem. Tyúktojás nagyságú gümő lett rajta. Akkor elterveltem, hogy a fiam lakásába nem megyek be többet. A fiam, a menyem később úgy alkalmazkodtak hozzám, hogy a két gyermek végett megbocsátottam. Igen, úgy gondoltam, hogy az Úrjézus is megbocsátott az ellene vétőknek, akkor én az én véremnek miért ne bocsássak meg. Megbocsátottam igaz szívemből. És teltek a napok, a hónapok, és se éjjelünk, se nappalunk nem volt. Április harmincadikán, vasárnap a hívek a templomban voltak, nálam verekedés volt. De nem is ilyen-olyan. A fiam a kisfiával el akart menni. A menyem a gyermeket a kocsiból kivette, hozta befelé. Én a kiskapuba szaladtam segítségért kiabálni. A fiam a kocsiból kiszállt, jött befelé, engem a betonjárdához úgy odavágott, hogy három helyen tört el a vállam. Négy hétig voltam gipszben, de akkor a gipsz alatt a mellem, az egész karom romlásnak indult. Akkor három hónapig nem szóltam hozzá. De ismét megbocsátottam, elmúltak a szörnyű fájdalmaim, felejtettem.”

És az évek szálltak, mint a percek... Aki könnyen bánik a pénzzel, főként azzal, ami nem az övé, nagy bajba keveredhet. Az idős asszony menyének a munkahelyén egymillió forint hiánya keletkezett. Az anya nyugtatta a fiát. Valahogyan össze kellett volna szedni a pénzt, hogy az ügy nehogy a bíróságra kerüljön, De a fiúnak ezt a szörnyű rengeteg pénzt nem sikerült összeszednie.

„Így nappal-éjjel alvásom nem volt. Csak a nagy civakodás és verekedés volt. Már akkor dühbe jöttem, amikor az unokám, a kislány is vérzett és visított. Kiszaladtam, és mondtam, se éjjel, se nappal itt megpihenni nem lehet. Erre a fiam azt mondta: a kurva anyádat, menj be, nekem fordult, mellbe zúdított, megvágott, elestem. Eltört a lapocka- és farcsontom, belső zúzódásom volt, és véreztem. Felállni nem bírtam. Erre a fiam rám ordított: állj fel te kurva, mert ha én felállítalak, úgy beváglak a házba, hogy soha többé ki nem jössz. A menyem felállított, bevitt. Jött a mentő és elvitt. A fiam még azt sem kérdezte, te kutya, hogy vagy?”

„Véred kiontott harmatával / irgalmazz nékünk Jézus Herceg!” Mi történik néha az emberekkel? Miért tudják így és ennyire gyűlölni egymást? Hús a húsunkból, vér a vérünkből, mégis megölő ellenségünk lesz, ha a fékevesztett indulatok eluralják a békességet, a békét. Egy családról van szó. Arról a családról, ahol ünnepi esemény volt a gyermek születése, öröm az első megtett lépés, az első szó, ahol a családi fészek melege védte, a széltől is óvta a gyermeket.

„Arra kérnék szépen választ a szerkesztőségtől, hol rontottam el. Még a szerződésírást is én fizettem ki, és a fiamnak mondtam, megköszönheted a szüleidnek ezt az ajándékozást. A fiam akkor azt válaszolta, nincs mit megköszönni. Most két hónapja nem szólok hozzá. Az én fiamtól ezek után mit várhatok? Eltartást nem remélek, mit tehetek? Kérem a tisztelt szerkesztőséget, tessenek leközölni, sok édesanya tanuljon belőle, hogy olyat, mint én, előre ne tegyenek, amijük van, magukról le ne adják. Nagyon szépen kérem a vezetőséget, a nevemet még véletlenül se közöljék, mert én lennék miatta bajba! Levélben szintén ne írjanak, mert a levelemet ide se adnák. Az újságot elolvasom én is, ők is.”

Újra idézem a vers sorait: „Az évek szállnak, mint a percek / véred kiontott harmatával / irgalmazz nékünk, Jézus Herceg...” És most megrettenek. Hiszen a fiú, a vétkes gyermek, ha elolvassa az édesanyja levelének sorait, vajon hogyan fogja fel annak lényegét és értelmét? Búbánat, avagy újabb vétek elindítója lesz-e az irgalom hiányában felröppentett anyai sóhaj? Követi-e a viszályt a békesség, avagy az írás újabb tragédiát okoz? A levél közlésére az anya kért, de ez nem ment fel a felelősség alól. Nekem tudnom kellene valami bizonyosat. De mert semmi bizonyosat nem tudok, hiszek a jó szándék, a jóravalóság minden emberben meglévő erejében.

Hogy az édesanya hol hibázott? Semmiképpen ott és azzal, hogy a házát a fiára íratta. Inkább ott és akkor hibázott, amikor az átírással, a haszonélvezeten túl olyan jogokat is gyakorolni kívánt, ami nem az ő dolga. Az anya a fiával osztja meg szeretetét. A fiú szeretetére már többen tartanak igényt, az anya, a feleség és a gyermekek. Veszélyes dolog anyai szemmel és érzéssel meghatározni, megkövetelni vagy előírni, hogy a fiú az ő szeretetét hogyan és milyen mértékben ossza meg, Márpedig minden szó, még a jóindulatú is, ami a felnőtt gyermekek, a fiú és a feleség ügyeire vonatkozik, indulatokat kelthet. A pusztító tüzet szítással nem lehet eloltani. Legyen intelem ez a fiú számára is.

Sokad íziglen is „Irgalmazz nékünk Jézus Herceg…”

 1991

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! Olvassa el a szerző további műveit is:

Korcsi, feküdj!    Mesélj még Kövérke, fizetek egy fröccsöt!    Kutyatörténet

 

Szerző: Napkelet Népe  2013.12.06. 17:05

Családorvos

Tiszalök

szszb 30. Dr. Krámor Katalin 400.jpgOlyan szenvedéllyel beszél ma is a betegek gyógyításáról, mint a pályakezdő orvosok, amikor megfogalmazzák életre szóló terveiket. Nos, dr. Krámor Katalin, a Tiszalökön négy évtizede praktizáló családorvos gyógyításba vetett hite, a betegek iránti érzett elkötelezettsége nemhogy nem kopott meg mára sem, hanem ma is példaképül szolgál bármely orvosnak. Legyen az családorvos, vagy kórházban, klinikán fehér köpenyt viselő doktor. Nem véletlenül vehette át az akkori szakminisztertől a Pro Sanitate kitüntetést.

Ritka, sikeres életutat járt be már eddig is a férjével, aki – mit nem mutat a számmisztika – szintén 40 éve dolgozik a vízügyi szakterületen, mint mérnök. Közelebbről 16 esztendeje ügyvezető igazgatója a Tiszavíz Kft.-nek. Házasságukból három gyermek született. Péter a legidősebb, ő közgazdász, Franciaországban él a családjával. Gergő, Márk és Dóra gyermekeikkel gyarapítják az unokák számát. A középső Eszter, jogásznak tanult. Siófok közelében telepedett le a családjával. Az ő kapcsolatában Márton és Fanni teszi teljessé az eddigi, 5 unokás nagyszülő pár örömét. Krámor doktornőék legifjabb gyermeke Zsuzsanna, aki építőmérnökként végzett és a fővárost választotta lakhelyül. A szélrózsa minden irányában élő családtagok nagyon összetartanak, de az internetes Skype csekély mértékben pótolja a személyes együttlétet. Erre 2013 nyarán a Kanári-szigeteken került sor: a nyaralást a családi találkozással is egybekötötték. Valószínűleg, ez utóbbit tartják fontosabbnak.

Színes fotókat mutat Katika, büszke nemcsak gyermekeire, hanem azok családjaira, az unokáira is. Ritkán lehetnek egyszerre együtt, épp ezért nagyon megbecsülik azokat a napokat, amelyek a tágabb família körében tölthetnek el.

Békés megyéből érkezett Krámor doktornő Szabolcsba. Ő Szeghalmon született, ott járt iskolába. Felemelő pillanatot rögzít az emlékezete, hisz nyáron az egyik tanára (!) kereste meg az alma materből. Noha egy évig tanította Krámor Katalint, ám Tiszalök közelében járva, fontosnak tartotta, hogy a kedvenc tanítványt meglátogassa. Katika férje is Békés megyéből jött Szabolcsba. A Szegedi Orvostudományi Egyetemen 1971-ben diplomázott. Három éven át a geriátrián dolgozott. A pályakezdő orvos bizonyára nem gondolta, hogy élete későbbi szakaszában bőven gyakorolhatja az itt szerzett ismereteket.  

A mintegy 1800 beteget számláló praxisában jó páran akadnak olyanok, akik öt generáció képviselőivel ismertették meg a doktornőt. Amikor Tiszalökre került, az idősebbek nagyszülőként találkoztak vele. S jöttek a gyerekek, az unokák, a dédunokák, az ükunokák… A családi anamnézist dr. Krámor Katalin fejből tudja. Mint mondja, lehet, hogy az arcvonások már halványulnak, de azt, milyen problémával fordultak hozzá, soha semmi nem radírozhatja ki az emlékezetéből.

Ma pedig újabb nehézségekkel is megküzd a háziorvos. Társadalmi látlelet, ki mennyiből él, milyen betegségben szenved. De a paciensével együtt lélegző, azt nagyon jól ismerő orvos még azon is töri a fejét, hogy a gyakorta drága gyógyszert miként helyettesítheti olcsóbbal. Az természetesen fontos, hogy a hatóanyag vagy ugyanaz, vagy szintén a betegséget előnyösen befolyásoló kell, hogy legyen. Bár a betegek pénztárcájára a korábbi évtizedekben is igyekeztek tekintettel lenni a receptíráskor. A minimál nyugdíjból még az alacsonyabb áru patikaszerekre is nehéz kiszorítani a forintot időnként.

A tiszalöki családorvos a négy évtized alatt végigkísérte az egészségügy aktuális átszervezéseit, annak minden nehézségével együtt. A városkában ő az egyedüli, aki még mindig vállal ügyeletet. Kihívásnak tekinti ma is a gyógyítást. Annak örül, hogy a betegei hallgatnak rá, megfogadják a tanácsait. A doktornő pontosan tudja, hogy a vizsgálat, a recept mellé a jó szó, a törődés, az érdeklődés legalább annyira fontos az elvárt eredmény érdekében. Azt is megelégedéssel tapasztalja, hogy az egészségtudatos életmód, a rizikófaktorok ismerete, a népi gyógyászatból nagyanyáiktól szerzett tudás, praktikák átmentése egyre szélesebb körben jelenik meg. A televízió, az internet világában a reklámok a háztartásokba hozzák a legmodernebb gyógyszereket, gyógykészítményeket. A tájékozott vagy legalábbis érdeklődő beteg szeretne hozzájutni ezekhez is, ám a családorvos feladata és felelőssége megértetni, hogy minden tünet, elváltozás, betegség más és más, azt mindig személyre szabottan állapítja meg az orvos. A doktornő visszautal az elmúlt több mint négy évtized nehézségére, fáradságára, ám ha mindent összegez, nincs annyi probléma, ami eltántorítani most is az orvosi hivatás választásától. Gyermekei látták, hogy az édesanyjuk mennyit küzd a betegeiért, éjt nappallá téve igazítja össze a családi és a hivatásából származó kötelezettségeket. Ők más szakmában teljesítik ki magukat, de vajon a Katika unokái miként döntenek pályájukról.

TK bélyegkép.jpg

 

Tóth Kornélia

(Északkeleti Almanach 30. kötet In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2013.)   

Szerző: Napkelet Népe  2013.12.05. 08:07

A konzerváló fogászat és a fogpótlástan szakorvosa

Nyíregyháza-Nyírszőlős

szszb 30 tk dr. Molnár Csilla 300.jpgVan, aki azt is megkérdezi, milyen fogkrémmel mosson fogat, de olyan gyerek is akad, aki hírből (sem) ismeri a fogkefét. Nyílik az olló az egészségtudatos életre – ezen belül is a száj higiénére – odafigyelők és az önmagukat elhanyagolók közt. Ezt a tapasztalatot a szakmáját hivatásszerűen űző dr. Molnár Csilla fogorvos osztja meg velünk. Nyíregyháza dinamikusan fejlődő kertvárosában, Nyírszőlősön valódi gyógyító team működik: a háziorvos, a gyermekorvos és a területi ellátási kötelezettséggel megbízott fogorvos és a védőnők közreműködésével. Generációk életét, szokásait, káros szenvedélyeit, egészségüket előnytelenül befolyásoló tényezőket is tudnak az itt élőkről. Talán azért, mert hosszú ideig falusias településként éldegéltek itt a helybeliek és nagy becsben tartották a doktorokat, talán azért, mert a reklámok hatására is egyre többen fordítanak nagyobb figyelmet gyermekeik egészségének megvédésére és önmagukra is. A doktornő így összegzi meglátásait: már az óvodásokat is szűrik évente egyszer, az iskolásokat pedig kétszer. A szakirodalomban található, elborzasztó képek a szuvas, letört fogú gyermekekről már alig láthatók itt a rendelőben. Még a tejfogakat is kezeltetik. Igyekeznek megszerettetni a felnövekvő diákokkal a szép, egészséges, vagy legalábbis jól ápolt, kezelt fogak által élvezett jó közérzetet, és megértetni, hogy a fog a táplálkozás, a normális emésztés első állomása.

A gyerekek általában már nem félnek a fogorvostól, jól jön ebben a matrica, mini fogkrém, fogkefe, amit ajándékba kapnak. Ki tudja, milyen érzések kerítik hatalmukba őket – lapoz vissza képzeletbeli személyes naplójába Molnár Csilla. Még élénken emlékszik a végtelenül kedves, mosolygós fogorvos nénire, néhai Torday Margitra, aki annyi szeretettel, figyelemmel vette körül az akkor 9 éves kislányt a kezelés előtt, alatt és után, hogy amikor a pályaválasztás szóba került, az unokatestvére orvosira jelentkezett, s Csilla édesanyja is pártolta a fehér köpenyesek világát, a doktornő döntött: jó, legyen, de kizárólag fogorvosként tudja magát elképzelni. S azonnal szóba hozzuk a felnőttek felelősségét: soha nem tudják, mikor melyik gyerek érez életre szóló késztetést a látott példa alapján?

Csilla Mátészalkán született 1969. május 4-én, a születésnapját aznap ünnepelte, mint a szakmai körökben nagy tekintélynek örvendő apósa, néhai Dr. Dauda György, a Megyei Kórház Pathológiai Osztályának osztályvezető főorvosa. Édesanyja Szondi Kiss Ilona tanítónő, édesapját még 9 évesen elveszítette. Két fiúgyermek édesanyja: Péter a nyíregyházi Krúdy Gimnáziumban érettségire készül, és a Corvinus Egyetemre jelentkezik. Tamás a nyíregyházi Zelk Zoltán Általános Iskola német két tanítási nyelvű osztályában harmadikos. A fogászatban – talán ellentétben a többi orvosi szakággal – az információk, az elnevezések többsége német gyökerekre utal.

A funkcionális – fogmegtartó, kezelő, fogpótló tevékenység mellett – egyre több fiatal lány igényli az esztétikai fogászatot. A fogékszerek ugyan még nem terjedtek el annyira, mint például a tetoválás. Ráadásul egy idő után lekopnak, tehát nem életre szól az ékszer felhelyezése.

Sokkal jobban örül annak a doktornő, hogy a kb. 4 ezer lelket számláló városrészben rendszeresen visszajárnak hozzá a paciensek. Nemcsak kezelésre, hanem szűrésre is. A területi ellátási kötelezettség – tehát az ingyenesen igénybe vehető kezelés – hétfőn, szerdán, pénteken fél 8-tól fél 2-ig, kedden és csütörtökön fél 1-től fél 7-ig érhető el, a hivatalos idő után viszont magánrendelésen kereshetik fel dr. Molnár Csillát nemcsak a helybeliek, hanem akik őt választják. A doktornő örül annak, hogy ma már többféle, korszerű anyag felhasználásával, ki-ki a pénztárcája és igénye szerint dönthet egy fogpótlásról. Az az elve, hogy nem szeret gyors munkát végezni, a gyógyulási folyamatot célszerű kivárni. Fogat nem egy, hanem legalább 10 évre készíttet valaki. Mi több, még egy éves garanciát is vállal a fogorvos. Helyben megröntgenezik, és javaslatot adnak – személyre szabottan -, hogy a hagyományos fémkerámia, az aranyötvözetbe égetett, vagy a cirkónium vázra égetett kerámia anyag felel-e meg legjobban a betegnek. Manapság sokan dolgoznak külföldön, de az itthon töltött pár nap alatt nehéz elképzelni egy tartós, jó minőségű fogsor, vagy pótlás elkészítését. Épp ezért a nyugati határszélen népszerű fogturizmus gyorstalpaló tempóját sem tartja célravezetőnek a fogorvosnő.

 A Magyar Orvosi Kamara Fogászati Tagozatának tagja, rendszeresen tart egészségnevelő, a fogápolást, mi több, a helyes fogmosást népszerűsítő előadásokat a gyerekeknek, különösen novemberben, a fogászati hónapban. Szabadidejében a természetben a fiaival biciklizik, zenét hallgat, németül tanul. A fogorvoslást nem szakmának, hanem hivatásnak tartja. 

TK bélyegkép.jpg

Tóth Kornélia

(Északkeleti Almanach 30. kötet In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2013.)   

Szerző: Napkelet Népe  2013.12.04. 07:47

Szemelvények Szilvási Csaba Szatmári helynevek igézetében című művéből

Kisszekeres.jpgKisszekeres nevét, amelynek középkori története összeforrt a szomszédos Nagyszekeresével, először egy 1181-ben kelt oklevélben említik. A két falu hajdan királyi szolgák telephelye volt. Lakóik a királyi vár népéhez tartoztak, szekerezéssel, fuva­rozással foglalkoztak.

A két Szekeres ősi birtokosa a Szekeressy família. Később jelentős tulajdona volt itt a Kölcsey, Domahidy és Újhelyi családnak, 1460-tól pedig a Károlyiaknak, majd még később a Bornemisszáknak is. A tulajdonosok között meg kell említeni a rossz emlékű Haynau nevét, aki a szabadságharc leverése után lett a falu földbirtokosa.

Kisszekeres a századok során, a Szamosköz többi településéhez hason­lóan, számos megpróbáltatáson ment keresztül. 1662-ben a szatmári német helyőrség kóbor katonái majd a török hadak fosztogatták, emellett pestis és más járványok is tizedelték a lakosságát. A Szamos áradásai sem kímélték, legutóbb 1970-ben rombolta le az árvíz a falu jelentős részét.

A község fő utcája, a Felső-, hivatalos nevén Kossuth utca. A Petőfi vagy Alsó utca tőle keletre fekszik. A falu két mellékutcája az 1945 után nyílt Magtár utca, amely a benne állt terményraktárról kapta a nevét és az 1970-es árvíz után kialakított Béke utca. Az egykor cselédházak, istállók, csűrök alkotta, Haynau-féle tanyáknak nevezett, Haynau I. és Haynau II. néven emlegetett falurészeket már lebontották.

Kisszekeres határában is folyik a vidék több helyén is felbukkanó Csomota vagy Nóborda patak, amelyet az angol nobody, senki jelentésű szó­hoz hasonló titulusa helyett inkább „Kóbordának” kellene hívni, de van a községnek Piskárosa, s ha Rodostója vagy Rodosz szigete nincs is, van Rodosa és Rodosi-csatornája.

A faluban sem a szicíliai és a dalmáciai Raguza (Dubrovnik) városok nevére emlékeztető, a Kis- és a Nagy-Ragoznán is átfolyó, a Ragozna- közt félkör alakban határoló, „a conjugációt, az igeragozást csak feltételes módban művelő” patak, sem a szláv kura, tyúk és oko szem szavak össze­tételét feltételezni csábító Okokura- sem az „otromba” Otrogla-dűlő nevé­nek eredetét nem tudják megfejteni. Amszerdamban és Tokióban is van Okura nevű hotel, a hasonló orosz OKypoK pedig cigarettavéget, szivarvéget, „csikket” jelent, de a szóeredet-vizsgálat végett olyan távoli végekre azért talán mégsem szabad elmenni.

Hogy az egykori erdők, a „felszeletelését sejtető” Szelecs és a „furcsán vegyes hangrendű” Szalavény, valamint a Dörgő-oldalban békésen folydogáló Dörgő csatorna miről kapta „mennydörgős” nevét, az is rejtély. A Szelecs egy része fekete harkály, őszapó és egerészölyv lakta erdő, mely­ben a kocsányos tölgy a leggyakoribb fafaj.

A Szolnok megyei Szelevény helység vegyes hangrendű változataként megjelenő Szalavény nevű területnek is számos zoológiai értéke van. Közülük is kiemelkedik az európai jelentőségű sziki bagolylepke, vala­mint a fokozottan védett és nemzetközi szinten veszélyeztetett haris, a réti fülesbagoly és a hamvas rétihéja.

A bibliai reminiszcenciákat keltő Abrahám-patak valaha az Abrahám földje nevű határrészt szelte keresztül. A Berezdelék-csatorna az azonos, „ijedős, berezelős nevű”, jó minőségű talajú határrészen folyik át. Az egy­kor kenderáztatónak használt Gerlicés-patak a partjára - az Ararát hegyén megpihent „Noé-madárhoz” hasonlóan - egykor leszállt vadgalambok­ról kapta a nevét, de van a határban egy − gázlómadarakról elnevezett − Gém-szeg is. A csallóközi Nyárasdon a Túzokmajor nevű mellett találkoz­tam egy, nevében a Gémszeghez hasonló, Gémlejáró nevű dűlővel is.

„Kis szekeres, nagy szekeres, mind megissza, amit keres” − hirdeti a nóta. Egy másik szekeresi szekeres dalba − ha lenne  − a „ritka búza, ritka árpa, ritka rozs” helyett a környéken párját ritkító nevű Ritkafa-tábla kínálkozna. Ha a dűlőnek errefelé nincs is párja, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei, lakályos nevű Lak község határában van egy Ritkafa nevű erdőrész-rokona.

Szigeti Berti barátommal, a község polgármesterével, ha már nem is nagy vagy kis szekéren, „csak” autón, a távolban gomolygó óriási, fekete füstfelhő miatt is (mint kiderült, „kábelbarátok” égették le a vezetékekről a számukra fölösleges műanyag „takarót”), kikocsikáztunk a faluból, és tartottunk egy − félig valóságos, félig csak virtuális − határszemlét.

Az Aranyosnak, egy rossz minőségű, szikes földterületnek a neve, ahogy a Dicső-laposé is, inkább ironikusnak, mint aranyosnak, illetve fenséges­nek tűnik. A Hetes- vagy Hétmilliós dűlőt az inflációs időkben holdan­ként hét millió pengőért vették meg egy Vályi nevű földbirtokostól az akkor „többszörös milliomos” kisszekeresi gazdák. A Vitéz-föld, Vitéz­tábla vagy Vitéz-tag nevű határrészt − legyen neki karácsony! − egy Kará­csony Gyula nevű (talán a szomszédos Nagyszekeres polgármesterének, Karácsony Sándornak valamelyik felmenője?) kiérdemesült hadfi kapta szolgálataiért. A Szérűs-kert Jékey báró takarmánytárolója volt, a Szegé­nyek rakodójára pedig a cselédek hordták csépelnivaló kevéske búzájukat.

A Milne Micimackójának százholdas pagonyát idéző Százholdas a „bresciai hiéna” nagy birtokának − ahogy a nála kisebb Negyven- illetve még kisebb Nyolcholdas is − a Haynau-tagnak a része volt. A Béka-foka nevű vizenyős terület a hajdan benne kuruttyolt „muzikális kétéltűekről” kapta a nevét. A Menyitató nevű részre az a faluban elfogadott, „naiv­népi” magyarázat, hogy „beteg volt valakinek a menye, és innen vitt neki az illető vizet”.

A Maksainál (Babogyokya 214. l.) is említett Bába-gyakra nevű, egy­kor bokros, bozótos, fás részt vagy a tulajdonosáról, vagy a fáin fészkelő bábaszarkákról nevezték el. Az Égés és az Égett rekettye dűlők az egy­kori erdőirtásokról árulkodnak. A Rózsás olyan búzaföld volt, amelyen az arany kalászok között, mint a rózsa, úgy virított mindig a rengeteg pipacs.

A Debreceni szállás annak az emlékét őrzi, hogy egykor a cívisvárosból Máramarosra sóért szekerező fuvarosok ott pihentek meg, s lovaik is ott találtak maguknak legelnivalót. Nemcsak a nagy Debrecennek, hanem a kis Szekeresnek is van Nagy-erdeje. Utóbbin vezet keresztül a Nagy-erdei vagy Borzovai út. A Birkakaakol nevű területen régen juhhodály és pász­torház állt. De van a határban Juh-legelő és Kecske-gát, sőt Nyulas-berek, Hód-fészke és Rókalyuk is.

A Hosszú-gyep, egy másik birkalegelő, ahogy a Hegyes-kaszáló, a Hosszú-tó és a Horgas-tó is, az alakjáról kapta a nevét. A Bivaly-fertő nevű, régen lapos, pocsolyás területen a falu lusta, kérődző barmai dagonyáz­tak. A Csoport-tanya későbbi keletkezésű név. A Téesz-tanya vagy Téesz- központ néven ismert tagban a szövetkezet istállója, gépjavítója és alma­tárolója állt. A Vályi-, és Jékey-tanyaként is emlegetett Demeter-ház nevű dűlő is „objektumizált” terület volt hajdan. A „tövisfáiról” elnevezett Kökényesben állt a téesz Csirke- vagy Tyúk-telep néven nevezett „baromfi­farmja”.

A szomszédos Nagyszekeres belterületének, a hagyományos elne­vezésű utcák mellett érdekes „darabja” a Vasút utca egy részét képező Bagolyvár, amelyen − a két Szekeresnek nemcsak Ábrahámja (Abrahám- patak), hanem Izsákja is volt − Izsák Elemér földbirtokos tanyája állt.

A határnak a kisszekeresiekkel megegyezőkön kívüli, „eredeti” részei a hajdan sást és nádat termett „oldalszakáll nevű” Barkó, a Cselédmarha- legelő, a Csikó-kert, a Gorond, a Gerenda, a Kútsorosi-kis-gyep, a Lóhere­tábla, a Málna, a Sovány-szer, a Korcsolya, a Vagyos és a Vénasszony patakja. Közülük a Korcsolya minden bizonnyal egy „félrehallás”, a Karholya nevű dűlő eltorzításának eredménye, a Vagyos és a Vénasszony dűlője nevének eredetét pedig a faluban nem tudták megmagyarázni.

 (Szerkesztette: M. Szlávik Tünde)

Szerző: Napkelet Népe  2013.12.03. 18:45

Méréstechnikai főmunkatárs

Nyíregyháza 

szszb 29. km Pinke Béla 300.jpgNem volt olyan feladat, amit munkatársaival együtt ne tudott volna megoldani 8 órán belül, ami igen nagy szó, hiszen évtizedeken keresztül hibaelhárítási egységvezetőként tevékenykedett a nyíregyházi távhőszolgáltatónál. A technika ördöge pedig nem kímélt egy ilyen jól képzett szakembereket foglalkoztató céget sem.

1973 júniusában kötelezte el magát a távhőszolgáltatás mellett. Nem volt egyszerű bekerülni ebbe a szférába, hiszen számos követelménynek kellett megfelelnie a szakmai tudás, a távhőrendszer adottságainak ismerete mellett, a fogyasztók panaszainak kezelése, a velük történő megfelelő kapcsolat kialakítása is elvárás volt. Az elmúlt 40 esztendő pedig azt mutatja, hogy eleget tett ezeknek a kihívásoknak, hiszen megbecsülik, elismerik munkáját és amit igen fontosnak tart, az a fogyasztói elégedettség, azok a köszönetet kifejező telefonhívások, melyek egy-egy probléma megoldását követően érkeznek. A távhőellátó rendszer elemeinek kiépítése nyíregyházán 1966-ban kezdődött, ő hét esztendő múlva csatlakozott, az akkor még igen kis létszámú csapathoz központi fűtés szerelőként. Az iskolapadban szerzett szakmai tudás azonban ennek a munkának az ellátásához kevés volt, ahhoz, hogy meg tudjon felelni az elvárásoknak, olyan tulajdonságokkal is rendelkeznie kellett, mint a kitartás, rugalmasság, empátia, a hatalmas munkabírás mellett. Hiszen a 70-es években még minden második szombat munkanap volt. Sok volt a feladat és sokat kellett tenni azért, hogy ez a szolgáltatás önálló szakterületté váljon. A maihoz viszonyítva nehezebb körülmények között dolgoztak, hiszen nem rendelkeztek még olyan színvonalú manuális munkát kiváltó technológiával, mint manapság. Akkoriban a hegesztés, az, hegesztés volt, tolták a makadám köveken keresztül a hegesztőpalackos kocsit, és „legó” rendszert sem alkalmaztak.

1975-ben fordulat következet életében. Nyírtelekre sorozták be katonának, ahol karbantartóként dolgozott, mégpedig olyan jól, hogy állást ajánlottak neki a honvédségnél, de nem élt a lehetőséggel. Leszerelése után visszament a hőszolgáltatóhoz, ahol hamarosan kinevezték karbantartási csoportvezetőnek, majd feljebb került a ranglétrán, és 31 esztendeig látta el a hibaelhárítási egységvezetői feladatokat. Részese volt annak a fejlődésnek, melynek során kiépült a város távhőellátó rendszere. Ott volt szinte minden gödörásásánál, csőlefektetésnél, melynek eredményeként ma már több mint16 ezer lakásban van távhős melegvíz és fűtés. Öröm volt látni a fejlődést, az értékteremtést, hogy megint léptek egyet, ismét épült valami a városban. Befejezték az Északi körúton, a Jósa városban a munkát, elértek az Érkertbe, majd folytatták a rendszer kiépítését az Örökösföldi lakótelepen. Abban az időben 39-en dolgoztak a keze alatt 24 órás váltóműszakban olyan munkatársak, akik nagyon értették a szakmát. Ebben a munkakörben nem figyelhették az órájukat, hogy mikor jár le munkaidejük, mikor mehetnek haza, amíg feladat volt, addig azt el kellett látniuk télen, nyáron tűző napsütésben és hóviharban egyaránt. Előfordult, hogy szenteste is dolgoztak, hiszen a lakások nem maradhattak fűtés és melegvíz nélkül. A fogyasztó jogos elvárása, ha fizet a szolgáltatásért, az legyen megfelelő. Ahol megjelent a nagy műhelykocsi, a szürke IFA, már tudták az ott lakók, hogy valamilyen műszaki probléma van. Azt mondja, „ egy hibaelhárítással foglalkozó távhős, akkor dolgozik jól, ha nem csinál semmit, hiszen ez azt jelenti, hogy minden rendben van.” Büszke arra, hogy az eltelt évek alatt, minden üzemzavart 8 órán belül el tudtak hárítani.

Talán a legemlékezetesebb ezek között, amikor a mínusz 21 fokos hidegben megfagyott a felsővezeték, szétfagyott egy légtelenítő edény Örökösföldön. Egész éjszaka dolgoztak és megbirkóztak a feladattal, így nem hűltek ki a lakások. 1992-ben alakult meg a Nyírtávhő Kft. ezt követően új területre került méréstechnikai főmunkatársi munkakörbe. Ez a periódus a méréssel történő elszámolás átállási időszaka volt, hogy hitelesített melegvízmérők kerüljenek a lakásokba a korrekt mérés és elszámolás érdekében.

2013 júniusától a Nyírtávhő ismét egy nagyszabású, a lakosság kényelmét szolgáló projekt megvalósításába kezdett, a távleolvasás kivitelezésébe, mintegy 9 ezer rádiómodullal ellátott vízmérő üzembe helyezésével és a lakásokba történő beszerelésével, melyet képzett szakemberek végeztek. Ebben a munkában igen sok diák is részt vett, akik közül sokan megismerték és megkedvelték ezt a szakterületet. A következő nagy feladat ennek a projektnek a folytatása lesz 2014-ben.

Munkája mellett rendkívül fontos számára családja, felesége, két felnőtt gyermeke, négy unokája, akik gyakran nélkülözik a családfőt, de tolerálják sok-sok elfoglaltsággal járó munkáját és hobbiját a galambászatot is.   

(Északkeleti Almanach 29. kötet In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2013.)   

Szerző: Napkelet Népe  2013.12.03. 08:02

Gépkezelő, rakodó

Nyíregyháza

szszb 29 km Csercsa Zoltán 300 .jpgAlapvetően hűséges típus, hiszen 30 esztendeje egy munkahelyen dolgozik, ami manapság „sajnos” nem általános. Három évtizeddel ezelőtt lépte át először az akkori Közterület-fenntartó Vállalat küszöbét, hogy rakodóként keresse meg kenyerét. Akkoriban ezt a munkát csupán ideiglenes elfoglaltságnak tekintette, de jó volt a kollektíva és nem mellékesen megtalálta a számítását is, így maradt.

Vásárosnaményi születésű nagycsaládban nőtt fel, öten vannak testvérek. Szerény körülmények között éltek, alaposan be kellett osztania édesanyjának a havi jövedelmet, hogy mindenre jusson, de nem panaszkodik, mindig megvolt mindene, amire szüksége volt. Vásárosnaményban végezte általános iskoláit, 16 éves korában Budapestre ment szerencsét próbálni. Kőművesnek tanult, majd váltott, mivel szeretett volna a szülőktől független, önálló életet élni, megteremteni a létfenntartásához szükséges anyagiakat, a Közmű- és Mélyépítő Vállalatnál helyezkedett el, ahol útépítéssel, csapadékvíz elvezetéssel, közműépítéssel foglalkozott. Majd újabb fordulat következett életében, mivel megismerkedett egy nyíregyházi fiatal lánnyal, aki akkoriban Kerepestarcsán tanult gyapjúszövőnek. Az ismeretségből szerelem, majd házasság lett. Amikor a felesége visszajött Nyíregyházára ő követte. Itt újból állás után kellett néznie, ismerősei ajánlották neki a Térségi Hulladékgazdálkodási Kft. jogelődjét, az akkori Közterületfenntartó Vállalatot, ahol a hulladékszállító csapatba volt akkoriban felvétel. Kezdetben, 1983-ban úgy gondolta, hogy ez a rakodói munka csak átmeneti lesz, de nem így történt, immár 30 esztendeje ennél a cégnél dolgozik.

 Jól érzi itt magát, beilleszkedett a csapatba, megértők, segítőkészek főnökei, itt biztos a fizetés és étkezési utalványt is kapnak a dolgozók. Ma már lényegesen jobb körülmények között dolgozik, mint kezdetben. 30 évvel ezelőtt sokkal megerőltetőbb volt a rakodók munkája, hiszen nem rendelkezett a cég műszakilag ilyen fejlett gépparkkal. Akkoriban be kellett csengetni a házakba a rakodóknak, kihozni a tárolóedényeket, beönteni tartalmukat a garatba, majd visszavinni őket. Kemény fizikai munka, hiszen attól függően, hogy mit raknak a kukába az ott lakók súlyuk változó. Van, amelyik 60 kg-ot, de van olyan is, amelyik 120 kg-ot nyom.  Mára már változott a helyzet, a lakók kirakják a kukákat a ház elé, ahonnan a szolgáltató elszállítja azokat és vannak munkát támogató eszközök is, melyek segítik a hulladék bekerülését a kocsi tartályába. Az edények felemelése sem emberi erővel történik, hanem a kukásautó hátuljához húzzák a kukákat, melyeket azután gép emel fel, és a rakodó irányításával ürít ki. Ezután leengedik a hulladéktároló edényeket és visszahúzzák őket a ház elé. A művelet után felállnak az autószélein kialakított rácsra, intenek a vezetőnek és mennek a következő házig. Hárman dolgoznak egy brigádban a gépkocsivezető és két rakodó. 30 esztendő óta mindig négy órakor indul a napja, rendbe szedi magát, iszik egy kávét és megy a munkahelyére. 5-kor már ott van, átöltözik, felveszi a cég munkaruháját és várja az eligazítást, hogy mely területekről szállítanak aznap, van-e valamilyen változás? Az eligazítás után a rakodók segítenek a gépkocsivezetőnek átnézni a járművet, hogy megfelelően működik a szivattyú, az emelő, ha valami gond van, viszik a műhelybe javításra. A háromfős csapatban a gépkocsivezető a brigádvezető és az egyik rakodó kezeli a gépet. Figyelniük kell, hogy elkerüljék a baleseteket, hiszen munkájukat általában forgalmas útszakaszokon végzik, Csak az egyirányú utcákban tudják mindkét oldalról egy időben szállítani a hulladékot, a kétirányú útszakaszokat kétszer járják végig. Odafigyelést igényel a gépkezelése is, hiszen az edény felhelyezésekor, ha nem elég körültekintőek, könnyen megsérthetik a kezüket, de fontos figyelniük a kukák épségére is. A gépkezelésből adódó balesetek elkerülése és a tudnivalók elsajátítása érdekében részt vett néhány évvel ezelőtt gépkezelői tanfolyamon, amelynek befejezésekor sikeres vizsgát tett.

Napi rutin számára a hulladékszállítás, hiszen már jó ideje ugyanazokat az utcákat járja végig a kukásautó legénységével. A Korányi Kertvárosban dolgoznak, innen szállítják el a szilárd a kommunális és az újrahasznosításra alkalmas elkülönítve gyűjtött zöld hulladékot, a papírt és a műanyaghulladékot. Jól érzi magát ennél a cégnél, főnökei megbecsülik munkáját, bár esőben, hóban és tűző napsütésben is dolgoznak, de azt mondja, az eltelt évek alatt már hozzászokott az időjárás viszontagságaihoz, csupán azt szeretné, ha az autósok egy kicsit türelmesebbek lennének, amikor a kukásautó mögött várakoznak. Szabadidejében horgászni szokott, eddigi legnagyobb fogása egy 15 kg-os süllő volt, amelyből elkészítette felesége és három fia kedvenc ételét a halászlevet, Csercsa Zoltán módra.

(Északkeleti Almanach 29. kötet In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2013.)   

Szerző: Napkelet Népe  2013.12.02. 07:59

Mezőgazdasági vállalkozó

Nagycserkesz

szszb 29. tk Polyák László 300 .jpgHány órából áll egy nap? Vagy csupán egy munkanap? Többször felteszem magamnak a kérdést, amíg Polyák László mezőgazdasági vállalkozóval beszélgetünk. A kisportolt, izmos fiatalember tipikusan azok közé tartozik, akik a 24 órából simán 48-at tudnak csinálni. Mielőtt matematikai rébuszokba bocsátkoznánk, megoldja a rejtélyt, mert a csemegekukoricát – miután leadta a pesti nagybani piacon – már hajnalodott a másnap, ő beült a teherautóba, és visszajött Nagycserkeszre. Közben aludtam – mondja a világ legtermészetesebb hangján. Hazafelé ugyanis a sofőr vezetett… Aznap délután négy órakor ismét fordultam a főváros felé.

Az eredmények igazolják a fiatal vállalkozót. Munkáját ugyanolyan eltökéltséggel végzi, mint annak idején a sportot. Ki emlékszik már arra, hogy sokszoros magyar bajnok a kick-boksz 91 kilogrammos kategóriájában? S vajon tudja-e valaki a munkásai közül, hogy még világbajnoki bronzérmet is szerzett 1993-ban a budapesti VB-n? Polyák László ma már inkább arra büszke, hogy általában 12 embernek ad munkát a csemegekukorica termesztésében. Közvetve ennyi család megélhetése függ az ő hozzáállásától.

Mint mondja, véletlenül keveredett bele a mezőgazdaságba. A neje nagyszülei Bályibokorban laktak, s az eredetileg asztalos szakmát szerzett fiatalember azt vette észre, hogy előbb besegít a dinnyetermesztésbe, majd ő maga is éveken át elkötelezte magát a nagycserkeszi dinnye mellett. Hét sikeres év után 2010-ben abbahagyta, s inkább a csemegekukorica termesztését futtatta fel. Ma már a teljes technológia rendelkezésére áll, s az a tapasztalata, hogy egyszerűbb a műveletsor, nagyobb a bevétel. Persze, csak akkor, ha a minőség kifogástalan. Ezt az alaptételt annyira komolyan vette és veszi első perctől fogva, hogy száz százalékban törzsvevők veszik meg a 18 hektáron megtermelt tételt. Ráadásul sikerült öt éve bejutnia több hazai áruházlánchoz, és akár nagyobb mennyiséget is tudna értékesíteni.

Kinek a gyermekkori emlékei közt ne lennének a mifelénk csak tengerinek titulált, ízletes csemegekukorica fogyasztásáról felvillanó képek? Tömegáruról van szó – hangsúlyozza László – ez nemcsak a „felső tízezer” kedvence. Épp ezért, a nehezedő megélhetési körülmények között még ennek a kereslete is megsínyli a válságot. Bár 2008-ban felfutott az érdeklődés, ezért a vállalkozó bővítette a termelést, ma azonban arra törekszik, hogy az elért pozíciót tudja tartani. Ez nem akármilyen teljesítmény, mert a nulláról kezdve felküzdötte magát az ország első, második helyen rangsorolt termelője közé. Neki nem kellett a nagybaniról visszafuvarozni az árut. A gyorsan romló terménynél ez kimagasló siker. A spiccen lenni mindig – ez az elv vezérli Polyák László törekvését. Több országgal határos megyénkből vajon nem lehetne a külföldi piacra koncentrálni, ha esetleg csökken idehaza a kereslet? A kézenfekvő ötletre ismét meglepő válasszal áll elő: hogyne, ő is gondolt rá, mégpedig a skandináv országokban élvezettel fogyasztják a csemegekukoricát, csak arrafelé az időjárás nem kedvez a termelésnek. Vajon kamionban, teherautón, vonaton, hajón, kompon, netán repülőn lehetne odajuttatni az árut? Az már legyen a külkereskedő gondja – nyugtázza a tényeket. Én megtermelem, átadom, csakhogy a nagy tételben eladott mennyiségért kedvezményt illik adni, s így megéri-e?

A pénzügyi kérdéseket azért teheti fel, mert a traktor, a vetőgép, a permetezőgép, és a kézi munkaerő egyaránt rendelkezésre áll. A polgármester asszonnyal szinte napi kapcsolatban állnak, hisz a település vezetője nagyra becsüli, hogy Polyák László igyekszik munkát, megélhetést nyújtani a helybelieknek. Bár ő Újfehértón született, Érpatakon nőtt fel, de már régóta őslakos nagycserkeszinek számít. Amikor pirkad, már a határban gyönyörködik a szépen gyarapodó terményben. Nem egyszer az alkonyat is ott találja. Közben rohan, mert a mezőgazdasági vállalkozónak számtalan könyvelési, adminisztrációs, műszaki, pénzügyi feladatot is el kell látnia. Miközben a maga ura lehet, a sikernek ő a kovácsa, az esetleges hibát senki nyakába nem varrhatja. Szabad ember, a szabad vállalkozás összes kötöttségével. Ám nyugalma, kiegyensúlyozottsága, határozott célja, a saját maga által felvázolt terv megvalósításának szándéka felől senkinek nem lehet kétsége a településen. Vállalkozását országos, vagy nemzetközi viszonyításban inkább a kisebbek közé sorolnák, ám a megyeszékhelytől pár kilométerre, a minőségi munkára és a munkahelyteremtésre törekvő Polyák Lászlót nagyra tartják a környezetében. Tudják róla, hogy magasra teszi a mércét, amit egyszer a fejébe vesz, azt meg is valósítja.

Új ruhába öltözött Nagycserkesz az utóbbi években. Nemcsak a középületeit modernizálták, hanem igaz ez az élet több területére, például a mezőgazdasági termelésre is. Ez utóbbiban komoly szerepet vállalt Polyák László is.

(Északkeleti Almanach 29. kötet In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2013.)   

Szerző: Napkelet Népe  2013.12.01. 09:12

Református lelkész

Márosjára

Gergelyffy IMG_0737 400.jpgA szépséges táj látható csodái és rejtőzködő történetei magukkal ragadtak azon a gyönyörű őszi vasárnapon, amikor Erdélyen végighajtottunk, hogy felkeressük Marosjárán Gergelyfi György református lelkészt. Sietni kellett, hogy a tiszteletes urat a délelőtti és a délutáni szolgálat közötti időben találjuk, így nem készültem fel lelkileg arra a változásra, ami Szászrégen után, a főútról letérve ért. Itt az élő múlttal találkoztam. A házak, a porták annál is jobban magukhoz vonzották a lelkemet, mivel ezeket a településeket akarta Ceaușescu leromboltatni. Abban az általa elképzelt tóban, mi minden veszett volna oda!

A falu elöljárója kísért el a református templomhoz, ami egy kisebb dombról nézi, ki érkezik, kinek kell útbaigazítás.

– Nem ez az első és az egyetlen temploma a falunak, a másik emelkedőn a római katolikusoké látható. A régi időkben is több templom volt – mondja a tiszteletes úr.  Az első létét egy 1232-ben íródott oklevél bizonyítja, a második a falu egyik részén, a Bagoly dombon épült 1530 körül. A legenda szerint volt egy fatemplom is, amelyet egy megbántott cigánylány felgyújtott. A mostani református templom 1861 és 1871 között épült, és most fejezik be a külső tatarozását.

A reformátusok  mai lelki pásztora igen fiatal ember. Most az istentisztelet után is maradtak nála hívek, és az itt vendégeskedő holland egyházfikat fogadták.  Így aztán elkelt a feleségének, Erika asszonynak a segítsége. Nem csak a vendéglátást szervezte, hanem a három éves kisfiúkat, Hunor Mihályt is igyekezett csendesíteni.

Gergelyfi György fiatalságánál csak a széles ismeretköre, felkészültsége lepett meg jobban. Ő ennek a földnek a neveltje, Marosvásárhelyen született 1980-ban, de Jeddre való, és ezt szemmel láthatóan büszkén vállalja. Jeddről Jókai Mór Bálványosvár című regényében megírta, miként kényszerítették meghátrálásra az 1200-as években betörő tatár-kun seregeket az itteniek, köztük a bátor nők. A tiszteletes idézi is az azóta fennmaradt mondást,„Jeddre ne, csak bottal!”

Kérdésemre, miért választotta a papi hívatást, hogyan jutott el idáig, olyan változatos életút tárul elém, mint maga a környék.

– Már gyerekkoromban olyan elvont dolgokat kérdeztem édesanyámtól, hogy mi az öröm, a boldogság, a kegyelem, de akkor még nem gondoltam, hogy ebben a hivatásban találom rá a választ, bár egyik ősöm szintén lelkész volt. Előbb Marosvásárhelyen elektronikát és számítástechnikát tanultam. Már akkor is azon kezdtem gondolkodni, hogy az ionok mozgását nem lehet látni, de lehet érezni. Aztán előbb turisztika szakon végeztem, ami közelebb vitt a hivatásomhoz, mert jobban megismertem a szülőföldemet, az embereket, és összehasonlíthattam életünket a nagyvilággal. Eközben sportoltam – ami alkatán meg is látszik, állapítom meg magamban –, de végül Csiha Kálmán püspök úr hatására az egyetemi tanulmányaimat teológián folytattam. Úgy érzem, én a kiválasztásom magyarázatát a Zsoltárok könyve 18. fejezetében találtam meg, amely arra tanít, mint mindenkit, hogy az Úr az én kősziklám, és a 34. verse igazán nekem szól: „Olyanná teszi lábamat, mint a szarvasé, és az én magas helyeimre állít engem.” Nehéz szolgálatban kezdtem a pályám Moldvában, és aztán kerültem ide.

Miközben hallgatom, arra gondolok, hogyan érthette meg ezt a zsoltárt egy fiatalember. Talán kitalálta a gondolataimat, mert azzal folytatja:

– Fel kell vállalni a másságunkat, én a Heidelbergi Káté és Jézus gyermeke vagyok.

Felesége mosolyogva mondja, hogy a templomtoronyba szokott felmenni a férje, ha telefonálni akar, és én óvatosan megkérdezem.

– Úgy érzi ez az a hely, ahol az életét leéli? Mi tartja itt, ebben a kis faluban?

– Nem tudom. Ha elmegyek innen, csak akkor, ha nagyobb gyülekezethez vagy más feladathoz hívnak. Marosjára nem volt mindig kis falu, ez az elkezdett falurombolás következménye. Előbb beszüremkedett a Securitate, ami sok ember lelkét megrontotta, mivel a megfélemlítés, a büntetés, a kirekesztés alatt egyesek megtörtek, mások elmenekültek. A születésemkor még 930 református élt ebben a faluban, ma körülbelül az ötöde maradt. Ugyanez a helyzet a római katolikusoknál is, mert itt ez a két felekezet volt jellemző, de akadt néhány ortodox és zsidó család is. Ma egy román származású és néhány cigány család él itt közöttünk. Errefelé úgy mondják, házi cigányok, ami ugye magyarázatra szorul. Ők magyar cigányok, akik letelepedtek, nem a vándorló életmódot folytatják, munkahelyet keresnek, és békességben élünk együtt. A baj az, hogy hiányzik az elvándorlott generáció, hiányoznak az alkohol és más romboló szokások ellen megvédő régi értékeknek a közvetítői. A farkasok, és ma már a medve is közel merészkedik a házakhoz, de tőlük nem félünk, mert nagyobb veszély, hogy a falurombolást a lelkek rombolása követte.

Ez elnémít, de előveszi Wass Albert kötetét, és olvassa a Vadász-bajtársaimhoz című versből: – „Szent munkára fel! Célunk nevelni tiszta lelkeket”

Úgy legyen!

(Északkeleti Almanach 29. kötet In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2013.) 

Szerző: Napkelet Népe  2013.11.30. 07:05

Írta: Ésik Sándor

 

Hecsedli.jpgHol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, de még az üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr... A messze szatmári tölgyes, kökényes legelők ölén, a Túr folyó partján, azon a vidéken, ahol nem is olyan rég letört Petőfi fájának utolsó csonka karja, még jókor tavasszal találkoztam egy koszorús ágú csipkebokorral. Száz virágszem mosolygott rajta, és ezüstös levelek rejtették el ezer tüskekörmét. Ahogy az már tavasszal lenni szokott, a madarak fészkeiket bélelték, a halak ivóhelyet kerestek, az emberek harapták a friss levegőt, és arcukat a simogató napfényben mosdatták. Én magam, a csipkebokorral maradtam kettesben, hiszen a büszke tearózsákra alig-alig emlékeztető virágocskái nemigen vonták magukra sokáig másoknak a figyelmét.

Akkor és ott már én sem a virágokat láttam. Talán furcsa és szokatlan, de a télre gondoltam. A fagyos napokra, amikor majd a zöld köpeny alól ismét előtűnnek a kökény szomorú, kormos ágai, és varjúkárogástól lesz hangos a szürke ég. A kétkörömnyi csipkerózsák helyén piros csipkebogyó virít majd. Tekintetem lányom után futott, aki a vén diófa alatt labdát kergetett. Elhatároztam, hogy elhozom majd karácsony táján is, és megmutatom néki, hogyan kell csipkebogyót enni. Ahogy nagyapámtól tanultam, amikor magam is nyolcéves voltam.

***

Forróságot lehelt a kocsi ventilátora, amint kedvenc kirándulóhelyünk felé tartottunk. A levegő olyan tiszta és áttetsző, mint kisvízkor a Tisza. A beregszászi hegy szinte karnyújtásnyi távolságra magasodott előttünk. Zsófikát elzsongította a meleg és a kocsi monoton zúgása. Szótlanul nézte a mellettünk elfutó tájat. Fejét a megfeszített biztonsági övre hajtotta. Azt hittem, elalszik, de váratlanul megszólalt.

– Apa, hallod, ahogy harcolnak a bacilusok?

– Mit csinálnak a bacilusok, kislányom? – kérdeztem értetlenkedve. Megszoktam már gyerekeim merész képzettársításait, ám most semmit sem értettem. Látta szememen a bizonytalanságot. Csengő hangján felnevetett, felém fordította csillagos szemeit.

– Nyomd a füledet a biztonsági övhöz. – Megtettem. Kicsit megfeszítettem, hogy keményen érjen a cimpámhoz. Beszédes zúgás rezegtette meg koponyacsontomat. A kerekek surrogását, a szél neszét, a kocsi lemezeinek apró nyekergéseit, de még talán a környező kukoricaföldek száraz kóróinak zörgését és a fázva bujkáló mezei nyulak nyüszítését is hallani véltem. Ránéztem a lányomra. Tekintete a bizonyságot várta.

– Ugye, hallod, ahogy harcolnak a bacilusok?

– Miért pont a bacilusok? – kérdeztem.

– A bacilusokat nem látjuk, de mindenben benne vannak, mindenütt ott vannak. És harcolnak egymással.

Elégedetten dőlt hátra. Láttam az arcán, hogy büszke a magyarázatra.

***

A folyóparton, a fácánnyomos havú föld pucéran mutatta meg magát még a bokrok alatt is. A túlsó oldalon szakadt ruhájú emberek rozzant biciklijükön frissen sebzett fák ágaiból szedett nyalábokat toltak. Egyikük zsíros katonasapkája alatt nyári halászcimborámat ismertem fel. Harsány hangon köszönt át, kezem üdvözlésre lendült. Zsófika szorongva bújt hozzám.

– Ismered azt a bácsit? – kérdezte.

– Persze, te is találkoztál vele, még a nyáron – feleltem.

Kerestük a csipkebokrunkat. A vízparti akácsuhángok között lépdeltünk, elég soknak csak a nyársa maradt, mert elvitték a biciklis tűzifa-gyűjtögetők. Az idén valahogy több nyomot hagytak. Régebben csak a diót tallózták fel, meg az elhagyott tengeriföldet. A korábbi esztendőkben karácsonyhoz közeledve már csak a vadászok nyomába hordta a szél a porhót. Most pedig innen is, onnan is mozgás, fejszecsapás, reccsenés zaja hallatszott. Az én bokrom viszont megvolt. Szép nagy piros csipkebogyók soroltak az ágán. Megtapintva éreztem, hogy jól átfagyhattak, mert a filmszerű héj alatt lekvárként engedett a pirosság. Zsófika idegenkedve állt mellettem, arca pirosabb volt, mint az istenadta bogyók. Megijedtem. Vajon ízleni fog-e néki. Felülről fogtam meg az ágat, ahogy annak idején nagyapámtól láttam, így nem kapaszkodnak belém a tüskék. Levettem egy kövér szemet, lecsíptem a tetejét, a régenvolt szirmok megfeketedett csonkját, és akkor jött a varázslat. Ahogy a tubusból a fogkrém, úgy kígyózott elő a természetadta csipkelekvár a bogyó hegyén. Összefutott számban a nyál, pontosan úgy éreztem csípős, zamatos aromáját, ahogy annak idején. Zsófika felé nyújtottam.

– Nem, apa, nem, én ezt nem szeretem – hárította el.

– Csak egyszer kóstold meg kislányom, én nagyon szeretem, neked is ízleni fog – kérleltem. Láttam rajta, csak a kedvemért teszi, de elvette tőlem. Aggodalommal vegyes kíváncsiság ült az arcán.

– Ez tényleg finom – lelkendezett, és láttam a tekintetén, hogy egy életre el van varázsolva. Szedte a bogyókat, szakszerűen lecsípte tetejüket, és ette, ette. Aztán elszaladt a közeli tócsa jegére csúszkálni, majd visszaszaladt. Hosszú, napbarna haja lebbenve követte mozdulatait.

***

Csendesen álltam a bágyadt napfényben, és néztem fáradt pilláimon át, ahogy kitágul körülöttem a világ. Már nem csak a gyűjtögető emberek halk derűjét éreztem szinte kézzelfoghatóan. Minden bokor, minden lengő nádszál élt, halálában is. A Tisza ukrán oldalának fagyos nyárfái, a távoli bércek jeges sziklái, minden, minden... Tétován szemelgettem a bogyókat, és eszembe jutott a lelőtt amerikai pilóta esete a boszniai erdőkben. Neki az életét mentették meg az ehető bogyók, bogarak. Ő könyvből tanulta mihez nyúljon, mihez nem. Lehet, hogy elviszi majd a gyermekét vagy az unokáját abba a zordon vadonba, ahol ő maga űzött vad volt. Ahol szusszanni se mert, ha valamilyen neszt hallott. Ahol csak a fű, fa, bokor és az erdő állatai voltak a barátai.

Ahol azóta már béke van...

És itt, ahol gyermekem őzgidaként szökell, szaladgál, mert nincs mitől félnie, itt béke van. A csendes, a barátságos és a bensőséges természet békéje.

***

Hm, de emelkedett vagyok, villant belém. Ideje hazamenni, gondoltam. Láttam Zsófi lányomon is a fáradás jeleit. Talán a cipője is elázott. Nem is nagyon ellenkezett, amikor a kocsiba parancsoltam.

A lemenő nap vöröslő korongja világított a szemembe a hazafelé vezető úton. Zsófika nem sokáig hallgatta a harcoló bacilusokat. Nagyon, nagyon fáradt volt. Feje oldalra csuklott, végül csendes álomba ájult. Magam maradtam ismét, én és a gondolataim. A biztonsági övre hajtottam a fejem és elmosolyodtam, amint meghallottam a harcoló bacilusok hangját. Zsófikára néztem, aki kipirult arccal, kinyílt szájjal aludt, és talán a csipkebogyókkal álmodott.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! Olvassa el a szerző további műveit is:

Szerelmem, Demalgon   Bölcsődal, torkaszakadtából   Vesszőfutás a jászol alól     Gabonaábécé

 

Szerző: Napkelet Népe  2013.11.29. 19:00

Háziorvos

Nyíregyháza

szszb 29 és Dr Ésik Katalin306 300.jpgA rendelés végére beszéltük meg a találkozónkat, de mint mindig, ez most is hosszabbra nyúlt, mivel sok a beteg mostanában. A váró nem a szokványos rendelői hangulatot árasztja, sokkal inkább egy kellemes nappali színeit, függönyeit, virágait fedezem fel, csak itt a képeken, a könyvespolcokon lévő kiadványokból egészségügyi ismeretterjesztést olvashatunk. Az ajtó azonban már sokat elárul a bent rendelő doktornőről. Megtudjuk, hogy belgyógyász, diabetológus, endokrinológus szakorvos, hogy foglalkozásegészségből és természetesen a háziorvoslásból is szakvizsgázott, emellett a Debreceni Egyetem mentororvosa. Mindebből gyorsan kiszámolom, hogy szinte folyamatosan képezte magát, és csak később tudom meg, hogy a klinikai homeopátia is ebbe a sorba tartozik még. Mindehhez nemcsak jó egészség, hanem valami más, belső motiváció is szükséges volt, így kíváncsian várom a beszélgetést.

A mai nyolcvan beteg után is frissen fogad, természetes jókedvvel, érdeklődéssel várja a számára szokatlan helyzetet, hiszen legtöbbször ő kérdez, és ő az, aki a vele szemben ülőt igyekszik szóra bírni, hogy a diagnózist a lehető legpontosabban megállapítsa. Az első, ami érdekel, nem lepi meg, hiszen azt szeretném tudni, miért éppen orvos lett, majd azt, hogy hogyan sikerült szülőfalujából, Mátyusról idáig eljutnia.   

– Nem készültem orvosnak, ezt már csak később döntöttem el. A sorsom azonban mégis a gyerekkoromban dőlt el, amikor a szüleim debreceni középiskolába írattak. Édesanyámnak éltek ott rokonai, gyakran jártunk hozzájuk, és nekem nem volt idegen a város, nem viselt meg a váltás. Ráadásul egy olyan idős pedagógus hölgynél laktam, aki úgy szeretett, segített, mintha a nagymamám lett volna. Sajnos nem élte meg az avatásom, az utcán érte a rosszullét, és meghalt.

Érettségi után laborasszisztensnek tanult, és sok olyan professzora volt, aki az orvosokat is oktatta. Már ők is biztatták a továbbtanulásra, de a legnagyobb hatással mégis az akkori főnöke, az egyetemei kutatólabor főorvosa, Kertai Pál volt rá hatással.

– Jelentkeztem, felvettek, és akkoriban lehetett társadalmi ösztöndíjat kötni, amit én Szabolcs-Szatmár megyével meg is kötöttem, hogy ne terheljem a szüleimet. – Olyan természetesen és gyorsan mondja ezt, hogy valószínű látszik rajtam, tudom, nem volt könnyű akkor sem a felvételi.

– Én mindig szerettem tanulni, ha valami érdekelt, akkor a végére jártam.

Aztán visszakanyarodunk a gyerekkorához.      

– Nekem nagyon szép gyerekkorom volt. A faluban mindenféle rendezvényen részt vettünk, színház, énekkar, versenyek. Édesanyám a nővéremet és engem nagyon szépen járatott. Ruhákat varratott, sőt hozatott nekünk Pestről, a Corvin áruház katalógusából rendelte. Ő a kereskedelemben dolgozott, de ez azért akkor is azt bizonyítja, hogy nagyon okos, kreatív asszony volt. Sajnos most már nagyon beteg. Édesapám már húsz éve meghalt, ha élne, biztosan építési vállalkozó lenne, mert régen se csak az ácsmunkát vállalta, hanem a teljes tervezést szerette megcsinálni.

Keserédesre sikeredik az emlékezés, amit észrevesz, és azt mondja, sajnos a falu nagyon megváltozott, nincs az a pezsgő élet, ami volt.

 A saját családalapítása már Nyíregyházához kapcsolódik.

– Ide kerültem ösztöndíjasként, és az orvos szállón laktam a sóstói erdő közepén, és itt ismerkedtem meg egy kollégámmal, Olvasztó Zoltánnal, akivel egy év múlva össze is házasodtunk. Sikerült Nyíregyházán maradnunk, a férjem urológus- nefrológus szakorvosnak készült, és ma már az is, én pedig mindenáron a belgyógyászatra vágytam. A „IV. bel”-en töltöttem húsz évet. Nagyon sok tapasztalatot szereztem, nagyon hasznos volt, de nem volt könnyű. Megszületett a két kislányunk, Dóri és Réka, így az ügyeletet nehéz volt egyeztetni. Ma már egyetemisták – és boldogan mutatja a képüket. Dóri közgazdásznak, Réka pszichológusnak készül.

– Miért választotta mégis a háziorvosi praxist?

– Felmértem, hogy az életem hogyan alakulhat, milyen új feladatot tudnék ellátni, és akkor úgy döntöttem, megpróbálom azt a munkát, amivel a legközelebb kerülök a gyógyításhoz. A háziorvos fogalma bennem nem az, aki továbbküldi a beteget, hanem aki felismeri a betegséget, keresi a személyre illő gyógymódot és követi az utógondozást is. Legbelül talán a motivációmban benne volt a nővérem halála is, akinek későn ismerték fel a betegségét…

Ismét az orvos győz az emlékezeten, és azzal folytatja:

– A háziorvos egyszerre nagyon magányos és egy nagy közösség tagja. A diagnózisért a rendelőjében egyedül felelős, és ehhez kell a tapasztalat. Ezért gondolom, hogy a klinikumban töltött két évtized most hasznosul. Másrészt ismerem a kórházi lehetőségeket, jobban tudom segíteni azokat, akiknek ott kell folytatni a gyógyítását. De egyvalami még kimaradt a tanulmányaimból, itt pszichológusnak is kell lenni – és elneveti magát. Itt akkor is komolynak kell maradni, ha azt mondja a valaki: Doktornő a piacra jöttem, gondoltam bejövök.

(Északkeleti Almanach 29. kötet In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2013.)

Szerző: Napkelet Népe  2013.11.29. 07:25

Családorvos, az Érdemes Orvos cím kitüntetettje

Nyírkáta

szszb 29. tk Dr. Nagy István 300.jpgÖt generáció tagjait ismerte és a legtöbbjüket gyógyította dr. Nagy István, nyírkátai családorvos. Élete maga a történelem, amelynek lapjai megörökítik egy orvosdinasztia elkötelezettségét, a betegek és a gyógyítás iránti alázatát, a közösség iránt érzett felelősséget, és a közéleti szerepvállalást. Ritka vendég köztünk az olyan ember, mint Nagy doktor, akivel a község modern rendelőjének pihenőjébe húzódunk beszélgetni. Feltárul előttünk a múlt, megállapítjuk a jelen történéseit és a jövőben ezek várható következményeit. Különleges történelemóra veszi kezdetét, a XIX. századtól a XXI.-ig terjed a Nagy, ráadásul István nevet viselő orvosgenerációjának hétköznapjai. A hagyomány még itt is kötelezte a szereplőit.

Felkapaszkodott a lovaskocsira és büszkén kísérte apját a cseperedő gyermek. Bejárták az akkor még Gebe nevű Nyírkáta, Nyírcsászári, Nyírvasvári, Nyírmeggyes parasztházait és tanyavilágát. Az idősebb Nagy István végtelen türelemmel hallgatta meg a panaszokat és tett meg mindent a betegeiért. Ez a minta is örökre bevésődött a kisfiú lelkébe, és kötelezte el magát a fehérköpenyesek világa iránt. Édesapja és édesanyja, lánynevén Csomai Margit (most 93 éves) büszke lehetett fiára. Még a testvére, Enikő is házi- és foglalkozás-egészségügyi orvos, mi több, Zoltán fia is orvos. Nagy doktor neje Nagyné Tótszegi Anikó népművelés-könyvtár szakot végzett. Gyermekeik továbbvitték az apai álmot: fiuk, István fogorvos Hosszúpályiban, lányuk, Tóthné dr. Nagy Zsuzsa jogász (riportalanyunknak a jogászi és az állatorvosi pálya is tetszett).  Zsuzsáék családjában két gyermek, Fruzsina (12) és Dorina (9) a jövő letéteményesei.

Nagy doktor a Református Kollégiumban, a kisvárdai Bessenyei Gimnáziumban tanult, majd a Debreceni Orvostudományi Egyetemen vette át általános orvosi diplomáját, majd a fog- és szájbetegségek szakorvosa lett, valamint vizsgázott háziorvos. 45 éve ebben a nyírkátai rendelőben fogadja a betegeket, ahol előtte még az édesapja is dolgozott. Szakmáját hivatásszerűen műveli, a kisebb panaszokkal, sérülésekkel, fogászati problémákkal nem küldözi pácienseit szakrendelésre. Amit tud, megoldja ambulánsan. A korábbi évtizedekben még nem ismerték az ügyelet, a készenlét fogalmát, és a nap 24 órájában csengettek a kapuján. Mivel évtizedek óta ismeri a hozzá fordulók családi történetét, tudja, látja, ki milyen körülmények közt él, mi veszélyezteti az egészségét, mire van hajlamosító tényezője, már szinte akkor diagnosztizál, amint megjelenik a beteg az ajtóban. Meggyőződése, hogy a szociális, az anyagi helyzet, a munkanélküliség, a szenvedélybetegségek szedik áldozataikat. A stressz elvégzi a maga dolgát, az alkohol legfeljebb befejezi. A nyugodt hétköznapok, „eseménytelen” életvitel egyelőre vágyálom, épp ezért Nagy doktor rendszeresen tart felvilágosító előadásokat. Az ugyanis látszik, hogy az emberek ma jóval tájékozottabbak orvosi kérdésekben, de az egészségtudatosság még hiányzik. A saját testi, lelki, szociális jólétért érzett felelősség pedig még igen ritka. Kívülről várják a segítséget. De hogy lehet eredményeket elérni, ahol 3 generáció tagjainak egy része pálinkagőzben fogant? Gyors statisztika: a 2 ezer lelkes községben 6-700 roma él. A 30 kismama közül 2 a nem roma, a 80 személyes óvodában 2-3 gyerek nem cigány származású, a 170 fős iskolában szintén ez az arány. Legalább a szegregációt nem kell külön megoldani, az élet elrendezte.

Bár még az ősidők óta gebei romák és a helyi lakosság közt az asszimiláció természetes, kötnek vegyes házasságokat, a beilleszkedés, a közös értékek képviselete egyértelmű. Akik máshonnan települtek a faluba, nehezen értenek szót még a fajtájuk tagjaival is. Gyakori a 12-13 éves lányok körében a szülés, gyarapszik a nagycsalád, halmozódik a szociális hátrány.

Ez a jelenség is tettekre ösztönözte dr. Nagy Istvánt. Az 1989-es rendszerváltás után az első szabadon választott parlamentben az MDF színeiben országgyűlési képviselő, és az Országos Választmány tagja is volt. Együtt dolgozott az MDF-t szervező, ismert politikusokkal. Dr. Takács Péter történésszel közös javaslatot fogalmaztak meg az adótörvényeknél: a harmadik gyermek még kapjon családi pótlékot, de a megélhetési gyerekszülésnek vessenek gátat. A képviselők leszavazták, ám a sors fintora, hogy Nagy doktor ezzel a témával megelőzte a saját korát, lásd a fenti statisztika adatait.

A helyi közéletben több mint két évtizede élvezi az itt élők bizalmát, a szociális, egészségügyi, pénzügyi bizottságban is tevékenykedik.

Kimagasló szakmai és közéleti munkája elismeréseként megkapta az akkori szakminisztertől, Csehák Judittól az Érdemes Orvos kitüntetést. Ha valaki érdemes egy ilyen elismerésre, akkor dr. Nagy István az. Közel a 70 éves korhoz, ma is aktív gyógyító, az élete nyitott könyv családja és a helybeli generációk számára.

(Északkeleti Almanach 29. kötet In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2013.)    

Szerző: Napkelet Népe  2013.11.28. 07:25

Üzletember, mecénás

Budapest

szszb 29. tk Demjan Sándor.300.jpgDemján Sándor üzleti tevékenységéhez hasonlóan széles és színes képet mutat társadalmi segítő és támogató programja. Markáns változás a rendszerváltást követően jelentkezett, amikor a társadalomban bekövetkezett nagymértékű változások eredményeként sokan vesztesek, lecsúszottak lettek. Ebben az időszakban alapvető intézményeket kellett megteremteni, támogatni ahhoz, hogy megerősödjenek és a társadalomban betöltendő rendeltetésszerű funkciójuknak megfelelően tudjanak működni az erre hivatott civil és egyéb segítő szervezetek, önkéntes szerveződések. Így egyszerre kellett támogatni a magyar civil társadalom létrejöttét, megerősödését, meggyökereztetését és fejlesztését szolgáló kezdeményezéseket, valamint az egyre ijesztőbb mértékben növekvő számú rászorultakat. Mindeközben a rendszerváltást közvetlenül követő években, komoly gazdasági-szociális válság körülményei közepette, maga az állam, illetőleg a helyi önkormányzatok és intézményeik is komoly pénzügyi nehézségekkel szembesültek.

Demján Sándort a hazai viszonyok közelebbi megismerése késztette 1994-ben a Demján Sándor Alapítvány megalapítására. Az Alapítvány tevékenysége során megszámlálhatatlanul sok embernek, szervezetnek, csoportnak és támogatásra érdemes, hasznos ügynek nyújtott segítséget a legkülönbözőbb formákban és módon. A vezető magyar üzletembert mindig meg lehetett keresni, és meg is lehetett találni a legváltozatosabb kérésekkel, kérelmekkel. Ahol, és amikor lehetett: mindig segített. Sokszor saját maga találta meg azokat a szerencsétlen sorsú embertársainkat, akik már kérni sem mertek. Az elmúlt években azonban már olyan mennyiségben érkeztek kérelmek és pályázatok, hogy valamilyen formában korlátok közé kellett szorítani a segítő tevékenységet. Demján Sándor úgy gondolta, hogy ezentúl társadalmi támogató programjai fókuszában egyrészről a magyar szellemiség értékeinek megőrzése, a magyar kultúra, tudomány, oktatás, sport és művészetek fejlesztése melletti elkötelezettsége folytatódik, míg másrészről az eddigieknél is sokkal nagyobb figyelmet fordít a tehetséges, rászoruló diákok esélyegyenlőségi felzárkóztatásának támogatására.

Demján Sándor 2006. július 4-i bejelentésében arról szólt, hogy többmilliárd forint összegű közcélú felajánlásával hozzá kíván járulni a magyar oktatás fejlesztéséhez, az abban résztvevők esélyegyenlőségének javításához, valamint a gyermekszegénység enyhítéséhez. E bejelentést követően nagyszabású munka indult el a kezdeményezések konkrét tartalommal való feltöltésére. A Demján Sándor Alapítvány támogatási szerződéseket kötött a fenti célok előmozdítása és elérése érdekében. Első átfogó kezdeményezésként az Új Comenius Program került meghirdetésre, amelynek keretében 9 felsőoktatási intézménnyel, köztük a Nyíregyházi Főiskolával kötött Támogatási szerződést nappali tagozatos, szociálisan hátrányos helyzetű fiatalok támogatására. A hat évig tartó programban 12 140 hallgatót összesen 2.260,0 millió Ft szociális támogatásban részesítette az Alapítvány. A Nyíregyházi Főiskolán összesen 870 hallgató részesült 180,0 millió Ft összegű támogatásban (egy hallgató évi 200.000,- forint ösztöndíj támogatást kaphatott a helyi hallgatói önkormányzatok szuverén döntései alapján).

Demján Sándort mindig foglalkoztatta a szegény körülmények között élő gyermekek neveltetésének, főként taníttatásának kérdése. Megítélése szerint a mai gazdasági nehézségek közepette a leszakadás veszélye ezekben a csoportokban még nagyobb, tehát itt még komolyabb erőfeszítésekre van szükség az esélyegyenlőség lehetőségének megteremtése érdekében. Ennek figyelembe vételével került sor 2007. évben az Alapítvány és az Értetek Karitatív Egyesület közötti támogatási szerződés aláírására, amely 2008. januárjától lehetőséget nyújt a nyírbátori kistérség 26 településén, valamint a szomszédos öt romániai településen élő hátrányos helyzetű gyermekek részére, hogy pályázhassanak az önkormányzatok által elbírálásra kerülő tanulmányi ösztöndíjakra. A megállapodás szerint a legkülönbözőbb korosztályoknak meghirdetett pályázatok évente kétszáz millió forint összegben biztosítanak ösztöndíjat, a hat esztendő alatt ez egymilliárd forint összegű elkötelezettséget jelentett az adományozó részéről. Ezáltal összesen közel 12.000 óvodás, általános- és középiskolás részesült különböző formában a támogatásból. A kezdeményezés sikerén felbuzdulva a Demján Sándor Alapítvány 2007. szeptemberében az ország egy másik halmozottan hátrányos kistérségében, az encsi kistérségben is elindította ezt a támogatási programot.

A nyírbátori kistérségben a program 2013. december 31-ével zárul és 2014. februárban sorra kerül a komplex kiértékelésére, és az eredményeket a média nyilvánossága előtti mutatják be.

  (Északkeleti Almanach 29. kötet In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2013.) 

Szerző: Napkelet Népe  2013.11.27. 08:55

Szemelvények Szilvási Csaba Szatmári helynevek igézetében című művéből

 

Kisnamény.jpgA nyíregyházi Vasvári Pál Gimná­ziumban, ahol tanultunk, Kisnaményból jött osztálytársam, Fórizs Berci, alias „Börci”, avagy „Börcsök”, szülőfaluja „himnuszá­val”, maga költötte és megzenésí­tette „ódájával” szórakoztatott ben­nünket. A „mű” szövege és a helységnevet markáns szinkópák­kal kiemelő dallama olyan fülbe­mászó volt, hogy két-háromszori meghallgatása után már mindannyian fújtuk. Ma is pontosan emlékszem rá. A „kerek naményremek” így hangzott: „Namienyi srácok vagyunk. Melóuzni nem akarunk. Melóuztunk eleget, fizettek keveset. Namienyi srácok vagyunk. Namienyi srácok vagyunk. Melóuzni nem akarunk. Börcsök a vezérünk, senkitül nem fielünk. Namienyi srácok vagyunk. Namieny a szülőühazánk. Ott nevelt a jóu anyánk. Aki azt megbántya, kés jár a gyomrába. Namienyi srácok vagyunk.”

Kisnamény nevét 1332-ben Nomen, 1387-ben Kysnómeny, 1418-ban Kysnamen, 1462-ben Namen alakban írták (Borovszky 98. l.).A település kis eleme „két legyet üt egy csapásra”: egyrészt a méretét érzékelteti, más­részt a helységnek a nem különösebben messze lévő Vásárosnaménytól való megkülönböztetésére szolgál. Az összetett szó utótagjára több magyarázat is van. Borovszky Samu (93. l.) az ófelnémet Nama, középfelnémet Name, foglalás szó származé­kának tartja. Kiss Lajos is (FNESZ. 343. l.) egy − általa meg nem neve­zett − német eredetű személynévből igyekszik származtatni. Mindkét − egy tőből fakadó − feltételezés gyengéje, hogy azon a környéken, ahol a község található, sohasem volt olyan számottevő létszámú német lakosság, amely „elnevezőként” számításba jöhetne. Nem bizonyítható az sem, hogy a helységnév a szerb-horvát Nomenica, Nomina vagy a szlovén Nomenj Soteska nevekkel kapcsolatban lenne. Ezért inkább maradjunk a „legautentikusabb személy”, a lokálpatrióta „Börcsök” véleménye mellett. Egykori „osztályos társam” szerint a község − nomen est omen, pontosabban „namény eszt omény” − onnan kapta a nevét, hogy amikor II. Rákóczi Ferenc Tiszabecsről errefelé vonult sere­gével, Kis nevű vezérét előreküldte ezekkel a szavakkal: „Kis, na, menj!”

Kisnamény fő utcája a Nagy utca. Ennek nyugati része a Nagyvég, a keleti a Kisvég. A Nagyvégen állt a Nagyvégesi-, a Temető-kert mellett pedig a Temető-kút. Mind a kettőnek az állványa egy kétágú faoszlop volt, amelynek tengelyén kétkarú emelő, az ún. gém forgott. A gém rövidebb „szárnyáról” a kölönc, a hosszabbikról a kútostor csüngött alá. Utóbbira erősítették a hangarékot, a vödör felakasztására szolgáló, kulccsal zárható hor­got. A kút káváját vagy kerítését errefelé − Naményban is − gárdnak vagy gárdolatnak, a kútüreg régebben üreges, nagy szálfából, a fabelső kivájásával keletkezett falát pedig bodonynak nevezték. A Nagy utca közepén van a Piac tér, ahol régen az „adok-veszek” bonyo­lódott, s ahol a naményi piaci legyek döngtek, röpködtek. Félhold formá­jával szinte már a török időket idézi a település másik régi utcája, a Kis utca. Az eredetileg csak fél tucat ház alkotta Hatház utcát 1920-ban nyitot­ták. A „kis-utca-trió” harmadik tagja a Császló sikátor. Folytatása a szom­szédos településre vezet. A Domahidi-kert a falu földbirtokos családjáé volt, ide temették a família elhunyt tagjait is.

Nagy vize nincsen Kisnaménynak. De kicsikből akad bőven. A falu határában folyik a Sár-csatorna naményi szakasza, a Közzé- vagy Közép­patak. Egy korábban fa-, később betonátjáró, a Közzé-patak hídja vezet át rajta Csaholc felé. Az Almafasor-ösvény csatorna a hajdan megannyi „tudás- és halhatatlanságfával” övezett Almás fa-sorja, Almafa-sorja, Almafa-ösvény vagy egyszerűen Ösvény néven emlegetett mezőrész vizét „vizeti” le. Míg fel nem szántották, az Ösvénnyel párhuzamosan futott, mintha versenyezni akart volna vele, az Almafa-sor útja nevű, nála valamivel szé­lesebb földút is.

Ha „Almicsa” patak van, akkor lennie kell Körticsének is. Van is. A minden bizonnyal a körte színére emlékeztető, sárgás talaja alapján elne­vezett, vele azonos nevű határrész vizét szállítja. A Körtvélyes ellenben nem patak, hanem dűlő. Valaha − tán még a „vac-korban” − tele volt vac­korfákkal. A Szer-csatorna vagy Asszu-szer − kicsit szlengesen ejtett változatában Szaszer, ahogy a Bákány is, egy csatornázott árok, amely korábban termé­szetes vízfolyás volt. Az aszó alakváltozatban is előforduló asszu száraz völgyet, időszakos vízfolyást jelentett (FNESZ 65. l.). A hajdan sebes vizű patak, a Majt, amely már Maksainál is előfordul (183. l. Majthpathaka), onnan kap­hatta a feltehetőleg a szomszédos Majtis helységnév tövét is képező nevét (ésszerű magyarázat híján az ember kénytelen tréfára venni a dolgot), hogy amikor megkérdezték tőle, mikor hagyja már abba a fecsegést, azt csobogta, hogy „Majt ha fagy”.

Csupa zene, csupa muzsika a nyáron, hajdan minden bizonnyal nádból, kákából és gyékényből szőtt „báli ruhát öltött”, a sássusogás hangzású Salyiga-hátat átszelő Bál-patak és az orosz barabán, azaz dob pergését idéző Balabáné-patakja neve. A balaban szó szerb-horvát nyelven bölöm­bikát, dobosgémet jelent. Előzménye a nagy, hatalmas, nagy dob jelentésű ozmán balaban. Hogy ki volt az a Balaba, és ki volt a neje, azt senki sem tudja már „nagydobra verni”, és nem született róla „kisnaményi ballada” sem. Lettországban él egy 1988. május elsején, Rigában született, Maria Balaba nevű műkorcsolyázó. Hazájában ő volt a 2004-2005-ös korcso­lyaszezon országos bajnoka. Uj-Kaledóniában pedig − csak nem egy a Balabáné-patakja mellől „messze tántorgott” naményi alapította? − van egy Balaba nevű helység.

A kisnaményi Belső-lapos-csatorna a Kis-lapos, Második-Kaszáló-forduló vagy Belső-lapos nevű mezőrész vizét vezeti le. Mivel a dűlő távolabb van a falutól, mint a Lapos, nem tudni, mihez viszonyítva látták el a belső elemmel.

A már Maksai által is említett Bogár-patakja (183. l. Bogarpathaka) a naményiak szerint onnan kapta a nevét, hogy hajdan rengeteg csibor, vízi­pók, nadály és mindenféle apró, „úszó-kaszáló” élőlény „úszkálndozott”, fickándozott benne. A Füzes-szer-csatorna Gacsály felől hozza a vizet, és a falu határában torkollik a Tapolnokba. A Kecske-patak, amelynek a partján valaha kecskenyáj legelészett, már csak egy kis mocsaracskában él tovább. A Határ-árok a túrricsei, kisnaményi és csaholci „impérium” találkozásánál lévő, egy magaslattal, az ún, Határ-dombbal is ékeskedő Hármas-határnál − társadalmi különbséget is meghatározva − egykor a gróf birtokát választotta el a kisgazdákétól.

A Király-bákány egy tó volt, de már csak a híre van meg, akárcsak az Irtovány vagy Irottvány dűlőnek, amelynek az emléke az azonos nevű vízelvezető árok elnevezésében maradt fenn. A Szék alja és a Székos Szomoga oldal kisnaményi határnevekben is az egy Déstől délre fekvő helység nevét képező, és a Bátaszék, Borszék, Bükkszék településnevek­ben is benne lévő, esőtlen nyarakon kiszáradó tó jelentésű szik, szék szó van benne (Csüry 601), amelynek egykor − a nyíl, a zsír vagy a derék, korábban derik (ezért derekam és nem derekem) szavakban is benne lévő − veláris i-je a szót mély hangrendűvé tette. Ennek bizonyítéka a nyelv­történeti szempontból nagyon értékes Székos formában megfigyelhető, ma már szabálytalannak tűnő illeszkedési mód. (A szék szó nagyszüleim nyelvében a tojás sárgáját, illetve a benne lévő csírát is jelentette.) A számomra sokáig eretnek, pontosabban „eretnak” derekam formára − közös dunaújvárosi, nyelvjárásgyűjtő kirándulásunk alkalmával − Jakab László tanár úr adta az engem „megbékítő”, megnyugtató, nem „derekes”, hanem „derekas” magyarázatot. Elmondta, hogy a derék egykor derik volt, s a szó a második, eredetileg mély magánhangzója miatt kapja a látszólag „elvetemült” toldalékot.

A Székos-Szomoga-oldalban szereplő szomoga szó, amelynek töve − merész elképzelés? − talán még a Szamos folyó nevében is benne lehet, Túrricsén Szamoga-szél és Hosszú-Szamoga, Vámosorosziban és Mándon Szomoga, Tiszakóródon Szomoga-hát, Kispaládon Szomoga-kis-láz alak­ban fordul elő, és errefelé vízfolyást jelent. Az egykori Bereg megye Csépánfölde településének határában is folyt egy Szomoga, az Ugocsa megyei Csepe mellett pedig egy Szamoga nevű patak.

A nyíregyházi állami levéltár 1828-as összeírásában Csaholcról a követ­kezőket írják: „Határjain keresztül foly a’ Túr folyó vize, a Szamoga, a Bogát pataka és több, számtalan patakonn a Szamosnak, Tiszának és Túrnak kiáradásai annyira elöntik néha ezenn helységet, és annak hatá­rát, hogy itt a templomon kívül sem az Helységben, sem a’ mezejében egy talpalattnyi föld se marad szárazonn.” Megvan tehát a környéken több alakban megjelenő, eredetileg egy konkrét patakot jelentő vízfolyás, és a Borovszkynál 48. l.) és Kálnásinál (41. l.) Bogár-patak és Bogár-patakja néven szereplő „testvére”. Én a Nyír­bogát helynévben is benne lévő Bogát szó elsődlegességében hiszek, a Bogár minden bizonnyal már egyfajta „félrehallás” alapján történő „megmagyarosítás” eredménye lehet. A szláv bogát, amelyben a bog, isten szó is benne van, (istenáldotta) dúst, gazdagot jelent, és arra enged következ­tetni, hogy az egykori, később elmocsarasodott patak eredetileg valószí­nűleg bővizű lehetett.

A Pünkösd töltése elnevezés onnan származik, hogy hajdan a falubeliek a szentlélek kitöltésének ünnepén rohantak gátat emelni a kiáradó Sza­mos útjába. „Karácsonba kalácsot, husvietba hust, pünközsbe csak kenye­ret, aszt is csak uty, ha lehet” − mondták, versbe szedve a naményiak, érzékeltetve, hogy a húsvéti nagy „dáridó” után általában nemcsak a füs­tölt sonka fogy el, hanem, a lisztes bödönök tartalma is jelentősen meg­csappan.
A kocsiszín, villamoskocsi-szín jelentésű remiz szót magában hordozó − hogy kerül a csizma az asztalra, a „villanyos” pedig Kisnaményba? −- Remizer egykor védett terület volt, a nyulak itt bújtak el a ragadozók elől. Ha „kocsidepó” nincs is, van a határban Tégla-szín, ami nem téglavöröset jelent. Az errefelé „szien”-nek ejtett szó (nagyapámék hátsó udvarán is volt „fásszien”) egy elöl nyitott épület neve volt, amelyben − ez esetben −  a nyerstéglát készítették és tárolták. A szín már nincs meg, de a határ­rész még őrzi a nevét. Egy nyárfákkal beültetett terület, a Kolerás-temető mélyében az 1831-es járvány, a „fekete halál” áldozatai nyugszanak.

Kikinda egy délszláv város is a Bánságban. A magyar kökény növény­névből keletkezett, amely a szerb-horvátban kikinda hangalalakot vett fel, s ebben a formájában került vissza nyelvünkbe. A számtalan magyar népdalban − női szemszínként is − előforduló bogyós növény kikiricsként rikító, „kikiáltó”, madárdalos, szláv nevének hangalakja, amely ráadásul a kúszónövényre jellemző „indá”-ra végződik, „kökényetesen” harmoni­zál a jelentésével. Növényekről nevezték el a naményi határban a Törzsököst, a Nyáraskát, a Nyárfást, a Szilfást, a Szilfás sűrűjét, a Kerek-rekettyét, a Füzeskét, a Füzes-szert, a Mogyorós cseréjét, a Kenderföldet, a Nefelejcset, az Eprest, az Epres-kertet, a Tök-osztályt és a Gyűrűst is. Ahogy Túrricsénél már jelez­tem, utóbbinak a neve − bár a falubeliek a gyűrűfűzzel hozzák kapcsolatba − mint a Zala megyei Gyűrűs helységé is, az FNESZ szerint (257. l.) a juhar vagy somcserje, vörösgyűrűsom jelentésű gyűrű növénynév s képzős származéka. A Csumiz-osztály a zöldtakarmányként és szénaként egyaránt hasznosítható óriásmuhar másik nevéből származik.

A Méhkelence nevű határrészen − az öregek még emlékeznek rá − egykor egy Koncz Pál nevű kisnaményi lakos négyzet alaprajzú, paticsból épí­tett, ajtóval ellátott kelencéje, zárt körméhese, méhkertje állt, amelyet az 1950-es években bontottak le. „A belsejiebe póucok vóutak körbe, ezeken állottak a faköpük, meg a gyiekeieny-, szalma-, meg vesszőükasok. E be is vóut fedve, mékpedig zsindejjee. Még ety kis udvar is vóut a belsejiebe” − mesélte az öreg Fórizs Sándor. Maga a szó, amelyet én benne érzek a fehérgyarmati Gelenczey család nevében is, érzésem szerint szláv ere­detű lehet. Állatokról nevezték el a Baglyos, a Farkasverem, a Fecskefészek, az Esztergőt és a Cikó vára határrészeket is.

Én az Esztergőben és a Cikóban a gólya két régi magyar nevét, az eszterágat és a környéken cikóként is ismert cakót érzem. A cikó családi névként, ha Kisnaményban nem is, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Nyíri helységben − ahol a polgármestert Czikó Lászlónénak hívják − elő­fordul. Arany János Czakó sírján címmel − ebben a versében nem A rab gólya című művének a „telek lábjában” álldogáló árva madaráról szól − verset írt, és nekem is volt egy Czakó Anita nevű, tarpai tanítványom. A fehér gólya latin neve ciconia, ciconia, a feketéé ciconia nigra. Egy­értelmű, hogy a ciconiából „magyarították” a cikó, majd a cakó szót. A „gyerekhozó” madár nemcsak Kisnaményt, hanem a szomszédos Darnót is előszeretettel látogatta. Ezt bizonyítja a darnói, vagy ahogy itt mond­ják, „darnaji” határban lévő Esztera- vagy Eszterák-fészek és a Gólya-rekesz nevű dűlő. Utóbbi, idős Balogh Endre szerint, „arrú kapta a neviet, hogy vóut benne ety naty fa, amin ety fekete gója lakott. A hoszta a faluba a cigánpurdékat”.

A Nagy Pál örményének egy része patak volt, kenderáztatóval, a másik pedig szántó, kaszáló. A dűlőnévben a birtokos egy személy, a birtok pedig a patakban forgó örmény, azaz örvény. Mosolyra fakasztó egybe­esés, hogy egy bizonyos Nagy Pál Az „örmény kérdés” és a magyarországi örmények a XIX. század végén és a XX. század elején címmel írt a szegedi József Attila Tudományegyetemen szakdolgozatot.

Kisnaményban kaptam „helynévgyűjteményem” egyik legértékesebb darabját, a Szamosháti szótárban (II. k. 43. l.) Lovalja néven szereplő, a kisnaményiak által azonban a Loh alja, vagy Vár loha néven ismert, egy­kor a rozsályi uradalmi várhoz tartozott szántó és kaszáló nevét. Mivel a réten hajdan a várbeliek páratlanujjú patásai legelésztek, szinte teljesen biztosra vettem, hogy a loh a ló szó lov tövénél is régebbi, ősi alak, amely az immár „közönséges”, azaz köznyelvi levegő és lehel, liheg - Szatmárban (Csüry II. k. 21. l.) „liehog”! − a direkt-termő szőlőfajta noha és nova „alternatív neveiben”, a bedugul jelentésű tájnyelvi tuhad, tuvad igékben és a reuma népies rehoma és revoma formáiban is felismerhető h—v „átcsapást” mutatja, ami nemcsak Szatmárban, hanem a Dunántú­lon, Baranya megyében is előfordul. Pesti János Alsómocsoládi tájszótárá­ban (Alsómocsolád, 2008.) a sövény szó sühény, a sváb pedig sóháb formá­ban is szerepel.

Mikor ebbe a lov-loh-elképzelésbe már végleg belelovaltam, ponto­sabban „belelohaltam” magam, egyszerre, teljesen „oldalról”, kaptam egy impulzust, ami alaposan lelohasztotta korábbi lelkesedésemet, és korábbi álláspontom revideálására kényszerített.

Németországban jártamban-keltemben ugyanis felkeltette a figyel­memet, hogy csaknem mindegyik városban van egy „Im Loh” vagy egy „Auf dem Loh” nevű utca. Sonnenbergben, ahol 2004-ben egy kísérleti politecnhikai iskolában előbb a fotós majd az asztalos „fakultáson” tanultam, tanítottam és fog­lalatoskodtam, ezzel kapcsolatban megkérdeztem egy német kollégát, aki elmondta, hogy a Loh szó a tímár szakmával kapcsolatos, és nőnemű, Lohe formában az oldott tölgyfakéreg alapanyagú cserzőfolyadékot jelenti. De egyes német vidékeken − mondta − a szó magát az erdőt jelenti, sőt az is lehet, hogy az erdőégetések emlékét idézi. Innen már csak egy lépést kellett tennem, és Halász Előd Deutsch— Ungarisches Wörterbuch-ja, német-magyar szótára segítségével elértem a két földrajzinév-homonimáig, a hím- és semlegesnemű alakban egyaránt létező, mocsaras rét jelentésű „Loh I.”-ig és az erdőt, cserjés bozótot jelentő „Loh II”-ig. Az „Endlösung”-ig, a végső megoldásig az Etimológiák, szó­elemzések a Czuczor-Fogarasi szótárból című kiadvány segítségével jutot­tam el, amely német kollégám elképzeléseit tökéletesen igazolja.

„A „LOH - írja a könyv (429. l.) − elavult vagy elvont gyöke 1) Lohad, lohaszt,2) lohog, lohol származékoknak. Ezeknek jelentése nyomán indulva, úgy találjuk, hogy a loh 1-ső értelemben am. le s azon lo gyök­elemű szókkal áll rokonságban , amelyek aláfelé hajlást, mélyedést, süp­pedést, lelógást jelentenek, mint: lom, lomha, lomb, lomp, lompos; minél fogva loh ezen értelemben am. lapulás, lappadás, alászállás, lenyomulás. Egyezik vele a német Loh, midőn ingoványt, süppedékes, mocsáros helyet jelent, és midőn am. tímárok cserféle csávája, mellyel a bőröket puhítják. Ellenben a 2-ik t.i. lohog és lohol igék jelentésében am. el, és hangutánzónak tekinthető. Midőn a német Loh, Lohe, lohen lángolást jelent, rokon vele a magyar lob, lobog. A fenn kitett jelentéseknél fogva a loh am. alászállás, lenyomulás és haladás.”

Két út van előttem, melyiken induljak?” − teszi fel a kérdést a „kétszeretős” szerető a népdalban. „Felüti néha fejét a lovam, és megkérdi, míg szép feje kigyúl: Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?” − írja Ady A ló kérdez című versében. Az én lohom is kérdez, mint Adyé, de utat is mutat. Nem is egyet vagy kettőt, hanem egyszerre hármat is. Az eredeti lovas-lohost, az erdős-bozó­tost és a mocsaras-ingoványost. A két utóbbi a tudományos, a biztos. Az első, a magam választotta, az „ingoványos”. De a rajta loholó, lobogó, lán­goló, kigyúlt, szép táltosló-fejet formázó lidérc mégis arra csábít, hogy az elsőn maradjak. Számomra a loh a lidérc, a fényforrás. Érvényes rá, amit Szabó Lőrinc a költői delejességben tündöklő szavakról ír: „Olyan fényburok veszi őket körül, mintha meteorok volnának , vagy nyargaló lámpák a képzelet sötét zürzavarában... A szó ilyenkor már nem is közönséges szó..., nem az értelmi tartalma fontos, hanem képzelt, érthetetlen járulékai, izzása, pil­lanatnyi telítettsége, színe és rajzának vonalai.” (Szabó Lőrinc. A költészet dicsérete, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1967. 414. l.)

(Szerkesztette: M. Szlávik Tünde)

Szerző: Napkelet Népe  2013.11.26. 18:08