Madarassy György festőművésznek szülővárosában nyílt születésnapi kiállítása - a 70 éves mesterrel Galambos Béla beszélgetett Nyíregyházán, a Kelet-Magyarország napilapban

21015689_1912235199035600_2927786454457374673_o.jpg

Akár hiszik, akár nem, a mind jobb teljesítmény elérésére törekvő hozzáállásáért a művészet pártolókon kívül, amatőr kerékpáros és teniszező körökben is elismert festőművész, Madarassy György 70 éves. 
Szülővárosa, Nagybánya a 29 éve Nyíregyházán élő és alkotó, a 70. életévét idén augusztus 25-én betöltő festőművészt a helyi képzőművészeti múzeum tulajdonában lévő régebbi és az alkotó legfrissebb, nyíregyházi munkáit, mintegy negyven képet bemutató kiállítással ünnepli. A nagybányai közösség az eltelt három évtized alatt sem feledte el, ott még ma is sokak kedvence. Ezt fejezte ki Alexa Tibor a nagybányai képzőművészeti múzeum igazgatója után a város vezetése is, amikor Catalin Chereches, Nagybánya polgármestere a "Madarassy 70" című kiállítást ünnepélyesen megnyitva kiválósági oklevéllel tüntette ki a festők ikonikus városának neves művész fiát születésnapja alkalmából. 
Madarassy György főként virág sorozatából válogatott - stílszerűen - egy csokorra valót, mintegy ajándékként a nagybányai műkedvelőknek.
- Mivel szokták az embereket megajándékozni születésnapra? Virággal. Na, én is arra gondoltam, hogy egy születésnapi kiállításra az lesz a legszebb, ha összegyűjtök egy csokor virág képet - magyarázza a nagybányai kiállításának legújabb alkotásait a mester.
- Szülővárosához kötődése az embernek, bárhol legyen a világban, az egy különleges kapcsolatot jelent. Egy festőnek, Nagybányához fűződő kapcsolata kiváltképp sajátos. Nagybányának a hírneve, a múltja - főleg egy magyar festőnek - különleges kötődést jelent.
Madarassy György virágábrázolásai nem csupán a tekintetet vonzák, hanem már-már arra ösztönzik a látogatót, hogy megérintse, végig simítsa az alkotásokat. A cuppantásos módszerrel és késekkel több rétegben felvitt olajfesték különleges textúrát ad a képeknek.
- Ez nagyon jól mutat - érinti meg dekoratív virág képének egyikét szinte érzéki szeretettel a művész -, mert egyfajta kontrasztot teremt a festmény felületén, ha fény éri valahonnan. A kitüremlések alatt egy kis árnyékot kap és nagyon plasztikussá teszi a képet - teszi hozzá.
Madarassy György szereti a nagy felületeket, mert így tudja leginkább kiadni a benne rejlő feszültséget, érzelmeket. Ám az egy négyzetméteres olajfestmények minden kis négyzetcentimétere alaposan kidolgozott. 
- Szabadjára engedem azokat a belülről jövő, nem kontrollált gesztusokat, amin keresztül érződik a kezemnek, vagy - némi nagyképűséggel fogalmazva -, amiből érződik a szivemnek a rezdülése - érzékelteti az alkotás titokzatos folyamatát a természethez hasonlóan újra és újra megújulni kész, örökifjú festő. 
A színek nagymesterének sokat adott, hogy a festőiskolájáról híres nagybányai alapokról indult a művészete, de ezeken a hagyományokon túllépve már pályakezdő fiatalként is az európaiság felé hajlott. A mintegy ötven évnyi alkotómunkáját is a folyamatos megújulás jellemzi.
- Én mindig büszkén vallom azt, hogy nagybányai festő vagyok, de nem olyan értelemben hogy a klasszikus nagybányai hagyományokat követem. Mindabból azt próbálom meg követni, amit a nagymesterek mondtak, vagy csináltak, vagyis hogy míves, jó kvalitású képeket szeretnék festeni. Nekem ez a nagybányaiság ma.
Madarassyi György szülővárosában két helyszínen állított ki. A korai művei a nagybányai képzőművészeti múzeumban, augusztus 24-ig, a születésnapi virágcsokor tárlat pedig a Bukarest sugárúti "kis" galériában augusztus 21-ig látható.
Arról, hogy lesz-e és ha igen mikor, Nyíregyházán is kiállítása a közeli napokban hetven éves művésznek, az érintett elárulta, lesz. Még hozzá egy születésnapi nagy kiállítása nyílik október 19-én 16.30-kor, amelyen a legutóbbi évek 70 munkája szerepel majd, tetemes falfelület igény miatt ezúttal is két helyszínen: a Városi Galériában és a Pál Gyula teremben. 

20776372_1645417848842223_1973482011418031141_o.jpg

(Fotó: Muzeul Judetean de Artă «Centrul Artistic Baia Mare») 

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.08.22. 11:27

Címkék: ü:Madarassy György

 A víz szalad, a kő marad - Ősz Zoltán alkotása

20961076_1805452649471406_1367474898_o.jpg
Pasztell
2007.
Ahol az apró kis hideg vizű hegyi patakok összeérnek, ahol a természetjárók kicsit megpihenhetnek, azok a helyek, ahol megengedett a merengés. Ősz Zoltán engedékeny szeretettel kínálja föl a látnivalókat, az erdélyi vadont, a hegyeit, a szépséget. Engedi, hogy hallhassuk a víz finom neszét, ahogy kőről-kőre átbukva, megkerülve, ritmusos pajkosságát követve pihenjünk, és csendesedjünk el. Írók, költők, festők millióit foglalkoztatta a téma, és csodák-csodája mind más, mind különleges, mint mi magunk is, a természet gyermekei. A víz az élet, de kell hozzá egy kis levegő is, talán pár falatka is, és hogy szemünk is lakmározhasson. Nézzétek meg a három színesbe öltözött testvért, a kép közepén szerénykedő három vidám fát, ahogy ránk mosolyognak. A Görgény vize pedig azóta is csak folyik, folyik!

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.08.20. 08:14

jedi_1.jpg

Írta: Ésik Sándor

 

Az idősebb Petróczi fél lábát a terepjáró első kerekének a tengelyére helyezte, könyökét magasra emelt térdére támasztotta, és az így megtalált könnyed egyensúlyi helyzetében a szeméhez emelte a távcsövét. Mozdulatlanul meredt egy pontra, amelyet előtte már szabad szemmel is szemügyre vett, hiszen nem volt olyan messze. Annak a kis érnek a torkolatát figyelte, amely mellettünk kanyargott, és jó kilométeres füzes, bozótos bujkálás után érte el a Bodrogot.

− Ott van, oda megyünk − mondta, és ideadta a távcsövet.

A messzelátó kétdimenziós képpé préselte össze a távlatot, és a síkban elhelyezve szinte kézzel megérinthető közelségbe hozott mindent: a Bodrog túlsó oldalán a folyó ívét követő nyárfasort, az innenső parton húzódó füzeseket.  Az ágakon még ott szürkéllett a nemrég levonult áradás sara. Tisztán és éles kontúrokkal rajzolódtak ki a kákaszálak végén himbálózó barna, gyöngyszerű termések, és az itt-ott már rozsdásodó lándzsás útifű magasra nőtt példányai. Ami nagyon valószerűtlenné tette a látványt, az a távcső optikai hibája volt. Minden látható dolognak szivárványszínű volt a körvonala, különösen a képmező szélén. Meseszerűvé lett így a mocsaras Bodrogköz minden berke. A hatást még csak fokozta a hirtelen támadt szellő.  A dús vegetációban pehelyözön kerekedett és fehéren táncolt az egész látómezőben. A táncoló fehér szöszökről már tényleg nem lehetett megállapítani, hogy karnyújtásnyira vannak, vagy kőhajításnyira.

jedi_2.jpgA víz felől vadkacsák zajos szárnyverdesése hallatszott.

***

Keresztülvergődtünk a gurdalyokon, és végre megtaláltuk azt a helyet, ahol − legalábbis Petróczi szerint − nem múlik el másodperc kapás nélkül. A kis erecske, és az öreg Bodrog majdnem derékszögben találkozott itt. A beszögellés egy kisebb halmot alkotott.

Körben mindenfelé vadul burjánzott a természet, áthatolhatatlan gyepűt képezve. A zöld dzsungelhez képest ez a néhányszáz négyzetméter valóságos kis angolparknak tűnt. Bokáig érő fű csalogatott a leheveredésre, és középen a törpe fűzfabokrot mintha csak formára nyírták volna. Mégsem az ember kedvére termett itt minden, sőt, talán éppen ellenkezőleg... A part mentét rengeteg csontfehérre száradt uszadékfa borította. A gallyak rései közül vígan virágzó szederindák törtek elő, cikk-cakkban körülfonva a ki tudja hol termett halott vesszőket.

***

Táborhelyünk lassacskán otthonossá vált. Előkerültek a horgászszerszámok. Nagyon csodálkoztam, hogy csak ilyen kevés szerelést hoztunk. Én magam két botot raktam össze. Nem szeretek kapkodni, és ha itt tényleg olyan haljárás van, mint Petróczi mondta, akkor kell a két fenekező készség − gondoltam. Neki sem volt több, de ők ketten jöttek a fiával. Előszedte viszont a szákot. Erről az eszközről nagyon sokat mesélt régebben, amikor a Bodrogra csábítgatott. No, nem a halkiemelő kis nyeles neccről van szó, így nevezik errefele ezt a bizonyos háromszor három méteres négyzetes hálót, amelyet ágakból vágott vázra feszítenek, és rúddal helyeznek a vízbe. Az emelgetést egy kötél segedelmével teszik könnyebbé. Petróczi ugyan nem mondta, de mozdulataiból úgy láttam, hogy ehhez a szerszámához talán inkább bízik, mint a horgokhoz.

***

jedi_3.jpgA leszálló esttel a köd is megérkezett, pontosabban egy papírlapnyi tejfeles pára, amelyből a fejünk kilátszott, ha felálltunk. Nedvesen szitált a harmat. Ha kezünket összedörzsöltük érezni lehetett a nyirkot

Eleinte nem mozdult semmi. Műanyag kapásjelzőm békésen pihent a damilon. Olyan mozdulatlan és fix pont volt a tekintetem fókuszában, hogy arról Archimédesz kifordíthatta volna sarkaiból a világot. Az öreg Petróczi is csendben meredt a vízre. Ujjaival golyókat formált a part tövéből felhozott kékes sárból, és azt használta kapásjelző gyanánt. Milyen elmés, gondoltam, amikor láttam, hogy rátapasztja a zsinórra. Eszembe jutott néhány energikus berántásom, amikor a kapásjelző úgy elrepült, hogy sohasem találtam meg.

Nem volt időm tovább elmélkedni a gyakorlatias horgászötleteken, mert a kis Petróczi keze emelkedni kezdett mellettem. Lámpánk halványan derengő fényében rápillantottam a szerelésére. Csak a damil látszott, a sárgolyó nem. Ott, ahol lennie kellett volna, hiányzott a fehéren derengő szálból egy darab, mint a tévés menőmanó elől szokott. Apránként kiegyenesedett a zsinór, majd egy hirtelen rántással a bot spicce is megrezdült. A kis Petróczi nem késlekedett. Szabályosan lendült a bot vége, és a bevágás után szaporán tekerte az orsót. Az eredmény ott fickándozott a lábunknál: törpeharcsa, lehetett vagy húszcentis. Közben az apja is fogott egyet, és nekem is meg volt az első kapásom. Vígan rikkantottam, mert az én botom vége úgy mozdult meg, ahogy csak nagyobb halak jeleznek. A két Petróczi nem szólt semmit, de amint az ujjnyi durbincsot kivettem, láttam rajtuk, hogy vártak már ők is hasonló reménységgel és eredménnyel nagy halat.

Így jöttek nekünk a törpeharcsák és a durbincsok, és bármennyire is örültem a sűrű kapásnak, láttam, hogy Petrócziék mind kevesebb lelkesedéssel gyúrják a következő sárgombócot a lerepült helyére. Én mindenesetre nem késlekedtem dicsérni a helyet és az alkalmat, és tényleg őszintén, mert a törpe harcsánál alig szerettem jobban más halat. A durbincsokat valamiféle kificamodott előrelátással mindenesetre a szomszédos kis vízfolyásba hajigáltuk vissza, nehogy ismét tiszteletüket tegyék horgunkon. Ennek ellenére nem csökkent számuk. Törpeharcsával viszont lassan félig volt a haltartó.

Aztán, úgy éjfél felé az idősebb Petróczi felkelt a helyéről, megigazította mögöttünk a hamvadó parázst, és azt mondta:

− Próbáljuk meg a szákot! − Nyújtózkodott, tagjait ropogtatta és lassú léptekkel a patakocska torkolatához indult. A fia nem mozdult, de utána szólt az apjának:

− Nincs kitartás, nem lesz szerencse! − Túl bölcsen hangzott az ő tíz évéhez képest, rájöttem, hogy az apját idézi. Az bosszúsan morgott valamit, léptei puskaropogásnak hallatszottak a csendes éjszakában. Az uszadékgallyakon mind közelebb araszolt a másik vízhez. Magam is felálltam, és szabadjára engedtem egy ásítást. Még láthattam, amint a vastag hártyává száradt kemény hordalékrétegben Petróczi derékig eltűnik. Cifra káromkodás hallatszott felőle, a lába a vízben csobogott. Úgy szakadt le alatta a sártól összeragadt csont-pattanékony gallyréteg, mint télen a jég, amikor elfolyik alóla a víz. Aztán valahogy kikászálódott szakadt nadrágjával és véres könyökével a csapdából. Valamennyi eltört ágnak dárda lett a vége, így még az utolsó mozdulatával is szerzett jó néhány horzsolást.

Nagyon kényszeredetten éreztem magam, mert azt hittem, hogy Petróczinak elment a kedve a pecázástól. Tévedtem.

Jó száz-százötven métert mehettünk. Csupa lucskosak lettünk, amikor megérkeztünk egy szélesebb nyiladékhoz, ahol Petróczi legalkalmasabbnak vélte a vizet az emelőhálózáshoz. Kibontotta a rudakat összekötő zsinegeket, és kereszt alakban lefektette őket a földre. Középen egy ugyancsak kereszt alakúra összehegesztett cső tartotta a szilfaágakat, és amikor a hálót is ráfeszítettük, ívben meghajlottak. Olyan alkalmatossággá álltak össze, amilyet el se tudtam képzelni, amíg a szemem előtt kész nem lett. Petróczi hozzákötötte a kereszt közepéhez a kötelet, majd egy gyakorlott mozdulattal a vállára emelte az egészet. Háttal fordult a víznek, és úgy engedte bele a hálót. A tartórúd talpának a parthoz közel jó támasztékot talált, így amikor készen lett, elégedetten fogta a kötél végét.

A száknak − ahogy ő mondta − csak a kontya látszott ki a vízből. A háló a patak vize alatt feküdt. Elégedetten fújta ki magát, és hosszú fejtegetésbe kezdett.

− Ilyenkor a sötétben jár errefelé a kis vizekben a ponty. Időnként felemeljük a hálót és egyszer csak „meghömbörödik” benne a fényes haltest... Majd meglátod! − mondta bizakodó hangon.

***

jedi_6.jpgNem láttuk meg. A csendes éjszakában a kis Petróczi sikoltása nyargalt utánunk.

- Apúúú!

Az apja eldobta a kötelet és szó nélkül rohanni kezdett a hang irányába. Magam is nagyon megijedtem, és loholtam Petróczi nyomában. A táborhely mellett a vízparton dúlt kép fogadott bennünket. A kisfiú a szétszóródott botok között téblábolva hol elesett, hol felállt. Kezében, mindkét tenyerében az ujjaira csavarodva damil feszült. Így próbált kihúzni valamit a vízből. Istenem, mekkora hal lehet − gondoltam megkönnyebbülve, amikor láttam, hogy nincs nagyobb baj. Az apja már el is vette tőle a zsinórt, és magam is segíteni készültem, de láttam, hogy nincs rá szükség, könnyen jön. Petróczi módszeresen szedte maga mellé a kihúzott zsinórt. A fiú tágra kerekedett szemmel leste mi lesz eredmény. Az apja folytatta a műveletet, és csak halkan jegyezte meg egy-egy húzásnál.

− Ponty lesz, nyurgaponty. Lehet vagy két-két és fél kiló benne.

Ahogy a víz először megmozdult a felszín közelébe került haltól, rögtön látszott, hogy a tipp helytelen volt. Farokcsapást vártam, meg azt, hogy feldobja a testét, aztán ismét megpróbálja a sötét mélység felé fordulva lefelé fúrni magát. Ehelyett örvénylett a víz, mint a levegő egy hosszú zongorafutam után. Semmi nem látszott a halból, mígnem az öreg Petróczi, akin láttam, hogy szintén nem tudja mire vélni a dolgot, egy utolsó nekirugaszkodással kipenderítette a vízből a halat. Egyenesen a testére rántotta.

jedi_4.jpgEgy kapitális angolna volt. Úgy elszabadult a pokol, mintha maga az ördög keveredett volna közénk. Petróczi megiszonyodva a hideg vízpermettel a combjához csapódó súlyos haltesttől hihetetlen sebességgel hátrálni kezdett. Keresztül az alaposan összegabalyodott bokrokon és zsinórokon, egyszer még fenékre is esve, de nagyon fürgén ismét felugorva. A kígyóként tekergőző angolna minden lépésénél szinte ráugrott, hiszen valamennyi mozdulatával rántott is egyet rajta. Amikor széttárt karral hanyatt beleesett táborhelyünk kis fűzfabokrába, egyenesen nyakában kötött ki a hideg kígyószerű hal. Petróczi ekkor tehetetlenségében hatalmasat ordított. Fia halkan nyüszítve kapaszkodott belém. Azon vettem észre, hogy én is olyan zsibbadtan állok, mint néha álmomban, amikor üldöznek, szaladnék, és nem tudom mozdítani a lábaimat.

Felocsúdtam. Nyugalmat parancsolva magamra odamentem a bokorba esett férfihoz, megfogtam az angolnát és fel akartan emelni. Az ilyen hal nagyot csúszik, ismételgettem magamban, ezért két kézzel markoltam, és igyekeztem meglendíteni, hogy elkerüljön a Petróczi nyaka körül minél távolabb. Közben segítettem neki kikászálódni az összetört ágak közül. Az angolna azonban, mintha valami titokzatos erő segítette volna − talán támasztékot talált a bokor alján –, kiegyenesedett, és mint egy neoncső, úgy meredt előttünk. Furcsa csőrszerű szája sziszegett, és teste a holdfényben izzani látszott.

− A Jedi kardja − nyöszörgött hozzám bújva a reszkető kisfiú. Az apja megmozdult alattunk és hatalmas erővel ledobott bennünket. Keze megtalálta az egyik szétesett bambuszbot vastagabbik végét. Vérben forgó szemmel ragadta meg, és két kézre fogva kezdte püfölni a vergődő nagy halat. Egyszer-kétszer a lábamon is végigvágott igyekezetében, és amikor megrándultam dühödten kiáltott.

− Ne nyúlj hozzááá! Ez még tán ráz is, elektromos angolna.

A kis Petróczival egymás mellett fekve, lábunkkal összefonódva figyeltük, hogyan veri agyon a halat az apja.

jedi_7.jpgAkkor vettem észre, hogy pirkadni kezdett.

***

Szótlanul ültünk a terepjáró mellett, lábunknál hevert a szétvert fejű angolna. A bőre már megszáradt és a vér is, ami a fűre csepegett mellette. Petróczi nagyokat szívott a cigarettáján, a fia egy gallyal meg-megemelte a hal farkát.

− Ekkorát még nem fogtunk, apu. − Petróczi egy darabig hallgatott, majd végignézett számtalan horzsolástól kék, zöld, véres karján és így szólt.

− Ekkorát még a Jedi sem fogott, fiam. − Elégedetten kacsintott a gyerekre. Nekem csak annyit mondott:  − Gyere fürödni! Hajnalban a legjobb!

 

 

 

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Ésik Sándor tárcái

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre! 

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.08.16. 18:35

Biszák László alkotása
hasad_a_hajnal.jpg
65x55 cm.
Farost.
Akril
A lila ruhában burkolt magas házak sora hosszasan nyújtózik a reggeli fényben a rádőlő árnyékok foglyaként.. Még csendes minden, éles a levegő, a fények ragyognak. Az éjszakai pára átlakkozott mindent mint a gondos festő, aki a képet kínálja. Messze, nagyon messze készül az új nappal, egyetlen autó jelzi az életet. Citrom-, és narancssárgák hozzák az útra vetített vonalakat, az irányt. A kép elhanyagolható oldala is beszél, a magas kőkerítés visszafogja a kíváncsi fa kusza ágait. Már elmúlt az éjjel, de készülődik a reggel minden zajával, bajával. Biszák László merészen, és kitűnően használt színeivel megállította a pillanatot

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.08.10. 09:15

Írta: Kulcsár Attila

 

nyirfak.jpgAmikor a hüvelygomba reklám a sokadik percet veszi el az életemből, már szentségelek, mert nincs rá szükségem. A legutóbbi, amire odafigyeltem, egy pelenkareklám volt, amitől az unokám feneke olyan lesz, mint az arca.  Na, akkor ezt megrendeljük, gondoltam. Mint vagy ötven éve, amikor a reklám a Nyírfácska együttestől így hangzott, és nem lehetett nem odafigyelni rá: „Áll egy ifjú nyírfa a réten, virágfürtös nyírfácska a réten.”

Amikor a lányunk megszületett, egy ilyen nyírfát ültettem a kertünkbe, hogy az esküvőjére ebből legyen a jó balalajka – ahogy a „reklám” ígérte.  De a hűse engem addig jobban érdekelt.  A csemeténket a facsemete árnyékába toltuk a kocsijában. Éppen beborította az alig-husáng lombja. Igaz, az udvarunk nem réten áll, és csak hat méter széles, afféle átrium, mint a szomszédoké is.  A fácska a telekhatár szélén szépen cseperedett, mint a lányunk.  Mindig is tetszett ez a fa az orosz filmekben, amikor a tajgában siklottak közötte a szánok, vagy a finnek ezek alatt merültek a szaunából kirohanva a jeges tavakba. Városunk nevében is benne van ez a nálunk is elterjedt növény. Nem csoda, szépséges fatípus. Szellős lombja úgy hajladozik szélben, mintha táncolna. Fehér törzse kikukucskál a levelei közül, mintha bújócskázni akarna veled. Tavasszal elsőként hajt leveleket, és ősszel sokféle sárga lombja utoljára hagyja el ágait az első fagyok idején. Minden évszakban gyönyörködtünk benne.  Termős virágfürtjei, a barkák a hajtások csúcsán nőnek, termései a kicsiny szárnyas makkok.  A nyír lombjai közt gerlepár fészkelt, az egyik háromágú bogába feketerigó. Éveken át ez volt a kertünk egyetlen dísze, a büdöskéket megölte a sárga irigység. Vagy az árnyéka. Mert ez a fa gyorsabban nőtt, mint a lányunk. Mire leérettségizett, tanár lett, férjhez ment, a fa 15 méter magasra nőtt. A lombkoronája szélesebb lett, mint a kertünk, a fele szomszédba is átnyúlik.  Most a lányunk ringatja alatta a kis Gézukát. Amikor az esküvőjére készültünk, megfordult a fejemben a régi tervem, hogy ebből lesz a jó balalajka. De akkorra már nem ez volt a zenei divat. Megkegyelmeztem a fának, a férje gitárral hódította meg aráját.

Nem tudom, ki ismeri ezt az „utálatos fát”, de rengeteg levele van. Ezt nem én mondom, hanem a nejem, aki évek óta összegereblyézi a hulladékait. A szomszédasszony ettől durvább,  a „rohadt barkáit” átkozza, amikre allergiás lett.  Nem győzi a lehullott virágait összeporszívózni a fűnyíróval.  Így vagyunk ezzel mi is. Ma már nincs egy napos tisztás a kertünkben. 

A másik szomszéd is szólt, hogy bemegy az Önkormányzathoz, mert közel ültettem a fát a kerítéséhez, és kivágattatja, vagy elvágja az átnyúló gyökereit. A másik is ultimátumot küldött, hogy ha a fa egy napon rádől a kerti grillezőjére, ő bíróságra megy.

A nejem is egyre kevesebbet vállal a kerti munkából, fáj a dereka. Sok ez a levél, a fű is elmohásodott az állandó árnyék alatt.

Az aztán meg végképp megdöbbentett, amikor az unokám is azt mondta, hogy erre a fára már ő fel se tud mászni.  És már én is kezdem megsokallni azt a sok hajnali gerlebúgást. Nem tudok tőle aludni.  A feketerigók reptetése, ahogy fiókát hívogatják, egyenesen idegesítő. Na és amikor a magas ágakra télen a varjak rajokban rátelepülnek, az már nálam is kiveri a biztosítékot. Összeszarják az egész udvart.  A fa hatalmas koronája a szélben félelmetesen suhog, hajladozik – egyszer rádől a házunkra. Valóban ki kéne vágatni. De mi lesz a helyén? Egy űr, mint a néhai szívemben. A fejünkre nőtt ez a fa.  Próbálom értékeit csökkenteni – ezt hívják karaktergyilkosságnak a politikában: „Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.  Tájidegen, nem őshonos fajta. Nem a tajgán vagyunk.”  A leveleiből készült teája nem eléggé vizelethajtó, pedig már nagyon kellene. A húgyúti fertőzésekre – a hüvelygombára is – ma már korszerű gyógyszereket reklámoznak. És a reumámat se „gyógyíccsa”.

Mindennek az a balalajka reklám volt az oka.  Ha kivágjuk is, kinek kell ma már balalajka?  A nyír puhafa. Koporsónak se jó, keresztnek se.

A kép forrása: https://www.bakker.com/hu-hu/c/a-nyirfa-metszese

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Kulcsár Attila tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2017.08.09. 19:35

Bíró Ernő alkotása
kunsagi_mozaik.jpg
27x19 cm.
Akvarell.
2015.
Mint annyiszor, tájképet hoztam, bár Bíró Ernő minden témában otthon van. Mégis elhanyagolhatatlan tény: ennyi variációt csak a természet képes produkálni. Kis ösvények, bozótos, ligetes, tóparti vagy árokszéli, ház körüli, domboldali, apró pihenők, mély árnyékú diófák, és ki tudja tovább sorolni, ez mind az ujjaiban és képein bizsereg. Most kunsági táj, kis apró részlet csupán a nagy egészből, mégis tökéletes a szinte roppanó ág, amíg a látványt megleshetjük.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.08.06. 08:48

Írta: Szilvási Csaba 

 

naturizmus.jpgA rádióban hallottam, hogy hazánkban is megszűnőben van a naturistákkal – vagy ahogy korábban hívtuk őket: a nudistákkal – kapcsolatos társadalmi előítélet. Ennek tanúságaként a szabad strandokon jelentősen növekszik a pucér fürdőzők száma. Előfordul, hogy vasárnapról hétfőre egy főre jut két pőre, de vannak helyek, ahol kit anya szült, az mind anyaszült meztelen, csupasz, ruhátlan, pucér.

A naturista-nudista paradicsom, az egybe-barnák szigete azoké, akiknek a testtérképén a ruha levétele után sem találunk napsugár és emberi tekintetek által be nem járt fehér foltokat.

Persze a prűdök, a szemérmesek, a konzervatívok még mindig füstölögnek. Szerintük a partokon parttalan a ledérkedés. Bosszantja őket, hogy strandszezonban színhússá vált a tavak és a folyók környéke. Valóságos erkölcsi fertő a sok leány- és asszonyfartő, szügy, csülök és dagadó. „Mezít Lenkék” és „Puc Ernők”, sőt egész csupasz családok lepik el a szabad vizek partjait.

Az illedelmesen felöltözött, terepszínű ruhás, gumicsizmás sporthorgászokat sem elsősorban a fiatal, ruganyos női testek háborítják fel, bár kétségtelen, hogy a sok ínycsiklandozó mell és püspökfalatocska elvonja figyelmüket a „pedzőkről”, ők is inkább az elhájasodott hasak, combok, a zacskós, ráncba gyűrt popók ellen lázadnak.

De hiába minden ellenérzés, tiltakozás, felháborodás. Immár a legintimebb testrészek mutogatása legitim lett, a bi- és mono- után polgárjogot nyert a „nukukini”, az Éva-kosztüm abszolút, a nulláig leegyszerűsített és az Ádám-frakk tökéletes, fügefalevél-mentes formája.  

A rádió szerint az elfogadás abban is megnyilvánul, hogy több önkormányzat is felvette a kapcsolatot a naturistákkal, akik szívesen közreműködnek a szabad strandokat egyre inkább elborító szenny és mocsok, a szemét- és hulladékhalmok, a koszdombok és piszokhegyek eltakarításában.

A hivatalos aktust a következőképpen képzelem el: a polgármesteri hivatal illetékesei – természetesen teljesen csupaszon – megjelennek a nudista strandon, és egy fedelétől megfosztott könyvbe kupak és tollszár nélküli, meztelen, bronzbarna réz tollbetéttel aláírják a megállapodást, melynek értelmében a pucér szemetet a naturisták zárt szeméttároló-ruhába öltöztetik, és – az Európai Unió előírásainak megfelelően, környezetkímélő módszert alkalmazva – elégetik.

Mivel az erdei tisztások hazánkban már legfeljebb csak „piszkásoknak” nevezhetők, hiszen a sok kidobott kacat, ócska lom és szemét miatt az ország „zöld lombjában” több a koszfészek, mint a madárfészek, szó van arról, hogy a naturisták, mint turisták, a tölgyesekre, fenyvesekre és bükkösökre is kiterjesztik áldásos tevékenységüket.

Ezért már jó előre szólunk, hogyha az erdőben gombaszedés közben ruhátlan faunokkal és nimfákkal találkoznak, ne botránkozzanak meg. Tudják azt, hogy nem szatírokkal és driádokkal, csak a naturista erdőtisztító akció önkéntes és lelkes munkásaival van szerencséjük összefutni.

Bízzunk benne, hogy a rendet lassan megszerető és mindenütt meg is teremtő európai uniós kosztümös honfitársaink jóvoltából ezek a meztelen cserkészek rövidesen munka nélkül maradnak, s mint eddig tették, ezután is tétlenül süttethetik majd a nudista strandon pucér pocijukat.       

 

A kép forrása: http://nbbke.hu/index.php/hu/a-naturizmus-tortenete     

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek!

Olvassa el a szerző további műveit is: Szilvási Csaba tárcái         

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.08.02. 18:59

Biszák László alkotása
20403395_1781834255166579_1094170906_n.jpg
32x42 cm.
Akril
A képről szinte ölünkbe folyik a sáros lé, a kocsikerék általi vájat megjárhatatlan mélységű, de felszínén ott tükröződik a fogvatartott házak fakó fénye. Biszák László keményen reális képe érdekes, sok látnivalót enged. Faluvégi hangulat, vagy tanyavilág, szinte mindegy. Az összebújó házak látványa szokásos, de a festő stílusa, határozott, szépítés nélküli előadásában nagyszerű. Komor a háttér, a fák egykedvű ölelésében jól elfér minden, még a fehérre szépített illemhely is. A felhőzet további esőzést jósolva kavarog, Tűnődve állnak a falak, várják a fényt, a szárító, az érlelő Napot, amikor más arca lesz a tájnak, de addig... marad a "Fél-szigeti zóna"!

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.07.30. 08:32

Írta: Arany Piroska               

                        

a_harmadik_fiok.jpgItt, mamánál, ezt a szobát nem lakjuk. Ez a tisztaszoba. Ami azért van, hogy legyen. Titkos hátország. Mint hűvös szentély. Amit ugyan nem laksz, de olyan, mint a lehetőségek ígérete: tudod, hogy bármikor beléphetsz, mondjuk, ha békére vágynál. Főzöl? Malacot etetsz? Kapálsz? Mosol? A tisztaszobára gondolsz, valamit ott hagytál. Valami jót, talán titkot, egy kis vágyott magányt, amiért mindjárt benézel. Ahová belépni egyet jelent, a valahol lenni élményével. Hogy is teltek volna hétköznapjaid, ha nincs. A tisztaszoba – a ház vasárnapja.  

Kinn élet van és zaj és jövés-menés és munka. Egész estig tartó munka. Nagyapám reggeli dörmögése, nagyanyám békítgető dünnyögése, akácfa füstje, tűzropogás, tejeskávé a rózsás findzsából, vízcsurranás a lavórban, kanálcsörgés, hagymás rántotta, lágy kenyér, fehérszőlő és kékszilva, lépések a tornácon, a szomszéd harsány adjistene, kesernyés pipafüst, krákogás, és zsongító beszéd a lucernakaszálásról, a szénahordásról. Bizalom, nyugalom, békesség. Otthon. 

Hangok összeolvadó zenéje ott kint. Szekérzörgés, patkócsattogás a ház előtti kövesúton. Kutyaugatás, kakaskukorékolás, kacsahápogás, libagágogás, malacvisítás, kotlókotyogás, károgás, verébcsiripelés tehénbőgés, lónyerítés. Udvarunk éltető zsivaja. Valahol, tőlünk távol, bánatosan burukkol egy árva vadgalamb. De csak hadd mondja, ez itt az otthon. Biztonságban itthon vagyunk. 

Fények, illatok. Harmattól ázott hajnali frissesség. Reggeli napsütés, petúnia és rózsa. Holdfény és estéli viola. Szél frissessége. Nyárfák fel-felvillanó, csillogóan zöld és fehér hátú ezernyi levele. Páros cseresznyéből piros fülönfüggő. Esőillat. Avarfüst. Hó szagú szél. Zúzmarás dara hull a fákról. Csípős hajnal. Hol a sálam? Dolgos nappalok. Halk léptű alkonyat. Esti pihenő. Éjszakai nyugodalom. 

Örökös körforgás. Az állandóság bizonyossága, a tisztaszoba.

Egyedül osonsz a szobába. Hátra- hátranézel lopakodva. Senki sincs a közeledben. Az ajtó kilincse visszakattan, magától zárul. Hűvösen és illatosan őrzi önvalóját a szoba Az ablakokon nádroló, csipkefüggöny vigyázza, a puha sötétséget.

Vársz, míg a szemed megszokja, és látsz a homályban.

A két ablak között a falon aranyszélű tükör. Alatta dívány. Kényelmetlen, recsegős bőrdívány, aminek magas, cirádás támlája faragott rózsákat kapott, kemény levelű virágokat visel magán. Nem szép? Pont így jó. Megszoktad.

Fölvetett ágyak kétoldalt. Bennük – embert sohasem takart – dagadó dunnák, párnák. Kinek? Minek? A „majdnak”. Hogy legyen, azért.

Két sifon oldalt. Naftalinnal beszórt télikabátok, nagyanyám fekete selyemmel hímzett, hullámzó prémszegélyű körgallér bundája, a nagyapám vőlegényi ruhája, az az örökéletű, a fekete. A polcokon ropogósra vasalt abroszok, ágybeli ruhák, sohasem használt lepedők, törölközők, szűnni nem akaró teleken naphosszat szőtt vég vásznak.

A szoba közepén asztal; horgolt, virágos csillagos csipketerítős, körötte székekkel. A székek huzata bordó bársony – jaj, ne ülj rá, meglátszik a bársonyon. Kefélheted simára a szövet gyűrött szálait. Nahát! A tisztaszobában rendnek kell lenni, hátha jön Valaki.

Tudjuk, sohase jön, tudjuk, de mégis. Aki jön, mint az öreg Dávid vagy keresztanyád, annak jó a konyhában is. 

Csak megállsz az ajtónál. Érzed a hetente ragyogóra törölgetett, kefélt, súrolt tisztaszoba illatot. Szappan, ecet, bútorfény és még valami virágillat. A padló nyikorgása félelmet ébreszthet: mit keresel te itt? Nem akarsz tovább lépni. Nem is kell. 

 Az ajtó mellett, jobbra, elérhető közelségben, ott a titkok titka, a komód. A fiókjain, az oldalán ráfestett kék nefelejcseket, fehér liliomokat zöld levélkoszorú ölel. Ezt a festett komódot akarod kutatni, a komód titkát. Ám cseles zárja örökké bekulcsolva. Ezért a nyugtalanság, mi lehet benne? Elég egy kulcs, ha a legfölső fiókot bezárják, a többit se lehet kihúzni. 

Mi az neked, semmi, azt az egy kulcsot elcsenni, vasárnap reggel, a templomi készülődés közben. Megvárni, míg elmennek. Senki sincs itthon. A kinti zajok halkan szűrődnek be, itt, ahol csak egy, az előbbi ajtónyitáskor betévedt dongó dönög az ablaküvegen, nem zavar, inkább elmélyíti a csöndet. 

A zár engedelmes. Az első, a fölső fiók nehezen jár, nyiszorogva, alig engedi magát. De sikerül. Innen árad a levendula illat? Szalaggal átkötött, egészen új, rózsaszínű, fehér, világoskék hálóingek, kombinék, zsebkendők, férfiingek… Ezek azok a gondos háznál fontos, – majd legyen, ha leesek a lábamról, ha, ne adj isten, valami érne, ha eljön az a nehéz idő – dolgok.

A második fiókban iratok, levelek. Beletúrsz, mik ezek. Adóív. Telekkönyv. Bírósági végzés. Anyakönyvi kivonat. Keresztlevél. Újraoltási bizonyítvány.

Kék szalagos levélcsomó. Rózsaszínű tábori lapok… Kibontani? Elolvasni? Majd eljön az ideje. Majd egyszer. 

Ez az a nagy titok? Ezt kellett bezárni? Képzeletedben a komód volt Aladdin kincses barlangja, a boldogság kék madarának fészke. 

Még van egy fiók. A komód harmadik fiókja. Csak leülsz a földre, a nagyanyád szőtte tarka rongyszőnyegre. Habozol. Kihúzzam? Ebbe’ se lesz semmi érdekes.

Beszorult. Cibálni kell, rángatni. Odafönn a komód tetején, csörömpölnek a findzsák, a poharak. 

A harmadik fiók dugig tele. Annyira, hogy kiszabadulva leestek a földre, szinte kibuggyantak belőle a kézimunkák. Rég volt lányok, anyák, nagyanyák, ükanyák ifjúkori, évtizedek óta, szorgos munkával varrott, hímzett, horgolt, terítői, függönyei, falvédői, kendői, párnahuzatai, csipkés kötényei, rózsás fejkötői, azsúrozott elejű ingei, ráncolt derekú, slingelt szélű hosszú szárú bugyogói és zsebkendők, zsebkendők számolatlanul, fehérrel, tarkával kivarrva. 

Megszűnik a külvilág, már nem vagy ugrásra kész résen, hogy meg ne tudják, mit kutatsz. Egyenként rakosgatod a kincseket magad mellé a rongyszőnyegre. Kiteregeted, simogatod. Lányálmokat sejtesz. Ki varrta? Vidám volt? Bánatos? Sírt? Nevetett? 

Nem veszed észre nagyanyádat. Hazajött a templomból. Ő is csak leül melléd a földre: 

– Látom, megtaláltad. Van, amit még az én nagyanyám varrt. Eltettük. Megbecsültük. Kirakni a szobába, pornak piszoknak kitenni, rátenni az asztalra vagy az ágyra, hogy a macska üljön rá? Kivasaltuk, megkíméltük. 

– Alig voltam tíz-tizenkét éves, már varrtam. Ahogy a nagyoktól láttam. Egész télen. Téli délutánokon, estéken.

A mama elnéz, valahová messze, régi teleket lát:

– Villanyunk nem volt. Petróleumlámpánál vakoskodtunk. Annak kicsi a fénye. Feljebb csavartuk a lángot, még sem láttunk jól. A nénéd, Zsuzsi, kenyérhajat tett a lámpaüvegre, attól fellobbant a lángja, a kenyérhaj felszívta. Addig láttunk, míg a tűbe új fonalat fűztünk. Hideg telek járták. Sűrűn kellett a tűzre tenni, a kukoricacsutka nem tart meleget. Varrtunk. Öltögettünk egymás mellé, milliméternél pontosabban. Meséltünk. Daloltunk. Igyekeztünk. Ha kész lett, örültünk, gyönyörködtünk.

– Mama, minek?

– Mit minek?

– Hát, hogy miért csinálták, miért nem mentek inkább szórakozni?

– Mentünk mi oda is, egy télen többször. Ősszel a szüreti bálba, azután András napkor, utána a karácsonyi bálba, meg még farsangba. Na, meg tavasszal a húsvéti bálba. Elég volt. Nem jártunk sűrűbben, nem ám, még ráuntunk volna, ha megszokjuk.

– De, mama, ezeket a fehér hímzéses csipkés, meg a virágos blúzok, ezeket sem hordták, ezek gyönyörűek! Most megint divat a hímzés, miért rakták a komódba, haszna nélkül.

 – Haszonért? Hát, nézzed csak, miért virágos ennek a komódnak az oldala, meg az eleje? Amúgy is komód volna, de mégis ráfestette valaki. Ki tudja mi volt a szívében, mire gondolt, míg a virágokkal pepecselve töltötte el drága idejét, semmi hasznára. Nem azon járt az esze, hogy hasznot hozzon, pénzt csináljon belőle. Mi sem számításból varrtunk, az biztos. Akkor miért? Mert a tavasztól őszig a mezei munkában nem volt megállás, hajnaltól napestig, a megélhetés miatt. De mi, szépségre, derűre is vágytunk. Megcsináltuk magunknak, a magunk két kezével. Mint munkamániás mesterek remekelnek: zsinóros zekét, hímzett bekecset, tulipános ládát vagy rámás csizmát. 

Lehet, hogy számodra, aki pénzért mindent megvehetsz, ez értelmetlen, de nekünk ez volt a megtartó erőnk. Hogy akár tél, akár sötétség, vagy hideg, vagy a tűvel összeszurkált ujjhegyem, a hátfájdító görnyedésem, tudod, értsd úgy, hogy ha törik, ha szakad, én megcsinálom. Az önbecsülésért. Odaadó türelemmel. Megcsináltam! Gyöngyfonallal, ragyogó selyemszállal.

Látod, ezt a rojtozott terítőt még akkor varrtam, amikor nagyapád járt utánam. Elébb üzent, mint illik, hogy eljönne, és szombat este jött is. Ezt itt, épp ezt tartottam a kezemben. Megrezzentem, megszúrtam az ujjamat a tűvel, amikor benyitott, hogy adjon isten jó estét. Ezt a kicsi barna foltot, ezt, ni, látod a virág mellett? Ezt a kis vérfoltot nem tudtam kimosni, benne maradt. Amit nem is bánok, az emléke miatt. Tudod, amikor észrevette, megfogta a kezemet, és óvatos figyelemmel megtörölgette, az ő zsebbe való kiskendőjével. Csak ránézek, emlékezem. 

A mama, összehúzott szemmel, szigorúan néz: – Divat, divat! Csak azt meg ne halljam, ki ne találd nekem, hogy vigyük ki őket a vásárra. De te, ha szeretnéd, kaphatsz tőlem, mondjuk, egy…, szóval, bánom is én,… na, kiválaszthatsz…, egyet.

– Válasszak, válasszak, melyiket, melyiket?

És ahogy elképzeltem, megtalálom, és mintha Aladin barlangjának azt a bizonyos darabját, kiválasztom a mama kincsei közül, azt a foltosat. Azt a dúsan rojtozott szélű abroszt, ami búzakalásszal, pipaccsal van körbehímezve. 

Kibomolva suhan a mama vasárnapi asztalára. Repül, mint a boldogság kék madara. Csak ez nem kék, ez fehér. Színes mezei virágokkal ékes.

Miként valaha volt tisztaszobák, dolgos kezű lányainak álma.

*

– Gyermekem, a tisztaszobát hétköznap nem lakjuk. A hímzett abroszt ritkán terítjük az asztalra. A fehér blúzunkat néhanap elővesszük, és mint szorgos ifjúságunk tanúját, örömmel elnézegetjük. Ha abban mennénk gyomlálni, értéke egyhamar odalenne Eladni? Ha piacra vinném, ünnepi voltát veszítené, mint a pénzen vett szerelem.   

Máig erőt ad, hogy van mire visszanéznem. Arra, amit ifjúi erőnk idején kisikerítettünk magunknak. Tudod már, mitől vagyok elégedett? 

– Na, jól van. Hol a komódkulcs? Az el ne keveredjen. Rakjál vissza mindent, de takarosan. Ott legyenek a helyükön.

A mama már indulóban, egyszeriben még visszafordul: – Jaj te gyermek, ládd’ beengedted azt a dongót, gondosan húzd be az ajtót, ha kijössz, nehogy még a légy is betévedjen.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Arany Piroska tárcái     

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

          

     

Szerző: Napkelet Népe  2017.07.26. 17:58

Cégtulajdonos, cukrász, külkereskedő

Nyíregyháza

szszb_33_tk_gyongyosi_ilona.jpgNem akármilyen életpályát tudhat maga mögött Gyöngyösi Ilona, a nevét viselő cukrászdák alapító tulajdonosa. Élt és dolgozott több kontinens országaiban, Guineában, Mongóliában, diplomát szerzett, folyékonyan beszél franciául és oroszul, otthonosan mozog az elméleti ismeretszerzés, a gyakorlati tevékenység útvesztőiben. Könnyen kapcsolatot teremt a hivatali, adminisztratív munkaformákban, például a pályázatírás. Életútja, felmenőinek ismerete és megbecsülése, tudásuk, haza- és családszeretetük, a munka iránti elkötelezettségük mindig is meghatározta a nagycsalád féltő melegében nevelkedő fiatal lány világról alkotott felfogását, saját útjának kijelölését.

A rekkenő meleg elől a Család utcai Gyöngyösi Cukrászda sarokasztalánál ízletes fagylalt hűsít és terelgeti gondolataimat. Már a bemutatkozás után leszögezte a cégtulajdonos: ő nem az a fajta klasszikus cukrász, aki őseitől hozta a szakma folytatásának erkölcsi parancsát. Ilonának sokkal kacskaringósabb utat kellett bejárnia. Közösségi szemlélete, ám egyéniségének kérlelhetetlen jegyei nem egyszer állították életre szóló döntés elé.

Szülei kecskeméti és makói származásúak, pedagógusként gyakorolták hivatásukat. Édesapját, Gyöngyössy Mátyást a nyíregyházi mezőgazdasági szakközépiskola igazgatójaként elismert oktatási vezetőként tisztelte a közvélemény. Édesanyja, lánykori nevén Bogdán Ilona szintén a katedrán tanított. Az ő családjukban a kimondatlan, ám minimum elvárás a diploma megszerzése volt. Ilona a Külkereskedelmi Főiskola orosz-francia levelező szakán vette át oklevelét. Ha arra gondolt, hogy folytatja nagyszülei áldozatos munkáját, ezt akár a sors rendelésének is felfoghatja. Apai nagyapja ugyanis Perzsiában orvosként gyógyította a betegeket. Megtanulta a farszi nyelvet, hisz a bizalmi kapcsolat így gyorsabban kialakult. Anyai nagyapja Erdélyből jött át és találta meg otthonát az anyaországban. Gyöngyösi Ilona saját családjában két gyermek született. Béla az ELTÉ-n diplomázott, most a családi vállalkozásban keresi a kenyerét. Bence agrár végzettséget szerzett.

Ars poeticaként fogalmazza meg az otthon hallottakat: nem elég elméleti munkát végezni, kell a gyakorlati is. Például egy kertet rendben tartani, vagy gazdálkodni. Amikor egy tálca süteményt hazavitt, a fiainak nem ízlett. Az édesanya ajkán kicsúszott a bűvös mondat: majd nyitok én egy cukrászdát és olyan süteményeket sütök, hogy az nem hagy kívánnivalót maga után! A kimondott szó gondolattá formálódott és egyre gyakrabban jutott eszébe. Miért is ne? 2008-ban a Család utcán megnyitotta az első cukrászdáját, majd a Kállói úton, most a harmadikat tervezi. Nem olyan beülős, kávéházi jellegűre vágyott, hanem a hétvégékre, családi eseményekre, hivatali rendezvényekre akart hagyományos és újszerű finomságokat készíteni. Ehhez viszont olyan csapatmunkát várt és vár el ma is az alkalmazottaktól, hogy érezzék a technológiai folyamatok egymásra épülését, a szoros együttműködés fontosságát. És mindenek előtt a kreativitás, a megújulási kedv kapjon zöld utat mindannyiukban. Kísérletezni nemcsak szabad, hanem szükséges is, erre bíztatja Gyöngyösi Ilona a munkatársait. Dugják össze a fejüket és gondolják át, milyen alapanyagokból mi mindent lehet kihozni? A kreációik pedig olyan magas mércét érjenek el, hogy nyugodtan kitehessék a pultba. Csak azt kínálhatjuk a vevőknek – summázza Gyöngyösi Ilona – amit mi magunk is szívesen fogyasztanánk.

Világlátott üzletemberként a tulajdonos asszony fájlalja, hogy a cukrászat és a pékség nálunk élesen különvált. Azaz, egy tetszetős üzletben vagy cukrász-, vagy péksüteményt kínálnak. A nyugati országokban sokkal megengedőbbek e téren a cégek, nyugodtan elfér a szendvics, a péksütemény, a kenyér a tortaszelet mellett. Nálunk viszont egy furcsa „szakosodás” tapasztalható e téren. Nemhogy nem dől össze a világ, hanem éppenséggel nő a forgalom – meséli a Brüsszel főterének egyik cukrászdájában látottakat Ilona. A kézműves remekek pompás előteret mutatnak a pékáruknak.

Az ételallergiával küzdők száma egyre növekszik hazánkban. Eddig a glutén- és laktózérzékenyek,  a cukorbetegek sóvárogva nézhették a sütemény-költeményeket. Ma már elkészíthetik a tojás nélküli piskótát – mekkora kihívás ez a cukrásznak! -, de a búzalisztet és a tejet nyugodtan kihagyhatják az alapanyagok közül. Az itt megkóstolt finomságokat otthon is elkészíthetik, ehhez a cukrászdában megvehetik a nyírfacukortól a rizslisztig a hozzávalókat. Még tanácsot is kapnak az érdeklődők, hogy lehet például szénhidrátmentesen édességet varázsolni.

A végletekig igényes cukrász vállalkozó nehezményezi, hogy a szakma leendő mesterei közül sokan csekély elméleti tudással érkeznek. Pedig egy felvételi nekik sem ártana, mert nem mindegy, ki figyeli a dietetikai, gasztronómiai előírásokat, ki üzemelteti az egyre modernebb gépeket, és még nem beszéltünk arról, hogy ki irányít sikeresen egy vállalkozást?

Az ízletes krémmel töltött puha omlós tésztára halmozott gyümölcsös édesség a kedvence. 

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.07.24. 13:17

Polgármester

Kisgéres

furik_csaba.jpgElőre kell vinni a falut! Nem egy történelmi személyiség monumentális művéből vett idézet, nem is program mondat. Egyszerű részösszefoglaló valamikor beszélgetésünk közepe táján. A történelem pedig jelen van… A polgármesteri hivatal homlokzatán a 800-as szám emlékeztet, hogy ‘14-ben volt az ünnepe a település nyolc évszázaddal ezelőtti első írásbeli említésének. Vendéglátóm további adatokkal szolgál arra nézve, hogy a honfoglalásig nyúlik vissza Kisgéres magyar történelme. A pozsonyi Koméniusz egyetem magyar-történelem szakán, és a komáromi Sellye János Egyetemen diplomát szerzett embertől el is várható, hogy szűkebb lakóhelye, elődei múltját ennyire ismerje, szavaiból azt szűröm le, hogy közéleti szerepvállalása is ebben gyökerezik.

– Királyhelmecen születtem 1970-ben, de kisgéresi vagyok. Szüleim mindketten nagyon aktívak voltak az egykori Csemadokban. Édesapám a helyi szövetkezetben dolgozott könyvelőként, édesanyám pedig tanítónő volt aktív korában – avat be abba, honnan származik az elhivatottsága. – Vallásos, hívő emberek között nőttem fel. A múlt rendszerben korlátok között élhettük meg hitünket, de nagymamámat semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy megtanítson imádkozni.

Huszonkét éves volt, amikor református papjuk Tiszai Nagy Menyhért az istentisztelet végeztével ott tartotta a szépen éneklő fiatalembert templomban. A felnőtt férfiből presbiter lett, ma már gondnokként szolgálja a gyülekezetét, mi több, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Zsinati Tanácsa hat világi tagjának egyike.

Maradva az életút világi szálánál, a fiatal tanár tizenegy évig tanított a szomszédos Királyhelmecen. 34 éves korában nősült, felesége óvónő. Három gyermekük született: András kilenc, Csongor hat, Barnabás két esztendős.  2007-ben nyerte el szülőhelye polgármesteri címét a Magyar Közösség Pártja színeiben. 2009-ben a megyei önkormányzat tagja lett, és a határon átnyúló kapcsolatok és a turizmus bizottság vezetésével bízták meg. Napjainkban az iskolaügyi, az egyházi, és a turisztikai bizottság munkájában vesz részt.

– Az elmúlt 25 évben térségünkben a hanyatlás jeleinek lehettünk tanúi – konstatálja szomorúan. – Pályázataink rendre elbuknak. Előre el szoktam mondani a vállalkozóknak, hogy hátrányt jelent a szempontok között magyar mivoltunk, de azért a legtöbben nem adják fel.

Itt hangzik el a bevezetőben idézett mondat. Vesztes pozicióból indulva is mindig találnak jó embereket, és végül is hosszú az eredmények sora. A település lakói hamar megértették a szelektív hulladékgyűjtés fontosságát, és a polgármester jó kilátásokkal tekint a megyei kezelésű utak rendbehozatalának ügyére. Az egykori szövetkezet épületei eléggé siralmas állapotban vannak, de az eszközei megújulóban vannak. Áll már a község egyik szép helyén egy tizenhatlakásos társasház. Ez utóbbira nagyon büszke Furik Csaba. Ha gazdaság felvirágzása még várat is magára, a kultúrában nincs híján a sikereknek. Se szeri se száma a hagyományt ápoló eseményeknek, rendezvényeknek. A közelmúltban leplezték le a mindenki által tisztelt református lelkészük emléke előtt tisztelgő mellszobrot. Nemrég újult meg meg a “málenkij robotra” elhurcolt géresiek emlékműve, és a falu helyet adott egy központi emlékműnek is, ami arra a négyezer emberre emlékezik akiket ugyancsak elhurcoltak a málenkij robotra Szlovákiából. A híres pincesor mívesen kirakott ajtajai előtt messzeföldről sorakoznak a vendégek a “polyhost” megkóstolni a pincenapokon.

Eljönnek természetesen Csarodáról is, a határ túloldaláról. A testvértelepülési kapcsolatok kiállták az idők próbáját. A 2010-es géresi árvíz idején szivattyúval, homokzsákokkal jött a segítség Beregből. Amikor pedig Csarodát verte el a jég, a géresi reformátusok készpénzt gyűjtöttek a természeti katasztrófa kárvallottjainak.

Furik Csaba beszámolóját a község, a kistérség, a megye és a református szervezetek életéről jóleső érzés hallgatni. Gördülékeny előadásmódja, lényegretörő fogalmazása segíti és egyben próbára teszi a jegyzetelő krónikást. Derűlátó természete akkor sem hagyja cserben, amikor dermesztően gyászos dolgokat hoz szóba. Több a haláleset, mint a születés, fájóan nagy az elvándorlás....

“Előre kell vinni a falut” – ismétlem meg a mondatát…

– A fejedelemnek – mondja Bethlen Báthorynak Móricz Tündérkertjében – "nem lehet olyan álmot álmodni, amilyet akar, csak amit lehet ... Nem is csak amit lehet: de amit kell ..." - hangzik a válaszként az idézet.

* * *

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

          

Szerző: Napkelet Népe  2017.07.23. 20:00

 Bíró Ernő grafikája

20205994_1773546982661973_1644726197_n.jpg

2016.

 

Az ember ősi vágya, hogy templomot emeljen isteneinek, az ég urával való egyezség, a tisztelet, és a félelem is diktált. Szinte az ösztönös akarat vezérelte tett a mai napig munkál, pedig az ember távolodóban van hitével. A sok kibogozhatatlan vallás, a hiedelmek világa lassan perzselődve emészti a hozzá fűződő áhítatot. Az elmondott, leírt bibliai történetek mesések, még akkor is ha tele van tragédiával, de a bölcseletek, intelmek ma is úgy kell mindenkinek mint szomjazónak egy korty víz. Bíró Ernő pompásan elrendezett templomképe nyugalmat, méltóságot sugall. A természeti környezet finoman illeszkedik a merev vonalakhoz. A monokróm módon készült kép nem unalmat, hanem a folytonosságot, a stabilitást biztosítja. A reformált vallás hívei büszkélkedhetnek elegáns templomukkal, a hitük szerinti tisztelettel, bárhol is legyen építve.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.07.23. 08:07

Írta: Antal Anikó

Töredék Zs. A. hétköznapjaiból

 

chagall_masolata.jpgNem érzek semmit, csak a zsibbadást, ami lassan kúszik végig a testemen, a lábujjamtól egész a homlokomig. Befészkeli magát a fejembe, ráül az agyvelőmre, onnan indítja csápjait skarlátvörös szívemhez. Évekkel ezelőtt kezdődtek ezek a zsibbadások. Majd negyedévente jöttek. Lassan kúsztak be a hétköznapokba, mint egy kortárs szonáta disszonáns hangjai az andante tételbe. Aztán, accelerando. Felgyorsultak. Úgy kéthetente ismétlődtek. Da capo al fine. Most jó írni így egyes szám második személyben. Könnyebb egy árnyék szócsövévé válni. Menedék. Szómenedék. Fátyol, ami félig takarja a lélek meztelen vállait. Az egyes szám második személyben feloldódik az én, te, ő. Lebegnek a felszínen, mint limonádéban a citrom rostjai. Tehát, nem érzel semmit, csak a zsibbadást. És igen, lassan kúszik végig a testeden. A lábujjadtól egész a homlokodig. Befészkeli magát a fejedbe. Ráül az agyvelődre és onnan indítja csápjait skarlátvörös szívedhez. Ha még a szíved skarlátvörös egyáltalán. Ha még nem változott lila nőszirommá. Rosszabb esetben kék, folyami kaviccsá. Olyanná, mint az ujjak nyoma a karodon vagy a nyakadon.

Az otthonod tündérpalotából elvarázsolt kastéllyá lett. Kiszámíthatatlan útvesztő, méregzöld léleklabirint.  Sarokból előugró koboldok búvóhelye. Kalitkához hasonló tükörterem. Zavaros színekben játszó kaleidoszkóp. A falakon tükör, tükör és tükör. Mindenhol önmagad látod egy eddig nem ismert megvilágításból. Forogj csak a tükrök közt, nyugodtan. Az egyikben kövér vagy. Melled a köldököd veri. A másikban is ott vagy. Gyönyörűn, mint nádszálkarcsú égi lény, és csak Te nem látod, mily finoman cikáz hajadon egy-egy fénycsóva, pislákoló villanykörte-glória. Ha balra fordulsz, egy törpét látsz. Alig van karja, elmosódott foltok a lábai. Nem tudsz felnőni önmagadhoz. Te, löttyedt, tépett hajú kis gnóm. Nekirepültél a tükörnek. Így boldog a kastély ura, és egyre jobban mélyítik ráncaid a tükörben szitaként futó, szilánkos hajszálrepedések. Fekete-fehér fragmentumok. Ha jobban előre hajolsz, akkor látszik, hogy nefelejcskék szirmok ülnek az arcodon. Szemed alól gyökerek futnak le egész az ajkadig. Nézz a tükörbe. Úgy festesz, mint egy fekete csipkefátyollal borított, könnyező Madonna. Mosolytalan kócbaba.

Olyan vagy, mit egy kibelezett marionett bábu vagy azok a fehér arcú, lángvörös ajkú, jeges tekintetű porcelánbabák. A hátadon van egy ki- és bekapcs gomb, amivel már könnyeid is szabályozzák. Csak egy adott időben sírhatsz, kegyelempercben nevethetsz. Az alanyt és állítmányt nem fűzheted helyesen mondatokba, legyen mindenben bukfenc, mert egy elvarázsolt kastélyban az a természetes, hogy a nem természetes a természetes, és lelked, a kifeszített létra, csak támaszkodik a tested falán réveteg.

Te, kis kócbaba, édes tünemény, te. Egyik nap feltesznek a szekrény legfelsőbb polcára, ahonnan lassan, kis léptekkel egyre lejjebb és lejjebb avanzsálsz. Előbb beleférsz egy kopott kalapdobozba, mert mi másra is lennél te jó, molyrágta kabátzsebben a helyed, hisz egész lényed oda való. Egy fabatkát sem ér a lelked meg a tested, mindenedben van kivetnivaló. Nem jól ülsz. Nem jól állsz. Nem jól szólsz. Nem jól takarítasz. Nem jól sírsz. Nem jól nevetsz. Nem jól főzöl. Nem jól szeretsz. És a végén már csak egy lyukas cipősdobozba bújhatsz. Ócska útszéli, te. Rád taposnak. És a cipősdoboz rongyos lyukacsain át nézed a szekrény tetejét. Vágyakozva figyeled a márványozott ékszerdobozkát, ami fent ül, elérhetetlen magaslatokban. Mikor felnyitod, előugrik belőle egy fehér balerina és verklin játszott muzsikaként  csendül fel a Hattyúk tava. Lélegzeted visszafojtva nézed, amint forog körbe a kis figura. A skarlátvörös szívben pedig bimbózni kezd egy árva bazsarózsa.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Antal Anikó tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.07.20. 19:34

szszb_33_tk_dr_remias_tibor_1.jpgA Jósa András Múzeum igazgatója

Nyíregyháza

Az egy utcás Derenk közepén húzták meg a trianoni határt. Fellázadt az Aggtelek közeli kicsiny falu, népszavazáson kényszerítették ki: 600 méterrel tolják feljebb a családokat széttépő hivatalos köteléket. A 18. század óta lengyelek lakta község nem az akkori Csehszlovákiához, hanem Magyarországhoz akart tartozni. A leghűségesebb nemzetiségi falu címre pályázhatna Derenk, ahol 12 generáció óta ringatták ősei bölcsőjét. Megindítóan beszél lengyel származásáról, identitásáról dr. Rémiás Tibor, a nyíregyházi Jósa András Múzeum 2017. április 1-jén kinevezett igazgatója. Vezetékneve Jeremias prófétára utal, derül ki a családfa-kutatásaiból. Külön könyveket írt az 1700-as születési, házassági, halotti anyakönyvekből. Felmenői Derenken látták meg a napvilágot, és 1993 óta július utolsó előtti vasárnapján rendezik meg a búcsút, ahová százával érkeznek az egykori lengyelek leszármazottai. A Rémiások, Gogolyák, Bubenkók egymás nyakába borulnak és a két nemzet közti ezeréves barátságról is tanúságot tesznek.

A történelem-orosz-filozófia szakos, PhD doktori címet szerzett történész, a Magyarországi Lengyelség Múzeumának külső múzeológusa sorsában, küldetésében tökéletesen ötvözi a lengyel és a magyar nép történelmének, a családok sorsának összefonódását. Ő Miskolcon született 1962. április 29-én G. Rémiás Rozália és V. Rémiás András egyetlen fiaként. Feleségével, Szigeti Edinával négy gyermeket nevelnek: házasságukba a férj Szabolcsot (30), az asszony Juditot (28) és Nikolettet (25) hozta, közös gyermekük, Dániel 13 éves.

A Kossuth Lajos Tudományegyetem diplomájával negyedszázadot dolgozott, különböző beosztásokban a miskolci Hermann Ottó Múzeumban – történeti osztályvezető, később igazgatóhelyettes -, majd igazgatta a megyei múzeumokat Egerben. Belekóstolt a szellemi szabadfoglalkozásúak világába, és az a három és félév jelentősen befolyásolta világlátását, menedzser szemléletű gondolkodásmódját. Rájött, hogy a marketing a legjobb szándékhoz is szükséges. Szervezett kiállításokat, bemutatókat, írt könyveket, cikkeket. Idén tavasszal Nyíregyháza egyik patinás intézményének lett első számú vezetője. A polihisztor Jósa András saját kezűleg készített intarziás íróasztalának különleges kiképzését mutatja. Dolgozószobáját eredeti festmények, régmúlt időkre emlékeztető bútorok díszítik. Úgy otthonos, hogy egyszerre vezet vissza a történelembe, és szolgálja az elmélyült tudományos munkát, illetve a vezetői feladatokkal járó kötelezettségeket.

Történelmi időutazásunkat nemcsak a múlt feltárásával, hanem a jövőre kialakított konkrét tervekkel folytatjuk. Rémiás Tibor ugyanis nem akármilyen hitvallással indította igazgatói küldetését. Látogatóközpontú múzeumot akar létrehozni, amely vonzza a gyerekeket és a felnőtteket. Interaktív múzeumpedagógia és egy átütő erejű vendégnövelés a cél. A hűvös kutatóműhelyek világából ki kell lépnie a több mint 100 munkatársnak – idetartozik a Sóstói Múzeumfalu és a Kállay Gyűjtemény is – ám ehhez egységes csapatként szükséges megjelenni a történészeket, régészeket, néprajzosokat foglalkoztató munkatársi körnek. Az eddig individuális tevékenységnek gondolt intézmény egységes arculatát mutatja az eddigi legjobbnak mondott múzeumok éjszakája program, a kerékpáros kirándulás a tokaji múzeumba. Újdonság, hogy a sóstói fürdővel és az állatparkkal kötött megállapodás értelmében 10 százalékos kedvezményt kap a látogató, ha felkeresi a másik népszerű túristaközpontot is. Hasonló együttműködésre készülnek a Móricz Zsigmond Színházzal. Rémiás Tibor tervbe vette, hogy az egyházakkal, a nemzetiségi önkormányzatokkal és a karitatív szervezetekkel (Rotary és a Lion’s Klub) szintén szorosra fűzik kötelékeiket. Mindebből egy tudományos megalapozottsággal rendelkező, de látogatóbarát múzeum képe körvonalazódik. Nem elszigetelt kis kultúrcentrumok kereshetők fel Nyíregyházán, hanem egymás munkáját ismerő, megbecsülő és együttműködő intézmények nyújtanak kulturális élményeket a vendégeknek. Végülis az a cél, hogy kultúránk, tudományunk, történelmünk, művészetünk, néprajzunk, irodalmunk és más szakterületek kincseit, és értékeinket ismerő, tisztelő lokálpatrióták éljenek a megyeszékhelyen. Az idelátogató hazai és külföldi túristák pedig tálcán kapják a megjegyzésre méltó eseményeket, személyiségeket, látnivalókat.

Dr. Rémiás Tiborról kevesen tudják, hogy gomba szakellenőrként is adhat hivatalos véleményt. Túrázni, kirándulni, világot látni szerető lelke akkor nyugodt, ha szakszerűen látja el a magáénak érzett feladatokat. Rozsnyó alatt van egy kis házuk, ahol erre a tudásra szüksége lehet.

A derenki ősöktől az interaktív múzeumpedagógiáig hosszú út vezetett. Generációk merítenek erőt a hitéből, kitartásából, kezdeményezőkészségéből.

 

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.07.20. 12:44


Hargitai Beáta alkotása
19989067_1766033460079992_1982569123_n.jpg
21x30 cm.
Akvarell
Papír
2015.
 "Dátán néni kocsmája", " Matróz", "Késdobálós". Győr, és Győr környékiek nagyon régóta idejártak inni, enni, beszélgetni, barátkozni. Itt főzték a legfinomabb halászlét, itt törzshelyek voltak, hajdan a vásározók kocsmája, pihenője. A képet a Régi Győr oldaláról készítettem, az igazi patinás formájában . A Duna kapu-tér jellegzetes épületére nézve jól beleillett a környezetbe, kis üzletek, szabóságok világába. Ma fess, elegáns, fényes, így kicsit idegen, de a világ változik, a szokások is, az emlékeinkben pedig őrizzük meg azt a részt, vagy részletet ami kedves volt.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.07.16. 08:16

Pedagógus

Biharnagybajom 

szszb_33_kcs_f_nemes_istvan.jpgF. Nemes Isván életét is írhatták volna dalba a pacsirták, mint Csontos Vilmos  Hűség című versében, de nem írták. Biztosan más és fontosabb dolguk akadt. 1935. július 7-én jött a világra egy törzsökös bajomi sokgyermekes paraszt családban. Gyengécske gyerek lehetett, mert siettek a keresztvíz alá tartani. Édesapja „talpalatnyi” földjüket művelte, édesanyja a háztartást látta el. Zenei eszmélésének első élményei a nagyon jó hangú szüleitől hallott népdalok, zsoltárok és nóták voltak. Szép és derűs gyermekkora volt. Sokat látogatta a közelben lakó nagyszüleit. Mikor a nővére 3. osztályos volt, gyakran ment vele az iskolába, mert nagyon szerette Bagdány Zsuzsika néni énekóráit. Máig tudja, mely népdalokat – igazi, veretes régi és új népdalokat – tanulta meg akkor, 3-4 évesen. Zsuzsika nénivel aztán majd csak 3. osztályos korában találkozott újra.

Felsőtagozatos korában Makkay Géza és Hampek Anna voltak a tanárélményei. Előbbi Erdélyből érkezett Biharnagybajomba, a tanár nénivel pedig Tordán, a Népfőiskolán találkozott. Ők már jórészt a Mi dalaink-ból tanítottak. Nagyon sajnálja, hogy mindketten csak viszonylag kevés időt töltöttek Bajomban. Szűcs Sándorral, a híres bihari népfőiskola igazgatójával is ekkor ismerkedett meg. 6-7-8. osztályos gyerekként egyházi temetési szertartásokon énekeltek, segítve a kántortanító szolgálatát. Még most is beleborzong, ha hallja a XC. Zsoltárt: „Tebenned bíztunk eleitől fogva...” 7. osztályos volt 1947-ben, mikor tagja lett az akkor alakult iskolai énekkarnak. Fogékony lehetett a társadalmi problémák iránt is, mert ő lett az iskola első úttörőcsapatának a titkára, de nem volt kérdés, hogy tovább kell tanulnia!

Tanítóképzős éveit Hajdúnánáson és Hajdúböszörményben töltötte. Gyönyörűséges, varázslatos esztendőkre emlékszik vissza, nem feledhető, meghatározó élményekkel. Őket még megérintették a „fényes szelek” utolsó fuvallatai. Úgy érezték náluk igazabb hittel még senki sem hitt, de mikor hazajött – 51 vagy 52 lehetett – Édesanyja sírva panaszolta, hogy elvitték tőlük a kamra polcairól az összes befőttet és a szoba faláról a tokos ingaórát. Kellett a beszolgáltatásba. Tanítóképzős korában nagyszerű kórusokban énekelhetett Makláry Lajos, Baka János karnagyok vezetésével, s ott már kamarakórust is szervezett és dirigált. Később a karvezetést Czövek Lajostól tanulta. 18 éves nagykamaszként kezdett el tanítani. Talán túl korán. Szerencsére volt általános iskolai tanárai egyengették az útját, és ahol lehetett, segítették. ’53-ban, mindjárt az első évben, éneklő csoporttal jelentkezett. A következő évek máig ható élménye az iskolai énekkar. Sok tagjával még most is tartják a kapcsolatot. Az első tanítványaira – Kisbajomban – most is jól emlékszik, mint ahogy a következő évben tanított 1. osztályosokra is. Még a névsort is tudja.

1955-ben behívták katonának. Napra pontosan 2 évet szolgált. 56-ban szerencséje volt, nem keveredett tűzharcba. Így aztán nem lett se hős, se áldozat. Leszerelése után már csak magyart és éneket tanított. 24 évesen már ballagott az osztálya.  Az egri főiskolán elvégezte az ének-zene és a magyar szak 4-4 félévét. Ének-zenéből államvizsgázott is, de a magyar záródolgozatot már nem írta meg, ma is bánja. Osztályfőnök is volt. Nagyon kedvelte ezt a beosztást, mert ilyenkor a gyerekekkel sok esetben máig ható bensőséges viszony alakult ki. Akárcsak az énekkarosokkal. Sok szép gyereknek sok szép népdalt tanított. Sokszorosát a tankönyvben lévőknél. Mert igenis, az az ének-zene tanításának legfőbb értelme a daltanulás. Néhány évig Sárrétudvariba is átjárt, irányította az ottani parasztkórust, de feltámasztották a bajomi férfikórust is.

S aztán tett egy jó nagy kitérőt, mert 1967-ben elcsábították. 21 évig minden reggel ment Püspökladányba, este jött haza. Előbb néhány évig a Hazafias Népfront járási titkára, később járási tanulmányi, majd közművelődési felügyelő volt. Nem sajnálja az így eltöltött két évtizedet. Bővült a látóköre, és sok jó embert megismert. Volt olyan magyarórán Nagyrábén, mintha csak istentiszteleten lett volna, nem lett volna ilyen élménye, ha nem tanfelügyelő. Hazatérése után azt gondolta, hogy afféle levezető évek következnek. Nem egészen úgy történt. 54 esztendősen kezdett el citerázni, s ha már megtanult, tanítani is kezdett. És ezzel kezdetét vette a Karafitty-korszak. Mindinkább a népzene felé irányult a figyelme és érdeklődése. A legtöbbet Olsvai Imrétől, Benczéné dr. Mező Judittól, Joób Árpádtól és Széles Andrástól tanult. Tágult a népzenei látóköre, sok tapasztalatra tett szert és sok barátra talált a Vass Lajos Népzenei Szövetség táboraiban és más rendezvényein.  ’94-ben szervezte meg az első Karafitty Népzenei Találkozót, most készülnek a 24-re.  Az egész családja: felesége, két gyermeke, unokái és menye mindmáig együtt énekelnek/citeráznak az idén 26 éves Karafitty Együttesben.

 

17499613_1309592052453201_1162775435_o_1.jpg

 Írta: 

Kocsis Csaba

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

                                                                                                                                                        

Szerző: Napkelet Népe  2017.07.13. 15:19

 

img_7714.jpgBarcelona A város parkjának fáit ezer színben tarka kanárik lepik el, az épületek díszítményei a szivárvány minden árnyalatát magukon viselik. A legnagyobb sétáló-utcán, a Ramblán a világ minden égtájáról érkezett turisták és városi polgárok bőre a feketétől a fehérig változik. Meg sem lep tehát, hogy a La Boqueria, a piac, tényleg annyira színes, mint egy bokréta mezei virág.

img_7733.jpgA már említett híres promenádból nyílik. Korántsem olyan nagy homlokzattal hívogat, mint a mi Vásárcsarnokunk Budapesten. Belül pedig már-már szűkös. Ha a turistákat kivarázsolná valaki a Ramblára, ahonnan betévedtek nézelődni, talán több volna az eladó, mint a vevő. Az ínyencségek nagyobb része úgy is van porciózva, hogy fél kézben elvehető legyen. Akármerre nézek, sehol egy bevásárlókosaras háziasszony. Sem a sajtpultban, sem a füstölt sonkánál, kolbásznál nem lepődnek meg, ha néhány dekát vásárol a nagyokat nyelő bámészkodó, mint például jómagam.

A frissesség, az egyenletes magas minőség, az ízléses csomagolás rabul ejt. Egy gyümölcspohár, egy falat rántott garnéla… Veszélyes hely a La Boqueria. Csak a szilárd önuralom mentheti meg az embert, hogy álmosságig bele ne vesszen az ínyenckedésbe.img_7722_1.jpg

Illatok vagy szagok vagy ezeknek elegye teszi próbára az ember orrát. Akár egy pulton belül is. A tengeri herkentyűkére gondolok. Az aznap hajnali fogásból származó csillogó páncélú rákokkal kezdődik a sor. A halak szaga a legerősebb, aki nem szereti, közel se jöjjön. A fintorgó filmező ember pánikszerűen abbahagyja a forgatást, mert az eladó nyersen lenyel egy kis tintahalat. A bejárat előtt látom viszont a többi kóstolgató, nassolgató turista között.

 ***esiksandor2cm_1.jpg

                                                                                                                           Ilyen szép a világ

 

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.07.12. 19:14

Huszár Boglárka alkotása

19866309_1757883357561669_1929421889_n.jpg

Olaj, farost.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.07.09. 08:05

mariks.jpg

 

 

Írta: Marik Sándor

 

pocspetri14.jpgLevelet kaptam a napokban Pócspetri Község Önkormányzatától: „Tisztelettel meghívjuk az 1948 legnagyobb politikai perében, a »pócspetri ügyben« halálra ítélt és kivégzett (a Budapesti Rákoskeresztúri Újköztemető 298. számú parcellájában jeltelen sírban elföldelt) Királyfalvi Miklós mártír 2017. július 8-án tartandó ünnepélyes újratemetésére.”

A levél nemcsak a magyar történelem dicstelen részévé vált koncepciós pert juttatta eszembe, amely az egyházi iskolák államosításának egyik talpkövéül szolgált, hanem személyes történéseket is. 1989-ben „beleástam magam” a közelmúltba, mi is történhetett valójában 1948. június 3-án este Pócspetriben, amelynek messze mutató következményei lettek. Négy évtizedig mély csend övezte a történteket, aki személyében érintett volt, nem mert beszélni róla, a politikának pedig jó oka, hogy ne hozza elő.

Ember Judit dokumentumfilmes próbálta áttörni a hallgatás falát, ez 1983 táján még nem sikerült, nem engedték bemutatni a filmjét. Öt év múlva, a „második kiadást” már zárt körben itt-ott levetítették, amikor dr. Helmeczy László akkori ellenzéki ügyvéd, aki kézbe vette az 1948-ban elítéltek perújítási ügyét, azt ajánlotta: „Meg kellene szellőztetni, még szinte semmit nem írt erről a sajtó. Fel tudnád vállalni a Kelet-ben?” Hozzátette: „Vigyázz, mit írsz le, mert ez még most is forró politikai téma.”

Helmeczy minden fontos dokumentum másolatát átadta, de egyébként is szerencsém volt. Dr. Nyiri Sándort, a legfőbb ügyész helyettesét régről ismertem, ő sokat segített, dr. Vathy Ákos akkoriban került fel a megyéből a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének, kétszer is megnyitotta az utat a perújítást tárgyaló tanácsvezető bírákhoz.

Tehát több kilónyi iratmásolattal, újságkivágással állítottam be főszerkesztőmhöz, a mindig jól értesült, mellesleg történész végzettségű Kopka Jánoshoz: van annyi alapanyagom, hogy hozzákezdjek a pócspetri ügy feldolgozásárhoz, és bemutassam a Kelet-Magyarországban a perújítás rögös útját. Támogatott: „Itt az ideje, hogy tágítsunk mi is a nyilvánosság határain… ” 1989. tavasza volt.

De mi is történt 1948. június 3-án Pócspetriben? Ez ma már széles körben ismert, ám sokáig tabu volt. Az emberek tudták, hogy az elöljáróság késő este dönt az iskola jövőjéről, s nem akarták az államosítást. Az esti litániáról is sokan vonultak a községházához tiltakozni. Az épület előtt rendőrök vigyáztak a rendre. A háborgó tömeg dulakodni kezdett (velük is), lövés dördült, az egyik rendőr halálosan megsebesült. Máig nem lehet tudni biztosan, hogy pontosan mi és hogyan történt, hiszen sötét volt, senki nem láthatta, hogy a rendőr fegyvere véletlenül sült-e el, vagy kiütötték a kezéből, netán elvették tőle, s meglőtték, esetleg magát sebesítette meg.

pocspetri15.jpgÓrákon belül elszabadult a pokol. Százával érkeztek rendőrök, nyomozók, ávósok, megjelent Péter Gábor, az államvédelmi osztály főnöke, Kádár János, az MKP főtitkárhelyettese is.  A tét nagy volt: a pártvezetés néhány nap múlva akarta elfogadtatni a parlamentben az egyházi iskolák államosításáról szóló törvényt. Előtte éppen kapóra jött Pócspetri. Már aznap éjszaka elkészült „a koncepció”: a litánián a plébános (Asztalos János) felbujtotta az embereket, a községi írnok (Királyfalvi Miklós, a perben egykori katonaként nevezve, aki értett a fegyverekhez) lelőtte a rend őrét, a tanító (Som István) elvágatta a telefonvezetéket. A rögtönítélő bíróság pedig nem foglalkozott a koncepcióba nem illő részletekkel; az akkori hasonló perek minden jellemzőjét felmutatva Asztalos Jánost és Királyfalvi Miklóst már június 11-én (!) halállal sújtották, Som Istvánt életfogytig tartó fegyházra ítélték. Királyfalvi Miklós másnap már nem volt az élők sorában. A tények nem számítottak. Az iskolák államosításáról szóló törvényt a parlament elfogadta.

Az előző összefoglaló nagyon leegyszerűsített, a részletekről a Kelet-Magyarország cikksorozatban számolt be 1989. szeptember 19–30 között. Erre és új dokumentumokra épült az 1994-ben megjelent „Elégtétel Pócspetrinek” című kötet (létrejöttét dr. Helmeczy László és Ésik Sándor, az In-Forma Kiadó tulajdonosa segítette).

pocspetri16.jpgA koncepciós per egy év híján hetven esztendeje történt. Öt elszenvedője közül ketten élték meg a perújítás lezárását, Som István és Vitéz Gábor. A bíróság 1990-ben és 1993-ban jogerősen kimondta: ők sem követtek el bűncselekményt. Ma Királyfalvi Miklóst – akinek életét harminc évesen vették el – díszsírhelyen helyezik örök nyugalomra szülőfalujában, amelynek temetője ezzel a Nemzeti Sírkert részévé válik.

Formailag tehát rendben lesz jog, igazság. De emberélet, emberöltők…

 

(A szerző írása a Keletmagyarországban, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye napilapjában jelent meg 2017. július nyolcadikán)

 

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.07.08. 22:59

depositphotos_81934344_w.png

Szemelvények M. Szlávik Tünde
A Férfi illata című könyvéből

Ijesztő, ismeretlen hangra riadtam az éjszaka közepén. Felültem, körbetapogattam a vak sötétben, de csak az ágynemű puhállott a kezem alatt, s bármerre fordultam, az a rettenetes csörömpölés a hátam mögül jött. Fel akartam kapcsolni az éjjeli lámpát, ám fogalmam sem volt, az ágy mely pontján vagyok éppen, csak nyüszítettem elveszetten, s közben abban reménykedtem, ha álmodom, hamarosan felébredek, vagy legalább a férjem felriad és segít. Egyre jobban csapkodtam, körbe-körbe forogtam ültő helyemben. A lábam lemerevedett, nem segített a helyváltoztatásban. Végül a csuklóm megakadt egy vékony fémrúdban, akkor már tudtam, hogy az a lámpaállvány, s hogy végül is a telefon szól, fent a polcon, a fejem fölött. Nyújtóztam, de sehogyan sem értem el, csak a lámpát borítottam fel. Utánakaptam, ettől megmozdult a lábam, s végre ballal le tudtam lépni a szőnyegre. Megemelkedtem, és lekaptam a telefont. Úristenúristen, nyöszörögtem, mert az ilyen késői hívások csak bajt jelenthetnek.

− Adjad nekem Gézát! – mondta egy idegen hang, majd krákogott egyet.

− Gé-gé-zát? Milyen Gézát, nincs, nincs Géza… − dadogtam, miközben a hangszálaim vattacsomókat cirógattak a torkomban.

− Nincs otthon? – kérdezte, közben mintha lábasok csörömpöltek volna.

− Té-té-ves, téves hívás, rossz számot tárcsázott.

− Kovács lakás?

− Nem, nem Kovács, tegyük le! – még biztosítottam afelől, hogy nem haragszom, aztán reszketve visszatettem a kagylót. Mocorgó férjemet megnyugtattam, visszavackolódtam a helyemre, dübörgő szívverésem lassan elcsitult, éreztem, ahogy fejem egyre jobban a párnák közé süllyed, édes álom, jöjj, de jó, hogy hétvége jön… Ekkor újra megszólalt a telefon. Ismét Kovács Gézát keresték, de most már nem akarta letenni a telefont, amíg meg nem mondom, hogy ÉN ki vagyok, mire önmagamnak is szokatlan módon felsikítottam, hogy hagyjon békén, ne zaklasson. Nem tudtam megmagyarázni, mitől rémültem így halálra. Legközelebb én veszem fel, mondta a férjem, majd magunk közé tettük a készüléket. Vártunk. Vártunk... Fülemben magyar nóta zengett, erről eszembe jutott, hogy a háttérben muzsika szólt, olyan visszhangosan, mintha egy portásfülkében lett volna az a rádió. Csönd. Talán sikerült végre eltalálnia.

De nem… Fél hatkor, mire elcsigázottan végre sikerült visszaaludnunk, megint kezdődött az az átkozott csörömpölés. Magamra húztam a paplant, s átadtam a terepet a férfiaknak. Férjem a kifejezetten az értetlen ügyfeleknek szánt hangszínét és lassú beszédtempóját elővéve kifaggatta az illetőt, aki az újrahívás gombról magyarázott valamit, amit a fia állított be neki. Itt lakik a szomszéd faluban. Előkerestem a telefonkönyvet, megnéztem a számot: vége tért csak el a mienktől. Hálás volt, kihallatszott a megkönnyebbült hangja. Mi is fellélegeztünk, s úgy éreztük, tettünk valami kis jót egy ismeretlennel.

Aznap még háromszor telefonált délelőtt, és négyszer délután. Mindannyiszor harsogott a muzsika, s a bácsika újra és újra elcsodálkozott azon, hogy nem, nem Kovács lakás, mi Mártonék vagyunk – hogy lehet ez, ő nem is érti, csak a fiát keresi, Gézát. A végén már nem magyaráztunk semmit, csak hogy nem ötös, hanem kettes a vége, és minden jót kívántunk…

Megpróbáltam én is felhívni ezt a Gézát, de nem vették fel a telefont.

depositphotos_5950432_w.pngEzután Imre bácsi gyakran megörvendeztetett minket. Hogyhogy nem Kovács lakás, döbbent meg. Ő Kovács Gézát keresi. Mindig mintha először beszélnénk… Szájbarágósan elmondtuk neki, hogy nem ötös, hanem kettes az utolsó szám, tessék úgy megpróbálni. Ő reszketeg hangon elnézésünket kérte, mi azt mondtuk, semmi baj, bárkivel előfordul… Csak a gyerekek nem tudtak mit kezdeni ezzel a dologgal, elkerekedett a szemük, s szótlanul nyújtották a készüléket.

Fél évig csak nappal hívott minket. Tegnap éjszaka fél egykor, aztán negyedóránként… Már könyörögtem, hogy ne hívja Gézát sem, hadd aludjon. Miért, éjszaka van, kérdezte, igen, dünnyögtem, fél kettő még igencsak annak mondható.

Ötre belefáradtam. Dühömben kinyomtam a telefont, de az nem akart elhallgatni: nyomtam, csörgött, nyomtam, csörgött, felzokogtam, és kihúztam az adaptert a konnektorból, de tovább szólt a másik készülék a nappaliban… Mint egy rossz horrorfilmben. Influenzás-lázasan, verítékes hálóingben szaladtam, hogy fel ne ébredjenek a gyerekek. A férjem kivette a kezemből a kagylót, s határozottan, de kedvesen kérte a bácsit, hogy hagyjon minket aludni, mert dolgoznunk kell. De hiszen nincs már éjszaka, így a kisöreg, s most először fordult elő, hogy emlékezett egy korábbi beszélgetésre.

Betegen, fáradtan, dühösen indultam dolgozni. Pedig már úgy elképzeltem magamban ezt az Imre bácsit: szikár alak, vékony szálú, félrefésült haj, szürke szempár, dohányszagú, ráncos kezek… Mint nagyapám… De nem! Ez egy dagadt, piros képű, hülye vénember, aki az idegeimre megy, isten bizony, ki fogom húzni a telefont éjszakára!

A kollégáknak elmondtam, miért vagyok ilyen nyúzott. Kiderült, egyikük ismeri Kovácsékat. Csak nyeltem és nyeltem… S akkor eszembe jutott ő. Amikor elment, képes voltam bebeszélni magamnak, hogy az a magas, farmerdzsekis, fejre húzott kapucnis alak az úton csak ő lehet. Idegen férfiakat követtem, hátukat becézve némán: kincsem, drágám, mindenem, hercegem… Megérezve mohó tekintetemet, visszafordultak. Ismeretlen arcok, semmitmondó, üres vonások…. Fájdalom…. Nem ő, nem ő… Persze, hogyan is lehetne? Évekig fohászkodtam: a következő kapucnis ne forduljon hátra, csak hadd nézzem, hadd kövessem, hadd legyek még egyszer boldog, ahogy megfürdetem alakját szememből szivárgó könnyeimben.

Nem, dehogyis húzom ki azt a telefont! Imre bácsinak is szüksége van arra az érzésre, hogy ha jól ütné be azt az utolsó számot, akkor beszélhetne a fiával, csak az a fránya utolsó szám… Nem ötös, kettes… S akkor Géza hallózna bele… Nem, ez csak tévedés, hogy mindig Mártonék jelentkeznek. Hadd higgye, hogy a fia még él. Pedig talán együtt lógázzák odafent a lábukat egy felhő szélén: az ismeretlen Géza és a csillagösvények hercege, az én Csaba királyfim, drága öcsém…

 

konyv.png



Kedves Olvasóm!13502898_1036144519767592_961916204113779885_o.jpg

Szeretettel ajánlom figyelmébe könyvemet, amely ötven kisprózát tartalmaz százhetven illusztrációval.
Keresse fel egy kattintással

internetes áruházunkat!

2940 forint helyett most csak 2499 forint a kötet ára

Kérésre dedikált példányt küldünk. Írja a kívánt nevet a Megjegyzés rovatba! A kiszállítás az egész országban ingyenes.

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.07.06. 19:31

Írta: Ésik Sándor

 

19747752_10211202429989573_177422994_o.jpgEgy karcsúbb, egy teltebb, a következő már-már gömbölyű… Sorban, egymás mellett, mint amikor a Moulin Rouge táncos lányainak sora egyszerre az égre lendíti… Persze, azokéi mind egyformák, nem úgy, mint ezek itt. Hiszen van közöttük érett, nagyon érett, és egészen fiatal is. És hát az illatuk… Az ember egészen közel nyomja az orrát, hogy megteljen a szédítő kipárolgásokkal a legfogékonyabb érzékszerve. Fordítja egyik felé, fordítja a másik felé. Higgyék el, egyik ínycsiklandozóbb, mint a másik. A testközeli élményszerzés egyetlen hátránya, hogy így nem elég jól olvashatók az árcédulák.

Mert az igazán szép spanyol sertéscombok – és hát melyek nem azok a festői Spanyolhonban – nem egyformák, és nem egyforma árúak. Külön erre a célra készített állványokon sorakoznak a hentes osztályon. A körmöt rajtahagyják az ottani böllérek, ezért aztán, mint kicsiny balettcipők merednek az égre. Az árcédulákat pedig a csillagok közé lehetne tűzni, olyan összegek szerepelnek rajtuk. A legolcsóbb cimbi-combi is húsz eurót kóstál. Nem az egész, csak egy kiló belőle. Ennek a bőrén látszanak a szőrtüszők, persze kiállná a reklámbeli selyemkendő próbát. A húsa is inkább emlékeztet arra, amit mi füstölt sonkának ismerünk. A cédulákon aztán tízesével emelkednek az összegek. Messziről jött ember sok mindent mondhat, de ne kételkedjenek. A legdrágább comb mellett ez áll: hatvan euró. Megismétlem: egy kiló. Ha mármost elképzelünk egy szép nagy sonkát, megszorozzuk a megszorzandókat beleszédülhetünk: a jelenlegi forintárfolyamokon akár százezer is kijöhet. Ennek a sonkának az áráért ma egy utazási iroda akciósan egy hetet ad repülőjeggyel, szállással. Ha legyűrjük gerjedelmeinket eme comb láttán, és egy egész ilyennek a megevésétől tartóztatjuk meg magunkat, az út már ingyenben van.

Maga a formás és illatos húsdarab ott sem a mindennapos kulináris élvezetek tárgya. Még az olcsóbbja se. A spanyol hentes egy teniszpályát betakarna egyetlen sonka szeleteivel. Boldog emlékezetű egyetemista koromban, anatómia órára behoztak egy vágószerkezetet, amelyet mikrotomnak hívtak. A vizsgálandó szövetmintát olyan vékony szeletre vágta, hogy a mikroszkópban a sejteket egyenként tanulmányoztuk. A mi spanyol hentesünk ezt a műveletet egy szimpla, ám félméteres késsel, szebb eredménnyel elvégezte. Ennek köszönhető, hogy a jégbehűtött sárgadinnyekockák éppúgy látszottak alatta, mintha csak valami színes fólia takarta volna. A furcsa együttes különben elmondhatatlanul finom. Csak hát ahhoz az a sonka kell. Ami különben szinte semmiben sem különbözött attól, amit gyerekkoromban apám karácsonykor felakasztott a padlásra és én húsvétig lopogattam. És mindenben más, mint amit az itthoni boltokban látni.

 

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Ésik Sándor tárcái

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre! 

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.07.05. 18:40

Ősz  Zoltán alkotása
19451481_1748098785206793_89524702_o.jpg
Pasztell.
2007.
"Fedezd fel!!" szól a félreérthetetlen ajánlat, a mindent elsöprő lehetőség, a fehér homokos tengerpart, a tengeri kagylók formái, csodái, vetekszenek a szállodák csillogásával, a szörfözés vízen, és szervezés magas fokon szárazon! Mindent kínálnak, mindent, csak menj, és pihenj, és fizess, bár az már diszkréten apró betűkkel és legalul. Persze mondom én, aki még alig látott a világból valamit, így csak a tükör foncsorán át látom magamat nyugtatva. Zoltánunkat is megérintette a visszautasíthatatlanság láza, Szkiátosz szigetéről hozott nekünk ajándékot, a legnemesebb szuvenírt. Akit Erdély ország nevelt, lelkét barátsággal szelídítették a hegycsúcsok, itt is a szépet az értékeset őrizte meg.Kicsi részlet az egészből, mégis nagyszerű üzenet, nincs harsogás, vetélkedés, a kép a természet szépségét adja, ahol közel lehetünk az istenekhez, ahol talán egyedül lehetünk velük, a mítosszal és a valósággal.Érintsen meg tehát bennünket a hegyek magassága, a víz mélysége, az égbolt felfoghatatlan távolsága egy parányi képen a Görög szigetekről.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.07.02. 08:25

Írta: Arany Piroska    

 

19198263_1732770943406244_1442391517_n_masolata.jpgJárja a szóbeszéd, hogy ez a mostani hosszú tél, meg a húsvéti hóvihar, meg hogy a méhek is fáznak, nem röpködnek a virágra, nem lesz itt termés egy szem se…

A gyümölcsfák részéről viszont semmi sopánkodás – amikor eljön az ideje, virágba borulnak, és lehet eső, lehet fagy, nahát, látod, a fákon máris ott piroslik a cseresznye.

– Gyerekek, itt a cseresznyeidő,sőt várjatok csak, a hét végén meglátjátok, lesz itt finom cseresznyés rétes is! Aztán eljöjjetek!

Igen ám, a mi fánkról reggelente a feketerigók viszik hírét, hogy itt szabad a gazda, lehet lakmározni. Jönnek is csőstől, de még egy csörgőcsőrű szarkapár is ott kapkodja a mi ropogós cseresznyénket. Addig-addig hessegetjük, zavarászuk őket, persze, teljesen hasztalan, hogy mire észbe kapunk, a mi szüretünket elvégzik a madarak. Szégyenbe ne maradjunk már a gyerekek előtt, sietve indulok a boltba, cseresznyét vásárolni. Ilka, a szomszédasszony összecsapja a kezét: – A boltból, gyümölcsöt? Lehet, hogy génkezelt, vagy tele van permetszerrel. Nem, nem! Cseresznyét csakis a megbízható termelőtől, aranyom, csakis a piacról. Pityutól veszem én is, mehetünk együtt.

Pityu? Neve után azt hittem, szép szál legény, aki maga mászik fel cseresznyéért a fára. Hát, ahogy elnézem, régen lehetett mászós kedvében. Amúgy nincs vele semmi baj, valóban megbízható termelőt formáz. Kifakult bézból sapka, őszülő halánték, agyonmosott overall. Cinkosan hunyorog Ilkára már messziről. Még azt a becsülettel kidolgozott markát is hívón lengeti felénk.

– Éppen jókor jöttek, drága naccsám, van még belőle egy kevés. Itt az én csudálatos germersdorfim. Szabad ám megkóstolni, ma hajnalba’ szedtem, saját kezemmel, friss, ropogós, édes. Tiszta vitamin. Mennyit mérhetek, drága aranyanyám?

Gyors számvetés – a rétesbe ennyi, kóstolgatni annyi –, a vásárt megkötjük. Nem olcsó, de megéri, ugye, magától a termelőtől. Elégedetten cipeljük, nekünk is jutott, idejében jöttünk.

A csarnok előtt áll a kamion, alig lehet mellette elaraszolni. Izmos fiatalember pakolja le az árut. A rekeszek tele vannak friss ropogós germersdorfival.

– Megjöttetek, Laci, na, mi újság Cegléden? – kérdezi tőle valaki, de ő másfelé kiabál:

– Józsi te!  Igyekezz már, most jött az sms, a Pityunak vigyél azonnal két ládával!

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Arany Piroska tárcái     

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

          

     

Szerző: Napkelet Népe  2017.06.28. 18:28

 

img_1627.jpg

Bilbao A városról az átlagember leggyakrabban az Atletico nevű futballklubjával kapcsolatban hall hírt. Spanyolország északkeleti csücske a baszkok földje. A Nervion folyó két partján elhelyezkedő település pedig a harcos múltú országrész fővárosa. A Guggenheim gyűjtemény számára emelt épület a folyó partján izgalomba hozta a világ építészközösségeit.

img_1520.jpgimg_1527.jpgFrank Gehry elképzeléseit hagyományos gondolkodással nem nagyon lehetett volna valóra váltani, mint ahogy a tervezés maga sem mehetett volna végbe számítógépes segítség nélkül. A végeredményt fényképezni sem egyszerű. Nem székesegyház, hogy lenyűgözzön homlokzatának kőcsipkézete, nem múzeum, hogy teremről teremre járjak benne. El kell mennem a közeli hídig, hogy egyszerre lássam az egészet.

Elkápráztat a titánium burkolat mély bordóba hajló csillogása. Olvastam valahol, hogy az egyébként drága, az űrtechnikában használatos anyagnak az építkezés idején, a kilencvenes években lezuhant az ára, mert az oroszok piacra dobták készleteiket. Igaz-e vagy nem, ezeknek a készleteknek nagy része magyar bauxitból származott.

A formánál maradva… Nem tudok elhessegetni egy hirtelen jött gondolatot: ha egy szem pattogatott kukoricát valahogy bevonnának titánnal, és megfelelő mértékben felnagyítanák, valami hasonlót látnánk. Az épület belsejében már meg se lepődök, alig található egyenes forma, egyetlen légtér a hatalmas objektum.

img_1548.jpg

Richard Serra óriási vaslemezekből hajlított, az Idő és Tér kérdésével foglalkozó műve egymaga egy kisebb pályaudvarnak megfelelő helyet foglal el. Egy másik szegletben Yoko Ono időszaki kiállítása fogadja a látogatót. Az az érzésem, hogy a kiállított tárgyak igyekeznek valahogy szervülni a nekik helyet adó házzal.

Bilbao városa kockáztatott, amikor befogadta a Gehry féle Guggenheim Múzeumot. Az akkor még vitatott formanyelv ma már a világ minden táján teret hódít. A baszkok múzeumának hírneve vetekszik a spanyolok Pradójával.

***esiksandor2cm_1.jpg

                                                                                                                       Ilyen szép a világ

 

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.06.27. 16:06

Bíró Ernő alkotása
19402708_1740086706008001_583147588_o.jpg
50x35  cm.
Lavírozott  tus.
2017.

 

Bíró Ernő képei a letisztult stílus, a megbízható precíz forma, a téma szerteágazó, és sok mindent magába foglaló érdekességek mozaikjai. Színeivel folytonosan és szerethetően hat, soha nem hivalkodó. Kis bokrok, fák,megbúvó patakok, házak, pincék jelzik figyelmes útját. A fülöpszállási pihenője is ezt példázza. Hányszor elmegyünk egy-egy bokor mellett beszélgetve, sétálva, figyelmetlenül, pedig az ágak művészi elrendezése, a táj szépsége, picike részleteivel a nagy egész tökéletességét adják. Az egyetlen színnel készült kép a mesterség csodája. A bravúros könnyedséggel kezelt technika mutatós, kedves képet eredményez. Akinek kedve van a vonalak táncához, kipróbálhatja ügyességét, nagyszerű szórakozás és egyben egy felfedezés is, hogy mire, mennyire vagyunk képesek egy fehér lappal, tollal vagy ceruzával.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.06.25. 07:13