Írta: Kulcsár Attila

 

Christine Peursum másolata.jpgVárosunk szaunája, a „Csodatévő” afféle zarándokhely. Minden öntéskor tömve van. A sok elhízott, túlsúlyos ember bepréselődik, mint a heringek a konzervdobozba, és izzadva, csöpögve élvezi a száraz gőz és az illó olajok bódító illatát, titokban azt remélve, hogy AZ a csoda megismétlődik.

Az pedig úgy történt egykoron − az évszámra már a legidősebbek sem emlékeznek, és adataik is ellentmondásosak −, hogy azon az estén, hét órakor az utolsó öntésre hívott a szokásos csengő. A jelre bevonult a törzsközönség, a szűk kabinban 45 év körül volt az átlagos életkor és 105 kilogramm a testsúlyok átlaga. Ebben benne voltak az aranyláncok az üzletemberek nyakán, a vaskos karperecek és persze a szokásos szütyők a görögdinnyéken, a melltartók és ágyékkötők, amelyek a melle húsát és a felsálokat takarják eme hentesüzletben.

Azzal kezdődött, hogy nem akadt senki, aki a favödörből a fakanállal a vizet locsolni akarta volna. Kénytelen-kelletlen felállt egy ismeretlen kopasz úr, hogy megpróbálhatja, bár még sohase csinálta. Rögtön kiderült, hogy a fakanál csuklóban folytatódik, fakezű az illető. De legalább csinálta. Amikor már mindenkinek leégett a hátáról a bőr, egy szaunázó megkérdezte: nincsen valakinél valamilyen szer? Levendula, fenyő, citrom, menta vagy akármilyen kínai illatosító olaj, amitől a légutak kitisztulnak, a bőr hűsítő balzsamot kap és a gyöngyöző test bepácolódik. Persze nem volt.

– Van itt egy üveg – fedezett fel az egyik egy fiolát a legfelső polcon. – Próbáljuk ki, ha nincs más .

Az alsó sorban a doktor úr vállalta, hogy az üveg tartalmát belecsöpögteti a kanálba, és segédkezik a szertartásban, mint nagymisén a ministráns. Attól kezdve megváltozott a légkör − mint amikor a közgyűléseken a fizetésemelésről kezdenek beszélni.

Az ismeretlen szer, amit a gazdája ottfelejthetett, különleges illatot árasztott. Orchidea, mondta az egyik kizárásos alapon, de nem az volt. A hatása sem volt mindennapi. Egyszerre mindenki valósággal elbódult. A szorosan összepréselődött alakok elhomályosuló tekintettel meredtek előre. Ilyen állapot lehet a kábítószeres lebegés, amikor élvezői feldobják magukat. A fakanalas is ösztönös mozdulattal lapátolta a vizet. Utólag semmire sem emlékezett. No de az izzadás, az volt ám a legcsodálatosabb. A bennlevőkről patakzott a víz, ömlött a jótékony verejték. Nem lehet tudni, meddig voltak benn így. Arra riadt fel a társaság, hogy egy idétlen kölyök benyitott, és megtört a varázslat.

– Hát akkor csobbanjunk! – adta ki a jelszót valaki, és valamennyien kiszédültek a hideg vizes medencéhez, zuhanyokhoz.

És ekkor lett némi botrány. A pohos főkönyvelőről a zuhany levitte a fürdőgatyáját. A szép Kaszásné pedig, amikor kikászálódott a medencéből, észre sem vette, hogy anyaszült meztelen ért partot, a melltartója és fürdőnadrágja egyszerűen lecsúszott róla. A férfiak meglepetten bámultak rá. Még a legidősebbek sem emlékeztek arra, hogy mikor láthatták ilyen csinosnak. Talán süldő lány korában. 15-20 kilóval látszott kevesebbnek. De ugyanezt konstatálták a többiek is magukon. Az egyiknek a pecsétgyűrűjét vitte el a víz a lefolyóba, a másiknak a karóráját kellett kihalászni. Mindenkin úgy állt a korábban feszülő fürdőruha, mint tehénen a gatya, lötyögve, tíz számmal nagyobban. Egyszerűen „kifogytak” belőle. Az óriás méretű melltartókban most aprócska, de feszes cicik lapultak, a férfiak sörpocakja alatt libegő fürdőgatyákat fél kézzel tartani kellett, hogy le ne csússzon. A méla szerszámok kíváncsi feje kikandikált a szárain.

– Uraim, csoda történt! – örvendezett egy daliássá vált fickó. – Megint a versenysúlyomnál vagyok.

– Hol van az a szer? – kapcsolt egy másik, és berohant a szauna fülkébe, de hamar kiderült, hogy nem maradt belőle egy csepp se.

Akkorra a fürdőigazgatóság és az úszómester is odaért, kisebbfajta csődület támadt. Mindenki boldog volt, sokan beosontak a kihűlő szaunába, hátha folytatódik a csoda, de nem történt semmi, hacsak az nem, hogy az élelmesebbek találtak még néhány elhagyott bokaláncot, klipszet, karikagyűrűt, szárnyas betétet.

A boldog fürdőzők, akikkel a csoda megtörtént, a büfében pezsgőt rendeltek, és rövid ünneplés után hazakészülődtek, hogy otthon is kipróbálják magukat, megdöbbentsék családjukat is.

A csoda híre hamar elterjedt az egész városban, sőt még azon túl. Azóta messze földről zarándokolnak hozzánk a kövérek külországokból is. Talán megismétlődik még egyszer. Próbálkoznak mindenféle szerrel, hátha eltalálják a csodatevő olaj titkát. Eddig hiába.

Eddig volt, nem mese. A történet hitelességét a fürdő előcsarnokába kiállított relikviák mai tanúsítják. Aki nem hiszi, nézze meg: van ott két méter hosszú derékszíj, méteres bikini, vitorlányi fecskegatya, „kifogyott” sérvkötő, gatya, pantalló, sőt elhagyott szeretők fényképe. Akik csak a kövéreket szerették, vagy csak kövéren szerettek...

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! Olvassa el a szerző további műveit is:

 Hétköznapi fülkeforradalom  *  Kutyavilág   *  Prózai sonkák   A tablókép szerelmese    *  Időrablók kerüljenek! 

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.16. 19:10

Az Erkel Ferenc Művelődési Ház és Könyvtár igazgatója

Demecser

szszb 30 zsl Fábián Magdolna.jpgSzemélyisége csupa finomság, jóság, szerénységgel párosuló intelligenciája, széles látóköre hatást gyakorol a vele kapcsolatba lépő emberre. Sokfajta ismeretből, bölcsességből táplálkozó tapasztalat birtokosa. Életének fiatalkori szakasza, a nemzeti hovatartozás, több vonatkozást is felidéz; egyrészt a Trianon előtti magyar történelmet, a szétszakított családi-rokoni kötelékeket, másrészt egy közös, a finnugor nyelvcsaládkutatás alakította személyes sorsfordulást. Ez utóbbi a párválasztást jelentette számára, az előbbi a szülőföldi gyökereket.

Kárpátalján, a magyar – ukrán – szlovák hármas határ melletti 900 lakosú magyarlakta Tiszasalamonban született, itt élte gyermekkorát. Csapon, a Magyar Tannyelvű Középiskolában tett érettségi után az Ungvári Állami Egyetemen tanult tovább magyar nyelv és irodalom, filológia szakon, itt szerzett diplomát a 70-es évek elején. Az egyetemen ismerkedett meg Ivaskin Anatolij mordvin-erzja nemzetiségű, szintén magyar filológia szakos hallgatóval, akit cserediákként azzal a szándékkal küldtek a Mordvin Autonóm Köztársaságból Ungvárra tanulni, hogy hazatérte után a főváros, Szaranszk egyetemén létrehoznak egy finnugor tanszéket, ahol számítanak rá. De a kibontakozó szerelem erősebb volt, még az egyetemi évek alatt összeházasodtak, így Kárpátalján maradt. Magdika a szülőfalujában, az általános iskolában tanított magyart, férje a Csapi Vámhivatal vámtisztje lett, de mellette óraadó tanárként az Ungvári Egyetem magyar tanszékén mordvin nyelvet tanított. Két fiúgyermekük, Attila és György Mihály még Kárpátalján születtek.

A magyarországi, miskolci rokonokhoz gyakran jártak vendégségbe. Attila fiúk már Budapesten az ELTE magyar szakán tanult, amikor 1992-ben eldöntötték, hogy átköltöznek; előbb csak a gyerekkel hárman, s a kisebbik fiú már Demecserben kezdte az általános iskolát, ma már diplomás.  Férje két évvel később követte a családot, s Záhonyban a vámhivatalnál helyezkedett el.

Magdika az általános iskolában tanított 8 évig, majd a könyvtár - művelődési házba hívták az akkor megüresedő vezető állásba. Örömmel elvállalta, a szakirányú ismeretek megszerzése érdekében könyvtárosi szakképzettséget, az ELTE-n kulturális menedzser-képesítést szerzett. Bár nagyon szerette és szereti a tanítást, de a könyvek világa, a kulturális élet nyüzsgése, az emberekkel való foglalkozás, mint gyerekkori vágya is motiválta. Kedvenc költőjét, József Attilát idézi: „én egész népemet fogom nem középiskolás fokon taní-tani!”Ez a hite életformává vált.

Az intézmény a kisváros kulturális, közösségi, de társadalmi életének is meghatározója. Olyan kontextusba szervezi, irányítja a különböző feladatokat, melyben a könyvtári, közművelődési, pedagógiai funkciók egymást erősítő elemekké válnak. Szakszerű könyvtári szolgáltatás és gyarapítás – pl. a költségvetésen felüli, a Márai program pályázatán nyert 1,25 millió Ft könyvbeszerzés – révén színvonalas ellátást biztosít. 2003-ban Az Év Könyvtára díjat érdemelték ki munkatársaival. Európai uniós forrásokból, egyéb pályázatokból (eddig 11) jutott könyvtár- és eszközfejlesztésre, tanfolyamokra, formális és nem formális képzésekre, rendezvényekre, nyári olvasótáborokra, de segítették egy helyi fiatal roma költő kötetének kiadását is. A színházi programok (évi 5-6) már hagyományt teremtettek; Budapestről, Miskolcról, Kassáról, Szabadkáról stb., ill. a megyéből fogadják a társulatokat, és az ország minden tájáról a gyermekszínházakat. A művelődési ház gazdája a sokféle civil szerveződésnek (népdal-, kézimunka-, tánc- és méhészkör, nyugdíjasklub), itt tartja próbáit a városi fúvószenekar.

A helyi hagyományőrzés különösen fontos a városban. Magdika egyik fő szervezője, koordinátora az idén már 10. alkalommal megrendezésre kerülő, nemzetközivé vált híres gasztronómiai eseménynek, a Demecseri Káposztás Napoknak. 1914-16-ig vezetik vissza a káposzta savanyítás hagyományát, mikor is jó ideig az ország hadseregeit innen látták el káposztával.

Nem feledi a gyökereit, figyel a szülőhely Kárpátalja magyarlakta településeire is, iskolák, könyvtárak támogatására rendszeresen pályázik, segíti őket.

Szakmai munkája mellett a közélet bizalmát, tiszteletét is elnyerte, 2010-től önkormányzati képviselő. Jelenleg az ügyrendi, jogi és etikai bizottság elnöke, a korábbi ciklusokban a kulturális bizottság külsős tagja volt. Kedvelik az emberek, ha gyalog megy munkahelyére – ami a lakásától kb. 10 perc – az, neki fél óra, sokan megállítják ügyes-bajos dolgaikkal, vagy csak egy kedves beszélgetésre.

Tervei, vágyai? – Egy új művelődési ház és könyvtár– válaszolja, segíteni a demecserieket, a felzárkóztatást. – És együtt lenni egészségben, örömben szép családjával, a gyerekekkel, a 2 fiú és 3 lányunokával, akik a nagyszülők szeme fényei.

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.15. 08:33

Iskolaigazgató

Tyukod

szszb 30 és Rácz Zsigmond 300.jpgÖregzsiga, Fiamzsiga, Kicsizsiga… Így igazodik el egy anya, ha a férjének, fiának, unokájának azonos a neve. Az igazgató úr édesanyja szeretetteljes leleményességgel tette helyre magában a család Zsigmondjait. A krónikás csak hallgatja a magyarázatot a rokoni viszonyokról Tyukodtól egészen a fővárosig, de annak ellenére feladja, hogy elméjében felrajzolja a családfát.

Maradjunk tehát két gyermeküknél. Annál is inkább, mert lányuk Anita látogatásomkor éppen Macedóniába utazott munkájához kötődően, és hát az nem éppen veszélytelen vidék.  Anita a Budapesti Corvinus Egyetemen végzett. Nemzetközi közigazgatási diplomája van és Budapesten dolgozik az Országgyülés Hivatalában. Ifjú Rácz Zsigmond itt van körünkben, ő az édesapja tantestületében tanár. Éppúgy, mint az édesanyja. A szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán szerzett földrajz-történelem szakos tanári diplomát.

Igazi pedagógusfamília tehát a Rácz család. Olyannyira, hogy Rácz Zsigmondné, leánykori nevén Török Erzsébet (Zsóka) családjában már harmadik generációs tanárként oktatja a gyermekeket. A családfő, Rácz Zsigmond november 27-én lesz hatvan éves, itt született, Tyukodon. A középiskolát Fehérgyarmaton a Petőfi Sándor Közgazdasági Szakközépiskolában végezte.

– A Közlekedési, Távközlési Műszaki Főiskolára jelentkeztem annak idején – mondja a kezdetekről – ma már nem is tudom, miért – teszi hozzá. Mosolyog az akkori sajátmagán. Még alig beszélgettünk, de máris megállapítom, egy ilyen személyről lehetne megmintázni a pozitív lelkületű ember szobrát.  Háza, családtagjainak hangulata, mind-mind ezt sugallják.

A felvételi nem sikerült, foglalható össze a kanyargós régi történet. Mégsem volt elveszett ember, mert a tanyasi kollégium egyik vezetője, Németh Ferenc hívta gyerekfelügyelőnek. Nem csalódtak a fiatalemberben. Rövidesen felvették biológia-földrajz szakra, a nyíregyházi főiskolára, ahol 1980-ban szerzett diplomát.

– Közös út volt – kapcsolódik be a beszélgetésbe a feleség, és megtudhatom, hogy fiúk születésének az időpontja a Sóstói úton közeledett. – Vizsgázni is a babakelengyével mentünk – kacagnak önfeledten. Akkor bizonyára inkább aggódni volt okuk.

Ennek a közös útnak még egy hosszabb külön ága volt. Két év a seregben, az ország másik végében. A századírnok és a szíve választottja között minden nap jött és ment a levél Tyukod és Zalaegerszeg között.

A családalapítás, a pedagógus életpálya kezdete, a karrier kibontakozása ment a maga útján a továbbiakban. A sikereket elismerés koronázta meg 2001-ben, amikor Rácz Zsigmond felkérést kapott az igazgatói poszt betöltésére. Az iskolának ő az első helyben született vezetője. A sors ezzel egy időben ostorcsapásszerű próbára tette. Egy rutin egészségügyi ellenőrzésen kiderült: olyan betegség fenyegeti életét, amely nagyon keveseknek kegyelmez.

– Nagyon szép házasságunk van – zárja le beszélgetésünknek ezt a szomorú emlékeket idéző epizódját. Felesége szemei ma is eltökéltséget sugároznak, amikor felemlíti azokat a küzdelmes napokat, hónapokat. Győztek, nyugtázom magamban. Visszaköltözik a mosoly az arcokra.

– Bennem és a gyógyulásomban is bíztak, akik annak idején kineveztek – mondja Rácz Zsigmond. Precízséget, pontosságot, példamutatást tanultam elődömtől, Juhász Jánosnétól. Még egy évig segített belerázódni az új feladatokba és immár a harmadik ciklusomat töltöm.

Az utóbbi évek komoly feladatokat hoztak az iskolavezetés és a tantestület számára. A központi iskola teljes körű felújítása kapcsán vállalni kellett a ki és beköltözéssel járó kellemetlenségeket és az építkezéssel ránk háruló szervezési feladatokat. Pályázatok útján sikerült felújítani a belső berendezéseket, a tanításhoz szükséges eszközeinket. Négy tanteremhez digitális táblát is vásároltunk, amely nagyban segíti az oktató, nevelő munkánkat. Az új köznevelési törvény, a fenntartóváltás a mindennapok változásai sem engedtek elkényelmesedni bennünket. Az elmúlt évek során az intézményvezetéshez kötődően kellett megszereznem a közoktatás-vezetői szakvizsgát is a BME Gazdaság- és Társadalomtudományi Karán. Nagyon sok többletfeladatot kell megoldanunk nap-mint nap. Ugyancsak pályázati forrásból minden tanévben színvonalas kirándulásokat szervezünk az iskola tanulóinak.

A tyukodi iskola első emberének nem csak a szakmai pályája volt predesztináló tényező a vezetői kinevezésében. Mindig a közösség dolgait szem előtt tartő személyisége volt településének. A régi rendszerben tanácstagként, az újban önkormányzati képviselőként, sőt alpolgármesterként vállalt magára feladatokat. Jelenleg is tagja a képviselőtestületnek, a Pénzügyi Bizottságban is tevékenykedik.

– Egyik nap meghalunk, a másik nap újjászületünk – összegzi, miként dolgozza fel magában a tantestületi munkát, az intézmény hétköznapjait. – A gyerekek, a tanulóifjúság a legfontosabb. A becsületesség, a pontosság, a gyerekszeretet… Az az elvem, hogy szeressük okosan őket. Úgy éljünk, dolgozzunk együtt a kollégákkal, hogy mindig az ő érdekeiket tartsuk szem előtt.

A Rácz családban ez az elv valósággá vált. Felnőtt gyermekeik már saját útjukat járják, de bizonyára boldogan emlékeznek vissza az első Skodájuk érkezésére, amellyel vidáman autózták körül a Balatont, és úgy hajtottak el Bicskére, hogy a zempléni Huták is útba essenek.

– Ma is szeretnek velünk lenni – mondja Zsóka, nem titkolva egy kis elérzékenyülést. Mi ketten, ők a párjukkal, itthon és valahová kirándulva…

– Mint legutóbb Szoboszlón a Rácz fürdőben – veszi át a szót harsány nevetéssel a férj. Töröm is a fejem, miként kerül az Alföldre a neves fővárosi intézmény. Erre a hangos mosolyra már bejön a fia is. Egymás szavába vágva, boldog egyetértésben magyaráz Rácz igazgató úr családja.

– Pénteken is ott voltunk, a turnusváltás napján, teljes létszámban. Aznap délutánig rajtunk kívül senki sem ült a vízben, csak mi, a Ráczok… Ezért neveztük el Rácz fürdőnek.

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.14. 18:48

A Barátság Nyugdíjas Egyesület elnöke

Demecser

szszb 30 zsl Bacskai Ferencné.JPGBarátságosan fogad, olyan természetszerű, látszik, hogy életeleme a közösség, és a felelősség, a család, az emberek, a lakóhely iránt. Sokféle élethelyzetben bizonyított, ez edzette, ez tette, teszi teljessé az életét.

Tősgyökeres demecseri, szülei nehéz sorban, de mindent biztosítva nevelték fel testvéreivel együtt. Marika 1954-ben született, két bátyja és egy húga van. Szeretettel beszél szüleiről, akik tartásra, tisztességre tanították őket. Pályaválasztáskor, a nyíregyházi Kölcsey Ferenc Gimnázium és Szakközépiskola egészségügyi tagozatára helyhiány miatt nem vették fel, de szülei bíztatására az Élelmiszeripari Szakmunkásképző Intézetben mégis továbbtanult, konzervipari szakon végzett. Később Debrecenben, az Élelmiszeripari Szakközépiskolában leérettségizett, majd Nagykőrösön a Konzervipari Technikumban technikusi képesítést is szerzett. Megszerette a szakmát, megismerte e feldolgozóipar több ágazatát.

A Nyíregyházi Konzervgyárban kezdett, végigjárta a ranglétra több fokozatát; először, mint meós dolgozott, majd csoportvezető lett a gyümölcsüzemben, később művezetői beosztást kapott. Sajnos gerincbetegsége miatt 1995-ben itt befejeződött a munkája, de a szakmában nyilvántartották. Aztán megerősödve újra munkába állt, Nyírtasson az Élelmiszeripari Feldolgozó Üzemben ismét művezetőként dolgozott 2005-ig, a gyár időleges bezárásáig. Régi munkatársakat, barátokat említ, akik Nyíregyházáról ingázva csak azért vették Demecser felé az útirányt, hogy Marikát is felvegyék, ui. nem volt közvetlen közlekedés Nyírtass felé. Az üzem bezárása más kényszerhelyzetet is hozott, otthon maradt megbetegedett édesanyját ápolni. A gondozás, törődés mellett közösségbe, emberek közé is vágyott, hiszen életének ez mindig meghatározó része volt. Ekkor kereste meg a művelődési ház igazgatóját, és csatlakozott a Nyugdíjas Egyesülethez.

– Egy nagyon jó közösséget ismertem meg – avat be a civil szervezet életébe. Komoly munkaprogram szerint szervezik működésüket. Örömteli érzés látni az emberek arcán azt a mosolyt, melyet a közösséghez tartozás érzése ad. A napi életben való helytállás segítése mellett hasznos tevékenységük, a célok, erős emberi és helyi társadalmi kötelékeket teremtenek. Beépültek a város kulturális életébe, igen széles palettán tevékenykednek. A tíz éves múltra visszatekintő „Gyöngykoszorú Népdalkör” gyakran kap felkéréseket, sok elismerést érdemeltek ki nemcsak a helyi, de régiós és szakmai berkekben is. Részt vesznek versenyeken, számos arany, ezüst és nívó díjjal büszkélkedhetnek, bejutottak a Vass Lajos Népzenei Verseny Kárpát-medencei Döntőjébe” is, ahol kiemelt nívódíjat kaptak. Kemény munka, próbák vannak ezen eredmények mögött, s elismerés illeti a kórust korábban és jelenleg is vezető helyi énektanárokat.  Az egyesület gazdag ismeretterjesztő programokat is szervez, ezeket nagy érdeklődés kíséri. Kapcsolattartásuk megyei szintre bővült, és ez igazán a Marika vezetésétől kezdődően, 2009-től teljesedett ki. Csatlakoztak az „Életet az éveknek” Nyugdíjasklubok Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Szövetségéhez, részt vesznek a megyei Gála Napokon, de Demecserben is több rendezvénynek adtak otthont a művelődési ház befogadó támogatásával.

A helyi hagyományok elkötelezett őrzője is az egyesület. A város híres, nemzetközivé vált nagy rendezvényén, a Demecseri Káposztás Napokon a helyiek részéről az egyesület tagjai vállalják a vendégek ellátását. Ilyenkor mindkét napon 20-25 kg rizsből, vagy kukoricadarából, 30 kg húsból készül töltött káposzta, egy-egy üstben káposztás csülkös bableves, és minden, ami káposzta, így palacsinta, lapcsánka, fánk. Hagyományőrző - gasztronómiai tevékenységük az „Éjjel-nappal kultúrház” programsorozatba is beépült. Köszönettel említi a polgármestert, a támogató helyi vállalkozókat, akik értékelik, segítik munkájukat.

Marika, nemcsak a civil, hanem az egyházi közéletben is részt vesz, a helyi református egyházközség presbitere. Kapcsolatai, segítő kézsége miatt sokan megkeresik az ügyes-bajos dolgok intézésében.

A közösség szolgálata mellett a család ad igazi feltöltődést. Az 1975-ben kötött házasságukból egy fiú és egy lány született, akik három gyönyörű unokával – Krisztián, Máté és Réka – ajándékozták meg őket. Fia is Demecserben lakik családjával, jelenleg kamionosként dolgozik, de ő is konzervipari szakon szerzett bizonyítványt, felesége, akit szeretettel említ, gyesen van. Lánya matematika-informatika szakon végzett a Debreceni Egyetemen, Derecskén egy szakközépiskola igazgatóhelyettese, férje a tűzoltóságnál dolgozik. Sokszor utazik hozzájuk, mivel elfoglaltak, jelenleg is tanulnak, és örömmel látja el a nagymamai teendőket.

Szeret kertészkedni, kézimunkázni is, s ezek így – a család, a közösség és a szabadidős kedvtelés – teszik teljessé az életét.                                                                                                   

                                                                      

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.14. 07:26


Szemelvények Hajdu Imre Regényes Dél-Borsod című művéből

 

img093.jpgGirincsen mikor jártak? Régen? Soha?

Pedig itt van a szomszédban. Mondom is az egyik útvonalat: Tiszaújváros, Kesznyéten, Kiscsécs, Girincs.

Hogy ott nincs semmi látnivaló? Aki ezt hiszi, téved, aki ezt gondolja... maradjunk annál a szónál, hogy tudatlan.

Mielőtt bebizonyítom, mást kérdezek. Olvasták Mikszáth egyik leghíresebb regé­nyét, a Különös házasság-ot? Aki nem, azt arra biztatom: olvassa el! S menjen el Girincsre! Hogy melyikre szánja rá magát előbb, az részletkérdés.

Aki viszont olvasta Buttler János gróf, Dőry Katalin grófnővel kötött „különös házasságát”, azoknak tudniuk kell, ha mégsem, akkor elárulom, hogy ez az érdekes furcsa frigy itt köttetett Zemplén és Borsod vármegye határán, Girincs községben.

A faluban mai napig állnak, sőt a település legszebb látványosságai a híres eset tárgyi emlékei: a Dőry-kastély és a római katolikus templom. Az előbbit Dőry Fe­renc − a Dőry család talán leghíresebb tagja − az 1730-as években kezdte el építeni, amit később fia, Gábor, majd gróf Almássy József bővíttetett, illetve átépíttetett, s mai formáját a 19. század elejére nyerte el.

A templom alapkövét pedig 1739. augusztus 22-én rakták le, ugyancsak a Dőry-család támogatásával.

A Dőry-család 1757-ben szerzett bárói, 1770-ben pedig grófi címet. Az említett Dőry Ferenc Zemplén vármegye főispánja is volt, s az ő idejében építették meg Sátoraljaújhelyen, Zemplén vármegye ma is álló barokk palotáját. Az ő fia volt Gábor, aki báró Eötvös Katalinnal kötött házasságával tovább gazdagította a család addig sem csekély vagyonát. Dőry Gábor és Eötvös Katalin házasságából 5 lány és 1 fiú gyermek született, közülük a legidősebb gyermek, Katalin vált híressé, azzal, hogy házasságot kötött Buttler Jánossal, illetve, hogy ennek a házasságnak a történe­tét 1900-ban megírta az egyik legnagyobb magyar író, Mikszáth Kálmán. Tette ezt a szájhagyományokra építve, amiből aztán „különös történet” született, ami nem egészen egyezett meg az igazsággal. A Dőry rokonok jogos támadása ellen, már a regénynek a Pesti Hírlapban, folytatásban történő közlésekor Mikszáth úgy védekezett, hogy ő nem történelmet írt, hanem a kort rajzolta meg, s a történetet nem úgy írta meg, ahogyan megtörtént, hanem ahogy megtörténhetett volna.

Girincs község nagyon szép, 1999-ben megjelent monográfiájából, amit szakava­tott történész, levéltáros, az általam nagyon tisztelt Hőgye István írt meg, megtud­hatjuk, hogy más a regény, s egészen más a valóság. Az utóbbi pedig a következő.

Dőry Katalin és Buttler János 1791 végén vagy 1792 farsangján ismerkedett össze Egerben, Katalin anyai nagybátyjáéknál, báró Eötvös Ignácéknál. Az ismeretségből rövid időn belül nagy szerelem lobbant, s a 19 éves ifjú sürgetésére − még a háromszori templomi kihirdetést is elhagyva − 1972 nyarán házasság született.

A Dőry család nyilván szívesen fogadta az ország egyik leggazdagabb, több tíz­ezer holdas örökségének várományosát, Buttler grófot, de ezt a házasságot nem sür­gették, és semmiféle fondorlatot nem alkalmaztak. Ezt misem bizonyítja jobban, mint az eljegyezéskor írt házassági szerződés, a „móringlevél”, amely 1792. május 31-én kelt. Ebben a hitelesített szerződésben Buttler János a következőket írja:

„Én, alább írt Erdő Teleki Gróf Buttler János Isten eő Szent Fölsége vezérlése mel­lett szabad akaratomból és egyenes szívbéli indulatomból viseltetvén, s eljegyezvén magamnak Méltóságos Gróf Jobbaházy Dőry Gábor és Méltóságos Hitves Társa, Báró Eötvös Katalin Asszony, Atyai és Anyai engedelmével örökös hitves Társamnak említett eő Nagyságoknak édes Leányát, Méltóságos Gróf Dőry Katalin kisasszonyt... Móring képpen kötök és assecurálok Méltóságos jövendőbeli hitves Társamnak, Gróf Dőry Katalin kisasszonynak Harminc Ezer Rhénes Forintokat id est 30 000 Rft olly móddal, hogy azon summával az én mostani és jövendőbéli engemet illető és jövőben illethető vagyonombul és jószágombul szabadon disponálhasson... ”

Hőgye Istvántól tudom, hogy a házasságkötésre 1792-ben, a Zemplén megyei Girincsen, a Dőry birtok központjában, a Dőry Ferenc építette római katolikus templomban került sor. A menyasszony 18, és a vőlegény 19 éves volt akkor. Az anyag­könyvi bejegyzés szerint a házasságkötés tanúi Vozsnyiczky András és Mauer János voltak, az esketést pedig Olajossy János helyi plébános végezte.

S itt most következik néhány év homály ebben a történetben, ugyanis nem tudni, mi rontotta meg ezt a házasságot, de azt igen, hogy 1796-ban már per folyt a házastársak, illetve a vő és az após között Zemplén vármegye törvényszéke előtt. Buttlerné akkor már külön élt férjétől, hol Eperjesen, hol Pesten és Bécsben a testvéreinél, hol Girincsen a szüleinél, és férje ellen tartásdíjakért pereskedett.

Volt idő, amikor úgy akart részesedni férje vagyonából, hogy hitelben vásárolga­tott és a törvényes férjének ezeket az adósságokat rendeznie kellett.

Erre a gróf Egerben kihirdettette: „Méltóságos Gróf Buttler János tudatja minden Egri Kalmároknak és Mesterembereknek, hogy az Ő nevére senki hitelbe semmit adni ne próbáljon, különben akármiféle kontó vagy hitelezés−ha az csak egy garas árú volna is − ő azt soha fizetni nem fogja... ”

Buttler gróf mindenáron szabadulni akart ebből a házasságból, s az elhúzódó pe­rekben azt kívánta bebizonyítani, hogy fondorlattal csalták át őt Körömből Girincsre, és erőszakkal fogságban tartották a házasság megkötéséig.

Igazának bizonyítására girincsi „hamis” tanúkat is állított Csetneki János és Tolnai János girincsi jobbágyok személyében. Ezek az idős emberek Sátoraljaújhelyen, a megyei törvényszéken tettek tanúvallomást Dókus József szolgabíró előtt.

Csetneki János azt vallotta, hogy ő 18 évig szolgált egyfolytában gróf Dőry Gábor­nál, s a 35 évvel ezelőtt történt eseményre úgy emlékezett, hogy Dőry Gábor paran­csára felesége és lánya átmentek Körömbe, s az ottani vendégfogadóból átcsalták Girincsre a grófot. Aki át is ment a hölgyekkel, de onnan egy rövid idő után el akart menni, ám nem eresztették el. Lovait kifogták és erőszakkal fogva tartották. Sőt, azt is elmondta, hogy Dőry gróf strázsákat is rendeltetett Buttler gróf őrzésére, s ha neki levél érkezett, illetve, ha ő akart levelet küldeni, azt előbb a méltóságos Dőry gróf úrnak kellett átadni.

A másik tanú, Tolnai János pedig azt vallotta, hogy a templomban elmaradt a háromszori kihirdetés, s a plébános csak Dőry gróf szigorú parancsára eskette meg a fiatalokat.

Buttler gróf − minden próbálkozása ellenére − élete végéig nem tudott megszaba­dulni ebből a házasságból. Ám nemcsak tragédiája őrzi nevét! Nagy vagyonából, s jelentős jövedelméből sokat költött jótékony adományokra. Ő alapította a Ludovica Katonai Akadémiát, a máramarosszigeti jogi tanszéket, több iskolát és közösséget segített, s így a reformkor jeles alakjává vált.

img094.jpgÉlete vége felé magához hívta Bajorországból távoli rokonát, gróf Buttler Sándort és feleségül adta hozzá Borbála nővére unokáját, báró Barkóczy Évát. A feleségétől, gróf Dőry Katalintól pedig 14 ezer forintért visszavásároltatta a móringlevelet, s így birtokait tehermentesen tudta ajándékozni örököseinek.

A végrendelete is megmaradt, s ebből kiderül, hogy volt feleségét semmiféle ked­vezményben nem részesítette.

Buttler gróf 1845. március 3-án halt meg Dobóruszkán és ott is temették el. Dőry Katalin túlélte volt férjét, ő 1851-ben tért meg Teremtőjéhez.

Ez a furcsa házasság, ez a hosszú, céltalan, Buttler János részéről eredménytelen válóper tette ismertté a Dőryeket és Girincset. Nem kitalált történet ez. Ma is emlékeztetnek rá a levéltári iratok mellett Girincs régi, ma már műemlék épületei: a girincsi kastély, és a római katolikus templom.

Ha ezek a falak még beszélni is tudnának! Mindenesetre érdemes elmenni Girincsre történelmi levegőt szívni, magunk elé képzelni a grófot és grófnőt, s hallgatózni ezen épületek közelében. Hátha súgnak valami titkot a falak.

Hátha...

(Szerkesztette M. Szlávik Tünde)

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.13. 19:47

Nyárligeti napló
Július 16. (Akklimatizálódás)

Írta: Csabai László

 

georgy_kurasov másolata.jpgReggelire várunk. Minthogy az élet értelme az evés, ennek az első reggelinek rendkívüli a jelentősége: ez fogja megmutatni, mire számíthatunk az elkövetkezőkben.
Anyósom, Zsuzsa néni, Kiszsuzsi és Nóri panaszkodnak a rossz alvásra. Sokaknak gondot okoz az első éjszaka egy idegen helyen, de kiderül, hogy itt másról is szó van. Emő sokáig fészkelődött, döngette a padlót, zavarta őket. (Két lenti szoba fölött van egy tetőtéri.) Ezen nem csodálkozom, mert a mi padlónk is döng, csak alattunk nincs senki szerencsére. Mondom anyósomnak, hogy akkor költözzön fel Emőhöz, elvégre az az ő helye, de csak legyint, hogy
veszekedés lenne, ha lepisszegné.
– Miért lenne veszekedés? – kérdi Emő, mert épp megérkezik Emmikével.
Emőre jellemző, hogy minden veszekedési alkalmat megragad, de most még bágyadt ehhez. Elnézést kér, és megígéri, hogy kevesebbet fog mászkálni, mocorogni.
Bundás kenyér van reggelire és gyümölcstea. Semmi bajom vele.
Zsuzsa néni arról beszél, hogyan ismerkedtek össze harminc évvel ezelőtt Albi bácsival, anyósom arról, milyen kitartóan udvarolt neki apósom, mire elnyerte kegyeit, Emmike arról, milyen sokan csapták neki a szelet, de ő mindet visszautasította.
– Egy bizonyos szint alá nem voltam hajlandó lemenni. Márpedig falun kétfajta férfi udvarolt nekem. Az egyik, a téeszmunkások, állatkának tartottak, akinek vesznek valami kis ajándékot, és már lehet is nyúlni a bugyijába, a másik, a kollégáim a tantestületben, meg úgy gondolták, ajándékot sem kell venni, csak közölni, hogy hajlandóak foglalkozni velem, s nekem már attól fékezhetetlen örömmel szét is kell tenni a lábam – mondja Emmike, majd megsimogatja kisebbik gyermekem arcát, és lekvárt ken a bundás kenyérre. Ez borzaszt kissé. Megtudom még, hogy Emmike hetvenéves. Ez pedig meglep. Sokkal kevesebbnek gondoltam. Holott füstöl, amikor csak teheti. Lehet, a füst tartósította.

Sörözök a parton Bécivel, az itt maradt sofőrrel. Mert ha egy férfinek nincs semmi dolga, előbb-utóbb óhatatlanul elkezd sörözni. A csíkszeredai sör a legjobb, nem azért mert magyar, hanem mert tényleg az.
Legalább száz méter hosszú a kemping strandja. És széles és puha-homokos. Van ahol már csak ezért fizetni kellene. Jobbra egy szabad strand következik, majd a szállodák, balra egy nudista strand, majd további strandok egész a látóhatár széléig.

Hihetetlen, fémes csillogású ruhába bújt asszonyok érkeznek. És férfiak fekete ruhában.
– Dobrudzsai cigányok – mutat rájuk Béci. – Ruhában fürdenek.
Valóban. De kizárólag a nők, a férfiak csak figyelik őket. Viszont a víztől tompul a nők ruhájának szemfájdító csillogása. Olyanok lesznek, mint perzsa miniaturák alakjai. Lehet, vándorlásuk során Perzsiában tették magukévá ezt a divatot.

Eltelt az első nap sörözéssel. Ezt megtehettem volna Nyárligeten is. Igaz, ott nincs tenger. Szívesen elbeszélgetnék egy helyivel, de csak magyarok vannak körülöttem. Kb. annyi erdélyi, mint anyaországi. De van egy csapat Kárpátaljáról is: bustyaházi magyar motoros metallisták. Kinézetre lehetnének akár amerikaiak is. Oldalt bőrszalagos bőrnadrág, bőrdzseki belehímzett sassal, vörös fejkendő napszemüveggel. Vagyis az egyiken fejkendő helyett sombrero.

Valami olyasmi ez, mint mikor a keletnémetek meg a nyugatnémetek (a fiatalabbak már nem is értik, mit jelent ez) a Balatonnál találkoztak. Persze Románia és Magyarország között nincsenek zárva a határok. Ennyivel nekünk jobb. Más szempontból, a lényegi szempontból, viszont rosszabb.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? Olvassa el a szerző további műveit is:

A Nap és bolygói  *   Az Ócskán  *  Nyárligeti napló  *  Ki nem iktatható mulandóság  Őz füstölt szalonnával

Gyöngéd erőszak

     

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.11. 15:04

Nyugalmazott vezető óvónő 

Tyukod 

szszb 30 és Dr. Nyéki Gyuláné 400.JPGHa szeretet nincs bennem, mit sem érek – idézi Pál apostol levelét, amikor szakmai hitvallása felől érdeklődöm. A Korinthoszbeliekhez írott levél tartalma életünk bármely területén örök iránymutatás. A folytatásból kiderül, a gyermekek között nélkülözhetetlen. – A szeretet az, amely nélkül nem fedezhetem fel bennük az értéket, a másságukat. A szeretet ébreszti fel bennük a szeretet, amely kapocs számukra köztünk és a világ között.

A szavakat hitelesíti az a kedves mosoly, ami Margitka arcán egy pillanatra sem múlik el. Tágas, múló divatokat nem követő eleganciával berendezett ház az otthona. Virágok a vázákban, virágok a festményeken, virágok az asztalterítőn.

– Én hímeztem – simítja végig ápolt kezével. A halványrózsaszín körömlakkon megcsillan a beszökő tavaszi napsugár.

Dr. Nyéki Gyuláné Tóth Margit néven 1948-ban látta meg a napvilágot, itt Tyukodon. Férje, aki agrármérnökként a helyi téesz megbecsült szakembere, elnökhelyettese volt, már nincs az élők sorában 2002-ben meghalt. 1970-ben házasodtak össze, és két lányuk született, Emese 1971-ben, ő ügyvéd Debrecenben. Orsolya 1973-as, többdiplomás pedagógus, ugyancsak Debrecenben él, a Dózsa iskola igazgatóhelyettese. Mindkettőjüknek egy gyermeke van.

Margitka kávét kavar, az ebédlőben íriszek alatt mesél ifjú éveiről.

– Csengerben érettségiztem, és a szarvasi óvónőképzőbe jelentkeztem. Hatan pályáztunk, egyedül engem vettek fel. Csodálatos két év volt, máig jó szívvel emlékezem tanáraimra.

A frissdiplomás óvónőt az akkori rendben Porcsalmára irányították – volna. Ám a tyukodi iskolaigazgató, Szamosszegi Gyula hazahívta szülőfalujába. Hosszú, több mint négy évtizedes pálya vette kezdetét 1969. augusztus elsején. 2010. június elsején ment nyugdíjba a település vezető óvónője.

– Ha újra kezdeném, mindent ugyanígy csinálnék – tekint vissza a nem mindennapi karrierre. Felidézi az egyes stációkat, és érzékelni lehet, hogy mind a pálya, mind az élet megfelelő idejében lépett egyet előre, feljebb.

– Nem mulasztottam el egyetlen lehetőséget sem, hogy tovább képezzem magam. Rendszeres hallgatója voltam a nyári egyetemeknek. A módszertani újdonságokat figyelemmel kísértem a munkatársaimmal. Részt vettünk a kidolgozásukban, elsők között voltunk, akik bevezettük őket. Vezérelvünk a környezet cselekvő megismerése, a népi, történelmi hagyományok ápolása. Úgy érzem, a mi falunkban mindegyik különös hangsúllyal bír. Nem lehettünk volna sikeresek, ha nem dolgozunk együtt a szülőkkel. A mi munkadélutánjaink valóban tartalmasak és konstruktívak voltak.

Érdekes hozadéka a hosszú és eredményes évtizedeknek, hogy ezek a bizonyos munkatársak utóbb már az egykori kisóvodásokból verbuválódtak. Az a hat kolléga, aki elbúcsúztatta, kivétel nélkül, mindegyik. És hát a faluban az egykori óvodás gyermekek óvodás gyermekei is ugyanannak a személynek a szeretetében részesültek.

Saját gyermekeivel nem töltötte otthon teljesen azokat az éveket, amelyek akkoriban jártak egy anyának. ’75-ben már visszament dolgozni, és ’77-ben megkapta vezető-helyettesi kinevezését. 12 évig területi munkaközösség-vezető megbízása volt. A tyukodi óvoda vezetőjévé 1997. január elsején nevezték ki és ezt a tisztséget töltötte be nyugalomba vonulásáig.

– Tanulós család voltunk – mondja azokról az évekről, és a későbbiekről. Az ő szakmai fejlődéséhez szükséges ismeretek megszerzése, szinten tartása folyamatos pluszmunkát igényelt. A gyerekek diplomáiról már szó esett. A férje doktori cselekménnyel koronázta meg tanulmányait. Érdekesség, de jellemző, hogy az édesapja 47 évesen szerzett állattenyésztő szakmunkás bizonyítványt.

Dr. Nyéki Gyuláné szülőhelye közéletében aktívan részt vett. Ennek a munkának az egyik színtere a Tyukod Községért Közalapítvány. Társadalmi és nemzeti ünnepek nem teltek el az óvodások szereplése, és ezáltal a szülők öröme nélkül.

–’80-ban Miniszteri Dicséretet kaptam, ’89-ben pedig Kiváló Munkáért kitüntetést,  nyugdíjba vonuláskor Szolgálati Emlékéremmel köszönték meg munkámat – sorolja az elismeréseket. – Őszintén örültem, és úgy érzem rászolgáltam. A legfontosabb azonban az a figyelem, és érdeklődés, ami a gyerekek szeméből sugárzott felém. Ma is érzem, látom a tekintetüket, amikor interneten valahonnan a távolból adnak jelet magukról, vagy éppen az utcán köszönnek rám.

Beszélgetésünk a családi fényképalbum lapozgatásával közeledik a vége felé. Ismertem dr. Nyéki Gyulát, arcát a nagyobbik lány vonásai idézik meg. Margitka egy pillanatra elhallgat, csendesen teszi hozzá: igen…

Vetünk egy pillantást a hátsó kertre.

– Rám szakadt a gazdálkodás, amikor a férjem meghalt – mondja, amint megdicsérem a szép veteményeket. – Ha egy hét múlva jön, ezek már mind szirmot bontanak – simogatja meg tekintetével a hosszú rózsasort. Az estébe hajló napsugár megcsillan fiatalos frizuráján. A jóságos tekintet szinte egyenként szólítja a rózsabimbókat. A fülembe csengenek a szelíd szavak: Ha szeretet nincs bennem, mit sem érek…

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.10. 08:31


Szemelvények Hajdu Imre Regényes Dél-Borsod című művéből

 

img090.jpgTudják, hol van Istvánmajor? Ha most elő akarnak venni egy térképet, ne tegyék! Elárulom, legtöbb atlaszban nem találják meg. Nincs feltüntetve. De hát miért is lenne? Nem önálló település, s talán százan, ha lakják mostanság.

Mindenesetre létezik, sőt, Miskolchoz vagy Mezőkövesdhez, légvonalban nincs is messze. Maximum 20 km a távolság, de lehet, hogy még annyi sincs. Na, de nem csigázom az érdeklődésüket (ha egyáltalán volt, van az ilyen témák iránt): Istvánmajor, Emőd mellett található, annak közigazgatási része, igaz a várostól − mert Ernőd már város − mintegy négy kilométerre fekszik, s így olyan, mint egy önálló kis falu.

Hallom, azt kérdezik: no és? Ha ott van, ott van. Mi ebben az érdekes? Egyáltalán miért kellene egy bármelyik dél-borsodi településen élőnek tudnia Istvánmajorról? Mert mi van ott, amiért érdemes tudni arról, hogy létezik?

Jogos kérdések. Magamnak is feltettem, amikor ehhez az íráshoz hozzákezdtem. Szabad-e ide invitálnom bárkit is? Azt tanácsolva, hogy üljön be a gépkocsijába, s mondjuk az egyik hétvégén ne az egri várat látni utazzon el családjával, vagy a hajdúszoboszlói gyógyfürdőbe, hanem ide...

...ahol − most hétfőn jártam ott − nincs semmi különös. Ha csak az nem, hogy egyetlen új házat nem láttunk, az iskola már régen nem működik, csak az épület végében lévő kis bolt és kocsma funkcionál. A major egyetlen szembetűnő épületét, a templomot is magtárból alakították ki 1950-ben. Emberrel is kevéssel találkoz­tunk, egy férfi, aki a kocsma előtti lugasban bemutatkozott, a Rémiás nevet mondta. Az iskolaépület körüli park termetes fáiról hatalmas gesztenyék potyogtak a fűbe, s feltűnt, hogy a park közepén három zászlót lenget a szél. Az Európai Unió és a Magyar Köztársaság lobogója mellett az enyhe szeptemberi fuvallat a Lengyel Köztársaság lobogóját is lobogtatja ott, Istvánmajorban, ahol talán százan, ha élnek, az anyatelepüléstől, Ernődtől is távol, magányosan.

Istvánmajorba ellátogatni, vagy Istvánmajorról tudni, talán ez utóbbi zászló kap­csán érdemes − gondolom én. Mert miért is leng ott lengyel zászló? Egyáltalán mi­lyen falu ez az Istvánmajor? Ősrégi település lenne? Ez utóbbi kérdésre mindjárt felelek is: nem az! Sőt, egészen fiatal. Alig öregebb, mint például Tiszaújváros! Szüle­tési évszáma ugyanis: 1943.

Ugyanakkor mégis egy régi közösség hazája! Egy régi közösségé, amelyik száza­dokon át, amíg nem költözött ide új házat, új hazát teremteni, máshol élt. Nos, a mi történetünk onnan, abból a másik hazából indul, amelynek területén oly sokszor, először − egészen pontosan emlékszem − 1977-ben jártam. Hű, de régen volt! Bizony elő kellett keresnem az akkor írt „naplómat”. Ez a „másik haza” északon, a szlovák határ közelében, Szögliget községtől északra, világtól elzárva leledzett egykor, s úgy hívták: Derenk.

„Ahogy a vidomáji erdészháztól lefelé ereszkedve végre kiszökünk a gyertyános­ból, először a szántóföldeket látjuk meg. Pontosabban fogalmazva: a hajdan volt szántókat, mert ma már fűzőid végtelenségű a Berek. Harmincöt-negyven éve annak, hogy utoljára járt eke a sovány karsztos talajban. Ott feljebb, a szelíd dombhajlat egykori parcelláit már a cserje is benőtte. Itt lenn, az aljban még a gyep az uralkodó, térdig érő szálfüvek katonás rendje. Manapság ritkán tapos benne nyomot a láb.

Az emberi alkotás első nyoma egy gémes kút, a szekérút jobb oldalán. Szemben vele, az út másik szélén szilvafák szaporodnak. Méretben, korban, és a szilva fajtáját illetően is hasonlóak. Feketekérgű, megvéniilt gyümölcshozók. Ugyan melyikük ültethette?

− Csak Bubenkó Laci lehetett. Az ő háza állt ott a szilvafák mögött. − Bobaly Pista bátyám, a szögligeti kísérőm mondja ezeket.

− Ismerte?

− Hogyne ismertem volna? És nem csak őt! Ismertem én mindegyiküket egytől- egyig.

− Hányan laktak akkoriban a községben?

− Közel hatszázan.

*

Már 1938-ban komolyan beszéltek róla, hogy Derenket ki kell telepíteni. Az első tervek Kompoltot jelölték ki a derenkiek új lakhelyéül. Később csak a lakhely módo­sult. Az, hogy Derenket el kell pusztítani, régen eldöntött tény volt. Horthy összefüg­gő, reprezentatív vadászterületet akart itt, többek között medvékkel, ahova Hitlert és Göringet is szerette volna meghívni vadászatra. A terv útjába egyetlen akadály állt: Derenk... ” igen, például ezeket írtam az élmény és a hallottak alapján 1977-ben.

*

Két lengyel kutató, Ewa Krasinska és Ryszard Kantor: Derenk és Istvánmajor (Len­gyel telepesek és utódainak története és kultúrája) című tanulmányát viszont minap lapozgattam:

„A volt derenki lakosságot élénken foglalkoztatja az áttelepülésük története. A lakosság előtt ismeretes, hogy a két világháború közötti időben Andrássy gróf eladta az államnak a Derenk környéki erdőket, és ott vadaskertet alakítottak ki.”

A vadaskert szélén álló falu viszont sok konfliktus forrása lett. Egyrészt a vadak nagy károkat okoztak a falu által művelt területeken. Tönkretették a vetést és a konyhakerti növényeket. Másrészt a derenkiek tömegesen orvvadásztak a védett területeken is. Rendszeresen megszerezték a vendégeknek szánt trófeákat.

A falu lakossága szinte minden nap, olykor véres összetűzésbe került a vadaskert őreivel. A kormány a konfliktusok egyre fokozódó gyakorisága miatt úgy döntött, hogy kitelepíti Derenk lakosságát olyan helyre, ahol kedvezőbb körülmények között élhetnek és dolgozhatnak a mezőgazdaságban.

A kitelepítéssel kapcsolatos első lépések 1941-ben történtek. A derenkieknek új letelepedési helyeket ajánlottak. Előzetesen minden gazda megnézhette a neki szánt földterületet.

Istvánmajort − ahová végül is 50-70 család települt át − egy földbirtokos zsidó családtól az állam vásárolta meg, és teljes egészében az áttelepültek rendelkezésére bocsátotta. A majorság területét egyenlő nagyságú földterületekre osztották fel, és a családok sorsolás útján kaphatták meg portájukat. Számukra kedvező volt, hogy Istvánmajorban nem csak jó minőségű földhöz jutottak, hanem a derenki területük másfélszeresét kapták meg, így átlagosan 15-20 hold földdel rendelkeztek, s a szomszédos emődiekhez képest tehetős gazdákká váltak. Ez bizony egy ideig konfliktus forrása is lett. A háború után pedig az istvánmajoriak többségét, az akkori rendszer kuláknak minősítette, s ennek megfelelő bánásmódban részesültek. De mindez ma már a múlté...

Egyébként Derenk egykori lakói és utódaik ma Ládbesenyőn, Sajószentpéteren, Büdöskútpusztán, Vattán, Mezőnyárádon, Tiszaújvárosban, illetve legtöbben mindmáig Emőd-Istvánmajorban élnek. Büszkén vallják, hogy őseik Lengyelországból kerültek hazánkba, az idősek beszédében még felfedezhető a dél-lengyelországi nyelvjárások megkülönböztető jegyei. S az eredetet őrzik a lengyeles hangzású ne­vek is: Rémiás, Bubenkó, Stefán, Zsubriczky, Babarcsik, Kusztván.

Ők úgy emlékeznek − őseik elmondása alapján −, hogy a tatárjárás után IV. Béla királyunk hívó szavára jöttek hazánkba, s települtek le Derenken, viszont akad olyan vélekedés is, hogy csak később, a XVIII. század elején, Rákóczi katonáiként kerül­tek ide, telepedtek meg, s kezdetben a szádvári vár erősítésén dolgoztak.

*

Szedegetem a gesztenyét az egykori istvánmajori iskola és a magtárból lett katoli­kus templom mellett, a néptelen park öreg gesztenyefái alól. A nyugalmat árasztó csendben eszembe jutott sok-sok derenki kirándulásom emléke. Derenk, az elsodort falu, amit egy vadaskert terve miatt telepítettek ki. És persze eszembe jutott mindig hű kísérőm, az örök vadászmezőkre azóta elköltözött Bobaly Pista bátyám is. Emlék­szem, egyszer ott, a derenki iskola máig álló épülete mellett, miközben bámultam a télbe siető halott tájat, megkérdeztem tőle:

− Egyáltalán, vadászott itt Horthy Miklós medvére?

− Igen − felelte, sőt el is mesélt egy érdekes történetet. − Volt ezen a részen egy bekerített terület, ahol a medvéket tartották. Közöttük akadt egy hatalmas példány, s ezt az erdészek, vadőrök elnevezték Kázmérnak. Mindennap, etetés idején, Kázmért kiengedték a karámból, és az élelmét mindig ugyanazon az útvonalon helyezték el. A medve már jól ismerte a járást. Amikor aztán a helyiek megtudták, hogy jön a kormányzó úr vadászni, előtte három napig éheztették Kázmért. A kormányzó úrnak pedig megérkezése után rögtön jelentették, hogy egy hatalmas medve kóborol az erdőben. Másnap reggel ki is ment Horthy vadászni. Vele volt a menye is, az akkor már özvegy Horthy Istvánné. A vadőrök (erről persze a kormányzó mit sem tudott) a bekerített részről ekkor kiengedték az éhes medvét, az pedig rohant a már ismert úton az élelemért.

Ott vártak rá Horthyék. Először a kormányzó úr lőtt. A lövés talált, de csak sebet ejtett a hatalmas vadon. A sebzett jószág elbődült, hátsó lábaira állt, és már-már támadott. Ekkor dördült el Horthy Istvánné fegyvere. Az a lövés már halálos volt, a medve holtan rogyott össze. Hát nem furcsa? Kázmért egy nő lőtte agyon...

Miközben e történetet magamban felidéztem, összegyűjtöttem ott, az istvánmajori parkban kétmaréknyi gyönyörű vadgesztenyét. El fogom ültetni valamennyit. Hogy miért? Mert az emlékeinknek olykor élő jelet is kell állítanunk!

Többek között ezt tanultam meg életem során.

 

(Szerkesztette M. Szlávik Tünde)

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.06. 19:13

Ügyvéd

Karcag


szszb 30 csg dr. Varga László.jpgA hajdúktól a kunokig, talán ezt a címet adnám dr. Varga László ügyvéd élettörténetének, hiszen Hajdúböszörményben született és ott nevelkedett, majd Karcagra vitte a sorsa. Szerelemgyerekként fogant, ahogy régen mondták. Nagymamája segítségével nevelődött, református hitben, nagy szeretetben. Okos fiú, jó tanuló, különösen a humán tárgyak után érdeklődik.  A hajdúság fővárosáról olyan lelkesen és nagy tudással beszél, mintha történelem órán lennénk.  Általános iskolai tanulmányait Böszörményben végezte. Nyolcadikos korában aztán a reáltárgyakat is jobban megszereti és akkor határozta el, hogy autókonstruktőr szeretne lenni. Így került a debreceni Kossuth Lajos Tudomány Egyetem Gyakorló Gimnáziumába kémia-fizika tagozatára. Közben azért kiderült, hogy legkedvesebb tantárgya mégis csak a történelem.  Emellett még a német nyelvet is nagyon szerette, mivel 10-11 évesen az összes Grimm mesét elolvasta - no nem eredetiben -, viszont a német orientáció onnan van az életében. Nem volt tehát meglepő, hogy az érettségi után a debreceni egyetem történelem-német szakára jelentkezett.

Kicsit cikk-cakkosra sikerültek a felsőfokú tanulmányai, mivel kamaszként vonzotta a világcsavargó élet.  Ezért mikor az egyetemen meglátta az egyik hirdető táblán, hogy felvételt hirdetnek Szíriába azonnal jelentkezett. Akkor épp az orientalista pálya vonzotta. Megpályázta, s Damaszkuszban töltött két évet, de az ottani terrorista cselekmények elszaporodása miatt haza kellett jönnie. Nem csak neki, hanem az összes magyar diákot hazarendelték. Végül is nem bánta ezt a kényszer hazajövetelt, mert nagyon gyötörte a honvágy. S aztán egyetlen nap alatt döntötte el - 1978 augusztus 31-én -, hogy mégis csak a jogi pálya lesz számára a legmegfelelőbb. Ekkor már felsége, gyermeke volt és úgy gondolta, hogy ez a munka fogja legjobban biztosítani családja számára a megélhetést. Elment Szegedre, ahol kitűnő történelem jegyei alapján, dékáni engedéllyel azonnal megkezdhette tanulmányait a jogi karon.  Végzés után elsőként Debrecenben az Alföldi Nyomdában helyezkedett el, de mivel felesége - aki időközben pedagógusi diplomát szerzett - nem kapott állást ott, ezért Polgárra pályáztak, majd Hajdúnánásra költöztek, ahol mindkettőjük számára megfelelő munka adódott. Tanácsi lakást kaptak és Dr. Varga László a városi tanácsnál lett jogász.  Az ott betöltött munkakör rendkívül gazdag ismereteket adott neki a közigazgatás területén. Sok tapasztalatot szerzett, hiszen a fronton volt, ahogy fogalmazott. A lakásügyi osztályon dolgozott.

Már két éve éltek a kis hajdú-városban, mikor megszületett második kisfiuk is. Feleségére nagy teher rakódott, hiszen első gyermekük súlyos fokú autizmussal jött a világra. Segítség kellett és ezt csak a feleség szülővárosában, Karcagon kaphatták meg.  És bizony a meglévő telken és a megvásárolt építőanyagon is túl kellett adni, mert be kellett látni, hogy az a legmegfelelőbb megoldás, ha a szülők támogatását bírják. 1985. február elsején költöztek Karcagra. A kunok fővárosában először szintén városházi munkakörben tudott elhelyezkedni, de rövid időn belül az Áfészhoz került jogtanácsosnak. A jó szerencsének köszönhetően kitűnő főnökre lelt Szabó Károlyban, aki törvénytisztelő és becsületes ember volt. Tisztelte a jogot és a törvényeknek megfelelően irányította a céget, amely igen sok embernek adott munkát akkoriban Karcagon. 1987 októberében kezdett ott tevékenykedni és öt évig dolgozott a szövetkezetnél. 1988 januárjában bevezették az új adórendszert és a rendszerváltozáskor már felkészülten tudott segíteni az újonnan alakult gazdasági vállalkozásoknak. Sőt, ő maga is vállalkozásba kezdett, tehát saját bőrén is megtanulta a vállalkozói lét nehézségeit. A híres karcagi Morgó Csárdát – ahol talán még Rózsa Sándor is megfordult – üzemeltette három évig. Úgy tartja, hogy egy vállalkozást csak addig kell vinni, amíg van értelme, haszna, míg tisztességgel ki tudja fizetni az alkalmazottakat, a járulékokat, az adókat, stb. Amikor ezek a dolgok már nehézségbe ütköznek, akkor abba kell hagyni - véli.

1992. július 15-én lett belőlem ügyvéd - mondja -, de még továbbra is vittem az Áfész jogi ügyeit is.  Dr. Varga előnyt élvezett a többi ügyvéd kollégával szemben, hiszen ő pontosan tudta, hogy mit tartalmaz az Áfa. 1988-ban jelent meg a társasági törvény, aminek alkalmazásában, értelmezésében már nagy gyakorlatra tett szert, s a kilencvenes évek elején volt olyan hét, hogy négy-öt-hat Bt, Kft megalakítását intézte. Ekkor történt az, hogy egy országos nagy bank vezető jogtanácsosi tisztét megpályázta és már csak ő maradt talpon. Éppen Budapest felé tartott - a személyes elbeszélgetésre-, mikor Tiszafüreden megpillantott a zebrán egy idős házaspárt. A férfin bőrcsizma, az asszonyon babos fejkendő volt. Mintha a Jó Isten vezérelte volna elé azt az emberpárt. A piros lámpánál visszafordult, mert akkor döbbent rá, hogy ő nem tudna a fővárosban élni, csak itt vidéken, a kunok között.   

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.05. 18:31

Írta: Balogh Géza

 

Paál László Erdő belseje (1877 körül) másolata.jpgAz öregasszony a piaccsarnok kapujában állt, fakanalat árult. A csarnok előtti nagy tér Nyíregyháza igazi zsibvására, mindenféle kétes eredetű portékát kínálnak ott. Ukrán cigarettát, orosz vodkát, román szalámit, német étkészletet, amerikás edzőcipőt, japán laptopot, hongkongi fehérneműt – mindent. Egy a közös bennük: csempészett, lopott, vagy hamisított mindegyik. Agyontetovált izomkolosszusok, kifestett középkorú asszonyságok, fiatal, de már minden hájjal megkent leánykák próbálkoznak a járókelőkkel, füst és izzadtságszag, benzingőz és földre köpött maghajak – egy kis Balkán a város közepén.

A kis öregasszony a falhoz húzódva álldogált, messziről kirítt a lármás társaságból.

– Megnézhetném közelebbről is őket? – álltam meg előtte, s lehajoltam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a kanalakat.

– Hogyne – felelte, de mielőtt még szétnyitotta volna a táskát, ijedten körbepislantott, nem lát-e minket valami ellenőr.

Jó nagy, öblös kanalak voltak. Kicsit esetlen, kicsit félresikerült kanalak, de pont ez fogott meg bennük. Hogy mindegyik más, nem azok a gyári egyenkanalak.

– Ki faragta ezeket? – próbáltam ki sorra őket.

– Az uram – mondta, és az ujjaimat nézte, ahogy egyenként végigsimítottam a kanalakon. Valami rosszallást olvashatott ki a mozdulataimból, mert zavartan magyarázkodni kezdett. – Csak hát rossz már a szeme, meg a kései is életlenek…, azért ilyen egyenetlenek. De higgye el, jók lesznek ezek. Túl fogják élni az uramat.

– Nyárfa, úgy látom nyárfa – mondtam –, annak ilyen könnyű, puha a fája.

– Nem, nem – ingatta fejét a nénike. – Az nem nyár. Annak nem ilyen fehér a színe.

– Hát akkor fűzfa – nevettem el magam, de erre is csak ingatta csendesen a fejét.

– Nem ficfa.

– Hát akkor mi? – váltott bosszúsra a hangom.

– Jávor…, jávorfa.

Már eddig is sejtettem, hogy a nénike messziről jött, valahonnan a Tiszahátról, de a „ficfa” és a jávorfa hallatán már egészen biztos is voltam benne. Mert a „ficfa”, meg a jávorfa, más néven a fűz, s a hegyi juhar jószerivel csak a Felső-Tisza mentiek nyelvében ismert, másutt szinte ismeretlen. Megkérdeztem hát, hogy merről jött: csak tán nem Gyarmat, Fehérgyarmat környékéről?

– Onnan, onnan – bólogatott. – Csak egy kicsit messzebbről.

– Tiszabecsről, Milotáról talán? – örültem meg neki, mert én minden becsinek, milotainak örülök, mióta arra járok horgászgatni, tekeregni. Vagy harminc esztendeje.

– A túloldalról. Tiszaújlak mellől. Nagypaládról.

Nagypaládon jártam már, az egyik legszebb kárpátaljai magyar falu, mindjárt az országhatár mellett. Nagy, magas tetejű házakkal, faragott tornácoszlopokkal. Barátaim is élnek ott, mint Botos Csaba, a polgármester. Meg Oroszi Jóska bácsi, akivel az országhatáron hagyott szöges drótot is majdnem lebontottuk egyszer.

Erről persze a nénike mit sem tudott. Ki is kerekedett a szeme, mikor rákérdeztem:

– A vén Oroszi megvan még?   

– Jóska? Meghalt szegény – mondta megkönnyebbülten. Mert végképp megbizonyosodhatott, hogy nem kell tőlem tartania. Hisz aki Paládot ismeri, rossz ember nem lehet. Már mosolygott is, mikor az árak felől érdeklődtem. Eddig minden percben óvatosan körbenézett, de most már-már vidáman felelte, hogy száz. Hogy száz forint darabja.

Benyúltam a tárcámba, kivettem belőle egy kétszázast. A tenyerébe tettem, aztán zsebre vágtam egy kanalat.

– Nem, nem – nézett nagyon komolyan a szemembe. – Csak akkor, ha kettőt választ.

Zavarba jöttem –, én még ilyet magyar piacon sose éltem meg. Kivettem hát, csak úgy találomra még egy kanalat a szatyorjából, és felléptem a közben megérkező buszra.

Már csak otthon vettem észre, hogy a hirtelen jött jóval öblösebb, komolyabb szerszám, mint az első. Konyhába nagy, bográcsnál viszont kitűnő. Legutóbb is azzal kavargattuk a Túr mellett az ételt. Rég nem fehér már, itt-ott már meg is égett, de aki ért hozzá, észreveszi rögtön, nem akármilyen fából van az a kanál.

Jávorfából. Ami juharfa ugyan – de mennyivel szebb, hogy nagypaládi jávor.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! Olvassa el a szerző további műveit is:

Utolért a sánta róka  * Égig ér, susog, mesél * Darázs a koporsóból * Elrepülnek a pléhgalambok *
 
Néprajzos filmforgatás - egy árva keszeggel  *   A lakodalmas kígyó rokona

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.03. 16:04

Szemelvények Hajdu Imre Regényes Dél-Borsod című művéből

 

img085.jpgA közeli Bükkalján barangolva jártunk már Cserépváralján, hol rövid ideig Mun­kácsy Mihály gyerekeskedett békés, boldog környezetben. Most egy másik híres bükkaljai községet keresünk fel, hol ugyancsak neves ember, a nagy író, Gárdonyi Géza töltötte gyermekkorának egy részét. Ennek a falunak a neve pedig: Sály. Gár­donyi gyermekként élt át itt fogékony éveket, míg egy másik híresség, báró Eötvös József felnőttként fordult meg sokszor ősei sályi kastélyában.

Gárdonyi, az 1848-49-es szabadságharc után menekülő vándorló apja, Ziegler Sán­dor Mihály révén került hétéves korában Sályba, ahol aztán négy esztendőt töltött. Apja, az egykor 200 munkást alkalmazó bécsi vasgyár tulajdonosa, Kossuth fegyvergyárosa volt, ezért a szabadságharc bukása után családjával menekülnie, később vándorolnia kellett. Bukarest, Buda, Nemeskér, Sopron, Szőlősgyörök, Akarattyapuszta, Agárd, Kiliti, Pátka, Székesfehérvár, Pest voltak e vándorlásnak állomáshelyei. 1870-ben például az Óbudai Hajógyárban dolgozott.

Unokája, dr. Gárdonyi József a család „krónikásaként” a következőket vetette papírra ezekről az évekről:Ziegler a hajógyárba járást csak kényszerűségből vállal­ta. Sorsán az idő tavaszra hajtásával már fordít. Május elsején beteges testtel, de öröm­arccal újból falura költözködik: Sályba (Borsod megye) Laszky nevű német báró birtokára. Sály a leghosszabb állomása a 48-as vasverő vándoréletnek”.

S ott, Sályban tanulta meg a betűvetést Ziegler mester később híressé vált fia. Géza. A község közepén egy apró, töpörödött házon emléktábla hirdeti: „E házban tanulta a betűvetést és itt fejlesztette a lelki gyökereit Gárdonyi Géza, az Egri csilla­gok koszorús költője, az 1870/71-1872/73-as tanévekben Malyáta Ignácz tanítómes­ter iskolájában”.

Helyesbítésre annyiban szorul a felirat, hogy az épület már nem azonos az eredeti iskolával, azt ugyanis annak idején lebontották, viszont annak eredeti alapjain épült föl az új iskola.

Gárdonyi később, Gyermekkori emlékeim című könyvében ezeket írta egykori iskolájáról: „Félig földbe süllyedt ház, földes szoba, ablakai kicsinyek, fala alacsony. Mindössze három-négy hosszú pad volt benne. Az északi oldalon a lányok ültek, a délin a fiúk... ”

Egykori tanítójáról, a hosszú pipás Malyáta Ignáczról pedig már felnőttként ezeket jegyezte fel: „Ma is előttem van az a hosszú nyakú, szőke göndör hajú, körszakállas ember, amint csendes méltósággal jár fel és alá az iskolában”.

A tanító úr viszont annak idején a következő jellemzést adta kis tanítványáról: Tantárgyakban tanúsított előmenetele jeles, valamint erkölcsi magaviseleté szelíd és csendes”.

Sályban egy másik házon is találunk emléktáblát, ez ugyancsak Gárdonyira emlé­keztet. Ezen a következő felirat olvasható: „Itt élte boldog gyermekéveit a kedves emlékű szülei házában Gárdonyi Géza. Az Én falum írója, atyjának, Ziegler Sándor uradalmi gépésznek, Báró Laszkynál való alkalmazása idejében: 1870-73-ban”.

A sályi temetőben bóklászva megtaláltam Malyáta tanító úr sírját, sőt egy másik sír is felkeltette figyelmemet. Rajta ezt olvastam: „Itt nyugszik Ziegler Árpád Mi­hály, Gárdonyi Géza író fivére”... aki 1869-ben Budán született és itt Sályban 1871. november 29-én hunyt el. De hogy ettől örömtelibb hírt is mondjak: egy másik testvé­re viszont éppen Sályban látta meg a napvilágot.

A híres emberek kapcsán mindig visszatérő kérdés az utánuk született generáció körében: milyen útravalót kaptak ők attól a helytől, környezettől, ahol gyermekként először csodálkoztak rá a világra? Az élményanyag hogyan formálta, alakította a zseni egyéniségét? Gárdonyi esetében, az őt mindenkinél jobban ismerő fiától, Jó­zseftől tudjuk meg erre a kérdésre a választ.

„Sály. Az én falum. Napsugaras oldalú hallgatag utcái, törpe házai ott sorakoznak ma is színesen Gárdonyi írásaiban. A magyar paraszt fiatalja, öregje, ringó lányai és dom­bos menyecskéi itt néznek először szembe őszinte, nyílt, meleg és bizalmas tekintetükkel Géza fogékony, gyermeki arcával, hogy belehintsék magukat Géza termékeny sorainak barázdáiba. Sály az a falu, ahol a Báró lelke megjelenik. Ahol a Bányász meséje él. Ahol az Agy Isten Biri szerelme történetté olvad. És ahová A bor Baracs Imréje elván­dorol, hogy megbántott hitvesét szívére ölelje: igyék kend, ha jól esik, engeszteléssel... Sályban indult el Gárdonyi Géza írónak. Elindult a sályi falu útján, a világos kiskertek fala mellett, és elkanyarodott az irodalmi berkek magas ciklopkő falához, ahol megleli az érvényesülés nehezen forgó vaskapuját, melyet tehetségével megnyithat. A sályi falu levegője, friss életillata körüllengi őt a kapun belül is. Ott is megkeresi a vadrózsabokrot, az őszinte, egyszerű embereket, akiknél az élet nem tettetés, s akiknek nem kell frakkot ölteniük ahhoz, hogy szépeket mondhassanak”.

*

img086 másolata.jpgGárdonyi mellett Sály másik hírneves fia, báró Eötvös József az író, a politikus. Az ő apja Ignác, Sályban született, méghozzá abban a ma műemléknek számító, klasszi­cista jellegű, előkelő épületben, amelyet Eötvös-Gorove kastélyként tartanak nyil­ván. E kastélyban fia, József is gyakorta megfordult. Több művét itt írta, így első regénye, A karthausi egyes részleteit is.

Tisztelt Olvasó! Tudja miről szól ez a regény? Egy francia gróf önéletrajza. Gusz­táv szeretetre vágyódik, de ridegség veszi körül. Anyja korán meghal, atyja a jezsu­iták iskolájába adja. Megismerkedik Júliával, egy előkelő francia főnemes leányá­val, eszményképét nőül akarja venni, de a lány megszökik kedvesével. Gusztáv büszkeségében megsebezve új életet kezd, beutazza Európát. Aztán Párizsba megy, ahol kicsapongó életet él, elcsábít egy jobb sorsra érdemes varrólányt. Közben találkozik Júliával is, a szerencsétlen lányt kedvese már elhagyta, most egy másik férfi szerető­je. Júlia erkölcsi posványba süllyed, Betty, a jobb sorsra érdemes varrólány pedig eltűnik. Gusztáv magát okolja Betty sorsáért, megundorodik léha életétől, testben−lélekben összetörve, a karthausiak egyik kolostorába vonul, s belekezd önéletrajza megírásába. Érzi, hogy közeledik halála. Még megéli azt a lelki enyhülést, hogy viszontlátja Bettyt, elnyeri a haldokló lány bocsánatát, azután a vallás vigaszába merül, megnyugszik sorsában, s követi sírjába hűséges  szerelmesét. Júlia Angliába megy, s ismeretlenül vezekli le hátralévő éveit.

Erre a nagysikerű, világfájdalmas regényre gondolok az ősi kastély hatalmas park­jában sétálgatva. Hirtelen egy komor, furcsa emlékműbe botlok a termetes fák kö­zött. A faragott kőtömbökből rakott négyzetes talapzat sarkain dór oszlopok állnak áthidalásokkal, közöttük kőgerendákból és lapokból összeállított sírkamra, s e fölött emelkedik egy ugyancsak kőtömbökből álló, négy méter magas obeliszk. A sírkam­ra ajtajának áthidalóján rovásírás-szerű jelek láthatók. Egyes feltételezések szerint a megfejtése: ALUSZIK.

img0860 másolata.jpgA furcsa emlékmű eredetével kapcsolatban többféle legenda született. Például, hogy idősebb Eötvös Ignácz állíttatta elhunyt kisfia emlékére. Egy másik legenda szerint a sok vad és bűnös tivornyáktól megundorodó egyik Eötvös ős emeltette ezt a halálra emlékeztető jelet, még a napóleoni kor idején. De máig él egy olyan történet is, hogy az emlékmű helyén egykor három hatalmas akácfa állt, s ezek alatt szívesen írogatott báró Eötvös József. S történt egyszer, hogy az írást abbahagyó báró éppen csak elhagyta a helyszínt, amikor az akácfákba villám csapott. S az emlékmű azt sugallja: memento mori! Emlékezz a halálra!

Szóval ilyen rejtelmes történetekkel is találkozik az ember, ha ellátogat ebbe a szelíd dombokkal övezett faluba. A dombokon mindenfelé szőlő díszlik, mely nemes nedűk alapanyaga. A pohárban aranylóan csillogó sályi bor mellett, riolittufa pincék mélyén aztán más történetek is szárnyra kelnek a múltból, így a titokzatos Lator-vár titkairól, a többi, ugyancsak idekötődő íróról, Terhes Sámuelről, Szederkényi Anná­ról, Balla Károlyról. S ott, a pincék mélyén a tüzes borok hatására, szárnyra kelnek a gyönyörű sályi népdalok is, melyek olyan elragadóak, mint maga a táj, ahol megszü­lettek.

(Szerkesztette M. Szlávik Tünde)

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.29. 20:42

Közoktatási, tanügy-igazgatási, gazdálkodási szakértő

Nyíregyháza 

szszb 30 és Németh Ferenc.JPGKéz- és lábtörést! Így kíván szerencsét a babonás, vagy inkább tréfás ember annak, aki valamilyen próbatétel előtt áll. Németh Ferenc fényesnek indult futballista karrierje ért véget egy lábtöréssel. Pedig az apja a diófára kötötte fel fűzőjénél fogva a labdát, hogy a bal lábát azon fejlessze, és váljon kétlábas játékossá.

1945-ben született Tyukodon, de sem a temperamentuma, sem legényes külseje nem engedi elhinni, hogy 69 éves.

– Az oktatás a legnagyobb hasznot hozó befektetés – emeli fel a mutatóujját. Elkoptatott közhely, tehetnénk hozzá, de hiteles szakember szájából hangzott el. – Az életpályám egésze ennek a szolgálatában telt el – teszi hozzá.

A már említett sportsérülés után már csak egy akadályt kellett elhárítani az ifjúnak. Nem vették fel ugyanis matematika-fizika szakra „osztályidegen” mivolta miatt. Aki azonban ismeri Németh Ferencet, egyúttal azt is tudja: ő nem adja fel. Megszerezte a szükséges számviteli és gazdasági bizonyítványokat, és ’79-től ’83-ig Tyukodon, az Uray kastélyban a tanyasi iskolások intézményében gazdaságvezető igazgató helyettesként megtalálta a helyét a társadalmi munkamegosztásban. Olyannyira, hogy ’83-ban meghívták Nyíregyházára, az akkori Városi Tanács oktatási osztályára gazdasági csoportvezetőnek.

– És nem szabad rá sajnálni a pénzt – mondja még mindig az oktatásnál maradva. Ismét akadékoskodhatnánk, hogy sose jutott rá annyi, amennyire szükség lett volna. Biztosan így is van, de Németh Ferencnek az osztályon töltött negyedszázadát visszaidézve kiemelhető egy fontos szava: „építkeztünk”. Az örökösföldi óvoda, iskola, a Bem iskola, az egészségügyi középiskola… Nem soroljuk a többit, hosszú volna. Büszkén emlékezhet az egyházi ingatlanok visszaadására, az abban reá háruló munkára.

– Jó néhány kitüntetéssel jutalmaztak a munkám során – áll meg egy pillanatra az egyházi ingatlanoknál. – Legbüszkébb a Luther Márton díjra vagyok, és a Májerszki Béla Kiváló Köztisztviselő elmerésre. Ez utóbbit a többi köztisztviselő szavazatai alapján kapja a kitüntetett.

Az oktatásügy „irányító játékosa” magas fokon művelte azt, amiben még iskolaigazgatók is nehezen tájékozódtak. A jogszabályok dzsungelében úgy ismerte és ismeri ma is az ösvényeket, hogy az egész országban hívták, hívják szakértőnek. A rendszerváltással önkormányzattá avanzsált tanácsnál természetesen a folytonosságot megtestesítő káderek egyike volt. Ma nyugdíjasként a Nyíregyházi Főiskola KTI Európai Üzleti és Kommunikációs Szakközépiskolájában hasznosítja szakértelmét.

Németh Ferenc járt több labdarúgó Európa és Világbajnokságon. Megfordult földrészünk minden neves stadionjában Portugáliától Görögországig, Franciaországtól Olaszországig, Hollandiától Lengyelországig kitűnő meccseken. Évekig dolgozott az utánpótlás nevelésért. Húsz évig volt játékosa és edzője a Városháza kispályás focicsapatának.
A megye oktatásügyében eltöltött évtizedek alatt nem volt olyan tyukodi gyerek, akinek ne nyúlt volna a hóna alá, ha „lábtörés” fenyegette a továbbtanulását.

Németh Ferenc 1993-ban megözvegyült. Élete párját később dr. Katona Piroska bíró személyében találta meg.

–  Együtt élünk boldogságban – pillant az órájára. – Már vár a bíróságon, mindjárt indulok érte.

Két lánya közül az idősebbik, Szilvia, a Kodály Zoltán Általános Iskola igazgatója. Veje, Balogh Zoltán, a Szécsényiben igazgatóhelyettes. A kisebbik lánya, Angéla, az Emberi Erőforrások Minisztériumában közgazdasági főosztályvezető. Az ő férje Frányó Péter az EUREST angol cég osztályvezetője. A lányok négy fiúunokával ajándékozták meg a nagyapát. Szerencsés gyermekek, mert Papatábor a rendszeres nyári programjuk. Megismerni az országot Ópusztaszertől Lentiig. Mint az iskolaigazgatók annak idején, akikkel egy ország híján mindenhová elbuszozott Európába szakmai tapasztalatszerzés céljából Németh Ferenc.

– Semmi sem helyettesítheti a személyes benyomásokat – adja okát az utazásoknak.

„Te vagy a legény, tyukodi pajtás” – tárogatózta Nagy Csaba, a hangszer művésze a száznál is több volt munkatársa előtt a nyugdíjba vonulása alkalmából adott vacsorán.

– Mindenkit meghívtam, akit szerettem. Mindenki ott volt, csak három beteg kolléga hiányzott. 

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.23. 14:50

Szemelvények Hajdu Imre Regényes Dél-Borsod című művéből

 

img082.jpgE meghökkentő cím magyarázatát távolról kell kezdenem. Olyan távolról, hogy látszólag annak, amivel kezdem, semmi köze nincs ahhoz a másikhoz, a címben megfogalmazottakhoz. De később, amennyiben van türelmük végigolvasni, akkor kiderül, hogy mégis.

A déli harangszó nekem egy időben − úgy 20-25 évvel ezelőtt − nem a nándorfehérvári diadalt jelentette, hanem hallatán mindig a mezőkeresztesi Aranysas étteremre asszociáltam, ahol abban az időben nagyon ízletes ebédre talált a megyénkben ba­rangoló vándor. S mivel mi, újságírók ilyen vándoroknak számítottunk, mindig nagy örömmel tértünk be Dávid úr éttermébe, ahol 21 forintért olyan csülkös bablevest ehettünk, hogy utána mind a tíz ujjunkat megnyaltuk.

Mindez ma már történelem, hisz nincs már Aranysas étterem és csülkös bableves. Úgy is mondhatnám, így múlik el a világ dicsősége. Pedig aki ellátogat ide a Kis- Hortobágyra, az ott minden bizonnyal meg is éhezik. Nekik ma már a híres Aranysast nem tudom ajánlani, viszont szerencsére tudok javasolni egy azóta született, ugyancsak kiváló vendéglőt, a bükkábrányi Malomtanyát, a 3-as főút mellett, szép kör­nyezetben. Itt az ízletes ételek mellett a tulajdonos, Dusza Bertalan tibolddaróci bortermelő, borlovag kiváló nedűit is megízlelhetik.

S ha invitálásomra kedvet kaptak egy bükkábrányi ebédhez, desszertként kínálok egy helyi „történelmi specialitást”. Tulajdonképpen egy emléktáblára hívnám fel figyelmüket, amely előtt néhány percig érdemes megállniuk, eltűnődniük, s moso­lyogva gondolniuk egy különös, ám hiteles történetre.

Lássuk, mi is olvasható ezen az emléktáblán, amelyik a bükkábrányi római katoli­kus parókia falán található. Maga az épület pedig a község központjában, a templom és a községháza közötti területén. Íme a felirat:

„Ezen a plébánián buzgólkodott 1886-tól 1906-ig Foliin János régész utóda − a remeteéletű plébános és tudós író: Répássy János, Gárdonyi Géza egri irodalomprofesszora, mint a nemzeti népoktatás bajnoka. ”

Az emléktábla szövege kevés információt árul el, bár Gárdonyi nevének említésé­vel így is felkeltheti az érdeklődést. S még inkább felkelti, ha azt is megtudják, amiről egyébként a tábla diszkréten hallgat. Nevezetesen, hogy ez a bizonyos Répássy Já­nos volt az a tanár, aki bizony megbuktatta tanítványát, Gárdonyi − akkor még Ziegler − Gézát, ráadásul nem is úgymond „melléktantárgyból”, hanem magyar irodalom­ból.

Mielőtt az esetet elmesélném, ismerjük meg Répássy János rövid élettörténetét! Az akkor még Zemplén vármegyéhez tartozó Hernádnémetiben született 1844. feb­ruár 2-án. Iskolai tanulmányait a miskolci algimnáziumban, majd az egri érseki Lyceumban végezte. Az egri papnevelő intézetben − ahol a teológiát tanulta − jelen­tős irodalmi tevékenységet fejtett ki. Pappá szentelése után előbb poroszlói káplán volt, majd tizennégy hónapon át a fővárosban, a Magyar Állam című lapnál dolgo­zott, mint belső munkatárs. Ám innen visszavágyott vidékre, s a papi hivatáshoz. Ekkor érseke Jászapátiba nevezte ki káplánnak. Onnan került aztán Egerbe, ahol főegyházi hitszónokként és tanítóképző intézeti tanárként egyaránt tevékenykedett. S ott, a képzőben került kapcsolatba Gárdonyival, akit akkor még Ziegler Gézának hívtak.

A magyar irodalomból adott elégtelene, illetve javítóvizsga kettese, no meg Répássynak azon kijelentései: „Ziegler csak Ziegler marad”, illetve „Fiam! Tebelőled soha sem lesz nagy ember, de a kenyeredet azért meg tudod keresni!” − azt bizo­nyítják: tanár-diák viszonya nem volt felhőtlen. Az ok? Közvetlen személyes okként azt említik, hogy egy tréfás lapban a diák Gárdonyi zoológiái jegyzeteket írt, Ribizke néven Répássy tanár úrról. Persze kérdés, hogy ő ruházta-e fel Répafi és Répa Matyi bohózatos szerepével tanárát. Fia, Gárdonyi József írta később: „Az éretlen Ribizke kitermelője, a Pasquino név alá bújt szerző nem Ziegler Géza volt...”

Ám ez a tényeken mit sem változtat. Répássy a hivatalnok-tanár magyarból meg­buktatta Ziegler Gézát, aki viszont...

... aki viszont később mégsem haragudott tanárjára, sőt − a fia is ezt állítja −: „Ziegler Géza, Gárdonyi Géza dicsőségét elsősorban Répássynak köszönhette. ”

Hogy miért? Répássy, a képzőben nagyon sok fogalmazást adott fel tanítványai­nak. Ugyanakkor a kitűnő, a jeles érdemjegy nála ismeretlen volt. Következésképp az otthoni dolgozatírás az egri képzősöknek nem volt kedvenc időtöltése. Egy kivétel volt közöttük: Ziegler Géza. Ő írta a dolgozatokat megrendelésre. Természetesen pénzért. Egy dolgozat egy hatos. Ugyanazt a témát néha tíz társának is megírta, tízféle változatban.

„Írói munkássága e dolgozatkínokon fejlődött és éleződött.” Az más kérdés, hogy Répássynak a stílusérzéke nem éppen a legdicséretreméltóbb lehetett. Hisz mi más a magyarázata annak, hogy éveken át nem vette észre, az osztályban a dolgozatok jó részét ugyanaz a diák írja?

Ellentétben Répássy állításával, Ziegler nem maradt meg Zieglernek. Rájött erre később a tanár úr is. Az élő Gárdonyi című életrajzi munkájában írja Gárdonyi Jó­zsef:

„Szegény derék Répássy professzor teljes életén bűnhődött e kijelentéséért. Emlékszem: egy nyári délután felvánszorgott hozzánk a Hóhérpart meredekén. Becsön­getett a Gárdonyi-portán. E sorok írója fogadta, kisdiákos rövidnadrágban és mély tisztelettel.

− Apám nincs itthon − válaszoltam sajnálkozóan az érdeklődésre.

− Nincs? Hát akkor mondd meg fiam, itt járt az a szerencsétlen, aki őt megbuktatta magyarból. Életem legnagyobb gyalázata.”

Répássy János 1886. október végéig működött Egerben. Akkor, saját kérelmére Alsó-Ábrányba (ma Bükkábrány) nevezték ki lelkésznek, ahol húsz esztendőt töl­tött. Több lapnak, például a Religiónak, a Magyar Sionnak, a Népiskolai Tanügynek volt külső munkatársa. Irodalmi munkásságát Répássy János költeményei, A jegyes öröme, a Csevegő habok, a Karácsonyi pásztorjáték, az Újabb költemények jelzik. A Hárfahangok című művének maga Gárdonyi Géza keresett kiadót. Mert az egykori tanítvány, a későbbi híres író, a történtek ellenére sem haragudott volt tanárjára. Ellenkezőleg! Évről-évre minden jeles ünnep, névnap apropóján levéllel köszöntöt­te.

A sors úgy adta, hogy a tanár túlélte tanítványát. Gárdonyi 1922. október 30-án délután hunyta le örökre szemét, Répássy János pedig 1926. január 19-én halt meg

Budapesten. Tanítványa halálának második évfordulóján az egykori tanár „ihletett lélekkel szorította magához a költői lantot, hogy megénekelje diákja elmúlását... Utolsó rímei annak az agg költőnek, ki dalolni tanította Gárdonyit. ”

S íme rövid részlet ebből a hattyúdalból: „Sírdombodon égnek a halotti mécsek/S a szívemből hozzád száll még e hattyúének. / − Nyugvó poraidra istenáldás szálljon; / Álmod legyen üdvös / régi jó diákom!... /

 

(Szerkesztette M. Szlávik Tünde)

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.22. 17:15

Polgármester 

Tyukod 

szszb 30 és Czibere József.JPGZsírostanya tíz kilométerre fekszik a tyukodi vasútállomástól. Egy diáklegény jó lábainak is kiadós séta, de ha hozzátesszük, hogy éjszaka és vaksötétben, akkor bizony tudjuk: felér egy kisebbfajta maratonnal.

– Az osztályfőnököm Tóth Marika néni ajánlotta a 180 kilométerre fekvő Karcagi Mezőgazdasági Technikumot, apám a legjobb iskolát akarta nekem, oda íratott be – idézi fel gyermekkorát a hatvanadik életévét taposó férfi. – Amikor villámlott, akkor tájékozódtam hazafelé tartva.

Könnyű most anekdotázni, amikor odakinn hétágra süt a tavaszi napsugár, idebenn pedig barátságos cserépkályha ontja a meleget. Az asztalon húsvéti vendégváró kosárkák. Czibere József oldalán feleségével, lánykori nevén Turbucz Piroska Arankával idézi fel fordulatokban bővelkedő életüket.

–  Nem csak apám, de anyai nagyapám is juhászember volt, így nem lehetett kérdés, hogy magam is az állattenyésztés mellett kötelezem el magam – adja magyarázatát a továbbtanulás útjának. – Technikusként a téeszben rögtön juhászati brigádvezető lettem, a katonaság után pedig ágazatvezetőnek neveztek ki.

A rendszerváltás előtti világban a termelőszövetkezet volt minden gazdálkodási tevékenység kerete. A háztáji rendszer mellett, a melléküzemág és a kereskedelem is belefért, ha volt mersze kockáztatni a vezetőknek. Tyukodon volt. Akkor nem is tudták, hogy valójában már a rendszert bontogatják.

– ’90 után az akkori politikai változások lelkesedésével már indultam egyszer a polgármesteri székért – említi mai állásának korai előképét. –  A származásom, a világlátásom, az addig végzett munkám mind-mind magyarázat arra, hogy kisgazda érzelmű vagyok. Akkoriban azonban más volt a hangulat Tyukodon.

Az önkormányzat és a közösség életében természetesen azóta is mindvégig aktív. „Te háztáji ágazatvezetőként mindig szót értettél az emberekkel, irányítsd a közmunkásokat!” – kapta a feladatot. Azóta is sikerrel végzi ezt a munkát, mi több éppen a közelmúlt időszakban derült ki, mennyire fontos részévé vált a foglalkoztatásban.

–  Mindemellett hol sikerrel, hol kudarcokkal nehezítve, de folytattam a gazdálkodást és a kereskedést. Voltak nagyon válságos pillanataink is, de leküzdöttük őket. – A feleségére pillant. A ragyogó búzavirág szemek megcsillannak.

–  A lányaink tanulmányai élveztek mindig elsőbbséget – veszi át a szót a ház asszonya. – Hetvenkilencben esküdtünk. Szilvia ’80-ban született, közgazdász diplomát szerzett. Kisunokánk, a hároméves Emma édesanyja. Zsófi a kisebbik, ’84-es, ő pedig környezetkutató ökológus és tanár.

Szeretet sugárzik minden szavából. Ő a pályáját vezető óvónőként kezdte Géberjénben. Házasságkötését követően, 1979-től Tyukodon, majd 1994-től Porcsalmán óvónőként dolgozott.

Czibere József azt követően indult el a településen – immár sikerrel – a választáson, hogy az elődje Nagy Miklós járási hivatalvezető lett Csengerben. A nézetei mit sem változtak. A kisgazdák megtalálták a helyüket a Fideszen belül, a Fidesz pedig megtalálta Czibere Józsefet. Programja olyannyira megnyerte a választók tetszését, hogy a második és harmadik helyezett összes szavazatszáma együtt sem közelítette meg az övét. Természetesen a soron következő választásokon is indul.

–  Élhetőbb Tyukodot szeretnék – idézi vissza, mit mondott leendő választóinak. – Pályázatokat nyertünk a művelődési ház felújítására, az iskola bővítésére. Ez utóbbi nagyon nagy projekt. Több mint 800 millió forint. Gyönyörű lesz…

A tyukodiak hétköznapjait újabb utak leaszfaltozása teszi könnyebbé, rendbe teszik dr. Szalai Zsigmond házát. A település helytörténete feldolgozójának méltó emlékhelye lesz. Az elhagyott kastélyból idősek találnak otthonra.

Búcsúzáskor megnézzük a korán kinyílt rózsákat, tulipánokat. A kert egy hívogató szépségű sarkában készítek képet a Czibere házaspárról. Az egykor az éjszakában villám fényénél botorkáló kisdiák életpályájának megkoronázása, hogy lehetőséget kapott a sorstól lakhelyét szebbé, jobbá, vagy, ahogy ő mondja élhetőbbé tenni. Egyúttal bizonyíték is: az a jó, ha az embert sem kudarc, sem vargabetű nem tántorítja el attól a céltól, ahová el akar jutni.

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.22. 14:27

Írta: M. Szlávik Tünde

 

Gustav Klimt Anya gyermekével másolata.jpgMég a párnacihából kihullott pihe sem lebben, bár valamennyi ajtó, ablak sarkig tárva. Áll a levegő, pedig jól jönne egy kis szellő a húsvét előtti nagymosáshoz… Csak kétszerre fér be a mosógépbe az összes ágynemű, de abban bízom, mire lejár a második program, ebben a kellemes melegben az első adagot be is lehet szedni a kötélről.

A paplanokat kihordom a garázs végi félárnyékba, de a párnákat féltem. Megtöri bennük a tollakat a közvetlen, erős napfény, úgyhogy csak a hátsó szobában dobálom szét őket a franciaágyon. Majd időnként benézek rájuk, felrázom dagadt testüket. Már nem merem a fiúkra bízni a párnapofozást – a legutóbbi párnacsatában a legkisebb szó szerint otthagyta a fogát. A tollpihe ereje… Inkább porszívózzák össze a kihullott tollakat, legalább ahol a papok táncolnak, középen. Aztán majd terelgetem őket egyik szobából a másikba, amíg nem végzek mindennel. Szerencsére az ablakokat már lecsutakoltam, amikor minden átmenet nélkül berobbant a meleg. Kihasználtam a kínálkozó alkalmat. Éppen elég lesz most a sütés-főzés. Idén nem megyünk kirándulni, egybecsapjuk a gyerek szülinapját meg a húsvétot, legalább egy fáradsággal letudom. Öregszem, vagy mi… Nagyanyám ennyi idősen még kitapasztotta és fehérre meszelte a házat kívül-belül húsvét előtt. Puha csiga vagyok hozzá képest.

Fáradtan nyitom a postaládát, közben átnézek a kapu fölött. Teherautó dönget az úton. A sokéves rutin érezteti velem, hogy vezetője nem ismeri a környéket, elbambult vagy túlságosan bizakodó, mert csak akkor lép a fékre, amikor a kocsi vége elhagyta a nagykaput. Pedig ezzel a sebességgel nem fogja tudni bevenni a kert végének vonalát követő derékszögű kanyart. Kétségbeesetten sivít a légfék, az üres pótkocsi szabályosan pattog az úton, csak most ne jöjjön szemből senki, lélegzetvisszafojtva várom a csattanást, nem ez lesz az első, mióta itt lakom. Visszaszámolok: három, kettő, egy… Aztán hallom, ahogy a súlyos jármű lendületből bekanyarodik. Megfordulok, a telek végi akácok közti nyiladékon át látom, amint az atlétatrikós férfi alkarjával megtörli homlokát. Megúsztuk. Eltelik még néhány másodperc, mire újra a gázra lép.

Az időjárás is megkegyelmez, páhogni kezd a szél, szépen lobog a paplanhuzat, vidám táncot lejtenek rajta a sárga napraforgófejek. Pelyhessé lesz az ég, parányi fehér felhők százai tűnnek elő a semmiből, mintha egy óriási, kifakult kendermagos tyúk rázogatná a szárnyait. Odabent a huzat becsapja valamelyik ablakot, befutok, nehogy elszakadjon a függöny. Az ablaküvegben bízom, kibírja, a sógorom csinálta, nem a szentlélek tartja össze.

Mire visszatérek az udvarra, valami kópé odafent fekete tintát cseppentett az ég vizébe, lustán terjed szét, átszínezve az egyre gyorsabban gomolygó felhőket. S míg az égbolt színeváltozásában gyönyörködöm, apró, tompa puffanásokkal esőcseppek landolnak a lábam körül. Négyzetméterenként három csepp, a többi elpárolog még a levegőben.

Nagy optimistán összekapkodom a ruhát, közben beletemetem az orromat. Imádom a napon szárított ágynemű illatát! Napfény, friss széna és szerelemillata van. Vétek forró vasalóval illetni, így kell felhúzni, aztán végigfekszel rajta és hagyod, hogy átjárjon a buja vágy…

És tényleg esik! De micsoda langyos eső! Utoljára gyerekkoromban éreztem ilyet. Kellemes, meleg, áztató eső… Berohanok, ledobom a textileket az első ágyra, összekiabálom a gyerekeket: gyertek, gyertek gyorsan, esik az eső! Monitortól kába szemükben értetlenség, mi lehet ekkora szenzáció az esőben, ilyenkor befelé szoktam zavarni őket, nem kicsalni.

– Ne, nem kell papucs! Gyertek! – ujjongom, s széttárt karokkal pörgök az udvar közepén. – Nézzétek! Langyos zuhany… Szabad! Nem baj, ha vizes leszel, ettől nem fázol meg, ez meleg eső! – És ugyanazt az eufóriát érzem, mint kislányként, amikor mezítláb tocsogtunk a nyári zápor utáni gőzölgő tócsákban, meg a szétpattanó buborékok közt az elviselhető hőfokúra hűlt, megolvadt aszfaltúton. Kit érdekel a lejárt mosógép meg a sonkafőzés? Ez itt a feltámadás! Lassan kedvet kapnak a srácok is, ragályos az örömöm. Szerencsére üres az utca, csak a szomszédok csodálkozhatnak a sebtiben becsukott ablakok mögött: ezeknek elment az eszük…

Misa a csúszda tetejében trónol, kinyújtott nyelvvel kapkod az esőcseppek után, Benivel dalolgatva hintázunk, időnként fel-felrikkantva: veri az ördög a feleségét! Mert bár permetez az eső, ragyogóan süt a nap. Pár perc, s keleten megjelenik a szivárvány. Egyik lábával megtámaszkodik Erzsikéék háza tetején, a másikat a kertszomszéd Zoliék felé nyújtogatja, s közben nevet rajtunk, ahogy a frissen ázott föld szagával betelni nem tudva versenyt futunk az aranyesőbokorig. A kicsi felmutat az égi csodára: – Anya, ott van Jézus? A szivárványon túl van a mennyország? – Nem, súgom magamhoz ölelve kicsattanó húsú kis testüket, a mennyország itt van, tibennetek.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! Olvassa el a szerző további műveit is:

 Cinege a grillsütőben  *  Mostan színes mintákról álmodom  *  Halál feltámadáskor  *  Össztánc a gardróbban    Nyiribori, a guberálók gyöngye  *   Mellbimbó a kokárda alatt   * Jó termésünk volt azon a nyáron

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.20. 17:12

 

A tojás semmilyen más forma társaságától nem idegen. Sem az épület tetejétől, sem a környezetétől, sem a Figuerestől, ahol Salvador Dali élete nagy részét töltötte. A katalóniai város tisztelete jeléül egyik legszebb épületét adta az ellentmondásos megítélésű művésznek, ő pedig így tette rá névjegyét.

1. Oda rakta Dali a tojásait IMG_4255.JPG

A múzeumhoz igyekvőknek, akárcsak nekem, a földbe gyökerezik a lába a látványtól. Én zsenge gyermekkoromban még láttam kotlós alatt melengetett tojásokat, kamaszként fa tetején fészekben szarkatojást. Azt is, amikor széttört, rántotta született és nem kiscsirke.  Aztán filozófiai problémaként köszönt vissza rám kései tanulmányaim során. Előre halad-e az idő, vagy visszafelé? Azaz vissza lehet-e csinálni a rántottát tojássá? Gondolataim röpte egyre magasabbá vált, szerencsére a hosszú sorban végre belülre jutottam, és az újabb művek egyelőre feledtették velem, a tojással kapcsolatos belső monológomat. A hatalmas múzeum nagyon gazdag gyűjteménnyel várja a látogatót, és nagyon ritka, hogy várakozás nélkül be lehessen jutni. A Dalit csak felületesen ismerők – magamat is közéjük sorolom – csak az érdekes túlzásokat tudják maguk elé idézni a sorban álldogálva. Ez a tojás-ornamentika is valószínűleg közéjük sorolható – vagy nem…

2. A gorillacsontváz méhében egy görög szoborfejIMG_4328.JPGA hetyke bajszú alkotó valójában érzékeny és filozofikus alkat.  Nagy ívű képzettársításai szinte egyik darabból sem hiányoznak, és mindegyik nagy műgonddal készült. A nagy szerelméről, Galáról festett képei már-már szentimentálisan líraiak. Minden ópusz beszél, kommentál. A Don Quijote sorozat vitatkozik Cervantessel, és hát itt van az asztalról palacsintaként lelógó óra. Nem is tudtam, hogy gobelinbe álmodta a művész. Maga a mindenre ráfolyó téridő-kétely. Nem is Dali volna, ha nem vetne számot magával az Emberrel, létezésének fejlődéstörténetével, értelmével. A gorillacsontváz méhében egy görög szoborfej töri márványkoponyáját, érdemes (lett volna) világra jönni? A napfényen hunyorogva ismét a tojásokat vizsgálgatom. Talán Dali alkotás-embriói növekednek bennük. Egy ködös barátságtalan hajnalon majd felrepednek és hattyúk kelnek ki belőlük. Gala szeretett madarai. Alkonyatra szárnyat növesztenek és elrepülnek a messzi tengerek felé. Maradnak a tojáshéjak. Értelmezési fejtörést okozva hozzáértő és nem értő műítészeknek.

 ***

                                                                                                                                                              Ilyen szép a világesiksandor2cm.jpg

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.19. 10:08

Ha a Forma 1 monacoi nagydíjának valamelyik versenyzője kirepül egy kanyarból, azt Franciaországban kaparják össze. Monte Carlo, az operett-nagyhercegség kicsiny mivolta ellenére nagyon komolyan veszi magát. Az uralkodó palotája előtti őrségváltás koreográfiája semmivel sem marad el egy világbirodalométól. A Grimaldi dinasztia sziklaszirti palotáját pedig nincs az az ingatlanügynök, aki elcserélné, mondjuk a Fehér Házra.

I. Albert ekkora bálnát lőtt egyik felfedező útján.jpg

Maradva az összehasonlításoknál, I. Albert akkora bálnát lőtt egyik felfedező útján, hogy a csontváza alig fér el a gyönyörű épület egyik szárnyában a külön erre a célra berendezett Oceanográfiai Múzeum nagytermében. Talán valamelyik skandináv uralkodó jeleskedett még ebben a műfajban, de a trófeának nincs párja a világon. És talán a múzeumnak se. Aki a tetejéről nézi a Forma 1.-et, annak nem kell kapkodni a fejét, mint egy teniszmérkőzésen, nyugodtan könyökölhet a mellvéden, feltéve, ha VIP kitűzője van.

Nyugodt, komor, megfontolt arcok.JPGEnnél is jobban jár, ha lemegy az alagsorba, mint ahogy magam is, mert ott aztán elé tárul a nagyvilág. Legalábbis a tengeralatti. Kihasználva a természetes közeg, a tenger szomszédságát, minden nehézség nélkül kap állandóan friss vizet a hatalmas akváriumhálózat. A félhomályban kerekre nyílt szemekkel fürkészik a látogatók a belülről trükkösen megvilágított élethű élőhelyeket. A természetfilmek kedvelőjeként jó néhány halnak tudom a nevét, és megelégedetten sorolom, amikor egyhez-egyhez odaérek. Igen ez a bohóchal tényleg olyan tarka, mint egy kanári, a pillangóhal, az pillangóhal, a doktorhal lehetne dr. Hal is. A muréna éppoly ronda életben, mint filmen, miért volna szép neve…

Hanem földbe gyökerezett a lábam, amikor az egyik tartály sötét fertályából méltóságteljes lassúsággal elősorakozott egy csapat. Mikor mindőjük ott volt, megálltak és felém fordultak és néztek. Nyugodt, komor, megfontolt arcuk azt sugallta, rövidesen valami fontosat mondanak. Aztán nem szóltak semmit, de mintha azt hallottam volna: „nem alkotmányellenes”. 

***

Ilyen szép a világesiksandor2cm.jpg

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.19. 10:06


Szemelvények Hajdu Imre Regényes Dél-Borsod című művéből

 

Diósgyőr másolata.jpgMiskolc része a Bükkaljai, vagy ahogy ma nevezik inkább, a Bükki borvidéknek. Itt alakult meg 2000-ben az István nádor borlovagrend. Alapító tagjai felavatására annak idején engem kértek fel, egyben tőlem „rendelték meg” a lovagrend egyik kötelező „dokumentumát”, a legenda megírását. Mivel az új borlovag rend székhelye a lillafüredi Palota szálló, annak egyik díszes üvegablaka adta az ötletet a történethez. Az üvegmozaik azt a jelenetet ábrázolja, amikor Nagy Lajos király a diósgyőri várban fogadta a Velencei Köztársaság követeit, akikkel ott, az ősi falak között szentesítette a már korábban megkötött turini békét.

Az Úr 1381. esztendejében járunk. Nyárvége van, mondhatnánk úgy is: őszelő. A Bükk-hegység mélyzöld üstökét már itt is, ott is sárga, piros, bronz foltok tarkítják, s a hajnalok fehér párával töltik ki a völgyeket. Ez a hömpölygő fehér folyam reggelen­te a fenséges diósgyőri vár vizesárkát is elfoglalja, s az előbukkanó első napsugarak fényében az éppen erre járó vándor, amint Miskolc felől álmosan baktat lován, azt hiszi káprázik a szeme, mert egy tornyaival felhők tetejére épült csodapalotát lát, melynek egyik bástyáján liliomos lobogót lenget a hegyek felől érkező friss szellő...

Ez a fuvallat úgy 8-9 óra tájra a vizesárokból tovaűzi a sűrű párát, s attól a pillanat­tól kezdve teljes pompájában, szépségében tündököl a magyar királynők kedvelt lakhelye, a négytornyú építészeti remekmű, a diósgyőri vár.

Ám nincs idő csendes szemlélődésre, mert hirtelen éles kürtszó harsan az egyik torony lőrése mögül. Az érces trilla végigszáguld a kelet felé csörgedező Szinva patak mentén, sőt nyugat felé is, a Bükk erdősörénye irányába, ahonnan a sziklák és az ormok visszhangként verik vissza. Aztán egy másik kürt is harsan, s ezt az imént még alvó, békességes tájat valami ünnepélyes, ám feszült várakozás lengi be.

A várkapunál lánc csikordul, majd annak nyomán mély zörejjel a felvonóhíd eresz­kedik alá.

Miskolc felől tompa dübörgés hallatszik, mint távoli kráter morajlása. A hang egy­re erősödik. Mi ez? Mintha vágtató lovak patája lenne. Igen, ezek lovak, s nem is egy­-két ló, hanem több tucat. Errefelé tartanak, mert a hang egyre erősebb, már-már mennydörgésszerű a morajlás.

Eközben megnyikordul a vár hatalmas tölgyfa kapuja. A két szárnyat fegyveres őrök tárják ki, s bentről vörös-sárga ruhás apródok lépnek ki rendezett két sorban. Felsorakoznak a felvonóhíd két oldalán.

Fent a vártornyokban ekkor megszólal az ünnepi fanfár. Minden toronyból 8-8 kürtös hajol ki a szűk lőréseken, s minden égtáj felé harsan az ünnepi zene. Az első kürtszó, de még a második is figyelmeztetés volt, ám ez a mostani már himnikus köszöntő. Jeles vendég tiszteletére szólal csak meg ez a zene.

S ekkor Miskolc irányából, ott, ahol a kanyargó Szinvát ölelő füzes véget ér, elő­bukkan egy vágtató lovascsapat. Elöl sisakos, páncélos vitézek. Az ezüstös vértjükön megcsillanó napfény szinte elvakítja mindazoknak a jobbágyoknak a szemét, akik az országút két oldalán fekvő királyi birtokokon már kora reggel óta gyűjtik be a ter­mést. De azok is felfigyelnek erre a látványos menetre, akik távolabb, a Bükk legala­csonyabb nyúlványain díszlő szőlőkben, „érés alá” kapálják a szőlőt. Bár messze vannak, s a lovasok egyébként sem őket figyelik, a jobbágynép férfi tagjai mégis leveszik fejükről a föveget, sőt a fejkendős asszonynép is jelét adja tisztelgésének hosszú, mély főhajtással.

A kezükben lándzsát és pajzsot tartó vértesek mélyfekete, selyemtakarós paripán lovagoló, hímes bársonyba öltözött urakat fognak közre. Közülük egy különösen kitűnik nemcsak daliás termetével, hanem azzal az eleganciával is, ahogyan a pompás mént vágta közben megüli. A jobbágyok mondják is egymásnak: az az aranyhímzéses, fekete bársonyba öltözött úr nagy előkelőség lehet. Talán királyi fenség? Talán egy idegen ország követe?

Valószínűleg az utóbbi - jutottak megegyezésre a pórnép tagjai. Annál is inkább, mert a király, a rettegett és mégis szeretett Anjou Lajos, vagy ahogy a köznép inkább nevezte, Nagy Lajos, gyakran megfordult és időzött a diósgyőri várban, s olyankor mindig tucatjával érkeztek hozzá díszesebbnél díszesebb öltözetű küldöttségek szerte Európából.

Lám, most is ott leng az Anjouk liliomos lobogója a vár fokán, vagyis itt tartózkodik a király Diósgyőrben, s nyilván ez a díszes küldöttség, melyet egy négy paripa röpí­tette hintó is követ, hozzá igyekszik.

De furcsa az a hintó! Kívül úgy csillog-villog a sok aranydíszítéstől, hogy az ember szeme belefájdul. S ebben a drágakövekkel is ékesített parádés hintóban nem ül senki. A függönye nincs elhúzva, így belelátni. Mintha valami fényes ládika, ereklyetartó lenne benne, ám az alatt a szempillantás alatt, ami alatt elrobog a menetet tisztes távolságból figyelő jobbágyok szeme előtt, ezt nem lehetett pontosan megállapítani.

A hintó, s persze a díszes öltözetű lovascsapat eközben a felvonóhídhoz ér. A magas termetű, fekete bársonyruhás úr felemeli a kezét, s kiált is valamit, mire a csapat visszafogja a vágtát, s elegáns ügetéssel halad át a várkapun. Bent az udvarban fürge csatlósok raja fogadja őket, és segítenek nekik leszállni a lóról.

Az udvaron félkör ívben felsorakozó várnép közül előlép egy délceg, termetes úr. Királykék kacagányt visel, fején kócsagtollas föveg, hozzá őzbarna, szorosan feszülő lovaglónadrágot. Odasiet az érkezőkhöz. Megáll a fekete bársonyruhás úr előtt, mélyen fejet hajt, s öblös hangon köszönti őket.

- Isten hozta Önöket, a dicső Velence követeit itt Magyarországon! Királyom, Lajos nevében köszöntöm Önöket, a béke követeit. István nádor vagyok, e vár ura. Engedjék meg, hogy jó magyar szokás szerint borral köszöntsem és kínáljam Önöket, a messziről jött vendégeket.

Miközben a mellette álló apród, aki a tolmács szerepét töltötte be, lefordította a köszöntő szavakat, István nádor kézfelemeléssel int a lovagterem bejáratánál vára­kozó három vincellérjének, akik ezüsttálcán, veretes ezüst kupákkal tüstént elindultak feléje. A bán kézmozdulattal kínálja a vendégeket, akik megfognak egy-egy kupát, amelybe előzőleg természetesen miskolci bort töltöttek a szolgák.

- A békére! Mindannyiunk egészségére! - kiáltja István s megemeli kupáját.

A vendégek saját nyelvükön ugyanezt ismétlik, majd szájukhoz véve a kupát, mohón kortyolják a pincehideg, ám tüzes nedűt.

Ki is ürülnek a kupák pillanatokon belül. Miközben azokat üresen visszateszik a tálcára, elismerően bólogatnak. Látszik, valamennyiüknek ínyére van az ismeretlen magyar nedű.

Közülük a fekete bársonyruhás, magas úr ekkor előrelép. Mélyen meghajol ő is István nádor előtt, s latin nyelven megszólal.

- Dominus vobiscum! Laudetur Jesus Christus!... Én, a Velencei Köztársaság békeküldöttségének vagyok a vezetője. A nevem Lucius Annaeus Deotisalvi, a felséges Velencei Köztársaság, a Serenissima patríciusa vagyok, a köztársaság Nagytanácsa által választott Tízek Tanácsa tagja. Azért jöttünk hozzátok ide, Diósgyőr várába, hogy dicső királyotokkal, Anjou Lajossal ratifikáljuk azt a békét, amely az idei esztendő augusztus 8. napján Turinban köttetett.

- Vártuk Önöket, fényes úr - válaszolt István nádor. - S nagy örömünkre szolgál, hogy ebben a várban láthatjuk vendégül Önöket. Nagy királyunk, Lajos király már tegnap megérkezett ide fényes kísérettel, s készen áll a békeszerződés ratifikálására. Jöjjenek kérem utánam, a lovagtermet előkészítettük az ünnepélyes ceremóniához.

A velencei küldöttség tagjai kettes sorba álltak. Elöl egyedül állt Deotisalvi, őt követték a város tekintélyes patríciusai, majd a vértesek, akik közül négy időközben az aranydíszítésű hintóból egy csillogó-villogó ereklyetartót emelt ki. Ők az arany és ezüstborítású, drágakövekkel ékesített ládikával - négy sarkánál fogva - a menet végén lépkedtek.

A vár gótikus ívű folyosóin egy ütemre koppant a bevonulok csizmája. Ettől a lépésről-lépésre felhangzó komor dobbantástól, amit a folyosók vastag falai még inkább felerősítettek, a galamblelkű udvarhölgyek és komornyikok szíve összeszorult. Szerencsére e félelmes zajt a csizmák sarkantyúinak csengése, s az újra megszólaló fanfárok magas, érces hangja, emelkedett ívű trillája valamelyest ellensúlyozta.

A velencei delegáció a vastag, veretes, hatalmas tölgyfa ajtón át belép a lovagterembe. A falakon körben Magyarország vármegyéinek címerei és zászlói díszelegtek. A falak mellett apródok álltak díszőrséget, fűszerzöld dolmányban, kezükben égő fáklyával. A velenceiek István nádor utasítása alapján félkörívben sorakoztak fel a lovagterem közepén álló, míves faragásé tölgyfa asztal körül.

Az asztalon sokágú, arany gyertyatartókban gyertyák égnek, s a fényes asztallapon két pergamentekercs hever, mellettük tintatartó és lúdtoll. Az asztal túlsó oldalán két ébenfából faragott, liliomos motívumokkal díszített karosszék áll.

Néhány percig ünnepélyes, várakozással teli csend támad. Majd a terem túlsó végében, amit a fáklyák tulajdonképpen be sem világítottak, érces hang kiált:

- Őfelsége, Anjou Lajos, Magyarország és Lengyelország királya!

Mindenki, aki a lovagteremben tartózkodott, a szolgálatot teljesítő apródok kivé­telével a fövegéért nyúl, azt követően pedig mélyen meghajolnak. S ekkor a félho­mályból, onnan, ahonnan a kiáltás jött, egy alig észrevehető ajtón belép a lovagte­rembe a király. Tesz két-három lépést, majd megáll, s tekintetét végighordozza a díszes kompánián.

Szigorú, ám megnyerő tekintetű, szakállas férfiú a király. Középmagas, de izmos teste - melyet a vörös királyi palást sem tud elfedni -, termetesebbé, hatalmasabbá teszi. A fején a korona meg-megcsillan az imbolygó fáklyák fényében.

Miután tekintetével konstatálja az őt köszöntőket, határozott, kemény léptekkel a míves faragású asztalhoz siet. Ott az őt kísérő apród eligazítja a földet súroló palástot, s a király helyet foglal az egyik ébenfa székben.

Ekkor emelkedik fel mindenki a meghajlásból, de a fövegét senki nem rakja vissza a fejére.

Előlép István nádor.

- Fenséges Urunk, szeretett királyunk! íme, itt vannak előtted a dicső Velence Követei, akik eljöttek hozzánk, hogy itt, Diósgyőr várában ratifikálják a Turinban augusztus 8-án megkötött békét.

Minden tekintet a királyra szegeződik.

- Köszöntünk Benneteket követ urak - szólal meg Lajos. - Örömünkre szolgál, hogy otthonunkban üdvözölhetünk titeket. A béke követei ebben a honban mindig kedves vendégek.

Lajos alig észrevehető fej mozdulattal biccentett István nádornak, hogy befejezte a mondandóját.

István erre ugyancsak fejmozdulattal int a velencei küldöttség vezetőjének. Lucius Annaeus Deotisalvi előlép a király elé. Mélyen meghajol. A király főbólintással viszonozza a köszöntést.

- Fenséges király! Engedd meg, hogy mindenekelőtt átadjam a Serenissima, a Ve­lencei Köztársaság népe őszinte üdvözletét. Külön tolmácsolom a dogé, a Nagytanács és azon belül a Tízek Tanácsa patríciusainak hódolatát. Eljöttünk hozzád, hogy itt és most ünnepélyesen ratifikáljuk az országaink között megkötött békét. Ezzel a békekötéssel annak a reményünknek adunk hangot, hogy ez a két virágzó állam, a Magyar Királyság és a Velencei Köztársaság a jövőben békében fog élni egymással, s kölcsönösen együttműködünk népeink boldogulásáért.

Deotisalvi ismét mélyen meghajolt, jelezve ezzel, befejezte köszöntőjét.

Két apród lép ezt követően az asztalhoz, s a pergameneket veszik kézbe. Elkezdik olvasni a rajta található szöveget. Az egyik magyarul, a másik latinul.

Az Úr 1381. esztendeje augusztus havának 8. napján Turin városában béke köttetett a Magyar Királyság és a Velencei Köztársaság között az alábbi feltételekkel:

  1. A háborúban foglyul ejtettek szabadon bocsáttatnak.
  2. A Velencei Köztársaság a magyar királynak évenként 7 ezer aranyat fizet, még­hozzá Zárában, minden év Szent István napján.
  3. A magyar király és a velencei dogé és ezek utódai esküt mondanak a békére.
  4. A két fél kereskedői szabadon közlekedhetnek, de felfegyverzett velencei hajók nem mehetnek a magyar kikötőkbe.
  5. A Velencei Köztársaság a magyar király, Anjou Lajos iránti hódolata jeléül a Szent Márk téren állandó jelleggel felvonja árbocra az Anjouk liliomos lobogóját.
  6. Az elfoglalt javakat mindkét fél visszaadja a másiknak.

Mi, Magyarország királya és a Velencei Köztársaság meghatalmazott követe kéz­jegyünkkel ratifikáljuk, s ettől kezdve kötelező érvényűnek jelentjük e békeszerző­désben foglaltakat.

Kelt az Úr 1381. esztendeje szeptember havának 8. napján.

A békeszerződés szövegének felolvasása után az apródok újra a tölgyfaasztalra helyezik vissza a pergameneket.

Újra megszólalnak a fanfárok. Lucius Annaeus Deotisalvi odalép a király mellé, aki int neki, foglaljon helyet a másik karszékben. Az előbb még a szöveget olvasó két apród most készséggel széttekeri a két pergamentekercset, s a lúdtollat, miután bele­mártják a kalamárisba, átnyújtják a szerződést aláíróknak.

Nagy Lajos és Deotisalvi kézjegyével látja el az okmányt, majd felállva kézfogás kíséretében kicserélik azt.

Ekkor a jelenlévő urak tapsolni kezdenek. Ebben a tapsviharban citromságra ruhás, zöld sapkás szolgák jelennek meg, ezüsttálcákat hoznak, mindegyik tálcán 6-6 ezüstkupát.

Az elsőnek érkező a király elé lép, óvatosan meghajol, s a királyt kínálja. Lajos elvesz egy kupát, s int Deotisalvinak is, aki hasonlóképpen cselekszik. Ezt követően minden jelenlévő kupa után nyúl.

- Tisztelt urak! Ezt a békét, amit most itt kézjegyünkkel hitelesítettünk, pecsételjük meg áldomással. Ünnepeljük a jó hírt az általam olyannyira szeretett miskolci borokkal. Mától kezdve ezt a bort, mely itt terem a közeli Avason, a Tetemváron, a Bábonyi bércen, a harsányi dombokon, a béke borának nevezzük. Egészségünkre!

Összecsendülnek a kupák. A korábbi méltóságteljes csendet megtöri a vidám beszélgetés, a kétnyelvű hangzavar.

- Fenséges király! - szólítja meg Deotisalvi Lajost - ez a bor tényleg fenséges. Én mondom ezt, aki ismeri Itália összes borát. Ez a bor vetekszik a Lacrima Christivel is. Tudja Fenséged, mi szerelmes nép vagyunk. Nos, ezt a bort a 22-28 éves szépasszonyokhoz hasonlítanám, akik erejük, és szépségük teljében pompáznak, s most érték el szerelmi tudásuk csúcsát. Ez a miskolci bor egyszerre felszabadult és tüzes, ugyanakkor romantikus is. Elviszem hírét Itáliába, hogy magyar földön, Fenséged birtokán, Diósgyőrben olyan bort ihattunk, ami egyszerre volt az igaz barátság, a hűség és a bölcs gondolatok bora. S mindenekelőtt - ahogy Felséged mondta - a béke bora. Emelem kupámat népeink boldogulására!

Közben finomabbnál finomabb falatok is érkeznek. Süllő vajban paradicsomsalátával, szárnyas májrizottó zöldborsóval, gombával és petrezselyemmel, szalonnával spékelt szarvas, őzgerinc, nyúl; vadkacsa. S persze bor, bor, bor.

De mielőtt a hangulat az egekig emelkedne, végigharsan a termen István nádor érces hangja.

- Urak! Figyelmet kérek! Újra Lucius Annaeus Deotisalvi, a Velencei Köztársaság követe kíván szólani.

Elcsendesül a terem, a jelenlévők pirosló arcán azonban látni, a miskolci bor megtette kedvező hatását.

- Fenséges Király! Az irántad érzett tiszteletünk, s a pálos szerzetesrendet alapító magyar nép iránti hódolatunk jeléül elhoztuk Nektek, és a Magyar Királyságnak adományozzuk a pálos rend névadója, Remete Szent Pál hamvait. Remete Szent Pál Krisztus után 341-ben hunyt el Egyiptomban. Holttestét sokáig Konstantinápolyban őrizték. Onnan került hozzánk 1240-ben, tehát 140 éve. Azóta Velencében őriztük a szent csontokat, amit most olthatatlan békevágyunk jeléül Magyarországnak adományozunk.

A négy vértes a díszes tölgyfa asztalra, a király elhelyezi a veretes ládikát.

Nagy Lajos keresztet vet, majd letérdepel. A jelenlévő követik a mozdulatait. Néhány percig ünnepi némaság üli meg a termet.

A király a csendes imádkozás után feláll.

- Úgy gondolom, értékesebb ajándékot Remete Szent Pál hamvainál nem igen kaphattunk volna Velencétől. Köszönet érte. ígérem népem nevében, hogy úgy vigyázunk ezekre a szent csontokra, mint a békére vagy a szemünk fényére. Ezeket az ereklyéket holnap díszes kísérettel küldöm el Budaszentlőrincibe, a pálos rend tartományi és anyaházába, s ott fogjuk őrizni az idők végtelenéig.

- Most pedig hű szolgám, István nádor, megparancsolom neked, hogy ezt a szent ereklyetartót holnapig helyezd el a vár kincstárában, s az ajtó előtt négy fegyveres őr teljesítsen szolgálatot.

Miközben István nádor a leghívebb szolgáival a kincstárba viteti az ereklyetartót, a király intésére felhangzik az udvari karnagy tenorja. Magyar nyelven szent ének köszönti a szent életű remete hamvait. A karnagynak a nemes urak is besegítenek, s a boltívek alatt zeng a himnusz, a Margit officium.

Bár királyi törzs magzatja,
Nem volt külön akaratja:
Templom lett ő, Istené,
Nem becsülni,
Ami földi:
Ez a példa,
Margaréta,
Mit te adsz hazád elé!

A bor tüzétől, no meg az ünnepi pillanattól örömláng árasztja el a jelenlévők arcát, akik hajnalig tartó vígsággal ünnepük a békeköltést.

A vár mellett elhaladó, a tetemvári, avasi, bábonyibérci szőlőkből csak késő este hazatérő jobbágyok mondogatták is egymásnak: - valami rendkívüli nagy dolog történik a várban. Nem is emlékszünk rá, hogy ilyen hangos jókedvvel, mikor ünnepeltek az urak.

Ahogy a várkapu előtt elvonul a kapás sereg, hirtelen utánuk kiált valaki. A kiáltó nem más, mint maga az ispán, Petur.

- Álljatok meg emberek! Nagy tisztességben lesz ma részetek. Jó királyunk, Lajos király elrendelte, hogy ti, akik a kedves borát, a miskolcit, a bakator, a gacsal, a gerset, a góhér, a romanya szőlőfajtákat termesztitek évtizedek óta, ezen a jeles napon, amikor békét kötött Velencével, megvendégeltessetek! Gyertek a hátsó udvarhoz! Ott majd kaptok ételt és italt. Mulassatok és igyatok Király Urunk egészségére!

A jobbágyokat nem kellett kéretni, mennek ők boldogan, s nem győznek hálálkodni.

- Mindig mondtuk, hogy Lajos nagy király. Lám, még velünk, pórnéppel is törődik.

A hátsó udvarban pedig nagy kondérokban fő a gulyás. Mindenki ehet annyit, amennyi belefér. A bort sem sajnálják a várszolgák. Az ónkupák gyakran ürülnek, ízlik az avasi, tetemvári, bábonyibérci nedű olyannyira, hogy nóta is csendül rövi­desen.

Éjféltájt jön Petur ispán.

- Emberek! Jó hírem van! Azt üzeni Király Urunk, hogy holnap nem kell kimennetek a szőlőskertekbe, az ünnepre való tekintettel kaptok egy nap pihenőt.

A jobbágynép vivátot kiált. De bent a várban, a lovagteremben is gyakran hangzik fel a vivát. Egymást érik a pohárköszöntők. A velencei küldöttség tagjai a tüzes

miskolci boroktól eljutnak a nirvána állapotába. Úgy érzik, ez a nedű visszahozta eredeti életüket, a Paradicsomot, és megmutatja, hová fogunk érkezni a végső világünnepen.

- Ez a bor az önkívület bora! - áradozik egy vértes és, átöleli magyar asztalszomszédját.

*

Így mulatott a társaság napkeltéig, ám a további részleteket a krónikás, Küküllei Lantos Kelemen már nem vetette pergamenre. Ezúttal ő is átadta magát a miskolci nedűk élvezetének.

Annyit azért még tudunk a Diósgyőrben ratifikált békeceremóniáról, hogy a velencei delegáció a tervezetthez képest egy nap késéssel indult vissza hazájába. Útra- valóul az elemózsiák mellé három göncihordó miskolci bort rakatott be Lajos király a szent ereklyéket idehozó hintóba.

A velenceiek nagyon örültek az ajándéknak. Hogy a borból mennyi érkezett meg Velencébe, arról nem szól a fáma. Azt azonban feljegyezték az itáliai krónikások, hogy az 1381-ben Magyarországon járt velencei békeküldöttség vezetője, bizonyos Lucius Annaeus Deotisalvi, a Nagytanács ülésén a turini békeszerződés ratifikálása mellett említést tett arról is, hogy a magyar honban termő tüzes nedűk vetekszenek az itáliai borokkal. Konkrétan is emlegetett egy bort, a miskolcit, amit a béke borának nevezett...

 

(Szerkesztette M. Szlávik Tünde)

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.15. 18:30

Egyetemi docens, az Abigél alapítója, mecénása, ügyvéd

Nyíregyháza

szszb 30 tk Siska Katalin.jpgNehéz elérni Dr. Szűcs Lászlóné Dr. Siska Katalint, az Abigél Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola, Alapfokú Művészetoktatási Intézmény, Szakképző Iskola, Gimnázium, Művészeti Szakközépiskola és Kollégium alapító mecénását. Az a típusú vezető, aki a nap 24 órájából tud 48-at tud csinálni. Így a találkozást a nyíregyházi Tünde utcai épületük udvarán könnyebb lebonyolítani, ugyanis a bővítést végző munkásokkal személyesen konzultál. Bár profi munkatársak látják el a feladatokat, ő az apró részletekre is odafigyel. Noha az elmúlt évek az intézményfejlesztéssel, az újabb profilok létesítésével, a sokszínű intézmény, ám mégis egységes szemlélet kialakításával teltek, azért a 2013/14-es tanév mégis hozott újat: a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Jogtörténet Tanszékének −  2010-től docenseként − az induló Praetor Szakkollégium első tanára lett. A Debreceni Egyetem Hallgatói Önkormányzata is nagyra értékeli azt a tevékenységet, amit a tehetséggondozás lehetőségeinek szélesítése érdekében a szakkollégium első tanáraként eddig is megtett.

Korábban Nyíregyházán és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében ismerték dr. Siska Katalint, és kötötték a nevét a mindig a megújulást kutató pedagógushoz. Ő a hagyományos oktatási struktúra mellett eredeti ötleteket talált ki és valósított meg. Az Abigél történelmet írt, hisz annyi újdonságot talált a diákság számára, hogy más megyében is felfigyeltek az eredményeikre. Hamarosan Szikszón és Debrecenben indítanak hasonló képzést. Gyakran kérik ki a véleményét Budapesten, ott is díjazzák a kreativitását. Mi több, ma már külföldön is jól cseng az Abigél neve, valamint a Siska Katalin által képviselt oktatási projekt.

A patinás Sárospataki Rákóczi Ferenc Gimnázium angol tagozata szilárd alapot adott számára a világ megismerésére, és annak kísérletére, hogy egy megfogalmazott problémára siessen egy megoldással. Arisztotelész görög filozófus gondolatát a szakkollégiumról készült anyagból vettük: „Aki helyes felismerésre vágyik, annak előbb helyénvaló kételyeket kell támasztania.” A tudományos ismeretek helyes megszerzésének módjára, a kételkedés, avagy a gondolkodás fontosságára világít rá ez a bölcsesség. A szakkollégiumi tagság többlet lehetőséget ad a tehetségeseknek, például a tudományos életben való elinduláshoz.

Gazdag szakmai, vezetői, tudományos pályát járt be eddig is dr. Siska Katalin. Mindössze néhány adat álljon itt rendelkezésre, hogy a szerteágazó területeken kimagaslót alkotó pedagógus, menedzser, ügyvéd, egyetemi docens portréját megrajzoljuk. Karácsony estéjén született, és talán a párhuzam nem véletlen: annyi szakmai ágazat profitált már a polihisztor vezető egyéniségéből. A nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán történelem-népművelés szakon diplomázott, majd a Miskolci Egyetemen jogi doktorátust szerzett. Közben megtanult angolul és olaszul. PhD fokozattal egészítette ki tudományos karrierjét. A kor követelményeihez igazodva a Közgazdaságtudományi Egyetem vállalkozás menedzsment szakán vehette át harmadik diplomáját. Elvégezte a BME közoktatás vezetői kurzusát. Mindezt megfejelte a tánc- és drámapedagógusi oklevéllel az egri Eszterházy Károly Főiskoláról. Így olyan elméleti ismeretanyaghoz jutott, amelynek birtokában sokkal magasabbra tehette a lécet, mint általában egy pedagógustól azt elvárja a társadalom. A megszerzett ismereteket sikeresen ültette át a gyakorlatba, és így intézményalapítóként is magasan jegyzik dr. Siska Katalint. A rendszerváltozásra már felfegyverkezett az elméleti, tudományos és a hétköznapokban, az oktatásban megvalósítható eszköztárral. Vállalkozói ambícióit is kiérlelte a sokféle szervezői munka. Nem esne kétségbe, ha kereskedelmi-gazdasági joggal, mikro- és makro ökonómiával, nemzetközi közgazdaságtannal, vagy diákok tudományos témavezetőjeként kell helytállnia. Külföldi ösztöndíjakat nyert el, a svédországi Uppsalában nemzetközi felnőttoktatási kurzuson angol nyelven társaloghatott, tanulmányúton vett részt Londonban és Ankarában is.

A Nyíregyházi Ügyvédi Kamarának 1998-tól tagja. Kitüntetést vehetett át a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Karáért címen, éveken át a jogi szakvizsga bizottság tagjaként tevékenykedik. Monográfiák, tankönyvek, munkafüzetek szerzője, szerkesztője, társszerzője. Magyar és idegen nyelven is írt tanulmányokat, recenziókat. Konferenciák tucatjait szervezte és adott elő, például a finn, indonéz, brazil, marokkói, madagaszkári, török, eritreai, indiai, kubai és a magyar kapcsolatokról.

Multikultúrális szemléletének, szerteágazó szakmai képesítéseinek, szervezőkészségének, utánozhatatlan munkabírásának köszönhetően egyének és közösségek élhetnek sokszínűbb életet.

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.14. 16:40

 

Kevesen jönnek fényképezőgép nélkül.jpgA rododendron gyűjtemény, amely mostanában pompázik virágaival, nem mindennapi élmény.

Az ország másik végébe, Vas megyébe jószerivel csak azért megy az ember e keleti végekről, hogy Rábafüzesnél átlépje a határt, ha valamerre Nyugat-Európába visz az útja. Amikor arra jártam, mindig megakadt a szemem a táblán: Jeli arborétum. A nyolcas úton Kámnál hívogat, de aki valahová messze igyekszik, nemigen áll meg.  Pedig érdemes. Ezt azok után mondom, hogy sokadszori fogadkozás után tavaly ilyenkor lefordultam a jelzett útra.

A rododendron gyűjtemény, amely mostanában pompázik virágaival, nem mindennapi élmény. Láttam már ezelőtt is egy-egy példányt kiskertekben, sőt erdőben is Észak Amerikában, de nem is sejtettem, mekkora a fajtagazdagsága ennek a gyönyörű virágos cserjének.

IMG_0358.JPGA májusi esőnek, érjen bármennyire aranyat, azon a vasárnap délutánon nemigen örültem volna. De kegyeibe fogadott a sors, mint ahogy azt a jónéhányszáz kirándulót is, akik ellepték a sétányokat. A bejárat előtt, a tágas parkolókban élelmes kertészek árulták a derékig érő ugyancsak virágos csemetéket. Mondhatom jól ment nekik. A távozó fellelkesült arcú látogatók között akadt, aki kétfélét is vett.

IMG_0391.JPGA park, amelynek sétányai a nevezetességéhez méltóan gondozottak, vonzzák a tekintetet a más és más színű, alkatú bokrok felé. Útbaigazító táblák segítenek megtervezni a sétát, és egy nagy szabadtéri vitrinben olvasható, miként vetette meg a kert alapjait 1922-ben bizonyos Ambrózy-Migazzi István, aki létesített egy ehhez hasonlót már annak előtte Felvidéken.

IMG_0349.JPGA dimbes-dombos erdőség, amelyben a rododendronok bontogatják a szirmaikat, már az Alpok aljának számít. Éppen ezért szereti a rododendron. Még jobban érzi persze magát magasabban, sőt sokkal magasabban is, innen ered a magyaros neve, havasszépe.

IMG_0355.JPGTalálunk tavacskákat, patakot, forrást, napsütéses tisztást, de olyan kaptatót is, amelynek lihegve állunk meg a tetején. Azt hinné az emberfia, hogy végtelen nagy erdőségben jár, pedig csak szakszerűen tervezték meg a sétányokat. A fenyőszálak tövében áradásként hullámzik az ezerszínű havasszépe. Csak néhol tűnik fel a vadvédelmi kerítés, amelyik körbezárja. Rajta kívül mélyen feltúrt avar jelzi, hogy arra vaddisznók járnak. Ha a csoda a másik oldalon is folytatódik, akkor az agyaras vadak bizonyára szarvasgombát találnak. Hiszen Kemeneshát eme szép szegletén, ahol a havasszépe ékesíti azt a földet, ahol megfelelő a talaj, sok a csapadék, nemcsak a szárazföldi, a szubalpin és szubmediterrán klíma találkozik, hanem így tavasztáján ezer és ezer virágot szerető ember is.IMG_0388.JPG

***

Ilyen szép a világesiksandor2cm.jpg

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.13. 08:37

Írta: Réti János

 

edvard-munch-attraction másolata.jpgAz önkény a második emeleten lakott. Kisgyermekkorom nagy bérházának második emeletén, a sarokban, az utca felőli fronton. Akkoriban, mikor a bőrkabátosoktól való rettegés − hallga csak: lépteket döng a gang − a lélegzetet is visszafojtotta a sűrű függönyök hajlatai mögött, és viccet csak kipróbált barátok meséltek egymásnak.

Az Önkényt Eskának hívta mindenki a házban (persze szájról olvasandó néma artikulálással), mert állítólag 19-ben, a tanácshatalom idején, amikor, mint mondták, élet-halál ura volt a környéken, nem aláírással, hanem csak s.k.-val hitelesítette rendeleteit. Saját kezűleg döntve életről és halálról. A kommün bukása után Oroszországba emigrált, ahol Rákosival is puszi elvtársak lettek. Együtt tértek vissza diadalmasan a Berlin felé dübörgő rohamléptek, paták, kerekek és lánctalpak nyomán. Népünk Nagy Vezére később, hatalma zenitjén sem feledkezett meg régi barátjáról, akihez születésnapján személyesen jött el gratulálni a lakására. Könnyen elképzelhető, hogy ezt a látogatást milyen felhajtás kísérte a házban, a kókuszszőnyegtől a testőrök nyüzsgő sokaságáig.

− Ha valaki nem tetszik Eskának, vagy akire csak megneheztel bármért is, azt úgy elviteti, mint a vöcsök! De még a famíliáját is! − tartották a lakók, mint ahogy gyanították azt is, hogy a Tanácsosékat a harmadikról, az ő személyes közbenjárására, Eská intézkedésére deportálták egy őszi nap proletárszürke derengésű hajnalán.

Mi hármasban, anya, apa meg én, ugyancsak a harmadik, a legfelső emeleten laktunk, egy gangra néző két szoba félkomfortosban, azon a szárnyon, ahol az egyszerűbb lakások voltak, de oda többet sütött a nap. Szüleim felhőjáróan fiatalok és széllelbélelten szegények voltak, mégis valamit menteni próbáltak a halálra ítélt polgári életformából. A zongorát, az ernyős asztali lámpát, a horgolt terítőket, a faragott csillári, könyveket, hanglemezeket, pedig a csőbútorok és neonfények kora már a küszöbön állt.

Apám azon az emlékezetes vasárnap délutánon is zongorázott. (Akkortájt még igazi cselekvések pótolták a későbbi pótcselekvéseket.) Muzikális hajlamát nagyanyámtól örökölte, aki zenetanárnő volt, de az igazi sikerhez, a hivatásszerű megélhetéshez kitartása vagy szerencséje kevésnek bizonyult. Csak a szombat meg vasárnap délutánok, baráti vendégeskedések öröme kárpótolta valamennyire. Akkor is zongorázott, azon a nyár végi vasárnap délutánon. Az ebédek illatát már felfalta a lépcsőház, és a korlátok árnyéka berácsozta a körfolyosó mozaikját, sőt a falra is egyre több csúszott fel, miközben nagy szobánk ablakán át tangók, foxtrottok és keringők dallama szállt az álmosító meleget sugárzó emeletek között.

És akkor egyszer csak ott lenn, majdnem szemben, a másodikon kivágódott a saroklakás ajtaja, és maga Eská csörtetett ki rajta személyesen. Teljes behemótságával, megközelíthetetlen rátartisággal, félelmetesen. Döngő, dromedár léptekkel indult a lépcsőház irányába, majd fel, fel, fel − a lift megjavításához neki sem volt hatalma −, fel a harmadik emeletre. Ott jobbra, végig, majd balra az ablakok alatt, az ajtók előtt − a félelem és a kíváncsiság addigra már lábujjhegyen kergetőzött a függönyök mögül leselkedőkben végig egészen mihozzánkig. Se szó, se beszéd, be a konyhába, át a lakáson, térdig gázolva a beszűrődő fényben, a nagy belső szoba felé, ahol apám mit sem sejtve fűzte, táncoltatta ujjai alatt a harmóniákat.

Pár pillanat, és a zongora odabenn elhallgatott. − Igen, a zeneszó biztosan megzavarta Eská vasárnap délutáni szunyókálását, és ez megtorlást kíván! Még néhány óra, legfeljebb nap, aztán este vagy hajnalban jönnek a bőrkabátosok − gondolhatta anyám −, és irány Szibéria! Csak előtte még jól kiordítozza magát apámmal, hogy mit képzel, mit merészel, és hogy jön ahhoz! Mire idáig érhetett, bent az ajtó mögött felhangzott egy akkord, majd egy másik a húrok közül. Aztán a dallam és az énekhang.

Mély, ablakrezegtető baritonon öblögetve egy orosz dal oroszul. A „Valahol a Volga mentén”. És az édes szomorú melódia harsogóvá erősödve, dagadva és hömpölyögve győzött le minden akadályt: felébresztette a délutáni álmodókat, meglebbentette a leskelődők függönyét, felidegesítette a pedikűrösnő kutyáját, összekócolta a mozigépész lányának kakastaréját, bekurjantott a vicéék ablakán, majd a napozótetőről elrugaszkodott a Duna felé. Összeölelkezve a zongorakísérettel.

Tényleg! Mi következett volna akkor, úgy negyven évvel ezelőtt, ha apám történetesen nem tudja a dalt, ha hibázik a kíséretben, vagy netán megtagadja a zenei aláfestést, és kiutasítja Eskát a lakásból? Ki mondja meg nekem immár, hogy az a harminc év körüli fiatalember azon a fülledt, délutáni órán, a harmadik emeleti lakásban gyáva volt vagy hős, áldozat, esetleg kollaboráns, amikor együttműködött a hatalommal? Mert az Önkénynek, a zene hallatán dalolhatnékja támadt. Volgáról, lányról, szerelemről.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! Olvassa el a szerző további műveit is:

Félár félcédulán     *  Táskajárás   *     Ostya, szenteletlenül   *   Gyümölcsleves főzelékkel   *

Az örök hölgy látogatása    Hajnali vendég

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.11. 18:59

 

Szemelvények Hajdu Imre Regényes Dél-Borsod című művéből 


lala.jpgItta nyár, és ezzel elkezdődött az erre az évszakra oly jellemző modern népvándorlás. Az emberek szerte a világon — így kis hazánkban is — ezekben a hetekben, hónapokban szedik sátorfájukat, s a megszokottból (meguntból?) elindulnak új világot felfedezni, vagy a már korábban felfedezettek örömeit, élményeit újra élvezni, újra megcsodálni. Nem véletlenül mondták a régi rómaiak, hogy a változatosság gyönyörködtet.

Akik Miskolcról. Mezőkövesdről, Tiszaújvárosból idén is messze utaznak, például az üveghegyen túlra, ahol a kurtafarkú malac túr, s olaszul, franciául, németül röfög, nos azoknak nem tudok, illetve, hogy egészen pontos legyek, nem akarok tanácsot adni, hogy például Riminiben, Monte Carlóban, Wiesbadenben, vagy csak Máriazellben mit nézzenek meg, minek a történetét tudakolják. Viszont, akik idén is szűkebb pátriánkban maradnak, vagy azért, mert újfent nem telik rá, hogy messzebbre utazzanak, vagy mert úgy gondolják, a szűkebb haza is van olyan gyönyörű, mint Tündérország, azoknak e nyáron át is szolgálok némi jó tanáccsal, tippel ebben a könyvben, újólag igazolva mennyi szép rejteke, legendája, nevezetessége van ennek a dél-borsodi tájnak. S ez akkor is igaz, ha sokan az itt élők közül, ezekről vajmi keveset, vagy netán semmit sem tudnak.

Nos, ezúttal egy kedves, gyönyörű dél-borsodi faluba, Cserépváraljára invitálom Önöket. A települést a Miskolc — Nyékládháza — tardi elágazás — Tard Cserépváralja útvonalon, vagy ha Önök közül valaki például Bogácson nyaral, akkor a Bogács — Tard — Cserépváralja, vagy a Bogács — Cserépfalu — váraljai szőlők útvonalon közelítheti meg.

Hogy miért invitálom Önöket e faluba, erre a kérdésre több indokot is fel tudnék sorolni. Például, hogy gyönyörű a táj, bájos ez az apró falucska, hogy megcsodálhatnak egy, a világon és hazánkban is oly ritka természet- és emberalkotta képződményt, mint a kaptárköveket.

Valójában, illetve elsősorban azonban egy mindmáig alig ismert kultúrtörténeti kuriózum kapcsán bíztatom Önöket cserépváraljai látogatásra.

Ez a történet a Cserépváralja melletti Várhegyhez kötődik, amelynek tetején egykoron Cserép vára állott, majd ahol később a Couburg család — részben a hajdani vár köveiből — kúriát és mellé kápolnát, valamint a nagy mélységből vizet biztosító kút fölé, kútházat építtetett.

A történet kezdetének ideje pedig 1849-nek az az időszaka, amikor az orosz cári csapatok, miután az osztrák császár segítséget kért nagyhatalmú kollégájától a magyar szabadságharc leveréséhez, kezdték elözönleni szép hazánkat.

Történelmünknek eme bizonytalan időszakában, amikor sötét felhők gyülekeztek Magyarország ege fölött, élt Miskolcon feleségével egy sóhivatalnok, akit Lieb Leó Mihálynak hívtak. A feleségét pedig Reöck Cecíliának. (Emléküket — a haló poraik felett mindmáig álló — gyönyörű, sötétszürke, márvány síremlék őrzi mindmáig a miskolci Mindszenti temetőben.)

De most maradjunk az akkor még élő Lieb Mihálynál. Érezvén a veszélyt, a kincstári sótiszt feleségét és öt kiskorú gyermekét (négy fiút és egy lányt) elküldte a háborúnak kevésbé kitett, a Bükk erdei által rejtett Cserép várába, ami akkor már csak kúria és uradalom volt, s ahol apósa (más források szerint sógora) volt az intéző. A Lieb család itt vészelte át ezt a nehéz időszakot, és csak akkor, amikor dúlt a csaták zaja, akkor tértek vissza Miskolcra.

A cserépvári élményeit — együtt teljes életrajzának ismertetésével —‚ jóval később, egészen pontosan 1885-ben, megírta az egyik gyermek, aki akkor már felnőtt volt, sőt híres. Mégpedig levelek formájában, mely leveleket egy francia üdülőhelyről, Lamalouból, barátnőjének, egy bizonyos Chaplinnének küldözgetett. (E levelekből valamivel később, 1897-ben, a L’oeuvre d’art szerkesztője aztán könyvet is szerkesztett). És ez a könyv a cserépvári emlékek felidézésével is, elmondja Lieb Miska élettörténetét. De ekkor őt már másképpen hívták, más néven ismerte a világ. Ekkor már Munkácsy Mihály volt a neve, mely nevet (1868-tól) használta.

Visszaemlékezése ugyan tükröz némi pontatlanságot, de mindezek ellenére kétségtelen, hogy a híres festő 4-5 esztendős korában itt a Bükkben talált védelmet. Idézet ebből az életrajzból:

„Az első emlékeim 1848-ba szállnak vissza, négy éves voltam akkor... Apám elküldött minket, anyámat és az összes gyerekeket a Mátra hegységbe (itt keveri a Bükkel!), amely talán a legszebb vidék egész Magyarországon. Itt lakott anyám apja, aki uradalmi intéző volt a Cuoburg hercegeknél. Baj nélkül és sértetlenül érkeztünk Cserép várra. Ide fűznek legboldogabb gyermekkori emlékeim.”

Ezt követően Munkácsy részletesen leírta azokat a feledhetetlen napokat, heteket, hónapokat, amelyeket ott töltött el testvéreivel.

„A bejárattól bal kéz felé kis kápolna állott, Jobb kéz felé a kút, amelynek kerekét naphosszat bölcs nyugalommal forgatta egy szamár mindig előre, szakadatlanul, örökös egyformasággal, szinte úgy érzem, mintha még most is forgatná. A szamár volt a mulatságunk. Ötünk közül egy mindig a hátán ült, s állandóan verekedtünk ennek az előkelő helynek a birtokáért... A kastélyra és építészeti formáira már alig emlékszem. Annál jobban azonban a környékre. Néha még most is bolond vágy fog el, hogy viszontlássam, mert azóta nem jártam ott többé. Mégis, ha le akarnám írni a vidéket — úgy érzem —‚ minden eltűnt már emlékezetemből, a szamarat kivéve, s csak úgy él bennem az egész, mint valami régi elmosott fénykép, amelyen a körvonalakat alig lehet felismerni. Mondottam, legboldogabb gyermekkori emlékeim fűznek ehhez a helyhez, s mégis csak képekről mesélhetek, mert más nem maradt belőle... De látom a kis falut, a barátságos fehérre meszelt házakat, ahogy elterülnek a lábaim előtt, a zöldellő völgyben patak folydogál, s a tehenek és a bárányok, mint fehér foltok villannak a hegyoldalban, ahol annyit hancúroztunk a füves réten.” -

Boldog, gondtalan gyermekkor— néhány hétbe, hónapba sűrítve. Ám forrott a világ körös-körül, ekkor vívta haláltusáját Kossuth népe, a magyar. S ott, a boldog béke völgyében sem maradt meg sokáig az idilli nyugalom.

„Nemsokára láttuk Cserépvárról, hogy a völgyben felgyújtották a szép kis falut. A kedves fehér házacskák elpusztultak, s nem maradt belőle egyéb, mint egy sor fekete folt.”

Ez is előrevetítette annak árnyékát, hogy ettől a gyermekkori paradicsomtól előbb-utóbb elkerülhetetlenül el kell szakadniuk. S ez meg is történt. Amikor a szabadságharc elbukott, a háború véget ért, Lieb Mihály sótiszt személyesen ment családjáért Cserépvárra, s mind az öt testvért, anyjukkal együtt, visszaköltöztette Miskolcra.

Ennyi a történet dióhéjban, amihez még annyit teszek hozzá, hogy néhány éve már márványtábla is hirdeti a világhírű festő emlékét, tudtára adva helyinek és odaérkezőnek, hogy egykoron itt volt gyermek és boldog Munkácsy Mihály. Aki ellátogat erre a gyönyörű bükki tájra, a Várhegyre vezető út végén ma is megtalálja teljes épségében az egykori kápolnát, és áll a kútház is, ami körül hajdan az a bizonyos szamár járt körbe-körbe.

Váralján járva nem tagadom, mindig eszembe jut az a — talán nem alaptalan — feltevésem, hogy Munkácsy egyik híres festményét, az 1873-ban megfestett Rőzsehordó asszony című képét az itt szerzett, gyermekkorban itt rögzült élmények alapján festette meg. A vásznon látható szakadékos erdei út, a könnyű ecsetvonásokkal megfestett erdő Váralja környékének annyira jellegzetessége, akárcsak a rőzsehordó asszonyok voltak, akik közül eggyel-eggyel még napjainkban is lehet találkozni.

Megjegyzem, Munkácsyt számos más emlék, baráti, rokoni szál köti megyénkhez, ezen belül elsősorban Dél-Borsodhoz. Például több rokona itt nyugszik borsodi földben, s a Honfoglalás című monumentális festményéhez is e tájon keresett modelleket, miskolci és mezőkövesdi vásározók körében, akiket egy miskolci fotográfus segítségével örökített meg. 

(Szerkesztette M. Szlávik Tünde)

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.09. 18:23

Címkék: ü:Munkácsi Mihály

 

Csergezán Pál kalandos útja a világhírig


lalalala.jpgA szelíd budai hegyoldalban fonnyadni látszik már a fekete üröm, s bontogatja szirmait a katángkóró. Fut, szalad a nyár, maholnap nyakunkon az ősz. Kinyílnak újból az erdők, a tisztásokon kölyökőzek suhannak majd át, s Csergezán Pál ismét nyakába veszi a határt. Mert ha szereti is Budát, a nyüzsgést, azért az erdő, a mező az ő igazi hazája. Az egykori záhonyi finánc fia, a volt részesarató, lóápoló, cirkuszi mutatványos és elcsapott kisvárdai diák ma a világ egyik legismertebb természetfestője. Nemrég érkezett haza Monte Carlóból, s holnap reggel indul Gemencre. Alig van az országnak olyan zuga, ahol nem személyes ismerősként üdvözölnék őt a holtágak, a ligetek, s ha világhírű barátait, ismerőseit fel kéne sorolni, vég nélkül futhatna a toll.

Honnan a természetszeretet, a bravúros rajztudás? Talán ő maga sem tudja, igaz, nem is rágódik rajta. A festő dolga, hogy fessen, a többit majd meglátjuk. Aki képeit nézi, csak azt látja, félelmetes biztonsággal kezeli az ecsetet, de azt honnan tudhatná, hogy milyen aprólékos előtanulmányok előzik meg a művet? Lapozom a vázlatkönyvét, az egyikben csak vaddisznókat látok.

Pontosabban csak vadkan fejet, csülköt, gerincet, hogyan csücsörödik az orr, merre hajolnak a szőrszálak.

– Mi szükség van erre – kérdem, s feleli:

– Mert nem akarok hazudni, mert a természet sem hazudik.

Példátlan sikereinek talán éppen ez az egyik titka. De kezdjük az elején!

Tizenöt éves koráig élte a falusi fiatalok mindennapi életét, gyönyörködött a legelőket járó csordákban, az önkéntes tűzoltók bivalyerős lovaiban és koptatta a kisvárdai Bessenyei gimnázium öreg padjait. Tavasszal nyakába vette a határt, kisebb gondja is nagyobb volt a latin zegzugos ragozásának tanulmányozásánál. Ebből a fiúból sem lesz táblabíró, állapította meg egy kis idő múltán a családi tanács, s ezt csak megerősíteni tudta a nagyhírű gimnázium tanári kara. Nekik lett igazuk. S a sommás ítélet csattanója: a sorozatos csínyek után Csergezán Pál nevű megzabolázhatatlan tanulójukat kitiltották a patinás iskola falai közül.

– Gondolhatja, szegény anyám hogy neki volt keseredve – emlékezik a deres hajú mester. – Akkor már egyedül nevelt bennünket, apám korán meghalt, bennem volt minden bizodalma. De hát mit tehet egy kirúgott diák? Felmegy Pestre. Én is összekapartam tíz pengőt, vonatra ültem, s mikor leszálltam a Nyugatiban, csak tátottam a számat. Akkor láttam először olyan nagy várost. No, Pál, most aztán szükség lesz tizenöt esztendőd minden tudományára, gondoltam, s elindultam vaktában, neki a Váci útnak. Amíg tartott a tíz pengő, jó dolgom volt, de mikor a nyakára hágtam… S hiába néztem a Friss Újság álláshirdetését is, akinek biciklije volt, mindig megelőzött. Végül aztán a Váci úti fuvarosok könyörültek meg rajtam, felvettek lóápolónak. Már otthon, Várdán bolondja voltam a lovaknak, így úri életem lett, csak a rajzolgatást nem nézték jó szemmel a gazdák. Így aztán jó időre le is tettem "művészi" ambícióimról, egészen addig, amíg meg nem jelent a környéken egy vándorcirkusz. Történt pedig, hogy a szegény kis társulat motoros artistája összetörte magát, de hát ez volt a banda fő attrakciója, kellett tehát egy mindenre elszánt fickó, aki néhány órás gyakorlás után be mer ugrani.

S ki más lehetett volna ez a vakmerő legény, mint Csergezán Pál. Igaz, pár kék foltot ő is szerzett, de másnap este már felöltötte a halálfejes ruhát, s ha nem is tombolt, de tapsolhatott a publikum.

– Sokáig ez volt az egyetlen öltönyöm, ebben mentem el felvételizni az iparművészeti iskolába is. Frenetikus sikerem volt, de nem a rajztudásom, hanem a ruhám miatt. Azért felvettek. Igaz, csak belsőépítésznek, bútortervezőnek, de mit bántam én, tanulhattam.

– Miből élt?

– Az máig is rejtély előttem. Bent aludtam az iskola bútorraktárában, de felfedezték, elzavartak onnan. Szerencsémre. Mert közben megismerkedtem egy kárpitos legénnyel, ő vett pártfogásba.

Nem sokáig tartott azonban a jó világ, jött a háború, s valahogy Nagyváradra keveredett egy kisebb birtokoshoz, akinek a lovait gondozta. De mire egyenesbe került volna, már ott is volt a front, s újból nyakába vette az országot. Kerített két bivalyt, felpakolta a gazda cókmókját, s irány Balatonszemes!

– Hát, amit én azzal a két bivallyal kerestem, az maga a csoda. A Jámbor, meg a Fickó… mintha testvéreim lettek volna! Még azt is hagyták, hogy megpatkoljam őket. Igaz, senki mást nem engedtek magukhoz, csak engem, s ha én azt mondtam nekik, hogy lefeküdni, már térdepeltek is. Csodálatos két jószág volt, velük csak a várdai nagy bika versenyezhetett. Meg persze a tűzoltók lovai, akik máig itt vannak előttem. Tán még a perzsa sah ménesében sem igen akadt párjuk, pedig ott szép lovak voltak…

– Hogyan került Iránba?

– Ó, ennek hosszú-hosszú előzményei vannak. A háború és a hadifogság után éppen csak elvégeztem a képzőművészeti főiskolát, s mint afféle napszámos grafikus könyveket, különféle kiadványokat illusztráltam, de egyre többször festettem az állatokat, s lassan-lassan hírem lett a természetkedvelők táborában.

Kalandos életútja során alig-alig őrzött meg valamit tárgyi emlékei közül, de egy levélre ma is igen-igen büszke. Fekete István írta a meleg sorokat könyvei illusztrátorának. Valahogy így bukkanhatott rá az egyik nyugatnémet menedzser féle, aki meghívta az NSZK-ba, próbálkozzon ott is egy ideig a festéssel. A néhány hónapból három év lett, s közben eljött az egyik csúcs, a párizsi kiállítása. A hazai galériákban alig-alig jutott szóhoz, de a művészek Mekkájában már mint világhírű piktort ünnepelték.

– Azoknak a képeknek tulajdonképpen már mindnek gazdája volt, úgyhogy nem a pénzért, csak a magam örömére csináltam az egészet. No! Állok a terem közepén, mellettem a kifent arisztokraták, s egyszer csak megjelenik egy kis kopott ruhás emberke. Látom ám, hogy rámutat vagy nyolc képre, ezeket megveszi. Ez nehéz lesz, mert mindnek gazdája van, mondom. A pénz nem számít, mondja, ha akarom, megveszi az egész termet. Az üzletből persze nem lett semmi. Így ismertem meg Rotschild bárót. A "nagyágyú" viszont még csak ezután következeti. Négy, vagy öt nap múlva kis levelet kap, alábbi szöveggel: "Sajnos, párizsi kiállításának megnyitóján nem tudtam részt venni, mert Gabonban vadászom, de holnapután érkezem, szeretnék találkozni Önnel." Aláírás : Abdurezza herceg.

– Te jó isten, csak nem a perzsa sah öccse, a híres természetvédő? – forgattam a levelet. – Az volt. Órákig nézte a képeket, s mikor megajándékoztam egy parányi festményemmel – nagyító alatt készítettem -, kikerekedett a szeme, s azt mondta: ezennel tekintse magát udvarunk festőjének. Ha akarja, már holnap indulhat hazámba. Persze hogy akartam! Mikor kap az ember hasonló lehetőséget? A vendégeskedésből aztán a tervezettnél jóval rövidebb idő lett, egy évig éltem kint. Akkor kezdődtek a zavargások, s jobbnak láttam, ha pakolok. De így is volt alkalmam megismerkedni az udvar szinte minden tekintélyes emberével. Annyi gazdag embert egy csomóban… Az udvari bálok pompája… Hát, gondolhatja, én a kis szabolcsi gyerek a keleti főurak között! Lenyűgöző, s egyben félelmetes. S közben azon járt folyton az eszem, ha most itt lenne valamelyik otthoni cimborám, akik közt valamikor részesarató voltam a kisvárdai határban, mert nyáron kellett megkeresnem a pénzt, hogy tanulhassak…!

– Lakásában mindössze négy Csergezán-képet látok. Hova lett a többi?

– Eladtam, elajándékoztam őket. Pontosabban az ajándékozás nem jó, hiszen ingyen nem adok senkinek képet. A barátaimtól is pénzt kérek – egy képért egy forintot. Ne legyen lekötelezettem nekem senki.

Idén lesz hatvanesztendős. Kérdezem: milyen születésnapi ajándéknak örülne a legjobban?

Nevet, s feleli:

– Ha valaki meglepne egy szép Csergezán-képpel. Vagy ha eljuthatnék haza, Szabolcsba, az otthoni solymászokhoz. Mit gondol, szívesen látnának 

Balogh Géza 

(Szülőhelyük Szabolcs-Szatmár Életutak, vallomások a szűkebb hazáról Szerkesztette: Kopka János Nyíregyháza, 1985.)

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.07. 20:31

Címkék: ü:Csergezán Pál

 

1. Célkeresztben a sétáló árnyak.jpg

A mesehős itt tényleg lelógathatná a lábát, mert nincs tovább, megérkezett a világ végére. A szakadék majdnem két kilométer mély. Az alant kanyargó Colorado piciny szalagja, a túlvilági formák a távolban, már meghaladják az emberi érzékelés határait.

A másik oldal 15-20 kilométerre van, maga a földtani képződmény pedig több száz kilométeres nyílt seb a bolygó felszínén. Arizona és Colorado állam között a távlatok próbára teszik, és egyszersmind soha nem látott élményben részesítik a látogatót.

2. A hasadék mélyén már este van.jpgA fennsíkon csak a gyér növényzet emlékezteti az utazót, hogy kétezer méter magasan halad. Az őslakosokra, a kaibab, a hopi, a navajó és más indián törzsekre pedig a földrajzi nevek, valamint a számukra fenntartott rezervátumok. Számos nevezetesség mellett mérsékelt érdeklődéssel haladnak el a Grand Canyonhoz igyekvők. A nagy kaland, a „Látvány” foglalkoztat már jó előre. Készültem. Tudom, hogy a lassan felemelkedő felszínbe évmilliók alatt vágott rést a folyó, és úgy nyílt meg a föld, mint itthon a Tordai hasadék. Nagyon lassan, de nagyon biztosan.

Tordán egyszer végiggyalogoltam a hasadékban. Láttam felülről is, mert arra szállt velem egy menetrendszerű gép. A Grand Canyonba keresztben beleférne a mi hasadékunk. Aki elolvassa a Visitor Centerben kapható ismertetőt, tudja, hogy meztelenek a falon a földtörténeti korok rétegei. Aki pedig le akar menni az ösvényeken, annak fel kell készülni arra, hogy ha szembe jön az öszvér a félméteres párkányon, nem hajlandó kívül kerülni.

Naplemente közeleg, a hosszú árnyékokra fenik a fogukat a fotósok. Nehéz fegyverzet, aranyat érő gépek, kályhacső méretű objektívek kerülnek elő a hordtáskákból. Egy nagyon rövid hajú hölgy munkáját próbálom észrevétlenül meglesni. Készségesen avat be, milyen szűrőkkel próbálja még plasztikusabbá tenni az amúgy is lenyűgöző látványt. Én meg őt avatom be a titokba: jól mutat együtt a kanyonnal.

Leülök. Nem lógatom le a lábam, mert visszatart az életösztön. Van aki, fél lábon áll a peremen, és úgy fényképezteti magát. Nem bírom nézni, inkább a szememhez emelem jó öreg szovjet gyártmányú távcsövemet. Kirajzolódik előttem a messze szirtek összes csipkéje. A rájuk vetődő árnyék egy innenső oldali szikláról ered, és olyan hosszú, hogy a falon szemmel is érzékelhetően, egy sétáló ember „sebességével” halad.

A hasadék mélyén már este van

***

esiksandor2cm.jpgIlyen szép a világ

  

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.06. 09:29

 

Írta: Bódi Katalin


adad.jpgA folyosón ültem és türelmesen vártam, hogy a kizúduló gyerekáradat lassan letisztuljon, s önző módon arra az örömre készültem, hogy megölelhessem a sajátomat, hiszen a kicsiket még bátran lehet ölelgetni az iskola folyosóján. Közben megérkezett E. anyukája, ölében a kisebb testvérrel, arcán a nyugalmas, piros mosollyal, s végigbogarászta a faliújságot. Szüntelenül bogarászunk, feliratkozunk, csatlakozunk, előjegyzünk, majd várakozunk, készülődünk, nem kimaradunk, reggel és délután jöttünkben-mentünkben pár szót váltunk. Odaléptem hozzá, s szóltam, ha gondolja, adja addig az én ölembe a kicsit, amíg ír, pedig én vagyok az utolsó, aki orvul letámadja mások kisgyermekeit, hogy babaillatot és babaérintést raboljon alattomosan. Az én örömöm az érintésben, a simogatásban, a kérdezésben, a dicséretben sokszor az engem nem ismerő gyermek félelme, amitől jobban félek, mint amennyire ezt a nem kicsit nárcisztikus örömet vágyom.

Vannak helyzetek, amikor nincsenek szavak, ott, akkor soha, utólag is csak nehezen. Tudtam korábbról, hogy E. kistestvére sérülten született, nem lát és nem hall, állandó gondoskodásra szorul, s olyan lehet most számára anyától elszakadni, mint örökre elszakadni. Simogattam, ringattam az ölemben, göndör haját pusziltam, magamhoz vontam, dúdoltam neki, s ő riadtan tekergette vállait, kezeit nyújtogatva keresgélt, forgatta a szemeit, mert nem volt anyaszagom, nem annak az anyának a szagát hordoztam, hanem egy másik gyermek anyjáét. Hiába dúdolsz neki, nem hallja. Ez a kisgyerek meg vak? A folyosó még mindig zsibongott, s én védtem őt, kicsit tehetetlenül, kicsit sután, hirtelen megtapasztalt, kitáguló, néma időtlenségben.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! Olvassa el a szerző további műveit is:

Biztonsági kamerával megfigyelt terület  *  Angyallesen   *  Mesterséges paradicsomok   *  Cipőkopogás  *

Mese a halhatatlan túlélőtáskáról   Mintamókusok     Méhednek gyümölcse     *

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.04. 18:39