00209.20.jpg
00209.29.jpgMég egyszer végigkérdeztem, hogyan is gondolja ezt a kirándulást, és továbbra is gyanakvás ült az arckifejezésemen. Egy oslói utazási irodában ültem, ahol az alkalmazott azt mondta: van ugyan kirándulóbusz egynapos programmal, de jobban járok, ha a tömegközlekedést veszem igénybe.


00209.16.jpg- Felül a hajnali bergeni gyorsra, félúton leszáll Sögnefjordnál, ott öt perc múlva indul egy vonat a közeli kikötőbe. Alig kell várni, és a hajó indul a fjord másik végébe. Ötven kilométer gyönyörű táj. A menetrendszerinti busz a másik kikötőből felvisz egy másik vasútállomásra, ahol éppen akkor jön visszafelé a bergeni gyors. Közben a busz vár félórát egy széles panorámájú kilátónál, mert megvár egy másik buszt. Jó, mondtam belenyugvóan. A társaság tagjai még mindig kételkedtek. Még akkor is, amikor a vonat reggel másodperc pontossággal megindult velünk. A vidék nagyjából olyan volt, mint amilyennek ígérkezett. A szerelvény azonban sok meglepetést tartogatott. Most csak egyet említek: egy komplett kocsi teljesen játszótérnek volt berendezve. Trambulinnal, csúszdával, éppen csak homokozó nem volt.
00209.09.jpgÉrkezés pontosan, indulás pontosan – verőfényes az idő, ragyognak a gleccserek. A szárnyvonalról kiderül, a világon itt lejt legjobban a sín.
Különben nem jutnánk tizenvalahány kilométeren belül a hóhatártól a tengerig. Lassít, csikorogva megáll. 01670002.JPGNa, most megy el a hajónk – sóhajtok. Két perces kedvesség: egy vízesésesnél piros ruhás tündér táncol. A hajó… Menjünk már. A hajóra ráérősen lépegetnek fel a helyiek. Időben szedjük fel a horgonyt. A fjord tündököl. Elvarázsolt zöld tanyák, szabadon száguldozó lovak, szédítő sziklaszirtek. Jó idő lesz, mindent látni fognak, visszhangoznak a fülembe az irodai alkalmazott szavai. Miért nem kérdeztem meg tőle a lottószámokat – pillantok fel a felhőbe vesző gleccserekre. A kikötői bakra szakszerűen csavarodik fel a vastag kötél, a busz mellénk kanyarodik. Na azért, mosolyodik el útitársam. A kilátó mellett visszanézek a fjordra, a málnabokrokról szemelgetek. A norvégok nem tartanak velem, én is abbahagyom. Odalenn megszorult a levegő és melegebb volt, itt karcosabb szellő jár. A gyorsvonat fagyos vihart tol maga előtt, az állomás szépmívű órájára rajtunk kívül senki rá se pillant.

***  esiksandor2cm.jpg

 Ilyen szép a világ

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.27. 18:36

Kecskés Mihály professzor

Kecskes Mihaly.jpg"Örök adósa maradok ennek a gyengén savanyú, laza, barna erdőtalajnak, ami énnekem a Nyírséget jelenti…" Azon sem kellene csodálkozni, ha kapásból elsorolná az egyszerű halandó által pusztán homoknak ismert, de ilyen szakszerűen körülírt talajtípusnak a jellemző szemcseméreteit, a benne lakozó Pseudomonas és Azotobacter baktériumok fontosabb törzseit. Kecskés Mihály mikrobiológustól, Vasmegyer szülöttétől, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem tanszékvezető tanárától ez egyáltalán nem volna meglepő. Aki a mikrovilág titkaiból védte meg az akadémián doktori értekezését, az már gyógyíthatatlanul ezen a szemüvegen keresztül szemléli a világot.

Az említett "adósság" részleteiről itthon, a Nyírségben beszélgettünk a professzorral, mert bármennyire is törleszthetetlennek érzi teljes mennyiségét, mégis minél több szemcséjét szeretné itthon hagyni. A műszaki egyesületek székházában tartott előadást megyénk erdészeinek a talajbiotechnikáról, amely kedvenc kutatási témája. Az egyébként is izgalmas „tanórát" diapozitívekkel színesítette, amelyeket a világ szinte minden táján járva magával hozott. A csendes kis zugban, ahová a sűrű embertömeg elöl elbújunk, égzengésként .rivall a hangja, még az előbbi előadói ritmus van a szavaiban, mozdulataiban. Nem tud elszakadni tudományos területétől sem.

- A talajbiotechnikában hatalmas feltáratlan tartalékok vannak, higgye el nekem! - vág bele azonnal a közepébe és szélesen gesztikulál. - A környezetvédők nagyon hamar felfedezték, hogy mekkora károkat okozhatunk kenyerünk bölcsőjének. A talaj nagyon érzékeny közeg és a legkisebb beavatkozás is hatalmas változásokat okoz benne. Néha visszafordíthatatlant, jóvátehetetlent. Erre az ipari országokban sajnos egyre inkább szaporodnak a példák, de nálunk is akad már belőlük. Az érzékenység azonban mást is jelent. A növény és lakóközege szoros kölcsönhatásban van egymással, különösen a táplálkozás szempontjából. Erre irányulnak az én kutatásaim. Vagyis: a talajélet befolyásolásával kedvezőbb feltételeket teremteni kultúrnövényeinknek, és ezen keresztül elérni magasabb terméseket. Szavaimat tartsák különösen tanulságosnak azok, akik a rnikrobiológiát ma is önszórakoztató, haszontalan alapkutatásnak tekintik. A mi tudományunk igenis hatalmas termelőerő lesz. Eddig csak a pillangós takarmányok gyűjtötték a levegő nitrogéntartalmát, megtakarítva a műtrágyát, de a mikrobiológia sikere lesz, amikor majd a búza is azt teszi. Vagy a „megoperált" génszerkezetű egysejtűek ritka fémeket, akár aranyat oldanak ki eddig értéktelennek tartott meddő kőzetekből, megint más parányok inzulint termelnek nekünk, embereknek… , de minek soroljam a távlatokat? Ma már közöttünk élnek ezek az eredmények. Egy biztos: ha ez a század a fizikáé, akkor a következő a biológiáé lesz!

Még ennél a századnál maradva: Kecskés professzor két kerek évtizedet töltött belőle Sopronban, az Erdészeti Egyetemen. Mielőtt megkezdte volna ottani működését, volt egy „rövid" kis vargabetű életében. 1964-ben megnyert egy pályázatot és az ausztráliai Sydneyben dolgozhatott ösztöndíjasként. A világ minden tájáról pályázták ezt a helyet és bármilyen tudományágból várták a jelentkezőket. Az egyetlen ösztöndíjas státus a földinké lett. Egy év múltán visszatért ugyan hazájába és az erdészeti tudomány fellegvárában tovább folytatta, amit korábban elkezdett, de nem zárta be maga mögött az ajtót. A következő években még tizenhat országot keresett fel, ahol kongresszusokon és más szakmai jellegű tanácskozásokon vett részt. Cikkei pedig sorra jelentek meg a világ legrangosabb természettudományos folyóirataiban.

- Higgye el fiatalember, a nyelvtudás hiánya a mi rákfenénk! Hiába vannak nagyon képzett tudósaink és szenzációs eredményeink, a sötétben matatunk, ha egy sort sem értünk meg abból, ami egy tudományos közleményben áll, mihelyst nem magyarul van. Vagy nem tudunk felállni egy idegen országban megrendezett tanácskozáson, hogy kifejtsük véleményünket. Az lenne a minimum, hogy az első vonalbéli tudósgárda tagjait akármikor meghívhassák vendégprofesszornak olyan egyetemekre, ahol világnyelveken ért a hallgatóság.

A Minisztertanács 1984. július elsején kelt rendelete Kecskés Mihályt a Gödöllői Agrártudományi Egyetem tanszékvezető tanárának nevezte ki. Korábban sem voltak előtte ismeretlenek más felsőfokú tanintézetek, de ezt az eseményt áttörésként értékeli a tudományág közvéleménye.

- Nem volt eddig egyetem az országban, ahol önálló tanszéke lett volna ennek a stúdiumnak. Valamelyik társtudománnyal élt társbérletben, ennek az állapotnak valamennyi hátrányával. Azt is mondhatnám, hogy annak az állapotnak a fenntartása a tudományosság mai szédületes fejlődése mellett egyszerűen lehetetlen volt már. A késésnek sajnos már pregnáns jelei kezdtek mutatkozni. A legtöbb tudományágban egy-egy jeles tudós, tudományszervező egyéniség köré iskola alakult. Aki abban a körben szerzett diplomát, az büszkén vallja az illető tanítványának magát. A mester pedig a maga sikerének tudja tanítványa sikerét, még akkor is, ha az többre vitte nála. Ez a kor a mikrobiológiában - sajnos - mind ez ideig váratott magára. Én felvállalom ezt a feladatot. Gödöllőn sem mulasztottam el programom egyik legfontosabb részeként felemlíteni, mielőtt a katedrát elfoglaltam volna. Mikrobiológiai szemléletet akarok a végzős mérnökökbe plántálni, hogy korunk tudományos-technikai forradalmában megállják a helyüket. Nagyon erős lesz oktatásunkban a molekuláris genetika, a már említett biotechnológia, az ökológián belül a környezetvédelem, és természetesen a biokémia. Ez az ország már ma is a mezőgazdaság élvonalában van világviszonylatban, és mindenki tudja, hogy itt megállni senki sem akar. A továbblépésben a mi tudományunk még nagyon sok lehetőséggel kecsegtet.

A nagyra törő tervek tulajdonosa nagyon energikus ember. Legényes lendülete mögött azonban ott van, és minduntalan előtűnik a betonszilárd háttér. Jellemző történet következik.

- A nyíregyházi Kossuth gimnáziumban, ahol végeztem, a közelmúltban ünnepeltük a 175 éves jubileumot. A baráti kört egy ideje már komputeren tartom nyilván, és higgye el, nem rongyrázásból, mert 25 kandidátus, három akadémiai doktor, és egy akadémikus fémjelezte az itt végzett emberfők kiműveltségének színvonalát, amikor legutóbb összegyűltünk. A hazai tudományos életben is kimagaslónak számított ez az esemény, sőt megkockáztatom, hogy az Akadémián sem mindennapos a szellemi kapacitás ilyen fokú koncentrációja. Hozzáteszem, hogy a már említett adósságom újabb törlesztésének tekintem e körnek a szervezését, istápolását.

Hogyan is halmozódott ez az adósság, amire Kecskés Mihály minduntalan visszakanyarodik? Az apa, a vasmegyeri jegyző korán, már 1948-ban eltávozott az élők sarából. Az indíttatás, a világra irányuló bimbózó érdeklődés az ő adománya, amit visszaadni már sohasem tud a megajándékozott. Egyetlen támasza özvegy édesanyja maradt, és nincs az a komputer, amelyik a végére járna, miként lehetett 268 forint nyugdíjból legényfiát úgy egyetemre járatni, hogy még jó cipőre is jusson. A Kossuth gimnázium tehetség-kibontakoztató erejéről már esett szó, a tájban maradt gyökereket pedig le nem tudja tagadni senki. A tanszék élére ismét Ausztráliából, Melbourne-ből érkezett vissza a professzor, ahol egy évig megint vendégelőadó volt. Hazajár a távoli földrészre, hiszen feleséget is onnan hozott.

- Ő, és anyám a "back-ground" - mondja szándékosan angolul a hátországot a szép szőke asszony felé fordulva, aki körünkben ül. - Nélkülük sem tudományos, sem tudományszervezői, sem közéleti tevékenységem nem bontakozhatott volna ki. Így nem éreztem magam idegenben Ausztráliában, és amíg ott voltam, nem volt távol a Nyírség. Oda is jött a levél Vasmegyerről Fazekas Menyus barátomtól, gyakran eszembe jutottak a Tolnai fiúk, Szunyoghék, és otthon nagyon jó volt ismét meghallani, miként surrog a cipő alatt ez a gyengén savanyú, laza, barna erdőtalaj. Elhozom a három nagyfiamat, kiviszem őket a Kápolna-tanyai iskolához, hadd lássák, hol töltöttem én a gyermekkoromat, nézzék meg a szülőföldemet, igyák magukba ők is a természettel való közvetlen kapcsolatot. Mert mondanom sem kell, hogy mindegyikükből mikrobiológus lesz. Ha öt lenne, akkor mind az ötből. Ha itt járnak, csak akkor érthetik meg, miért van bennem a szülőföld utáni kitörölhetetlen vágyódás, a kötöttség, az egész életre szóló ragaszkodás.

Ésik Sándor

(1984) 

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.26. 19:11

Címkék: ü:Kecskés Mihály

Balogh Géza horgásznovellái

574CSC_00431-med.JPGLangyos, koraőszi nap volt, a park vadgesztenyéi másodszor virágoztak, mikor megcsörrent szobámban a telefon. Filesdi volt, a szatmári cimborám.

– Jössz...!? – kiabálta valahonnét messziről. – A révházban vagyunk, Apáti alatt.

A telefon sercegett, kattogott, búgott, már csak annyit tudtam kivenni, ha megyek, vigyek horgot, paplant, meg persze „némi forintokat... Aztán végleg elhallgatott.

Délelőtt volt, meleg, bársonyos szeptember, s ahogy a kint játszó galambokat néztem, mind inkább fészkelődni kezdett bennem az ördög. Minek várnám én meg a holnapot...? Alig másfél órányi autóút ide a „ré”-ház, kettőre még akkor is ott vagyok, ha közben hazaugrom a botokért, a forintokért.

A nap még éppen csak átbukott a delelőn, mikor Naménynál lekanyarodtam a Szamosra, az olcsvai kompnak. Innen már csak pár kilométer a tiszai révház. Ha szerencsém van, a komp itt lesz az innenső parton, negyedóra múlva már a Tiszában áztathatom a lábam.

Hogy le ne guruljon, fent, a meredek parton hagyom az autót, s lesétálok a vízhez. A Szamos meglepően tiszta, fényes, a nagy, fenti kanyarban néhány horgász is üldögél, ám a komp a túloldalt.

A révész meg sehol.

Nem baj, ráérek, leülök hát egy kőre, s nézem a folyót, az apró küszök játékát. Később rágyújtok, majd teszek egy rövid sétát. Felballagok az autóhoz, ellenőrzöm a horgokat, a tartalék orsókat... De lent a víznél még mindig senki.

– Hó...hahó! – vesztem el a türelmem.

A horgászok valamit mutogatnak ugyan, de semmit sem értek a mozdulataikból. Már azon vagyok éppen, hogy megyek körbe, a kisari hídnak, mikor a túlparton megjelenik lélekszakadva egy ember. Biciklijét ledobja, s tekeri veszettül a komp csörlőjét.

– Jaj, megvárakoztattam...?! – kiáltja már messziről. – Ne haragudjon, de most szóltak, hogy szeget nyelt a borjúm. Az állatorvosért szaladgáltam...

– Megmarad...? – kérdem megenyhülten.

– Ó, semmi jóval nem bíztat! – legyint keserűen. – Az öcsém most nézi, de azt mondtam neki, ha nem javul, üsse fűbe szegényt. Így legalább ki tudnánk mérni.

Már bent járunk a Szamos közepén, lassan, komótosan úszik a komp, mikor a botokra esik a révész tekintete.

– Csak nem a Túrra készül? – mosolyodik el halványan.

– A Tiszára. A Túrra ráérek novemberben is.

– Hát..., nem tudom – néz rám óvatosan. – A Tiszát nem lehet kiszámítani..., de én a Túron a múltkor is gyönyörű telényeket, cigányhalakat fogtam. S ahogy hallom, a csuka is mozgolódik.

– Á..., nem jár az még. Én meg nem állok neki cigányhalazni, mikor ott a számban a Tisza.

– Hát maga tudja – mondja, s kiugrik a partra, hogy feltekerje a láncot egy vén nyárfára.

Nyújtom neki a százast, hogy áthozott az innenső partra, ám tiltakozva emeli fel a kezét.

– Így is majd egy órát várt rám.

– Tegye csak el, vissza is itt akarok jönni.

– Na nem bánom... – mondja vonakodva. – De ha nem fog semmit, estére elvárom. Félreteszek magának egy kis gyenge borjúhúst.

– Nem lesz arra szükség! – vigasztalom. – Fogok én halat, a jószág pedig megmarad.

Hálásan mosolyog, s mielőtt indulnék, még útbaigazít. Ha elhagyom a falut, rögtön forduljak balra, onnan már el sem lehet téveszteni a réházat.

A révet persze ismerem már, háromszor is horgásztam rajta, de mindig körbe, a kisari hídnak jöttem. Innen, Apáti felől még sosem.

Egy nagy, szikkadt legelőn a marhacsapást követem hát. Vén hagyásfák mutatják az utat, s egyszer csak összeszűkül a járás. Mintha csak a semmiből lépne elő, feltűnik egy csúnya, kopott vashíd, s mire észbe kapok, már át is léptem a Túron. Ez persze a régi ága, amihez soha nem nyúlt még emberi kéz.

Vad, sással, gyékénnyel benőtt partok, s kristálytiszta víz a sodrásban hajladozó hínárszálak között. A tisztásokon meg-megcsillanó halak, s mindjárt a híd lábánál egy tízéves forma gyermek.

Előtte szobányi területen szabad víztükör, s benne két, jól megtermett dugó. Úszó gyanánt szolgálnak, ám a csendes tükörben állnak, mintha odaszegezték volna őket.

– Van valami? – kiáltok le a hídról.

– Akad – pislant fel, majd újból a borosdugókra mered.

– Megnézhetem...?

Erre már nem is mond semmit, csak lenyúl, s felemel egy zsákot. Gyönyörű, kéttenyérnyi halakkal van tömve, szikrázik a fényben a rengeteg jószág.

– Mi az, ponty vagy telény...?

– Ugyan...! – löki vissza a halakat. – Kárász, meg cigányhal.

Ha nem várnának Filesdiék, tán le is mennék szemrevételezni őket. A nap ugyan még javában legénykedik, az árnyékok is éppen csak hogy kezdenek nőni, ám mire megtalálom, s üdvözlöm őket...

Kár volt azonban a nagy sietségért. A révház kihalt, mintha embert az idén nem is látott volna. Igaz, a komp itt már rég nem jár, elevezett az utolsó révész is, oda, ahol mindannyiónkat várnak. Amolyan nyári szállás most az öreg, viharvert épület, ahol megszállott tiszai horgászok gyülekeznek néhanapján, hogy megvallassák a folyót. Az év nagy részben egyedül áll, s szép csendesen eszi az idő, rágják a szelek, a nyúlós, novemberi ködök.

A portán régi, mohos kút, elhagyott ól, istálló, göcsörtös szilva-, meg körtefák, és mozdulatlanul, szeptemberi csönd.

Szótlanul, merengve kószálok az öreg, elvadult kertben, aztán learaszolok a vízhez. A régi lejáró megmaradt még, ha félig-meddig fel is töltötték már a tavaszi áradások. Tölgyek, kőrisek hajolnak rá, pókok fonják át az utat, de a Tiszát ők sem rejthetik.

A túloldalt nagy, széles porond, itt viszont kemény, meredek part, mindjárt alattunk meg durva kövezés. A Tisza szép őszi, kék vízzel folyik, a túlsó porondon egy-egy apró balin szalad a partnak. Amúgy csend, egy-egy lehulló levél, s apró habok a vízen...

Nagy loccsanásra riadok. Valami vén domolykó vághatott a sütkérező küszök közé, aztán elhalkul újból minden. Tanácstalanul veszem elő a könnyű pergető botot, nehéz, tört fényű körfogót kötök rá. Dobok párat, de nemsokára már megint a kocsi mellett állok. Diót tallózok az avarban, s fél szemmel a révház rozsdás lakatját nézem. Fölöslegesen persze. Ha ki is tudnám nyitni a kaput, mit érnénk vele? Fent az ajtóval úgysem boldogulnék Filesdiék nélkül. Újabb botokat veszek hát elé, a két, nehéz fenekezőt, meg a vékony keszegezőt. Zsebrevágok egy doboz gilisztát, s leballagok ismét a vízhez.

A lejárótól balra egy csökött kőgát, előtte lomha forgó. Az egyik fenekezőre gilisztát tűzök, a hosszú bottal meg nekiállok keszegezni. Pár marék darát szórok a vízbe, s lesem az aprócska úszót. Ujjnyi küszök, féltenyérnyi keszegek jönnek. A dévéreket visszaszórom a vízbe, a küszöket meg a vödörbe. Jó lesz majd este süllőre, miegyébre.

A vödör lassan már tele, a fenekezőre nem is figyelek nagyon. Újabb keszeget akasztok, mikor megmoccan a nagy, nehéz bot spicce. Valami megmagyarázhatatlan öröm szalad szét a tagjaimban, s nyúlok, hogy megbirkózzam a nagy, titokzatos hallal – és kicsévélek egy dühös, arasznyi durbincsot. A horgot úgy lenyelte, hogy bele kell vágni. Szerelni semmi kedvem, de ha lenne, tán akkor se kötnék újat. Minek...? Hogy újabb durbincsot fogjak?

A küszökkel viszont legalább elszórakozik az ember. A fiúk jöttéig fogok még párat, aztán nekiállunk a komolyabb halaknak...

Ám Filesdiék az Istennek sem akarnak jönni.

A nap lassan már átbukik a Tiszán, alig észrevehetően feketedik a túlpart. Látszólag még minden a nagy, délutáni fényben ragyog, de nőnek, híznak az árnyak, s a nadálytő összezárni készül a szirmát. Egy-egy denevér is elsuhan a folyó fölött, nesztelenül siklanak a túlparti fák előtt. Nyugodt, békés éjszakára készülődik az ártér, s ekkor..., a fenti kanyar mögött felzúg egy csónakmotor. A nagy homokzátonytól még nem látni őket, de a motor hangjából ítélve őrült sebesen jönnek.

Aztán váratlanul felvisít a motor, majd nyomban elhallgat.

Hosszú percekig csend, csak néhány apró hullám jelzi a fenti vendégeket, majd néhány elmosódott szitokféle... S megint csönd úszik a Tisza fölött.

Most már erősen sötétedik. Mintha öregedő tintával öntötték volna le a fákat, a bokrokat, mind kékebb, vastagabb lepel borul rájuk. Lassan már csak az ég, meg a folyó világít, mikor az iménti káromkodás irányából feltűnik a vízen egy aprócska, sötét pont…. S egyre inkább egy csónak határozott formáját ölti. Két alak áll benne, veszett tempóban eveznek. Mintha már láttam volna őket… A hátul álló különösen ismerősnek tűnik, s már hallom is a hangját.

– Húzzunk bele! Már csak néhány csapás. Siessünk, mert amilyen idegbajos, még itt hagy minket.

Az „idegbajos” persze én vagyok, a bolondul lapátoló meg Filesdi.

Már itt vannak mindjárt a lábam előtt, mikor észrevesz.

– Hallottad?! – kiált a partra, hogy meglát.

– Mit?

– A motor hangját.

– Hallottam.

Egészen elfehéredik a válaszon.

– Mégsem jöttél segíteni..., igaz!? Felőled fel is fordulhattunk volna.

– Csak nem felborultatok? – nézek rá mind erősebb bűntudattal, hisz' mégiscsak piszkos dolog lett volna, ha az ember legjobb barátai a füle hallatára vesznek a Tiszába.

– Annyira szerencsétlenek azért nem vagyunk! – morogja csendesebben, miközben partra kormányozza a hajót.

Csak most látom, hogy a csónak félig tele vízzel, Filesdi is csöpög, mintha ruhástul fürdött volna.

– Rámentünk valami piszkos, víz alatti fára, nézd meg, mekkora lyukat vágott a csónak alján! – kászálódik a partra Pista, a pesti mérnök-cimboránk. Falubelije Filesdinek, s ha meghallja az üzenetet, tán még nálam is könnyebben elveszti a fejét... Most azonban meglepően szótlan, némán pakolássza a rengeteg holmit a csónakból a partra.

Látom, valami nincs köztük rendben, ám megszólalni csak fent, a házban merek, miután elrendezkedtünk.

– Hogy nem vettétek észre?

– Beszélsz bolondokat... te belelátsz a vízbe?! – csattan fel Filesdi, s titkon int, hogy menjünk a konyhába.

– Az bántja, hogy nem hallgatott rám. Mondtam neki, kerüljünk inkább, de a mély vízen menjünk. Ám ő minél hamarabb a réháznál akart lenni...

Pista kint ül a tornácon, s lógatja a fejét. Előtte egy üveg furmint, de annyi kedve sincs, hogy a poharába töltsön. Mi könyörülünk meg rajta. Ám csak rágja, forgatja a bort, majd kisvártatva rám néz.

– Fogtál valamint?

– Ugyan. Egy vedér küszt. Meg egy durbincsot.

– Élnek még? – elevenedik meg a küszök hallatán.

– Mikor jöttetek, még éltek. Kint vannak a Tisza partján.

Szó nélkül állt fel, s vette kézbe a falnak támasztott botjait.

Jócskán az éjszakában járhatott már az idő, mikor Filesdi rám nézett.

–Nem nézzük meg a hajóst?

Az udvaron még volt is némi fény, ám ahogy elhagytuk a kaput, feneketlen sötétségbe léptünk. Se hold, se csillag, mindent eltakart a sűrű erdő. Ha nem pisszeg már messziről, tán Pistát is a vízbe döntjük. Valami kőfélén ült, s halványfényű zseblámpával pásztázta a vizet, azzal mutatta nekünk is az utat.

Botokat, zsinórokat, horgokat kezdtünk keresgélni a csónak alján, mikor hátrafordultam.

– Hol a hal?

– Itt – nyúlt le a vízbe, s mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, kihúzott a kötélen egy..., egy gyönyörű márnát. De akkorát, hogy elakadt a lélegzetünk. Volt benne vagy három kiló.

– Te hoztál magaddal kérészt?! – néztem rá megrökönyödve.

–Mit gondoltál? Miért vacakoltuk mi el az egész délutánt!?

– Maradt még pár szem?

– Hogyne maradt volna, – s már nyújtotta is a sok, hemzsegő álcát.

Feljebb, de még látótávolságon belül ültem le a parton. Bedobtam a két botot, s eszembe jutott, van nékem egy lámpám. Felkattintottam, s nekidűltem egy fának. Apró, lágy hullámok futkároztak a Tisza hátán, egy-egy alkonyatkor látott dévér is megjelent a fényben, de hal nem mutatkozott. Később felnéztem a két horgot, de úgy ficánkolt rajtuk a kérész, mintha csak most tűztem volna fel őket. Ám valami sehogy sem tetszett. Az egyik tű tele volt nyálkás, megvakult falevéllel. Ott lent mély, lassú forgó lehet, ahová a sodrás lerak mindenféle szennyet. Hiába is keresem ott a halat, ha tele van lommal, bomló törmelékkel. Épeszű hal elkerüli azt a zavaros, iszapos feneket...

S persze az épeszű horgász is. De nem éjszaka, az imbolygó, csúszós köveken!

Bedobtam hát újból, vissza a súlyos ólmot, halványabbra állítottam a lámpám fényét. Minek gyengítse az akkumulátort..., úgysem lesz ma itt már semmi!

A fenti bokrok alól száraz avart kotortam a nadrágom alá, államat a térdemre tettem, s hallgattam a nagy, éjszakai csendet. Hátam mögött valami apró egér, vagy cickány zörgött. Egészen gyanútlan volt, mind közelebb jött hozzám, aztán hirtelen apró szél támadt, összekoccantak a bokrok, az egér meg mintha ott sem lett volna... A túloldalt, fent a magas fák koronái között megreccsent egy ág, suhogni kezdett egy szárny, ijedt madarak rebbentek fel az égnek. Halk, csendes szellő neszezett az ártér elvadult gyümölcsfái között, s valahonnét a vénülő kukoricatáblák súlyos illata úszott felénk.

Puha, álomba ringató volt az éj, de alvásról szó sem lehetett. Hiszen Filesdiék itt vannak pár lépésre, még csak az hiányozna, hogy álmomban belebukjak a vízbe. Évekig hallgathatnám, hogy „képzeljétek, elaludt a bot mellett, úgy kellett kihalászni a Tiszából!”

Tartottam hát magam, már amennyire az erőmből tellett. Az pedig egyre fogyott. Órát nem hoztam, a csillagokra hagyatkoztam tehát. Percenként néztem fel, merre áll a Göncöl-szekér rúdja, s mikor az éjfél felé fordult, kiszedtem a két botot. A megmaradt kérészekről leöntöttem a vizet, s elindultam fel a partra.

Még a lámpát is eloltottam, Filesdiék nehogy meglássanak. De elég volt néhány összekoccanó kő, hogy elém kiáltsanak:

– Megmutatod a zsákmányt?

– Nem! – morogtam, s felkattintottam a lámpát, hogy lássam, miképp tudom kikerülni őket.

– Na, akkor te is sokat fogtál! – kacagtak, de nem törődtem én már akkor velük, alig vártam, hogy bebújjak az ágyba.

Majd holnap. Megmutatom én nektek, hogyan kell halat fogni! Átmegyek a Túrra, a szátokat tátjátok majd a sok compó láttán.

Nehéz, súlyos álmom volt. Mord, fekete viharban jártam, zengett-csattogott, villámok hasogatták az eget..., s mikor a szempillám feltápászkodott nagy nehezen, Filesdit láttam fölém hajolni.

– Te...!? Bújj el, mert agyonázol – motyogtam, de ő csak vigyorgott, s rázta, kegyetlenül rázta a vállam.

– Ébredj már, mutatok valamit – hajtogatta. – Pista küldött, hogy nézd meg a halat...

– Miféle halat? Hagyjál már békén!

Békén hagyott. Sértődötten állt fel az ágyról, s rám csapta az ajtót. Magával vitte az álmomat is persze. Nyűgösen, bosszúsan botorkáltam ki a tornácra, kis híján ráléptem Pistára. Lent ült a lépcső alsó fokán, s nézte a két halat. Az esti márnát, meg az éjjeli, vagy én nem is tudom mikor fogott félembernyi harcsát.

– Te..., ez megvan tíz kiló is talán – szólaltam meg később.

– Hát annyi nincs – szerénykedett –, azért a nyolcat megüti.

– Gyönyörű – mondtam –, gyönyörű. Mindig is irigyeltem a kitartásodat.

– Hát azt hiszed én fogtam!? – nézett rám nekikeseredve. – Filesdi, a halászbarátod! Én már untam, hanyatt dűltem kicsit. Tán el is pilledtem néhány pillanatra..., már csak azt hallottam, hogy a kövek előtt lobácsol egy hatalmas valami. A fene sem gondolta, hogy harcsa! S hogy pont Filesdit választja!

Hullámokban tört rám a sárga irigység, meg tudtam volna ölni, mikor Filesdi kaján képére néztem. Ám ekkor Pista felállt, s bánatosan kihozott egy üveg pezsgőt. Mint egy rossz filmben –, bujkált bennem az ördög, pezsgővel illik köszönteni a győztest.

–Viktória! – emeltem gúnyosan poharamat Filesdire…, s én magam is megrémültem, hogy’ szorulhat belém ennyi gonoszság. Hiszen hányszor jól laktam nála, hány éjszakát töltöttünk együtt a sötét vizek partján...?!

Ám Filesdi fel sem vette gúnyolódásomat.

– Mondtam én mindig, ágyban ritkán fog halat az ember! – s kacagott, kacagott, de a szemét azért le nem vette volna a halról.

Gyönyörű, bársonyos reggelre ébredtünk, nyoma sem volt bennem az éjjeli irigységnek. Könnyű lélekkel araszoltam le a Tiszához, s még azon sem háborogtam nagyon, hogy jó órányi próbálkozás után üres kézzel kellett felballagnom a házhoz. Bent még szuszogott a két éjszakai hős, én meg vállamra akasztottam a bottartó zsákot, s irány a Túr.

A hídnak indultam. A csordás-inas persze már ott ült a tegnapi helyén, és semmi jelét sem mutatta, hogy átadja azt a messziről jött vándornak. Balra fordultam hát, a folyással szembe. Vagy húszlépésnyire álltam meg a hídtól. A sásszigetek között kerestem egy szűk csapást, s bedobtam a horgot. Csontkukacot, apró gilisztafarkot húztam rá, csendesen úsztattam.

Sokáig semmi sem történt. A kristálytiszta vízben egy-egy apró küsz ráncigálta csupán a horgot. Ám hirtelen megvillant egy fényes, ezüstös test, s partra csévéltem az első, tenyérnyi dévért.

No, megindult, nyugtáztam örömmel, s újabb daragombócot hajítottam a vízbe. Kisvártatva az előbbinél is nagyobb dévér jött, aztán még egy, majd egy kövér bodorka.

Ti csak horkoljatok ott fenn nyugodtan, néztem a révház felé, majd a szépen gyarapodó szákra. Ha nem is lesz olyan bolond szerencsém, mint nektek az éjjel, azért én sem megyek haza üres kézzel.

A nap már jól fent járt az égen, erősen sütötte a hátam, s kezdtek ritkulni a kapások. A nap lehet az oka, teljesen átvilágítja a vizet, tűnődtem, mikor megrebbent az úszó, aztán el is tűnt nyomban.

Hát ez mi...? – pislogtam értetlenül, s megemeltem a bot csúcsát hányaveti módon. Csak akkor rémültem meg igazán, mikor megláttam a horgon a gyönyörű, félkaromnyi compót. Tett egy gyors fordulót..., s szó nélkül elment. Mintha sose lett volna szájában a horog.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kiáltottam utána semmit. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy ezzel be is fellegzett a horgászatnak..., attól kezdve a halak ki nem mozdultak volna a sásból, a gyékényből.

Kis idő múltán össze is pakoltam. Már a csukázó bothoz nyúltam éppen, mikor a hídon felkiáltott valaki.

– Nyakon váglak, ha elmegy!

A korlátnak dűlve sovány, kajla hátú ember egrecíroztatta a csordásinast, aki szétterpesztett lábbal állt az iszapban, s ropogott kezében a mogyorórúd.

A szákomért kapkodtam, hogy segítsek neki, de a fiú nem várt ilyen kényes szerszámra. Derékig hajolt a vízbe, s kirepített a partra egy szép, sárga pontyot.

– Na, meglesz a pájinkája! – nézett fel a hídra.

– Aztán anyádnak egy szót se...! – csúsztatta a kajla egy zsákba a majd' két kilós halat, s elindult sebesen a falunak.

A gyerek mintha nem is hallotta volna. Visszahajította felférgelt horgát a Túrba, s ült mozdulatlanul.

– Minek adtad oda neki ingyen? – araszoltam le mellé.

– Majd fogok másikat. Úgysem hagyott volna békét – morogta a gyerek.

– Ilyet...? Ebben az iszapban?

Csak legyintett, majd lehajolt, s kihúzta a szákját.

Az a szakadozott háló tele volt hallal! Compókkal, kárászokkal, s két kisebb, ám így is igazán szép ponttyal.

Ám a nagy, amit elvitt az a kajla ember!

– Én azért nem adtam volna oda! – mondtam később.

– Hát persze..., nem a maga apja! – nézett rám a gyerek, és attól kezdve befejezte a diskurálást.

Igaz, nem is erőltettem nagyon. Mert mit kérdeztem volna tőle? Azt, hogy mennyiért vette a mogyorórúdját...? Vagy azt, hogy merre szedte a gilisztáját? Ott, ahol én, a régi tsz-telep trágyacsomójában. A mogyorórudakhoz pedig még ennyi ész sem szükségeltetik, tele van velük a Tisza ártere.

Savanyú képpel álltam fel mellőle. Az előbb még oly csodásnak hitt zsákmányomat fitymálva emeltem ki a vízből, s ha nem kellett volna félnem, hogy megbüdösödnek ebben a nagy melegben, tán’ be se viszem a révház udvarára. Minek kacagjon rajtam Pista, meg Filesdi?

Mire felértem a házhoz, a hátamon már ömlött a víz, a szák körül meg vastag döglegyek döngtek. A portán hál' Istennek nem volt senki, üres volt a ház is. Egy nagy diófa alatt letelepedtem hát a csaphoz, s fél óra múltán már be is sóztam a halakat. Nem voltak sokan, tán két kiló, ha lehetett bennük, de akkorra elhamvadt már bennem a békétlenség, és hevertem a fűben, néztem a koraősz halvány, áttetsző árnyékait.

Később felbontottam egy üveg sört, aprókat kortyolva ittam, majd szétnéztem, hogy merre a kenyér, a szalonna. Sovány ebéd, de ha más nincs…!

A szalonnát meg is találtam nyomban, de a kenyér szőrén-szálán eltűnt. Már vagy ötször pakoltam ki az elemózsiás szatyort, mikor lassan tudatosodni kezdett bennem, hogy ott az asztalon egy kendővel letakart, púpos tál. Hát persze, hogy abban a kenyér, emeltem fel a terítőt..., s nyomban dörömbölni kezdett a szívem.

Mert abban olyan gyönyörű, mogyoróbarnára pirított harcsaszeletek virítottak, hogy a halottakat is felébresztették volna talán.

Persze, ha éhesek... Én mindenesetre az voltam, de nagyon.

Nincs azonban olyan éhség, mely meg ne szakadna egyszer. Hamar elteltem én is a harcsaszeletekkel. Bóklásztam, ténferegtem a portán, s egy idő után azon kaptam magam, hogy unatkozom. Hogy lassan hiányzik a két lókötő.

Hol lehetnek, mi az ördögöt csinálhatnak? Legalább egy cédulát hagytak volna, zsörtölődtem a révház hátsó teraszán, mikor arra lettem figyelmes, hogy a szemközti porondon veszettül rabol a balin.

Na, ti csak tekeregjetek, most majd visszaadom a kölcsönt! – loholtam le a vízhez, és súlyos tömör szivarólmot kapcsoltam a karabinerre. Az első dobás majdnem a túlparti fák koronáján landolt, ám a következők már a legjobb helyekre mentek. Ennek ellenére semmi.

Az ötödik, vagy hatodik kísérlet után jutott eszembe csupán, hogy műlégy is kéne. Az persze nincs. De ha nincs légy, megteszi a tejes-zacskó is. Letépek hát egy partra sodort tasakból egy körömnyi darabkát, bicskával becsipkézem, s feltűzöm egy apró hármashorogra, majd kapkodva az ólom fölé kötöm. Nem valami sportszerű szerelék, de majd meglátjuk.

Már az első próbán ráakadt valami. Egy szép, másfél kilós balin. Aztán egy fél, majd egy kis híján kilós telény.

Atyaisten, mi lesz itt! – horgadozott bennem a remény, pedig tudhattam volna, ha a domolykó jön, ott már nemigen lesz balin. Nem is lett egy se. A vad, sunyi telények elverték maguk mellől mindet, pedig nem is voltak igazán éhesek. Legalább is az én ólmomra, műlegyemre.

A gyors siker, a három hal persze hosszú időre elvakítja az embert. Másfél órányi hiábavaló pergetés viszont ki is ábrándítja. Egyre fogyó kedvvel dobálgattam hát, s mind gyakrabban tekergettem a fejem, hátha találok valami szórakoztatóbb időtöltést.

S ha az ember fülel, meghall sok mindent. Például azt a nagy kurjongatást, ami a fenti porond felől jött, melynek alján horgásztam az éjjel. Látni nem láttam semmit, egy öreg, vízre dűlt ficfa takarta a vigadókat. De a hangjuk betöltötte a folyó mindkét partját.

Én bizony megnézem őket! Tá még valami nudista lánykák is lehetnek köztük! – csörtettem át az ártér dzsungelén. Már csak néhány bokor, pár földre hajló ág választott el az ígéret földjétől, mikor valami ismerős hang harsant:

– Menjünk...! Még azt hiszi, direkt kizártuk! Így is haragszik ránk, hogy nem ő fogta a harcsát.

Filesdi egrecíroztatta persze Pistát. Ő azonban nem nagyon zavartatta magát, akkora hasasokat vágott a vízbe, hogy bármelyik víziló megirigyelhette volna.

Akkor lepődött meg csupán, mikor kiléptem a gazból, s megszólaltam.

– Rólam beszéltek...?

– Na végre, megkerültél...!? – ocsúdott elsőként Filesdi. – Már azt hittük, a Tiszába vesztél. Merre tekeregtél?

– Nem fogod elhinni. Horgásztam.

– És hol a hal?

– A ház alatt. Kikötöttem a parton.

– Persze – kacagtak már akkor mind a ketten. –És azóta fel is kapaszkodott, és javában sül a zsírban.

Sértődötten indultam vissza az iménti sűrűnek, s mérgemben dobtam párat, aztán leültem egy kőre. Rablásra vártam, de a Tisza hallgatott, akárcsak a fent úszó felhők. Cigaretta után kotorásztam éppen, mikor lent, a kövezés alján feltűnt egy súlyos burvány.

A süllő, meg a harcsa rabol így, lehajoltam hát megint a botért, ám mire felegyenesedtem, a burvány eltűnt, a szemközti porondon viszont megbolondultak a balinok. Mintha egy csordát zavartak volna a partra... tíz perc alatt kifogtam belőlük négyet. De még három kiló sem volt bennük. Persze, visszahajigáltam mindet. Bár ne tettem volna! Mert amilyen hirtelen jöttek, úgy is távoztak. Én meg szidtam magam, legalább a legnagyobbat megtartottam volna. Ha másra nem is, de alaplébe jó lett volna. De magyar embernek vásár után jön meg az esze! S mit tehet ilyenkor: vár a következő rablásra.

Ami meg is történt – nem is sokára. Csak éppen nem a szemközti porondon, hanem az iménti, mélybe csúszott kövezés alatt. Ugyanolyan váratlan, titokzatos volt, mint a korábbi, csak most jóval közelebb fordult, a küszök meg mintha a levegőben próbáltak volna menedéket keresni.

Gondolkodás nélkül oda hajítottam az ólmot, a legyet. A nagy kapkodásban túlságosan is hosszúra sikeredett azonban a dobás, felrántottam hát a botot, aztán mintha egy beiszapolódott faágba akadtam volna... Halkan káromkodtam egyet, ám, ha forgolódott is, azért jött az ág. És vele egy hal is, az alsó horgon egy hatalmas süllő. No, jó, nem hatalmas – de három kilónál mindenképp nagyobb.

A tornác lépcsőjén ültem, néztem a lábam elé kiterített halat, mikor megnyikordult a rozsdás kapu. Pista jött derűs, felhőtlen arccal. Már-már a süllőre lépett, mikor megtorpant, s leroskadt a hal mellé.

– Istenem, de gyönyörű – szólalt meg később. – Ha egyszer egy ilyet fognék.

Mintha hájjal kenegettek volna. Már-már arról ábrándoztam éppen, hogy azt mondom majd nekik, no, itt van, vigyétek, megeszik majd a gyermekek, hiszen úgy is rég ettek már ilyen finomat, mikor becsörtetett Filesdi. Visszahőkölt a nagy csődület láttán.

– Te fogtad? – kérdezte óvatosan.

– Én.

Nézte, kerülgette a halat, majd megszólalt:

– Szép. Hány kilós lehet? Három, három és fél...?

– Akörül – mondtam.

       Erre már nem szólt semmit. Bement a házba, s kihozta a nagy, rántott harcsával tele tálat.

– Nem vagytok éhesek....? – kérdezte, aztán szó nélkül enni kezdett.

Kedvetlenül forgatta szájában a kihűlt szeleteket, majd felállt, s kisvártatva megjelent egy újabb tállal.

– Ezt is te fogtad...? – nézett rám, belemarkolván a déli keszegeimbe.

– Én.

– Akkor másfél óra múltán jöhettek a halászlevemre.

Ágakat szedtünk, fákat hasogattunk, de alighogy fellobbant a láng, elparancsolt bennünket a tűztől.

– Majd ha rátok ragad az illat, akkor lássalak benneteket!

A koraőszi est súlyos, sűrű leple borult már a kertre, mikor felharsan a hangja.

– Ti nem éreztek semmit...!?

Mire felkoslattunk a harmatos gazban, már a tányérokat is teleszedte. Nekünk már csak habzsolni kellett a sűrű, forró étket. A harmadik tányér után pedig már semmihez sem volt kedvünk. Legfeljebb néhány nótához..., aztán az ágyhoz.

Szelíd, szeptemberi fényre ébredtem. Az őszi nap beragyogta a szobát, a túlsó sarokban egy bágyadt légy zümmögött, ám gyanúsan csendes volt a ház.

Csak úgy, ahogy ágynak dűltem, gatyában, atlétában indultam felderítő útra, a két bajnoknak azonban sehol semmi nyoma. Az ágyuk bevetve, a tányérok elmosva –, mintha itt sem jártak volna. Már a konyhában ténferegtem, mikor megláttam a hűtő ajtaja alá szorított levelet.

„Próbáltunk felkelteni, de aludtál. Mi elmentünk, a hűtőből ne felejtsd el kivenni a fél harcsát... Üdv. Pista, meg én: Filesdi!”

Hát..., sose jön meg az eszük! – bazsalyogtam. Azt hiszik, beveszem ezt a mesét. Megirigyelték az esti süllőm, s hajnalban leültek a kőre. A kövön azonban nem volt senki, a csónak is hiányzott. A lejáró alatt egy idegen ült, mélán nézte a zsinórjaival játszó folyót.

– Régen itt van? – köszöntem rá.

– Hajnal óta.

– Nem látott két idősebb, gyűrött embert?

– Dehogynem. Egy órája mehettek el, a csónakjukat én toltam vízre.

– S nem üzentek semmit?

– Hát..., – suhant át valami halvány mosolyféle az arcán. – Azt mondták, ha jön majd egy álmos, gebe formájú ember, ne törődjek vele, mert kicsit habókos szegény. Amúgy nem bánt senkit, csak nagy harcsát nem szabad mutatni neki.

– Öhöm... – morogtam egyik lábamról a másikra állva, s csak akkor derengett fel valami megbocsátó mosolyféle az arcomon, mikor becsuktam a kaput, s elindultam fel, a falunak.

A komp az innenső oldalon állt, de a révészt nem ismertem. Beszédes kedvemben sem voltam, így aztán csak kurtán köszöntem, s bámultam a Szamos szennyes, bőrödző hátát. Már a folyó közepén jártunk, mikor a révész megszólalt:

– Nem tegnapelőtt jött maga véletlenül?

– Valahogy a tájon... – mondtam.

– A réházban aludt, igaz!? Mért nem szólt hamarább!? Most tekerhetem vissza a láncot.

– Minek kéne azt visszatekerni?

– Mert van a parton félretéve egy kis ajándék.

– Nekem...?! – néztem rá megütközve.

– Magának – erősködött. – Berti küldi, Kósa Berti.

– Dehát ki az a Kósa Berti?

– Ejnye..., hát nem ismeri!? A váltótársam. Le kellett ölnie a borját, itt várta magát tegnap egészen estig.

Nagyon régen szégyelltem el úgy magam, mint azon a szép, koraőszi napon. Álltam a kompon, egyik kezemben a harcsa-, másik kezemben a borjúhússal. S nem tudtam, melyiknek örüljek jobban.

A régi barátságnak-e, vagy az újnak.

(A fotó forrása: http://www.fotohaz.hu/fotoarena/showphoto.php?photo=489299&password=&sort=&cat=531)

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.25. 17:51

Cégtulajdonos, ügyvezető igazgató

Sátoraljaújhely

szszb 31 tk Rudnay Lajos 400.jpgMintha diaképeket vetítenének, lelki szemeim előtt úgy villannak fel Rudnay Lajosnak, a Certa Kft. ügyvezető igazgatójának meghatározó életképei. Mélységek és magasságok, sikerek és az életben maradás ösztöne fémjelzi eddigi életútját. Hihetetlen pályájának ívéből egy pillanatra enged betekintést. Vajon ki ismeri valójában őt? Személyes sorsát a történelem kíméletlensége alakította. De amit a sors egyik kezével elvett, a másikkal bőven kárpótolta. A halk szavú ügyvezető igazgató arca akkor derül fel először, amikor az életkorát legalább 10 évvel kevesebbre becsüli a krónikás. Kiérlelt gondolatai, Svájcban és Ausztriában szerzett tudása, banki és vállalatirányítási tapasztalatai, a nyugati munkakultúra ismerete és hazai adaptálása révén a fél évszázados múltú, többféle átszervezést megélt, létszámában is meghatározó – több, mint 300 dolgozó – így Borsod-Abaúj-Zemplén megye jelentős középvállalataként tekinthetünk a Certára. A kezdeti nehézségeken igyekeztek úrrá lenni, és a két társtulajdonos, Rudnay Lajos és Farkas János megingathatatlan hite a gyár és a munkahelyek megőrzésében, a termelés korszerűsítésében, és a piaci partnerek megelégedettsége azt eredményezte, hogy 2014-ben a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kereskedelmi és Iparkamara a cégnek ítélte a Kiemelkedő Gazdálkodó Szervezet díjat, valamint évről évre egyre előkelőbb helyen végeznek a megye 100 legjelentősebb vállalkozása között.

A térkép szélére szorult Sátoraljaújhely, Zemplén „fővárosa” ezer szállal kötötte magához a lokálpatriótákat, ám az utóbbi években – a 2008-ban kezdődött gazdasági válság, a kiszámíthatatlan adózási szabályok, a banki és más, adminisztrációs ügyintézés bürokráciája miatt – még azok a kisüzemek is bedobták a törölközőt, amelyek küzdöttek a fennmaradásért. A nemrégiben még 20 ezer lelket számláló Újhelyről elvándoroltak a fiatalok, kényszerűségből, a megélhetés reményében. Nyugatra indultak, sokuknak már Miskolc is annak számít. A szülőföld hiába kötné baráti szálakkal, családi összetartozással, gyönyörű dimbes-dombos tájjal, sokan vándorbotot fogtak.

Ilyen körülmények közt mi késztet arra egy négy nyelven beszélő, európai mércével is meghatározó üzletembert és feleségét, Wimmer Elisabethet – aki könyvvizsgáló és adótanácsadó – hogy két fiuk és négy unokájuk mellől elköltözve, belefogjanak egy komoly vállalkozásba egy hátrányos helyzetű térségben? István fiuk ügyvéd Bécsben, Sándor a Dunapack anyacégénél dolgozik. Szívet melengető naptárt húz elő a nagyapa, Teresita, Lorenz, Clarissa és Viktor fényképeit örökíti évek óta a kalendárium. A hétvégéket a család közelében, Bécs mellett töltik.

A válasz nem egyszerű. Rudnay Lajos úr kutat az emlékezetében, de olyan, számára természetes alapértékeket sorol, hogy felelősségérzet a családja és a környezete iránt, a nyugati munkakultúra meghonosítása, a korábbi évtizedekben szocializálódott alkalmazottak gondolkodásmódjának átalakítása, a minőség, az üzleti partnerek, a fogyasztók iránti mélységes elkötelezettség – mint mondja, csak így érdemes élni.

A Nagykónyiban született, Kaposváron felnövő gyermek – testvéreivel együtt – még 1956. november 2-án elhagyta az országot. Dátumra figyelni, mert képzeletben már látta a vasfüggöny lezuhanását maga mögött. Kiválóan megállta a helyét svájci Lausanne-ban a francia nyelvű, 8 osztályos gimnáziumban. Egyetemet végzett, dolgozott a bécsi Schoeller Bankban. Amikor újabb kihívást keresett, itthon a feleségével és banki kölcsönnel megvette a nagy múltú Elzett Gyárat. Kevés a itt hely a vállalat, a konkurencia, a lassúskodó hazai banki, közigazgatási gyakorlat útvesztőit ecsetelni. Rudnay úr kiemeli, hogy Farkas János megjelenése, társtulajdonosi szerepvállalása, a maga műszaki tapasztalatával fellendítette a céget. Humán oldalról a nyugaton bevált vállalatvezetési modellt, a dolgozók döntéshozatalba való bevonását, műszaki oldalról pedig magasan kvalifikált szakemberek irányításával, és a legkorszerűbb technológia alkalmazásával folyik a gyártás, a fejlesztés és a tervezés.

Az EU Pályázati Portálon impozáns adat kelt figyelmet: Uniós támogatásból technológiai innovációs fejlesztést valósítottak meg a Certa Zárgyártó, Présöntő és Szerszámkészítő Kft-nél. A 600 millió Ft-t meghaladó eszközbeszerzés célja a megnövelt, hozzáadott értékű, új generációs termékek gyártására szolgáló folyamatok optimalizálása volt. Az egyik fő tevékenységi körük az alumínium öntvények gyártása. Termékeiket házon belül vetik alá CNC megmunkálásnak, és az öntéshez szükséges szerszámokat is itt gyártják. Hazai multik megbízható beszállítói.

Ma már sikertörténetet írnak, csaknem 3 milliárd Ft évi árbevételüket 2017-re 5 milliárdra emelik és félezer dolgozónak és családjaiknak adnak megélhetést. Tiszteletet parancsol az elkötelezettség, Zemplén büszke a Certára. 

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.25. 10:49

www.motorozz.hu.jpgA helyesírás nem jogszabály, nem törvény, hanem csupán ajánlás azok számára, akik a nagy nyilvánossághoz valamilyen írásbeli üzenettel fordulnak. Ez így is van rendjén, hiszen milyen furcsa és abszurd volna is az a párbeszéd a börtönben: ‒ Te miért vagy itt?  ‒ Három vesszőhiba és egy kezdőbetű elvétése miatt.

Komolyra fordítva azonban a szót azt is el kell mondani, hogy Magyarországon a helyesírásnak presztízsérteke van. Elvárja az olvasó a kifogástalan írást, még akkor is, ha  szórólapot olvas. Napjainkban az ingyenes reklámújságok tartalmaznak elsősorban helyesírási vétségeket egyrészt azért, mert nem alkalmaznak a korrektort, másrészt azért, mert a számítógép helyesírás-ellenőrző programja korántsem tud mindent kijavítani, harmadrészt mert ezek a lapok gyakran tartalmaznak olyan kifejezéseket, amelyek meglehetősen alkalmiak, egyediek, s egy jó helyesírónak is fejtörést okoz a „megoldás”. Nemrég hallottam, hogy az egyik megyei napilapnál elküldték a korrektorokat, mert csak pluszköltségnek vélte a laptulajdonos Így virít is a címlap reklámjában a szervizakció szó hosszú í-vel és különírva.

Ugyanakkor a helyesírás kapcsán feltétlen el kell mondani azt, hogy a helyesírás-tudás szinteződését feltétlen figyelembe kell venni. Egyrészt az iskolai szintet, ettől magasabb a magyartanár, korrektor, olvasószerkesztő tudásszintje, s legfölül a szakmai helyesírás foglal helyet Így például a növénytannal foglalkozónak kell azt tudnia, hogy a szagosmüge egybeírandó, illetve a földrajzosnak vagy a térképet készítő szakembernek, kartográfusnak azt, hogy a Csörnöc-Herpenyő-puszta két kötőjellel írandó.

Feltétlen meg kell említeni azt is, hogy a szépirodalom művelői bizonyos szabadságot élveznek a helyesírásban, stiláris vagy egyéb hatáskeltés okán, így például nemrég jelent meg egy verseskötet mégismarionett címmel egybeírva, kis kezdőbetűvel. Ezen nem szabad felháborodni, akik ezt a kötetet elolvassák, éretni fogják a szándékot.

Egy alkalommal a helyesírás miatt tettlegességig fajult az összetűzés tanár és szülő között. S mivel az eset botrányos hírű volt, az országos sajtót is bejárta. Íme a hír:

„Az emberi butaság pofonjai. Közfeladatot ellátó személy elleni erőszak miatt indult eljárás egy házaspár ellen. A nyomozás adatai szerint a 29 éves férfi és felesége hétfőn reggel bementek a helybeli általános iskolába, és a folyosón bántalmazták a harmadikos gyermekük középkorú tanárnőjét. A rendőrkapitányság által elvégzett tanúkihallgatások szerint a szülők nem engedték el fiukat a korábbi osztálykirándulásra, és ezt az ellenőrző könyvébe tett beírással igazolták. Elmondásuk szerint azért támadtak a pedagógusra, mert az piros tollal kijavította a szülői bejegyzés helyesírási hibáit.”

Kétségtelen, a szülőknek a törvényellenes cselekedetükért felelniük kell, azonban a tanárnő is vétkes, etikailag nem volt oka és joga kijavítani a hibákat, s ezzel megsérteni őket. A fent említett helyesírás-tudás szinteződését nem vette figyelembe. A diákot meg kell tanítani a helyes írásmódra, hogy teljesítse a penzumot, ez az iskola feladata. S egy még távolabbra mutató érv: ne kerüljön nyelvileg hátrányos helyzetbe bizonyos álláspályázaton vagy bármilyen hivatalos irat elkészítésekor, egyáltalán az igényessége mutatkozzék meg ebben is. Azonban hogy a szülőket is tanítania kellene a tanárnak az igen kétséges. Főleg akkor, ha szülők évi írásos kommunikációja egy-egy levél vagy képeslap megírására szorítkozik. 

(A kép forrása: www.motorozz.hu)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.24. 17:55

Írta: Szilvási Csaba

           

Paál_László Erdei_út másolata.jpgIsmerem és szeretem a német őszt. Jártam néhányszor szeptemberben és októberben a Harz hegységben. Lenyűgöztek a fenséges fenyőerdők ősszel talán még egy kicsit a megszokottnál is mogorvább zordságukkal, férfias keménységükkel. Szívembe zártam az orosz arany őszt is, Puskin mohos köveken fürdő napsugaraival és a Jasznaja Poljana-i Tolsztoj-liget aranyfürtös nyírfáival.

De a magyar ősznek nincs párja. Itthon nem tudom megunni, hogy a fák levélhullatásában gyönyörködjem. Ilyenkor mindig Petőfi Itt van az ősz, itt van újra című versének „Hallgatom a fák lehulló levelének lágy neszét” gyönyörű részlete zenél bennem.

Szeretem, ahogy az őszi eső után a sárga, barna, piros leveleken úgy csillognak a felhők mögül előtörő napsugarak, mint az első mosoly a síró kisgyermek arcán. Ilyenkor kimondhatatlanul szép, illatos a világ, mintha megmosva, nedves ragyogásban csillogna a természet minden kézzel fogható eleme.

Ősszel szívesen kószálok Budán, figyelem a bástyasétányon koppanó vadgesztenyék „morzeüzeneteit”. A Balatonnál, a Dunakanyarban, a Mátrában és a Bükkben mindenütt megérint a hervadás varázsa, az éger tövén lángoló szamócalevél. Szeretek barangolni a Gyarmat környéki erdőben, caplatni a vörös avarban, a nagy tölgyfák alatt, aranyos bábrablóra, hőscincérre, szarvasbogárra lesni, nagyokat sétálni a Birhón, kis kosárkámba bársonyos fejű gombákat gyűjtögetni.

Ősszel mindennap meg kell állnunk gondolatban. Meg kell köszönnünk a nótát és a mesét, az élet babonás költészetét. Lassanként kopnak, halványulnak körülöttünk a dolgok, az öregedéssel a világot való voltában találjuk, s előbb-utóbb rájövünk, nem is olyan nagy kár itt hagyni. De azért mégis fölösleges az elmúlással foglalkoznunk. Különösen akkor nem kell rá gondolnunk, amikor a város sétányain a még zöld pázsit és a boldog „kultúrfák” közelében élő, lábon járó tulipánok és rózsák sétálnak körülöttünk forró illatozással.

Gyarmaton, a „faluban” a tyúkok estefelé már korábban elülnek, de a békák még a közeli Túr aranytálában mosakodnak reggelente, sárgán, melegen fénylik minden, a tiszta levegőben kristálytisztán úszik a fény, s benne a szűz-fehér ökörnyálfonalak.

Fölöttünk oly ígéretes még az ég. „Ősz húrja zsong, jajong, búsong a tájon”, de esténként még gyönyörű, búgó hangja van a szélnek, és Mozart isteni trilláit zengik a madarak. A tájban ott vannak a színek, villogások és zenék. A szív átengedi magán a láthatatlan sugarakat, és ismeretlen szépségekben gyönyörködik. Szabó Pál gyönyörű sorai szólalnak meg bennem. „Egyre és egyre pompásabbak a reggeli napsütések, az őszi esők hullása éppen olyan szép, mint a templomi zsoltárok zengése.”

Szó sincs róla, hogy az ihar- és platánfák koronájáról hulló levél nekünk valami hattyúdalfélét zengene. Inkább azt muzsikálja a fülünkbe, hogy Ihar-juhar, ihaj-csuhaj, sose halunk meg.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Szilvási Csaba tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.23. 15:10


Zenekarvezető, ének-zenetanár, díszpolgár

Sátoraljaújhely, Felsőberecki

szszb 31 tk Szatmári György 400.jpgZemplén és riportalanyunk életében sok minden más jellemző mellett találunk egy teljesen egyező azonosítót: mindkettőjük „életútja és története” fordulatokban kiemelkedően bővelkedő. Hazánk semelyik más részéhez nem hasonlítható tájon, számtalan egyedi sorsú ember él. Ezek egyike a salgótarjáni származású, hetvenéves zenekarvezető, ének-zenetanár, Szatmári György, közismertebb nevén „Gyuri” is. Édesanyja, Klein Kornélia és édesapja, Szatmári László, kisebbik, örökmozgó fiúkban és bátyjában, Lászlóban feltörő energiák irányítása céljából mindkettőjüket beíratták a Nógrád megyei székhelyen 1954-ben megnyitott Zeneiskolába. Bátyját a könnyűzene vonzotta. Gyuriból meg fuvolás lett. Egy év után oboára váltott, s az Acélárugyár patronálta zenekarban játszott, mindössze félévi tanulás után. Ekkor a zenekar vezetője, Krajcsi Lajos patronálta. Jól tanult, énekkarba járt, és focizni is szeretett. A középiskolai tanulmányait a helyi gimnáziumban kezdte meg, de két év után – különbözeti vizsgákkal – átment a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolába (Zenei Gimnáziumba), a „ZÉGÉ”- be. A Tanárképző Intézetben szerzett tanári oklevelet 1966. június 15-én, majd húsz nap múlva (július ötödikén) oltár elé vezette diákkori szerelmét, a zongorista Tóth Saroltát – Sárikát – akivel immár 48 éve élnek kiegyensúlyozott házasságban. Fiúk, Zsolt 1968-ban látta meg a napvilágot. A zene szeretetét szüleitől örökölte, számára így nem volt kérdés a pályaválasztás, amikor annak az ideje elérkezett. A különböző zenei iskolákat egyre jobb és jobb eredménnyel fejezte be. Napjainkban a fővárosban él, a világszerte jól ismert Zeneakadémia megbecsült tanára. Doktori címét idén szerezte meg. Sikeres életútjával sok örömet szerzett és szerez szüleinek. Gyurit idézve: „Azt, amit akartam, a fiam beteljesítette.”

 Első munkahelye az ózdi Zeneiskola lett. Itt tanárkodott Nagykanizsára történt bevonulásáig. Szerencséjére, a katonazenekarba került, nagydobosnak. „ Igazából ekkor szerettem meg a fúvószenét” mondja huncut mosollyal az arcán. Ózdról Sátoraljaújhelyre vezetett az útja, ahol a helyi Zeneiskola tanára lett. A zongoristaképzést túlzott előnyben részesítő akkori vezető helyett, 1972-ben ő lett az iskola igazgatója. Ezt a munkakört 15 éven át töltötte be. Ezen időszak alatt felfejlesztette a több hangszeres képzést olyan színvonalra, hogy az újhelyi Zeneiskola országosan ismert és elismert tanintézet lett. Az eredményességben az is közrejátszott, hogy lehetőséget nyitott a tehetségesebb gyerekek továbbfejlődéséhez. További eredményei közé tartozik az is, hogy az ott tanulók számát megduplázta. Ennek megfelelően jól képzett szakemberekkel a tanári kart is a szükséges mértékben bővítette. Nem véletlenül szerepeltek egyre kiemelkedőbb színvonalon az országos szakmai versenyeken diákjai és azok tanárai. Újhelyen létrehozta az Úttörőzenekart, amivel városi rendezvényeken és társadalmi ünnepségeken lépett fel. A napot árnyék követte az életében: az ” irigyek kórusának” hangja felerősödött, emiatt visszavonta a soros pályázatát. Igazgatói munkássága kezdetén vette át a város Dohánygyári Fúvószenekara és a Kultúrház Kamarakórusának vezetését. 1986-ban Sárospatakra került, a Comenius Tanítóképzőbe, zenetanárnak, ahol emberként, tanárként igen jó nevet szerzett magának a szülők, a tantestület tagjai, de leginkább a gyerekek között.  Szerette a gyerekeket, ami kölcsönös volt a szó legnemesebb értelmében. Időközben elvégezte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemet, ahol ” iskolai ének-zenetanári” diplomáját 51 évesen vette át. Megalakította a Tanárképző első férfikarát, ami akkor ritkaság volt. A Városi Énekkar fellépéseit segítendő, „fúvós miséket” szervezett a római katolikus templomban. A miskolci Bartók Kórussal neves nemzetközi rendezvényeken vett részt. A rendszerváltás után a Dohánygyári Fúvós Zenekar további működtetésére az új tulajdonos alapítványt hozott létre, amely mind a mai napig eredményesen irányítja az együttest. Gyuri egyik alapítója volt a Rotary Club újhelyi szervezetének. Tanári pályafutása 2006-ban, főiskolai docensként, nyugdíjba vonulásával ért véget. Zenekarvezetői megbízásának negyvenedik évfordulóján ünnepi hangversenyt szervezett, mindenki meglepetésére és örömére. 2012-ben, a Dohánygyár és a Rotary Club vezetésének javaslatára Díszpolgári címet kapott. Kezdeményezésére húsz éve újévi koncertet tartanak január első szombatján. Nyugdíjasként sokat utazik feleségével, Sárikával. Közös tervük egy számítógépes tanfolyam elvégzése. Műhelyében minden olyan szerszám megtalálható, amivel alkotni lehet. Boldogság járja át szívét, amikor régi tanítványaival összefut, s azok örömmel állnak le vele beszélgetni.   

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.23. 12:23

Öntödevezető

Sátoraljaújhely

szszb 31 tk Tóth István 400.jpgBeszélgetésünket riportalanyunk közvetlen felettese – Rudnay Lajos, ügyvezető igazgató – segítő keze hozta össze, hiszen az öntödevezető a CERTA Kft. legelfoglaltabbjai közé tartozik. Bemutatkozásunkkor kitűnt, hogy Tóth István minden gondolatának, agya minden sejtjének a folyamatos munkavégzés áll az első helyen. Érezhető, hogy meglepik a másnak talán megszokott kérdések, pedig csak az ő példamutató tevékenységéről, másoknak is ajánlható vezetői stílusáról érdeklődünk.

A Sátoraljaújhelyen, 53 évvel ezelőtt született, tettre kész férfi mögött mozgalmas életút áll. A szülővárosban elvégzett általános iskola után a megyeszékhelyen működő, a híres magyar feltaláló – Bláthy Ottó – nevét viselő Erősáramú Szakközépiskolában tanult tovább. Az érettségit – és a technikusi vizsgát követően tért vissza a szülői házba. A városban akkor már üzemelt az ELZETT Lemezárugyár, ahová villanyszerelőnek vették fel. Vezetői már akkor is megbecsülték pontos munkavégzéséért, odaadásáért. Majd’ egy évtizednyi tevékenykedés után ő is „átcsábult” az új cég, a PREC-CAST Kft. munkásai közé. Ezen vállalkozásnál már képzettségéhez közelebb álló munkakört láthatott el: az öntödében lett előbb műszerész, majd azt követően műszakvezető. 1997-től kezdődően 2005-ig ő látta el az öntödei üzemvezető munkakörének feladatát. Munkája jó hírét elcsiripelhették a madarak a főváros közelében is, mert az Ecser községben működő Vági és Társai Kft., egy öntödei vállalkozás alkalmazta termelési vezetőként. A rövid, féléves kiruccanásnak újabb szakmai kihívás vetett véget: az 1989-ben, Johannes Reisenmajer úr alapította üzem egyik gyáregységének vezetője lett Marosvásárhelyen. Itt egy évig dolgozott. „Életem talán legnehezebb időszakát éltem át, mert távol voltam a családomtól. De találtam egy jó barátot, Darvas Csaba személyében.” mondja István.  2007 júniusában, Farkas János – a CERTA Kft. résztulajdonosa, akivel tizenhét éves ismeretség kötötte össze, elhívta magához dolgozni, ismervén szakmai tudását, emberi és vezetői képességeit.

Új munkahelyén már korszerűbb gépek, berendezések és nem utolsó sorban más minőségi technológia fogadta. ( Újabb szakmai kihívás!) Termelési vezetőként kezdett, de hamarosan az öntöde vezetője lett. A kívülálló érdeklődők számára sem ismeretlen, hogy a horgany- és alumínium ötvözetből készülő termékek előállítása során számtalan buktató áll a termelő ember útjába. István odakerülésekor a vállalkozás egyik „gyengélkedő” részlege az öntöde volt. Az alkalmazott termék előállítási technológiák mind a nyomásos, mind a gravitációs eljárás folyamatos odafigyelést, pontosságot, és kitartást igényelnek a dolgozóktól és a vezetőktől egyaránt. A „rendrakás” nem ment fájdalommentesen, de a minőség és a munkahelyek – a családok biztos megélhetése – megtartása érdekében személycseréket is végre kellett hajtania. A többség segítségével ezt rövid idő alatt meg is tette. Azóta az öntöde az igényes európai vevőkör kívánalmainak mindenben megfelelő árut állít elő. A minőséget az ISO TS rendszer szigorú előírásainak megfelelően biztosítják. Ennek végrehajtását évente ellenőrzik a hivatott szervezetek.

A folyamatosan jó minőségű termékeik újabb és újabb vevőket hoznak, ami jó a vállalkozásnak és jó az ott dolgozóknak egyaránt. Mindezek mellett naprakész kapcsolatban állnak a „régi” vevőikkel is, hisz’ a fejlődés állandó, s a konkurencia sem ül a babérjain. István megemlíti, hogy korábban állítottak elő repülőgépekben használatos öntvényeket is, de kereslet híján ezt a programot lezárták. Korábbi és jelenlegi partnereik közé tartoznak a Pneumatika Festo hazai és németországi részlegei. Legnagyobb vevőjük a Bosch cég, bővebben annak a barkács- és az ipari ágazata.

Istvántól a számtalan szakmai kérdés után családja felől érdeklődünk. Az arca felderül, szeme csillogásából látszik, kedvére való a témakör. Férfiasan bevallja, hogy a biztos családi háttér, azaz felesége, Semsey Zsuzsanna segítsége nélkül nem jutott volna idáig. Neje neheztel érte, de megérti, hogy miért nincs a férje mobilja sosem kikapcsolva. Harminckét éve házasok. Ennyi idő alatt sok szépet és jót megéltek együtt, mert megérdemelték, s mert tettek is érte. Lányaik közül a 29 éves Renáta környezetmérnök, egy három hónapos kisfiú, Botond boldog édesanyja, az unoka pedig a család szeme fénye. A középső, 25 éves Krisztina építőmérnök, a legfiatalabb, a 19 éves Vivien, túl az érettségin, az egyetem előtt áll. Célja: valamilyen ázsiai nyelveket tanító intézményben való továbbtanulás. A lányok mindegyike több idegen nyelven kommunikációképes. Ki angolul, ki franciául, ki pedig németül. Így kerek a világ a Tóth családban. Istvánnak az igazi kikapcsolódást a horgászat jelenti. Nem a mindenáron való halfogás, hanem, ahogy ő mondja: „ A  pihenés, a madárfütty, a csend…”

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.21. 23:13

Hargitai Beáta akvarellje

10805476_978762265473786_1412119443_n.jpg

35x25 cm. akvarell, papír

2014.                                                                                                                                      (Ésik Sándor fotója alapján.)

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.21. 17:16

Sipkay Barna íróról beszél Kopka János újságíró

Sipkay Barna-3.jpgSipkay Barna, a Kelet-Magyarország című Szabolcs-Szatmár megyei napilap munkatársa negyvenéves korára írásaival országos ismertségre tett szert. Még rengeteg terve várt megvalósításra, amikor – életének felfelé ívelő periódusában – elragadta a halál. Habár még most is csak alig több mint hetvenöt éves lenne, sajnos a legkisebb irodalmi visszhang, megemlékezés nélkül múlt el a hatvanadik és a hetvenedik születésnapja is. Ezt a hiányt szeretnénk pótolni ezzel az interjúval. Sipkay Barnáról Kopka Jánossal beszélgettünk, aki csaknem másfél évtizeden át dolgozott vele a Kelet-Magyarországnál, ahol mindketten munkatársak, később szerkesztők voltak.

– Ma is jól emlékszem első szerkesztőségi munkanapomra: mindenkivel összeismertettek, és amikor Barnához értünk, azt mondták: „ő pedig a jóságos Sipkay elvtárs”. Nem beszélve most az elvtárs megnevezésről, ami akkoriban a pártlapnál mindenkinek kijárt, ön szerint mi volt a „jóságos” jelző alapja?

– Barna valóban ilyen volt. Másfél éve dolgoztam a lapnál, amikor őt felvették a kulturális rovathoz. Korábban – miután a jogi tanulmányait abbahagyta – a villanytelepen volt statisztikus. Az érdeklődése az irodalom, a művészet felé vonzotta – a száraz jog nem passzolt ehhez –, viszont pénzt kellett keresnie, tekintettel arra, hogy nősülés előtt állt. Akkoriban a jogi pálya nem volt olyan jól jövedelmező, mint most, bár ha Sipkay Barna most lenne jogász, most sem tudna sokat keresni. Olyan ügyvéd lenne, aki inkább pénzt adna annak, aki hozzá fordul, ügyészként a bűnöst inkább mentené, mint vádolná, bíróként pedig felmentene mindenkit.

– Hogyan ismerkedtek meg?

– Amikor 1954 nyarán felvették munkatársnak, nagyon kevesen voltunk a szerkesztőségben. Talán tizenketten lehettünk, ezért mindenki sokat dolgozott. Megvolt ugyan a ranglétra: főszerkesztő, helyettes, rovatvezető, munkatárs, de mindenki mindennap írt, a területek nem voltak mereven elválasztva. Soltész Pista vezette a kulturális rovatot, Barna hozzá került. A Pestről érkezett Siklósi Norbert volt akkor a főszerkesztő, ő beszélgetett vele először, s mivel jó szeme volt, hamar felfedezte a tehetséget. A felvétel valóságos lebonyolítása azonban már utódjára, Szécsén Istvánra maradt, mivel Siklósit visszahívták a fővárosba.

– Korábban már ismerték őt?

– Barnát nem ismertük korábbról. Amikor bemutatták, csendes, félénk ember benyomását keltette, ráadásul sápadt, sovány is volt.

– Hogyan viselkedett eleinte a szerkesztőségben?

– Nemigen barátkozott, holott a szerkesztőségben nagy közösségi élet volt napközben is, de különösen esténként a nyomdában. Akkoriban ugyanis meg kellett várni a nyomdagépek indulását, az első lapokat. Utána meg – két házzal volt arrébb a Korona –, átmentünk kicsit beszélgetni a fehér asztalhoz. Barna viszont mindig hazament a családjához.

Én akkor találkoztam vele, amikor olvasószerkesztő volt. Ez a munkakör nem nagyon segíthette az írói alkotó munkájának kibontakozását, hiszen asztalhoz kötött, kicsit „rabszolgamunka” volt. Hogyan lett szerkesztő?

– Ennek hosszú előzménye van, ami részben a szerkesztőség vezetésében végbement változásokkal, részben a szerkesztőség felépítésének módosulásával függött össze. Rovatvezető például azt követően lett, hogy elődjét, Soltész Pistát 1956 októberében kikiáltottuk főszerkesztőnek. Ezt könnyen megtehettük, mert a nehéz napokban Szécsén nem járt be a szerkesztőségbe, tulajdonképpen magunkra hagyott bennünket. Barnát az így felszabadult rovatvezetői posztra nevezte ki az új főszerkesztő. Anélkül, hogy itt az 1956-os eseményekben elmélyednénk, Soltész Istvánnak a forradalom után távoznia kellett nemcsak a főszerkesztői posztról, hanem az újságírásból is. Utódja, Bálint Lajos, aki a pártbizottságról jött, Barnát megtartotta rovatvezetőnek. Amikor ismét új főszerkesztőt kaptunk az Esti Hírlap szerkesztői posztjáról érkező Ordas Nándor személyében, ő nem tartotta helyesnek a rovatvezetők heti váltásban történő szerkesztői munkáját, főállású szerkesztőt nevezett ki Sipkay Barna személyében.

– Milyen indokkal?

– Azt mondta, neki biztonságosabb, ha egy ember szerkeszti a lapot, ráadásul olyan, akinek nemcsak írói vénája van, hanem ért a nyelvhelyességhez is. Mert e tekintetben komoly gondok voltak akkoriban. Az én szememben ez akkor privilegizált munka volt, mert miközben nekünk naponta kötelező volt írni a munkaversenyről, a vidám aratásokról, meg a kulákokról, addig ő ezt kiválthatta néhány tárcával, novellával. Amikor újságíró lettem, én is hasonlókat szerettem volna írni. Gondoltam, hogy például majd Móricz Zsigmond nyomán elgyalogolgatok Szatmárban, és megnézem, megírom, mi változott a harmincas évek után. Amikor ezt megírtam, nekem visszadobták az írást – amiért mellesleg az egyetlen szabad vasárnapomon, a saját pénzemért mentem ki –, mondván, nem ezért fizetnek. Mert én az ipari és a mezőgazdasági rovatban dolgoztam.

– Barna visszahúzódó alkatát ismerve meglepő, hogy a forradalom idején olyan, nagyon is politizáló verset írt Üzenet címmel, amelyet a rendszerváltozás után beszerkesztettek a „Piros vér a pesti utcán” című, a forradalomról írt versek antológiájába. A radikális hang hogyan egyeztethető össze Barna személyiségével?

– Barna nemcsak félénk, hanem politikailag roppant naiv ember volt, ódzkodott attól, hogy bármilyen politikai nézetét konkrétan kifejtse. Azt azonban jól tudta – mint sokan mások, akiknek a szeme egy kicsit kinyílt –, hogy a Rákosi-rendszer nem jó, hogy valami irtózatos melléfogás történt. Ám soha nem szólalt fel, nem tiltakozott, nem helyeselt politikát. Csak várt arra az időre, amikor egyszer majd irodalmi eszközökkel megvívhatja a maga csatáját, csendes háborúját a humanizmusért. Ezt mutatja az említett verse és az első kötete, a Messzi harangszó is. Ezt a kötetet ma még érdekesebbnek találom, mint akkor, hiszen a falunak egy nagyon izgalmas korszakát rajzolta meg, egyben az emberek kiváló ismeretéről adott számot igencsak komoly politikai töltettel. Akkoriban, amikor még az egyéni gazdálkodás volt uralkodó, mindenki túrta a földet – mint ahogyan ma is –, függetlenül attól, hogy öt, tíz, tizenöt vagy ötven holdja volt éppen. Akinek öt holdja volt, azért hajtott, mert nem volt még lova sem, hogy feltárcsázza a földet, így azt a családjával együtt maga ásta fel, mert nem tudta volna kifizetni a szántást. Olyan gigászi küzdelem árán tudtak megélni az emberek, hogy az ma már szinte elképzelhetetlen. Szabályosan birkóztak a földért, a megélhetésért nemcsak önmagukkal, hanem egymással is. Óriási ellentétek feszültek. Az ötholdas úgy nézett a harmincholdasra, mint aki állandóan ki akarja túrni a földjéből. Amikor bementek a termelőszövetkezetbe – nem akarom azt mondani, hogy önként, dalolva –, ezeknek az embereknek a közösségben már lett idejük egymásra is, és sokan jobb minőségű életet tudtak élni.

– Barna íróasztalhoz kötött munkát végzett. Honnan voltak akkor ilyen alapos tapasztalatai?

– Egyrészt újságíróként még a kulturális rovatban sem engedhette meg magának, hogy ne járjon falura. Remek kapcsolatteremtő képessége volt, s nagyon jól ki tudta választani, kivel kell beszélni, hogy széles körű és kellő mélységű információt kapjon arról, amiről akart. Más kérdés, hogy a lapba kötelező penzumként ennek töredékét írta meg huszonöt-harminc sorban, a többit gyűjtötte kisregényeihez, novelláihoz. Másrészt amikor a reggeli kirajzás után vidékről délutánonként beérkeztek a munkatársak, dőlt belőlük az élmény. Sokszor nagy nevetések közepette, máskor méregből meséltük egymásnak, hogy mit láttunk, hallottunk. Barna szívta magába ezeket a történeteket. Később derült ki, néha elment az általunk mondott helyszínekre, hogy még többet szedjen ki a riportalanyokból, hogy egy más gondolati fonal mentén tudjon továbbhaladni. A népművelők, akiket mindenütt elsőként keresett meg, akkoriban is nagyon tájékozott emberek voltak, s ha egy hullámhosszra kerültek, olyasmiket is elmondtak neki, amiket másoknak nem. Nagyon jól tudta beszéltetni az embereket, szinte beleélte magát a történeteikbe.

– Az első, számára nevet hozó novellája, a Gesztenyék az Új Írásban jelent meg 1963-ban. Erről Katona Béla neves irodalomtörténész azt írta: ez volt Sipkay Hét krajcárja. Milyen körülmények között jelent meg az az írás?

– Barna már azt megelőzően is írt, mielőtt a szerkesztőségbe jött, úgyhogy sok megjelenésre váró kézirat volt a fiókjában. Másként nem is lehetett volna megcsinálni, hogy öt év alatt kilenc könyve jelenjen meg: hat regény, egy kisregényeket tartalmazó kötet és két novellagyűjtemény. Nyilván a szerkesztőségi munkáról is azt gondolta: egy ilyen helyen az irodalomhoz mégiscsak közelebb kerül, könnyebb lesz megjelentetni új és korábbi írásait is. Más kérdés, hogy az ember egy szerkesztőségben jobbára nem saját írói ambícióit élhette ki, hanem azt kellett megírnia, amit feladatul kapott. Ez persze nem zárta ki, hogy mást is írjon – akár egyelőre az asztalfióknak. Újságíróként ráadásul nagyobb esélye volt olyan emberekkel kapcsolatba kerülni, akik írói karrierjét egyengették. A Gesztenyékkel is így történt. Néhány novella megjelenése után biztattuk, küldje el valamelyiket az Új Írásnak.

– Miért éppen oda?

– Azért oda, mert akkoriban az volt a vezető folyóirat, ráadásul a nyíregyházi Váci Mihály volt a szerkesztője. Gondoltuk, nagyobb figyelmet fordít egy földijére, és tudtuk azt is, hogy olvassa a megyei lapot, vagyis ismerheti Barna egyik-másik írását.

És ő hogyan reagált erre a biztatásra? Elküldte az írásait?

– Barna nem mert Vácihoz fordulni, csak várta, hogy az égi manna leesik. Nem esett le magától. Végül meguntuk a dolgot, és egy eseményen kollégánk, Angyal Sanyi előhozakodott Miskának, hogy van egy munkatársunk, aki rengeteget ír, de nem fordult még senkihez, mondván: „se rokona, se ismerőse senkinek”. Váci aztán utánanézett, s kiderült, valóban tehetséges emberről van szó, akit nem azért kell segíteni, mert ő is nyíregyházi. Elsőnek a Gesztenyét választotta, ezzel indult Barna írói karrierje.

Úgy tudom, az első kötetének a megjelenéséhez Kopka Jánosnak is köze van…

– Amikor Nagy Imre miniszterelnök lett, Nyíregyházán egy nagy aktívaértekezleten ismertette a kormányprogramját, amelyről én tudósítottam. Furcsa helyzet állt elő: a gyors- és gépírólányok nem tudták leírni Nagy Imre beszédét, mert lehet, hogy gyorsírni tudtak, de a politikai szöveget nem értették. Végül én diktáltam nekik a jegyzőkönyvet saját kézírásos jegyzetemből. Egyszer csak odajött Dobozy Imre író, a Népszabadság munkatársa, és megkérdezte, felhasználhatja-e az én anyagomat, merthogy ő eredetileg a gyorsírásos jegyzőkönyvre hagyatkozott volna, ami nincs. Szívesen adtam oda, még örültem is, hogy egy nagy embernek segíthetek. Nem sokkal később a megyében volt dolga, s engem adtak mellé kísérőként. Amikor Dobozy az Élet és Irodalom főszerkesztője és az Írószövetség titkára lett, eszembe jutott, hátha ő tudna segíteni Barnának. Elkértem egy kéziratot tőle, és elküldtem Dobozynak. Nyilván jó véleménye volt az írásról, mert – legnagyobb meglepetésünkre – néhány hónappal később jelentkezett a Magvető Kiadó, hogy megjelentetné. Ezzel indult a köteteinek sora. Barnával akkoriban egy szobában dolgoztunk, sokat beszélgettünk, könyvét is úgy dedikálta: „Jancsinak, emlékezésül meghallgatott sok keservemre.”

– Ez 1963-ban volt. A következőévben egy novelláskötete és egy újabb kisregénye jelent meg, a Hajnali hinta és a Határtalan élet, a rá következő két esztendőben pedig egy-egy kisregény, a Gyűlölet, éjszaka, szerelem, majd a Boldogtalan boldogság. Mi lehetett a titka ennek a gyorsaságnak?

– Ráadásul nemcsak szokatlanul gyorsan jelentek meg a kötetei, hanem rögtön rádiójátékok, filmek is lettek belőlük.

– Mi lehetett ennek a magyarázata?

– Részben az, hogy új és friss hang került a magyar irodalomba. Móricz Zsigmondot, Ady Endrét, Kosztolányit, Babitsot – tehát a klasszikusokat – bőségesen kiadták már. Az új – a második világháború, a felszabadulás utáni – irodalom sokáig uniformizált volt, az 1956 utáni időt pedig nagy hallgatás jellemezte. Barna jókor robbant be. Az első olyan évek voltak ezek, amikor már az „egyenirodalomnak” és a hallgatásnak is vége lett, amikor már az író sok mindent elmondhatott abból, amit tapasztalt. Sipkay Barna élt ezzel a lehetőséggel, és 1963-tól öt év alatt olyan utat tett meg, mint mások ötven év alatt. Ezt bejárni sem egyszerű dolog. Óriási biztatás volt számára, hogy országos irodalmi lapban jelent meg írása, hatalmas tempót diktált magának. Egyre másra jöttek a megbízások, eszméletlen versenybe kezdett önmagával. Talán tudta, hogy valami nincs rendben az egészségével, azért sietett, hogy bepótolja, amit addig elmulasztott.

– Tudom, a könyveit, a drámáját szerette, de hangjátékait, filmjeit általában nem. Mi volt ennek az oka?

– A világ peremén című drámáját 1963-ban a Miskolci Nemzeti Színház mutatta be, nem is akármilyen szereposztásban, talán elég csak Darvas Ivánt említenem. Szinte mindenki ott volt a szerkesztőségből, ünnepeltük a kollégánkat, ő is szívből örült. A hangjátékokkal, filmekkel más volt a helyzet. Igaz, hogy neves dramaturgok, rendezők merítettek munkájából, de esetenként olyat is tettek, ami Barna ízlésének nem felelt meg, sőt néha műveinek tartalmán is változtattak. Leginkább az nem tetszett neki, amikor valamelyik részletet harsánnyá tették. Ő ugyanis nem a harsányság, hanem a csend, a szerénység embere volt. Megtörtént, hogy vissza is vonta nevét az elkészült alkotástól.

Úgy emlékszem, Barna sokat betegeskedett, és már nem dolgozott a szerkesztőségben, amikor a halálhírét hozták. Váratlan volt a halála?

– Meglepően hirtelen volt. Nekem volt egy kötetem tőle, amibe azt írta, mielőtt elment a szerkesztőségből: „Kopka Jancsinak, hogy nagyobb legyen a szerencséje annál az asztalnál, amelynél én elvéreztem”. Persze konkrétan ő sem vérzett el, de elég régen gyomorfekélyes volt. Ha máshonnan nem értesültünk volna komoly bajáról, onnan gondolhattuk, hogy állandóan fogta a gyomrát, szorította, az asztalnál ülve fájdalom ült az arcára.

– Ilyenkor mit csinált?

– Ilyenkor fogta a mindig nála lévő tejeszacskót – korábban tejesüveget – és kortyolt belőle. Még vicceltünk is, hogy „tejjel nem lehet megoldani semmit, igyál egy kis pálinkát, az legalább elzsibbasztja”. Butaságot mondtunk neki, soha nem ivott. A gyomrát az idegesség kezdte ki. Már az is bosszantotta, hogy tudta: arcára kiül a szenvedés. Aztán rengeteget cigarettázott, egymás után gyújtott rá, s mindegyik szálat csonkig szívta. A nikotintól az ujjai sárgásbarnák voltak, bár előfordult, hogy szipkával próbálkozott. „Mezítlábas”, filter nélküli Symphoniát szívott, és nem tudta abbahagyni.

– S miért ment el a szerkesztőségből?

– A napi szerkesztői munka mellett nem lehet tartósan mást írni, szépirodalmat alkotni. Igaz, nehezen szánta rá magát a lépésre.

– Miért?

Először is azért, mert nem volt benne biztos, hogy az írói munkából el tudja tartani a családját, a feleségét és a két leányát. Amikor viszont már tudta, hogy el tudná tartani, a szerkesztőség vezetése beszélte le, mondván: „Barna, maradj itt, ha ketten lesztek szerkesztők, írhatsz annyit, amennyit akarsz.” Amikor végül mégis elment, megnyugodott. Érdekes azonban, hogy amikor az ember kiesik egy ilyen őrlőmalomból, mint a napilapos élet, nem tud mit kezdeni magával. Barnának rengeteg megírnivalója volt, de hiányzott neki a szerkesztőségi élet. Talán egy főmunkatársi státusz lett volna jó neki, amelyben nem kötött a munkaidő és a teljesítmény sem. Ezt meg is engedhette volna magának egy olyan nagy szerkesztőség, mint amilyen 1968-ban a miénk volt, de valahogy nem jött össze. Minden esetre, amikor önállóíró lett, az első gondolata az volt, hogy elengedje súlyosan tüdőbeteg feleségét a tengerentúli rokonokhoz gyógykezelésre, így több hónapig egyedül nevelte a lányokat. Néhány hét után azonban gyomorvérzéssel kórházba került, de már a legkiválóbb sebész, Eisert Árpád sem tudott rajta segíteni, annyira előrehaladott állapotban volt a betegsége. A sors kegyetlensége, hogy temetésére a felesége nem ért haza Kaliforniából.

– Szülővárosa őrzi emlékét. 1971-től emléktábla örökíti meg a szerkesztőség falán jeles munkatársának emlékét, később utcát neveztek el róla, majd 1989-ben a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Iskola névadójául választotta. Ezen intézmény kezdeményezésére alakult meg 1990-ben a Sipkay Barna Baráti Társaság, s még ugyanabban az évben felavatták az iskola előtti parkban az író mellszobrát, Nagy Lajos szobrászművész szép alkotását. Nagy kérdés azonban, hogy ugyanilyen hálás-e az irodalom, az irodalomszerető közönség?

– Nem tudom, de az értékelés joga talán nem is az én tisztem, hanem az irodalomtörténészeké. Mindenesetre nagy a csend Sipkay Barna alkotásai körül. Talán méltatlanul. Biztos vagyok benne, hogy műveinek egy része kiállná az idők próbáját, annak ellenére is, hogy nagy változások történtek időközben az országban.

– Ehhez azonban az kellene, hogy újra kiadják Sipkay Barna könyveit?

– Ha nincs új kiadás, nemhogy unokáink, már gyermekeink sem fogják ismerni a nevét. A megyei újságírók azonban igen. Ha másért nem, azért, mert a Kelet-Magyarország szerkesztőségében több mint negyedszázada megalapítottuk a Sipkay Barna-nívódíjat, amelyet minden évben a Magyar sajtó napján titkos szavazással ítélnek oda a szerkesztőség munkatársai az arra leginkább érdemes újságírónak.

Marik Sándor

***

SIPKAY BARNA (született 1927. július 10-én Nyíregyházán, elhunyt 1968. január 28-án Nyíregyházán) író, újságíró. Jogi tanulmányokat folytatott, festészettel, grafikával is foglalkozott. 1948–54-ben Nyíregyházán üzemi statisztikus, 1954-től a Kelet-Magyarország című Szabolcs-Szatmár megyei lap munkatársa, majd olvasószerkesztője. Írásai a Kortársban, az Új Írásban, az Alföldben és a Napjainkban jelentek meg. Az új erdész című mesekönyve 1956-ban jelent meg saját illusztrációival. A világ peremén című drámáját 1963-ban a Miskolci Nemzeti Színház mutatta be. Művei: Messzi harangszó (kisregény, 1963), Hajnali hinta (novellák, 1964), Határtalan élet (kisregény, 1964), Gyűlölet, éjszaka, szerelem (novellák, kisregények, 1965), Boldogtalan boldogság (regény, 1966), Nyakamban az élet (regény, 1968 – csehül: 1973, németül: 1976), Rágalom (regény, 1968), Valaki a ködben (elbeszélések, 1969). 

KOPKA JÁNOS (született 1933. január 31-én Nyíregyházán) újságíró. 1953-tól a Kelet-Magyarország, illetve jogelődeinek munkatársa, 1973 és 1989 között a főszerkesztője. 1980-tól 1985-ig a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnökségi tagja, 1985–1989 között alelnöke. Főként helytörténeti munkákat ír, szerkeszt. Főbb művei: Negyedszázada történt (1969); Szabolcs-Szatmár (1969); Nyíregyháza (1984); Szülőhelyük Szabolcs-Szatmár (1985); Mezsgyék nélkül (1985); Középkori templomok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében (szerk. 2000); Tisztelet az ősöknek (2003); Zsidó emlékek a Felső-Tisza vidékén (2004). 1981-ben Rózsa Ferenc-díj, 2000-ben Nyíregyháza Érdemes Újságírója elismerésben részesült.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.19. 18:32

Címkék: ü:Sipkay Barna


00650018.JPG00650030.JPGJó húsz méterre másznak fel, ott még zenélnek egy kicsit, aztán a fennmaradó társuk dobszavára a kötélen lassan lepörögnek. A közönség beleszédült a látványba, akadt, aki meg is tántorodott. A fennforgók viszont felálltak, és egyenes léptekkel hagyták el sok ezer éves rituális táncuk színhelyét.

***

Mexikót először Tijuana-ban láttam, mely város Kaliforniával szomszédos, a határon található. Az amerikaiak José Cuervo tequilláért járnak át, fél áron hozzájutni, mint a másik oldalon. Yucatan-ban járva két nagyon fontos dologgal gazdagodtak ismereteim. Az egyik, hogy a Don Julio márka összehasonlíthatatlanul finomabb, még ha drágább is. Száz százalék kék agavé az alapanyaga, és ha Aňejo változatot vesszük, akkor járunk a legjobban. Maga a szó a latin anno-ból ered, tehát a korosságára utal. Mellesleg két „h”-val anyéhho”-nak ejtendő, mint a „lumbáhhó” nevű derékfájás. 

00650021.JPGA másik, és ez sokkal fontosabb, hogy északon meglehetősen kevert népség lakik. Itt viszont a mayák tiszta rassza található. Cortez, a spanyol hódító a partmenti Tulum kikötőjében szállt partra, és egy Guerrero nevű matrózától származik az első mesztic, azaz fehér indián keverék. Ha már itt tartunk, megemlítem, hogy tizenhárom spanyol ült az első partraszálló csónakban, és közülük tizenegyet az a dicsőség ért, hogy feláldozták őket a mayák isteneiknek. Nekik már nem adatott meg megtudni, miért nem ment szerencsétlenségszámba a sorsuk. Tulum városában található az egyetlen tengerparti romváros a yucatani félszigeten. A látogatást megelőzte egy folklórbemutató, amely virtusban és színpompában egyaránt gazdag volt.

00650029.JPGA jellegzetes sasorrú arcél, a zömök nyak, a nem túl magas termet egyaránt jelen volt, de a legmeglepőbb a viseleten előtűnő hímzés és mintavilág. Olyan érzés, mint amikor valamelyik finnugor rokonunk beszédét halljuk távolról. Az első pillanatban azt gondoljuk, magyarok beszélnek, de aztán szavukat sem értjük. Nos, figyeljék ezeket a majákat. Mintha egy magyar asszony hímezte volna a ruhájukat. Ha viszont alaposabban megnézzük, hát mégse.

00640029.JPGA férfi sípján aztán már idegen, de szép dallam csicsergett, fennforgó táncuk pedig nemigen hasonlít semmi más kultúráéhoz. 

  

 

 ***

 esiksandor2cm.jpg

Ilyen szép a világ

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.18. 17:19

post_123443_20130326165904.jpgA falvédő felirata közszemlére tett vizuális szöveg. Egy szó, egy hiányos vagy teljes mondat, illetve ennél nagyobb szöveg (próza, vers) tekinthető annak. A feliratoknak változatos a megjelenési területük, a leggyakoribbak és a legjellemzőbbek a falfeliratok, falfirkák, de léteznek még butellafeliratok, házfeliratok, s az utóbbi időben, sajnos, kezdenek tért hódítani a tárgyfeliratok. Azért „sajnos”, mert ezek a valamilyen használati tárgyon (bögrén, húsvágódeszkán stb.) olvasható jópofáskodó mondatok általában ordenáré, obszcén, ízléstelenül erotikus tartalmúak. Annál inkább értékesek a falvédőfeliratok, és nemcsak néprajzi, hanem nyelvi szempontból is. Ezek ma már csak falun, idősek házában, pontosabban konyhájában találhatók meg az (ebédlő)asztal, ritkán a gáztűzhely fölött. Különleges helyet foglalnak el, hiszen a szöveggel együtt a kép is megjelenik, s a kettő együtt alkot egészet.

Egy alkalommal időszaki kiállítást rendeztek Textiles feliratok címmel Nyíregyháza-Sóstón a Múzeumfaluban, ugyanakkor írott forrásként a Magyarországi szöveges falvédők a 19‒20. században című kötet is megjelent. A példákat ezekből merítettem.

A feliratokat tartalmuk szerint a következőképpen csoportosíthatjuk: érzelmes, „nótás”, líraiak:

„Cica játszik az egérrel, én meg a kedvesemmel.”

 „Fáj a szívem nagyon, majd megöl a bánat,

Édes kisangyalom, meghalok utánad.”

„Feketeszárú cseresznye,

Rabod lettem, szép menyecske.”

„Maga édes, maga drága,

Álmaimnak netovábbja.”

„Szép a rózsám, nincs hibája,

Libegős a járása.”

A feliratok egy másik része a családi élet értékeit közvetíti. A paraszti, kispolgári életvitel alapvető eszménye a szolid, bensőséges hangulatú család:

„Szegények vagyunk, de jól élünk.”

„Egymás sorsát jóban-rosszban két szerető szív megosztja.”

„Az otthont megbecsülöm, a viszályt elkerülöm.”

„Összevesznek – kibékülnek,

Vége az hogy – csókot kérnek.”

Nagyon sok felirat tartalmaz közvéleményt az asszony dolgáról. Ezek általában a ház asszonyát éltetik és beszéltetik, a képeken is ők jelennek meg, és mint „bölcsességek” egyben kijelölik a férj és a feleség szerepét a konyhában:

„A háztartást kormányozni az asszonynak gondja,

A hozzávaló ezres bankót a férjuram hozza.”

„Ne járjon a férj a konyhába,

Ne szóljon az asszony dolgába.”

Természetesen megjelenik a feleség elvárása is, általában az urával szemben:

„Nékem olyan ember kell,

Ki kocsmába nem jár el,

Jó sok pénzt keressen,

És csak engem szeressen.”

„Az én uram csak a vizet issza,

Nem is sírom a lányságom vissza.

Persze az okos asszonyka tudja, hogy ezért tennie is kell valamit:

„Jó ebéd, jó borocska, megelégedett az uracska.

S végezetül idesorolhatók a vendéglátással kapcsolatos, témájukban az étkezéshez és a családhoz kapcsolódó (humoros) aranyigazságok is:

„Ha jöttök, lesztek,

Ha hoztok, esztek.”

„Akármilyen kedves vendég,

Három napig untig elég.”

Összességében elmondhatjuk ezekről a feliratokról, hogy egyszerűségükben és tisztaságukban, időnként naivságukban pontosan fogalmazták meg a mindennapi emberek vágyálmait.

(A kép forrása: http://images.postr.hu/uploads/blogs/11653/123443/post_123443_20130326165904.jpg")

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.17. 18:07

Írta: Bódi Katalin


733px-Lorenzo_Lotto_Cupido másolata.jpgKarácsony előtti napon jöttek, becsengettek, s mikor kinyitotta a kaput, azonnal a földre teperték. Hason feküdt, szorosan hátracsavart karokkal, szokatlan nyugalomban, hiszen tudta, miért jöttek.

Évekkel korábban kezdődött. Nem szeretett otthon lenni, s amikor a három műszakos munkabeosztásnak köszönhetően szabadnapja volt vagy a soha meg nem szokható éjszakázások eredményeként úgyis csak álmatlanul forgolódott volna az ágyban, inkább valami megmagyarázhatatlan okból kiment a MÉH-telepre. Eleinte csak lenyűgözve figyelte a monumentálisan tornyosuló szeméthegyeket, mintha csak vascsontvázak hevernének egymáson valami furcsa világvége után, majd egy idő után ráérzett a káoszban megmutatkozó rendre.

Mivel mindenkivel könnyen szóba elegyedett, hamar megengedték, hogy keresgéljen a kincseket ígérő kupacokban. Egy idő után már csak a szépen megművelt kovácsmunkákra figyelt, gyertyatartók, falikarok, mosdóállványok, varrógépasztalok, lámpások találtak gazdára némi felújítás után a család minden ágában, majd piacra kezdte hordani ezeket a nosztalgiát keltő hasznos holmikat. Az amatőrt persze hamar behálózták a profik a nagy fogás ígéretével, így könnyű volt rábeszélni a világháborús ereklyékkel való kereskedésre. Kijárt falvakba, majd a szomszédos országok falvaiba is, hogy olcsón megvegye, majd elég jó haszonnal továbbadja a hálózat fenntartóinak az apró holmikat. Eleinte rohamsisakok, övcsatok, jelvények akadtak. Aztán jöttek a fegyverek, főleg a vásárokból, a piacok mellett parkoló autók csomagtartóiból. Kézigránát, mindenféle lőfegyver, s a legnagyobb zsákmányként egy aknavető.

Nem akart bántani ő senkit. Csak jó volt újra érezni a hatalom különös szépségét, ahogy fegyver simul hűvösen a kezébe. Apja rendőr volt, s a kapitányságon sokat játszott a fegyverével, meg ott volt a vadászatokon is használt puska is a simára kopott fatussal, amit néha otthon tisztított. Csak néha verte meg, általában a jobb belátásra bírás pedagógiai szándékával. Például amikor mezőgazdasági szakközépiskolába kellett mennie művészeti helyett, a festészetből így lett szégyellnivaló kínzó vágy, amit később, apja halála után jó néhány kitűnő olajreprodukcióval kielégített. Például amikor szobájába költöztette a gyönyörű cigánylányt, aki már gyermeket várt, s akit apja azután egy szép summa kíséretében felültetett a vonatra. Aztán már verés nélkül vette feleségül apja kollégájának a lányát, mikor elmúlt harminc, s a nyolcemeletes házban már csak ő lakott otthon a szüleinél.

A muszájesküvő utáni lagziban nővéreinek gyerekei kacsatáncot jártak vihogva, s természetesnek vették a felnőttek féktelen pálinka- és fröccsfogyasztását. Egy lány, majd egy fiú született, ő három műszakban, a feleség főleg otthon, mert a gyár jól fizetett, végül a nyugdíj miatt mégis dolgozott pár évet, diplomával takarítónőként iskolákban, a sorba becsukó gyárakban futószalag mellett. A gyerekek hamar felnőttek, egyre több ideje lett. A nagyobbik, úgy tűnt, megvalósítja apja elvetélt álmát, festőnek készült, tízévesen hangosan felnevetett Van Gogh napraforgóin, apa, ezt tíz perc alatt megfestem, és tényleg, aztán szerényebb és elképesztően odaadó lett.

A fegyverek gyűjtése eleinte csak magányos játék volt. Először csak kipróbálni mentek a fegyvereket a közeli erdőbe, ami nem működött, megjavították, majd célba lövöldöztek, s persze aztán kereskedni kezdtek vele. A szomszédok bejelentésére kezdte el a rendőrség a nyomozást, s nem volt éppen bonyolult lefülelni a naivitásba burkolózó néhány idősödő férfit. Nővérei, ahogy gyermekkorukban, most is azonnal a segítségére akartak sietni, hiszen a nyugdíj és az apósa ápolása után járó csekély összegből csak kirendelt ügyvéd lehet, de most, most az egyszer összezárt feleségével. Nem kért és nem fogadott el segítséget, nem beszélt semmiről és nem osztott meg semmit. Nemrég küldték ki a meghívókat. A lánya néhány hét múlva férjhez megy. Nem sikerült képzőművészként megélnie, végül még a tanári állása is megszűnt. Tíz év után végül szakítani akart a mindig alkalmi munkákkal sodródó férfival, aki fotóművészkedést színlel, de főleg sokat iszik, de végül férjhez megy hozzá, mert aztán mégsem sikerült szakítani.

Sajnálat. Beletörődés. Megszokás. Fatalizmus. Mindegy is. Ki tudja, talán kivár, még valami jó is történhet vele az életben, végül is az apjának is volt pár jó éve.

 

Lorenzo Lotto: Vénusz és Kupido
A festmény házassági ajándéknak készült az 1520-as évek végén. Vénusz korabeli velencei menyasszonyi fejdíszt visel a fején, körülötte a termékenység és a házastársi hűség szimbólumai láthatók. A Manneken Pis előképeként is nézhető Kupidó vidám gesztusa a jó szerencse kívánásának szimbóluma.
(Metropolitan Museum of Art, New York, olajvászon, 92x111 cm)

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Bódi Katalin tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.16. 13:19

Portik Sándor festménye

vizimalom.jpg

50x70 cm. olaj. vászon

2012.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.15. 09:14

Pedagógus házaspár

Sátoraljaújhely – Sárospatak

szszb 31 tk Cserépy család 400.jpgÉletük és közös történetük ékes példája annak, hogyan egyeztethető össze a pedagógusi hivatás mindennapi gyakorlása és az aktív hitélet, anélkül, hogy az bármelyik oldalon is valamiféle sérelmet okozhatna bárkinek is. Ennek az eredményes megvalósításához mindössze néhány – minden élő, értő és érző emberi lényben meglévő – pozitív tulajdonság szükségeltetik. Íme, a „recept” Cserépyék módjára: Hagyd a tanárt tanítani, a rábízott fogékony gyerekeket/diákokat a szépre – jóra nevelni. Hagyd mindkettőt hinni úgy, hogy közben fogják egymás kezét. Hagyd őket kérdezni és válaszolni is. Légy nyitott a világra, annak minden csodájára, változásaira és furcsaságaira. S, végezetül, hagyd azt, hogy az érdeklődők követhessenek utadon, bármelyikre is lépjenek lábaid. A jó szándék vezessen minden döntésedben és cselekedetedben. Mindössze ennyiből áll a „nagy titok!”

Cserépy László, generációkra visszavezethetően nemesi felmenőkkel bíró tanárember. Irigyelhető öröksége, hogy a család minden nemzedékében többen vonzódtak valamelyik művészeti ághoz. Leginkább a képzőművészeti munkásságuk nyomai lelhetők fel különböző magángyűjteményekben, galériákban, vagy a féltve őrzött családi kincsek között. Az alkotók egyetlen azonos tulajdonsága az, hogy autodidakta módon tanultak meg mindent, amit tudniuk kellett művésszé válásukhoz. A sárospataki emberek közösségében a Cserépy név igen elfogadott és elismert volt. Gazdálkodók lévén a mindennapi munkában éppúgy elől jártak, mint az aktív hitéletben. Nagyapja, Cserépy Gyula a kovácsok között komoly elismerést vívott ki magának. A város közéletének is aktív szereplőiként ismerték valamennyiüket. Az államosítás szétverte a családi gazdaságot, s a „kuláklista” a gyerekek jövőjét. Így riportalanyunk, zsebében a Rákóczi Ferenc Gimnázium latin szakos érettségijével jelentkezhetett a Debreceni Agrártudományi Egyetem Általános Mezőgazdász Szakára. A sors kegyes volt hozzá, így sikeresen elvégezhette tanulmányait és munkába állhatott, mint ifjú, tettre kész agronómus a Balsai Tsz-ben. Barátjával beutazták egész Európát, úgy, hogy Párizs és Észak-Olaszország valahogy mindig útba esett…

Varga Mária, aki 1963 tavaszán látta meg Sárospatakon a napvilágot, akkor még nem sejthette, hogy sok év múltával éppen Cserépy László lesz az a férfi, aki őt az oltár elé vezeti és esküszik örök hűséget neki. Édesanyja, Harai Mária a tsz-ben dolgozott és a családi tűzhelyet őrizte. Édesapja, Varga István, a Hőtechnikai Vállalatnál kőművesként ingázott. Hetenként láthatta a családját. Sajnos, a szülők már nem lehetnek családjuk körében.

Marika 1981-ben érettségizett a Rákóczi Ferenc Gimnáziumban. A Kecskeméti Kertészeti Főiskola zöldség- és növénytermesztői szakán diplomázott. A virágok szerelmese, nemrégiben a makkoshotykai pihenőparkot tervezte és növényesítette. Emellett esküvők egyedi virágkompozícióit készíti. Zemplénben, Sátoraljaújhelyen, az akkori Mezőgazdasági Szakközépiskolában kollégiumi nevelőtanárként kezdett dolgozni. Itt ismerkedett meg Cserépy Lászlóval, mint tanártársával, aki aztán őt 1992. szilveszterén oltár elé vezette. Az esküvő szűk családi körben zajlott le. Első gyerekük, Annamária Krisztina 1993-ban született. Marika, munkája és a gyereknevelés mellett tanári diplomát szerzett a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Tanárképző Intézetében 1994-ben. A kis család 1996-ban újabb leánygyerekkel, Blankával bővült. A két gyerekben már korán jelentkeztek a képzőművészeti tehetség első jelei. Annamária Krisztina nemcsak a festékekkel, de a szavakkal is bensőséges barátságban áll. Tervei szerint a MOME reménybeli diákja lesz rövidesen. Addig is lelkiismeretesen képezi magát, hogy növelhesse meglévő esélyeit. Húga, Blanka még csak a szárnypróbálgatás időszakát éli.

A családfő szintén két végén égeti a gyertyát. Tejipari szakoktatóként is dolgozott, majd munka mellett tanári diplomát szerzett testnevelés szakon. Lelkes sportemberként ismerték meg az újhelyi Spartacus futballcsapatánál, ahol több NB –I- es szintű játékost is kinevelt. Feleségével együtt részt vett egy mentori képzésen, aminek eredményeként cigány gyerekeknek tanított be egy színdarabot, amit ők a fővárosban, a budai várban sikeresen be is mutathattak. László, napjainkban egyre gyakrabban nyúl az ecset, vagy kréta után… Képeit már többször kiállították.

 A család minden tagja lelkes világlátó. Megpróbálnak minden olyan helyet felkeresni, amit egyszer az életében látni kell. Hazai és külföldi nevezetességeket őriznek a becsben tartott fotók. Aktív hitéletet élnek, követik a belpolitika történéseit, s a város közéletéből sem hiányoznak. Élik a mai lehetőségek között megvalósítható értelmiségi család életét. A példájuk követhető, bár manapság fehér hollónak számít. A „titkot” már úgyis tudják…

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.11. 18:52

Irinyi Károly professzorról beszél Szőke Domonkos történész

Irinyi Károly-3.jpgIrinyi Károly a Kossuth Lajos Tudományegyetem Történelem Tanszékének professzora volt, a hallgatóság körében az egyik legkedveltebb tanár. Népszerűségét imponáló felkészültsége, önálló történelemszemlélete, remek előadói készsége, őszinte, színes egyénisége alapozta meg. A tudomány világa még nagyon sokat várt volna tőle, amikor viszonylag fiatalon elragadta a halál. Szőke Domonkos egyetemi docens évekig a közelében élt, közös szobájuk volt. Ő ismerte talán legjobban a kollégák közül. Kérdéseinkre ő válaszol.

– Mikor ismerte meg Irinyi professzort? Tanársegédje volt?

– Nem voltam tanársegédje, de tanítványa voltam. 1966-ban egyetemi hallgatóként ismertem meg. 1971-ben, végzés után idekerültem a tanszékre, az ő közelébe, s attól kezdve őszinte tiszteletem az ember, a tudós, a pedagógus iránt csak növekedett. Vagyis nem csak szakmailag, morálisan is példaképemnek tekintettem. Akkor ő még docens volt. Legkorábbi, legmaradandóbb, legmeghatározóbb emlékem róla a rendkívüli kisugárzása, hogy ne mondjam, egyéniségének a varázsa. Ezt tudásával, alkatával, habitusával, megjelenésével érte el, amit erősített kellemes orgánuma.

– Nagyon jóképű férfi volt, akibe általában szerelmesek voltak a nőhallgatók.

– Ez is hozzátartozott az egyéniségéhez, de hát én férfiként beszélek. Egyetemi pályafutásom során többektől kaptam motivációt, indíttatást, de a döntő hatást Károlynak köszönhetem. Ez a későbbiekben úgy is megmutatkozott, hogy még azt is mondogatták nekem, úgy viselkedsz, mint Karcsi, talán parodizálod? Ez az öntudatlan azonosulás lecsapódása volt. A fiatalember, ha valakihez hasonlítani akar, szinte önkéntelenül is utánozza, másolni próbálja példaképe mentalitását. Sajnos egyre kevesebben vagyunk, akik az ő hatása alól indultunk. A mostani egyetemi generáció már azt sem tudja, ki volt Irinyi Károly, de a volt tanítványoknak Záhonytól Barcsig, vagy Biharkeresztestől Sopronig, ha a történelem oktatására gondolnak, avagy a Kossuth Lajos Tudományegyetemre, akkor elsőnek Irinyi tanár úr neve, alakja, hatása jelenik meg a tudatukban. Nekem abban a szerencsében és megtiszteltetésben volt részem, hogy évtizedekig együtt laktam vele ebben a szobában, ahol most róla beszélgetünk. Itt éltünk együtt, ahol Irinyi tanár úr egy nagyon fontos parkolóhelyre talált. Tamási Áron szavaival: az ember azért van a világon, hogy valahol otthon legyen benne. Lefordítva köznapi nyelvre: Károlynak ezt a szakmai otthont a 312. szoba jelentette.

– A híres Irinyi testvérek, János és József is bihari származásuk voltak. Volt valami köze családilag hozzájuk?

– A kérdés önként kínálkozik, bizonyára sokan feltették Károlynak. Az Irinyi testvérek valóban bihari származásúak voltak, de neki semmi köze nem volt hozzájuk.

– Nyilván sokat beszélgettek szakmai kérdésekről, de szóba kerültek emlékek, emberi dolgok is. Ő Esztárban született. Beszélt esztári emlékeiről?

– Sokszor! Nagy mulasztásnak tartom, hogy bár többször megpendítette, menjünk ki együtt, hogy megmutassa azt az egyszerű falusi környezetet, ahonnan elindult, ez valahogy elmaradt. Nagyon sokat beszélt szülőfalujáról, indíttatása körülményeiről, érzelmi kötődéséről, a falusi tradíciókról. Érdekes – alföldi parasztcsaládokban ritkaság – egyszem gyerek volt, ez elég szokatlan.

– Tehát első generációs értelmiségi volt?

– Igen, a legelső generációs értelmiségi, aki bekerülve Debrecenbe, eljutott az egyetemre. Bárhogy faggatjuk és értékeljük az ötvenes éveket, azt a korszakot, amelyről nagyon sok negatívumot lehet mondani, többet, mint pozitívumot, de azt el kell ismernünk, hogy teret nyitott tehetséges népi származású fiatalok előtt.

– Említene néhány nevet?

– Például az irodalmár Kovács Kálmánt, Kiss Ferencet, Juhász Bélát vagy a történész Für Lajost mondhatom. Ezek a tehetséges népi származású fiatalok az egyetemet nem csupán szellemi műhelynek, de szentélynek tartották, erősen kötődtek hozzá, még nem tudván, hogy később rangos tanárai lesznek. Egy dolgot azonban még hadd említsek meg Esztárral, illetve e fiatalok származásával kapcsolatban! Azokban a kegyetlen ötvenes években a paraszti lakosság számára az egyik nyomasztó tehertétel a beszolgáltatás volt. Ők nyaranta kijártak aratni, mert azt tartották, hogy a szellemi munka nem lehet akadálya annak, hogy a nyári terményt be ne takarítsák. A barátok összefogtak, s egyik helyről mentek a másikra, családtól családig, két-három-négy napra aratni. Erről később is úgy beszéltek, mint becsületbeli feladatról, küldetésről: nem lehet az otthoniakat cserbenhagyni. Egyrészt mert nehéz idők járnak, másrészt mert áldozatot hoztak értünk.

– Mit gondol, honnan merítették ehhez az etikai inspirációt? A népi írók szellemi hatása volt ez?

– Részben igen. Ők mindannyian ismerték, tanulmányozták a népi irodalmat, az inspiráció kétségtelen. Érdekes azonban, ezt Karcsi többször emlegette nekem, hogy Veres Pétertől hallotta élete legnagyobb hatású világirodalmi előadását itt az egyetemen. Ez azért sajátos és szokatlan, mert a debreceni egyetemen jó színvonalú, rangos világirodalmi oktatás folyt és folyik, másrészt Veres Péter nem a világirodalmi előadásairól nevezetes. De ő mindvégig úgy emlékezett rá, hogy tőle hallott először Ibsenről megragadó, nagyon magvas gondolatokat. Ez határozottan megragadt bennem. De ahogy a Karcsival való beszélgetésekre emlékszem, az etikai helytállás parancsa középiskolai oltás is volt. Ő a debreceni református gimnázium növendéke volt, részben onnan hozta magával ezt a belső késztetést.

– Végül nem jutott ki Esztárra?

– Nem, sajnos, azóta is szánom-bánom, mert főleg az én hanyagságom miatt maradt el a látogatás. Pedig Károly gyakran szóba hozta illyési értelemben a gyökereket, a forrásokat, amelyek meghatározóak. Ő néhány holdas kisparaszti családból származott, de az ötvenes évek végén, a hatvanas években a szülők beköltöztek Debrecenbe. A földjükkel aztán valami probléma támadt. Az édesapja végül, úgy emlékszem, közalkalmazotti státusban szolgált.

– Az ő tudományos korszaka a dualizmus volt, tehát a magyar történelemnek a szabadságharctól az első világháborúig (1848–1914) terjedő periódusa.

– Igen, bár a Mittel-Európa-tervekkel kapcsolatban is végzett kutatásokat, azaz a dualizmus nemzetközi, egyetemes problémái is érdekelték. Azon elsők közé tartozott, akik sajátos vélekedést formáltak a XIX–XX. századi magyar történelemről. Az egyik újszerű megvilágítása az 1848/49-es események értékelése volt. Úgy gondolta, hogy ’48/’49 szemléletét nem lehet kizárólag a romantikus nemzettudatból levezetni, mert nemcsak Kossuth Lajos hatott, hanem Széchenyi István és Görgey Artúr is. 1848/49-ben heroikus nemzeti küzdelem folyt, de egyúttal kemény belső harc is a három személyiség, a három koncepció között. A régi történetírás megalkotta a hős (Kossuth) és az áruló (Görgey) ellentétpárt. Irinyi Károly úgy látta, és úgy oktatta, hogy történelmi korszakokat s benne a személyeket nagyon differenciáltan szabad megítélni, hiszen a forradalom nemcsak példaképeket teremt, de nagyon sajátos figurákat is, akik ugyancsak történelmi szereplők. Hadd tegyem hozzá, hogy Károlyban rendkívül erős magyarságtudat munkált, de mint történész kellőképpen tudott ellenpontozni. Sajátos felfogása volt az 1867-es kiegyezésről is. Azt tartotta, hogy 1867 reálisan vállalható alternatíva volt, nem veszteség, de nem is nyereség, nem zsákutca, de nem is győzelem, olyan paktum, amelyet dialektikusan kell vizsgálni. A magyar társadalomnak egy olyan lehetősége a Habsburg-monarchián belül, amely felnyitotta a polgári átalakulás, az ipari forradalom előtt a sorompókat, s a gazdasági élet viszonylagos felgyorsulását hozta. Így tanította akkor is, amikor a hivatalos vélekedés ’67 teljes elutasítására hajlott.

– Egy ponton meg tudom erősíteni, amit mondott. Egy előadásán hallottam, s máig megmaradt bennem, hogy a kiegyezésről szólva elmondta, az 1960-as Budapest köz- és lakóépületeinek nagyobb része még 1867 és 1914 között épült. Ez meglepő adat volt számunkra! Debrecen történetével is foglalkozott?

– Nagyon sajátos nézetei voltak Debrecenről, a városról, mint a magyarság keleti perifériájának egyik őrhelyéről. Nehezen tudnám bizonyítani, de valamiképpen Németh Lászlóhoz hasonlóan vélekedett, hogy ti. Debrecen az erősen centralizált, túlhangsúlyos Budapestnek lehetett volna szellemi, gazdasági ellenpontja. De azzal a sajátos debreceni szellemiséggel, amelynek megvolt a maga tradicionális vallási, politikai, gazdasági súlya, a polgári átalakulás kínálta lehetőségeket nem lehetett maradéktalanul kiaknázni. A cívisváros ugyanis részben a haladás éllovasa, a magyarságtudat őrhelye volt, ám ragyogóértékei ellenére a perifériára sodródás veszélye is fenyegette, mint ahogy az be is következett. Gondoljunk csak Nagyvárad és Debrecen fejlődési ütemének különbségére a dualizmus korában! Erről szól többek között A politikai közgondolkodás és mentalitás változatai Debrecenben 1867–1918 című posztumusz könyve. Ez a könyv tudománytörténetileg is új megközelítést hozott. Károly szerint ugyanis nem gazdaságot, társadalmat, politikát, szellemet kell kutatni, noha mindegyiknek megvan a maga indokoltsága és kutathatósága, hanem mentalitást, viszonyulást kell keresni, ami benne van az egyénben, az osztályban, a cívis-polgárban. Nem lehet egy emberben elválasztani azt, hogy eddig gazdasági, ettől családi, ez a műveltségi szelete, vagyis a különböző tényezők együtt alakítják ki a karakterét, a lelki alkatát, amelyben nehezen különül el politika, kultúra, viselkedésmód, szokásrendszer. Ez a rendkívül magas színvonalon megírt, gazdagon dokumentált dualizmus kori Debrecen-történeti munka a mentalitástörténetet volt hivatva ábrázolni, értelmezni, elhelyezni. Irinyi Károly Debrecen-képe valószínűleg sok olvasónak okoz meglepetést. Mítoszromboló, ugyanakkor történeti meditálásra és gondolkodásra késztetőírás. Hogy milyen volt az egykori Debrecen, azt talán ebből a munkából tudjuk meg igazán.

– De miért posztumuszként jelent meg ez a könyve?

– Ismeretes, hogy az 1970-es években Ránki György szerkesztésében kezdődött Debrecen történetének monografikus feldolgozása és kiadása öt kötetben. Irinyi Károly nagy ívű dolgozata a harmadik kötethez készült, s mert a sorozat e kötetének megjelenése hosszú éveket váratott magára, Irinyi Károly kézirata is az asztalfiókban maradt. Ő már nem érhette meg a kötet megjelenését, amelyet végül Gunst Péter szerkesztett. Károly kézirata azonban messze túllépte a kívánt terjedelmet, ezért a szerkesztő jelentősen megkurtította.A történelmi intézet vállalkozott a teljes kézirat kiadására. A megkésettség mögöttes okaként azonban számolnunk kell azzal is, hogy a könyv terjedelmű dolgozat szemléletével szemben fenntartások húzódtak meg. Irinyi Károly dualizmusfelfogása nem volt könnyen beilleszthető a baloldali marxista értékrend szerint fogant kötetbe. A szerzői, írói késedelemhez szerintem ez a bizalmatlanság is hozzájárult.

Életében viszont megjelent és nagy szakmai sikert aratott a Benda Kálmánnal közösen írott nyomdatörténet.

– Ez a vállalkozás legalább olyan alapmű, mint később néhány Irinyi által jegyzett munka. Ezzel a nyomdatörténettel debütált Károly, mint tudós. Nagy megtiszteltetés volt a fiatal kutató számára, hogy Benda Kálmán elfogadta szerzőtársának. Mellette megjelenni szakmai elismerést jelentett, rangot adott.

– Egyszóval megszerezte a szakmai respektust?

– Irinyi Károly szakmai felkészültségét, előadói kultúráját és íráskészségét nagyra tartották a történettudományi intézet szakemberei, köztük a vezető történészek is. Jól ismerték, mert ő ügyelt arra, hogy a pesti kollégákat minél többször meghívja debreceni szereplésre. A nyitottság híve volt ugyanis, azt tartotta, hogy több szem többet lát. Féltékenység nem gyötörte, mert nem szenvedett a kisebbségi érzéstől.

– Kinek volt ő voltaképpen a tanítványa?

– A debreceni egyetemi tanárok közül szorosan senkihez sem kötődött. Legközelebb Hajnal István szociológiai történetlátása állt hozzá. Nagyon szerette a polgári radikálisok értékrendjét, Szekfű Gyula színes megelevenítő képességét.

– Irinyi Károly szakmai kiválóságát méltatjuk, mégis viszonylag későn lett professzor. Ennek mi lehetett az oka?

– Idejében megírta a kandidátusi disszertációját, ki is nevezték docensnek. De az ő szakmai előmenetelét mindig hátráltatta a hivatalos politikának nem tetsző, vele divergens, sok ponton feleselő tudományos állásfoglalása, amelyet még a hetvenes évek politikai légkörében is nehezen respektáltak. Említettem, hogy kutatásainak súlypontjában 1848/49, illetve 1867 és a dualizmus kora állt. De neki volt egy harmadik érdeklődési területe is. Ez a két világháború közötti korszak jellegének a megítélése. A hivatalos történettudomány ezt a korszakot akkor fasizmusnak, szélsőséges, menthetetlen ellenforradalmi korszaknak bélyegezte. Már hallgató korunkban tapasztaltuk, ő abban volt nagy, hogy a történelmi kérdéseket árnyaltan, adatgazdagon tudta megjeleníteni. Károly megközelítésében a két világháború közötti korszak nem fasizmus, hanem egy nagyon ellentmondásos, kétségtelenül jobboldali ideológiai jegyekkel leírható rezsim volt, a hárommillió koldus országa. Ő is így látta és jellemezte, ugyanakkor azt is látta, hogy a rendszer bizonyos értelemben értelmiségi vagy paraszti gyökerű elemeknek a felemelkedését, szűk határok között bár, de lehetővé tette. A Horthy-rendszer az ő értékrendjében nem volt egyértelműen fasizmus, differenciált elemzése szerint a politikai struktúrában megvoltak a különböző tendenciák, a jobboldali, baloldali és harmadikutas képződmények.

Ő tagja volt a pártnak? Úgy tudom, 1956-ban nem „pörkölte meg” magát. Nem emlékszem vele kapcsolatban semmilyen megtorlásra.

– 1956 előtt népi indíttatású társaival együtt tagja volt az MDP-nek. Úgy emlékszem, éppen 1956 őszén nősült, a forradalmi eseményekben talán ezért sem vállalt jelentékeny szerepet. Soha nem tartotta azonban 1956-ot ellenforradalomnak, ezt persze a katedrán nem hangoztathatta, hiszen az állásával játszott volna. 1956 után, bár többször kapacitálták, nem lépett be a pártba. A Kádár-rendszer korszakának nagyon kritikus, de nem mindenben szembehelyezkedő figurája volt. Tény, hogy szelleméhez méltó állami feladatot sohasem kapott, nem volt még dékánhelyettes sem. Maximum szakszervezeti funkciót ruházták rá, de ő azt is komolyan vette.

– Szeretett a hallgatókkal foglalkozni?

– A kedvenc foglalkozásai közé tartozott, már-már hobbija volt a hallgatókkal való foglalkozás. Legjobban az előadást, mint műfajt kedvelte. Mi nagyon sokat beszélgettünk barátilag igazán intim, közvetlen, emberi dolgokról is, például a sikerről, a kudarcról. Mint fiatal, induló egyetemi embert ezek a kérdések természetesen engem is foglalkoztattak. Emlékszem, egyszer úgy fogalmazott, ahhoz, hogy az ember igazán sikeres legyen, sok tényező, szorgalom, tudás, tehetség, kapcsolat stb. szerencsés összejátszása szükséges. Fontos szerepet töltenek be az embertől független, rajta kívül álló, objektív körülmények is. Az igazi nagy siker keveseknek adatik meg. Egy dolog azonban kizárólag magán az emberen múlik: a XII-es terem hallgatóságát neki kell meghódítania. S ez a karrier csúcsa!

– Irinyi professzor életvidám ember volt, szeretett társaságban dalolni, mulatni. De hivatásos énekes is volt. A debreceni Kodály kórusban még azután is fellépett, miután a kórus professzionista énekkar lett.

– Ez az ő színes egyéniségének egy másik gyakorló terepe volt, amin nem nagyon tudtam őt követni. Ennek ellenére, ha van valami zenei ismeretem, ami a hangszeres zene, főleg a barokk körébe tartozik, azt tőle tanultam. Úgy gondolom, hogy a vokális zene, a közös éneklés olyan érzelmi rezonanciát hozott ki belőle, amit másképp nem tudott megélni. A kórusmuzsikának lehet valami általam felfoghatatlan mágikus hatása. Úgy láttam, hogy ő rendkívül komolyan vette, s valami kedélyt felszabadító hatást, nyugalmat keresett és talált benne. Gyakran voltam viszont vendég a kondorosi kertjében, amelynek külön varázsa volt. Nagyon szerette ezt a kertet, ahová sűrűn meghívta a kollégákat. Főztünk, kapáltunk, s valósággal élveztük, hogy munka közben is lehet eszmét cserélni, tudományról vitázni.

– Mit jelentett számára a család?

– Sokszor találkoztunk családilag, olykor összejártunk. Felesége, Valika, a Kossuth Gyakorló Gimnáziumnak volt nagyon megbecsült tanára, két stramm fiú édesanyja. Károly családi kötödése szintén sajátosan „irinyis” jellegűnek mondható. Nem volt vallásos, legalábbis, ha a vallást hagyományos teológiai-hitbéli alapon értelmezzük, de ha etikai értékrendnek tartjuk, amely az ember viselkedését, napi szokásait befolyásolja, akkor Károly ezeket a normákat következetesen betartotta. S e normarendszerbe beletartozott a család is.

– Váratlan halála nagyon megdöbbentő volt, nemcsak azért, mert sosem betegeskedett a viszonylag fiatal professzor, de azért is, mert abban az évben a történelmi intézetnek több halottja is volt.

–1988 augusztusában történt, ebben az időszakban ő a Nyári Egyetemen szokott előadni. Ezt is nagyon fontosnak tartotta, a magyar szellem, a magyar kultúra egyik kitárulkozási lehetőségének. Éppen abban az évben hozta nekem szóba, hogy előbb-utóbb be kellene kapcsolódnom, hogy legyen, aki adott esetben felváltsa, helyettesítse. Úgy váltunk el a tanév végén, hogy jövőre bedobnak a mélyvízbe, de szeptemberben amúgy is találkozunk. S aztán váratlanul jött méltatlanul korai halálhíre. Egy rendkívüli termékenynek ígérkező tudományos pálya szakadt félbe. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a betakarítás ideje jött volna az életében.

Bakó Endre

***

IRINYI KÁROLY (született 1931. augusztus 15-én Esztáron, elhunyt 1988. augusztus 9-én Debrecenben) történészprofesszor. Elemibe Bihar megyei szülőfalujában járt, középiskolai tanulmányait a debreceni Református Főgimnáziumban végezte, tanári diplomát a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett. Ugyanott kezdte oktatói és tudományos pályáját. Fő kutatási területe a XIX. század második felének, a dualizmus korszakának politikatörténete. Benda Kálmánnal közösen megírta A négyszáz éves debreceni nyomda 1561–1961. című könyvét. Fő műve: Mittel-Európa tervek és az osztrák–magyar politikai közgondolkodás, 1973. Születésének hatvanadik évfordulójára Politikai gondolkodás-műveltségi áramlatok címen tanulmánykötetet adott ki a KLTE Történelmi és Klasszika Filológiai Intézete. Posztumusz könyve: A politikai közgondolkodás és mentalitás változásai Debrecenben, amiért posztumusz Csokonai-díjat kapott. 

SZŐKE DOMONKOS (született 1946. július 13-án Visznek községben) történész, egyetemi docens. Iskoláit Heves megyei szülőfalujában kezdte, Gyöngyösön végezte. Egyetemi tanulmányokat a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen és Moszkvában folytatott. Ezerkilencszázhetvenegyben szerzett diplomát. Attól fogva a Kossuth Lajos Tudományegyetem Történelmi Intézetének oktatója immár docensi minőségben. A történelemtudomány doktora.Kutatási területe a XX. század magyar eszmeideológia története, különös tekintettel a konzervatív áramlatokra. Főbb művei: Modernizációés/vagy népiség? 1994; Nemzet, középosztály, reform, 1994; Veres Péter, 1996; Szellem és politika, 2001; Szellemi ideológiai viták Magyarországon 1939–1952.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.10. 18:00

Címkék: ü:Irinyi Károly

Írta: M. Szlávik Tünde

 

552137_282387978544175_158856867_n.jpgMicsoda giccs, gondolta Kovács Imre, amikor az akácerdő szegélyezte úton haladva egy nyiladékon át megpillantotta a holdfényben legelésző őzcsaládot a kis tisztáson. Papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet… − ugrott be neki a Mézga Géza főcímdal. Felsejlett benne Marci fia pisze orra, homloka közepéig felszaladó szemöldöke, ha majd otthon elmeséli neki a találkozást. Elmosolyodott. Még húsz perc.  Dúdolgatva vette a kanyarokat. Néha eljátszott a gondolattal, hogy csukott szemmel meddig jutna el a harminc év alatt már unalomig megismert szakaszon. A nagy dombra fel jól kihúzatni, ötszáz méter egyenesen, a derékszögű jobbos kanyar előtt visszaváltani, kis gáz, negyedik, magában számol háromig, enyhe ív jobbra, száz méter után újra balra, elég a motorfék, csak egy kicsit kell a lábát elemelni a gázpedálról. Onnan meg megint csak egyenesen kilométereken át.  Egy pillanatra valóban le is eresztette szempilláit. Na, így lehet jól elaludni menet közben… Tenyerébe ásított, megdörgölte orra alját, az arcát, homlokát a haja tövéig, többször is.

− Az anyád, Bambi! − nyögött fel, amikor az őz megjelent az út bal oldalán. Hirtelen a fékre lépett, ezzel egyidőben belenézett a visszapillantó tükörbe. Utolsó pillanatban sikerült megállnia, mielőtt az állat pár pillanatnyi tétovázás után bizonytalan szökellésekkel megindult, át az úttesten, és bevonszolta fehér tükrös hátsóját a rekettyésbe. Imre is a bozótost fürkészte, jönnek-e a négylábú cimborák. Jöttek. Cseppet sem sietve, kissé bokázva, körmük meg-megcsúszott az aszfalton.

Imre teljesen felébredt... Komótosan folytatta tovább az utat. Csöndesen szentségelt.

A jobbra ívelő kanyaron túl egy traktor vesztegelt, fényszórója bevilágította a környéket, ám a kanyart bevéve elvakította Imrét, aki időben átváltott tompítottra. A másiknak azonban esze ágában sem volt így tenni. Legalább venné le azt a rohadt reflektort, ha már pont itt jött rá a szapora − morogta félhangosan Imre, majd ahogy a traktor mellé ért, pöccintett egyet a kapcsolón, hátha a váratlan fénytől észbe kap a vezető, s a motort felpörgetve beletaposott a gázba. Ekkor vette észre az úton heverő sötét alakot. Két lábbal állt bele a fékbe, karjait kinyújtva-megfeszítve próbálta lekormányozni az autót az útról. Nem volt biztos abban, hogy ismét sikerült időben megállnia. − Nem döccent, nem mentem át rajta, nem döccent…− mantrázta magában, amíg remegő lábakkal kinyitotta az ajtót. Kiszállni azonban már nem volt bátorsága, csak a bal lábát vetette meg az úttesten, s az ajtón áthajolva fülelt, hall-e nyöszörgést a kerekek alól.  Ám a traktor pöfögése minden más hangot elnyomott. Saját zihálását sem hallotta.

Hátra kéne tolatnom, hogy a fényben meg tudjam nézni, gondolta, de ekkor hirtelen úgy érezte, egy láthatatlan, hideg kéz csavargatja a beleit. Ha visszaül, nem lesz képes megállni, a traktor sofőrje pedig biztosan látta őt. Nem, nem hagyhatja itt feküdni a fickót az úton, mi van, ha csak megsebesült, és lehetne még segíteni rajta. De ha már… Úristen, akkor gyilkos vagyok, huppant le az ülésbe. Nincs mese, ki kell szállni.

Az idegességtől remegve araszolt, centimétert centiméter után küzdött le. Agyában az összes eddig látott horrorfilm egyszerre pergett,  a zetor sem tudta elnyomni a baglyok gúnyos, jellegzetes, tutuló  huhúhúú-ját, a banyák lármáját, meg a vérfarkas vonítását. Teljesen el tudta képzelni, hogy a kocsi kerekei alól hirtelen kihussan az elgázolt fickó − ha fickó −, és nekiugrik a torkának. A közelben megreccsent egy ág, ettől métereket ugrott hátra ijedtében. Majd izzadó homlokát törölgetve sasszézó léptekkel ismét becserkészte a kocsit.

− Élsz, ember? Hé, mondj valamit! − motyogta alig hallhatóan, de nem érkezett válasz. A félelemtől szűkölve négykézlábra ereszkedett, minden izmát megfeszítve egészen a kocsi orráig mászott, és megérintette a testet. A belei ismét megcsavarodtak, amikor a keze valami valószínűtlenül puhát tapintott. Ekkor eszébe jutott a telefonja, előkapta, és bevilágított vele a kocsi alá. Az egész alak olyan furcsán lapos volt.  A bal első kerék alatt megcsillant a fény egy kis tócsán.

− Úristen, úristen! − ordított fel.

A traktor mellől, az erdő felől sötét árnyak közeledtek felé, a részeg emberek bizonytalanul billegő lépteivel. Páni félelem fogta el, legszívesebben elfutott volna, de semmi értelme, itt az autója, az irataival, már szemtanúk is vannak... − Nem döccent, nem gázoltam el, nem mentem át rajta − zokogta térden csúszva. Az odaérkezők egyike atyáskodó mozdulattal megpaskolta Imre feje búbját:

− Nem látta ja Józsit? – kérdezte kásás, elmosódott hangon.Imre könnyes szemmel nézett fel a kockás inges, kantáros munkásnadrágot viselő pufók alakra:

− Csak nem magukkal volt?

− Debbezony, az előbb hagytuk el valahun, lejesett a pótosrul.

− Meeeer nem tudott kappaszkodni, pedig erőssen odakötöztük a kezit az oszlopho' − kontrázott hasonlóképpen seggrészeg társa, egy kajla bajszú, vékony égimeszelő.

− Édes istenem! – nyüszített tovább Imre. − Odakötözték? Miért?− Meee raza tökfej még kappaszkodni se tudott! − vihogtak amazok a kocsi orrára támaszkodva.

− Itt feküdt ez a szerencsétlen az úton, már elgázolhatta valaki, mert teljesen össze vannak törve a csontjai – mentegetőzött Imre.

− Kinek? – kérdezte meghökkenve a colos.

− Hát a maguk Józsi barátjának!

− A csonttyai? Hallod, aaaaszonygyaja Józsi csonttyai… Mikó a vót az egész társaságba ja leggerinctelenebb…− csapkodták fuldokolva a motorháztetőt.

− Megbolondultak? Itt fekszik a barátjuk holtan, maguk meg sértegetik? Nem, ne nyúljanak hozzá! − kiáltott  a részeg cimborákra, de elkésett. A lábánál fogva már ki is rántották a testet a kerekek alól. Imre rémületében megperdült a tengelye körül. Ha volt is szikrányi élet abban a szerencsétlenben, akkor most rázták szerteszét a gerincét. − Te úristen! Ááááá! − ordította,amikor látta, hogy a fej leválik a testről, és szétplaccsan az úton. − Mi ez?

− Szaaalmabábbu. Ja szüreti bálra. Ottan vannak mind a taraktoron, csak a Józsi lejesett. Űtet kerestük a setétbe. Ne bánkóggyá, e vót a legszarabb, meeer ez még kappaszkodni se tudott − nyerítettek ismét az Imre előtt ismeretlen vicc poénján.

− Basszátok meg! − ült le az árokpartra Imre, aztán két kezével többször végigdörzsölte az arcát, szemét, majd sírásba forduló nevetésbe kezdett a megkönnyebbüléstől. Beletelt pár percbe, mire annyira összeszedte magát, hogy újra be bírt ülni az autóba.

Alig haladt kétszáz métert, amikor ismét egy sötét alakot látott az út szélén heverni. 

− Rohadjatok meg, hát a Pistát is elhagytátok! − röhögött fel hisztérikusan, majd gázt adott, és áthajtott a testen.

Döccent…

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: M. Szlávik Tünde tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.09. 13:15

Ősz Zoltán alkotása

10487205_971869469496399_3679643372257986551_n.jpg

30x42 cm. pasztell, papír.
2010.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.08. 08:30

venice-regatta-2.jpgAz idegen szavak egyik jellegzetes csoportját alkotják az úgynevezett műveltségszók, amelyek más népektől átvett ételek, italok, tárgyak, események és egyebek elnevezése, ilyen például a pirog, a glögi, a szamovár és a pagoda. Jellegzetesek az olasz műveltségszók, amelyeknek egy része a velencei karneválhoz köthető.

A velencei karnevál ma Európa egyik legszínesebb rendezvénye, noha csak tíz napig tart, január végén. Rengetegen látogatnak Velencébe külföldről, hogy részt vegyenek az ünnepségen. Szédítő összegeket költenek el jelmezekre és álarcokra.

Azonban ezúttal sajátos módon közelítjük meg ezt az eseményt, a szavak felől. Amolyan velencei szófejtő és nem túlélő turistaútra hívom a kedves olvasókat.

Kezdjük mindjárt a kulcsszóval, a karnevállal! Olasz, még közelebbről északolasz jövevényszó, jelentése ’farsang’. A kifejezés a régi olasz nyelvjárási carnevelare szóra vezethető vissza, ami nem más, mint ’a húsétel elhagyása böjti időszakban’. A népetimológia egy latin Carne vale!, azaz „Húsétel, isten veled!” mondatot érthetett bele. Nyelvünkben Csokonai Vitéz Mihály Dorottya, avagy a dámák diadala a fársángon című komikus eposza révén válhatott népszerűvé.

Érdekes módon a másik kulcsszó, a maszk nem olasz, hanem német eredetűnek tekinthető a magyar nyelvben. Ez egyébként a lombard maska szóra vezethető vissza, amelynek jelentése: ’halott ember lelke’. A rendezvényen a legtöbb álarc a színdarabok, azaz a commedia dell’ arte-figurákat ábrázolja, Pierrot, Brighella stb. A karnevál fénykorában a legnépszerűbb jelmez  a La Bauta volt, amely tricorne, azaz háromszögletű kalpagból, fekete selyem- vagy bársonyköpenyből és fekete vagy fehér álarcból állt. Ez utóbbi a neve a larva, jelentése: a halott ember lelke.

A maskara, amelynek jelentése farsangi álruha, jelmez, viszont olasz eredetű, és ugyanarra a spanyol szóra megy vissza, mint a maszk.

S végül még egy szót említsünk meg, amely ízig-vérig olasz eredetű, és ez a gondola. Jelentése ’velencei csónak, amely lapos fenekű’. Egyébként a régi gondola édes bűnök kamrája volt, ezért nevezték úszó bordélynak is. Színes szatén- és selyempárnákkal bélelték ki, később ezt a fekete szín váltotta fel egy rendelet következtében. A velenceiek kizárólag esküvő vagy temetés alkalmával bérlik. Utunk véget ért, túléltük.

***  

minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.07. 17:03

Római katolikus esperes, címzetes apát

Sátoraljaújhely

szszb 30 tk Gubala Róbert 400.jpgAz őszi napsütés aranyló sugarai rávetülnek a római katolikus plébániára. Nem hétköznapi ember itt Isten szolgája, Gubala Róbert esperes, címzetes apát immár 3 éve a fenntartója az 1911-ben alapított, V. István Katolikus Szakközépiskola és Gimnáziumnak, Árpád-házi Szent Margit Általános Iskola. Patinás plébánián osztja meg velünk gondolatait, töprengéseit, és veszi száma a jövő kihívásait az atya. Mert nemcsak a diákoknak, a szülőknek – legalábbis a ma élőknek – újdonság a fenntartó-váltás, hanem a hitoktatás megújításáról, a cselekvő hit kialakításáról is eszmét cseréltünk Gubala Róbert atyával. Őt a középiskola igazgatója, Sebes Péter is a legkiválóbbak közt említette. Az Egri Érsekség a fenntartója az egyházi intézménynek.

Az atya Kékeden született, 1957. január 7-én, néhai Gubala József és lánynevén Balogh Ilona (88) fiaként. Ilona húgával a családi fészek melegét élvezve döntött: Isten szolgálatába áll. Esztergomban, a Ferences Gimnáziumban érettségizett 1975-ben, majd az Egri Hittudományi Főiskola után 1982-ben szentelték pappá. Sátoraljaújhelyen, Sárospatakon volt kezdő káplán, majd Göncruszkán, Füzesabonyban plébános, később Újhelyre visszakerülve lett esperes és címzetes apát. Zemplén „fővárosában”, Újhelyen és a környéken 8 ezer lelket számláló római katolikus egyházközség működik, a görög katolikusok 2-3 ezren vannak, a református gyülekezetben 3-5 ezer ember keresi a lelki, spirituális támaszt. Fellapozzuk az atya „személyes naplóját”, kutatjuk elkötelezettségének indokait. Talán a családi közösség motiválhatta, hogy Isten kiválasztotta a rendszeresen ministráló gyereket. Még általános iskolai tanárai is megütköztek, - hiszen ateista szellemiség uralkodott -, hogy a jó eszű diák milyen korán elkötelezte magát a hit szolgálata és hirdetése mellett. Hivatástudatától a katonai szolgálat sem tudta eltéríteni.

Fordulatot jelentett, hogy 2011-ben az önkormányzat tulajdonában lévő, éppen centenáriumát ünneplő „Kerit” az Egri Főegyházmegye vehette át működtetésre. A tantestület tagjai is örültek. A szülők pedig azért vették jó néven az egyházi irányítást, mert a hittant tanuló gyerekek magabiztosabban, erkölcsi értékekkel felvértezve jobban megfelelnek az élet kihívásainak. Természetes az idejáró diákok semmiben nem különböznek a mai kamaszoktól, interneteznek, szeretnek hétvégén bulizni, általában – életkoruknak megfelelően – még kevésbé fogékonyak a lelki értékek iránt. Viszont a mai kor támasztotta feltételekhez igazodó, folyamatosan megújuló hitoktatás – maga Gubala atya is tanít hittant – hatása már mérhető: visszaszorul a diákok agresszivitása, magatartásuk, viselkedésük, társaik és a másság elfogadása békésebbé teszi őket. Gubala atya azt is szeretné elérni, hogy ne csak a hittan órákon és a templom falai közt érezzék Isten jelenlétét, hanem cselekvő hitet gyakoroljanak a hétköznapokban. Tanuljanak meg ünnepelni, érezzék meg, hogy egy közösségnek a tagjai és a személyes felelősségvállalásuk ne csak önmagukra, családjukra, hanem társaikra és eljövendő életük alapértékeinek meghatározására is vonatkozik.

Tíz pontban foglalta össze az iskolát bemutató prospektus, miért érdemes idejelentkezni. Közgazdasági ágazaton német és angol nyelvet is választhatnak, válhatnak itt belőlük pénzügyi, statisztikai, biztosítási adminisztrátorok, érettségi után lehetnek banki, biztosítási, befektetési termékértékesítők, informatikusok, számítógépes rendszer-karbantartók, informatikai rendszergazdák vagy szoftverfejlesztők. Az ügyviteli ágazat adminisztrációs ügyintéző munkakör betöltésére jogosít, választhatnak még irodai asszisztens és ügyviteli titkár szakmákat is. A gimnáziumi osztályokban emelt szinten tanulhatnak angolt és németet, és ugyancsak emelt óraszámban matematikát, informatikát és történelmet. Fontosnak tartják megjegyezni, hogy felekezeti hovatartozástól függetlenül, a pedagógiai programban részletezett nevelési értékek mellett elkötelezett szülők gyermekeit várják az iskolába.

Az 55 pedagógusból álló tantestület tagjai magasan képzett, elhivatott tanárok. Tíz ezer kötetes könyvtár, taniroda, tornaterem, hat számítógépteremben 150 multimédiás komputer alapozza meg az oktatást. Az intézmény – fennállása óta – segíti a zempléni régió középfokú gazdasági szakembereinek képzését és továbbképzését. Az eltelt száz év is bizonyította, hogy az iskola tevékenysége a megye, a térség és a város képzési szükségleteire épül, azt jó színvonalon képes kielégíteni. Kiemelkedő a sportélet, a közösségi programok szervezésre. A „Keriben” az életre készülnek, hogy bárhová sodorja a sors az érettségizetteket, öregdiákként is megőrizzék lelkük rejtett zugaiban az alma materben szerzett tudást és erkölcsi tartást. 

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.06. 08:08

A Sátoraljaújhelyi Diákok Baráti Körének elnöke

Sátoraljaújhely

szszb 30 tk Dr. Lenár Györgyné 400.jpgÜnnepeltek a „térkép szélén”, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Sátoraljaújhely középiskoláinak mai és egykori tanárai, diákjai szeptember 27-én. Az 1984-ben alapított „Sátoraljaújhelyi Diákok Baráti Köre” (www.sdbk.hu) harmincadik születésnapját tartották. A kerek évfordulóra összesereglett valamikori diákok, tanárok és a meghívott vendégek méltó keretek közt, a Latabár Árpád Színház dísztermében tartották az emlékünnepélyt.

A gála alaphangját a mazsorettek – már hagyományossá vált – látványos bevonulása és színvonalas előadása indította. Ezt követően a város polgármestere, Szamosvölgyi Péter – maga is egykori diák - méltatta a három évtizede, lankadatlan szorgalommal dolgozó és folyamatosan megújuló közhasznú szervezet hiánypótló tevékenységét. Mint mondta: ”Az újhelyi diákokat nemcsak az egykori tanárok és diáktársak tisztelete, megbecsülése vonzotta haza, hanem a város, a szülőföld örökké tartó szeretete is.” A jubileumi megemlékezők nagy tapssal köszöntötték a Sátoraljaújhelyi Diákok Baráti Körének színpadra lépő elnökét, a mosolygós és népszerű dr. Lenár Györgynét – ismertebb nevén Anit – aki beszédében ekként emlékezett vissza az eltelt mozgalmas három évtizedre:

2406.jpg„ Boldogan jelentem, hogy egyesületünk harminc éves lett. Egy születésnap mindig nevezetes esemény. Összejönnek a családtagok, visszaemlékeznek az ünnepelt szüleire, gyerekkorára, élete nevezetes állomásaira. Az ünnepelt örül az ajándékoknak és közben elgondolkodik azon, hogy milyen gyorsan száll az idő, azon, mi az, ami siker, és az, ami kudarc volt eddigi életében. Így vagyunk ezzel mi is. Összejöttek a „családtagok”, a sátoraljaújhelyi középiskolák egykori és mai diákjai. Szeretett alma matereink - a gimi, a keri, a mező- és az ipari - tanárai és tanulói. Azért vagyunk ma itt, ilyen sokan, mert szeretjük Zemplént, szeretjük Újhelyt és mert mindannyian barátok vagyunk.” A szülőföld szeretete szólalt meg ebben az elhangzott hatsoros versikében:”Itt futkostunk a kies berekben, víg, csapongó, játszi kis seregben. Itt tanultuk édes anyanyelvünk, serdült ifjakká is itt lettünk. E drága föld adott nékünk tápot, legyen érte mindörökké áldott.” Az elnök asszony, visszatérve a születésnaphoz, így fogalmazott:” Egyesületünknek is voltak „szülei”, akik nagy szeretettel indítottak útnak bennünket. Fleskó László biztatására első elnökünk dr. Soltész Pál – aki most ünnepelte 60. érettségi találkozóját – munkatársaiból, és a diákéveire nosztalgiával visszagondoló volt újhelyi diákokból megszervezte a Diák Baráti Kört. Engelberth László titkár, Jánosi Lászlóné (+), Zahoránszky Anna és Juhász István elnökségi tagok vezetésével működni kezdett a megálmodott baráti társaság az akkori Művelődési Ház szakköreként. A tagok őszinte barátsága és szeretete fogta össze a volt piarista – korábban pálos – „gimis”, a „keris” és a „mezős” egykori diákokat. Egy-egy csoport működött még Budapesten és Miskolcon. Felkutattuk az innen elszármazott újhelyi diákokat, meghívtuk őket a rendezvényeinkre. Folyamatosan megismertetjük és továbbadjuk városunk és iskoláink hagyományait. Őrizzük barátságainkat. Önképzőkör szerűen bővítjük ismereteinket, amibe bevonjuk az ifjúság és a város érdeklődő lakosait is.”

Az SDBK 1997-ben lett hivatalosan is bejegyzett egyesület. Közhasznú szervezetté 2011-ben vált. Ekkor a szép emlékű elnök, dr. Ugray György és „csapata”: Wieland Ildikó, Hajdú Edit, Papp László és természetesen dr. Lenár Györgyné, az Alapszabály előírásainak megfelelően ügyeltek az egyesületi munkára. Bővítették a létszámot, és minden hónapban szerveztek valamilyen közös programot.

Mára hagyományossá váltak rendezvényeik: az emlékezetes csülkös vacsorák, a nőnapi köszöntések, a diák – és érettségi találkozók szervezése és megtartása, a közös kirándulások, a hangulatos szalonnasütések és a mindenki lelkének legkedvesebb karácsonyi ünnepségek. Mindezek mellett tovább folytatódnak a kezdetek óta népszerű előadássorozatok, amelyek igen széles témakörben mozognak. Tartanak könyvbemutatókat, adnak ki saját kiadványokat. 2014 tavaszán bonyolította le az egyesület a tizedik közös külföldi utazást. Az egyesület továbbra is folytatja a tehetséges fiatalok támogatását, díjazzák a tanulmányi versenyek helyezettjeit. Aktívan részt vállalnak a városi közéletben is. Rendezvényeiken szívesen szerepeltetik a sikeres, egykori újhelyi diákokat. Saját „otthon” hiányában az egyesület vendégként bonyolítja le programjait. Hol a könyvtárban, hol a Művelődési Központban, hol az Európa Házban, vagy akár a Zemplén Kaszinó helyiségeiben. Az elmúlt öt évben, az érettségi találkozókon kívül majd’ hatezren fordultak meg az SDBK különböző rendezvényein.

A szülőföld megtart, ezer szállal köti ide a családját, városát, egykori iskoláját sírig szerető baráti társasági tagokat. 

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.05. 16:15

bolyhos bilincs.jpgIdőnként szeretem lapozgatni a katalógusújságokat. No, nem azért, mert mániákus vásárló vagyok, s nem is azért, mert minden egyes olcsóbb áruért egyik áruházból a másikba szaladgálnék, hanem azért, mert ezekben az ingyenes kiadványokban találhatok rá új szavakra. Hiszen az árucikknek nevet kell adni az illusztráló fénykép alá. Az egyik alkalommal a következő ritka darabra találtam: boholytalanító, 2 db ceruzaelemmel működik, ára csak 1199 forint. Nézzük, hogyan is jött létre a boholytalanító szó, amely mint eszköz természetesen arra szolgál, hogy a kis szöszöket leszedje a különböző ruhadarabokról. A szótárban a következő alakok szerepelnek: bolyh, bolyhot, bolyha, bolyhhal, bolyhos, bolyhosít, bolyhoz, bolyhozódik, bolyhozógép.Mint látható, a toldalék a bolyhhal ragos alak kivételével kötőhangzóval szerepel, például bolyh + o + z. A boholy szó egyrészt azért jöhetett létre, mert így nem olyan nehéz kiejteni a fosztóképzős és igeképzős alakját: bolyhtalanító, helyette könnyebb azt mondani, hogy boholytalanító. Másrészt egy meglévő tőtípusba sorolódott be, az úgynevezett hangzóhiányos, hangátvetéses névszótövek sorába. Ezek a következők: pehely, kehely, teher. Toldalékos alakjukban kelyhet, pelyhet és terhet mondunk, tehát a h és az ly, illetve az r helyet cserélt. A teher német jövevényszó eredeti alakja a tereh volt, emlékezzünk csak Arany A walesi bárdok című múlhatatlan balladájára:

Vadat és halat, s mi jó falat /Szem szájnak ingere,/Sürgő csoport száz szolga hord,/ hogy nézni is tereh.

Tehát tereh volt, majd teher lett, viszont a toldalékos alakban újra jelentkezik a terhet alak. Ugyanez mondható el a kehely szóról is. A boholy viszont nincs szótározva, csak alkalmi szóalakulat egy katalógusújságban – gondoltam, azonban rákeresve az interneten meglepődéssel tapasztaltam, hogy több mint ezer találattal korántsem egyedi kifejezés, sőt vannak egyéb magyar megfelelői, a következők: ruhaborotva, szöszmöszlő.

Egyébként nemrég olvastam azt is, hogy Valentin-napra mekkora a választék ajándékokban: plüss-szívecskétől bolyhos bilincsig minden kapható. Ez utóbbi esetében biztos szükség lesz a boholytalanítóra.

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.02. 14:03

Biszák László festménye 

1385122_967151323301547_7300526765946057851_n.jpg

30x40 cm. akril, farost 2014.

***  

57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.01. 08:30

Nyugalmazott szakközépiskolai igazgató

Sátoraljaújhely

szszb 31 tk Rezsabek Gyula 400.jpgA vincellérmesterségnek a keresztes háborúkig visszavezethető története során felhalmozódott elméleti és gyakorlati szakmai tudás megőrzése és továbbfejlesztése, valamint a majdani mesterek képzése céljából, 1872-ben létrehozták az első szakképző intézetet, ami egy év múltán a Tarcali Magyar Királyi Vincellérképezde nevet viselte.  Ez a „jogelődje” a napjainkban Szepsi Laczkó Máté Mezőgazdasági Szakképző Iskola és Kollégium néven működő oktatási intézménynek, aminek Sátoraljaújhely 1953 óta ad otthont.

Ennek, a nemzetközi hírnevű, kiemelkedő képességű, elhivatott szakembergárdával rendelkező „műhelynek” volt a tanára 1968-ig – a puritán egyszerűségű és végtelen szerénységű - riportalanyunk édesapja, id. Rezsabek Gyula. Fia, az ő nyomdokaiba lépve, folytatta az általa megkezdetteket, immár igazgatóként. A tantestület számára hamar világossá vált: a fiatal kartárs mindenre elszánt a gyerekek oktatását és nevelését, valamint az iskola fejlődését, eredményességét elősegítő és azokat szolgáló lépések végrehajtásában. (A mai napig közszájon forog: Gyula nem ismeri az órát.) Hajnalban kelt, éjszaka feküdt. Példáját, akarva-akaratlanul egyre többen követték a tantestületből is.  

Miután 1994. január elsejétől kezdődően az iskola első embere lett, lelkiismeretétől és tiszta hitétől vezérelten, minden dolog gazdájának, mindenért felelősnek érezte magát. Széles látókörű, kombinatív elmével megáldott tanárember lévén, korán felismerte, majd az iskola, a gyerekek érdekében fel is használta a kor adta lehetőségeket.”Nem csináltam én semmi különöset, csak nyitva tartottam a szemem, gondolkoztam, majd tettem azt, amit kellett.” Ha valakit olykor fegyelmeznie kellett, habozás nélkül megtette, de az érintettre soha nem tudott haragudni. Szigorúsága nagyvonalú igazságérzettel és végtelen emberszeretettel párosult. Mindezek mellé jött a gyerekszeretet, amit csak egy Rezsabek Gyulától kaphattak a jobb sorsra érdemes, szegénycsaládokból érkező diákok. Ő is öt testvérével együtt nőtt fel, nehéz körülmények között. Talán ebből, de inkább a családi hagyományokból, a gyermekáldás szeretetéből ered ez az utolérhetetlenül embersége. Vezérlő elve: „Mindent a gyerekekért.” már-már szállóigévé vált az intézmény falain belül és kívül egyaránt. A város más iskoláinak igazgatói, tanárai, diákjai irigyelték az ő tanítványait. Miért, hiszen a lehetőségek mindenki számára egyformán adottak voltak? A különbség az, hogy Rezsabek tanár/igazgató úr azokat tettekre is váltotta!

Legendás szervező- és tárgyalóképessége révén elérte mindazt, amiről Magyarország nagyon sok városában csak álmodhattak a gyerekek: maga is kultúrember lévén szerette a színházat. Így bérletet szerzett az iskola diákjainak az Erkel Színházba. Igen, oda! Minden gyerek vágya között szerepel az utazás is, igaz? No, akkor szerzünk egy buszt és azzal megyünk tanulmányi, szakmai és egyéb utakra. Így is lett. Egyik „terepszemléje” során érzékelte, hogy a meglévő bútorok bizony már kopottak is, meg hibásak is. Oldjuk meg, de gyorsan. Bútorgyári kapcsolat, bútorkészítés, bútorcsere. Kész!

Amikor már nyitottabbá vált a világ, jött a kósza gondolat: mi lenne, ha elmennénk valahová külföldre is? A busz előállt, irány: Bécs, és minden, amit ott érdemes megnézni. Ennyi. Tantestület összekovácsolása, a „tüskék” hatástalanítása? Kirándulás, irány: Olaszország, Róma, a Szent Péter tér és még sok-sok csoda, amit látni kellett. Minden egyházi ünnepen más templomot kerestek fel. Segíteni kell a diákoknak, a családoknak, az iskola technikai dolgozóinak, a tantestület tagjainak. Egyforma Karácsonyi ajándékcsomagot mindenkinek!

Jutott pénz tanári továbbtanulásra, másod- vagy harmaddiploma szerzésére. Segítsük a város rendészeti szerveinél dolgozók képzését a városlakók és a város biztonsága érdekében. Rendben, mondta az igazgató úr, és elindult a rendészeti képzés is. Sokan dolgoznak még ma is azok közül, akik az általa vezetett iskolában érettségiztek. Nélküle ugyan hol lennének?

Sose kereste a hatalmasok kegyeit. Idejében bevezette a hittan- és az erkölcstan oktatását. Minden diák oda iratkozott, ahová lelkiismerete alapján akart. Az ifjúság védőszentjének, az iskola egyik korábbi névadójának, Szent Imrének, a főbejárattal szemben egy kis oltárt emeltetett és egy szobrot állíttatott.

2003-ban mondott le igazgatói megbízatásáról. Még abban az évben elkezdte a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a hittan tanári szakot, és sikeresen be is fejezte. Felsorolni is nehéz kiemelkedő szakemberré vált tanítványainak nevét. Nyugdíjasként gyerekeiket: Gyulát, az építészmérnököt, Ágit, a sikeres rajzpedagógust, Ottót és Tamást, a gépészmérnököket és azok családjait látogatja feleségével, Magdikával. Jövőre ünneplik Aranylakodalmukat. Addig meg közösen örülnek a nyolc unokájuknak.

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.29. 16:50

Mihály János gimnáziumigazgatóról beszél Székelyhidi Ágoston író 

Mihály.jpgMihály Jánost, a hajdúböszörményi Bocskai Gimnázium igazgatóját városszerte csak úgy emlegették: a direktor. Ősi diákszokás volt, s mind a mai napig divat, hogy a diákok kifogyhatatlan ötletességgel ruháznak fel tanárokat csúfnevekkel vagy jellemnevekkel, amit aztán a következő nemzedékek ellenőrzésük alá vonnak. Ha nem találják elég jellemzőnek, elvetik, ha lényegre tapintónak minősítik, úgy átveszik és szentesítik. Mihály János ragadványnevét a böszörményi diáknemzedékek elfogadták és őrizték. 

Székelyhidi Ágoston író, az egykori tanítvány, majd kolléga és barát szerint ebben is megnyilatkozik az iránta tanúsított nagy tisztelet. Egy ízben ezt írta: „Ízlelgessük csak ezt a nevet. Először is: nem általánosít, hanem meghatároz, nem fedi el a góréval, főnökkel, a vezérrel az igazgatót. Mintegy elismeri, megerősíti a tisztaságot. A közösség elévülhetetlen pecsétjét üti a kinevezés hivatali pecsétje mellé. Azaz fölé. De tovább is megy, többet is mond. A latinos változat alkalmas arra is, hogy fölidézze a hajdani komoly szertartásos méltóságot, majd finom iróniával meg is kérdőjelezze, el is hessentse. Így fejezvén ki, hogy ez a direktor másképp direktor, hogy tehát itt nem az állás ad rangot, méltóságot és tekintélyt az embernek, hanem az ember tölti meg méltósággal és tekintéllyel az állását. Azt jelezve, hogy a direktor nem az igazgató módján ember, hanem az ember módján igazgató.”

– Középiskolás korában ismerte meg Mihály Jánost?

– Édesapám a világháborúban katonatiszt volt, majd 1944-től a nagyváradi magyar érdekvédelmi szervezet politikusa. Emiatt letartóztatták. Később, 1947-ben, a párizsi béke után, amikor Románia már biztonságban érezte magát, azokat, akik nem vállalták a román állampolgárságot, s egyébként is megbízhatatlanok voltak, kiutasították. Így járt a mi családunk is. Édesapámnak Magyarországon volt egy katonatiszt barátja, aki egyébként görög katolikus iskolában tanított Hajdúböszörményben, az ő révén kerültünk a városba. 1948 az államosítás éve volt, én akkor ismertem meg Mihály Jánost, akkor iratkoztam be a Bocskai Gimnázium általános iskolájába, ő pedig akkor került oda frissen kinevezett igazgatónak.

Ő Sonkádon született, Szabolcs vármegyében, de középiskolai tanulmányait már a böszörményi Bocskai Gimnáziumban végezte.

– Az édesapja Hajdúböszörményben volt csendőrőrmester már 1929 körül, ráadásul altisztként amolyan törzsparancsnok-helyettes. Mihály János életébe, különleges sorsába ez is beletartozott, meg az is, hogy a Ludovika Akadémia hallgatója lett, sőt egészen fiatalon, mintegy másfél évig előadótanára is Marosvásárhelyen.

– Ezt érthető módon nem nagyon szellőztették. Annál kevésbé, mert tudomásom szerint ő a debreceni egyetemen a baloldali ifjúsági mozgalmakhoz tartozott?

– Igen, a Márciusi Front holdudvarába került, olyaténképpen, hogy mint történelem–földrajz szakos hallgatóÚjhelyi Szilárdnak és Tariska Istvánnak a távoli baráti körébe tartozott. Kállai Gyulával nem volt kapcsolata. Sorsába tehát belejátszott, hogy a Márciusi Frontnak a második-harmadik vonalához kötődött Debrecenben. Nem politikusként, hanem mint a Front bizonyos világnézeti körének, a népi írói törekvéseknek a hitvallója. Nemzeti elvű világnézetet vallott, bizonyos mértékig hatással volt rá Karácsony Sándor. Mégsem volt hazug az a magatartása, hogy később belépett az MDP-be, majd a MSZMP-be, mert a nemzetelvűséget valahogyan mindig egyeztette a társadalmi igazságossággal. A társadalmi igazságosság és a nemzeti függetlenség alapértékei egy meggyötört sorsú embernél még kiegészültek a humanizmus alapelveivel. Nem volt vallásos, de nagyra értékelte a kereszténységet. Amikor 1968 után a középiskolákban bevezették a világnézetünk alapjai elnevezésű tantárgyat, akkor ő vállalta annak a tanítását. Több óráját meglátogattam, mivel az én osztályomban is tanította ezt a tárgyat. Ráébredtem, hogy ő ennek a tantárgynak a keretében nem a tudományos szocializmust tanította, hanem azt, amit akkor eufórikusan szocialista humanizmusnak neveztek. Ő valójában a humanizmus elvét emelte ki, mint a marxi marxizmus egyik alaptételét. Hiszen ő is derült azon, hogy kik is a marxisták. Akik nem olvasták Marxot! A marxi klasszikus filozófiából az emberelvűséget vallotta. Nem volt álságos ember, hitt abban, amit tanított, de nem a dogma, nem a korlátoltság jellemezte.

– Mihály Jánost feltétlen bizalom övezte a hatalom részéről?

– Nem, ezt nem mondhatjuk. Inkább arról van szó, hogy Mihály János a szovjet hadifogságban elvégzett egy antifasiszta iskolát. Ennek az oklevelével érkezett haza 1947-ben. Hajdúböszörményben élt egy zsidó származású kommunista funkcionárius, bizonyos Waldmann Varga Jenő, aki 1944-től nagyon magas tisztséget töltött be a szovjet–magyar kapcsolatrendszerben. Nem tudom pontosan mit, de ez a tisztség bizalmas lehetett. Varga később kecskeméti polgármester, majd Bács-Kiskun megye tanácselnöke lett. Ez a Varga Jenő ismerte Mihály Jánost és a családját 1940 előtt, s tudta, hogy Mihály János apja, noha csendőr főtörzsőrmester volt, emberi módon bánt a zsidókkal. Kezességet vállalt Mihály Jánosért, noha tudta, hogy hivatásos katonatisztként a Ludovika Akadémián volt tanár, pontosabban a Gyorsfegyvernemi Hadapródiskolán tanított.

– Ennyi elég volt a bizalom megalapozásához?

– Mihály János személyisége és baráti köre is okot adott arra, hogy bízzanak benne. Volt egy olyan gimnazistakör, amelyet Mihály János 1948-tól kezdve maga mellé emelt. A fiatalokkal órán kívül is foglalkozott a Nékosz Kollégiumban, amelynek társigazgatója volt. Folyvást oktatta őket emberségre, de az öltözködéstől kezdve a késsel-villával való bánásmódig, a nyakkendőkötéstől a köszönésig az illemtan is szerepelt a programban. Ezek a fiúk megbíztak benne, ezekben ő is megbízott. Volt közöttük egy Lévai Sándor nevű gimnazista, aki később az MDP, majd az MSZMP városi első titkára, s a kerület országgyűlési képviselője lett. Ő is azok közé tartozott, akik kiálltak Mihály János mellett. Tehát ő igazában néhány embernek a bizalmából került be abba a körbe, ahol 1949 után találjuk. Ezek közt a gimnazisták közt, ahová én is tartoztam, természetesen más szerepben és helyzetben, voltak olyan velem egykorúak, mint például Szűrös Mátyás. Ő Mihály János legszűkebb tanítványi körének tagjaként került el 1952-ben Hajdúböszörményből, s a Lenin Intézetben érettségizett, majd a Szovjetunióban szerzett diplomát. Amikor visszatért Magyarországra, már megkezdődött a politikai karrierje. Szűrös Mátyás szintén bizalmába fogadta Mihály Jánost.

– Vagyis jótálltak érte?

– Igen. Három-négy olyan ember volt, akinek a bizalma megtartotta őt akkor is, amikor például 1950-ben letartóztatták egy napra. Valaki ugyanis éjszaka a gimnáziumban felfirkálta a falra Rákosi fényképe alá, hogy „Kopasz Rákosi, nincs neked itt helyed”. Ezért Mihály Jánost vegzálták, hogy miért nem vigyázott jobban a gimnázium megközelíthetetlenségére, miért nem záratta be az épületet. Letartóztatták, és a helyi rendőrség pincéjébe vitték, a család sem tudta, hogy hol van. Azzal hozakodtak elő, hogy persze csendőrgyerek volt, ludovikás tiszt, biztosan ő bujtogatott a provokációra. 1948-ban már egyszer majdnem 48 óráig volt a politikai rendőrség foglya ugyancsak a városban. Ez mutatja, hogy igenis élt vele szemben egyfajta politikai bizalmatlanság, pusztán csak az osztály-hovatartozása, nem a személyes magatartása miatt. Lévai Sándor, de főleg Waldmann Varga Jenő volt az, aki a rendőrségről kihozta őt. A hatvanas évek végén olvastam az 1950-es eset jegyzőkönyvét, mert Mihály János megőrizte. Annak kísérőiratában az állt, hogy a rendőrség lezártnak tekinti, nem akarja az ügyet tovább folytatni. Az irat egyik aláírója Waldmann Varga Jenő volt.

– Mit szólt a hatalom ahhoz, hogy a hatvanas években olyan tanárokat vett a gimnáziumba, mint Kertész László, Székelyhidi Ágoston vagy később Görömbei András, akikről tudnivaló volt, hogy úgynevezett másként gondolkodók?

– Mihály János rendkívüli képességgel rendelkezett, három nyelven írt és olvasott, állandóan tájékozódott, szaktárgyait egyetemi szinten ismerte és fejlesztette. Egy ilyen ember nemigen tudott volna egy kisváros középiskolájában, miliőjében megmaradni, ha a szakma nem karolja fel. Csakhogy a szakma is felkarolta. 1952-53 körül nagyon nehéz volt annak érvényesülnie, akinek nem volt patrónusa, de azok, akik a Márciusi Front környékén megismerkedtek vele, s akkor szakmai pozícióban voltak, mint például Jóború Magda miniszterhelyettes, igényt tartottak a szakértelmére. Jóború Magda azért is járt néhányszor Debrecenben és Hajdúböszörményben, hogy erősítse a Mihály János iránti bizalmat. Ez a szakmai kör és kapcsolatrendszer volt a háttere országosan. Szerencsére voltak olyan körök a megyében is, amelyek ismerték a képességeit. A szellemi, a szakmai, a pedagógiai és emberi értékei voltak azok, amelyek megtartották őt minden válságos körülmény között. De… A kisvárosban a dogmatikus, műveletlen, rosszindulatúés nagyon bizalmatlan kommunisták és funkcionáriusok várva várták az alkalmat, hogy elgáncsolják. Ez nemegyszer megtörtént. Az előbb említettem, hogy amikor letartóztatták, senkinek sem mondták meg, hogy hova vitték.

– Később nyugton hagyták?

– Nagy Imre leváltása után megint volt egy bizalmatlansági kísérlet vele szemben. A forradalom idején, 1956-ban az volt a szerencséje, idézőjelben mondva, hogy októberben végig beteg volt, még az utcára sem tudott kimenni, tehát nem vádolhatták azzal, hogy bármelyik csoporthoz tartozott. De amikor a hajdúböszörményi és Hajdú-Bihar megyei MSZMP-politikusok próbálták újraerősíteni a saját hatalmukat, akkor már Lévai Sándor végzett tanár volt, s ő lett a városi párttitkár a forradalom leverése után. Ez a tény megerősítette Mihály János pozícióit. Ő egyébként 1948-ban olyan középiskola élére került, amely korábban református főgimnázium volt, s amelynek a tanárai, igazgatói kivétel nélkül a régi keresztény Magyarország hívei voltak. Mihály János ezeket nagyrészt képes volt megtartani. Akiket nyugdíjaztak, őket visszahívni már nem volt módja, de az aktívak közül nem engedett senkit üldözni, miközben ő folyton ki volt téve ennek a veszélynek. Ennek ellenére a gimnáziumba kerültek olyan rovott múltúnak számító tanárok, mint például Molnár Pál, aki korábban a debreceni református gimnázium tanára, majd Erdély visszatérése után a Máramarosszigeti Gimnázium igazgatója volt. Őt állítólagos pán–germán rokonszenvei miatt üldözték. Mihály János odavette tanárnak, s rövidesen igazgatóhelyettessé léptette elő, mert szívós, jó hivatalnok volt. Orosházi Lajost említem még, aki katonatiszt tanár volt, s mégis odakerült az ötvenes évek második felében.

– De az 56-osok felkarolása volt az igazi huszárvágás!

– Igen. 1956-ban kedvenc diákjai közül Kertész Lászlóés jómagam nehéz helyzetbe kerültünk. Letartóztattak bennünket, engem kizárták az ország összes egyeteméről, Lacit nem, mert őt Juhász Géza professzor külön védte, mellesleg engem is. Kertész László, aki a Juhász család amolyan fogadott fiának számított, hiszen tudjuk, hogy lelencgyerek volt, állami gondozott, Juhász Géza rendkívüli emberséges és szilárd magatartása miatt maradhatott az egyetemen. Juhász Géza volt az, aki azt mondta, hogy Kertésznek a gimnáziumban van a helye. Énvelem más volt a helyzet, csak az 1963-as amnesztia után engedtek tanítani általános iskolában. 1959-ig afféle segédmunkás voltam, aztán helyettesítő tanár, s csak 1963-ban kaptam kinevezést, Baranyi Imre, volt évfolyamtársam segítségével. Bármit mondanak róla, lelkiismeretes ember volt, nem felejtette el e baráti kapcsolatait. Betértünk egyszer az Arany Bikába egy pohár borra, s ott felajánlotta, hogy közbenjár az érdekemben. Mondtam, a megyei tanácson eddig kőkeményen elzárkóztak még attól is, hogy általános iskolai kinevezést kapjak. Két-három nap múlva a megyei elnökhelyettes telefonált Mihály Jánosnak, hogyha ő foglalkoztatni tud engem, a megyei tanács nem zárkózik el előle. Azt sem titkolta, hogy ez Baranyi Imre kívánsága, aki akkor a KISZ Központi Bizottságának valamilyen magas rangú társadalmi-politikai tisztségviselője vagy tanácsadója volt. Mihály János ezt örömmel vette, s azonnal alkalmazott. Ez nem az ő kettős magatartására vall. Az ő személyisége és magatartása egységes volt, amelynek az a határozott értékrend adta az alapját, amelyet korábban említettem. Ő ezeket értékelvként, s nem pillanatnyi dogmaként vagy taktikaként képviselte, s ezeknek az értékeknek a révén mindig képes volt betölteni azt a teret, amit a pillanatnyi szabadság engedett.

– Azért Görömbei András esete sem jelentéktelen dolog.

– Bizony nem! Hiszen ő piarista gimnáziumban érettségizett, az édesapja ’56-os elítélt volt, tehát neki semmi esélye sem lett volna, hogy egyetemen tanítson. Barta János professzor kérte, hogy átmenetileg fogadja őt Mihály János. Ezzel a kerülővel juthatott aztán egyetemi állásba.

– Miben rejlett az ő pedagógiai vonzereje, szakmai tekintélye?

– Elsősorban tanárként volt rendkívül népszerű. Méghozzá azért, mert az ember akkor lesz igazán jó tanár, ha megőrzi a szakmai igényességét, nem akar leereszkedni senkihez, de képes tanítványaiban azt az érzetet kelteni, hogy emberileg egyenrangúak. Ő így kezelte a tanítványait. Tehát a bizalomteremtő képesség tette őt rendkívüli tanárrá. Valahogy minden tanítványa meg akart felelni ennek a bizalomnak. Módszere a gondolkodtatás volt, ezért a gondolkodó tanulókat becsülte legtöbbre. Soha nem adott fel leckét, hanem kérdéseket hagyott meg. És hát az emberi rokonszenvessége és férfiúi bája utánozhatatlan volt. Ezek a tulajdonságai engem Julow Viktor egyetemi tanárunkra emlékeztettek.

– Tudomásom szerint szakmai cikkeket is írt. Nem vágyott többre? Beérte azzal, hogy egy kisvárosi gimnáziumot igazgasson?

– Azt mondta, neki ez az élete. Említettem, hogy rokonszenvezett a Márciusi Fronttal, de nem a politikai irányvonalával, inkább azzal, amit úgy nevezhetünk, hogy a népi írók gondolatvilága. Ő élete végéig ezt az értékrendet fogadta el, és ezt érvényesítette. Elmondta nekem, hogy ebben nem állt egyedül, a fiatal katonatisztek, főleg a vezérkariak ’38-’39 táján a népi írók művein nevelkedtek. Hiszen sokan a népi osztályokból kerültek az értelmiség soraiba, mint ő is. Ez volt a titka annak, hogy őszinte meggyőződéssel vállalta a társadalmi igazságosságot, amit a népi írók tanaiból merített. Ehhez kapcsolta a nemzeti függetlenséget, az pedig általános európai műveltégéből származott, hogy egyfajta humanizmust és keresztény értékrendet vallott, de nem volt vallásos.

– Mégis hallani olyan emlékezéseket, hogy élete végén vallásos lett.

– A felesége halála annyira megrázta, hogy aztán a sorsszerűséget kereste közös életútjukban, a találkozásukban, hiszen véletlenül találkoztak. Mihály János már gyűrűs vőlegény volt, amikor megismerkedtek. Azt mondta, abban is a sorsszerűség játszott közre, hogy ez az asszony jóban-rosszban kitartott mellette, de abban is, hogy végül neki kellett ápolnia s eltemetnie. Tehát inkább a sorsszerűség volt az, amit mások úgy magyaráznak, hogy Istenhez való megtérés. Én is láttam, hogy a Bibliát olvassa – de nem a Biblia-magyarázatokat –, és abban nagy sorspéldákat talált. Kereste a példázatértékű szépirodalmi alkotásokat is, Kodolányi János nagy Mózes-regényét kétszer is elolvasta. Tehát a nagy bibliai mítoszokat nem is annyira az istenhit, mint inkább a sors mítoszaként értelmezte.

– Hogyan fogadta a rendszerváltást?

– Mihály János akkor már 75 éves volt, nyugdíjas, porig sújtotta a felesége szenvedése és halála. Amikor 1971-ben Lévai Sándor meghalt, Mihály János ellen hirtelen elszabadult a helyi dogmatikus pártmunkások indulata. Ne felejtsük, az 1970-es évek elején söpört végig az országban az értelmiségellenes hullám! Ez volt a filozófusperek kora. Mihály János a gimnáziumban az évek folyamán fogadta Veres Pétert, Sánta Ferencet, Mocsár Gábort, Féja Gézát. Ebben azt látták, hogy túlságosan a másként gondolkodóértelmiséghez köti a gimnáziumot, pedig annak az életre kellene nevelnie. E mögé a demagóg felfogás mögé bújtak, s Mihály Jánosnak nem engedték meg, hogy meghosszabbítsa 65 éves kora után is igazgatói megbízatását. Azt kiharcolta, talán nem is ő, a barátai, hogy 70 éves koráig óraadóként taníthatott, mert azt mondta, nem akarja elveszíteni azt a szereptudatot, hogy őrá még szükség van. Nem akarta elveszíteni a kapcsolatot azzal az intézménnyel, amelyet 1949 után ő emelt olyan szintre, amely méltó folytatása a református főgimnáziumi korszaknak. S azt is el kell mondanom, hogy élete utolsóéveiben nem zárkózott be, csak majd a felesége halála után. A rendszerváltozás idején voltaképpen már lezárult az élete. 1993-ban halt meg.

– Milyen ember volt ő a hétköznapokban mint társ,barát?

– Nagyszerű ember volt, érzelemgazdag, kitűnő barát, hangulatos házigazda és vendég. Szűkebb baráti körben sokszor feloldódott, és a társaság középpontja tudott lenni. 

Bakó Endre

*** 

MIHÁLY JÁNOS (született 1914. október 8-án Sonkádon, elhunyt 1993. június 5-én Hajdúböszörményben).Elemi iskoláit megyei szülőfalujában végezte, a középiskolát Hajdúböszörményben, a Bocskai István Református Gimnáziumban. 1932-ben érettségizett, majd tanulmányait a Debreceni Tisza István Tudományegyetem földrajz–történelem szakán folytatta. 1937-ben szerzett diplomát. 1941-ben a marosvásárhelyi GyorsfegyvernemiHadapródiskolában tanított. 1945-ben szovjet hadifogságba esett, ahonnan 1947-ben tért haza. 1949. március 1-jén nevezték ki véglegesen a Bocskai Gimnázium igazgatójának, beosztásától 1979-ben vált meg. Egy ideig, 1948-ban társelnökként vezette a Nékosz Petőfi Sándor Népi Kollégiumot. A megyei igazgatói munkaközösség vezetője, a városi pártbizottság és tanács tagja. Pedagógiai tapasztalatairól néhány szakcikk is árulkodik. Kitüntetései közül említést érdemel Az Oktatásügy Kiváló Dolgozója, 1956; a Kiváló Tanár, 1972; Hajdúböszörmény Város Díszpolgára 1975; a Munka Érdemrend arany fokozata, 1978; Pedagógus Szolgálati Emlékérem, 1979. 

SZÉKELYHIDI ÁGOSTON (született 1935. december 19-én Medgyesbodzáson) tanár, író, politikus. Nagyváradon nevelkedett. Családját 1948-ban kiutasították Romániából. Középiskoláit Hajdúböszörményben végzi, 1958-ban szerzett magyar–történelem szakos diplomát a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. 1956-ban a Hajdú-Bihar Megyei Forradalmi Bizottmány elnökségi tagja, ezért később vizsgálati fogságba került. 1959-től általános iskolai tanár Hajdúböszörményben, majd 1964-től az ottani Bocskai Gimnáziumban, 1977–1984 között a debreceni Kölcsey Ferenc Művelődési Központ főmunkatársa, majd lapszerkesztő és szabadfoglalkozásúíró. 1969–1976 között a Hajdúböszörményi Nemzetközi Művésztelep vezetője. Az MDF alapító tagja, a párt különböző megyei és országos testületeinek tagja, vezetője. Írásai 1955 óta jelennek meg. Az Erdélyi Szövetség és az 1956-os Kárpát-medencei Emlékbizottság elnöke. 1989–1999 között szerkesztette az Erdélyi Tükör című folyóiratot. Írói munkássága egyaránt kiterjed a szépirodalomra, a szociográfiára és a politikára. Munkásságát számos díjjal jutalmazták.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.28. 17:43

Címkék: ü:Mihály János