Református lelkipásztor

Varsolc


szszb 30 tk Fazakas Sándor.jpgÜnnep ez a mai nap. Nemcsak azért, mert egy boldog, háromgyermekes református tiszteletes úr vár terített asztallal vasárnapi ebédre. A Nyírcsászári és az erdélyi Varsolc közti testvértelepülési szerződés gyümölcsöző voltának újabb bizonyítéka a szíves vendéglátás. Pedig a vasárnap a legszorosabb munkanap, Kisrécsén is várják a hívek az istentiszteletre. Ezt csak hivatásként lehet művelni – egészíti ki a gondolatot Fazakas Sándor. A lelkipásztor 24 órában szolgál. Az 1200 lelket számláló gyülekezet tagjai nyugodtan kopogtatnak a tiszteletes úr ajtaján, az képletesen – bárki előtt nyitva áll. Nem véletlen, hogy a szolgálati naplójában 450 eseményt rögzítenek évente: ez az istentiszteleteket, a keresztelőket, házasságkötéseket, temetéseket, bibliaórákat, gyermekfoglalkozásokat, a vasárnapi iskolát is tartalmazza.

Szinte fejest ugrott a mélyvízbe, amikor a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben 1998-ban átvette a diplomáját. Egyetemi évei alatt teljesítette Nagyszalontán a kötelező segédlelkészi gyakorlatot, s a következő lépést, a helyettes lelkészit Szilágyerkeden feleségével kezdhette meg. Varsolci születésű lányt, Kincses Márta Máriát vezette oltár elé 1998-ban. Azóta három remek fiúval áldotta meg frigyüket a Teremtő. Botond hatodikos, Csongor elsős, Hunor óvodás. Paróchus lelkészként 2005-től szolgál a Szilágy megyei Varsolcon. Hegyek karéjában, csillogó tükrű tó, a hegyoldalban és a völgyben épített házak az útról az otthonosság, a békés meghittség érzetét keltik.

A hitéletbe belenevelődtek, a felesége is református családból származik. Nekik kezdettől fogva megadatott a hit, mint a reménylett dolgok valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés – fogalmazza meg szabatosan a tiszteletes úr. Ám nem ritka az sem, amikor felnőttként szólít meg az Úr valakit. Isten „módszerei” változatosak. Persze, az lenne a jó, amit a reformációtól kezdve hangoztatnak, hogy az óvodától az egyetemig elkísérje a diákot a hitoktatás. Erdélyben és Románia többi részén is az iskolákban vallásórát tartanak. A zömében pravoszláv hitet gyakorló országban a református vallás a nemzeti megmaradás, az összetartozás legjelentősebb pillérének számított. A rendszerváltás után már egy évtized eltelt, amikor Fazakas Sándor a szószékre állt. Ő már az idősebb lelkészek elbeszéléséből ismeri az üldöztetést, a mellőzést. Ma is igen jelentős a vallás szerepe a társadalom életében, de az iskolai oktatás, a közélet, a társadalmi együttélés különböző színterein egyenrangú félként gyakorolják jogaikat, és kapják meg a lehetőségeket a román és a magyar nemzetiségűek.

Az Európai Uniós csatlakozás tovább nyitotta a virtuális teret mindenki előtt. Főként Németországba és az anyaországba indultak munkát vállalni, megélhetést teremteni a családjaiknak. Varsolcban szinte elhanyagolható a végleges elvándorlás. Az Európai Unióban megkeresett pénzt hazahozzák, és itt raknak fészket a fiatalok. Már az is lelket melengető érzés – utal rá a tiszteletes úr – hogy a határátlépés után úgy érezhetik, mintha haza jönnének.

Ebben az otthonra találásban kiemelkedő szerep jut a testvérkapcsolatokat ápoló szerződéseknek. A Nyírcsászáriból érkező községi vezetőket követték az egymás rendezvényeire történő meghívások. 2011 óta nem múlik el egy falunap, hogy ne köszöntenék egymást a két község lakói. Ma már baráti kapcsolatok is alakultak, rendszeresek a kirándulások. Rendeztek már szavalóversenyt, focimeccset, és még a nyugdíjas klubok is kölcsönösen felkeresik egymást. Régóta nem protokoll ez, nyugodtan mondhatjuk barátinak a testvértelepülési szerződés napi szintű gyakorlását.

Annyi eszköz áll rendelkezésünkre, hogy megismerjük egymást – folytatja a gondolatsort a tiszteletes úr. Aki pedig ismeri, az már elfogadja és megkockáztatom, szereti is a másikat. – Az internet világában ismét újabb ablakot nyitunk más népek, nemzetek, közösségek felé. A XXI. századnak talán ez a legnagyobb kihívása. Annyi szépség, jó indulat, a jobbítást célzó gondolatok, az együttműködés fórumai adnak teret a világra, egymásra és saját magukra is nyitottan  tekintő embereknek, hogy ezeket be kell engednünk a hétköznapi életünkbe. Mint ahogy a lelkipásztor a hivatásgyakorlás legszentebb céljaként fogalmazza meg: a lelkeket elvezetni a Teremtő segítségével az örök életre.

Az 1974. október 19-én Szilágybagoson született Fazakas Sándornak még az édesanya, Nagy Ilona /57/ is hálás az égnek, hogy négy gyermeke közül, Erika könyvelő, Zoltán szabó, András építkezésen dolgozik, a másodszülött a lelkészi hivatást választotta. Összekötő kapocs Isten és Ember között.

Az udvaron ezernyi rózsa bontotta ki virágát, három bicikli nagyság szerinti rendben várja kis gazdáit. A szemerkélő eső elállt, a lelkünk emelkedett, hogy a közösség és az Úr iránt elkötelezett lelkipásztorral, Fazakas Sándorral és nejével, Mártikával oszthattunk meg röpke időt. 

TK bélyegkép.jpg

 

Tóth Kornélia

Szerző: Napkelet Népe  2014.06.08. 17:01


Tenerife198_26kicsi.jpgAz Unión belül a legtávolabbi és legdélebbi hely Spanyolország tengerentúli tartománya, a Kanári-szigetek. Afrikához és a Szaharához lényegesen közelebb van, így az örök tavasz szigeteinek is hívják, de itt található a világ legkisebb sivataga is.

A két legnagyobb sziget – Teneriffe és Grand Canaria – egyaránt népszerű üdülőhely, számtalan természeti látványossággal. Utóbbi fővárosa Las Palmas. A közelében lévő repülőtérről azonban általában ellenkező irányba indulnak az üdülni vágyók. Félórányi utazás Maspalomas városa, amely már magán viseli a déltengeri üdülőhelyek minden vonását. Van azonban egy olyan attrakciója, ami a világon egyedülálló.

Egy nagyobbacska földnyelven minisivatagban tehetnek kirándulást az idelátogatók. A hatalmas homokdűnék mintegy három és fél kilométeren párhuzamosak az Atlanti-óceánnal és másfél-két kilométer széles csíkban szegélyezik a partot. Ellentétben a Hawaii-szigetek Waikiki strandjával, amelynek homokját hajókkal hordták oda, ezt a sivatagot a szél hozta, mégpedig a Szaharából.

1459120_10201361851621264_1534100530_n.jpgA Kanári-szigeteken mindig fúj a szél, de elviselhető mértékben. Amikor igazából rázendít, akkor sárga a horizont, és állítólag még a csótányokat is átrepíti a homokvihar az afrikai kontinensről. Az operettsivatag természetesen vonzza a kalandvágyó, ám sokat kockáztatni nem akaró turistákat. Én magam is átszeltem, mégpedig különleges felszerelések és tevekaraván nélkül, bár a sivatag hajójából számos példány várja, hogy kibéreljék egy igazi beduin vezetővel együtt. Az ironikus lesajnálás meglepő módon azonnal elvész a délutáni vándorból, amikor harmadik negyedik dűne után már csak a többit látja, ha éppen völgyben jár. Se óceán, se üdülőváros, se a távoli hegyek látványa. Megérint az elveszettség érzése.

Aztán egy órányi homoktaposás után feltűnik a nagy kékség, és a forró szelet hűvösebb fuvalom váltja fel. A parton zajlik az élet. Beljebb szörfösök lovagolnak a hullámokon, előttem pedig az utolsó homokdomb lábánál nyüzsgő strand. Nudista. A világ egyik legnagyobb, és legnépszerűbb nudista strandja. A kellemetlenségeket elkerülendő elcsomagolom a fényképezőgépet, és csak alkonyatkor veszem ismét elő, amikor hűvös lesz, felöltöznek és hazamennek a ruhátlan fürdőzők.

A lemenő nap fényében csodás óarany színű a homoktenger, a dombok hatalmas árnyakat vetnek. Az óceán visszazuhanó hullámai tükörsimára simítják a nemrég még lábnyomokkal teli fövenyt.tenerife199_08kicsi.jpg

 

***esiksandor2cm.jpg

Ilyen szép a világ

Szerző: Napkelet Népe  2014.06.08. 09:54

Iskolaigazgató

Szamosszeg

szszb 30 és Losonczi Árpádné (1).jpgMár kicsi gyermekként is „tanár néni” voltam, teszi hozzá ahhoz a harminc esztendőhöz, amit pedagógusként a pályán töltött. A több mint negyedszázad emberöltőnyi idő, ha pedig hozzászámítjuk az iskolákat, és előttük a már említett „tanár nénis” időszakot – egy teljes élet. Meg is áll egy pillanatra. Az állandóan mosolygós szemeken látom, maga is meglepődik a számvetésen.

– A gyermekekhez úgy találjuk meg az utat, hogy igyekeznünk kell az ő világuk szerint gondolkodni – fogalmazza meg az ars poétikáját. – Így tudjuk elvezetni őket a mi világunkba.

A „mi világunk” most a Szamosszegi Általános Iskola, annak is az igazgatói szobája. A tapasztalt pedagógus, a rutinos vezető búvik elő Losonczi Árpádnéból. A fürkésző tekintet felmérte a feladatot, a meggyőző arckifejezésből látom: itt nem marad kérdés megválaszolatlan.

– Mátészalkán születtem szamosszegi szülők gyermekeként – tereli mederbe a beszélgetést. – Édesapám, Bodó Miklós,vízmű gépész, édesanyámnak, leánykori nevén Lőrincz Olgának, a gyermekek nevelése volt a legfontosabb feladata. Férjem, Losonczi Árpád biztosítja számomra azt a nyugodt családi hátteret, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy teljes mértékben a hivatásomra tudjak koncentrálni. Mindenben számíthatok rá, ő a legfőbb támaszom. Hárman vagyunk testvérek. Egy bátyám és egy húgom van, aki szintén pedagógus.

Szeretetben nevelkedtek. Tanulj, kislányom – visszhangzik ma is a fülébe az intelem. És biztosan sokszor hallotta most 23 éves gyermeke, Losonczi Lilla, aki angol szakon diplomázott Debrecenben.

Az ifjú leányzó, akkor még Bodó Mária, tehetségére már általános iskolás korában felfigyelt történelemtanára Felföldi Ferenc. Szerette ezt a tantárgyat. Jó kezekbe került Mátészalkán az Esze Tamás Gimnáziumban is. Máig hálás szívvel emlékezik vissza Jeremiás Györgynére, akinek szintén sokat köszönhet.

– A Tanítóképzőbe jelentkeztem érettségi után – veszi sorra azokat a tanulmányokat, amelyek révén karrierje töretlenül emelkedett. – A főiskolán aztán tanári diplomát szereztem történelemből, majd pedig a mester fokozatot ugyanebből a diszciplínából. A Budapesti Műszaki Egyetemen elvégeztem a közoktatás vezetői szakot.

Ez utóbbi – mint tudjuk – elengedhetetlen posztja betöltéséhez. Márpedig 2000. óta vezeti az intézményt. Az információ hallatán nem tudom megállni, hogy kifejezésre juttassam elismerésemet. Jólesően nyugtázza, és lényegre törően foglalja össze, miként lehet egy igazgató már másfél évtizede eredményes.

–  Nagyon fontosnak tartom, hogy olyan tantestülete, és dolgozói közössége  van a Szamosszegi Általános Iskolának, ahol jó együtt lenni, ahol tudunk örülni egymás sikereinek, a nehézségeken pedig együtt tudunk úrrá lenni. Köszönettel tartozom nekik ezért. A sikeres iskolai munka másik feltétele, az, hogy az iskola fenntartója mindenben támogassa az iskolát. Ez a mi esetünkben mindig így volt.

Bodó nagyapa, aki pataki diák volt, alighanem elégedetten pillant le unokájára. Ezen az ágon református pap is volt a rokonságban. Mária tagja az egyház énekkarának, és hívő lélek. Fontosnak tartja a szeretet, úgy gondolja, egy pedagógus személyiségében ez nélkülözhetetlen momentum. A Gondviselőt támaszul hívni és tudni ma nem csak vasárnap, hanem hétköznap is hasznára van annak, aki hisz benne.

Az új résszel kibővült iskola új lehetőségeket nyitott meg az intézménynek és a településnek egyaránt. A tanári karnak pedig kihívás tartalommal megtölteni a nagyobb iskolát. A diákok országos versenyeken elért sikerei igazolják, az erőfeszítéseik meghozták az eredményt. Büszkén vállalja, hogy szamosszegi, mint ahogy arra is büszke, hogy a tanítványai közül sokan egyetemi, főiskolai diplomát szereztek.

Losonczi Árpádné szerteágazó munkahelyi feladatai mellett a település közéletében is aktív. 2006. óta önkormányzati képviselő, 2012-ben pedig az önkormányzat pénzügyi bizottságának vezetésével bízták meg.  A Szamosszeg Megmaradásáért Baráti Kör tagjaként is aktívan tevékenykedik.

Beszélgetésünkben vissza-visszatérünk a tanításra, a gyerekekre. Érezhetően szívesebben beszél ezekről az élményeiről. A tanítványról például, aki buszvezető férjének meséli a menetrendszerű járaton, mennyire hálás a szeretetért, a jó szándékért. A pályán töltött hosszú évek alatt volt része örömteli és szomorú eseményekben egyaránt.

– Igyekszem nyitottnak lenni mind a kollégákhoz mind a diákokhoz – irányítja rá a figyelmemet egy nélkülözhetetlen vezetői erényre. – Értse szó szerint – mondja nyomatékos hangsúllyal. – Az én ajtóm mindig, mindenki előtt nyitva áll – fordítja tekintetét a bejárat felé. Aztán komoly arccal folytatja. – Az óráimon viszont éppen ellenkezőleg. Akkor teljesen a diákoknak szentelem magam, nem engedem, hogy bárki zavarjon.

Könnyed szavakra váltunk ismét. Az elnyert laptop-programra, a holtig tartó tanulásra. Hobby? Ugyan, ha jut idő, akkor olvas. Naná, hogy történelmi tárgyú könyveket.

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.06.07. 20:10

Alpolgármester, mentőirányító

Nyírcsászári

szszb 30 tk Kelemen Dániel 400.jpgA képet szemlélve senki sem gondolná azt, hogy az egyiptomi Szfinx „barátja”, Kelemen Dániel 2012 Karácsonyán többszörös csigolyatöréssel járó autóbalesetet szenvedett. A kórházi ágyon fekve minden bizonnyal ezerszer lepergett lelki szemei előtt a tragédia filmje. A rosszat szerencséjére jó követte. A benne lakozó – mindenkinek segíteni – akarás életútját más irányba vezette tovább. Korábbi, dolgos építőipari éveit hátrahagyva 1987-ben mentőápoló lett Nyírbátorban. 1991-ben a nyíregyházi Zay Anna Egészségügyi Gimnázium és Szakképző Intézet falai között szakirányú képzettséget szerzett és az OMSZ mentőápolója lett. Balesetéből felépülve került át a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Jósa András Oktató Kórháza mentőirányítói közé, ahol jelenleg is dolgozik.

Az egészségügyben megszokott 12/24-es munkarendben telő napok, amik rendszeresen inkább „sűrűbbek”, mint lazák, nem hagyják ellustulni az embert. A munka dandárja általában az évszakok és az időjárás változásait követő időszakra tehető. Ezek mellett, jól körülhatárolható „kifizetési napok” eseményei is adnak munkát az éppen akkor dolgozó mentőirányítóknak. A keményfából faragott riportalanyunknak a megnövekedett terhek nem okoznak igazán fejfájást. A műszak után, a jól végzett munka kellemes érzésével a lelkében ül fel gyerekkori szerelme – motorkerékpárja – nyergébe. Hazaérkezés után egy kis pihenés, segítés a barátnak, ismerősnek. Majd irány a Polgármesteri Hivatal, a „második munkahely”, ahol Zichar János polgármesterrel egyeztetik a közös feladatokat. Ők ketten jól muzsikálnak, mert ez ideig szó nem érte a ház elejét. Mindkettőjük jó kapcsolatteremtő képességére van szükség az ügyes-bajos dolgok megnyugtató rendezése érdekében. Kelemen Dániel alpolgármesteri hitvallását így foglalja össze: első és legfontosabb a közösségi érdek mindenkori szem előtt tartása. Második a jó munkamegosztás.

A településen, annak ellenére, hogy nem tartozik a legnagyobbak közé, mindig akad tennivaló. Mindennapos a közterek tisztán tartása, rendbetétele úgy, hogy abban hiba ne legyen. Hasonló feladatot jelent a parkosítás, a község útjainak saját erőből történő karbantartása, javíttatása. Előre tervezett teendők között szerepel az óvoda tetejének cseréje, a Művelődési Ház felújítása, az orvosi rendelő fejlesztése. E körbe tartozik még a vasútállomáson peron – és esőbeálló készítése. Az eddig felsorolt és meg nem említettek megoldásához azonban némi anyagiakra is szükség van. Hangjában nem kis büszkeséggel mondja, hogy János – a polgármester – jól sáfárkodik a rábízott vagyonnal. Az ötéves együtt dolgozásuk ideje alatt nullára csökkentették a hitelállományukat, oly módon, hogy maradt fedezet a szükségessé vált fejlesztésekre és az egyéb feladatokra is.

A megyében köztudott, hogy nagyon sok település vezetése élt és él a testvértelepülési szerződéskötés lehetőségével. Így tettek Nyírcsászáriban is. A település vezetése a Szilágy megyei Varsolccal ápol jó kapcsolatot. A 2011 óta élő kötelék folyamatosan bővült a különféle rendezvények sorával a határ itteni, illetve a túlsó oldalán egyaránt. Napjainkra már egyre több baráti közösség is létrejött az erdélyi és az anyaországi családok között. A már „működő” rendezvények mellé még szeretnének újabbakat kapcsolni, többek között ez is az egyik jövőbeni feladata a vezetésnek. Mindezt csak azért, mert az embereknek igénye van az ilyenekre.

Szakmájába vágó rendezvény a községben az iskolások elsősegélynyújtó napja, ahol a lelkes kisdiákok – és az érdeklődő felnőttek is – elsajátíthatják az alapvető teendőket és fogásokat egyaránt. Mosolyogva mondja el azt, hogy a máriapócsi kegykép restauráláshoz szükséges oda-vissza szállítása alatt ezernyi víz- és vérhólyagot szenvedőt kezelt, miközben szinte hegynyi mennyiségű kötszert kellett felhasználnia.

A megállapodott, életével elégedett ember szűkszavúságával beszél önmagáról, családjáról, magánéletéről. Kelemen Dániel 1957. májusában született Tyukodon, abban a faluban, ahol „a falunak városa van” /Szalmaváros/. Korábbi felmenői Nagyecsedről származóak. Édesanyja, Szűcs Ida 76, édesapja, Kelemen Dániel 52 évesen hunyt el. Korai halálában bizonnyal szerepe lehetett a „málenykij robot” nevű kórokozó okozta szövődményeknek… Testvére Irén 53, öccse, 51 éves. Lajos öccse 22 évesen elhunyt. Felesége, Zúró Ilona, nyírderzsi születésű. Esküvőjüket 1979-ben, Nyírderzsen tartották. Házasságukból két lányuk született. Hortenzia 1980-ban, húga, Alíz 1982-ben. Elsőszülöttjük kórházlátogató. Testvérhúga pedagógus. Szüleiket két-két unokával örvendeztették meg. Hortenziáéké a lányos vonal: a 11 éves Emília és a 7 éves Rebeka Sára. Alízék a 6 éves Borbálával és a 4 éves Ágostonnal tették szélesebbé a családi tablót.

A mentőirányító - alpolgármester második hobbija a pecázás, amire bármikor kapható.

File0001.jpg

Volom Pál

Szerző: Napkelet Népe  2014.06.06. 15:45


Szemelvények Hajdu Imre Regényes Dél-Borsod című művéből

 

img826.jpgAnnak, aki a Sajón átkelve, a rév felől érkezik Körömbe, azonnal szembetűnik egy, a földszintes családi házak sorából kiemelkedő, a mi vidékünkön alig fellelhető, érdekes formájú, barokk épület.

Ennek a figyelmet vonzó, az évszázadok folyamán többféle funkciót betöltő épü­letnek − melyhez leginkább a pálos fogadó azonosító cím tapad (a műemléki fel­ügyelőség is ilyen elnevezéssel jelöli) − nem csupán a látványa, a története is érde­kes.

Ezen az Ónod központú, Sajó menti vidéken − mint azt Joó Tibor is írja, A sajóládi pálos kolostor című munkájában, I. Lajos királyunk adományaként a Czudar család birtokolta a földterület java részét. Ez az a család, amely később területet ad az e tájra betelepülő pálos rendnek. Előbb Sajóládon, ahol a rendházat építik, majd ké­sőbb Körömben is. „1463-ban Ónodi Czudar Simon és Jakab−örökmisék fejében − egész körömi birtokát a sajóládi pálosoknak adományozza. 1472-ben a sajóládi szer­zeteseket beiktatták Keresztár, Dejta, Rákos, Egyházaspetri, Bázs és Köröm birtoká­ba, s ezekben Mátyás király is megerősítette őket. ”

Hogy kik voltak a pálosok? A ruházatukról fehér barátoknak is nevezett pálosok alkották az egyetlen magyarországi alapítású szerzetesrendet, a pálos rendet. Nevü­ket védőszentjük, Remete Szent Pál neve után nyerték. A rendet 1246-ban a tatárjá­rás után (boldog) Özséb esztergomi kanonok alapította, összegyűjtve a Pilisben élő remetéket, s nekik szabályzatot adva. Később a pálos rend több európai országban, így Portugáliában, Németországban, s főleg Lengyelországban terjedt el. Ez utóbbi országot Köröm esetében külön is ki kell emelni, ugyanis a település az egykori, Rómából Krakkóba vezető országút mellett feküdt, tehát a vendégház létesítése − utazó szerzetesek, de világi nemesek részére is − indokolt volt. Sőt, túl ezen, mivel a pálosokra jellemző volt a gazdálkodás, a rendháztól távolabb eső birtokaikon kúriát, jószágkormányzói lakást emeltek, ahonnan közvetlenül irányíthatták a gazdaságot, így, a körömi vendégház − amelyet 1729-ben Czudar László épített a pálosoknak − két funkciót is betöltött. Szállásul szolgált az utazóknak, s lakhelye volt a birtokot irányító páternek.

Építészeti értékét tekintve mi jellemzi ezt az épületet? Genthon István: Magyaror­szág művészeti emlékei című művében ez olvasható: „Egyemeletes, kétablakos, volutás szélű, kihasasodó háromszöggel záruló oromfalú. Vak hegedű ablakkal és a Czudar-címerrel. Azonos hátsó homlokzatú. Az oldalhomlokzatok 5-5 ablakosok. Valamennyi helyiség boltíves.”

Összesen hat szobát, egy konyhát és két pincehelyiséget foglalt magában, valamint kút és kocsiszín tartozott hozzá.

Amikor 1786-ban II. József feloszlatta a rendeket, a pálosok birtokaiból a kincstár úgynevezett vallásalapot létesített, mégpedig oly módon, hogy a birtokokat bérbe adta, s a befolyt összegeket egyéb − egyházi − célokra fordította. Így került árendába a körömi vendégház is, amely ezt követően körülbelül az első világháborúig valóban a fogadó szerepét töltötte be. Többek között itt szállt meg Kufsteinbe szállításakor, illetve onnan Munkácsra történő kíséretekor a Martinovics-perben elítélt Kazinczy Ferenc is. Erre a Fogságom naplója 1794. december 16-i és az 1800. augusztus 8-i bejegyzése utal.

Az első világháború után, mint községháza és iskola „üzemelt” az épület, majd 1932 óta mind a mai napig a római katolikusok plébániaháza.

A jelenlegi lakójától, Kuklay Antal plébános úrtól tudjuk (sok egyéb, az épülettel kapcsolatos információ mellett), hogy a műemléki felügyelőség támogatásával és irányításával évekkel ezelőtt eredeti formájában hozták helyre az épületet. Az ak­kor rendelkezésre álló 450 ezer forintból az újbóli vakolásra, a tetőzet műemléki palával történő kicserélésére, a víz és villany bevezetésére, s a tönkrement kőablak­keretek pótlására tellett. Sajnos, az épület szigetelésére, a központi fűtésre már nem futotta a pénzből. Mondom, sajnos, mert ennek jól láthatóak a káros következmé­nyei. Az alulról vizesedő falak, a már itt-ott újra hulló vakolat mintha csak igazolni akarná a fogadó, napórájának egykori, ma már nem létező feliratát: Quam cito felices eripit hora dies, vagyis: mily hamar elragadja az óra a szép napokat.

(Szerkesztette M. Szlávik Tünde)

Szerző: Napkelet Népe  2014.06.04. 17:50

Az önkormányzat főelőadója

Balsa 

szszb 30 zsl Tóth Timea.jpgEgy polgármesteri hivatalba lépve – és nemcsak falun – az ügyfélkiszolgálás első minősítése a tisztviselői fogadótérben mérettetik meg. A Balsai Önkormányzat bátran nevezhetne az ilyfajta szervezetek – ma már egyáltalán nem ritka – versenyén, s talán a hivatalos értékelők szerint is minden bizonnyal kiváló osztályzatot kapna. Ehhez nem kevésbé járulna hozzá e kedves, fiatal hölgy, aki udvarias, tisztelettudó magatartással elsőként fogadja az embereket, ügyfeleket. Tímea több mint húsz éves közigazgatási gyakorlatában az emberi természet sokféleségét is megtapasztalta, ez edzette, toleránssá tette. De munkájának mindenkor meghatározó elve a segítés, a megértés.

Tősgyökeres balsai lány. Édesapja a Tiszamenti Regionális Vízművek és Vízügyi Gazdálkodásnál volt vízkormányzó, édesanyja a gávavencsellői Cipész KTSZ-ben cipőfelsőrész készítőként dolgozott, ma már mindketten nyugdíjasok. Kisvárdán, a Szent László Szakközépiskola és Szakiskola gyors- és gépíró tagozatán 1991-ben végzett, és a következő év júliusában már a Balsai Polgármesteri Hivatalban dolgozott ügykezelőként. Közben továbbtanult, a nyíregyházi Kölcsey Ferenc Gimnázium Rakamazi Kihelyezett Tagozatán 2004-ben érettségi bizonyítványt szerzett. Magasabb beosztást kapott, főelőadó lett, ezzel feladata, felelőssége is megnőtt. Az ügykezelés több területe tartozik hozzá; a népesség nyilvántartás, a termőföld ügyek nyilvánosságra hozatala, korábban a szociális igazgatás is -, ill. a hivatal belső ügyeinek intézése.  Most, a választások évében, pedig különösen sok az ezzel együtt járó feladat. Napi teendőit szereti előre megtervezni, ám ez sokszor borul, de megszokta, és természetesen alkalmazkodik a feladatokhoz. A falu fejlődéséért tevékenykedő ambiciózus polgármester asszony és a képviselő testület irányt szabnak, nagyszabású célokat, terveket határoznak meg, és ezen ügyek segítése, kiszolgálása motiváló erővel hat a hivatal minden munkatársára. A döntéshozó testületek zavartalan munkájának előkészítése, a tárgyalandó anyagoknak – a jogszabályok szerint – határidőre történő kiküldése, a jegyzőkönyvek vezetése, formába öntése, az önkormányzati képviselőkkel való kapcsolattartás megbecsülést és felelősséget jelentő feladatok Tímea számára. Élő kisközösség – idézi az önkormányzat jegyzőjét, és ő jól érzi magát e közösségben, de úgy érzi, őt is szeretik, megbecsülik. Az utóbbi húsz év közigazgatási és belső szervezeti változásai, olykor nehézségei sokféle szakmai tapasztalattal gazdagították, s ennek a hozzá forduló ügyfelek is haszonélvezői. Az ügyes-bajos dolgok mögött mindig az embert látja, a falubelit, és azon igyekszik, hogy elégedett ügyintézést kapjanak. Hogy legyen miért, és szeressenek itt élni, fiatalok, idősek egyaránt. Hisz ő is igazi lokálpatrióta. Szeretné, ha fejlődne a község, beruházások, újabb munkahelyek jönnének létre az önkormányzati foglalkoztatás, néhány vállalkozás és a baromfitelepek mellett, hogy nőjön a lakosság, legyen több gyerek az óvodában és kerüljön vissza önálló intézményként az általános iskola. De felragyog a szeme, amint a falu gazdag kulturális életéről kezd beszélni, az Integrált Közösségi Szolgáltató Tér „Csűrszínházi esték” előadássorozatáról, a kedvelt közösségi programokról, a civil szervezetek színes rendezvényeiről, vagy a Balsai Önkormányzat által, széleskörű összefogással és támogatással szervezett, már hagyománnyá vált Hal- és Vadfesztiválról, mely minden év július harmadik szombatján - idén már nyolcadik alkalommal – kerül megrendezésre nagy érdeklődéssel. Több ezren látogatnak el ilyenkor a Tisza parti településre nem csak a szomszéd falvakból, de a határon túlról is. A falu megtartó erejét szolgálja az is, hogy számos fontos és hasznos ismeretekkel bővíthetik tudásukat a Balsán élők. A „Vidék élni akar!” innovatív program keretében ECDL számítástechnikai képzésben és angol nyelvtanfolyamon tettek többen záróvizsgát az elmúlt hónapokban.

Azt, hogy szereti szülőfaluját, és ezt állandó lakóhelyeként megtartotta – a családi állapotát tekintve – rendhagyó. Ugyanis 1996-ban Gávavencsellőre ment férjhez – ez lett úgymond tartózkodási helye – és ott is élnek férjével, aki Nyíregyházán, a Jósa András Oktatókórházban műtősként dolgozik. E papírforma szerinti lakcím variációk egymás kölcsönös elfogadását, Tímea munkájának tiszteletben tartását is jelenti.

Szabadidejében többféle dologgal foglalkozik. Nagyon szeret kézimunkázni, főleg horgolni, sógornőjével közös kedvtelésük ez, szebbnél szebb csipkéket készítenek együtt.  De szívesen kiveszi részét a ház körüli mezőgazdasági munkából is. Kedveli az olvasást is, főleg a könnyebb műfajú krimiket. Férjével, barátaikkal gyakran kirándulnak, különösen a közelebbi fürdőhelyekre, Tokajba, Hajdúszoboszlóra, Hajdúnánásra látogatnak el szívesen.  

Szerző: Napkelet Népe  2014.06.02. 13:01

Írta: Bódi Katalin

 

Giovanni Bragolin Síró kisfiú másolata.jpgA nyári tábor egy kisvárosban volt a Duna partján. A hosszú, alacsony lakóépület előtt alakulótér vagy sportpálya állt, amúgy meg a hajdani díszudvar durva salakkal felszórva, mindenesetre reggelente és esténként ott kellett gyülekezni csapatokban felsorakozva, ott kaptunk tájékoztatást az adott nap programjáról, ott hangzottak el a dicséretek és a devianciákra rámutató intelmek, de az úttörő nyakkendőt már csak az első és az utolsó este kellett felvenni. Akkor kellett csak énekelni az úttörődalokat is, de az összetartozást mindig valami más biztosította. Főleg a szépség fokozatai, a csúnya beszéd, de mindenekelőtt a merészség. Hatalmas hálótermekben, emeletes ágyakon aludtunk, az ajtó fölött széles üvegablakon sütött be a folyosó fénye éjjel, ahová takarodó után már tilos volt kilépni. Arcom a szomszéd ágyban fekvő arcába pillantott, amikor megpróbáltam elaludni. Később mindig erre a helyre gondoltam, amikor kollégiumi hálószobákat képzeltem el az Abigélt vagy az Iskola a határon-t olvasva. Egyik délelőtt egy társunk sírástól és méltatlankodástól akadozva hadarta, hogy ellopták a zsebpénzét, néhány papírszázast a táskájából. Van néhány vallatás az emlékezetemben, főleg eltűnt holmikról (pénz, ruha, kazetta, könyv), vagy éppen kitört ablaküvegről, éjszaka összepiszkított mosdóról. Nagy össznépi fejmosás, lelkiismereti nyomásgyakorlás, önvizsgálat, kiabálás és könyörgés, egyenkénti vallatás, egyenként bemenni a tetthelyre és a bűnösnek visszahelyezni az eltűnt tárgyat. A legvégső esetben a szülők berendelése.

A táborban ellopott pénz körüli nyomozásból egyetlen éles képsor maradt. A régi gazdasági épületből kialakított szállás egy udvarban volt a megkopott Luczenbacher kastéllyal, ahol állami gondozott gyerekek laktak. Tilos volt bemenni hozzájuk, nekik tilos volt bejönni hozzánk, ők, legalábbis szerintünk, vágyakozva nézték ricsajunkat, mi bizonyosan vágyakozva néztük, ahogy az időcsavarba került lenyűgöző épületből kilépve a hajdani angolkerten át lemennek a Duna partjára. Az egyik tanárunk végül bement az épületbe – nyomozni? – s nem sokkal később szinte futva jött ki, majd nekünk, gyerekeknek mesélte zavartan, hogy az egyik matrac alá benyúlva maréknyi tíz-húsz-ötvenfilléreseket talált. Hirtelen vált láthatóvá a másik oldal, s a másik oldalról az, hogy milyen is, ha csuda jó, gyönyörű az élet.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! Olvassa el a szerző további műveit is:

Biztonsági kamerával megfigyelt terület   *   Angyallesen  *   Mesterséges paradicsomok  *  Cipőkopogás   *

Mese a halhatatlan túlélőtáskáról    Folyosói ölelés    *   Méhednek gyümölcse     *

Szerző: Napkelet Népe  2014.06.01. 20:05

00320026.jpgKi gondolná, hogy a Francia Riviéra gyöngyszeme, a híres világüdülőhely Saint Tropez központja, egy szép, platánoktól árnyas park, nélkülöz bármilyen szilárd burkolatot? A talaj poros, de pucér mivoltának nagyon fontos oka van.

00320023.jpgKéső délután, amikor a város összes többi része egyetlen nagy forgalmi dugó, a Place des Lices parkban komoly, meglett franciák, fiatalok és öregek, férfiak és nők gyűlnek össze, hogy a nemzeti sportjuknak, a golyódobálásnak hódoljanak. A pétanque nevű játékról van szó, amelyet – férfiasan megvallom – még hallomásból sem ismertem saint tropez-i látogatásomig. Miután lebetűztettem az egyik bámészkodóval a kifejezés leírásának módját, itthon néztem utána miről is volna szó.  Pieds tanqués, azaz mozdulatlan lábakkal – állt a szófejtésben. Visszatérve a poros piactérre, ott tényleg nem mozdult senki. A játékosok, a drukkerek, vagy kibicek, mind-mind, mint egy megállított filmkockán az alakok, olyan meredten néztek. A néma platánok csak erősítették a látvány tabló jellegét. A következő játékos sokáig méregette a távolságot, kezében meg-meglengette az acélgolyót, aztán odament az egyik nézőhöz: állna egy kissé hátrább, mert árnyékolja a célt. Aggodalmas képpel visszalépegetett, majd dobott. Látványos érzelemnyilvánítást vártam volna, de meghökkentő módon, éppen csak suttogva adták egymás tudomására véleményüket az egyik lábról a másikra álldigálók.

A dobóember sóhajtott. Én is, mert nem értettem mi történt. A mérkőzés nagyon drámai szakaszához érkezhetett, de nem láttam arcot, akitől információhoz juthattam volna a feszültség okát illetően. Majdnem lábujjhegyen settenkedtem el a parkszéli sörözőig, ahol a következő meglepetés várt. A porban össze-vissza dűlő asztaloknál és székeken dermedt arcok figyelték a legközelebbi parti állását. Merthogy a platánok alatt legalább tucatnyi helyen ment a dobálás.

Lelohadt habú sörök, tágra nyitott szemek, szoborrá merevedett csapos. Én a futballhuligánokat Saint Tropez-ba küldeném, és pétanque partit nézetnék velük. El tudom képzelni, amint egy ilyen ember itt felordít... Ez a sok nyugodt francia miként taposná bele a főtér porába. 

***esiksandor2cm.jpg

Ilyen szép a világ

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.31. 15:59

Polgármester

Nyírcsászári

szszb 30 tk Zichar János.jpgTősgyökeres família Nyírcsászáriban a Zichar családé. Ezt a vezetéknevet kevesen viselik, szegről-végről mindenki rokona egymásnak. A polgármester akkurátusan, ám nagy ívet rajzolva vázolja fel a település jelenét és jövőjét. Ugyanolyan precizitással és felelősségteljesen teszi ezt, akár mozdonyvezető korában, a legapróbb részletekre is gondosan ügyelt. Emberek ezreinek élete, forintban ki sem fejezhető vagyontárgyak biztonsága függött az ő döntésétől mindennap. 

Munkáscsaládba született, 1966. április 7-én Nyírbátorban. Édesanyja lánykori nevén Meggyesi Erzsébet, 75 éves. Több mezőgazdasági, élelmiszeripari cégnél dolgozott a környéken. Az édesapa, Zichar János hivatásos gépkocsivezetőként kereste a 4 tagú család kenyerét. Élete derekán, mindössze 50 évesen kapott agyvérzést, amelyen akkor még nem tudtak segíteni. Így a két gyermek, János és Zsolt felnevelése az özvegy anyára hárult. Büszke lehet tanult, felnőtt fejjel diplomázott, közmegbecsülésnek örvendő polgármester fiára, Jánosra. A saját családjában is két gyermekük született: nejével, lánynevén Veres Magdolnával már kamasz diákok boldog szülei. Bence 18 éves, a mátészalkai Baross Szakközépiskolába jár, rendőrtisztnek készül. Dóra 17 éves, másodikos a szalkai Esze Tamás Gimnáziumban. Épp most tette le sikerrel a német nyelvvizsgát.

Zichar János az általánost helyben, a szakközépiskolát Debrecenben végezte. 1984-ben érettségizett a Landler Jenő Közlekedési Szakközépiskolában. Még meg sem száradt a tinta az oklevelén, amikor a MÁV-nál helyezkedett el és hamarosan mozdonyvezetőként dolgozhatott. Pár év múlva Dunaújvárosban gépész műszaki szakoktatói diplomát szerzett.

Időközben – fiatal felnőttként – látta, miként lehet egy településen élhetőbb körülményeket teremteni. Elhatározta, hogy ő is kiveszi a részét a helyi közéletből és önkormányzati képviselőnek választották. Több bizottságban, – például ügyrendi, pénzügyi – is tevékenykedett. A képviselő testületben pedig fontos ügyekben mondhatta el véleményét és járult hozzá a település fejlődéséhez.  1994-től minden választáson bizalmat szavaztak neki, s amikor 2010-ben jelöltette magát polgármesternek, a helybeliek igen mondtak a terveire. Az 1270 lelkes község hétköznapjai azonban soha nem látott izgalmakat is hoztak számára.

Szerencsére, túljutottak egy nagyon nehéz időszakon, amikor bankokkal egyezkedett a fizetési határidőről, beszállítókkal tárgyalt, kifizetetlen számlákat talált, és tartozások jutottak a tudomására. Mára fellélegeztek és nyugodt szívvel mondhatja, hogy konszolidálta az önkormányzat pénzügyeit. Ez azért is stratégiai fontosságú, mert a hivatal a legnagyobb munkaadó a faluban. A 2010-2014 közti időszakban vettek traktort, betonkeverőt, láncfűrészt , pályázat révén , vegyes tüzelésűre cserélték az iskola gázfűtését. Több millió forintot takaríthatnak meg évente ezzel. 2011-ben, szintén pályáztak a Nyírbátor-Nyírcsászári közti, 10,8 kilométernyi kerékpárútra. Sok a biciklis munkába járó, kell nekik a biztonság. Felújították az óvoda tetőszerkezetét, mert az előző renoválásnál ez elmaradt. Folyamatban van a művelődési ház rekonstrukciója. Ezt az 53 millió forint értékű programot a Nyírcsászári Ifjúsági és Sportegyesület végzi. Lesz itt teleház, külön klubhelyiség a civil szervezeteknek, itt helyezik el a községi és az iskolai könyvtárat, a nagyteremben pedig koncertet, bált, színházi előadást tarthatnak. Hamarosan térfigyelő kamerákat szerelnek fel, s a 10 milliós beruházás a közbiztonságot szolgálhatja.

Két város, Nyírbátor és Mátészalka között, mégis, sok tekintetben városi szintű szolgáltatásokat nyújt az önkormányzat a helyben élőknek. A következő ciklusban energiatakarékosra cserélik az intézmények fűtését, a napenergiát hasznosítják. Az iskola fűtését még mindig lehetne modernebbre váltani. Még 2014 nyarán felújítják az orvosi rendelőt, a szolgálati lakással. Három belterületi mellékutat leburkolnak, és a meglévőket is korszerűsítik. A helyi közmunkások számát tavaly télen is gyarapították.  Most 24-en kapnak így állandó jövedelmet. Nyírcsászáriban a munkaképes korúak közül – aki akar – mindenki dolgozhat! Azért egy zöldmezős beruházáshoz kb. 150 főnyi szabad munkaerőt tudnának átcsoportosítani.

Az Európai Unió tagjaként számos előnyt jelent, hogy közel a másik Eu-s tagország, Románia. Érthető, hogy nemcsak a családok járnak át egymáshoz, hanem az önkormányzat is testvértelepülési szerződést kötött Varsolccal 2011-ben.  A két falu vezetői és lakosai kölcsönösen meghívják egymást a falunapra, a jelentősebb rendezvényekre, még a nyugdíjasklubok is élénk együttműködést valósítanak meg. A Kárpátalján levő Nagymuzsajjal 2013-ban kötöttek hasonló szerződést.

Mennyire hasonlít a polgármester és a mozdonyvezető hivatása! – jut eszembe még egyszer.  Zichar János egyik percben 400 millió forintos beruházásról tárgyal, másik percben türelmesen meghallgatja a panaszost: szóljon már a sógornőjének, zárja be a kaput, mert a kutya átszalad hozzá is… Megtalálni a hangot mindenkivel, munkálkodni a közjón, lehetőleg közmegelégedésre – ennyi a titok, amelyre a polgármester minden nap emlékezteti magát, amikor a hivatalba indul.

TK bélyegkép.jpg

 

Tóth Kornélia

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.30. 10:40

A Nyugdíjas Egyesület elnöke

Balsa 

szszb 30 zsl Szűcs Istvánné.JPGTársaságra vagyunk teremtve – választhatnánk akár mottóul is megyénk nagy szülöttének, Bessenyei Györgynek gondolatait bevezetőként. A jeles literátor idézése meglehet nemcsak a fenti sorok kifejezte tartalom miatt helyénvaló e portré személyét illetően, de a műfaj, az irodalom iránti egyéni érzékenysége, befogadása miatt is. Szereti az irodalmat, a verseket, és nem csak olvasni, tolmácsolni is. Fiatalos, rokonszenves, magabiztos fellépésű. Egyéniség, közösséget és értéket formáló. Noha nem a szellemi-kulturális élet színterén töltött el évtizedeket, a mindennapok kultúráját közvetítette, gyakorolta tevékenységében – a fodrász mesterségben.

1946-ban született, két éves kora óta Balsán él. Nyíregyházán, a 110. sz. Ipari Szakmunkásképzőben férfi-női fodrászként végzett, de harmadéves korától már önállóan dolgozott Balsán a Kisvárdai Fodrász KTSZ-hez tartozó üzletben. A többet tudás igénye mindig is élt benne, és az Ibrányi Gimnázium esti tagozatán érettségi bizonyítványt szerzett a 70-es években. Egyedül volt fodrász a faluban, sokan jártak hozzá a szomszéd községekből is. Negyven éven át dolgozott a szépészeti iparban, melynek különböző állomásai – a szövetkezet megszűnése, egyéni vállalkozás, közbejött gerincbetegség, operáció – után, elérve a nyugdíjkorhatárt, abbahagyta a szakma művelését, de a családtagok, barátok kedvéért most is szívesen kézbe veszi az ollót. Sajnálja, hogy nincs utódja a községben, pedig nagy igény lenne e szolgáltatásra.

Kapcsolatteremtő kézsége – mely szakmájában alapvető volt –, közösségi szelleme különböző élethelyzetekben is megnyilvánult. Gyermekei iskolájában a szülői munkaközösség tagja volt, s aktív résztvevője a helyi társadalmi életnek, 2006 – 2010 között önkormányzati képviselőként is bizalmat kapott. A nyugdíjas egyesület tíz évvel ezelőtti megalakulásában, a hivatal által is felkarolt, támogatott, mai működési rendjének alakításában, szervezésében érdemi szerepe van. Fontos küldetést jelent ez nemcsak az érintettek, de a község életében is. A település vezetői részéről oly fontosnak tartott és menedzselt kulturális, közösségi, társadalmi események ma már kihagyhatatlan szereplője a nyugdíjas egyesület. A nemzeti ünnepségek, helyi rendezvények programjait a tagokból szerveződött „Népdalcsokor” és a táncosok fellépései színesítik. A repertoárt Ica tervezi meg és gyakoroltatja be. Gyönyörű kékfestő ruhában, fehér blúzban, ill. egy modernebb fazonú öltözetben – az alkalomnak megfelelően – lépnek színpadra, nagy sikerrel. Az elnök asszony e rendezvényeken gyakran mond verseket. Egy vastag dossziéból szinte belefeledkezve sorolja a címeket, alkalmakat, csak néhányat felidézve. Március 15-én, Petőfi: A szabadsághoz -, karácsonykor, Bója Imre: Karácsony -, a görög katolikus parochus 30 éves szolgálatának évfordulóján a templomban, Papp Lajos: Az én miatyánkom-, nyáron a hal-fesztiválon, Lehoczky János: A vizek fohásza – és még hosszan folytathatnánk irodalomnépszerűsítéssel felérő szerepléseit. E szellemiség motiválja színházszeretetét is, az egyesület tagjainak gyakran szervez színházlátogatást Nyíregyházára, általában a délelőtti előadásokra. Sokszor kirándulnak és az egészségmegőrzés jegyében a Júlia fürdőbe bérletet váltottak, de az úgymond csendesebb időszakban a hagyományt őrizve csigát csinálnak. Kapcsolatot alakítottak ki a térségi-megyei nyugdíjas szervezetekkel, részt vesznek kulturális seregszemléken is. Hagyománnyá vált az un. „szomszédolás”, amikor is a polgármester vezette néhány fős képviselettel vesznek részt a vendégfogadó települések valamilyen kulturális, közösségi rendezvényein. De ők is viszonozzák a szíveslátást, színes programokat szerveznek, meghívják a térség országgyűlési képviselőit is, akik örömmel jönnek. Ilyenkor nem maradhat el a vendéglátás, ezt az egyesület tagjai vállalják. Legutóbb pl. 87 főre sütöttek-főztek. A sütés-főzés tudományában az elnök asszony is különösen jeleskedik. A kacsahússal készült töltött káposztáját egy helyi rendezvény zsűrije a legkreatívabb minősítéssel díjazta. A karácsonyi ünnepségen, a tavaly már harmadszor megrendezett sütemények versenyén Ica paradicsomos süteménye és mézes tekercse különdíjat kapott, ez utóbbit a jótékonysági bálra is el kellett készítenie – 15-öt sütött.

Ez is a tisztelet egyik jele, melyet igyekszik mindenkinek megadni, de úgy érzi, ő is megkapja. Így teljes az élete – a családdal. Bár gyermekei nem itt élnek, gyakran találkoznak. István Sátoraljaújhelyen lakik a családjával, a kórház sürgősségi osztályán dolgozik, egészségügyi főiskolát végzett. Zsolt Sárospatakon él, feleségével együtt mezőgazdasági vállalkozást vezetnek. Öt unoka aranyozza be életüket férjével együtt, aki autóvillamossági szerelőként, ill. mezőgazdasági vállalkozóként dolgozott, ma már ő is nyugdíjas. 

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.29. 08:10

Polgármester

Gesztely 

Zemplén tájegység dszszb 30 ki Simon Iistván.JPGéli határán, Miskolchoz közel található Gesztely, ahol az ország legjobb minőségű földjén mintagazdálkodás zajlik, ám a Hernád áradása sokszor sodorja veszélybe a falut. A 2010-es nagy árvíz is próbára tette az embereket, a védekezésben pedig egy pedagógus, Simon István igyekezett összefogni az érintett utcák lakóit. Pár hónap múlva őt választották polgármesternek.

Szépen fejlődött Gesztely az elmúlt évtizedben, ám 2010-re jelentős adósságot halmozott fel az önkormányzat. Ennek ellenére nyolc jelentkező volt a polgármesteri állásra, ahol a két cikluson át képviselőként is dolgozó Simon István került ki győztesen. Ismertségéhez nem fért kétség, hiszen szülei – akik az Ongai Csavaripari Vállaltnál dolgoztak – lokálpatriótának számítottak.  Miskolcon született 1966. június 13-án, majd a nyolc osztályt helyben végezte el. Onnan a miskolci Építőipari Szakközépiskolába került, ahol az érettségi mellé földmérő szakképesítést is kapott. Hamarosan megérkezett a behívója és másfél évet szolgált határőrként. Tanítói diplomát 1991-ben Sárospatakon szerzett levelező tagozaton, miközben képesítés nélkül tanított a gesztelyi iskolában. Közben miskolci zenekarokban érvényesítette zenei tudását, hiszen gyermekkorától klarinéton és szaxofonon tanult az Egressy Béni Zeneiskolában, de ugyanott tanult húga, Izabella is, aki ma férjével együtt zongoraművészként járja a világot. István 1998-ban Egerben történelem szakon kapott újabb diplomát. Tíz éven át Miskolcon élt, onnan járt ki munkahelyére. 1988. július 23-án feleségül vette a megyaszói Olasz Krisztina óvodapedagógust, aki a helyi napközi otthonos óvodában dolgozik. Három gyermekük közül Eszter 23 éves végzős hallgató a Miskolci Egyetem jogi karán. A 19 éves Zsófia a Lévay József Református Gimnáziumban végzett, most a kisgyermekgondozó és nevelő szakot végzi, a 15 éves Bálint pedig szintén a Lévayban tanul történelem tagozaton.

Gesztelyre 1998-ban költözött vissza, 2002-ben pedig felépítették családi házukat.

Polgármesterségének kezdetén komoly dilemma volt, hogy jelentsen-e csődöt az önkormányzat. Azt mondja, a jó összetételű testület inkább a fejlődést tűzte ki célként, ezért a nehézségeket áthidalták. Sokat pályáztak, és jó arányban nyertek. Így újították fel az árvíz által lerombolt három utcát, az intézményekben fejlesztették az informatikai rendszert, számítógépeket és interaktív táblákat szereztek be, de megújult az autóbusz körfogó is. Önerőből kulturált buszvárót építettek és jött sorban az óvoda és orvosi rendelő felújítása, bővítése majd a gondozási központként üzemelő Puky kúria korszerűsítése és rekonstrukciója.

 Kiépült a térfigyelő rendszer 17 kamerával és rekultiválták a két szilárd hulladéklerakót. Mára befejeződött a belterületi csapadékvíz elvezető rendszer kiépítésének első üteme és elkezdődött a Gesztelyhez tartozó Újharangod szennyvízhálózatának a kiépítése.

Fejlesztésekben tehát nincs hiány, ahogyan a tervekben sem. Kellene egy új polgármesteri hivatal, mert egy több mint száz éves korszerűtlen épületben dolgoznak. Felújításra és bővítésre szorul a közösségi ház és az újharangodi óvoda. Van pótolnivaló az utak és járdák építésében és a parkosításban is. Olcsóbbá szeretnék tenni energiaellátásukat, amire megoldás lenne egy napelem park létrehozása. Pályáznak a csapadékvíz elvezetés 2-3. ütemének kiépítésére és a térfigyelő rendszer bővítésére. Ám a legfontosabb beruházás még mindig a Hernád gátjának megépítése lenne. A polgármester úgy igyekezett felgyorsítani az eseményeket, hogy szakemberekkel elkészíttette a gátrendszer tervét, így ha nyernek majd a pályázaton, akár azonnal kezdődhet az építkezés és ezzel sok százéves probléma oldódik meg.

Gesztely közösségi élete igazán példás, hiszen évente rendeznek szüreti felvonulást és Aratónapot, 2014-ben pedig Mikulásvonatozást is terveznek. Náluk található az ország egyik legismertebb Mikulása és ezt a lehetőséget ragadják meg a rendezvény megszervezésére. A helyi vállalkozókkal jó kapcsolatot ápolnak, ők szponzorként is jelen vannak a községi eseményeken és támogatják a 65 fős polgárőr egyesületet is.  Negyedévente kiadják a Gesztelyi Kisbírót is, amelyből a helyi hírekről értesülhetnek a családok. Hagyományőrző csoportjuk a 20 tagú Csokonai Népdalkör, a fiatalabb korosztály pedig néptánccsoportot alkot. Mindkét együttes rendszeresen kap felkérést fellépésekre.

Gyermekkorától kezdve foglalkoztatta Gesztely története, ezért a levéltárakban próbált felkutatni mindent, ami településéről tudható.  A község monográfiája heteken belül megjelenik.  A történelem szeretetét igyekezett gyermekeinek is átadni, lelkükbe plántálni a haza szeretetét, nemzetünk tiszteletét.

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.28. 09:23


Szemelvények Hajdu Imre Regényes Dél-Borsod című művéből

 

img824.jpgElőkerestem az ónodi várról írt első újságcikkemet. A több ezer írás között nehe­zen találtam rá, de végül csak sikerült rálelnem a megsárgult papírra. Bizony régen volt, amikor először jártam ott. A pontos időpontot én is már csak az egykori újságról tudom leolvasni: 1979 októberében történt mindez.

A látványra − ami meglehetősen lehangoló volt −,viszont máig pontosan emlék­szem. A teljesen leomlott falakat a várárkot benőtt nyárfák szegélyezték, a Sajó felőli oldalon pedig füzek. Csupán a délkeleti bástya sejtette a „régi dicsőséget”, ott még épen maradt boltozatot is találtunk, amely alá a felfedezés izgalmával bújtunk be történelmi levegőt szívni. Körben viszont a ledőlés veszélyével fenyegető rozoga falak meredtek az ég felé, siralmas látványt keltve. Nem véletlenül szaladt ki akkor ott a számon: vár állott, most várrom áll ott.

Azóta − Ónodon átutazván − többször is betértem ide, s hol csalódottan, hol meg reménykedve konstatáltam e nagyszerű természeti környezetben lévő várrom pillanatnyi állapotát. A csalódást az egyes falrészek további pusztulása váltotta ki, a reményt viszont az évekkel ezelőtt (még a rendszerváltás előtt) elkezdett feltáró és rekonstruáló munka táplálta. Mert Ónodon csak elkezdődött valami, és ha lassan is, de ennek látható jelei voltak, Ugyanakkor mindig aggódtam − most is! −, aggódom, hogy amit építettek, építenek nappal, ne omoljon le, ne pusztuljon estére!

Ma is azt mondom: gyorsabb ütemű feltárásra és „várépítésre” lenne szükség ah­hoz, hogy az ide beinvesztált pénz ne vesszen kárba, s a hajdani erődítmény méltó történelmi emlékhellyé, kulturális és idegenforgalmi célponttá és központtá váljon.

Az a délkeleti bástya, ahol azt a boltívet, s alatta a pincét találtuk, azóta újjáépült. Ma háromszintes, pincével, lakótérrel (ami kiállításra alkalmas) és tetőtéri kilátóval, felette pedig mutatós, a régi várra emlékeztető tetőzettel. Több helyen a várfa­lakat is megerősítették, és a várudvaron épületfalakat tártak fel a régészek. Persze sok még itt a kiásnivaló, nagyon sok falrész pedig erősítésre vár. S legalább az észak-nyugati bástyát jó volna a délkeletihez hasonlóan újjáépíteni.

Mindez minap fogalmazódott meg bennem, legújabb ónodi látogatásom alkalmá­val. Meg az is, hogy ami elkészült már, azt jó volna megvédeni! Mert nem csak a XVII-XVIII. században akadt ellenség, aki pusztítani akarta az ónodi várat. Ma is jönnek ide marcona emberek, s bár ezek nem törökök, nem labancok, hanem magya­rok, de lelkükben nemigen különböznek a martalócoktól. S ezeknek a jobbára Körömben lakóknak, falra hányt borsó történelmi értékről, műemlékvédelemről, meg lokálpatriotizmusról papolni. A sáska mindig tarra rágja a vetést. És sajnos az Európai Unióba lépésünkkel ez a problémánk nem oldódott meg.

Ám mielőtt belelovalnám magamat valami, ombudsmannak nem tetsző véleménynyilvánításba, beszélek inkább a Sajó parti vár históriájáról, például azért, hogy kedvet csináljak Önöknek egy ónodi kiránduláshoz. De azért is, hogy tisztába legyünk valamennyien itt, Dél-Borsodban, milyen dicső múlt is vesz itt minket körül, amire méltán lehetünk büszkék. Persze mielőtt büszkék lennénk, tudnunk kell, hogy mire is lehetünk azok.

Szóval röviden kivonatolva, íme az ónodi vár története:

Ónod környékén hatalmas kiterjedésű földterület volt a XIV. század végén a Czudar- család birtokában. Hogy a rablásoktól, fosztogatásoktól magukat megvédjék, Czudar Péter, a király Zsigmond engedelme nélkül, várkastély építésébe kezdett. „Sajóládtól keletre mintegy 8 kilométer távolságra, a Sajó és Hernád vizek egyesülése felett.” A várkastély 1413-15. között készült el véglegesen, akkorra már Czudar Péter fiainak kérésére a király engedélyezte, illetve jóváhagyta az építkezést hiva­talosan is.

A Czudarok után a Rozgonyiak birtokolták az ónodi várat, majd Tótselymesi Tárczay János és Ákosházi Sárkány Ambrus a gazdája. Az előbbi székely, az utóbbi pozsonyi ispán volt. 1552-ben Heney Miklós országbíróé a vár, Mohács után pedig Perényi Péterre száll. Őt Gábor fia követte a birtoklásban. Volt aztán tulajdonosa Báthory István országbíró, majd Losonczy Anna is. A leírások szerint 1588-ban az épület megérett a felújításra. Akkorra már ugyanis a fedelei lyukasak voltak, a falai pedig málladoztak. Nyilván történtek intézkedések a helyrehozatalára, mert 1590-ben, a Miskolcot feldúló Mohamed budai basa seregei elől, a vármegye hatósága ebbe a várba menekült.

Soós Elemér 1927-ben megjelent, az ónodi vár történetét taglaló könyvében olvas­ható a leírás, hogyan is nézett ki az építmény 1662-ben: „Négyszögben építve, szegle­teinek minden egyikén a kötőfalakból kiszökellő egy-egy bástya, mely vár a várárkán kívül 3600 négyszögöl területet vett igénybe. A mély és egyenetlenül széles árok beke­rítette ezt a művet, melynek felvonó kapuja délkeletre nyílt. Ebből egy 14 méter hosszú fából ácsolt híd vezetett a szabadba... Észak-nyugaton egy ásott csatorna nyújtotta a vizet a vár árkába, melyből a felesleges víz a dél-keleti oldalon ismét a Sajóba öm­lött.”

A vár belső tere ma is nagyobb részt egy domb, ami alatt épületromok lehetnek. Ezt igazolják a már feltárt részek is, és persze erre utalnak a korabeli leírások, mert hisz volt itt Úrháza, „asszonyháza”, újház, amiben az ebédlőpalota is volt. S volt itt szabók háza, sáfárház, fegyverműhely, fegyvertár, az úgynevezett Czeitház, tömlöcök, istállók.

Eger eleste (1596) után az ónodi vár jelentősége megnőtt. Véghely lett − ahogy egy 1602-es törvény nevezte. 1639. október 10-én, éjjel a török rajtaütött a váron. A várkapukat összevagdalták, a palánkokat széthányták, a várat felgyújtották. De a romokból ismét új vár emelkedett, és ez elsősorban az erélyes Keglevics Miklós várkapitánynak köszönhető. 1682. augusztus 2-án Ibrahim budai basa támadta meg, s a német őrség harmadnapra feladta a várat.

Később, a törökkel szövetséges Thököly Imre birtokolta. Aztán jött az 1688-as esztendő, április 7. napja, amikor a török teljesen felégette. A kővárból csupán a puszta falak maradtak meg. De ismét újjáépítették, s 1703-ban Ocskay kurucai a várfalak közé szorították a labanc lovasságot.

Újra említeni pedig egy jelentős történelmi eseménnyel, mégpedig az 1707-es híres ónodi országgyűléssel kapcsolatban kell ezt a várat, amelynek erődítéséről viszont 1712 után többé már nem esik szó.

Funkcióját onnantól fogva elvesztette az ónodi vár. Viszont történelmét nem ve­szítheti el sohasem! Legalábbis addig nem, amíg magyar szót hallani e tájon.

*

Állunk az ónodi vár fokán 2004. május 17-én, hétfőn délelőtt. Alattunk nem messze lustán kanyarog a Sajó. Látni a körömi mezőt, a híres körömi mezőt, hol annak idején a híres országgyűlésen, Rákócziék kimondták a Habsburg-ház trónfosztását.

Csend van a málladozó várfalak között, csak olykor-olykor muzsikál a szél. A Loire- menti gyönyörű várkastélyokra gondolok. Talán nem véletlenül. Milyen kár, hogy az ónodi állapota nem azokhoz hasonló. Felettünk varjúcsapat húz el, s ők is egyetérte­nek velem. Tőlük is azt hallom: kár, kár...

 

(Szerkesztette M. Szlávik Tünde)

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.27. 16:39

Polgármester, családorvos

Kocsord

szszb 30 tk Dr. Barkaszi Sándor.jpgKocsord a világ közepe – ezt a talán tréfásnak tűnő mondást nem egyszer halljuk a polgármesteri hivatalban. A családorvos és egyben tiszteletdíjas Barkaszi Sándor olyan színt, hangulatot vitt a 3 ezer lelket számláló, Mátészalkától 5 kilométerre fekvő szatmári település mindennapjaiba, hogy akaratlanul is jó kedvre deríti az ide érkező vendégeket. Nemcsak ő fogalmaz így, hanem a hivatalban a munkatársaitól is szentül állítják. No, de komolyra fordítva a szót, van-e a világnak attól szebb helye, amikor a szülőföldünkön is megtalálni a boldogulás, a megélhetés útját, módját? Ma ugyanis csak az nem dolgozik Kocsordon, aki nem akar. A közmunka programból még a múlt évről maradt pénzből is jut a fizetésre, amíg az idei költségvetésben pontosan meghatározhatják, hány embert, milyen munkára alkalmazhatnak. Országosan is érte bírálat a téli hónapokban iskolapadba ülőket, hogy élik meg a felnőttoktatást. Derűsen mesélték a résztvevők a faluvezetőnek, hogy talán 30 éve nem fogtak tollat a kezükbe, a betűk összeolvasása is időnként fejtörést okozott, most viszont újra átismételték az egykor tanultakat.  A havonta kapott 52 ezer forintot még megfejelte az önkormányzat 15 ezerrel, és ez már tisztes megélhetést tesz lehetővé.

 A kora nyári hőségben szomjaznak a növények, az autósok is jobban figyelnek a megszokottnál. A hűvös irodában rendhagyó történelemórát tart a polgármester. Csodálkozva figyelem azt a belső derűt, könnyed lelkiállapotot, amellyel gyermekkora szörnyűséges emlékeit idézi. Református lelkész édesapját, Barkaszi Sándort nem egyszer zaklatták a hivatása miatt az akkori államszervezet rettegett kopói. Szamosújlakon, Penyigén és Győrteleken szolgált. 2000-ben, 80 évesen hagyta itt szeretteit. A felesége, a polgármester úr édesanyja, Korponay Anna 83 esztendős. Saját családját féltő gondoskodással veszi körül, neje Barkasziné Péter Andrea orvos-asszisztens. Három lánya született, Dóra angol diplomával a zsebében, a fővárosban dolgozik. Az első unokával ő ajándékozta meg: Tóth Viktor Ede 9 éves, a zene a mindene. Hárfázik, az Opera Gyermekkórusának tagja. A középső lány Zsanett fogorvos, a legkisebb Fanni, harmadikos a gimnáziumban.

 Barkaszi Sándor 1979-ben vette át diplomáját a Debreceni Orvostudományi Egyetemen. Másfél év kitérő Nagyhalászban, aztán hazajött Szatmárba. 1996-ig vegyes körzetet vitt, ma már csak felnőtteket gyógyít. Kocsordon egyébként is ma már gyermekorvos és fogorvos is fogadja a betegeket.

A szamosújlaki születésű orvos-polgármester mindig is közösségben tudta elképzelni a hétköznapjait. Az ötödik ciklusát kezdi az önkormányzatban, betöltötte már az alpolgármesteri tisztséget is. Legutóbb pedig a helybeliek őt választották meg polgármesternek. Büszke a vele együtt 7 képviselőből álló testületre. Czellár István vízügyi mérnők, Eszenyi Tamás közgazdász, Pajtás Zsigmond alpolgármester, a helyi kábeltévét működteti, Katonáné Veres Éva tanár, Jakab Anna patikus, Ónodiné Kiss Márta gimnáziumi tanár. Kevés olyan képviselő testület lehet az országban, amelynek valamennyi tagja diplomás, a közösség megbecsült tagjai mindannyian.

Alpolgármesterként Barkaszi doktor már látta, a helybeli jó szándék – tettekkel párosulva – soha nem remélt álmokat valósít meg. Például egy 38 állásos parkoló kialakításával ismét működési engedélyt kaphat a kultúrház. Sportpályát, öltözőt hoztak létre, még a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémiára is szeretnének indítani egy osztályt. Felújítják mindkét rendelőt. A leendő új óvodába 130-an, a bölcsődébe 30-an járnának. Győrtelek és Kocsord között 16 kilométernyi kerékpárutat hoztak létre. A Mátészalka-Kocsord közötti kerékpárutat most építik egy új híddal. Az évtizedeken át egészségügyi intézményként használt, az egykor Gróf Tisza Lajos tulajdonában lévő kastélyt pályázat útján kívánják megszerezni. A jobb napokat látott létesítmény ódon falai közé életet lehelnének, hogy ne csak az egykori elfekvő rémképeit idézzék fel az itt ápoltak és a dolgozók. Itt lenne a polgármesteri hivatal, az öregek otthona, de még szálloda és wellness is helyet kap. Parkosítottak, 2 ezer fenyőt ültettek, körbekerítették, kivilágították a temetőt, utakat burkoltak, belvízmentes a falu nagy része. A térkő üzem alig győzi…A tsz-telep helyére kínai befektetők jelentkeztek, itt építenének lakóparkot, 10 emeletes luxusszállót, konferenciatermet, mivel 100 méterre húzódik majd innen az autópálya. Addig is téli tüzelőt kapott minden kocsordi család, a csatornatisztítás eredményeként. Szárad a dücskő az udvarokon. Még sorolná Barkaszi doktor a jövőt, de állampolgársági eskütétel kezdődik a díszteremben. A jövőt vázolja a polgármester, hamarosan testvértelepülésük lesz Székelyföldön.

Hivatását is magas szinten látja el, Kiváló Orvos címmel tüntették ki.   

TK bélyegkép.jpg

 

Tóth Kornélia

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.26. 14:53

Írta: Ésik Sándor 

 

Angela Moulton Rigó másolata.jpgHah, micsoda tavasz, szalad ki az ember száján, ahogy kikönyököl úgy estefelé az ablakán, és teleszívja tüdejét a korai kánikulától éppen csak megnyugodott levegővel. Az alkonyati zsongásban külön kivehető valamennyi madár szava. A kizsendült zöld fűben szaladgáló, önfeledten trillázó feketerigóé, a szerelmesen burukkoló, mezeiből városivá vedlett vadgalambé, a szédült örvényben verekedő verebeké, és még ki tudja hányféle fajú tollas jószágé. Velük tűnik el a nap, és még a behajló ablakszárny sem zárja ki hangjukat. Megtelik tőlük az ember szíve. Még félálomban is beszüremlik a fáradt tudatba a sárga csőrökből kelt isteni zene.

És mivel lehetne álmodni egy ilyen madárdalos este után? Magától értetődik, hogy belép az elfüggönyözött szobába egy jelenetnyi Shakespeare. Aki egy kicsit is jártas szerelmi drámáiban, talán már tudja is, hogy a Rómeó és Júliára célzok, arra a részre, amelyben − miként a madaraknál már említettem − beteljesedett a szerelem. Igen, ez az álom szökik be és a párbeszéd, amelyben (rövidítés tőlem) azon vitatkozik a szerelmes pár, hogy itt-e már a hajnal, vagyis csalogány szól-e kinn vagy pacsirta. Szegény Rómeónak ugyebár az élete múlik ornitológiai ismeretein…

A reggel − természete szerint − nem késlekedik: Rómeó jobbra el, Júlia is kísértetté válik. A rózsaujjú hajnal pedig hasadtán a pirkadatnak névsor szerint ébreszti a tegnapról már említett madarakat.

A madarak meg engem. Kezdi ez a téli tollazatát éppen hullató borzasztó gerlice. A város összes gerlicéje az én ablakom párkányán tartja a nászútját. Van fogalma róla a tisztelt olvasónak, hogy milyen iszonyú az a nesz, amelyet millió apró karom okoz, amikor a párkány bádog burkolatán ugrándozik? És a világért sem a közeli platánon üvölti, hogy ku-kúúú-kukk, hanem a fülemtől légvonalban hetven centire. A szerelem tárgyiasult valóságát véghez vive pedig képesek az üveget verdesni szárnyukkal. Reggel négytől kezdve.

Az ember ébren álmodik. Rideg Sándor Indul a bakterház című regényének komisz kölyök hősével, Bendegúzzal, aki mindig addig idegesítette az utcáról a falusi susztert, amíg az hozzá nem vágta a kezében lévő sámfát. Az ablakon keresztül persze. Nyugi! Moderálom magam. Visszarakom a papucsomat az ágy alá. Aztán ismét elszenderülök néhány percre. Végül pedig − mennyei zene − örömmel riadok a tizenkettes busz megváltó dübörgésére, mert azután már máshová szállnak az ég eme madárkái. Addig is, amikor majd estefelé könyöklő emberek fürkészik az enyhet adó napnyugtában, honnan száll a tavasz mennyei madárkoncertje.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! Olvassa el a szerző további műveit is:

Bölcsődal, torkaszakadtából   *   Csipkezsófika álma  Vesszőfutás a jászol alól   Gabonaábécé

Szerelmem, Demalgon      *   Ének a dohánymezőkről

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.24. 18:23

Szalay Lajos grafikusról beszél Mezey István képzőművész

 

Szalai Lajos.jpgSzalay Lajos Kossuth-díjas grafikusművésznek Miskolc közgyűlése 1993-ban a Miskolc díszpolgára címet adományozta. A közgyűlési határozatot a város „Aranykönyvében” a következő indoklással örökítették meg: „Szalay Lajos életműve, művészete jelenség a magyar kultúrában, egyszeri és megismételhetetlen. Egyénien sajátos, és az egyetemes művészet szókincsét gazdagította. Rajzai messze túl a kézművesség legfelsőbb régióin az esztétikai és szellemi kiteljesedés magasrendű formái. Néhány éve visszatért Magyarországra, és Miskolcon telepedett le. Megtisztelte a várost azzal, hogy jelentős számú alkotást adományozott állandó kiállítása számára. Miskolc büszke Szalay Lajosra, akinek helye az egyetemes rajzművészet alkotói sorában a legnagyobb mesterek között van.”

Az idézett minősítés alátámasztására álljon itt az egyetemes képzőművészet világhírű alakjának, Picassónak egykor elhangzott kijelentése: „Ha két grafikus neve marad fenn az utókornak a XX. századból, a másik én leszek, ha csak egy, az Szalay Lajos lesz.” Vajon mi az oka annak, hogy Szalay Lajos mégsem lett világhírű? E sorokat olvasva a Tisztelt Olvasók egy része nyilván felkapja a fejét, és azt kérdezi: nem túlzás ez? Hogy az egyetemes rajzművészet egyik legnagyobb alakja lenne? Sőt, talán még olyanok is akadnak, akik így kiáltanak fel: még a nevét sem hallottuk! Pedig Szalay Lajos idehaza már fiatalon sikereket aratott. A képzőművészről Mezey István kazincbarcikai grafikusművésszel beszélgettem, aki így vallott róla: nagy művész volt, az Isten rendkívüli tehetséggel áldotta meg, és amit alkotott, az maga a csoda.

– Azt hiszem, hogy nekünk „írástudóknak” bőven akad tennivalónk annak érdekében, hogy a közvélemény a rangján tisztelje Szalay Lajost. Arra kérem, hogy ezzel a beszélgetéssel is törlesszünk valamit az adósságunkból!

– Nagyon szívesen beszélek róla, mert én Szalay mesterről csak a tisztelet és az elfogultság hangján tudok szólni. Mint művészt, és mint embert maximálisan tiszteltem. Olyan intelligens emberrel, mint ő, még sohasem találkoztam. 1988-ban ismertem meg, amikor végleg hazatelepült Miskolcra, és 1995-ben bekövetkezett haláláig vagy tízszer találkoztam vele. Én igazából hallgatni jártam hozzá, mert nemcsak intelligens, s szinte mindenben jártas művészt ismertem meg benne, hanem olyan embert is, aki csodálatosan használta a magyar nyelvet. Az élőbeszédét nyomdába lehetett volna vinni. Nem volt abban egyetlen felesleges ciráda, egyetlen szóismétlés, felesleges szó sem. A beszéde olyan volt, mint a rajzai. Szalay Lajosnak egyetlen felesleges vonala sincs, a művészete a spártai szűkszavúsága ellenére mégis homéroszi ékesszólás.

Megfogott a nagy-nagy bölcsessége, ahogyan öregemberként vallott az életről, a világról, az, ahogy finom iróniával beszélt a hírnévről és a hiúságról. Időskorában is ott volt előtte az íróasztalán a fehér papír, a ceruza, a toll, de már nem rajzolt. Egyszer bátorkodtam is megkérdezni tőle: Lajos bácsi, nem tetszik rajzolni mostanában? Mire ő elmosolyodva azt felelte: „elég, ha csak elgondolom magamban, hogy mit is rajzolnék, nekem már nem kell, hogy a szememmel is lássam, mert látom én azt belülről, és ez engem tökéletesen kielégít.” Egy bölcs ember gondolatai ezek. Hiszen tényleg, miért is fontos nekünk, hogy papírra vigyük, amit ki akarunk fejezni? Nem elég csak rágondolni? Egyébként őt fiatalkorában és a pályája delén sem érdekelte a világ hívsága. Nem tudta, pontosabban nem is akarta menedzselni a művészetét. Az elismerések sem érdekelték különösebben. Amikor a művészetéről beszélt, a sikereket nem hozta szóba, pedig azért volt bennük része.

– Idézzük fel ezt a gazdag és változatos művészi pályát! Honnan indult s milyen állomásokon át jutott el Szalay Lajos a művészeti csúcsra?

– Ő maga azt nyilatkozta, hogy „olyan családi környezetben nőttem fel, ahol semmiféle szellemi versengés, vagy büszkeségvágy nem volt. Ha volt a családunkban valami vágy, az az volt, hogy 50 hold helyett 100 holdunk legyen. Hogy ambícióim mégsem a földre fordítódtak, hanem rajzra és szinte irodalmi jellegű gondolatközlésre a beszédben is, ez inkább onnan ered, hogy én paraszti szempontból rettentő gyenge, csotrogány gyerek voltam.” Szalay Lajos apja vasutas volt, aki – mintegy áthágva az ősi falusi rendet – elvette egy gazdag paraszt lányát. Az ifjú pár Miskolcon élt, de az apát a MÁV-nál kialakult gyakorlatnak megfelelően különböző helységekbe vezényelték. Így történt, hogy a család elsőszülöttjeként Lajos egy – ma Szlovákiához tartozó – Zemplén megyei faluban, Őrmezőn született, 1909. február 26-án. De a magáénak érzett szülőföld a kis Heves megyei falu, Tarnabod, gyermekkorának idilli színhelye volt, ahol az anyai nagyszülei éltek. Ott eszmélt magára, ott ismerte meg a világot, ott élte az élete első nyolc évét. Nemcsak azért került falura, hogy „nyápic” gyerekként erősödjön, hanem azért is, mert az apján elhatalmasodott a tüdőbaj, szanatóriumi ápolásra szorult, és ez időre a felesége visszaköltözött Tarnabodra a szüleihez. Szalay Lajost ott, a nagyszülei falujában érintette meg először a művészet. Erre később így emlékezett: „1912-ben tagosították Tarnabod község határát. A kataszteri mérnök nagyapám házában lakott, aki akkor a falu első gazdája volt. A mérnök valami módon megszeretett engem, és engedte, hogy az asztala körül rendetlenkedjem. Ha ezt megunta, adott egy darab papírt és ceruzát, hogy foglaljam el magam. Abban az időben édesapám a tüdeje miatt szanatóriumban volt. Nekem nagyon hiányzott. És egyszer csak lerajzoltam egy embert, aki a bicikli mellett áll. A bicikli nagyon fontos volt, mert az egyetlen ember, aki Tarnabodon akkor biciklivel járt, az édesapám volt.”Aztán a család visszaköltözött Miskolcra. Szalay Lajos az elemi iskola harmadik és negyedik osztályát már ott, a MÁV-telepi iskolában végezte, tízéves korában pedig beíratták az akkor Fráter György nevét viselő, jó nevű miskolci gimnáziumba. Nem volt szorgalmas tanuló. Csupán olyan osztályzatra törekedett, amennyi elég volt ahhoz, hogy megkapja a tanuláshoz szükséges ösztöndíjat, amelyet, mint vasutasgyerek a MÁV-tól igényelhetett. Érdeklődése ekkor már egyre inkább a művészetek felé fordult, ám az ébredező művésztemperamentum jeleit az apja rossz szemmel nézte. Emiatt apa és fiú között gyakoriak voltak a konfliktusok. Jóval később, amikor már híres művész volt, egy cikkben azt nyilatkozta: „Apám 88 éves, most sem tart sokra. Ő a művészetet nem tudta s ma sem tudja megérteni. Hogy míg más 30 centi mély barázdát szánt, addig én azt rajzoltam, milyen szép vonala van a járomnak az ökör nyakán.”

– Mikor kötelezte el magát végleg a művészet mellett? 

– A gimnáziumi évekhez köthető a pályakezdés, amiben az volt az igazán érdekes, hogy a művészi indíttatása irodalmi természetű. Ebben nagy szerepe volt irodalomtanárának, Szikra Gyulának. Az első jelentősnek mondható díját is irodalmi munkásságával nyerte el, de később rájött arra, hogy a szavain nem tud annyira uralkodni, mint a keze formálta rajzokon. Hetedikes gimnazista korában második díjat nyert a Zászlónk című ifjúsági lap rajzpályázatán. E sikerben nyilván szerepe volt annak is, hogy akkor már rendszeresen látogatta a Miskolcra települt Balogh József magán rajziskoláját, s tulajdonképpen Balogh segítségével jutott be a miskolci nyári művésztelepre is, amit 1922-ben Réti István és Lyka Károly alapítottak Miskolc város anyagi támogatásával. A telepet vezető – a nagybányai plein air-festészet második generációjához tartozó – Benkhard Ágost nagyvonalúan lehetővé tette, hogy a városban élő tehetséges fiatalok is dolgozhassanak a művésztelepen. Sőt egy újságcikk is megjelent, amiben Szalay Lajost – dicsérőleg – a művésztelep Benjáminjaként említik. Ez a cikk azért volt fontos, mert az írás az édesapja, Szalay Nándor kezébe került, aki felkereste Benkhard professzort, és kikérte a véleményét a fia rajztehetségével kapcsolatban. A kiváló pedagógiai érzékkel rendelkező művész igen kedvezően nyilatkozott a fiatal Szalayról, és arra kérte az apát, járuljon hozzá fia tanulásához a Képzőművészeti Főiskolán. Az apa ebbe beleegyezett, de azzal a kikötéssel, hogy fia a biztos jövedelmű rajztanári pályát válassza inkább, mint a művészit, és akkor – mint fogalmazott – nem lesz éhenkórász. 1927-ben Szalay Lajos sikeres felvételi vizsgát tett, bekerült az akadémiára, méghozzá Benkhard osztályába, de nem vette fel a tanári szakot, hanem művészként kívánt tevékenykedni. Amikor ezt az apja megtudta, kitagadta engedetlen fiát, s csak hosszú könyörgésre, családi unszolásra fogadta vissza.

– A főiskolán hogyan alakult, formálódott a művészete?

– Az a legfontosabb, hogy nem került különböző művészi törekvések befolyása alá. Szerencséje is volt, mert – például Vaszary Jánossal ellentétben – Benkhard elismerte a művészegyéniség független és szabad alakulásához való jogot. Azt vallotta, hogy a művész ismerje meg képességeit és önmagához méltó színvonalú műveket alkosson. Ez a pedagógiai magatartás nem volt ellenére Szalay Lajosnak, aki mindig szigorú kritikával vizsgálta műveit. Ezzel összhangban vannak az első, 1930-as párizsi útjáról mondottak: „elmentem abban a hitben, hogy ott majd tanulni fogok, de rájöttem, hogy bárhova megyek, annyira saját magamat cipelem magammal, hogy semmi külső hatás nem befolyásol… Soha semmilyen körülmények között nem változtam, mert a saját magam köré kiépített csigaházból engem sem a nehézség, sem az öröm, sem a szerencse, sem a szerencsétlenség nem tud kicsalni soha.” Ez nem beképzeltség volt. Hitt önmagában. A párizsi útja során az tudatosodott benne, hogy nem a formai újdonságok, hanem a kifejezés tartalmassága, a gondolat mélysége a művészet célja. Felfedezte, hogy a neki való műfaj a grafika, ez a „túl beszédes műfaj”, s nem a festészet, ami „csak sejteti a mondást”. 1934-ben Szalay elnyerte a főiskola legnagyobb elismerését, a Székely Bertalan-díjat. Ezt egy újabb párizsi út, majd az első publikációk követték. Szabó Lőrinc tizenkét verséhez készített nagyméretű albumot, 1941-ben pedig a Bolyai Akadémia jelentette meg hatvan rajzát. Időközben megnősült: 1938-ban feleségül vette Herring Júliát, aki maga is a Képzőművészeti Főiskolán tanult. A háború után közvetlenül, 1945-ben az Új Idők Kiadó jelentetett meg Szalay munkáiból egy kiadványt. A kötet kiemelkedő eseménye volt a szabad levegőhöz jutott magyar művészeti életnek – írja Pogány Ö. Gábor a Magyar festészet forradalmárai című könyvében.

– Szalay Lajos sikeres művész, 1946-ban mégis elhagyja az országot.

– Éppen a sikerek és az ismertség jóvoltából mehetett 1946-ban Párizsba, Boldizsár Iván választotta ki és vitte magával a béketárgyalások idejére, az volt a feladata, hogy a kint folyó eseményekről rajzos riportot készítsen. Hogy utána miért nem jött haza? Részben azért nem, mert Párizsban felkereste őt az argentínai Tucuman Egyetem elnöke, és meghívta a grafikai tanszék tanárának. De más oka is volt. Erről ő maga mondta: „1946-ban Magyarországon pusztán létezni is óriási akrobatamutatvány volt, amelyben a léleknek és a testnek egyaránt részt kellett vennie: éheztünk, és ez egy kicsit fárasztó volt. Kimentem én is, de a probléma nem ott van, hogy kimentem, hanem ott, hogy nem jöttem vissza.” Párizsban megtudta, hogy idehaza pert készítenek elő Mindszenty hercegprímás ellen. Úgy vélte, hogy „most nekimennek a katolikusoknak. Vak antikatolicizmus következik.”

– Mi történt vele Argentínában?

– Az argentin meghívást egy emigrált magyar grafikus, Hirsch Jenő kezdeményezte, aki Szalay tanítványának vallotta magát. Lajos bácsi odakint a spanyol nyelvet könnyen elsajátította, mert – mint mondta – Miskolcon annak idején jól megtanították a latin nyelvre. Argentínában tizenkét évet élt, eredményes művésznevelő munkát végzett, el is nevezték őt az argentínai grafika atyjának. 1954-ben az egyetem kiadásában megjelent egy reprezentatív kötete, amely százhárom rajzát közli az 1937–1954 között született alkotásaiból. A kiadvány addigi munkásságának legteljesebb összefoglalója volt. Az argentin kritika lelkesen méltatta Szalay művészetét. Sőt az Óvilág, Európa is felfigyelt rá. Az alkalmazott művészet vezető orgánuma, a Gebrauchsgrafik kilencoldalas cikkben méltatta munkásságát. A lap többek között azt írta: „Ritkán találkozunk ilyen alkotóval, aki olyan fejedelmi biztonsággal uralkodik a rajzművészeten, mint Szalay Lajos. Művei lélegzetelállító erővel idézik fel a földi és a szellemi világot.”

– Az argentínai esztendők után Szalay Lajos az Amerikai Egyesült Államokba költözött. Ennek mi volt az oka?

– Még Argentínában megjelent egy kötete az 1956-os magyar forradalomról 48 rajzzal. Ez óriási sikert aratott, de a hatalomból ellenérzéseket váltott ki, mert Dél-Amerikában abban az időben a kulturális élet vezetői kommunisták voltak, akiknek érthető módon nem tetszett, hogy Szalay a kommunisták ellenében szót emelt a magyar nép szenvedése ellen. Úgy látta, nemkívánatos személy lett, ezért az USA argentin konzulja útján letelepedési engedélyért folyamodott, amit meg is kapott, és 1960-ban elhagyta Argentínát. Érdekes, hogy búcsúzáskor mit írt róla a dél-amerikai kritika: „…a kommunistáknak fasiszta, a fasisztáknak marxista, a zsidóknak antiszemita, az antiszemitáknak a zsidók lakája. De mindenkinek túl sok, és még a katolikusoknak is túl katolikus.”

– Mit kell tudnunk az Egyesült Államokban eltöltött éveiről?

– Egy évtizedet töltött el az Államokban. Eleinte 400 dollárból élt nagyon szűkösen, a pénzt Hamza András református lelkésztől kapta, aki az istentiszteleti meghívókra egy bibliai témájú rajzot kért tőle minden héten. Az anyagi gondokon a felesége segített, aki felhagyott ugyan művészeti tanulmányaival, de mivel volt egy fényképretusőr szakmája is, New Yorkban nagyméretű fekete–fehér fényképek olajfestékkel történő kiszínezését vállalta, amivel többet keresett, mint férje. Amerikában 1966-ban jelent meg Lajos bácsi életének fő műve, a százhuszonnégy rajzból álló Genezis. Ez a mű a Biblia szövegének képi nyelven valóújrateremtése, újraélesztése, ám Szalay sajátos stílusában, s ezért nem egyszerű illusztrálás, hanem az értelmezés sokféle lehetőségét kínálja, egyben a néző elmélyült átélését igényli. De a Genezis – amit legfeljebb csak Picasso tudott volna megrajzolni – az Amerikai Egyesült Államokban sajnos nem aratott átütő sikert, pedig nagyszerű lett volna, ha így történik. Olvastam ezzel kapcsolatban Lajos bácsi visszaemlékezését: „Nem is olyan régen bementem egy művészhez, aki Amerika vezető művészei közé tartozik. Letettem elé a Genezist. Az illető megkérdezi: Ön az, aki ezt rajzolta? Igen. Mi baj van Önnel? Mondom, miért lenne velem baj? Hogy lehet az, hogy Ön ekkora művész, és én mégsem ismerem Önt. Mit csinált Ön ahhoz, hogy ez a könyv mihozzánk nem jutott el? Mert, ahogy Ön – engem ismer – hiszen úgy jött hozzám, hogy ismer –, úgy kellene nekem Önt ismerni. Nem tudok Önnel foglalkozni, mert nem tudom, mi van mögötte ennek az érthetetlen sikertelenségnek.” A magyarázat – már céloztam rá – az ő gőgösen szerény visszahúzódása volt. Ez a nagy művész képtelen volt a dicsekvésre, a legcsekélyebb fáradságot sem fordította az önmenedzselésre. Belefeledkezett az alkotómunkába, még a létfenntartásához szükséges minimális gyakorlatiasság is hiányzott belőle. Neki mindig szüksége volt támaszra, ez volt a felesége, Juci néni, aki gondját viselte, aki felelős volt az ő fennmaradásáért.

– Mikor tért haza Amerikából?

– Az Államokból először Párizsba ment 1970-ben, mert a francia kultuszkormányzattól műtermet és ösztöndíjat kapott. De azt hiszem, akkor már készült hazafelé. 1967-ben járt először itthon, aztán 1972-ben már a művei is jöttek vele, a Magyar Nemzeti Galériában kiállítása nyílt, 1973-ban pedig megjelent a Genezis magyar kiadása. Élete végére végleg megtért ifjúsága színhelyére: 1988 nyarán hazatelepedett Miskolcra, ahol a város, 1995-ben bekövetkezett haláláig megfelelő körülményeket biztosított számára. Hamvai a miskolci Szentpéteri kapui temetőben nyugszanak díszsírhelyen.

– Ha tömören kellene jellemeznie őt, mit mondana, ki volt Szalay Lajos?

– Nagy művész volt, az Isten rendkívüli tehetséggel áldotta meg. Amit alkotott, az maga a csoda. Óriási tehetség volt, aki megérdemelné, hogy az egész világ nagy művészként tisztelje. De éppen olyan ember volt, mint bárki más, gyarló, esendő, kedves, szóval hozzánk hasonló. Ahelyett, hogy a művészetéről áradoznék tovább, inkább elmondok az életéből egy apró epizódot. Amikor én megismertem, ő már nagyon idős és beteges volt, a cukorbetegsége miatt még diétáznia is kellett. Nem ehetett annyit, amennyit szeretett volna. A megfelelő időben Juci néni aprólékosan kiporciózta neki az öt szál ropit és a két kekszet, mert nem kaphatott többet. Amikor nála jártunk, azt mondta a feleségének: Jucikám, hozzál a vendégeknek valamit! Azután Lajos bácsi nagyon kedvesen hozzátette: Jucikám! Szeretsz te engem? Persze, hogy szeretlek, Lajoskám! Mire Lajos bácsi: akkor elnéznéd, hogy a vendégek fogyasztanak, én pedig nem? S ezt olyan kedvesen és gyengéden, azzal a hamiskás mosollyal, finom iróniával mondta, ami a rajzain is felfedezhető. Soha nem fogom őt elfelejteni.

Hajdu Imre

***

SZALAY LAJOS (született 1909. február 26.-án Őrmezőn, elhunyt 1995. április 1-jén Miskolcon) grafikus. A Képzőművészeti Főiskolát 1936-ban végezte el Benkhard Ágost tanítványaként. 1930–1931-ben kilenc hónapot Párizsban töltött. 1947-ben UNESCO-ösztöndíjas Párizsban. 1949–1960 között Argentínában, a tucumani egyetem és a Buenos Aires-i képzőművészeti főiskola tanára. 1960–1988 között New Yorkban élt. A magyar grafikusgenerációkra elsősorban fő művével, a Genesis című albumával hatott. 1988-ban hazatelepült ifjúsága színhelyére, Miskolcra, itt hunyt el 1995-ben. Hamvai a miskolci Szentpéteri kapui temetőben nyugszanak. Főbb kitüntetései: Székely Bertalan-pályadíj (1936), a Székesfőváros díja (1936), a Szinyei Merse Társaság grafikai díja (1944), a Szép magyar könyv pályázat nívódíja (1978), a Miskolci Téli Tárlat nagydíja (1988), Kiváló Művész (1989), Kossuth-díj (1992), Miskolc város díszpolgára (1993).

 MEZEY ISTVÁN (született 1945. szeptember 17-én Szikszón) grafikus. Reklámgrafikus végzettségű autodidakta művész, aki Szalay Lajost tekinti választott mesterének. 1970-től Kazincbarcikán él, sokirányú képzőművészeti tevékenységet folytat, a tiszta rajzolatú szabad asszociációk jellemzik. Kiállításai: Leninváros (1970), Kazincbarcika (1976, 1980, 1995), Miskolc (1979, 1981, 1989), Gyula (1981), Esztergom (1981), Budapest (1982, 1987), Tiszaújváros (2002). Kitüntetései: Szocialista Kultúráért (1979), A X. és a XIII. Országos Grafikai Biennálé díjazottja (1979, 1985), Borsod-Abaúj-Zemplén megye nívódíja (1987), Ifjúsági Érdemérem (1988), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1995).

 (Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.23. 18:33

Címkék: ü:Szalai Lajos

Polgármester

Ormosbánya

szszb 30 ki Sike Ferencné.jpgSzegénységben lehet élni, de bűnben nem – vallja az egykor virágzó bányásztelepülés polgármestere, aki mindig a rend és a tisztesség pártján állt. Mivel mindehhez nem kap politikai támogatást, 2014-ben országos visszhangot kiváltó demonstrációt szervezett Ormosbányán. A bányászcsaládba született Katalin mindig elítélte az igazságtalanságot és tett is ellene. Környezete mindezt polgármesterré választásával ismerte el.

„Édesanyám Szendrőládról járt Ormosbányára és a Bányaüzemnél ismerte meg édesapám, majd 1954-ben összeházasodtak. Izsófalván építkeztek és három gyermekük született. Egész életük a munkáról, a családról, a gyermekek taníttatásáról szólt. Ismerték a nélkülözést és arra törekedtek, három leányuknak minél többet nyújtsanak.

Általános iskolai tanulmányainkat Izsófalván kezdtük, majd átírattak szüleim a jobb hírű ormosbányai iskolába. Gyalog jártunk Ormosbányára a népboltba és az iskolába. Egykori tanáraimra, tanítóimra a mai napig hálás szívvel gondolok. A Kazincbarcikai Ságvári Endre Gimnázium orosz tagozatán érettségiztem. Technikus édesapánk sokat foglalkozott velünk, főleg matematikából.

A tanulás mellett minden munkából elvégeztünk. Legidősebb leányként nem volt olyan fiús meló, amit ne csináltam volna meg. Ez lelkileg erősebbé tett, megtanított elviselni és tűrni a bántást, aminek máig érzem pozitív hatását.

Felvettek a Szombathelyi Tanárképző Főiskola matematika-orosz szakára, de édesapám gerincbetegsége miatt nehéz helyzetbe kerültünk. Nagyobb testvéremet közgazdasági egyetemre vették fel, kishúgom pedig gimnazista lett, majd később ő is egyetemista, külföldön. Ekkor úgy döntöttem, levelezőn folytatom a főiskolát és közben tanítani fogok. Így kerültem 1975-ben Ormosbányára képesítés nélküli tanárként, majd diplomás pedagógusként ott folytattam. Aztán férjhez mentem és két gyermekünk született, Bernadett és Ferenc. Ormosbányán pedagógus szolgálati lakásban éltünk, majd férjem több évi külföldi munkája után családi házat vettünk.  Kedveljük a vidéki életformát, a kertet, a nyugalmat és a természet közelségét.

A rendszerváltozás után 1992-ben szétvált Ormosbánya és Izsófalva, amit a körzetiként működő iskola szétválása követett. Elleneztem a különválást, ami után Ormosbányán nem tartottak igényt tanári munkámra. Izsófalván tanítottam tovább, ez óriási törés, csalódás volt számomra.

Az Izsófalvai Izsó Miklós Általános Iskolában 6-7 tanévet töltöttem jó közösségben, közben Debrecenben a KLTE esti tagozatán elvégeztem a német nyelvtanári szakot.  A pedagógusok szakmai színvonalának javulása ellenére mindkét iskolában gyengült az oktatás színvonala, a szülők pedig sok gyermeket elvittek városi iskolába.

1999-ben Ormosbánya Község Önkormányzata iskola igazgatói pályázatot hirdetett, amit megnyertem. Ez egyfajta elégtétel volt a számomra.

 Igazgatói pályafutásom állandó küzdelem volt a fenntartóval, fejleszteni csak pályázatokból tudtunk. Öt év alatt többet korszerűsödött az intézmény, mint előtte 20 év alatt, bár jelentősen változott a tanulók összetétele. Mégsem nyertem el az újbóli igazgatói pályázatot, de tanárként maradhattam. Bár újabb pofon ért, tanítottam teljes szívvel, mert a tanítványaimban sosem csalódtam. Közben megszereztem 3. diplomámat, közoktatás-vezetőként és szakvizsgáztam.

Azért bántott, miért a becsületes, szorgalmas, teljes szívvel-lélekkel tevékenykedőt kezdik ki? Mindig tanár akartam lenni, de 2006-ban úgy döntöttem, elindulok a polgármester választáson, ahol győztes lettem. Jelenleg 2. ciklusomat töltöm. Aki ezt a munkát teljes odaadással végzi, rájön, hogy nehezebb, mint a tanári pálya, mert a szolgálat 24 órás.  Pályázatok sorát nyertük, a település szinte minden intézményét felújítottuk, közmunkaprogramban közel 100%-os létszámmal vettünk részt. Képviselő-testületem maximálisan támogat, ez sokat segít a munkámban.

Sokszor hallom ismerőseimtől, ez nekem való feladat, megtaláltam a helyem. Azt is sokszor hallom, hogy nagyon határozott vezetőként velem nem érdemes vitatkozni, mert nehéz meggyőzni és ez a mai politikai viszonyok között nem szerencsés.

 Tudom, Ormosbánya lakosainak bizalmát élvezem, és ennek kell megfelelnem. Gondjaink között van munkanélküliség, bűnözés, szegénység, kilátástalanság. Mintha szüleim gyermekkorában lennénk, csak bűnözés nélkül. Akkor szegények, de szorgalmasak voltak az emberek, ám a tisztelet és becsület fontosabb volt a szegénységnél. Vallom, vidék nélkül nem élhet az ország, vissza kell állítani a régi életformát, a munka értelmét és megbecsülését. Ezért küzdök, mert a segély, a szociális juttatás nem jelent megoldást, az csak leszoktat a munkáról. Értelmes, tartalmas életre itt vidéken is jogunk van, ugyanúgy a biztos munkára, a színvonalas oktatásra, a nyugalomra és a biztonságra és én ezekért küzdök.”

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.21. 20:10


Szemelvények Hajdu Imre Regényes Dél-Borsod című művéből

 

img821.jpg„Híre járta a Felvidéken, hogy a királyhelmeci vár kisebbik asszonya − korát meg­haladó tudással ékeskedik. Sajátságos egy lánygyermek volt, megszerette korán a tudós könyveket, s a nevelésére odahívott prédikátoroknak nem kellett ezerféle furfanggal reákapatni őt az olvasásra, írásra... ” (Gaal Mózes: Magyar nők, 1914)

Ez az asszony pedig nem volt más, mint Lorántffy Zsuzsanna, aki későbbi tetteivel a XVII. századi magyar történelem egyik legkiemelkedőbb alakjává vált.

A (serkei) Lorántffyak előkelő zempléni nagybirtokosok voltak, családfájuk a Rátold nemzetségből eredt. Ősi címerük egy vörös pajzs volt, s abban pedig arany hársfalevél szerepelt. A család utolsó férfisarjának, az 1614-ben elhunyt Lorántffy Mihálynak − ő volt Zsuzsanna atyja − címerében a falevél mellett már fatörzs, gallyal is szerepelt.

Prágai András korabeli énekszerző versében ekképpen dicsőítette a valóban jeles nemzettséget: Úr Isten, ki meg áldasz mindeneket, / Áld meg− kérlek ez nemes nemzetséget, / Hogy ez czímer láthasson sok terjedést, / Ne szenvedgyen semmiben küssebbülést. ”

Lorántffy Zsuzsanna születési idejéről nincsen biztos adatunk. A legtöbb róla megjelent tanulmány szerint 1600 körül született, a pontos évszám megnevezése nélkül. Erre a körülbelüli adatra is a férjhez menése idejéből következtethetünk, ugyanis Zsuzsanna 1616. április 18-án kelt egybe Rákóczi Zsigmond egykori erdélyi fejede­lem fiával, Rákóczi Györggyel. Azt viszont valamennyi tanulmány egyértelműen állítja, hogy a későbbi fejedelemasszony szülőhelye megyénk egyik híres történelmi települése, a Tiszaújvároshoz közeli Ónod volt.

Gyermek volt még, midőn atyja meghalt. Sőt, serdült hajadonként nevelőanyját, Andrássy Katát is sírba tette. A család fő birtokáért, Sárospatakért, 13 évig tartó pert folytattak rokonai, de Patak végül mégis a kezén maradt. Itt élt férjével, aki 1619 nyarán Bethlen Gábor fejedelem hadaihoz csatlakozott. Amikor Bethlen meghalt, Rákóczi Györgyöt hívták meg erdélyi fejedelemnek, így Lorántffy Zsuzsanna 1630. október 1-jén három fiával egy időre elhagyta Patakot, és Erdélybe ment.

Férje oldalán tevékenyen részt vett a családi birtokok kormányzásában, majd a Habsburg-ellenes hadjáratok idején a katonafogadásokban és csapatszervezésben. Kitűnő gazdász és kertész volt, emellett intézte a Béccsel és Konstantinápollyal folytatott kereskedelem ügyeit is. Rákóczi György leveleiben joggal nevezte őt hűséges „gazdasszonyának”.

Lorántffy Zsuzsanna azonban gazdasági, kereskedelmi, hadszervező tevékenysé­ge mellett sem hanyagolta el a szellem művelését. A sárospataki főiskola mellett támogatta a kolozsvári, a debreceni és gyulafehérvári református főiskolákat. Gaz­dag ösztöndíjakat adományozott a holland és angol egyetemen tanulóknak. A refor­mátus teológiai könyvek kiadását a pataki családi és a gyulafehérvári fejedelmi nyomda útján segítette.

Férje halála után, 1648-ban, Zsigmond fiával visszaköltözött Sárospatakra. Életét ezután már csak a tudománynak, a pataki iskolának, a jótékonyságnak szentelte. Ő hívta meg Patakra 1650-ben a XVII. század legkiválóbb pedagógusát, Comeniust, s a kollégiumot a református egyházi és pedagógiai megújulási törekvések középpont­jává építette ki. S ott, szeretett városában hunyta le szemét 1660. április18-án, hátrahagyva gazdag életművét.

És ehhez az életműköz hozzátartozik Lorántffy Zsuzsanna egyéni irodalmi munkássága is. Medgyesi Pál 1640-ben megjelent Szent atyák öröme című művében pld.az egyik részletet ő írta. Vanoviczai János fehérbarát is említ egy Lorántffy-művet, amit 1568-ban Rómába magával vitt. Ennek címe Szent léleknek származásáról, sajnos egyetlen példánya sem maradt meg, kézirata pedig elveszett.

Lorántffy Zsuzsanna legismertebb műve a Móses és az Prófhéták, 1641-ben jelent meg Gyulafehérvárott. Keletkezéséről tudni kell, hogy a fejedelmi udvarban, az asztal körül hitvitákra, elsősorban a jezsuita Vásárhelyi Pálnak szánt feleletként, s a kálvinista hitelnek bizonyítására, a fejedelemasszony a Szentírásból idézeteket gyűjtött össze. Ezeket Medgyesi Pál, a fejedelemasszony udvari papja nyomtatta ki. Erre válaszként a nagyszombati jezsuiták 1642-ben Nova Transylvanica címmel gúnyiratot jelentettek meg. Ebben szerepelt a következő gúnyvers is: „Már a hit szekerit egy kanczaló rántja, / A konty alatt nagy haj, s rövid elme hajtja, / Viszi, de nem tudja, gyeplőt asszony tartja, / Szedjétek lőcseit, szegét, - porrá rontja. ”

A sértő kiadvány miatt maga a fejedelem, I. Rákóczi György fordult panasszal III. Ferdinándhoz, s kérte e könyv összegyűjtését, a szerzők megbüntetését. A per azonban minden eredmény nélkül szűnt meg.

Ónod szülöttének, Patak nagyasszonyának érdemeit azonban sem ez, sem más támadás, vádaskodás nem tudta csorbítani. Tettei évszázadok múltával, új generációk mércéjével is kiállták, kiállják a próbát. Gaal Mózes találóan írta róla: „Bölcs asszony volt és jó asszony volt: ez az ő élete történetének rövid foglalatja”.

 

(Szerkesztette M. Szlávik Tünde)

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.20. 18:00

Polgármester

Bélapátfalva


szszb 30 ki Ferencz Péter 400 másolata.jpgHazánk egyik legszebb, Szilvásváradig működő vasútvonala szeli át a Bélkő-hegy alatt fekvő kis várost, amely történelmi, és jelentős ipartörténeti múlttal rendelkezik. Ott működött 2002-ig az ország legmodernebb cementgyára, míg a múlt másik szelete az 1232-ben alapított Béli apátság, ahová az ország távoli pontjairól is érkeznek házasulandó fiatalok. A korok keveredését és értékeit kell tehát pozitív formába önteni a település polgármesterének a jövőkép alakításához.

Az Egertől északra fekvő Bélapátfalva nevét a 13. században említik először a korabeli iratok Bél formában. Teljes neve az apátságra utal, amelynek monostorában 1534-ig éltek ciszterci szerzetesek. Egykor a tatárokkal vívott itt csatát IV. Béla király.  A lakosság évszázadokon át a paraszti életformából élt, majd 1910-re felépült a cementgyár, ami több száz helyi és környékbeli családnak nyújtott megélhetést. Az 1980-ben átadott új gyárban évi egymillió kétszázötvenezer tonna cementet gyártottak. Csakhogy a modern üzem is az átgondolatlan privatizáció áldozatául esett. Eladták egy német-svájci konzorciumnak, akik 2002-ben bezárták, majd épületeit lerobbantották. A terület Natura 2000. kategóriába sorolása pedig a kőbánya és az alatta található agyagvagyon zárolását jelenti.

A 2002. őszén önkormányzati választásokat nyerő új polgármestert ezek a kész tények várták. Bár a multinacionális cég évtizedekre kifizette az önkormányzatnak az iparűzési adót, a munkahelyek elvesztését semmi nem pótolhatta. Bélapátfalva nem csak a gyárát, hanem az értelmét is elvesztette, hiszen az üzem komoly sportbázist tartott fent. Teke szakosztálya az NB I-ben szerepelt, de labdarúgói is a nemzeti bajnokságban játszottak. Ferencz Péternek ebben a helyzetben kellett felvállalnia a jövőkép alakítását.

Egerben az Alpári Gyula Közgazdasági Szakközépiskola számvitel gazdálkodás szakán 1990-ben érettségizett, majd Győrben a Széchenyi István Főiskolán 1995-ben kapott közgazdász és pénzügyi üzemgazdász diplomát. Középfokú német „C” típusú állami nyelvvizsga, majd 1996-ban „A” típusú, katonai szakmai anyaggal bővített felsőfokú állami nyelvvizsga következett. Ugyanabban az évben részt vett a Kossuth Lajos Katonai Főiskola műszaki szakának tartalékos parancsnok képzésén. Mindezt munka mellett végezte, hiszen 1995-1998. között Bélapátfalván a Nagyközségi Gazdasági Műszaki Ellátó Szervezet vezetője volt.

1998-tól 2000-ig Egerben a Megyei Művelődési Központ gazdasági igazgatói posztját töltötte be. Ezt váltotta a 2000-2002 években főállású társas vállalkozóira a FE-R-OR 97 KFT.-ben. Szerzett 2002-ben egy mérlegképes könyvelő képesítést, hogy több szakmával felvértezve induljon 2002-ben a választáson. Azóta tölti be Bélapátfalva város polgármesteri posztját. Megtanulta, hogy a mai gazdasági életben érdemes több lábon állni, ezért mindvégig fenntartotta másodállását. 2003-ban még ingatlan közvetítő és ingatlan értékbecslő bizonyítványt is szerzett.

Az elmúlt 12 évben jelentős infrastrukturális beruházás ment végbe a 2004. július 1-én városi rangot kapott településen. Rendbe tettek kilenc utcát, amelyek közül a Petőfi út 56 millióba, a Kossuth út 59 millióba került, míg a Május 1. út egy szakaszát önerőből, 10 millió forint ráfordítással hozták helyre. Sokat áldoztak az oktatási és egészségügyi intézményekre is, hiszen a bölcsőde, az óvoda és az iskola felújítására, fűtéskorszerűsítésre és hőszigetelésre összesen közel 400 millió forintot költöttek. Mivel általános iskolájukba környékbeli településekről is járnak tanulók, vásároltak egy iskolabuszt, amellyel a társult községekből ingyen szállítják a gyermekeket. Az egészségházat két ütemben alakították ki, ahol kilenc szakrendelő kapott helyet és ellátja a kistérségi egészségügyi alapfeladatokat. Ezekre a fejlesztésekre közel 800 millió forint uniós és állami támogatás érkezett a városba.

 2013. január 1-én rendőrőrsöt adtak át Bélapátfalván és önerőből térfigyelő rendszert építettek hat kamerával, de létrehozták az Önkormányzati Tűzoltóságot is. Megtörtént a Gesztenyés kiállítóház kialakítása, a ravatalozó épületének felújítása és több önkormányzati ingatlan rendbetétele is. Ferencz Péter mégsem elégedett, mert új munkahelyeket szeretne látni a városban, ami javítana a foglalkoztatási helyzeten.

A polgármester nős, két gyermek édesapja és alapító tagja, valamint elnöke a három éves Bükkaljai Hagyományőrző Egyesületnek. Aktívan részt vesznek a környező települések zenei életében, rendeznek hagyományőrző felvonulásokat, szüreti-, húsvéti-, farsangi bálokat és utcabálokat a közösségi élet erősítésére. Felesége: Orbán Krisztina szintén közgazdász, okleveles adótanácsadó, a családi cég ügyvezetője. Jelenleg gyesen van Eszter lányukkal. Az első gyermek Tamás 10 éves tehetséges sportoló, mindene a foci.

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.19. 11:02

Kathy László népművészről beszél dr. Varga Gyula muzeológus

 

Kathy László.jpg1945 után a társadalmi változások és a technikai fejlődés következtében megváltoztak a szükségletek, ezért több, egykor híres debreceni mesterség átalakult, több ágra szakadt, vagy végképp eltűnt. Egyes mesterek azonban a régi mesterségek művészi lehetőségeit igyekeztek továbbfejleszteni, ők lettek a népművészek. Az 1950-es években indult az úgynevezett népművészeti mozgalom, amely a népművészetet igazából felfedezte, és új megvilágításba állította. A népművészről Varga Gyula muzeológus emlékezik.

– Ez egyértelműen pozitív korszaka a népművészetnek?

– Az ötvenes évek művészetpolitikájának a népművészet nagyon sokat köszönhet, ugyanakkor az uralkodó művészetfelfogás miatt – szocialista tartalom nemzeti formában – ez nagyon veszélyes korszak volt. A kultúra hozzá nem értő irányítói, szervezői belelovaltak egyszerű mesterembereket abba, hogy készítsenek mindenféle, a kor ízlésének (még inkább ízléstelenségének) megfelelő tárgyakat. Ezért nagyon nehéz megnevezni azokat, akik meg tudták őrizni a maguk mesterségének, művészetének tisztaságát, s nem letteka kampány áldozatai. Sorolhatnánk a megye népművészeit, köztük a népművészet mestereit, akiknek nem sikerült kibújniuk, az első időszakban legalábbis nem,ez alól a nyomás alól. Ismerjük egyesek torz kísérleteit, emlékszünk a nagyobb ünnepek tiszteletére készült méteres mézeskalács szívekre, a különböző tárgyakon megjelenő aktualizáló feliratokra stb.

– Kathy László is elkövette ezt a hibát?

– Nem, ő ettől megmenekült. Talán azért, mert későn fedezték fel. Ő tipikus alföldi mesterember volt, a régi rend szerint végezte el a tanonciskolát, tanulta ki a mesterséget. Böszörményben született, Debrecenbe került, több mesternél is tanult. Volt inas, nyolc évig segéd. Hogy jó kezű ember és tehetséges volt, az abból is kitűnik, hogy már fiatalon díjakat, kitüntetéseket kapott, versenyeket nyert, rajzversenyt például, meg kész munkáival is kitűnt.

– Miben különbözik a népművészet a népi mesterségtől?

– Semmiben. Népművész az a mester, aki a legszebbet csinálja, akinek a munkái elérik a legmagasabb minőséget, ezáltal esztétikai szükségleteket is képesek kielégíteni. A kézműves mesterek munkái általában művészi teljesítmények is. Amikor én a népművészetet tanítom, mindig abból indulok ki, hogy először is vegyük le róla a díszeket. Maradjon csak a tárgy a maga valóságában, s akkor azt látjuk, hogy minden igazi mestermunkán felfedezhető a művészet arányrendszere. Például az aranymetszés szabálya, vagy annak az ellentéte. A tárgy önmagában is művészi produkció, legyen az egy ház vagy háztartási eszköz, egy hordó, egy dézsa vagy bármi, amit mesterember alkot. E mögött egy óriási, ha tetszik több évszázados gyakorlati tapasztalat áll. Vagyis a legjobbnak, a legtökéletesebbnek kell lennie. S akkor szép is, művészi hatást kelt. A lószerszámok esetében ez különösen kényes dolog, mert a lónak igát kell vele húzni, mégpedig minél nagyobb terhet, de úgy, hogy ne tegye tönkre az állatot. A lószerszámokon a legkisebb hiba, egy el nem kötött bög a varrófonalon vagy egy otthagyott kis bőrmaszat rettenetes károkat tud okozni. Feltöri a ló szügyét, feltöri az oldalát, vagy ha kényelmetlen, a ló megbolondulhat tőle. Tehát olyan eszközöket kell gyártani, amelyek tökéletesen azonosulnak a lóval és a végzett munkával. Ezt László Gyula írta le nagyon szépen a honfoglaló magyarság fakápás nyergével kapcsolatban. Megtudta, hogy Tiszafüreden még készítenek ilyen nyerget, a helyszínen termett, s meggyőződött róla, valóban ugyanazzal a technikával dolgoznak. S mikor elkészült a nyereg, mérnökemberekkel mérette, s kiderült, hogy a lehető legtökéletesebb alkotás. Két falemez ráfekszik a lónak a hátára, de úgy, hogy az állat gerince szabad. A honfoglalás kori gyors lovaknak az volt az egyik titka, hogy a nyereg nem gátolta őket a mozgásban. A másik a kápa, amelyik viszont a lovasnak adott biztonságot, mert se előre, se hátra nem csúszott, a ló akár felágaskodott, vagy bármit csinált, a lovas nem esett le. Hogy lehet egy vékony lemezt úgy beleépíteni egy másik lemezbe, hogy az nem törik el az óriási terhek alatt? Felülhetett ugyanis egy 80 kilós ember is arra a nyeregre. Mert a kápát összekötötte egy bőrszíj, amelyiken a test nyugodott. Ha ennek a közepébe ült, akkor ez befele húzta. De ugyanakkor kifele is, ha a kápának nekitámaszkodott. A kettő olyan arányú volt, hogy mérnökök számítása szerint minimális feszültség keletkezett. Tehát a befele és kifele húzó erő teljesen kiegyenlítődött. És tovább sorolja még László Gyula ennek a nyeregnek a technikai előnyeit. De ha a technikától és díszítésektől eltekintünk, és az ember leteszi ezt a nyerget maga elé, azt látja, hogy milyen szép.

– Kathy László készített nyerget? Ő tulajdonképpen szíjgyártó volt vagy bőrdíszműves?

– A bőrdíszműves újabb keletű mesterség, ami különböző bőrmesterségekből alakult ki. Kathy László szíjgyártó volt, s fiatal korában készített nyerget is. A nyerges és a szíjgyártó valamikor egy szakma volt. Talán a XVIII. század elején vált ketté a két mesterség, amikor a hátalás mellett a lovak igába törése is nagyobb méreteket öltött. A nyergesek egyre inkább a nyeregszerszám fa alkatrészeire szakosodtak, a fakápák bőrözését pedig a szíjgyártók végezték. Kathy László is készített a nyergekhez bőröket, díszeket, sallangokat és így tovább.

Ő használati tárgyakat készített vagy dísztárgyakat is?

– Élete végéig csak használati tárgyakat csinált, de miután az ötvenes évek második felétől a közönséges lószerszámok iránt csökkent a kereslet, attól kezdve alkatrészeket, például gyeplőket, aztán díszeket, sallangokat, díszhámokat alkotott. Erre az adott lehetőséget, hogy az állami gazdaságok, nagyobb állattelepek, versenyistállók mindig igényelték a rangos, díszes lószerszámokat. Kathy László egyike volt azoknak, akiket rendszeresen foglalkoztattak, ezért az ő szerszámai szinte mindenütt megtalálhatók az országban.

– Milyen bőrrel dolgozott?

– A régi mesterek elsősorban marhabőrt használtak, de elég gyakran dolgoztak fel disznó-, speciális esetben ló-, ritkábban juh- és kecskebőrt. Kathy Lászlónak már csak marhabőrrel volt dolga, de hogy milyennel, az a gyakorlatban komplikált szakmai része a mesterségnek. A marhabőrnek ugyanis nagyon sok része van életkor, kidolgozás és aszerint, hogy az állati test mely részéről nyerték. A lószerszám minden részéhez megfelelő fajta bőr kell.

– Sémák alapján dolgozott?

– Minden népi mesterségnek sémái vannak. Ezek a sémák jórészt a hagyományból származnak. Természetesen a XX. században már tudatosan beépítettek új elemeket is, olykor idegenből vagy szakkönyvekből átvett motívumokat. Mondhatom, Kathy Lászlónak nagy szerencséje, hogy Debrecen lovas város volt, a tanyára járó emberek nem tudtak ló nélkül létezni, s itt kialakult egy sajátos stílusa a lószerszámoknak. Ezeknek a követelményei az utolsó részletekig hagyományosak voltak. Például az, hogy a csatok hogy kapcsolódnak egymásba az úgynevezett visszacsatolással. Vagy, hogy a mester milyen díszt tesz egyáltalán a szerszámra. Tehát kialakult egy debreceni lószerszámtípus, ami az egész Hajdúságra érvényes volt. Bihar és Szabolcs felé menve már változást tapasztalunk, különösen ott, ahova németek is települtek, ők egész másként díszítettek. A debreceni lószerszámtípus sajátossága különösen a gyeplő hajtórendszerben érzékelhető. Ugyanis az országban egyedül itt alakult ki a sok lóból álló fogat, az ötös fogat, a hetes fogat. Hogy lehet, mondjuk, egy hetes fogat irányítását megoldani, hiszen annyi gyeplőt nem tud a hajtó a kezébe fogni? A kocsisnál egy gyeplő volt, s azt úgy kellett megoldani, hogy azzal az egyetlen gyeplővel képes legyen a hét lovat irányítani. Ez a rendkívül bonyolult módszer Herman Ottónak, a nagy néprajztudósnak is feltűnt, s annak idején Zoltai Lajos felvilágosítása alapján megírta, s az Etnográfiában meg is jelentette a debreceni ötös fogat befogási és hajtási módszerét. Zoltai Lajos ebben is járatos ember volt, jól ismerte a debreceni fogatokat. Na, de hát itt volt az akkor még fiatal cívis muzeológus, Ecsedi István, aki felfedezett a leírásban valami hibát, s írt egy éles hangú cikket Herman Ottó ellen. Ő azonban bölcsen nem vette fel a kesztyűt, és nem válaszolt. Ezt csak azért említettem, mert a debreceni cívisek annyira kényesek voltak a lószerszámok használatára, hogy akár egy csatnak az állása sem térhetett el a hagyományostól.

– Eszerint a Kathy Lászlóáltal használt formák, motívumok, elemek nem a sajátjai voltak?

– A tradicionális formavilághoz szinte törvényszerűen ragaszkodni kellett, nem lehetett rajta változtatni, eredetileg legalábbis nem. Formakincsét Kathy László is a hagyományból merítette. Később, az 1930-as évek végén a parádézás miatt elterjedtek a fonott sallangok, azon belül rengeteg variáció vált lehetővé, de csak a képet illetően. Hogy azt hova kell elhelyezni, milyen módon, azon nem lehetett továbbra sem változtatni. Volt a homloksallang, voltak az oldalsallangok, az úgynevezett hosszú vesesallangok, azoknak úgy kellett lenni, ahogy mindig. Legfeljebb a gazdagságban mutatkozott eltérés. Kathynak nem ez volt a legnagyobb erőssége. Ő ezt csak az ötvenes évektől kezdte komolyan művelni, amikor ez az igény támadt. Neki a kompozíció egésze volt az erénye. Természetesen remekül megtanulta a sallangkészítést is.

– Egyedül dolgozott, vagy voltak segédei?

– 1933-ban tette le a mestervizsgát, s nyitott önálló műhelyt a Miklós utcán. Egy pár év múlva, mivel keresték a termékeit, alkalmazott segédet, sőt a felesége is, aki eredetileg fodrászlány volt, kitanulta a mesterséget. 1950-ben belépett a szövetkezetbe, s csak 1957-ben váltotta ki újból az ipart, azután volt olyan periódus, amikor egyedül dolgozott, illetve, hogy ne legyen egyedül, a feleségével. Nagy probléma is lett belőle, amikor idős korában valami agyvérzés következtében lebénult a keze, s egy darabig nem tudott szabni, s akkor fogadott maga mellé segítőket. 1936-tól csaknem mindig volt tanulója, élete során 14-et avatott be a szakma titkaiba. De amatőr díszművesek mindig járogattak be hozzá többen is.

– Egyszer megjelent a szerkesztőségben egy úr, aki valamikori huszárszázadosnak mondta magát, s felszólított,hogy keressük fel Kádár Gyula szíjgyártót, és írjunk róla riportot. Mégis csak igazságtalanság, – mondta – hogy mindig Kathy Lászlót népszerűsítik, holott Kádár Gyula jobb szíjgyártó, nagyobb művész. Ismerte Kádár Gyulát?

– Hogyne. Ott a falon azt a sallangot tőle kaptam ajándékba. Nehéz összehasonlítani őket, mert Kádár Gyula más úton indult és haladt később is. Itt született valahol a Nyírségben, Nyírgebén. Szatmárnémetiben tanult, tehát eleve más stílust sajátított el, s nem is sokáig gyakorolta a mesterséget, mert gyárba került, ahol gépszíjakat, meg egyéb szíjalkatrészeket gyártott. Megtanulta ő a mesterséget, értette is, később ismét gyakorolta is, de nem debreceni jellegű darabokat készített. Debrecenbe kerülve előbb szövetkezetben dolgozott, ott inkább alkatrészek készítése volt rábízva. Végül majdnem autodidakta módon elsajátította a lószerszámkészítést. Hozzáteszem, kiválóan megtanulta, megérdemelten kapta meg a Népművészet Mestere címet. Nagyon szép lószerszámokat tudott készíteni, legfeljebb nem lehet szigorúan debreceni mértékkel megítélni őket, mert ő ezeket maga alkotta, a hagyománytól eltérve. Neki a legnagyobb erőssége a díszítőmesterség volt, a különböző sallangok készítése. Abban talán nagyobb mester volt, mint Kathy László, aki nem nagyon szerette ezeket az apró dolgokat. Mondottam, őt az egész érdekelte, a mindig nagyon célszerű, könnyűés esztétikusan megformált lószerszám.

– Kathy László féltékeny volt a konkurenciára?

– Nem, de Kádár Gyula nagyon! Amikor Debreceni szíjgyártók c. könyvemhez anyagot gyűjtöttem, nem tudott róla, hogy Kathy László is benne lesz a könyvben. Amikor a kiadvány megjelent, kapott a Déri Múzeumtól egy jó pár példányt, de attól kezdve sohasem jött hozzánk.

– Hogyan jutott hozzá Kathy László azokban a szűk esztendőkben anyaghoz? Hiszen egyes kismesterségek az anyaghiány miatt sorvadtak el.

– Úgy, hogy amikor kilépett a szövetkezetből, amelynek egy időben elnökhelyettese volt, megvett egy csomó bőrhulladékot. Vágott belőle kb. négyezer szálat, s abból készült az ötös fogat számára a díszszerszám. Erre figyelt fel az Országos Lótenyésztési Felügyelőség, s ettől kezdve a megrendelő nagy cégek biztosították számára az anyagot. Másrészt nem olyan túl sok szerszámot kellett neki csinálnia, hiszen ezek nagy értékű munkák voltak.

– Maradtak munkái a múzeumokban?

– A négy legszebb munkája, szerszáma a Déri Múzeumba került. Ő maga erről a szándékáról már korábban is tett célzásokat. De hát nem éltek olyan jól, és sokáig nem merte az ajándékozást megejteni, attól félve, hátha egyszer szükségből piacra kell dobnia élete fő műveit. Mert azokban nagy érték rejlett. Mikor meghalt, a rokonsága pereskedni kezdett az örökségért, a kész szerszámokat meg mindent, ami a műhelyben található volt, megpróbálták „szétcincálni.” A per egy nagy testvérháborúvá fajult. Végül a lánya örökölte a műhelyt, s amikor Kathy Lászlóné is meghalt, a múzeumnak ajándékozta az említett szerszámokat arra való hivatkozással, hogy ez volt Kathy László végakarata.

– Anyagi gondokról beszél, pedig még az angol királynő férje, Fülöp herceg is rendelt tőle lószerszámot.

– Budapesten 1971-ben rendeztek egy nagy vadászkiállítást, s arra készített Kathy László egy négyes szerszámot, lehet, hogy azt, amely végül a múzeumba került. A kiállítást felkereste Fülöp edinburghi herceg, az angol királynő férje, s annyira megtetszett neki a szerszám, hogy rendelt belőle egy garnitúrát. Kathy László megdöbbent, elsősorban azért, mert nem tudta, honnan vesz hozzá anyagot. Meg is pedzette gondjait a herceg menedzserének, hiszen egy főhercegnek nem tehet a lószerszámjára sárgaréz díszeket, oda aranyozott díszek kellenek, és mi minden még. Ez sem volt akadály: minden anyagot leszállítottak neki. S akkor jött az újabb meglepetés: a főherceg szerette volna meglátogatni! Kathy László 1957-ben nyitotta meg a műhelyét a Csapó utcán. Ott egy elég sötét pincében dolgozott, mégis remek dolgokat alkotott. Nagy diplomáciai bonyodalom keletkezett belőle, mert hát hogyan fogadja az angol királynő férjét egy dohos pincében? Törték a fejüket az illetékesek, hogyan lehetne lebeszélni a herceget a látogatásról. Végül valahogy lebeszélték. De a sajtó ekkor már annyira felkeltette a közvélemény érdeklődését, hogy végül is kiutaltak neki egy másik műhelyt, ami valamivel kényelmesebb volt, de az sem volt valami ragyogó. Két helyiségből állt, az egyikben dolgozott, a másikban árult. Lakni azonban továbbra is kint lakott valahol a város peremén. Összességében nehéz élete volt, ennek ellenére csodálatos dolgok kerültek ki a kezéből.

– Foglalkoztatta őt elméletileg a népművészet, vagy inkább ösztönös művészember volt?

– Ő elméleti kérdésekkel nem foglalkozott. Természetesen az ötvenes évek hatása alól teljesen nem menekülhetett, ragadt rá is valami, hiszen tagja volt különböző bizottságoknak, de inkább ő volt a minta. Tehát nem neki kellett alkalmazkodnia, hanem rá hivatkoztak mások. Így aztán megmenekült a proletkultos szemlélettől. Amint már mondottam, az volt a szerencséje, hogy későn indult, 1957 után, s akkor már csillapodott az erőszakos ráhatás szándéka. Ennek köszönhette, hogy mindvégig megőrizte eredeti, hiteles stílusát. Szinte semmit nem kellett változtatnia. Természetesen a megélhetés végett ő is csinált apró-cseprő tárgyakat, mütyüröket, például kulacsokat. Azoknak a megítélése már nem annyira egyértelmű, hiszen ezeket a piac kérte tőle. De a lószerszámok tekintetében sohasem alkudott meg, azt csinálta, amit tanult és tudott.

– Elégedett volt a megbecsüléssel?

– Sokáig inkább sértett, szorongó ember volt. Ez érthető. Nagyon szépen indult, már fiatalon komoly szakmai sikerei voltak, járt vásárról vásárra, s szépen keltek a portékái, híre ment, hogy milyen takarosan dolgozik. 1945 után őt nagyon sok sérelem érte, s attól kezdve a világgal szemben bizalmatlan embernek láttam, modora egy kicsit nyers hatást keltett. A tanulókkal például túl szigorú volt, nem nézte el a hibáikat. Ezt csak azok fogadták el, akik megértették, hogy szigora igényességéből fakadt. Ettől függetlenül mindig voltak körülötte fiatalok, s nem feltétlenül bejelentett tanulók. Pedig közben nagyon jó humorú ember volt. Ha felszabadult, nagyon jól el lehetett vele beszélgetni. Érezte, hogy ő többre lenne képes, mint amennyit elért. Kétségtelen, a hercegi megrendelés, tehát a nagy nemzetközi siker után emberileg oldódott, mert oldódott körülötte a légkör. Végignéztem a helyi lapokat, addig alig találtam egy-két kis hírt róla. Aztán ő is gyakori riportalany lett, a megye pedig elkezdett büszkélkedni vele. Ha egy ember kedélye harmincéves szorongás után megváltozhat, akkor az övé megváltozott, de sajnos, nem sokáig. Amikor ugyanis révbe ért, megkapta a kellő megbecsülést, az elérhetőösszes kitüntetést, kitört rajta a betegség, kezdődött a szenvedés.

– Viszi-e valaki tovább a mesterséget Debrecenben?

– Újvárosi Imre követte, de ő fiatalon meghalt. Szegi Márta ma is dolgozik, de ő csak díszeket csinál. Napjainkban Tóth Sándor folytatja a mesterséget, az üzletet a lánya tartja fenn.

 Bakó Endre

 ***

KATHY LÁSZLÓ (született 1909. február 26-án Hajdúböszörményben, elhunyt 1985. július 17-énDebrecenben) szíjgyártó népművész. Tízen voltak testvérek, hárman a szíjgyártó mesterséget tanulták. Maga 1922-től 1926-ig inaskodott egyik nagybátyjánál, Kathy Antalnál, a tanoncvizsgát kiváló eredménnyel tette le. Nyolc esztendeig segéd volt Hajdúböszörményben és Debrecenben. 1933-ban tette le a mestervizsgát, és önálló műhelyt nyitott Debrecenben. 1950-ben belépett a Debreceni Szíjgyártó, Bőröndös és Kötélverő Szövetkezetbe, ahol sztahanovista szabásmester, s egy időben a szövetkezet elnökhelyettese volt. 1957-ben újból kiváltotta az ipart. Országos hírnévre 1971-ben tett szert. Ettől kezdve a nyilvánosság, a sajtóérdeklődésének középpontjába került. Munkásságát számos kitüntetés kísérte, melyek közül kiemelkedik a Népi Iparművész, (1970), a megyei tanács művészeti díja, (1974) a Népművészet Mestere (1976). 

DR. VARGA GYULA (született 1924. április 2-án Kismarján, elhunyt 2004. december 29-én Debrecenben) történész-etnográfus, muzeológus, koreográfus.Egyetemi tanulmányait Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen végezte magyar–történelem–néprajz szakon, ugyanott tanársegéd, később középiskolai tanár, a népművelési tanácsadó vezetője, a Déri Múzeum főmunkatársa. A történelemtudomány kandidátusa, címzetes egyetemi docens. Főleg gazdaságtörténettel és gazdaságnéprajzzal foglalkozott. Mintegy százötven tanulmánya jelent meg helytörténeti monográfiákban, folyóiratokban. Néprajzi munkái közül önállón megjelent a Debreceni szíjgyártók. Mint koreográfus országos tekintélynek örvendett. A Debreceni Népe Együttes egyik alapítója, majd az Építők Hajdú Táncegyüttes vezetője. Koreográfiái közül kiemelkedik a Béres Andrással közösen alkotott Hortobágyi pásztortánc. Nyolcvanadik születésnapján Kismarja díszpolgárává avatták. Ez alkalomból jelentette meg a debreceni Déri Múzeum Granárium címen válogatott tanulmányait.

 (Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.18. 09:57

Címkék: ü:Kathy László

1. Emlékeznek még Marilyn Monroe-ra.JPG…melyet a tej végett rángatni kell. Az aranyos régi kuplét kezdte el dúdolgatni régi jó ultipartnerem, miközben e képeket nézegettük. A tehénrajzások kiváló ismerőjét nagyon meglepte a frivolan kacér ábrázolás.

Tanúja voltam már Budapesten kívül is műtehéncsordáknak, de a jámbor állatok nőiességét sehol sem láttam hangsúlyozni. A művészek törekvése elakad a meglepni, megdöbbenteni akarásnál. A provokáció sem idegen tőlük. Vagy éppen a rendezőktől. Gondoljunk csak az annak idején fenékkel a budapesti Bazilika felé fordított olvadozó állatra. Az ily módon kissé beszűkült irányzat jegyében ültetik aztán Harley Davidsonra a jobb sorsra érdemes tejelőt, vagy adnak rá divatos márkájú farmernadrágot. Emberszabású ötletek emberek bosszantására, fejüknek csóválása érdekében.

Emlékeznek még Marilyn Monroe-ra?

Zürichben például a főpályaudvar csarnokának légterét akasztgatták tele szárnyas és szárnyatlan tehenekkel. Még a galambok sem szálltak rájuk meglepetésükben. Ottjártamkor tele volt velük a város. Igaz kisebb helyen ugyanannyi szoborral („szoborral”?) nagyobb hatást lehetett kelteni. Szinte Indiában érezte magát az ember. Tehénszobrot különben először Szingapurban láttam, ahol az indiai közösség temploma épülete tetejének négy sarkán heverésztek. Olyan élethűek voltak, hogy megijedtem, még rám esnek. Erről jut eszembe, hogy ezeken a tehén-hepeningeken egyáltalán nem látni heverésző, noch dazu kérődző állatot. Lehet, a tehénszobrászok azt se tudják, hogy ez a páros ujjú patás összetett gyomrú.

Ezért hatott tehát a hamisan dúdoló, és ugyanebben a hangnemben kártyázó barátomra a reveláció erejével a látvány. A híres-neves kaliforniai bortermő völgyben, Napa városában álló színpompás szobrok látványa új utakat nyithat a már alkotói válsággal küzdő művészek számára. (Ugyanott mélyvörös, testes merlot, és tüzes chardonnay kapható.)A rúzsom természetesen tátogó-színű.JPG

 Az ajakrúzsom természetesen tátogó-színű

***esiksandor2cm.jpg

Ilyen szép a világ

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.17. 19:25

Írta: Kulcsár Attila

 

Christine Peursum másolata.jpgVárosunk szaunája, a „Csodatévő” afféle zarándokhely. Minden öntéskor tömve van. A sok elhízott, túlsúlyos ember bepréselődik, mint a heringek a konzervdobozba, és izzadva, csöpögve élvezi a száraz gőz és az illó olajok bódító illatát, titokban azt remélve, hogy AZ a csoda megismétlődik.

Az pedig úgy történt egykoron − az évszámra már a legidősebbek sem emlékeznek, és adataik is ellentmondásosak −, hogy azon az estén, hét órakor az utolsó öntésre hívott a szokásos csengő. A jelre bevonult a törzsközönség, a szűk kabinban 45 év körül volt az átlagos életkor és 105 kilogramm a testsúlyok átlaga. Ebben benne voltak az aranyláncok az üzletemberek nyakán, a vaskos karperecek és persze a szokásos szütyők a görögdinnyéken, a melltartók és ágyékkötők, amelyek a melle húsát és a felsálokat takarják eme hentesüzletben.

Azzal kezdődött, hogy nem akadt senki, aki a favödörből a fakanállal a vizet locsolni akarta volna. Kénytelen-kelletlen felállt egy ismeretlen kopasz úr, hogy megpróbálhatja, bár még sohase csinálta. Rögtön kiderült, hogy a fakanál csuklóban folytatódik, fakezű az illető. De legalább csinálta. Amikor már mindenkinek leégett a hátáról a bőr, egy szaunázó megkérdezte: nincsen valakinél valamilyen szer? Levendula, fenyő, citrom, menta vagy akármilyen kínai illatosító olaj, amitől a légutak kitisztulnak, a bőr hűsítő balzsamot kap és a gyöngyöző test bepácolódik. Persze nem volt.

– Van itt egy üveg – fedezett fel az egyik egy fiolát a legfelső polcon. – Próbáljuk ki, ha nincs más .

Az alsó sorban a doktor úr vállalta, hogy az üveg tartalmát belecsöpögteti a kanálba, és segédkezik a szertartásban, mint nagymisén a ministráns. Attól kezdve megváltozott a légkör − mint amikor a közgyűléseken a fizetésemelésről kezdenek beszélni.

Az ismeretlen szer, amit a gazdája ottfelejthetett, különleges illatot árasztott. Orchidea, mondta az egyik kizárásos alapon, de nem az volt. A hatása sem volt mindennapi. Egyszerre mindenki valósággal elbódult. A szorosan összepréselődött alakok elhomályosuló tekintettel meredtek előre. Ilyen állapot lehet a kábítószeres lebegés, amikor élvezői feldobják magukat. A fakanalas is ösztönös mozdulattal lapátolta a vizet. Utólag semmire sem emlékezett. No de az izzadás, az volt ám a legcsodálatosabb. A bennlevőkről patakzott a víz, ömlött a jótékony verejték. Nem lehet tudni, meddig voltak benn így. Arra riadt fel a társaság, hogy egy idétlen kölyök benyitott, és megtört a varázslat.

– Hát akkor csobbanjunk! – adta ki a jelszót valaki, és valamennyien kiszédültek a hideg vizes medencéhez, zuhanyokhoz.

És ekkor lett némi botrány. A pohos főkönyvelőről a zuhany levitte a fürdőgatyáját. A szép Kaszásné pedig, amikor kikászálódott a medencéből, észre sem vette, hogy anyaszült meztelen ért partot, a melltartója és fürdőnadrágja egyszerűen lecsúszott róla. A férfiak meglepetten bámultak rá. Még a legidősebbek sem emlékeztek arra, hogy mikor láthatták ilyen csinosnak. Talán süldő lány korában. 15-20 kilóval látszott kevesebbnek. De ugyanezt konstatálták a többiek is magukon. Az egyiknek a pecsétgyűrűjét vitte el a víz a lefolyóba, a másiknak a karóráját kellett kihalászni. Mindenkin úgy állt a korábban feszülő fürdőruha, mint tehénen a gatya, lötyögve, tíz számmal nagyobban. Egyszerűen „kifogytak” belőle. Az óriás méretű melltartókban most aprócska, de feszes cicik lapultak, a férfiak sörpocakja alatt libegő fürdőgatyákat fél kézzel tartani kellett, hogy le ne csússzon. A méla szerszámok kíváncsi feje kikandikált a szárain.

– Uraim, csoda történt! – örvendezett egy daliássá vált fickó. – Megint a versenysúlyomnál vagyok.

– Hol van az a szer? – kapcsolt egy másik, és berohant a szauna fülkébe, de hamar kiderült, hogy nem maradt belőle egy csepp se.

Akkorra a fürdőigazgatóság és az úszómester is odaért, kisebbfajta csődület támadt. Mindenki boldog volt, sokan beosontak a kihűlő szaunába, hátha folytatódik a csoda, de nem történt semmi, hacsak az nem, hogy az élelmesebbek találtak még néhány elhagyott bokaláncot, klipszet, karikagyűrűt, szárnyas betétet.

A boldog fürdőzők, akikkel a csoda megtörtént, a büfében pezsgőt rendeltek, és rövid ünneplés után hazakészülődtek, hogy otthon is kipróbálják magukat, megdöbbentsék családjukat is.

A csoda híre hamar elterjedt az egész városban, sőt még azon túl. Azóta messze földről zarándokolnak hozzánk a kövérek külországokból is. Talán megismétlődik még egyszer. Próbálkoznak mindenféle szerrel, hátha eltalálják a csodatevő olaj titkát. Eddig hiába.

Eddig volt, nem mese. A történet hitelességét a fürdő előcsarnokába kiállított relikviák mai tanúsítják. Aki nem hiszi, nézze meg: van ott két méter hosszú derékszíj, méteres bikini, vitorlányi fecskegatya, „kifogyott” sérvkötő, gatya, pantalló, sőt elhagyott szeretők fényképe. Akik csak a kövéreket szerették, vagy csak kövéren szerettek...

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! Olvassa el a szerző további műveit is:

 Hétköznapi fülkeforradalom  *  Kutyavilág   *  Prózai sonkák   A tablókép szerelmese    *  Időrablók kerüljenek! 

  Elhasználódva    *

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.16. 19:10

Az Erkel Ferenc Művelődési Ház és Könyvtár igazgatója

Demecser

szszb 30 zsl Fábián Magdolna.jpgSzemélyisége csupa finomság, jóság, szerénységgel párosuló intelligenciája, széles látóköre hatást gyakorol a vele kapcsolatba lépő emberre. Sokfajta ismeretből, bölcsességből táplálkozó tapasztalat birtokosa. Életének fiatalkori szakasza, a nemzeti hovatartozás, több vonatkozást is felidéz; egyrészt a Trianon előtti magyar történelmet, a szétszakított családi-rokoni kötelékeket, másrészt egy közös, a finnugor nyelvcsaládkutatás alakította személyes sorsfordulást. Ez utóbbi a párválasztást jelentette számára, az előbbi a szülőföldi gyökereket.

Kárpátalján, a magyar – ukrán – szlovák hármas határ melletti 900 lakosú magyarlakta Tiszasalamonban született, itt élte gyermekkorát. Csapon, a Magyar Tannyelvű Középiskolában tett érettségi után az Ungvári Állami Egyetemen tanult tovább magyar nyelv és irodalom, filológia szakon, itt szerzett diplomát a 70-es évek elején. Az egyetemen ismerkedett meg Ivaskin Anatolij mordvin-erzja nemzetiségű, szintén magyar filológia szakos hallgatóval, akit cserediákként azzal a szándékkal küldtek a Mordvin Autonóm Köztársaságból Ungvárra tanulni, hogy hazatérte után a főváros, Szaranszk egyetemén létrehoznak egy finnugor tanszéket, ahol számítanak rá. De a kibontakozó szerelem erősebb volt, még az egyetemi évek alatt összeházasodtak, így Kárpátalján maradt. Magdika a szülőfalujában, az általános iskolában tanított magyart, férje a Csapi Vámhivatal vámtisztje lett, de mellette óraadó tanárként az Ungvári Egyetem magyar tanszékén mordvin nyelvet tanított. Két fiúgyermekük, Attila és György Mihály még Kárpátalján születtek.

A magyarországi, miskolci rokonokhoz gyakran jártak vendégségbe. Attila fiúk már Budapesten az ELTE magyar szakán tanult, amikor 1992-ben eldöntötték, hogy átköltöznek; előbb csak a gyerekkel hárman, s a kisebbik fiú már Demecserben kezdte az általános iskolát, ma már diplomás.  Férje két évvel később követte a családot, s Záhonyban a vámhivatalnál helyezkedett el.

Magdika az általános iskolában tanított 8 évig, majd a könyvtár - művelődési házba hívták az akkor megüresedő vezető állásba. Örömmel elvállalta, a szakirányú ismeretek megszerzése érdekében könyvtárosi szakképzettséget, az ELTE-n kulturális menedzser-képesítést szerzett. Bár nagyon szerette és szereti a tanítást, de a könyvek világa, a kulturális élet nyüzsgése, az emberekkel való foglalkozás, mint gyerekkori vágya is motiválta. Kedvenc költőjét, József Attilát idézi: „én egész népemet fogom nem középiskolás fokon taní-tani!”Ez a hite életformává vált.

Az intézmény a kisváros kulturális, közösségi, de társadalmi életének is meghatározója. Olyan kontextusba szervezi, irányítja a különböző feladatokat, melyben a könyvtári, közművelődési, pedagógiai funkciók egymást erősítő elemekké válnak. Szakszerű könyvtári szolgáltatás és gyarapítás – pl. a költségvetésen felüli, a Márai program pályázatán nyert 1,25 millió Ft könyvbeszerzés – révén színvonalas ellátást biztosít. 2003-ban Az Év Könyvtára díjat érdemelték ki munkatársaival. Európai uniós forrásokból, egyéb pályázatokból (eddig 11) jutott könyvtár- és eszközfejlesztésre, tanfolyamokra, formális és nem formális képzésekre, rendezvényekre, nyári olvasótáborokra, de segítették egy helyi fiatal roma költő kötetének kiadását is. A színházi programok (évi 5-6) már hagyományt teremtettek; Budapestről, Miskolcról, Kassáról, Szabadkáról stb., ill. a megyéből fogadják a társulatokat, és az ország minden tájáról a gyermekszínházakat. A művelődési ház gazdája a sokféle civil szerveződésnek (népdal-, kézimunka-, tánc- és méhészkör, nyugdíjasklub), itt tartja próbáit a városi fúvószenekar.

A helyi hagyományőrzés különösen fontos a városban. Magdika egyik fő szervezője, koordinátora az idén már 10. alkalommal megrendezésre kerülő, nemzetközivé vált híres gasztronómiai eseménynek, a Demecseri Káposztás Napoknak. 1914-16-ig vezetik vissza a káposzta savanyítás hagyományát, mikor is jó ideig az ország hadseregeit innen látták el káposztával.

Nem feledi a gyökereit, figyel a szülőhely Kárpátalja magyarlakta településeire is, iskolák, könyvtárak támogatására rendszeresen pályázik, segíti őket.

Szakmai munkája mellett a közélet bizalmát, tiszteletét is elnyerte, 2010-től önkormányzati képviselő. Jelenleg az ügyrendi, jogi és etikai bizottság elnöke, a korábbi ciklusokban a kulturális bizottság külsős tagja volt. Kedvelik az emberek, ha gyalog megy munkahelyére – ami a lakásától kb. 10 perc – az, neki fél óra, sokan megállítják ügyes-bajos dolgaikkal, vagy csak egy kedves beszélgetésre.

Tervei, vágyai? – Egy új művelődési ház és könyvtár– válaszolja, segíteni a demecserieket, a felzárkóztatást. – És együtt lenni egészségben, örömben szép családjával, a gyerekekkel, a 2 fiú és 3 lányunokával, akik a nagyszülők szeme fényei.

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.15. 08:33

Iskolaigazgató

Tyukod

szszb 30 és Rácz Zsigmond 300.jpgÖregzsiga, Fiamzsiga, Kicsizsiga… Így igazodik el egy anya, ha a férjének, fiának, unokájának azonos a neve. Az igazgató úr édesanyja szeretetteljes leleményességgel tette helyre magában a család Zsigmondjait. A krónikás csak hallgatja a magyarázatot a rokoni viszonyokról Tyukodtól egészen a fővárosig, de annak ellenére feladja, hogy elméjében felrajzolja a családfát.

Maradjunk tehát két gyermeküknél. Annál is inkább, mert lányuk Anita látogatásomkor éppen Macedóniába utazott munkájához kötődően, és hát az nem éppen veszélytelen vidék.  Anita a Budapesti Corvinus Egyetemen végzett. Nemzetközi közigazgatási diplomája van és Budapesten dolgozik az Országgyülés Hivatalában. Ifjú Rácz Zsigmond itt van körünkben, ő az édesapja tantestületében tanár. Éppúgy, mint az édesanyja. A szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán szerzett földrajz-történelem szakos tanári diplomát.

Igazi pedagógusfamília tehát a Rácz család. Olyannyira, hogy Rácz Zsigmondné, leánykori nevén Török Erzsébet (Zsóka) családjában már harmadik generációs tanárként oktatja a gyermekeket. A családfő, Rácz Zsigmond november 27-én lesz hatvan éves, itt született, Tyukodon. A középiskolát Fehérgyarmaton a Petőfi Sándor Közgazdasági Szakközépiskolában végezte.

– A Közlekedési, Távközlési Műszaki Főiskolára jelentkeztem annak idején – mondja a kezdetekről – ma már nem is tudom, miért – teszi hozzá. Mosolyog az akkori sajátmagán. Még alig beszélgettünk, de máris megállapítom, egy ilyen személyről lehetne megmintázni a pozitív lelkületű ember szobrát.  Háza, családtagjainak hangulata, mind-mind ezt sugallják.

A felvételi nem sikerült, foglalható össze a kanyargós régi történet. Mégsem volt elveszett ember, mert a tanyasi kollégium egyik vezetője, Németh Ferenc hívta gyerekfelügyelőnek. Nem csalódtak a fiatalemberben. Rövidesen felvették biológia-földrajz szakra, a nyíregyházi főiskolára, ahol 1980-ban szerzett diplomát.

– Közös út volt – kapcsolódik be a beszélgetésbe a feleség, és megtudhatom, hogy fiúk születésének az időpontja a Sóstói úton közeledett. – Vizsgázni is a babakelengyével mentünk – kacagnak önfeledten. Akkor bizonyára inkább aggódni volt okuk.

Ennek a közös útnak még egy hosszabb külön ága volt. Két év a seregben, az ország másik végében. A századírnok és a szíve választottja között minden nap jött és ment a levél Tyukod és Zalaegerszeg között.

A családalapítás, a pedagógus életpálya kezdete, a karrier kibontakozása ment a maga útján a továbbiakban. A sikereket elismerés koronázta meg 2001-ben, amikor Rácz Zsigmond felkérést kapott az igazgatói poszt betöltésére. Az iskolának ő az első helyben született vezetője. A sors ezzel egy időben ostorcsapásszerű próbára tette. Egy rutin egészségügyi ellenőrzésen kiderült: olyan betegség fenyegeti életét, amely nagyon keveseknek kegyelmez.

– Nagyon szép házasságunk van – zárja le beszélgetésünknek ezt a szomorú emlékeket idéző epizódját. Felesége szemei ma is eltökéltséget sugároznak, amikor felemlíti azokat a küzdelmes napokat, hónapokat. Győztek, nyugtázom magamban. Visszaköltözik a mosoly az arcokra.

– Bennem és a gyógyulásomban is bíztak, akik annak idején kineveztek – mondja Rácz Zsigmond. Precízséget, pontosságot, példamutatást tanultam elődömtől, Juhász Jánosnétól. Még egy évig segített belerázódni az új feladatokba és immár a harmadik ciklusomat töltöm.

Az utóbbi évek komoly feladatokat hoztak az iskolavezetés és a tantestület számára. A központi iskola teljes körű felújítása kapcsán vállalni kellett a ki és beköltözéssel járó kellemetlenségeket és az építkezéssel ránk háruló szervezési feladatokat. Pályázatok útján sikerült felújítani a belső berendezéseket, a tanításhoz szükséges eszközeinket. Négy tanteremhez digitális táblát is vásároltunk, amely nagyban segíti az oktató, nevelő munkánkat. Az új köznevelési törvény, a fenntartóváltás a mindennapok változásai sem engedtek elkényelmesedni bennünket. Az elmúlt évek során az intézményvezetéshez kötődően kellett megszereznem a közoktatás-vezetői szakvizsgát is a BME Gazdaság- és Társadalomtudományi Karán. Nagyon sok többletfeladatot kell megoldanunk nap-mint nap. Ugyancsak pályázati forrásból minden tanévben színvonalas kirándulásokat szervezünk az iskola tanulóinak.

A tyukodi iskola első emberének nem csak a szakmai pályája volt predesztináló tényező a vezetői kinevezésében. Mindig a közösség dolgait szem előtt tartő személyisége volt településének. A régi rendszerben tanácstagként, az újban önkormányzati képviselőként, sőt alpolgármesterként vállalt magára feladatokat. Jelenleg is tagja a képviselőtestületnek, a Pénzügyi Bizottságban is tevékenykedik.

– Egyik nap meghalunk, a másik nap újjászületünk – összegzi, miként dolgozza fel magában a tantestületi munkát, az intézmény hétköznapjait. – A gyerekek, a tanulóifjúság a legfontosabb. A becsületesség, a pontosság, a gyerekszeretet… Az az elvem, hogy szeressük okosan őket. Úgy éljünk, dolgozzunk együtt a kollégákkal, hogy mindig az ő érdekeiket tartsuk szem előtt.

A Rácz családban ez az elv valósággá vált. Felnőtt gyermekeik már saját útjukat járják, de bizonyára boldogan emlékeznek vissza az első Skodájuk érkezésére, amellyel vidáman autózták körül a Balatont, és úgy hajtottak el Bicskére, hogy a zempléni Huták is útba essenek.

– Ma is szeretnek velünk lenni – mondja Zsóka, nem titkolva egy kis elérzékenyülést. Mi ketten, ők a párjukkal, itthon és valahová kirándulva…

– Mint legutóbb Szoboszlón a Rácz fürdőben – veszi át a szót harsány nevetéssel a férj. Töröm is a fejem, miként kerül az Alföldre a neves fővárosi intézmény. Erre a hangos mosolyra már bejön a fia is. Egymás szavába vágva, boldog egyetértésben magyaráz Rácz igazgató úr családja.

– Pénteken is ott voltunk, a turnusváltás napján, teljes létszámban. Aznap délutánig rajtunk kívül senki sem ült a vízben, csak mi, a Ráczok… Ezért neveztük el Rácz fürdőnek.

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.14. 18:48

A Barátság Nyugdíjas Egyesület elnöke

Demecser

szszb 30 zsl Bacskai Ferencné.JPGBarátságosan fogad, olyan természetszerű, látszik, hogy életeleme a közösség, és a felelősség, a család, az emberek, a lakóhely iránt. Sokféle élethelyzetben bizonyított, ez edzette, ez tette, teszi teljessé az életét.

Tősgyökeres demecseri, szülei nehéz sorban, de mindent biztosítva nevelték fel testvéreivel együtt. Marika 1954-ben született, két bátyja és egy húga van. Szeretettel beszél szüleiről, akik tartásra, tisztességre tanították őket. Pályaválasztáskor, a nyíregyházi Kölcsey Ferenc Gimnázium és Szakközépiskola egészségügyi tagozatára helyhiány miatt nem vették fel, de szülei bíztatására az Élelmiszeripari Szakmunkásképző Intézetben mégis továbbtanult, konzervipari szakon végzett. Később Debrecenben, az Élelmiszeripari Szakközépiskolában leérettségizett, majd Nagykőrösön a Konzervipari Technikumban technikusi képesítést is szerzett. Megszerette a szakmát, megismerte e feldolgozóipar több ágazatát.

A Nyíregyházi Konzervgyárban kezdett, végigjárta a ranglétra több fokozatát; először, mint meós dolgozott, majd csoportvezető lett a gyümölcsüzemben, később művezetői beosztást kapott. Sajnos gerincbetegsége miatt 1995-ben itt befejeződött a munkája, de a szakmában nyilvántartották. Aztán megerősödve újra munkába állt, Nyírtasson az Élelmiszeripari Feldolgozó Üzemben ismét művezetőként dolgozott 2005-ig, a gyár időleges bezárásáig. Régi munkatársakat, barátokat említ, akik Nyíregyházáról ingázva csak azért vették Demecser felé az útirányt, hogy Marikát is felvegyék, ui. nem volt közvetlen közlekedés Nyírtass felé. Az üzem bezárása más kényszerhelyzetet is hozott, otthon maradt megbetegedett édesanyját ápolni. A gondozás, törődés mellett közösségbe, emberek közé is vágyott, hiszen életének ez mindig meghatározó része volt. Ekkor kereste meg a művelődési ház igazgatóját, és csatlakozott a Nyugdíjas Egyesülethez.

– Egy nagyon jó közösséget ismertem meg – avat be a civil szervezet életébe. Komoly munkaprogram szerint szervezik működésüket. Örömteli érzés látni az emberek arcán azt a mosolyt, melyet a közösséghez tartozás érzése ad. A napi életben való helytállás segítése mellett hasznos tevékenységük, a célok, erős emberi és helyi társadalmi kötelékeket teremtenek. Beépültek a város kulturális életébe, igen széles palettán tevékenykednek. A tíz éves múltra visszatekintő „Gyöngykoszorú Népdalkör” gyakran kap felkéréseket, sok elismerést érdemeltek ki nemcsak a helyi, de régiós és szakmai berkekben is. Részt vesznek versenyeken, számos arany, ezüst és nívó díjjal büszkélkedhetnek, bejutottak a Vass Lajos Népzenei Verseny Kárpát-medencei Döntőjébe” is, ahol kiemelt nívódíjat kaptak. Kemény munka, próbák vannak ezen eredmények mögött, s elismerés illeti a kórust korábban és jelenleg is vezető helyi énektanárokat.  Az egyesület gazdag ismeretterjesztő programokat is szervez, ezeket nagy érdeklődés kíséri. Kapcsolattartásuk megyei szintre bővült, és ez igazán a Marika vezetésétől kezdődően, 2009-től teljesedett ki. Csatlakoztak az „Életet az éveknek” Nyugdíjasklubok Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Szövetségéhez, részt vesznek a megyei Gála Napokon, de Demecserben is több rendezvénynek adtak otthont a művelődési ház befogadó támogatásával.

A helyi hagyományok elkötelezett őrzője is az egyesület. A város híres, nemzetközivé vált nagy rendezvényén, a Demecseri Káposztás Napokon a helyiek részéről az egyesület tagjai vállalják a vendégek ellátását. Ilyenkor mindkét napon 20-25 kg rizsből, vagy kukoricadarából, 30 kg húsból készül töltött káposzta, egy-egy üstben káposztás csülkös bableves, és minden, ami káposzta, így palacsinta, lapcsánka, fánk. Hagyományőrző - gasztronómiai tevékenységük az „Éjjel-nappal kultúrház” programsorozatba is beépült. Köszönettel említi a polgármestert, a támogató helyi vállalkozókat, akik értékelik, segítik munkájukat.

Marika, nemcsak a civil, hanem az egyházi közéletben is részt vesz, a helyi református egyházközség presbitere. Kapcsolatai, segítő kézsége miatt sokan megkeresik az ügyes-bajos dolgok intézésében.

A közösség szolgálata mellett a család ad igazi feltöltődést. Az 1975-ben kötött házasságukból egy fiú és egy lány született, akik három gyönyörű unokával – Krisztián, Máté és Réka – ajándékozták meg őket. Fia is Demecserben lakik családjával, jelenleg kamionosként dolgozik, de ő is konzervipari szakon szerzett bizonyítványt, felesége, akit szeretettel említ, gyesen van. Lánya matematika-informatika szakon végzett a Debreceni Egyetemen, Derecskén egy szakközépiskola igazgatóhelyettese, férje a tűzoltóságnál dolgozik. Sokszor utazik hozzájuk, mivel elfoglaltak, jelenleg is tanulnak, és örömmel látja el a nagymamai teendőket.

Szeret kertészkedni, kézimunkázni is, s ezek így – a család, a közösség és a szabadidős kedvtelés – teszik teljessé az életét.                                                                                                   

                                                                      

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.14. 07:26


Szemelvények Hajdu Imre Regényes Dél-Borsod című művéből

 

img093.jpgGirincsen mikor jártak? Régen? Soha?

Pedig itt van a szomszédban. Mondom is az egyik útvonalat: Tiszaújváros, Kesznyéten, Kiscsécs, Girincs.

Hogy ott nincs semmi látnivaló? Aki ezt hiszi, téved, aki ezt gondolja... maradjunk annál a szónál, hogy tudatlan.

Mielőtt bebizonyítom, mást kérdezek. Olvasták Mikszáth egyik leghíresebb regé­nyét, a Különös házasság-ot? Aki nem, azt arra biztatom: olvassa el! S menjen el Girincsre! Hogy melyikre szánja rá magát előbb, az részletkérdés.

Aki viszont olvasta Buttler János gróf, Dőry Katalin grófnővel kötött „különös házasságát”, azoknak tudniuk kell, ha mégsem, akkor elárulom, hogy ez az érdekes furcsa frigy itt köttetett Zemplén és Borsod vármegye határán, Girincs községben.

A faluban mai napig állnak, sőt a település legszebb látványosságai a híres eset tárgyi emlékei: a Dőry-kastély és a római katolikus templom. Az előbbit Dőry Fe­renc − a Dőry család talán leghíresebb tagja − az 1730-as években kezdte el építeni, amit később fia, Gábor, majd gróf Almássy József bővíttetett, illetve átépíttetett, s mai formáját a 19. század elejére nyerte el.

A templom alapkövét pedig 1739. augusztus 22-én rakták le, ugyancsak a Dőry-család támogatásával.

A Dőry-család 1757-ben szerzett bárói, 1770-ben pedig grófi címet. Az említett Dőry Ferenc Zemplén vármegye főispánja is volt, s az ő idejében építették meg Sátoraljaújhelyen, Zemplén vármegye ma is álló barokk palotáját. Az ő fia volt Gábor, aki báró Eötvös Katalinnal kötött házasságával tovább gazdagította a család addig sem csekély vagyonát. Dőry Gábor és Eötvös Katalin házasságából 5 lány és 1 fiú gyermek született, közülük a legidősebb gyermek, Katalin vált híressé, azzal, hogy házasságot kötött Buttler Jánossal, illetve, hogy ennek a házasságnak a történe­tét 1900-ban megírta az egyik legnagyobb magyar író, Mikszáth Kálmán. Tette ezt a szájhagyományokra építve, amiből aztán „különös történet” született, ami nem egészen egyezett meg az igazsággal. A Dőry rokonok jogos támadása ellen, már a regénynek a Pesti Hírlapban, folytatásban történő közlésekor Mikszáth úgy védekezett, hogy ő nem történelmet írt, hanem a kort rajzolta meg, s a történetet nem úgy írta meg, ahogyan megtörtént, hanem ahogy megtörténhetett volna.

Girincs község nagyon szép, 1999-ben megjelent monográfiájából, amit szakava­tott történész, levéltáros, az általam nagyon tisztelt Hőgye István írt meg, megtud­hatjuk, hogy más a regény, s egészen más a valóság. Az utóbbi pedig a következő.

Dőry Katalin és Buttler János 1791 végén vagy 1792 farsangján ismerkedett össze Egerben, Katalin anyai nagybátyjáéknál, báró Eötvös Ignácéknál. Az ismeretségből rövid időn belül nagy szerelem lobbant, s a 19 éves ifjú sürgetésére − még a háromszori templomi kihirdetést is elhagyva − 1972 nyarán házasság született.

A Dőry család nyilván szívesen fogadta az ország egyik leggazdagabb, több tíz­ezer holdas örökségének várományosát, Buttler grófot, de ezt a házasságot nem sür­gették, és semmiféle fondorlatot nem alkalmaztak. Ezt misem bizonyítja jobban, mint az eljegyezéskor írt házassági szerződés, a „móringlevél”, amely 1792. május 31-én kelt. Ebben a hitelesített szerződésben Buttler János a következőket írja:

„Én, alább írt Erdő Teleki Gróf Buttler János Isten eő Szent Fölsége vezérlése mel­lett szabad akaratomból és egyenes szívbéli indulatomból viseltetvén, s eljegyezvén magamnak Méltóságos Gróf Jobbaházy Dőry Gábor és Méltóságos Hitves Társa, Báró Eötvös Katalin Asszony, Atyai és Anyai engedelmével örökös hitves Társamnak említett eő Nagyságoknak édes Leányát, Méltóságos Gróf Dőry Katalin kisasszonyt... Móring képpen kötök és assecurálok Méltóságos jövendőbeli hitves Társamnak, Gróf Dőry Katalin kisasszonynak Harminc Ezer Rhénes Forintokat id est 30 000 Rft olly móddal, hogy azon summával az én mostani és jövendőbéli engemet illető és jövőben illethető vagyonombul és jószágombul szabadon disponálhasson... ”

Hőgye Istvántól tudom, hogy a házasságkötésre 1792-ben, a Zemplén megyei Girincsen, a Dőry birtok központjában, a Dőry Ferenc építette római katolikus templomban került sor. A menyasszony 18, és a vőlegény 19 éves volt akkor. Az anyag­könyvi bejegyzés szerint a házasságkötés tanúi Vozsnyiczky András és Mauer János voltak, az esketést pedig Olajossy János helyi plébános végezte.

S itt most következik néhány év homály ebben a történetben, ugyanis nem tudni, mi rontotta meg ezt a házasságot, de azt igen, hogy 1796-ban már per folyt a házastársak, illetve a vő és az após között Zemplén vármegye törvényszéke előtt. Buttlerné akkor már külön élt férjétől, hol Eperjesen, hol Pesten és Bécsben a testvéreinél, hol Girincsen a szüleinél, és férje ellen tartásdíjakért pereskedett.

Volt idő, amikor úgy akart részesedni férje vagyonából, hogy hitelben vásárolga­tott és a törvényes férjének ezeket az adósságokat rendeznie kellett.

Erre a gróf Egerben kihirdettette: „Méltóságos Gróf Buttler János tudatja minden Egri Kalmároknak és Mesterembereknek, hogy az Ő nevére senki hitelbe semmit adni ne próbáljon, különben akármiféle kontó vagy hitelezés−ha az csak egy garas árú volna is − ő azt soha fizetni nem fogja... ”

Buttler gróf mindenáron szabadulni akart ebből a házasságból, s az elhúzódó pe­rekben azt kívánta bebizonyítani, hogy fondorlattal csalták át őt Körömből Girincsre, és erőszakkal fogságban tartották a házasság megkötéséig.

Igazának bizonyítására girincsi „hamis” tanúkat is állított Csetneki János és Tolnai János girincsi jobbágyok személyében. Ezek az idős emberek Sátoraljaújhelyen, a megyei törvényszéken tettek tanúvallomást Dókus József szolgabíró előtt.

Csetneki János azt vallotta, hogy ő 18 évig szolgált egyfolytában gróf Dőry Gábor­nál, s a 35 évvel ezelőtt történt eseményre úgy emlékezett, hogy Dőry Gábor paran­csára felesége és lánya átmentek Körömbe, s az ottani vendégfogadóból átcsalták Girincsre a grófot. Aki át is ment a hölgyekkel, de onnan egy rövid idő után el akart menni, ám nem eresztették el. Lovait kifogták és erőszakkal fogva tartották. Sőt, azt is elmondta, hogy Dőry gróf strázsákat is rendeltetett Buttler gróf őrzésére, s ha neki levél érkezett, illetve, ha ő akart levelet küldeni, azt előbb a méltóságos Dőry gróf úrnak kellett átadni.

A másik tanú, Tolnai János pedig azt vallotta, hogy a templomban elmaradt a háromszori kihirdetés, s a plébános csak Dőry gróf szigorú parancsára eskette meg a fiatalokat.

Buttler gróf − minden próbálkozása ellenére − élete végéig nem tudott megszaba­dulni ebből a házasságból. Ám nemcsak tragédiája őrzi nevét! Nagy vagyonából, s jelentős jövedelméből sokat költött jótékony adományokra. Ő alapította a Ludovica Katonai Akadémiát, a máramarosszigeti jogi tanszéket, több iskolát és közösséget segített, s így a reformkor jeles alakjává vált.

img094.jpgÉlete vége felé magához hívta Bajorországból távoli rokonát, gróf Buttler Sándort és feleségül adta hozzá Borbála nővére unokáját, báró Barkóczy Évát. A feleségétől, gróf Dőry Katalintól pedig 14 ezer forintért visszavásároltatta a móringlevelet, s így birtokait tehermentesen tudta ajándékozni örököseinek.

A végrendelete is megmaradt, s ebből kiderül, hogy volt feleségét semmiféle ked­vezményben nem részesítette.

Buttler gróf 1845. március 3-án halt meg Dobóruszkán és ott is temették el. Dőry Katalin túlélte volt férjét, ő 1851-ben tért meg Teremtőjéhez.

Ez a furcsa házasság, ez a hosszú, céltalan, Buttler János részéről eredménytelen válóper tette ismertté a Dőryeket és Girincset. Nem kitalált történet ez. Ma is emlékeztetnek rá a levéltári iratok mellett Girincs régi, ma már műemlék épületei: a girincsi kastély, és a római katolikus templom.

Ha ezek a falak még beszélni is tudnának! Mindenesetre érdemes elmenni Girincsre történelmi levegőt szívni, magunk elé képzelni a grófot és grófnőt, s hallgatózni ezen épületek közelében. Hátha súgnak valami titkot a falak.

Hátha...

(Szerkesztette M. Szlávik Tünde)

Szerző: Napkelet Népe  2014.05.13. 19:47