Írta: Réti János

 

des_brophy_oregekemberek_masolata.jpgHála az orvostudomány fejlettségének, ma már tényleg mindenre van orvosság, és a legelvetemültebb betegségek is egyre inkább gyógyíthatóbbakká válnak. A halandó amint rendellenességet tapasztal megszokott közérzetéhez képest, kapja magát, uccu az általa lecédulázott háziorvoshoz, ahol további félcédulások társaságában kivárja, amíg sorra kerül.

Benn a rendelő fehérjében aztán kellő dagályossággal, viszont követhetetlenül előadja panaszát. Erre az Emberi Szervezet Titkainak Tudója némi vizsgálódás, valamint rövid töprengés után felír neki néhány szert. Keresőképtelen a vényt lobogtatva suhan a patikába, ahol azt beárazzák: az angyali türelmű patikusnő ̶ ritkább esetben patikus ̶ mindenekelőtt kisilabizálja az orvos keze írását, de legalábbis következtetni próbál a vélhető megfejtésre. Az így kijött elnevezést beazonosítja a gyógyszerészek irdatlan nagyságú kislexikonában található logaritmustáblák valamelyikén, majd a vízszintes sor és függőleges oszlop találkozásánál beméri, mibe kerül a készítmény. Ott még tengeri csomóban megadja nulla fokon, 25 százalékos páratartalomnál, szociális háló nélkül.

Ezt követi a művelet, a gyógyszerész szélsebesen gyököt von az egy pirulára eső állami támogatásból és hatványra emeli a társadalombiztosítás kinnlévőségét, majd kivonja belőle az egészségügyi dolgozók és miniszterük fizetése közti különbséget.

Az eredményt megszorozza az adótisztviselők számával, végül osztja a helyi önkormányzatra leadott szavazatokkal. Ami kijön, azt írja a recept sarkába örök tanulságul, amitől a beteg máris úgy érzi, hogy lábadozóban van.

Otthon aztán bekapja az első egy-két-há-négy szemet, és úgy mellesleg elolvassa a gyógyszerekhez mellékelt tájékoztatót a várható mellékhatásokról. Megtudja, hogy a továbbiakban autót nem vezethet, 11 -est nem rúghat, és jobb, ha a kűrjéből kihagyja a tripla ugrásokat. Maximum kávédarálás, de csak módjával. És ez még semmi! Jön az émelygés, az imbolygás, az illegés, a billegés, bőrpír, kiütés, viszketés, kettős látás és a nyelési zavarok. Majd hányinger, hasmenés, székrekedés egyszerre.

Ehhez társul a szájszárazság és aktivitáscsökkenés, a rövid vágta, hosszú vágta és a díszlépés. Lidércnyomás, hallucináció, depresszió, agresszió, progresszió. Ipiapacs és hunyó-bunyó. Viszont elmúlik a baj. Ha a páciens túléli a mellékhatásokat.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is:Réti János tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.03.05. 18:22

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 18 400.jpgKálvinháza... A furcsa, különös név hallatán meglódul az ember képzelete. Hatalmas, fátlan síkot lát, a rebbenő hősében konok, hallgatag férfiak küszködnek a sovány, szikes földdel, és messze, ahol halványan kéklő fasor választja el a földet az égtől, feldereng egy apró, fehér falu templom, s múlóan mintha a harangja is szólna. Néhány sömjén, kákával, sással benőtt lapos, itt-ott pár rózsabokor, és fent, a magasan egy szitáló ölyv.

Fenséges, lenyűgöző –, kár, hogy csak én látom.

Azt is félig-meddig csak képzelem, hiszen én vezetem az autót, mellyel a töltésen poroszkálunk. Jobbra a folyó, vagyis a Nyugati-főcsatorna, balra pedig az iménti táj, ahol a szabolcsi Mezőség ölelkezik a Hajdúság kietlen síkjaival.

A telefonoszlopokon vércsék, a drótokon első kelésű fecskék, a töltésen pedig gyík gyík hátán. Tündéri, aranyos jószágok..., csak ne kéne fékezni minduntalan miattuk. Mert ilyenkor felzúdulnak hátul:

– Kiüti a korsó a fogunkat! Ezért hoztunk magunkkal...!?

Két vetőmag-kereskedő ül hátul, ami nem is lenne baj, ha a vendégjoggal nem élnénk ily' komiszul vissza.

Késő bánat, s csak magamat okolhatom.

Még régen, Isten tudja milyen csatornákon érkeztek a jobbnál jobb kálvinházi hírek, s én balga meginvitáltam őket.

– Vendégeim lesztek. Mához egy hétre Kálvinháza.

– Mi?! – néztek rám felcsillanó szemmel, s meg se fordult a fejemben, hogy én leszek a sofőr, a málhás, a mindenes. Hogy még a bort is nékem kell beszerezni –s hallgatnom az egreciroztatásukat!

– Ez a Kálvinháza nincs is a térképen! Tudod te egyáltalán hová viszel minket?!

Lapitottam, de azért bíztam erősen. Soha nem jártam még ugyan erre, a csatornának is csak a felső, másfél kilométeres szakaszát láttam. Ott hallottam először, hogy ne itt, a mindenféle gallyal, ággal telehordott zsilip alatt szerencsétlenkedjem, hanem lejjebb, valahol Kálvinháza táján.

Kálvinháza – ütötte meg a fülem a furcsa, különleges fényben ragyogó falu neve. Honnan tudtam volna, dehogy is falu az. Még tanyának is kicsi!

Tiszavasvári, Szabolcs legnyugatibb városa volt az utolsó település, ahol még meggondolhattam volna magam, de eszembe se jutott ilyenre vetemedni.

S azóta megyünk, döcögünk, és mind gyakrabban fordul meg fejemben a szörnyű gyanú – nem tévedtünk mi el vajon?

Már fél órája poroljuk a töltést, az egykori útbaigazítók szerint rég ott kellene lennünk. De semmi, csak a szótlan, kopár síkság, az egyre szűkülő gátkorona. Ha itt éjjel beköszönt egy csendes, áztató eső, nincs az autó, amelyik eliszkolhatna. Nem ok nélküli az aggodalmam –,  akkora gödrök, csontélesre száradt sárgerincek tűnnek fel időről időre, hogy meghűl ereimben a vér.

Esőnek hál Istennek semmi nyoma, felhőt is csak itt, a földön látunk. Porból áll, s mi húzzuk magunk után. Ha ezt meglátja egy gátőr...!?

De hol van itt gátőr? Ha van is, bent hűsölhet valami árnyékban, bolond lenne e veszett hőségben horgászautókra vadászni. Ám nemcsak a gátőr, de Kálvinháza sincs sehol!

Végre aztán csak feltűnik néhány ház, néhány derekabb fa..., de olyan messze még mindig, hogy azt is hihetném, a délibáb játszik velem.

Eltűnt közben a csatorna is, magas, sűrű nádas rejti a vizet, aztán mintha szélesedne a meder, fogyatkozik a nád, s egy hídforma kezd feltünedezni a remegő távolban

– Csak nem megérkeztünk? – szólal meg a két vetőmagos. – Ide akár gyalog is bejöhettünk volna.

Még szerencse, hogy kilépett a gátra egy árva, idei nyúl, rémülete láttán nyomban elolvadtak nyelvemen a gonosz szavak..., és mire a hídhoz értünk, feledve minden bút, egészen könnyű lélekkel állítottam le a motort.

Paradicsomi tájék, mintha csak nem is mesterséges folyó lenne. A természet visszavette a jussát. A korábbi, keskeny meder, itt már jó ötven méter széles, csupán a hídnál szűkül össze. Ott azonban valósággal száguld, lapátnyi örvények keringenek a hídláb, s a parti kövek között.

Az apró öblökben küszcsapat riad, feltüremkedik egy arasznyi hullám. Süllő..., hát persze hogy süllő. Hol lennének, ha nem itt, e gyors vízen? Kőhajításnyira azonban megint meglanyhul a sodrás, kiöblösödik a meder, a partszélen csábító tisztások.

Ott kell lenni a pontyoknak, kárászoknak.

Könyöklök csendben a hídkorlátnak dűlve, ábrándozom a ránk váró éjszaka örömeiről, de ekkor megszólalnak ők, ketten.

– Oszt' hon gondoltad, hogy horgászni fogunk?

– Ti ott lent, a csendesen, én meg itt, a gyorson.

– Ez nem lesz jó – rázzák a fejüket. – Láttál te már tizenöt méteres botot...!? Mert ide legalább akkora kell, ha túl akarsz horgászni a hínáron.

Vakarom a fejem, s magamnak is szégyenlem bevallani, igazuk van. A hínármező tényleg olyan széles, nincs az a bot, amivel átnyúlhatnánk rajta. Még náluk se, pedig ők aztán igazi, megrögzött keszegezők.

Nincs mit tenni, be kell gázolni a vízbe, s nekiállni a horgászhely kitisztításához. Ki kell tépni a sást, a kákát, majd meg a hínárt, a békaszőlőt..

Előbb csupán térdig, majd derékig, de aztán már nyakig ér a víz – ám nem csak a port, a koszt, hanem a velünk hozott gondokat is lemossa rólunk. Mint valami kölyökvidrák, úszkálunk, hancúrozunk, mikor ránk dörren valaki:

– Áztán bele ne fuljánák...!

Idősebb, kopaszodó férfi áll a parton valami régi, ántivilágból származó fürdőnadrágban, és hol ránk, hol a kocsiból kipakolt portékáinkra pislog.

Hát ez meg ki lehet? – nézünk össze hárman a vízben, és csöpögő gatyában sorra kezet rázunk a furcsa öregúrral.

Szabó, Szabó Ferenc, mondja a hosszabb, szakállas barátom..., Sándor, Sándor Ferenc, mondja a kisebb, a köpcösebb.

– Hát mágunknál mindenki Ferenc? – rázza boldog örömmel kezünket a furcsa öregúr. – Én meg Szpiridov Iván vagyok...

Így ismerkedtünk össze Szpiridov Ivánnal. Messze, valahol Rosztov környékén született, aztán kitört a háború, s bevonult ő is. Már itt, Szabolcsban harcolt, amikor úgy döntött, üldözte ő már eleget a fasisztákat, ette eleget a dicsőséges Vörös Hadsereg kenyerét… Szerzett hát valahonnan egy ócska civilöltönyt, majd munkát – s két év múlva nősült.

És most itt áll előttünk egy szál gatyában. Nyíregyházán él ugyan, de tíz éve megvett egy lepusztult, öreg házat, azóta igazán otthon csak itt van, Kálvinházán. Ami egy igazi, tisztességes falu volt egykor, de most csupán négy háza áll, abból is mindössze kettőben laknak. Iván bátyánké a legszélső, ha kinéz az ablakon azt is látja talán, miképp jár a süllő.

Ám őt a süllő izgatja a legkevésbé. A compó, vagy ahogy ő mondja, a cigányhal, annál inkább.

Ezt persze még nem tudjuk, hiszen előbb a pálinkáját, s a mézét kell megkóstolnunk. Pontosabban előbb a mézet, aztán a pálinkát.

– Tessék!? Mézet…!? – néz össze a két kereskedő, de már nincs menekvés. Iván bátyánk hozza a hatalmas befőttesüveget, s az evőkanalat.

Mint ostyát osztó pap, mély áhítattal dugja szánkba a csordultig tele kanalat, majd térül fordul, s emeli a pálinkás üveget.

Aztán újból.

Majd megkérdi:

– És a szállás hol lesz?

– A parton.

– És a vacsora?

– Halászlé – mondjuk.

– És hol a hal?

Tényleg, nézünk össze a sokadik korty után, s nyomban menekülésre fogjuk a dolgot.

Iván bátyánk csak a hídon ér bennünket utol, de el is tűnik, s már csak a prüszkölését halljuk. Úszik szembe a folyással, a hínár szélén.

A két kereskedő megáll egy pillanatra, majd elhúzzák a szájukat.

–Ha az öreg belefúl, te leszel az oka! – s azzal faképnél hagynak bennünket, mennek a botok, a félig felállított sátor felé.

Tanácstalanul nézek utánuk, aztán az öregúr felé, de eltűnt ő is megint. Ám kiáltani nincs időm, mert hirtelen kibújik egy nádsziget mögül, s felemelt jobb kezében egy hallal veszettül tempózik felém.

– Cigányhal..., Jó lesz halászlének?

– Ezt meg hogy fogta? – meredek rá elképedve, hiszen még az előbb fürödni indult, most meg kezében a világ egyik legfenségesebb hala.

– Ó..., ha én a barátokra hagyatkoznék! Akkor sosem ennék halászlevet!

Kihajítja a hídra a halat, és visszafordul. Nem nagy, olyan harminc-negyven dekás lehet, de hal, az első, amit ma látunk. Egy erős nádszálra fűzöm, s keresném a halászt, de már csak a lobácsolását hallom.

Nézem a vizet, ilyen lehetett valamikor a híres Ecsedi-láp. A két-háromszáz méterrel feljebb még mértani pontossággal megrajzolt folyó oly csendesen terebélyesedik ki, s lesz belőle egy sás-, és kákaszigetekkel telenőtt mocsár, hogy az ember szinte észre sem veszi. Nyílt víztükröt csak a meder közepén látni, mindent beborít a nád, a sás. A dzsungelt egy-egy apró, alig szobányi öböl szakítja meg, onnan jönnek a hangok.

Furcsa, krákogó, prüszkölő hangok, de hamarosan elnyomja egy motor berregése. Felkanyarodik a hídra, majd leszáll róla egy sovány, feketére barnult ember. Zöld ruháját nézve gátőr, vagy valami mezőőr lehet.

– Hát maguk...? – néz rám.

– Várom Iván bátyámat.

– Már megint varsázik a vén betyár? – szaladnak szét az apró ráncok a szeme sarkában. – Pedig megmondtam már neki, hogy ne bízzon az idegenekben. Előbb-utóbb ráfizet az orvhalászatára.

Keményen, pattogva beszél a kis halőr – mert ki lenne, ha nem a halőr? – de a szemében semmi fenyegető. Kötelessége ismertetni a hivatal direktiváit, ám semmi több. Van ugyan puska is a hátán, de letörve a csöve, s most, hogy jól megnézem, hát bizony..., igencsak csillog a szeme.

Sosem tudja azonban az ember. Pláne, hogy elkurjantja magát:

– Hé maga...! Bújjon ki abból a sásból!

Iván bátyánk azonban füle-botját sem mozdítja. Öt perc is eltelik talán, mikor meglátjuk a fejét. Feltartott kézzel lépked, két, igazán szép halat emel a magasba.

– Te vagy az, jómadár? – kiáltja, s már hajítja is ki a hídra a halakat.

Cigányhal persze mind a kettő.

– No, megvan a halászlé!– kapaszkodik fel a partra. – Már nem halnak éhen.

A halőr nézi, forgatja a két compót, és elhúzza a száját.

– Ebből főztök halászlevet?

– Ebből.

– Ennyi embernek...?

– Miért? Tegnapelőtt hányból főztük? Ha nem hozol vendéget, még sok is lett volna.

A két öreg áll a hídon, csipkedik, marják egymást, de olyan mackós lökdösődés ez csupán, majd Iván bátyánk megint eltűnik. A halőr int, hogy menjek csak hozzá.

– Megkóstolták már a mézét?

– Meg – felelem kikerekedett szemmel.

– Akkor baj lesz – tolja feje búbjára a kalapot.

– Miféle baj? – kezdek most már gyanakodni én is.

– Tényleg halászlevet fog főzni.

– Adná az Isten – mondom rosszallóan –, mert mindjárt éhen halunk.

– Hát... – mosolyog sejtelmesen –, ettek már maguk az ő halászlevéből?

Apró, gonosz tüskéket érzek a szavaiban, de az is nyilvánvaló már, hogy régtől fogva ismerik egymást, óvatosan mondom hát:

– Én még nem ettem rossz halászlevet. Legfeljebb kelletlenül kínáltat.

– Most fognak.

– Nem úgy kínálja.

– Ki mondta, hogy a kínálással lesz a baj! De tegnapelőtt is az én szalonnámat ettük, mert az ő hallevét ki kellett önteni.

Most már egészen mérgesen beszél, csak akkor enyhül meg a hangja, mikor azt mondom, nézzük meg a két magkereskedőt.

– Ohó..., az én barátaimat!? Szívest örömest.

– Maga már ismeri őket?

– A két druszát? Hogyne ismerném! Most mutattam meg nekik, hogy merre dobáljanak. De ahogy én vélem, már nem teljesen épek – pillant rám sokat sejtetően. – Azt a korsót igen sokat emelgették.

Nézem a kis, fekete embert, a véreres szemeit, s egyre nő bennem a szörnyű gyanú. Ha azok beboroztak...!

A vén Iván még a vízben, a compók meg a hídon, én azonban se szó, se beszéd, nyakamba kapom a lábam.

A két Ferenc békésen üldögél egy nagyobb tisztás előtt, merengve nézik a két, keszegező úszót.

– Van már valami? – mordulok rájuk, de nincs idejük felelni, mert megszólal hátunk mögött a halőr.

– Oszt' hon az engedély!?

– Itt ni! – emelik fel a korsót, s mire kettőt pislantunk, a halőr már magába is döntött vagy másfél litert.

– Ez már beszéd – bólogat –. Bár, az előbb mintha hidegebb lett volna.

A nagy síkon csak az ő, hármójuk szava hallik, de az aztán beteríti a pusztát. Azért megengedik, hogy megemeljem én is a korsót, aztán jobbnak látom, ha munkákhoz látok. Ahogy elnézem őket, itt nékem kell felállítanom a sátrat, s a tűzrevalót is nékem kell összegyűjteni.

Fél négy, pillanatok az órámra, nincs nagy baj, még nem késtünk le semmiről. Fél óra alatt összehordom az ágakat, tíz perc alatt feláll a sátor, s még szuszogni is lesz időm, hisz' estére jár a hal nagyja.

Igen ám, de nem a Tisza árterében vagyunk, ahol lépten-nyomon vastag, száraz ágakba botlik az ember. Hanem a Hortobágy szegélyén, ahol nem hogy fa, de bokor is alig-alig terem. Az is vadrózsa, s kilométernyire egymástól.

Isten tudja mióta kóboroltam már a száraz, kietlen sziken, mikor egy keskeny, jellegtelen csatornához értem. Azon túl egy csapásra megváltozott a tájék. Sűrű, kövér ligeterdők csalogattak, vastag fűz-, meg nyárfák üzengettek, hogy menjek csak át nyugodtan az árkon, náluk lesz tűzrevaló.

De hogy menjek át a vízen!?

Híd semerre, a víz pedig tele hínárral, sulyommal, békányálllal.

A csatorna nem szélesebb öt-hat méternél, de ilyen undorító, rémisztő utat ne kívánjon senki. Az még csak hagyján, hogy már az első lépésnél térdig süllyed az iszapba az ember, de aztán testére tekerednek azok a szörnyű, nyálas, tapadó szálak.

Prüszköl, csapkod, fulladozik persze az ember, s mire a túlpartra ér, hálát ad az égieknek, hogy megúszta e rémisztő kalandot. Aztán visszanéz, hogy min is vergődött át, és akkor jobbra, folyással szemben vagy tíz méterre meglát egy furcsa árnyat.

Lomhán megmozdul egy víz alá süllyedt fatörzs–, de az is lehet, hogy csupán az apró hullámok játszanak vele.  Ám amikor rémülten spriccelnek szét a küszök, már nem kétséges, valami vén csukát zavartunk meg a délutáni álmában.

Nyomban elfelejtettem persze az imént még oly csalogató füzest, loholok vissza a botért, a villantókért.

– Téged meg ki zavar? – fordulnak ők hárman hátra. Szótlanul kapkodom össze a csukázó felszerelésemet, s mire észbe kapnának, már javában szerelek.

A csatorna innenső partján állok meg,  felkötök egy rendesebb támolygót. Igaz, van benne vagy tíz deka, de mivel próbáljam meg becsapni az iménti csukát?! Az egészen biztos, hogy nem fog rámenni a pár grammos körforgóimra!

Ám hamar lehiggadok. A hatalmas, tenyérnyi villantó két métert se tesz meg a vízben, máris annyi hínárt, sulymot gyűjt össze, hogy kitelne belőle egy kisebb kazalra való.

Most mi legyen, tűnődöm, aztán felkötök egy fehér tvisztert. Előbb csak úgy, magam előtt próbálgatom a vízben, de túlságosan is feltűnő, lecserélem hát egy felszínen járó Rapalára. Egy kisebb vagyon az ára, ha ezzel se fogok, elmegyek vadrózsaágat szedegetni.

Még szerencse, hogy az ember ritkán tartja be a szavát. Mert ha én akkor magamra hallgatok, tán még ma is vadrózsabokrot gyűjtenék. Ám közben megjött az eszem..., s kicseréltem egy apró, semmire sem jónak hitt körforgóra.

Csodák csodája, abba nem akadt sulyom, azt nem fogta meg nádszál, békanyál –, viszont a sügérek bolondultak érte. Nem voltak nagyok, olyan tíz-tizenöt dekásak. De amikor felemeltem a fűzfaágat, amire felhúztam apránként őket, le akart szakadni a karom...

Amolyan félszürkület ült már a tájon, amikor füstnek látja az ember a lefelé ereszkedő alkonyt, a csillagokat pedig távoli szentjánosbogaraknak, mikor a tábortűzhöz értem.

– Maga kicsoda!? – tápászkodott fel a kis, fullánkos halőr, de Iván bátyánk leintette.

– Ferenc, te kerülő vagy, nem halőr! Ülj le, és egyél!

Ferenc, a kerülő szó nélkül leült, és billegve folytatta a halászlé kanalazását.

Később nekem is szedtek egy tányérral, javában köpködtem a szálkákat, amikor megakadt a kanál egy vastag, fehér korongban.

– Ez mi? – néztem rájuk gyanakodva.

– Hát mi lenne? Ángolna! – állt meg Iván bátyánk kezében a kanál. – Én mondtam, hogy halat kell fogni, nem rózsabokrozni.

* * *

Szép, csendes alföldi éjszakánk volt. Néztük a tüzet, kicsit danolgattunk is, és hajnalban, valahol messze fürj pitypalattyolt.  A csatorna fölött vastag pára úszott, fázósan kuporogtam a parton, amikor valaki megbillentette a hátamat. Az álom s ébrenlét határán lebegtem, félig öntudatlanul fordultam hátra.

A kis, mérges kerülő volt. S egy óriási pontyot tartott a kezében.

– Ez a maguké. Az éjszakáért hoztam.

– No, de hát mikor, ...honnan!? – dadogtam, ám a kis ember ahogy jött, úgy el is tűnt a nagy, alföldi ködben.

Azóta sem találkoztunk.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.03.04. 16:43

car-fun-humor-06.jpgA divatszó jelentése a különböző szótárak (értelmező, nyelvművelő) alapján a következő: egy ideig gyakran használt, de hamar elavuló szó. Hatásos, viszonylag újszerű, a tömegtájékoztató eszközök reklámozzák, és forrása valamely ügyeletes tekintély, politikus, tudós, újságíró, a könnyű műfajok valamely csillaga. Természetesen az unos-untalan használat miatt elkopnak. Több nyelvi rétegben előfordulnak, a fiatalokéban, a társalgási stílusban és a sajtóban többek között. Eredetét tekintve lehet magyar és idegen szó.

Molnár Csikós László nyelvész, az Újvidéki Egyetem tanára Divatszavak címmel 222 újszerű szó és szójelentés részletes magyarázatát jelentette meg a Tinta Könyvkiadónál. A szerző az Előszóban a könyv műfaját is megadja: szótárszerű válogatás, cikkgyűjtemény. Az írások az Újvidéken megjelenő Magyar Szó című napilapban jelentek meg. Ezekben Molnár Csikós László megpróbálja feltárni azokat a törvényszerűségeket, amelyek szerint a magyar nyelvben új szavak keletkeznek, idegen szavak honosodnak meg, régi szavak újulnak meg. Különös figyelmet kapott az analógia szerepe a szókincsbővülési folyamatban. Erre máris emeljük ki a legideillőbb és egyben különös példát, az aggasztódást. A bántódás és a kiválasztódás mintájára jöhetett létre, jelentése: aggasztóvá válás, romlás, súlyosbodás, elfajulás.

A bemutatott szavak között szerepelnek neologizmusok (pl. dodzsemstílus, visszalízingel, habparti) és szleng kifejezések (bekattintat, lenyúl, csápol), összetételek (tájseb, örömtréning, ernyőszervezet) és szóképzések (antikolt, átláthatóság, kitérdesedik).

Egy ilyen kötetet még alaposabban nyilván néhány kiválasztott szó segítségével lehet bemutatni. Egyúttal azonban érdemes arról szólni, hogy miképpen épül fel egy cikk, mondhatjuk tehát, hogy bő szócikkszerűség. A szerző először a szó jelentését adja meg igen alaposan. A kiválasztott kifejezésünk legyen a guru, amelyik idegen eredetű és a sajtóban fordul elő. Eredeti jelentésében hagyományosan az üdvözüléshez hozzásegítő szellemi vezetőt, tanítómestert jelölik az indiai vallásokban. A hindi guru főnév a szikh vallás szellemi vezetőjére utal. A lelki tanítómester tanítványainak olyan vezetője, aki a lelki életben való fejlődésre őszintén törekvőket hiteles avatásban részesíti. Ezzel szélesre tárja előttük az önmegvalósítás kapuját. A szerző szerint a sajtó ’szektavezér’ értelemben is használja a guru főnevet. Ugyanakkor napjainkban gyakran rosszallóan olyan egyénre használják, aki magát mélyreható ismeretekkel rendelkező személynek tartja. Ezután következik a divattá válás folyamatának a bemutatása példamondatokban. Íme, egy:

A pénzügyi guru szerint az amerikai gazdaság teljesítményének köszönhetően a dollárnak jó esélye van arra, hogy akár 115–120 jenig erősödjön a nem túl távoli jövőben.

Nézzünk még néhány kifejezést a szótárból! A bulisofőr olyan önfeláldozó fiatal, aki nem iszik a szórakozóhelyen, és hajnalban józan fejjel vezet autót, botrányképes pedig az a személy, aki hajlamos arra, hogy botrányt, bajt okozzon. Tehát a bulisofőr nem botrányképes.

(A kép forrása: chilloutpoint.com)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.03.03. 16:58

Nyugalmazott védőnő

Tarpa 

szszb_31_es_kulcsar_karolyne.jpgMár apró gyermekként arról álmodoztam, hogy védőnő leszek, ha megnövök – válaszolja, amikor az indíttatásról kérdezem. A kislányt, aki csodálta a házukban is gyakran megforduló “védőnénit” és munkáját, Kovács Zsuzsikának hívták, és Papon született 1952-ben. Most viszont  tarpai otthonában idézi fel a régmúlt éveket, a több évtizedes életpályát – nyugdíjasként immár.

Sokkal boldogabb világban élnénk, ha mindenkinek úgy teljesülnének álmai, mint annak a gyermeknek – fogalmazódik meg bennem, miközben hallgatom. Hátát a meghitt melegséget árasztó cserépkályhának veti. A mosoly akkor se múlik el arcáról, amikor szomorú, vagy éppen tragikus stációkat idéz fel. Csak a ritmus döccen, a derű lebben tova egy pillanatra.

– 1971-ben érettségiztem Kisvárdán a Bessenyei Gimnáziumban – emlékezik vissza a kezdetekre. – Továbbra sem tettem le a céljaimról, ezért a szegedi Állami Védőnőképzőbe jelentkeztem. Nagyon sokan szerettek volna ott tanulni, ezért megyei “rostán” kellett túljutni. Nekem sikerült. A végzés után a közben Egészségügyi Főiskolává avanzsált intézményben elvégeztem a kiegészítő szakot.

A pályakezdő fiatal lány 1973-ban az éppen akkor megüresedett tarpai kettes védőnői körzetben kapott állást. Albérletben lakott ugyan, de az álmok beteljesülésének immár semmi nem állt útjában. Rövidesen a párjával is megtalálták egymást. Kulcsár Károly kertészmérnök volt az a tarpai legény, aki 1976-ban bekötötte a fejét.

– Kornélia, az első gyermekünk, ‘77-ben született – ismerteti miként növekedett a fiatal család. – A nagymama után kapta nevét a keresztségben. Ő a Debreceni Egyetemen dolgozik. Kisfiúk, Marcell, hat hónapos. Ákos fiam ‘82-es, pedagógus végzettségű vállalkozó. Első gyermekük Dorka 2010-ben született, a kis Levente pedig idén januárban.

A család tehát szépen gyarapodott, ám korábban egy ma is fájó sebként égő veszteség érte. A férj, Kulcsár Károly 1995-ben távozott az élők sorából.

– Úgy hiszem, és úgy remélem, hogy onnan, valahol fentről látja a boldogságukat – csuklik el egy pillanatra a hangja. A mosoly nem múlik, a sóhaj elhal, aztán szakmai munkájára tér rá, amely továbbra is célja és a sikerekből ítélve vigasza is lett.

– Nem a születéstől, hanem egyenesen a fogamzástól kezdve igyekszem az egészségügy eszközeivel gondját viselni azoknak az embereknek, akik munkámból eredően rám vannak bízva. A pályán töltött négy évtized azt jelenti, hogy az egykori csecsemők csecsemőkorú unokáit is módom volt gondozni.

Szécsi Szabolcsnak, a polgármesternek, ő “Zsuzsa néni”. Munkája kezdetén, az első generáció tagjaként látta Kulcsár Károlyné. Tőle vehette át a településen végzett kiemelkedő egészségügyi és szociális tevékenységéért 2012-ben a  II. Rákóczi Ferenc Emlékplakettet. Ha pedig már az elismeréseknél tartunk, látható, a sikeres életpálya negyedik évtizedében mások is felfigyeltek igyekezetére. 2005-ben Kiemelkedő Védőnői Munkájáért megyei kitüntetésben részesült. 2006-ban megkapta a Vöröskeresztes Munkáért Bronz Fokozatát, 2011-ben, nyugdíjba vonulása alkalmából a több évtizedes kimagasló, példaértékű tevékenysége elismeréséül a Nemzeti Erőforrás miniszter Életmű Díját.

– Az én munkaidőm négy órakor soha nem járt le – enged bepillantást egykori munkás hétköznapjaiba. – Volt, amikor pizsamában vettem fel a telefont, és késő este sem gondolkoztam azon, menjek-e vagy nem. A feladataim prioritásai nagyobb részt változatlanok maradtak. Az anya-, csecsemő- és gyermekvédelem, az iskolaegészségügy és a nővédelem  soha nem szorulhat háttérbe. Az eszközök és a lehetőségek a korral változnak, a cél fontossága nem. A hitvallásom, ami a munkám során vezetett, „a felelős szeretet megért és elfogad”.

Miközben a szakmai dolgokat fejtegeti, kedvezőtlen tendenciákat is felfed. A régi két körzet a lakosság számának csökkenésével egyre apadt. Ő maga az utolsó hat esztendőben már védőnő kolléga nélkül maradt a településen.

– Családi védőnő voltam, most a család védőnője vagyok – néz rám talányosan, aztán megmagyarázza a különbséget.

– Jöttek az unokák, én meg ott voltam, ott vagyok velük. A családom védőnője… “Anya, ne menj még, legalább addig maradj velünk, míg a köldökcsonk leesik” kért a lányom. Hát persze, hogy maradtam, boldogan maradtam.

– Mi a titka annak, hogy valakinek megvalósuljanak az álmai – térek vissza az egykori kislány céllá szilárdult vágyára. A mosoly eltökélt vonásokká formálódik.

– Szakadatlan munka, és kitartás… – hangzik a válasz.

Szerző: Napkelet Népe  2015.03.02. 09:10


00151_02_nagy.jpgVancouver kapitány, aki a Cook expedició egyik hajójának parancsnoka volt, 1792-ben horgonyt vetett Oahu szigetén, a Waimea öbölben, hogy vizet vételezzen az ide torkolló folyócskából. Partra szálló három emberét a bennszülöttek elfogták, és a közeli Puu O Mahuka Helau hegyen isteneiknek feláldozták. Ma a völgy békés hely, és gondozott botanikus kertnek ad otthont.

Egy ilyen kis folyóvölgy szinte teljes keresztmetszetet nyújt a Csendes-óceáni szigetvilág dús színekben tobzódó növényzetéről. A vízfolyásban a kacsa és a liba itteni változata úszkál, a sétányon páva próbál hatalmas tollegyezőjével versenyre kelni a virágokkal. Ő éppúgy „bekerült lény”, mint a lépten-nyomon előbukkanó mongúzok. Előbb mókusnak néztem őket, de farkuk nem zászlós, és nem mogyorót esznek, hanem kígyót. Pontosabban csak ennének, mert ebben az édenkertben nincs ebből a hüllőből. Van viszont csótány, ami akkora, hogy – igaz, jókora túlzással – B-52-esnek becézik az itteniek.

00151_06_nagy.jpgA Waimea Falls Park persze nem annyira állatvilágáról híres. Orchideák földön, fán, bokron, gyömbér, ritka rózsaszín táró… Napestig lehetne sorolni a gyönyörűségeket amelyek az itthoni kertészek szívét nagyon megdobogtatnák. A csúcsélmény a pillangóvirág kollekció, amelyben a fehértől a sötétbordóig a szivárvány minden színe megtalálható. Én a piroson kívül mást még sose láttam. 

00155_07_nagy.jpg00155_09_nagy.jpg
00155_08_nagy.jpgA tóvá szélesedő víz alig folyik, így a tündérrózsák, vízililiomok, lótuszok nem csak hatalmas virágot, hanem méteres leveleket is növesztenek. Bimbójuk almányi, és errefelé fallikus szimbólum. Ennek megfelelő varázserőt is tulajdonítanak neki. A messziről és főleg más égtájról érkezett ember – mint például én – leginkább a kávécserjén csodálkozik el. Az amúgy jelentéktelen formájú és levélzetű bokron olyan piros bogyók teremnek, mint a ribizli. És ebből lesz a kávébab. A kakaóról pedig ne is beszéljünk… Egy sárgadinnyeszerű termésből fejtik ki a magját. Itt jegyzem meg, hogy ennek is varázsereje van – a helyiek szerint. A dzsungel mélyén tett túra után, ismét a bejáratnál, tovább silabizálom Vancouver kapitány történetét. A gyilkos közjáték után egy évvel ismét erre vezetett az útja. Alighanem nagyobb erőkkel szállt partra, mert a nagyfőnök átadott neki három bennszülöttet engesztelésül. Vancouver hitte is, meg nem is, hogy ők voltak a tettesek, mindenesetre bosszút állt rajtuk.00151_10_nagy.jpg

***  esiksandor2cm.jpg

 Ilyen szép a világ

Szerző: Napkelet Népe  2015.03.01. 08:00

Biszák László alkotása

10987617_1041478042535541_3180070208273059377_n.jpg

50x40 cm. akril

2015.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.28. 07:47

Írta: Szilvási Csaba

           

katona-zsombori_maria_bubos_kemence_melege_masolata.jpgÜlök a McDonald’s étteremben. Különböző hamburgerek és sajtburgerek illata felhőzik körülöttem. Pár száz méterrel odébb egy gyros, egy hotdog-sütő és egy pizzéria. A sarkon popcorn-, azaz pattogatottkukorica-készítő.

Ülök a McDonald’s-ban. „Oly földre visz az út, hol nem nyomorogva eszed kenyered” – hangzik a fülemben Mózes V. könyvéből a próféta szava, az Ige. Az Ige, amely, lám, testté vált. Mert itt van már a Kánaán. Ha nem is égi mannával, de pirított krumplival illatozó, ha nem is tejjel-mézzel, de Coca-Colával folyó „Bőségország”.

Itt, a „mekiben” az az érzése az embernek, hogy a költő kívánsága maradéktalanul teljesült. A jognak asztalánál mind egyaránt foglal helyet, a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán, és a bőség kosarából mindenki egyformán vehet. A békésen és elégedetten itt üldögélők legalábbis ezt a látszatot keltik. A Kánaánban vagyok, de én mégis inkább a gyermekkor Édenkertjébe vágyom vissza.

Fáj a szívem. Nagyanyám jelenik meg előttem, ahogy szakajtókosárba, majd bokorba fogott kötényébe, ahogy mifelénk mondtuk, kötőjébe önti a tűz fölött, a rostán gyönyörűen kipattant habfehér „kokasokat”, egy kicsit megrázva magát, hogy a melléktermék, a „cipója”, a kis fényes, barna, nehezen megropogtatható, rágós golyócskák alulra kerüljenek.

Nagyapám búzavirágmintás tarisznyáját látom, amelyben a reggeli elemózsiából, élelemből, útravalóból estére, mire feljött a vacsoracsillag, és a jó öreg hazajött a kaszálásból vagy a kapálásból, mindig maradt nekünk, gyerekeknek is egy kis madárlátta kenyér.

„Száguldó évek távolából megérzem néha jó szagát. A tűzhely tájáról elindul, s betölt szívet, betölt szobát. Lelki kenyér ínség-időben, verőfényes vigasztalás” – muzsikálnak bennem Áprily Lajos Kalács, keddi kalács című versének sorai.

Kemence, búbos kemence! Te csoda, múltam egy csillagüszkös, szép darabja! Benned szalmaláng, parázs, puha, meleg hamu. „Isa pur es homu” lettél te is. Búbos kemence! Be jó volt odabújni hozzád, mint nagyanyánk, anyánk szoknyájához. Melletted ott volt a tekenő a dagasztószéken, a kovász a csuporban, a tűzhelyen, a „blóderen”, előkészítve minden csendesdeden, a „pár” feláztatva, a „vágást” is kiteregette már nagyanyám, aztán a kovászos vizet beleöntötte.

Nemsokára már a kemencében sült a foszlós, hófehér belű, illatos házikenyér. És a tejfeles, a „téfeles” lángos, amihez képest a mai, lángossütőbelinek olyan az íze, mint a töreknek.

A tejfeles lángosok illata odacsalogatta – mindig kaptak ők is belőle – játszótársainkat, a velünk szemben lakó szomszéd gyerekeket. Szegények, még hozzánk képest is nagyon elesettek, ahogy mifelénk mondták, „csórók” voltak, igazi bibliai nyomorúságban éltek. Otthon sokszor napokon keresztül nem ettek főtt ételt, örültek, ha cukros kenyeret reggelizhettek, ebédelhettek és vacsorázhattak. Eljátszom a szavakkal. Nemhogy giros, „giros kenyér” is ritkán jutott nekik.

McDonald’s, McDonald’s – mekeg bennem tovább – ha már elindult játszani – a szó. Pár éve a Dózsa iskolában, ahol az önkéntes versíró gyerekeknek megadott idő alatt meghatározott témára egy-egy költeményt kellett rögtönözniük – az alkotásokat én zsűriztem – az egyik amatőr poéta a „mekeg a bányásztehén” kifejezést használta. Én ezt akkor meglehetősen szabad asszociációként, afféle szürrealista képalkotásként értékeltem, csak később, Gallai Rudi helytörténész barátom könyvéből tudtam meg, hogy a szókapcsolatnak valóságalapja van: Tatabányán bányásztehénnek a kecskét nevezték. Most ez jut eszembe a McDonald’s mekegéséről, és egy másik régi, kedves, humoros vers részlete. „A tanítónknak, most bukkan elő, volt egy kecskéje, áldott tejelő, s mivel kedvenc színe volt a kék, megette a nyugati féltekét.” Az egész költeményre már nem emlékszem, csak erre a fülbemászó, szívmelengetően bájos. kis darabjára. Azt sem tudom, ki a szerzője, de úgy rémlik, mintha Kónya Lajos írta volna.

Ülök a McDonald’s-ban, ahol otthon, a ház körül már nem kecskén lovagoló, hanem három- vagy kétkerekű gyermekbiciklin karikázó, esetleg négykerekű motort, kvadot vezető kisfiúk és kislányok esznek szüleik társaságában, helyenként csak turkálva a gyorsételekben, és emlékezem. Habos felhők, a gyermekkor bárányfelhői úsznak a fejem felett. Az olajszagon túl is érzem a gyermekkori tavaszi szél jó ízét és a barka, a „cicuka” kellemes illataromáját. Nagyanyám egy kenyérdagasztás idejéig kacag a lelkemben, mint ötven-ötvenöt évvel ezelőtt. A szegénységünk, ami immár a múlté, így válik bennünk gazdagsággá.        

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Szilvási Csaba tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.26. 16:35

Díjnyertes mestercukrász, vállalkozó

Mátészalka

szszb_31_tk_szabo_sandor.jpgA szatmári székhely szívében található – „kis ékszerdoboz” – a Grillázs Cukrászda vezetőjével – tulajdonosával és feleségével, Szabóné Papp Andreával beszélgetünk a csöndes délutáni órákban a magyar gasztronómiáról. A vajai születésű mestercukrász a mindennapi előre tervezés megszállottja, míg felesége – közgazdasági érdeklődése ellenére – naponta álmodja meg a ma is gazdag választék újabb darabjait. Kettőjük harmonikus együttműködése párját ritkító. „Mi a titkuk?” A választ Sándortól kapjuk meg: „Nincs titok, csak szorgalom van. Egy cukrász élete a folyamatos, mindennapi tanulás. A cukrászat csak az elhivatottságot érzőknek ajánlott.” Szavaiban olyan mély és bölcs gondolatok lapulnak, amelyek egy iskolát teremtő mester erejét adják.

A mestercukrász 1996-ban alapította meg a Grillázs Kft-t. Még abban az évben megnősült. Házasságukból két csodálatos gyermek született: előbb Hanna, 1997-ben, majd Bence, 2001-ben. Időközben, már tulajdonosként a MÁV-tól vásárolt egy üzlethelyiséget, és korábbi elképzelései szerint alakította ki abból a mai Grillázs Cukrászdát. Mestervizsgát 1999-ben, Debrecenben tett, majd később leérettségizett.

Sándort aktív tagjai közt tudhatja a Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség – MNMGSZ –, a Magyar Cukrász Iparosok Országos Ipartestülete – MCIOI –, az Észak-Kelet Magyarországi Cukrász Ipartestület – ÉKMCI –, amelynek alapító és vezetőségi tagja is egyben. A Kereskedelmi és Iparkamara is számíthat rá. Ez utóbbi megbízásából számos alkalommal vett részt cukrász tanulók szakmunkás-, valamint mézeskalács-készítők modul záróvizsgáin. Tagja volt a megyében elsőként megalakított mestervizsga bizottságnak. Tanítói hajlamára vall a következő mondata: ”Elkötelezett híve vagyok a szakmának, ezért kiemelt jelentőséget tulajdonítok a jelenleg is folyó tanulóképzésnek.”

2006-ban az MNGSZ Nyíregyháza és Környéke Regionális Szervezete a cukrász szekció vezetőjének választotta. E feladatkörében azóta újraválasztották és megerősítették 2014-ben. Szakmai szervezetekben vállalt feladatai mellett szoros kapcsolatot tart cukrász kollégáival, ami számos, rendszeresen megtartandó közös munkában ölt testet. Kiváló kapcsolatot ápol a megye különféle szintű szakmai képzést folytató tanintézményeivel.

Az MCIOI az „Arany Habverő” díjat 2007-ben adományozta számára. A Grillázs Cukrászda 2008 óta jogosult a „VÉDNÖKI TÁBLÁS HÁZ” kitüntető cím használatára, az MNGSZ Védnöki Tábla bizottságának döntése alapján. A mestercukrász szakmai hitvallásának megfelelően maga is folyamatosan tanul, képezi magát: ” 2007-től kezdődően, a Leonardo program keretében, több szakmai úton vettem részt, ahol betekintést nyerhettem Olaszország gasztronómia ízvilágába, a Nápoly környéki sütemények készítésének technológiájába, a Toscanai csokoládémesterek csokoládé-, fagylalt- és bonbonkészítésének ismert és még ismeretlen változataiba. Megcsodálhattam Dél-Franciaország méltán híres desszertjeinek készítését, és azok ízkombinációit. Bepillanthattam a mestervizsga szigorú rendszerébe. Több mint 25 külföldi szakmai tanulmányút, nemzetközi szakmai kiállítás, verseny és vásár áll mögöttem.”

A különböző szakmai tanfolyamok közül, amelyeken továbbképezte magát, csak néhányat említünk meg: Sándor, 2009-ben a „Vendégvárás művészete”, 2012-ben a „Francia mini-torta” tanfolyam hallgatójaként sajátított el új és újabb szakmai fogásokat. Kiemelkedő élményeként említette meg azt, hogy 2013-ban az ismert Tiziano Mita, olasz cukrászmester technikáját ismerhette meg.

A Grillázs Cukrászda sikereivel folytatjuk beszélgetésünket: 2006-ban, az Országos Fagylaltversenyen, az almás-fagylaltjukat az MCIOI ezüstéremmel, az MNGSZ különdíjjal jutalmazta. Egy évvel később a „Szomszéd városok mesterszakácsainak versenye” rendezvényről ezüstéremmel térhettek haza. Szabó Sándor, mestercukrász, 2008-ban az MNGSZ–től megkapta a „Magyar Gasztronómiáért Érdemérem” kitüntetést.

Legsikeresebb évükként a 2011-re tekinthetnek vissza: a különböző tartalmú és célú, öt tekintélyes színvonalú versenyről három arany- és két bronzéremmel, illetve bronz fokozatú elismeréssel zárhatták az évet.

2012-ben, az MNGSZ Schnitta Sámuel MÉK-e emlékbizottság részéről „Kiváló szakmai munka” elismerő oklevél tovább emelte Sándor szakmai tekintélyét. Egy év múltán „A Magyar Népi Ízőrző Lovagrend” a soraiba választotta. 2014-ben a BaGaTech Nemzetközi Sütőipari, Cukrászati és Gasztronómiai szakkiállítás keretében megrendezett cukrászverseny D2 kategóriájában aranyérem lett a jutalma.

„ Hobbim a szakmám, és ami a természethez köthető (horgászat, vadászat). További célom, hogy a megszerzett tapasztalataimat szélesebb körben továbbadjam, a cukrász-szakma nívóját minél magasabbra emeljem.”

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.24. 20:57

kukka_tranny.jpgA Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, amikor még létezett, pályázatot írt ki évente az Anyanyelvápolók Szövetségével együtt. A legjobb pályamunkákból kötet született 2002-ben Informatikai technológia és nyelvhasználat címmel. Ebben több pályázó az internetes szlengről írt dolgozatot, az elkövetkezőkben ez alapján a személyelnevezéseket kívánom bemutatni.

Előtte azonban említsük meg, hogy a számítástechnika szókészlete nemcsak szaknyelvként robbant be a mai magyar nyelvbe, hanem tömegesen hozott létre bizalmas használatú, illetőleg játékos, tréfás és szemléletes szleng szavakat is, valamint ötletes magyarításokat. Ezek kizárólag a szókészletet érintik és némileg a frazeológiát. Jellemzőjük még, hogy szórakoztatóak, meglepőek, kiemelkednek a hétköznapi kifejezések köréből, szemléletesek, képszerűek, humorosak, valamint az, hogy gyorsan elavulhat egy részük, akárcsak a divatszavak.

Természetesen az idegen kifejezések alapját ebben a szókincsrétegben is az angol szavak adják. Közkedvelt – elsősorban nyilván a fiatalok körében – az angol nethead, ami magyarul hálófejet jelent, s arra a személyre vonatkozik, aki állandóan a neten lóg. Ugyancsak a túl sokat számítógépező egyént jelöli a bitfejű kifejezés. Egyébként nagyon sok szót használnak az internetezők megnevezésére Schirm Anita felmérése szerint. Ezek a következők: netezők, csatizók, hálórágók, szörfözők, netpolgárok, weblakók, arcok, popperek, netnemzedék, hálógenerácó, netcsemeték.

A személyek elnevezési sorába tartozik még a gamelamer angol szó, ami a számítógépen állandóan játszó felhasználót jelenti. Az alfa csákó szószerkezet-neologizmus a legnagyobb szaktudással rendelkező egyént jelenti.  A bitzsoké pedig azt a személyt, aki nagyon jó programozó. A beszélgetőfórumok, azaz a csetek ellenőrzése az operátor, magyarul a csatornafőnök, rendszergazda (szándékos szóferdítéssel: rendszergizda) kezében van, aki a káromkodó társalkodót kirúgja a csatiról. Supervisor is a neve, ami humoros magyarítással, népetimológiás utótaggal: szupervigyor. Az automatikusan működő csatornafelügyelő a bot, amely nyelvi szűrést végez, mivel rendelkezik egy beépített „csúnya szavak” listájával, s ha valaki ezt használja, kitiltja a csatornáról. Egyébként aki nagyon sokat ír, annak ujjmenése van.

Az IRC, vagyis a cset, magyarul az internet alapú, valós idejű beszélgetés, csevegés alkalmas az ismerkedésre is, így születtek meg a következő kifejezések: netszerelem, netrandi és csetlovag. Ez utóbbi az interneten beszélgető, udvarló fiút jelenti. A buliliba viszont az a diszkóba járó tizenéves lány, akit általában butának tartanak. Az etecsment az elektronikus levelekhez csatolt számítógépes dokumentumot jelöli, magyarul csatolmányt. Az internetes szlengben viszont a barátnőt  mint csatolt részt.

Szóösszerántással keletkezett a transzvecica (transzvesztita + cica), olyan lány, aki fiúnak adja ki magát az interneten. És végül a szájbarát az internetről megismert személyt jelenti, ami a cyber és a  barát szó összerántásával keletkezett. 

(A kép forrása: felinesovereign.blogspot.hu)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.23. 18:33

Életműdíjas kohómérnök, cégtulajdonos-vezérigazgató, díszpolgár, az Év Üzletembere

Erdőhorváti, Budapest

szszb_31_tk_dr_sandor_jozsef.JPGBüszke lehet szűkebb pátriánk, Zemplén egy olyan szülöttére, aki az egyre nehezebb körülmények közt látványos eredményeket elérő vállalkozó. Az eltelt negyedszázad, amit maga mögött hagyott, tele van a fejlődés iránti vággyal, sok-sok töprengéssel, kísérletezéssel, álmatlanul töltött éjszakákkal. A főváros ipari szívének központjában, Csepelen ma már több mint hétszáz embernek ad munkát, családjaiknak megélhetést. Az autóipar kiemelkedő óriásainak (mint pl. a BMW és VW család) közvetlen beszállítói lettek. Egyebek mellett évente több mint 5 millió személyautóhoz gyártanak olyan egyedülálló, elasztikus hatással rendelkező lengéscsillapítókat, amelyek nem csupán jobbak, hanem olcsóbbak a versenytársaknál.

Fejlesztőmérnökeik képességét üzleti partnereik is nagyra értékelik. Elsőként a BMW részéről érkezett hozzájuk megtisztelő felkérés, nyolc termék fejlesztését kapták meg a gazdasági válság első évében. Három év fejlesztés a motortartó elemeknél, a precizitás, a megbízhatóság újabb hat alkatrész – többek közt a futurisztikus megjelenésű BMWi8-as  autó – három elemének teljes körű fejlesztését, majd azok gyártását bízták rájuk. Napjainkig több mint hatvan, különböző típusú és funkciójú alkatrész fejlesztésére és gyártására kaptak megbízást sokmilliós darabszámban az említett autógyártól.

A FÉMALK Zrt. komplex szolgáltatást nyújt a megrendelőinek. Fejlesztőmérnökei már az egyes autótípusok alkatrészeinek fejlesztési munkáiba bekapcsolódnak, évekkel az autók szériagyártását megelőzve. Saját, jól felszerelt szerszámkészítő üzemben legyártja az alkatrészek öntőszerszámait. A FÉMALK Zrt. egyre bővülő rendelésállományát – évi 20 százalék – csak folyamatos bővítéssel, beruházásokkal és létszámnöveléssel képes kielégíteni.

A számok beszédesek. 2014-ben az értékesített alkatrészek mennyisége elérte a 20 milliárd forintot. 2015-ben az árbevétel – kizárva egy újabb recessziós időszakot – 25 %-kal is meghaladhatja az előző évét és elérheti a 25 milliárd forintot. Dunavarsányban egy új gyártelepet építettek: a 14.000 m2-es épületegyüttes kivitelezésével egy zempléni vállalkozást, a WEINBERG 93 Kft-t bízták meg. A mintegy 5,0 Mrd forintos beruházást saját erőből, támogatás nélkül valósították meg. A 67.000 m2-es ingatlanon további két ütemben 16.000 m2- gyártócsarnok építését tervezik. További több száz dolgozónak nyújtanak biztos megélhetést.

2012-ben az Év Üzletemberének választották. Az elismerést szerényen a cég dolgozóival vállvetve megtett útnak tulajdonítja.

Dr. Sándor József Erdőhorvátiban 1946. augusztus 2-án született Sárospatakon érettségizett, a katonaidő után a Vasipari Kutatóintézetben (VASKUT) helyezkedett el. Munka mellett szerzett kohómérnöki oklevelet a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen 1973-ban. Másfél évtized múltán ugyanitt avatták műszaki egyetemi doktorrá. Időközben családot alapított, feleségével két gyermeket, egy leányt és egy fiút neveltek, ma már egy unokával is büszkélkednek.

1989-ben többedmagával, alumíniumöntvények gyártására specializálódott önálló vállalkozást indított. A csupán 1,9 millió forintos törzstőkével alapított FÉMALK Bt-t tiszteletet parancsoló sikerre vitte.

Soha nem felejtette el, honnan jött. A hegyek közt magbúvó, parányi zempléni szülőfalu, Erdőhorváti intézményeinek és a tömegsportnak nyújtott sokéves – lélegeztetőgépnek is beillő – támogatásért a képviselőtestület Díszpolgárává avatta. Számtalan díj és elismerés mellett a szívéhez ez áll a legközelebb. Széchenyi Ferenc Emlékérmet kapott a nemzeti kulturális örökség megőrzéséért. Kármán Tódor Díjat vett át a hazai oktatás és kutatás érdekében végzett kiemelkedő tevékenységéért. Megkapta a Magyar Gazdasági Díjat. A Magyar Öntészeti Szövetségben három cikluson át elnöki, és Életmű Díjjal jutalmazták. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület (OMBKE) öntészeti szakosztályának több cikluson át titkára, majd elnöke, és OMBKE tiszteleti tagja. Budapest-Csepel Önkormányzata Díszoklevelet adományozott a cégnek. Az Industria Export Nagydíj II. kategóriájának két alkalommal is győztese lett.

Szakmai, emberi hitvallását dr. Sándor József így összegezte: az a célja, hogy a FÉMALK-ot olyan biztos alapra helyezze, hogy azt generációkon keresztül az utódai is tudják majd működtetni. Mint mondja, felemelő érzés és egyben kötelessége, hogy egyre több embernek tudjon folyamatos munkát, és családjaiknak megélhetést biztosítani.

A szakmai, kutatói, fejlesztői szempontból is kimagaslót alkotó FÉMALK Zrt. és személyesen dr. Sándor József életpályája a Szilícium-völgy tudásszomjjal megáldott kutatóira emlékeztet, akik egy fontos célnak rendelik alá egész életüket.

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.22. 20:34

Balogh Géza horgásznovellái 

bg1 16 400.jpgDerék, szőke férfi járja hetek óta a mezőket. Arca barnára sült, haja is kifakult a nyáron, de ha vidám, kék szemével lenéz a magasból, összerezzen a vízparton a sok ficfalevél. Ám a messziről jött, piros képű vándor csak kacag, s már újabb bokrokat, virágokat bíztat tekintetével.

Mert csapodár a szeptember. Mezítláb, s feltűrt szárú nadrágban jár, könnyű kiskabátja meg csak úgy a vállára vetve. Elfáradva a felhőkre könyököl, és más gondja sincs, csak hogy minél előbb letuszkolja az égről a Napot.

Van is oka a nagy sietségre.

Lent várják már a cimborák. Kint ülnek a pince udvarán a gondot nem ismerő délutáni szellők, az esti harmatok, meg a sápadtan hunyorgó csillagok. Hátukat egy vén diófának vetik, nézik a dombra kapaszkodó szőlősorokat.

Már csak a rizlingtőkéken feszülnek fürtök, a többit a napokban szedte le a gazda. Tavalyról maradt, könnyű, fehér borról álmodik a három korhely. Ám a kulcs a gazdánál. Mert a szeptember vigyáz arra, ami az övé. Meg hát ismeri ő már jól ezt a három jómadárt. Meginnák azok az Isten borát is , csak a másé legyen.

Megjön aztán ő is, nyitja az ajtót. Bort hoz gyöngyöző kancsókban, és csak ül, és bazsalyog. Hallgatja szelíden a szél hetvenkedését, s rákacsint a csillagokra.

– Ennek is csak itt, köztünk ilyen nagy a szája...

Fogy, fogyogat a tavalyi rizling, úgy éjféltájt aztán lankad a társaság. A szél már teljességgel az asztal alá itta magát, a csillagok is mind laposabbakat pislognak. Aztán szedelőzködnek a nagy, pohos harmatcseppek is. Mikor az éjszaka lelassítja lépteit, s bőréből kibújni készül, már ott szuszognak mind a széles lapu- meg tökleveleken.

Térdig lucskos lesz tőlük az ember.

De én ezt még nem tudom. Csak azt érzem, hogy valaki kíméletlenül rázza a vállam.

– Ébresztő fiatalúr!

Egy sötét, mindenre elszánt arc hajlik fölém – a barátom, Filesdi.

– Mozogj... vernek a balinok! – mondja.

Nyúlós, ragadós álomfonalakat tépek le magamról, s lassan-lassan derengeni kezd, hol is vagyunk most.

Az este érkeztünk, a gátőrház nyári konyhájában fekszem. A töltésen túl a Tisza, s egy hatalmas porond, „ahol úgy ver a balin, mintha csak lapáttal ütnék a vizet.”

Ezt a kijelentést a gátőr sógora, Jani tette még jöttünk előtt, aki a szomszéd faluban hivatásos halász, de ilyenkor, szeptember végén rá se hederít a varsákra, kerítőhálókra.

Horgászik. És semmi másra, csak balinra.

Az ő vendégei vagyunk, s szelíden tűri, hogy Filesdi egreciroztasson.

– Az este még legénykedtél, hogy majd te ébresztel minket!– Vékony, éles fényű lámpával világít, mintha csak késsel hasogatnák a szemem. Ülök tompán, lógó fejjel az ágyon, s csak nem hagy békén.

–Na, mozogj már! Lőhetsz majd te is vagy kettőt!

Filesdi ugyanis csak a legvégső esetben fanyalodik a horgászbotokra. Ő halászik, meg vadászik. Van vagy négy kámzsája – minden vízre más és más –, s két puskája.

Meg egy fiatal kutyája.

Most kapta néhány hete valami ismerősétől, azzal a bíztatással, hogy „na Bélám, megfogod vele az Isten lábát!” Leveleiben nem győzött áradozni róla. Betyárról, akinek Brendi ugyan az eredeti neve, de ezt nem találta valami férfiasnak. Keresett hát egy jól hangzó, neki is tetsző nevet.

Betyár egyébként egy szép, homokszínű vizsla, és mindenáron be akarja törni az ajtót: mit szerencsétlenkedünk még mindig itt bent a házban – mikor ott kint, rejtélyes szagokat cipel a szél!?

Szélnek ugyan semmi nyoma, de honnan tudhatnánk, hogy mit érezhet ilyen sejtelmes, őszi hajnalon egy felajzott vizsla!?

Mindenesetre én semmit. Csak a borzongató hideget, a nedves pálcáival arcomba verő hajnalt. A gát alja még sötét, a hatalmas diófáknak is csak csupán körvonalait látni. Meg két cikázó elemlámpa fényét az udvaron. Ők ketten menetkészek már, csak arra várnak, hogy málházzak én is.

De mi kell a balinozáshoz?

Egy könnyű pergető bot, meg az ólmokkal, villantókkal tele táska.

A gátőr még alszik, észre sem veszi, hogy átmásztunk a töltésen. Azon túl fiatal szilva-, meg elvadult meggyfák úsznak a ködben, mögöttük pedig..., az én csendes szitkaim. Mert már derékig lucskos vagyok, pedig a Janiék nyomát követem. Csakhogy ők csizmát húztak, én meg könnyű vászoncipőben caplatok utánuk.

Valamikor szépen megművelt cukorrépa tábla között vezetett ez az út a folyóig, de most gurdaly gurdaly hátán. Nyakig ér a csalán, a bozót, a csicsóka, csak onnan tudom, hogy jó helyen járok, hogy látom, merre hullámzik a tengernyi gaz.

Arra botorkál a két cimbora.

S arra jár Betyár, aki állítólag kihozza a vadkacsát a túlsó part tövéből is. Csak egy füttyentés, s már ugrik, mint a zerge.

Az ugrással nincs is baj, ...szemernyi sem. Szegény kutya, ahány új szagot csak érez, jelzi nyomban. Éktelen ugatással.

S ha egy kutya úgy állja a vadat, hogy közben veszettül csahol…! De ez a Filesdi dolga! Nem az enyém. Mert sok mindenről hallottam már, de arról hál' Istennek még sosem, hogy a balin pont' a vizslahangra lenne kényes. Hogy aztán a vadkacsák miképp vélekednek erről...!?

Halványan derengő szürke csík még a folyó, a túlsó partból is csak egy-egy derekasabb fa sötét tömbjét látni. De a víz már él, itt is, ott is csobbanások verik fel a tükrét. Apró domolykók, meg korán kelt süllőkölykök portyázgatnak a sekély vízben, a balinok azonban még csak most ébredeznek.

A Tisza hatalmas kanyart rajzol itt, a recsegő kavicson majd' a meder közepéig begyalogolhat az ember. Anélkül, hogy megmerülne a csizmája. De minek menne most még oda?

Hogy elzavarja a nyújtózkodó balinokat....!?

Hallgatjuk hát a hasadó hajnal hangjait, mikor Jani megszólal.

– Enni kéne fiúk... messzi még a dél'.

Fent, a füves parton újságpapírt terít a földre, s rá a sót, a retket, a szalonnát. Riadtan nézem, hogy' harsog foga alatt az étek.

– Csendesebben te! Még elriasztod őket.

– Kit...? – néz megütközve.

– A balinokat.

– Riasztja a fene. De a barátod kutyája... az igen! – mutat a vízre, ahol nem látni mást, csak egy sötét, parányi foltot.

Aztán hallani később a hangját is. Szuszog, prüszköl... majd hatalmas robajlás. Dörgő vadrucák rugaszkodnak az égnek, forr a levegő, ahogy elhúznak előttünk.

– Betyár te! Na megállj, te piszok! – ordítja Filesdi, s egy vastag husángot keres a parton. Megy, hogy menten agyonüsse kedves kutyáját.

Érzi a vizsla is a bajt, fordít hát a szekere rúdján. Nekidűl a sodrásnak, s viteti magát a vízzel. Hallani még egy darabig a fujtatását – majd később már csak a rohanó víz surrogását.

– Na..., csend lesz hál istennek! – néz utána Filesdi, s kedvetlenül szalonnát kanyarít magának.

– Nem sajnálod? – nézek rá megrökönyödve.

– Én!?

– S ha belefúl?

– Ugyan! – mondja bosszúsan. – Láttál te már vízbefulladt kutyát...!?

Rágjuk morcosan a szíjas kenyeret, a pudvás retket, csak Janin nem látszik semmi kedvetlenség. Eszik nyugodtan, majd megszólal vigyorogva.

– Ti még máma köszönetet mondtok annak a kutyának.

– Mi..., köszönetet!? – bámulunk rá. – Tán azt köszönjük meg majd meg neki, hogy messzi vidékről elzavarta a balinokat is!?

– Majd meglátjátok – vigyorog rendületlenül, aztán megböki Filesdinek a vállát. – Lassan indulhatsz.

– Minek? – húzza el kesernyésen Filesdi a száját.

– Hogy megelőzd a kutyát.

– Mert akkor mi lesz?

– Vagy két kilométerrel lejjebb van egy másik porond. A kutyád ráhajthatja az összes útjába eső kacsát. Csak ne a víz mellett menj, hanem át a legelőn!

Filesdi hiszi is, nem is, de azért szedelőzködik. S mocorogni kezdek én is.

Szemközt elváltak már a fák az égtől, mind sötétebbe lesz a Tisza vize. Az imént még hallgatott a folyó, de most újból megszólalt. Rablók csapásaitól hangos.

– Na... merre indulsz!?

Már áll Jani is, csak arra vár, hogy mondjak valamit. Végignézek a nagy, széles homokpadon, s elindulok fel, a folyással szemben.

– Meggondoltad? – kérdi Jani, de én már csak somolygok magamban.

Bosszantsa majd őt a kutya, ha egyáltalán túléli ezt a hajnali fürdőt.

A nap még nem jött fel, de már kristálytiszta a reggel. A vizes homokon barázdabillegetők cikáznak, s megjelenik egy-egy kései lepke is. A nyárról itt maradt homokvárak bástyáira szállnak, s akárcsak én, a kelő Napra várnak.

Hosszú, fehér szalaggal átragasztott ólmot kapcsolok a karabinerre, s dobok kettőt, csak úgy, próbaképpen. A Balatonon, a tiszai erőművek alatt jól beváltak már, de itt, a Felső-Tiszán még sose kísérleteztem velük.

Nem is fogok semmit. Azazhogy másodjára tisztes faágat fárasztok a partra.

Nyitom a táskát, hogy könnyebb villantót kössek – amikor hátam mögött megreccsen egy ág. Kezem nyomban a csathoz fagy, s térdelek megdermedve.

Várom a vendéget.

Hosszú, mozdulatlan csend, majd hallom, hogy halkan megcsikordul a kavics.

Aztán megjelenik egy kis, tarka hátú malac. Egy csutkányi vaddisznó-kölyök.

Sosem láttam még ilyet. Szeptembert írunk, ez meg olyan, mintha csak nyár elején járnánk.

Ám a kis szökött malac fittyet hány a természet törvényeire! Végigkocog a száraz homokon, s hogy a Tiszához ér, vízbe fúrja az orrát. Mintha én a világon se lennék!

Nagy igyekezettel túrja a medert, ám ekkor vigyázatlanul megmozdulok. Hátrafelé pislognék, mert ki tudja, merre bóklászhat az anyja? – s a malac éktelen sivalkodással megugrik.

És ekkor megelevenedik a part is. Egyetlen, mély röffenést hallok, s elszabadul a pokol. Látni nem látni semmit, csak a riadtan menekülő kölyköt –, de a család robaja a túlsó partot is megremegteti.

Nesze nektek balinok! – szidom a vaddisznóknak még a nemzetségét is, de ekkor a porond felső ugrója alatt pezsegni kezd a víz. Mintha csak gránát csapódott volna bele – fejvesztve menekülő küszök, keszegek..., meg a víz hátát szántó tenyérnyi balin-úszonyok.

Időm nincs arra, hogy kicseréljem a csalit, az iménti ólmot hajítom közéjük.

Egyre lejjebb, meg lejjebb engedem az ólmot, de csupán a feneket karmolászom.

Ám a balinok nem nyugszanak. Csak úgy fröcsköl mögöttük a víz, akkorákat ugranak, hogy csoda, nem repülnek ki a szárazra. Persze az ólomra rá se hederítenek.

Aztán eszembe jut megint a táska. Remegő kézzel kötök az ólom fölé egy fehér műlegyet, s mikor megérzem a súlyos, tompa ránehezedést, kiáltani tudnék az örömtől.

Túljártam az eszükön...!

S a partra csévélek egy – újabb faágat.

Már fáj a vállam a sok hajigálástól, s lábamat is alig érzem. Leülök hát – ha jár a balin, mégpedig jár – ülve is meg kell azt fogni

A víz fölött már megjelennek az első fénypászmák, mikor újabb ránehezedés... Ingerülten rántom meg a botot, de ugyanazon mozdulattal rémülten buktatom is le a csúcsát.

Mert ez már nem ág, nem is vízzel telt nejlonzsák. Hanem egy eleven balin. Nem is akármilyen, van benne vagy másfél kiló.

A műlégyre kapott persze, de a kis, fehér tollak evvel el is vesztették varázsukat. Mert hiába dobálok én már le, s fel, keresztül meg kasul, rá se rántanak. Megszokásból azért hajítok még vagy kettőt, aztán hanyatt dűlök a homokon, s nézem a magányosan úszó felhőket. Néhány percre el is pilledtem tán, mikor messziről, féktelen dörgés rohan felém.

Csak nem vihar jön...!?

Nem. Lövéseket hallok, s hamarosan el is húz fejem fölött egy hatalmas récecsapat.

Hát persze, Filesdi!

Nézem az órát, mindjárt fél hat. Jani szerint már javában kéne jönni a balinok nagyjának, de csak az apróbbja riogatja a küszregimenteket.

Ráadásul se ő, se Filesdi.

Csak a nagy, széles árnyékok lustálkodnak a vízen. Apró szellők kergetőznek a folyó fölött, s fentről egy szitáló vércse kacag vijjogva rám. Csak úgy, muszályból hajítom el újból az ólmot. Aztán várom, hogy lejjebb vigye a sodrás. Hogy koppanjon a fenéken. A koppanásból persze nem hallani semmit, legfeljebb érezni. De én most nem érzek semmit. Előbb túlságosan is hamar kezdem csévélni a zsinórt, aztán meg..., már a partszélen húzom az ólmot. Meg-megdöccen a testesebb köveken, majd végképp megfeneklik.

Aprókat rángatva próbálom kiszabadítani, ám ekkor megindul magától.

Neki a Tiszának.

Az ólom még mindig a követ markolássza, de hirtelen olyan érzésem támad, mintha csak repülni akarna. Igaz, a fék oly lágy, egy lepke is vígan szárnyalhatna vele.

Ám ekkora ólommal!?

Még mindig bambán figyelem a folyó közepének száguldó zsinórt, mikor észbe kapok végre, s szorosabbra állítom a féket. A bot nyomban karikára hajlik – a zsinór végén mintha csak egy szilaj bika küzdene.

Megbabonázva nézem a rohanó zsinórt, aztán megemberelem magam. Feljebb emelem a botot, s lassan hajtani kezdem az orsót.

És akkor elcsendesedik minden.

Megint szép, békés a szeptemberi reggel, halkan zörögnek a part menti fák – a zsinór meg szelíden ráterül a vízre. Elment, morzsolok szét egy szitkot, mikor meghallom Jani kiáltását.

– Megvan...?

–Meg…, hát hogyne! –rágom dühösen a számat..., ám ekkor újból megindul a zsinór. A túlpartot veszi célba, de mielőtt még elérné a vízre hajló ágakat, bevágok irgalmatlanul.

Néhány pillanatnyi csönd, majd egy hatalmas burvány. És feljön a tetőre – egy harcsa.

Tán tíz kilósnál is nagyobb... és Jani ordít, hogy a fék, a fék, te szerencsétlen!

Mire odakapnék, halkan pendül a zsinór, s vígan leszáll a vízre. A sodrás libegteti még egy darabig, majd eltűnik végképp.

Később Jani megszólal, hogy menni kéne lassan. Útközben felvesszük a két, gyönyörű balinját, szótlanul bandukolunk a gátőrház felé.

Máskor, ilyen szép halakkal nem ismernénk határt, de most, hogy...

De hagyjuk!

Jobb, ha Filesdinek nem is szólunk. Minek kacagjon rajtunk? Higgye azt, hogy csupán őt veri a sors. Ránk pedig ontja derűjét az ősz.

Ám ott ül fent a gáton – és simogatja a kutyája hátát.

– Na, mit hoztatok? – kérdi.

– Ezt! – mondja Jani, s elé dobja a balinokat.

– Meghagyja – bazsalyog Filesdi. – De én jobb szeretem a rucát. Tepsiben... megtűzdelve szalonnával.

Nagyot nyelünk, s nézzük a fűben kiterített négy kövér vadkacsát. Ő meg hasal a fűben, s játszik a vizslával. Nem akar bosszantani minket, így csak halkan mondja Betyárnak.

– Látod kiskutyám...? És még ezek szidtak téged!

* * *

Felszáradt már a harmat, hétágra sütött a nap, mikor a gátőrházhoz értünk. A gazda kicsapta már a jószágot, s kint az udvaron halászlevet főzött.

– Gondolom, megéheztek – mosolygott, aztán kézbe vette a három balint. – Szépek – mondta, de látszott rajta, csak vigasztalni akar.

Filesdi kajánul vigyorgott, ám szó nélkül kanalazta a csípős hallét. Valamikor délután indultunk, a falujához érve behajolt a kocsi ablakán.

– Az egyik halat elvihetem?

– Felőlem... mindet.

Otthon beálltam a garázsba, s felnyitottam a csomagtartót. Benne volt mind a három balin. S mellette – négy vadkacsa.

Meg a Tisza, az őszi ártér illata. 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.21. 18:45

Huszár Boglárka festménye

10982713_1037646482918697_4685430676907376525_n.jpg

40x40 cm. olaj, vászon.

2015.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.21. 08:05

Zsoldos Barnabás vadásztörténetei 

eveninghuns.jpgLehet valakiknek furcsa lesz az állításom, de halványan emlékszem arra, amikor édesapám, akinek 1952-ben volt pecsét utoljára a fegyvertartási engedélyén, Maklári Béni bácsival és Demeter Feri bácsival a kertek alatt lévő kaszálón és a kukoricaföldeken foglyászott. Azt követően apu már nem vadászhatott… Nekem talán ezért is emlékezetes, meg talán azért, mert a szérűn a szalma- és a szénakazlak alá is bemerészkedtek a fogolycsapatok. Élelmet kerestek és találtak is, illetve a méteres nagyságú hófúvásban menedékük a falusi kertekben voltak. Volt alkalmam megfigyelni őket.

Mindezek csak most jutottak eszembe, amikor a Felső-Tiszavidéki vadgazdák Szövetségének vezetőségét és még néhány barátját Támba Miklós a napkori Napkelte panzióba invitálta találkozóra, majd egy apróvadas vadászatra. Amikor a fogoly szó is elhangzott, bizseregni kezdett a gyomrom, melegem lett. Én már letettem magamban arról, hogy gyermekkori élményemet úgy éljem meg, mint megélte a száz éves múlt édesapám akkor.

Egyetlen gondolatom volt, hogy foglyot ejtsek el, és vehessem a kezembe… A napkori – valamikor szebb napokat látott – szőlő dombok felé vettük az irányt. Ideális a terep a fogolycsaládoknak. Itt nem vegyszereznek, permeteznek, a fészekrakáshoz adva van minden. Az egymáshoz is hűséges felnőtt madarak itt terelgethetik kicsinyeiket – állapítottam meg magamban, amint haladtunk, hogy felvegyük a hajtást.

A messze hangzó kürtszó megadta a jelet. Elindultunk. Tőlünk balra hallottam először jellegzetes surrogó repülésüket és ugyancsak egyetlen más madár hangjával össze nem téveszthető cserregésüket. Már tőlem jobbra is szólt a puska. Mi, akik középen haladtunk csak reménykedtünk abban, hogy Diána előttünk is felrebbenti vágyaink madarát.

Közben tanultuk a feledésbe merült fogolyvadászat titkát. Támba Miklós és segítői, többek között Kiss B. Zoltán, egyre csak hajtogatták: a hajtósor egyenes legyen, mikor melyik hajtószárny álljon meg, vagy haladjon, ahogyan a terepviszonyok kívánták.

A történet első részének a lényege, nekem, nekünk – a középen haladóknak – nem kedvezett a vadászszerencse.

Na, majd visszafelé… Talán. De már azért is boldog voltam, hogy itt lehetek ezen a fogolyvadászaton.

Kicsit átrendeződtünk a hajtósorban, én jobbra tolódtam, az Erdélyből érkezett egyik vendég, Florin haladt mellettem. Egyszer csak lendíti fegyverét, de nem lő, a fogoly pedig nem repül fel, csak bujkálva menekül előttünk. Majd eltűnik a szemünk elől a gazosban. Arra a következtetésre jutottunk, valószínűleg egy korábbi lövés eredményeként nem tudott felrepülni. Mi minden esetre meghagytuk az életét. Előtte és előttem is levegőbe emelkedett egy csapat.

Láttam, hova esett madaram, a szemem le nem vettem róla, s amint oda értem, már nem is pihegett. A madárka, amilyet évtizedek óta nem fogtam a kezemben, a tenyeremben lapult. A teríték készítésekor tudatosult bennem, hogy fogolyvadász lettem még három társammal, aminek következményét örömmel vállaltuk. A krónika hitelességéért társaim nevét is leírom: Bittner Imre, Kormos László, ifj. Sarka Béla.

(A kép forrása: rossyoung.com)

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek!

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.20. 07:20


Aranykoszorús mestercukrász, a Magyar Cukrászatért díj kitüntetettje

Nyíregyháza

szszb_31_tk_gorombei_sandorne.JPGMesevilág varázsolja el a belépőt a nyíregyházi Görömbei Cukrászdában. Habkönnyű, légies süteménykreációk, műalkotásnak beillő torta-kompozíciók és hamisítatlan kávéházi hangulat kerít hatalmába. A tulajdonos, Görömbei Sándorné, Irénke neve és személyisége fogalom a szakmában. Összeforrott az igényes cukrászattal, a vendég iránti maximális törődéssel és az őket mindig is jellemző innovációval. A nagy forgalmú Korányi úton legalább két évtizede, a Tiszavasváriban lévő üzletükben is sok éve kényeztetik a vendégeket. Bárkinek nyugodtan feltehetik a kérdést, hogy ismerik-e a nevüket a cukrászatban, csak igen a válasz.

Pedig ha tudnák, hogy Irénke igazából nem is cukrásznak, hanem az akkoriban divatosnak számító boltosnak készült. Szerencsénkre, cukrásznak vették fel. Irénke nem esett kétségbe, ha ezt kell megtanulnia, megtesz mindent érte. Amikor megyénkből elsőként a Szakma Kiváló Tanulója megtisztelő címet elnyerte és már a szakmunkás bizonyítványért sem kellett vizsgáznia, az idősebbek tudták: versenytárs jelent meg előttük. Hétpecsétes titokként őrizték a süteménysütés mesterfogásait. A nyíregyházi Pazonyi úti cukrász termelőüzemben igyekezett a szakmát a legmagasabb szinten elsajátítani. Ez olyan jól sikerült, hogy a belvárosban, a Hotel Szabolcsban megnyíló cukrászat vezetőjének hívták.

A többi történelem. Életét házassággal fűzte egybe Görömbei Sándorral, aki szintén cukrászmesterként szerzett nevet magának. Az 1980-as években a vállalkozás iránt kedvet érzők belevágtak az ismeretlenbe, így tették ezt a Görömbeiék is. A férj megálmodta és családi összefogással megteremtette az üzletet, míg a felesége a Sipkay Barna Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskolában két évtizeden át tanította a jövő cukrászait. Ő megosztotta a tudását, sőt, ha valami újdonság került elő, elment a Pazonyi útra és előbb elkészítette, nehogy váratlan meglepetés érje. Az önképzést ma is fontosnak tartja. Az évente megrendezett esküvői kiállításokra mindig új kollekcióval készülnek.

A méltán híres hazai cukrászat történelemkönyvének lapjain éveken át a marcipánnal burkolt torta, rajta levéllel, rózsával – jelentette az alkalmi kreációt. Mára a letisztult megoldások, a pasztell színek alkalmazása mellett megjelent a retró, a csipkedíszítés, és a kalocsai minta.

– Ez csak természetes – vallja a cukrászat nagyjai közt számon tartott, sokszorosan kitüntetett Görömbei Sándorné. Az egészséges életmód, az ételallergia és a divat olyan kihívások elé állítanak, amelyeknek nemcsak megfelelni, hanem kiválóan megfelelni szükséges. A megye termékeiből vásárolunk, szilva, szilvalekvár, dió, alma, eper, liszt, tojás a mi termelőinktől kerül hozzánk. Egyre több a liszt- és gluténérzékeny vendég, így mandula- és, rizslisztet, kókusztejet használunk. A füge- és az almacukor mellett a nulla kalóriás édesítőszerek is alapanyagok nálunk. Kevesebb a cukor, a krémmargarinnak vajíze van, a vendégek a könnyebb, légiesebb süteményeket részesítik előnyben. Ízvilágban a francia vonal a domináns: a parfait-hoz hasonló mouss jellegű termékek a népszerűbbek. Az édes, sült (vagy karamellizálódott?) tortadísz egyedi. Az Eszterházy és a Sacher tortához felverik az alapanyagokat.

Megjelent a paleo, a cukormentes, az Oreo feketecsokit, vagy feketekekszet tartalmazó terméksor, a Diavell-ből csökkentett szánhidrát tartalommal igen széles a választék. Egy pillantás a legkényesebb igényeket is kielégítő hűtővitrinekre, és hagyományos cukrászsüteményt legfeljebb nagyítóval találni. A dekorációk száma végtelen, a számítástechnika itt is szolgálja az újdonságot keresőket.

Irénke aktív közreműködője a szakmai testületeknek. Nyolc éven keresztül ő látja el az Észak-Kelet-Magyarországi Cukrász Ipartestület elnöki tisztét. Minden elismerést megkapott. Baselben, öt kontinens 600 versenyzője közül egyéniben és csapatban bronzérmet szerzett a Kulináris Művészetek Versenyén. A Kézműves Cukrászatért arany fokozatát, az Aranykoszorús Mester díjat, a Venesz József díjat, két napja Siófokon „A Magyar Cukrászatért” díjat vehette át. Ám Irénkének az a legnagyobb ajándék, hogy férje álmát – aki már nem lehet közöttük – tovább viszi a családja. Mindkét gyermekük a vállalkozásban tevékenykedik: lánya, Irénke már-már művészi szinten alkot, dekorál, a külső megjelenés – legyen az sütemény vagy a bolt – az ő ízlését dicséri. Az ő fia, András 8 éves, jó a kézügyessége. Az ifjabb Görömbei Sándor a marketinget viszi, a kapcsolatot tartja az üzletfelekkel. Neje, Edit a Tiszavasváriban lévő boltjukért felel. Két gyermekük, Noel (7) és Lara (5) önfeledten „gyurmáznak” a marcipánnal, Tini Ninják és mesefigurák kelnek életre, a nagyi segítségével.

Dinasztia születik, amelynek tagjai a kor kihívásaihoz igazodva süteménykölteményekkel varázsolják el a vendégeket.

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.19. 13:30

Írta: Kulcsár Attila

 

graffila.jpgPetrovics Áron hétéves korában kezdett el verseket írni, mint József Attila. Csak ő így: Harmad napja falok, félek, éhen halok. Nyolcadikban már egy kötetre való szerelmes verset írt különböző lányoknak. Ám a múzsák nem méltányolták, mert nyúlajka volt. De nem adta fel: írt alkalmi verseket névnapokra, temetésre − elsírták magukat az ünnepeltek és a gyászolók. Ezt biztatásnak érezte. Áttért a súlyosabb témákra. Létkérdések, énköltészet és a közéleti líra is megszólalt lantján. Közönsége − útitársai a távolsági buszon, betegek az orvosi váróban − elhallgatták volna a végállomásig is, és sajnálták, amikor le kellett szállni vagy behívták őket vizsgálatra. De más közegben, újságok szerkesztőségében, irodalmi folyóiratoknál nem volt hallása a rovatvezetőknek, és olyanokat írtak neki, hogy csiszolja még verseit, tanulmányozza a nagy mesterek líráját, sajátítsa el a költői nyelvet.

Áron beiratkozott a könyvtárba, és kiolvasta a klasszikusokat, Petőfitől József Attiláig, és szomorúan állapította meg, hogy már minden meg van írva. Ám nem csüggedt, írt és bombázta a szerkesztőségeket egyre dühödtebben. De újra és újra megkapta: próbálkozzon máshol fiatal barátom. Pedig akkor már közeledett a nyugdíjhoz. Úgy érezte, összefogott ellene az irodalom. Egyrészt elírták előle a legszebb gondolatokat, másrészt elzárták előle a nyilvánosságot, a Parnasszushoz vezető utat

És akkor felfedezte magának a graffitiket. A közterek falfirkáit. Ez az igazi nyilvánosság, az elnyomottak üzenete a helyzetben levőknek − a vonatok, buszmegállók, műemlékek falain. Elhatározta, hogy efféle forradalmár lesz, és ő is jeleket hagy az utókorra, ha névtelenül is.

De kiderült, hogy nem tud rajzolni, utolsó falfirkái is gyengén sikerültek az iskolai piszoárban. De a költő műfaja, a vers − más.

Petrovics Áron – itt felejtsük el a nevét azonnal - beiratkozott a megye összes könyvtárába, és kikölcsönözte a magyar líra mestereinek köteteit. Zokogva újraolvasta a kötelező olvasmányokat, régi memoritereket, amelyeket ő és mindenki más is kívülről ismer. Ezek azok a versek, amelyek olyan magasra tették a lécet, hogy nem tudta átugrani, és fűzfapoéta maradt. Egy idő múlva azonban a vandalizmus lett úrrá rajta, megérintette a rombolás szelleme. Elővette a laptopját, kiválasztotta a betűformát, és egy-egy ismert vers valamelyik versszakára graffiti verset írt, majd beleragasztotta a megfelelő helyre. Szinte észre sem lehetett venni az átírt szakaszokat. Megszületett az irodalmi graffiti.

Kölcseynél kezdte, Az Emléklapra című epigramma összefirkálásával. Mindenki ismeri a négy szócskát. A Haza Minden Előtt. És a megbecstelenített vers így olvasható azóta:  

Légy korlát fizetek, svéd gól berekedve vitathat
Kurd konokúl ha riadsz: A GIZI SZILVA BEFŐTT.

A könyvet egy hét múlva visszavitte. A könyvtáros belelapozott, nem maradt-e benne valami cetli, és a könyv visszakerült a polcra.

Aztán a másik könyvtárban a Petőfi összest vette ki. A legismertebb versek megcsúfolása nagy kihívás. Felszökik közben az ember adrenalinszintje. Régies Times New Roman betűkkel volt szedve. Ő is azt használta a Nemzeti dal graffiti átírásakor. Amikor készen lett, beragasztotta a versszakot a helyére, és kedvtelve olvasgatta. Jobb, mint az eredeti:          

Tarka takar, kivajazna!
Ritka kinőtt, nagy mostoha!
Ragyog megyünk vagy szapora!
Géza fürkész kárhozatos!
A mikorok estebéde
Esperes!
Esperes, hogy barokk korább
Vesztegess!

A szeptember végén már ment, mintha könyvből olvasta volna:

Még nyaklik a derce a szerte kirágott,
Még zirkli a nyerke az abrakiván,
De mándok amális a varga harákot?
Már tar dagonyán túr a berci divány.

Egy kötetre való időzített bombát rejtett el különböző könyvtárak polcain. Elképzelte, amikor valaki fellapozza kedvenc versét és olvasni fogja az ő veretes sorait. Mi ez: parafrázis vagy posztmodern költészet? Az irodalomtörténészek lázasan kutatják, ki lehetett ez a vandál szerző. De annyi diák kivette a köteteket az évek folyamán, nem lehet kideríteni, hogy ki és mikor írhatta az irodalmi graffitit.

Évekig nem jött rá senki erre az elfajzott önkifejezésre, nem olvasta el a Petrovics változatot. Egy József Attila-kötetben fedezték fel először, a Születésnapomra című vers utolsó versszakán:

Ha görbül holker kancsalúl,
hogy ődöng nem felhangra gyúr,
fehér
egér −
Vén merész kéreget bolond
nem lőrést ispotál zokon
nyamí-
nyami.

Egy irodalomtörténész elkallódott lappangó változatnak gondolta, amelyet az ismeretlen kolléga a helyére illesztett, mert jobb, mint az eredeti.  Ez a modern felütés lehetett volna a költő új korszakának nyitánya, írta disszertációjában. De közbejött Szárszó. Ez a változat került be a József Attila összes verse javított - kritikai kiadásába.

Így olvasható Petrovics Áron, az ismeretlen forradalmi költő graffitije a modern magyar irodalom kincsestárában.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Kulcsár Attila tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.18. 15:03

old-lady-finger-weed.jpgA neologizmusoknak, azaz az új, egyedi, egyszeri szavaknak megkülönböztethetjük az úgynevezett spontán fajtáját is. Ezek a megfogalmazási nehézség pillanatnyi áthidalására születnek, kifejezésbeli kényszer eredményei, elírások, önkéntelen elszólások. Tehát előfordulnak mind írásban, mind szóban. Elsősorban a diákok feleletében, dolgozataiban találkozhatunk velük. Ezeknek kitűnő forrása Sebestyénné Varjú Anna: Irodalomtörténet – diákszájon című könyve. A szerző több évtizeden keresztül tanárként, érettségi elnökként gyűjtötte az órai elszólásokat, a dolgozatokban előforduló elírásokat. Az elkövetkezőkben ezekből kívánok szemelgetni. Íme, az első példa Voltaire Candide című művéről szóló fogalmazásban:

Kunigunda – egy félfenekű, strázsátos vénasszonnyal együtt – sok megterhelésen, sok férfin esik keresztül.

A humoros megfogalmazásbeli bizonytalanságoktól most eltekintve, a strázsátos szóra fordítva figyelmünket elmondhatjuk, hogy házsártos szóval vegyült a strázsa ebben a sajátos neologizmusban. Csak a hangzásuk miatt történhetett a keveredés, hiszen a két szó jelentését tekintve teljesen eltérő.

Mikszáth Kálmán Hová lett Gál Magda? című novellájának elemzéséből egy mondat:

Nem tudjuk, de gyanús, hogy Magda akkor tűnik el, mikor a faluba megjönnek a lókupacok.

Bizony nem mindegy, hogy lókupec vagy lókupac. Elképzelhető, hogy egyszerűen betűelírás történt, azonban az is előfordulhatott, hogy a diák nem ismerte a kupec kifejezést és „értelmesítette”, azaz egy általa ismert hasonló szóval helyettesítette.

Móricz Zsigmond Tragédia című novellájának hősét sajátos szóval jellemezte a tanuló. Íme:

A Tragédia komikusan írja le a főhőst. Szétzúzza a népszínművi „díszparaszt” képét.

Díszpintyről már hallhattunk, emberre vonatkoztatva is, de díszparasztról aligha, amivel valószínűleg azt akarta kifejezni a dolgozat írója, hogy Móricznál a parasztábrázolás sokkal realisztikusabb, valósághűbb.

Az alábbi példában egy igekötős ige szerepel spontán neologizmusként.

Mikor Csokonait a debreceni kollégiumból eltolmácsolják, Sárospatakra megy.

Természetesen némileg hasonló hangzású eltanácsolják szó játszott szerepet ebben az esetben.

Kissé félreérthető és humoros szó keletkezett az egyik Majakovszkijról szóló írásban úgy, hogy az összetett szó utótagja egy rokon értelművel cserélődött fel.  De micsoda különbség! – ahogy mondani szokták.

Majakovszkij futurista műveit polgárdurrantónak szánta: a hagyományos művészeteket messze elkergeti magától.

Nem mindegy, hogy polgárpukkasztó vagy polgárdurrantó.

Kétségtelen, hogy a fenti mondatokat hullámosan aláhúzta a magyartanár a diákok dolgozatában, azonban a jó oldalát nézve a dolognak azt is elmondhatjuk, hogy a tanárt egy kicsit elszórakoztatták, hiszen humorosak és szellemesek.

(A kép forrása: fingersxcrossed.com)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.17. 18:57

A Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség Regionális Szervezetének elnöke

Nyíregyháza

szszb_31_tk_tothne_medved_zsuzsanna.jpgÖrök újrakezdő vagyok – összegzi három és félévtizedes tapasztalatait Tóthné Medved Zsuzsanna, amelyet a gasztronómia különböző szakterületein szerzett. Felépített éttermet, szervezett gasztronómiai rendezvényeket, a Kölcsey Televízióban Csipetke elnevezéssel megyei ételekből főzőműsort szerkesztett. Közben gyűjtötte az eredeti recepteket, fesztiválokon, hagyományőrző programokon szedegette össze az utókor emlékezetére is számot tartó morzsákat, majd azokból olyan különleges mixet állított össze, hogy a szakma nagyjai is megsüvegelték érte.

A Zrínyi Ilona Gimnáziumban érettségizett fiatal – orosz és angol nyelvismeret birtokában – szállodai recepciósként helyezkedett el a Sóstón, a Krúdy Hotelben. A külföldi és a hazai vendégek közt azonnal otthon érezte magát, s akkor eldőlt egy életre, Zsuzsannát magával ragadta a vendéglátás. Röpke összegzés az eddigi szakmai múltról bárkit meggyőzhet, őt a sors nem véletlenül kormányozta erre a szakterületre. Ma is fülében csengenek szigorú édesapja bölcs szavai: kislányom, keresd meg mindenben az apró örömöket, és lépésről lépésre így haladhatsz tovább eredményesen. A szófogadó ifjú hölgy magáévá tette e gondolatokat, kiegészítette a Végh Antaltól vett intelmekkel: „Az, hogy a múltunk, a nemzeti emlékeink ilyen gazdagok, nem azt jelenti, hogy herdálni is szabad! Sőt, minél érdekesebb valami, annál méltóbb a megőrzésre... Aki nem tudja, honnan jött, csak nehezen vagy sehogyan se érzékeli, hol tart ma. És ha nem ismeri a maga mögött hagyott utat, ugyan honnan is tudhatná, hová megy? Ezért értékes minden emlék, minden szó, minden a múltból felvillanó kép, ami a miénk”.  Mára ars poeticává nemesedett az általa megvalósított gyakorlat és a téma több évszázados öröksége, így nem véletlenül nevezték egy újságcikkben hagyományőrző gasztronómusnak.

Kevés a hely a gazdag életpálya összegzésére. Kiragadás szerűen legyen elég annyi, hogy az érettségi után vendéglátó ipari szakközépiskolát, majd felsőfokú vendéglátó ipari áruforgalmi szakképesítést szerzett. Munka mellett közgazdászként diplomázott a Szolnoki Főiskola vendéglátó-szálloda szakán. Természetesen, a sikerhez ő is végigjárta a szakmai ranglétra fokait, de most már jól eső érzéssel gondol arra, hogy betöltött szállodavezető-helyettes, étteremvezető, vendéglátó tanár - középiskolában és a felnőttoktatásban is -, szállodavezetői beosztásokat. A megye vendéglátó turizmusának közel négy évtizede meghatározó egyénisége Tóthné Medved Zsuzsanna. A megyei népi ételeket és a magyar borkultúrát népszerűsítő vacsoraesteket szervezett.

Ezer szállal kötődik szülővárosához, Nyíregyházához és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéhez. A gasztronómiai hagyományőrzés terén elért eredményeit nemcsak szűkebb környezete értékeli nagyra, hanem a szakma is odaítélt számára megtisztelő díjakat. Például a Vendéglátóipari Múzeum néhai igazgatója, dr. Dravetzky Balázs tiszteletére az özvegye alapította meg a „Balázs Mester Asztaltársaság” díjat, amelyet a hagyományos magyar, megyei népi gasztronómia területén végzett kutató munkájáért nemrégiben neki ítéltek oda.

Nehéz lenne újat mutatni Tóthnénak ebben a szakmában. Ám amikor külföldi programokon vesz részt, keresi a nálunk is meghonosítható, a magyar ízvilággal harmonizáló alapanyagokat, ételeket. Mindennapjaiban is az örökségvédelem a fő motívum, ugyanis kedvenc étele a marhahúsleves és a csirkepaprikás.

A minőség megteremtése – legyen az egy ételsor, vagy étlap összeállítása, alapanyagok beszerzése, a takaríttatás, a konyhai műveletek szervezése, vagy éppen a vendégkör igényeihez illeszkedő programok összeállítása – nem ismer pardont. Ugyanezeket az alapértékeket szeretné viszontlátni a jövő szakácsaitól, cukrászaitól, felszolgálóitól, a szállodaipar és a vendéglátás szakembereitől. Éppen ezért is veszi megtiszteltetésnek, hogy a Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség Nyíregyháza és Környéke Regionális Szervezete elnökévé választották.  A megfelelő szintű utánpótlás elengedhetetlen ahhoz, hogy a jövőben is híven őrizzük értékeinket, és a XXI. század követelményeihez, a kor igényeihez igazítsuk a vendégek ellátását, a gasztrokultúrát. Ezt tűzte ki személyes célként a szövetségben. Mint közgazdász jól látja, hogy a GDP 10 százalékát adó turizmusra kiemelt figyelmet kell fordítanunk, melyért a szakmai szervezetek sokat tehetnek.

Békés családi háttér nyugtatja meg, férjével harmonikus házasságban nevelik fiukat és lányukat. Eszter építészmérnökként dolgozik Budapesten, Gábor a Testnevelési Egyetem rekreáció-egészségfejlesztő szakán tanul. Bár mindketten szeretik a hagyományos és a modern konyha remekeit, inkább az egészséges életmód és táplálkozás a meghatározó a mindennapjaikban.

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.16. 19:52

Mestercukrász, vállalkozó

Fehérgyarmat


szszb_31_tk_bereczki_attila_1.jpgA Bereczki Cukrászat neve fogalommá vált az 1993-as alapítása óta eltelt huszonkét év során. Az ajtón belépő első pillantása a pazarul berendezett, cukrászati csodákkal teli vitrineken akad meg. Lélegzete akkor áll meg igazán, amikor a mennyezet közepén megpillantja a helyiség világítását adó, hatalmas Tiffany üvegből készített csillárt. Annak gondolata és formája a tulajdonos – mestercukrász kifinomult ízlését dicséri. A járólapok üdítően kellemes világosában visszatükröződnek a csillár szívet-lelket melengető színei.

A 45 éves tulajdonos a nyíregyházi szakközépiskolai tanulmányai befejezését követően, 1989-ben érettségizett a fehérgyarmati Zalka Máté Gimnáziumban. Tíz évi munkálkodás után tett mestervizsgát Debrecenben. A cukrászattal még általános iskolás korában „jegyezte el” magát, amikor is egy dolgozatában, miszerint „Mi leszek 25 év múlva” címmel minden kétséget kizáróan így fogalmazott: „Én, huszonöt év múlva cukrászmester leszek.” Kevesen vannak olyanok, akik olyan korán el tudják dönteni életük valódi célját. Ők a legszerencsésebbek! A szakma megszerettetése azonban a nyíregyházi Korona Szálló cukrászüzemére hárult. Tanítói, mesterei eredményesen dolgoztak. A célhoz azonban igen nehéz, buktatókon, csalódásokon, olykor keserű könnyeket síró szemeken át vezetett az út. De a végén a szorgalmasakat, a kitartókat, a kreatív gondolkodásúakat a sikerek aprócska örömei, a szemekben felcsillanó csodálkozás: „Már ezt is meg tudom csinálni!” pillanat semmivel össze nem hasonlítható, boldogságot adó érzése várta.

Tanítómesterei közül kiemeli Németh László, Bongár László és mi sem természetesebb: Görömbeiné, Irénke nevét. A tanulásnál maradva mondja Attila, hogy lehetőség szerint az évenkénti 1 -2 alkalommal ellátogat az Európában megrendezett versenyekre, kiállításokra (UKBA, HOVENTA, Longerone, Rimini, München, Bécs, Bázel.) A sorban igazán München az érdekes, hisz’ minden olimpiai évben ott rendezik a gasztronómiai szakma Olimpiáját, amire a világ minden tájáról érkezők éppen úgy készülnek, mint a sportolók: komolyan és mindenüket bevetve, éjt nappallá téve, hosszú időn át keresik azt a „művet”, amivel meglephetik ellenfeleiket és a világot. A sikereket ott is a legjobbak érik el. A doppingolás kizárt, hiszen a bírálók a világ legismertebb szakmai kiválóságai. A lebukás = szakmai halál! Nincs a földön olyan hely, ahol a tisztességtelenül versenyzőt bárki is alkalmazná! 

A szakmánál maradóan mondja Attila, hogy a napi 50 – 60 féle termékük elkészítéséhez a lehető legnagyobb mértékben igyekeznek természetes alapanyagokat használni. Szívesen dolgoznak a szatmári gyümölcsökkel – alma, zabbal érő körte, meggy, szilva, vadeper, stb. Megemlíti azt is, hogy lehet irányítani a vevők ízlését. Igaz, előbb fel is kell mérni az alapokat, és számításba kell venni a szakma új irányzatait is. Szerencsére, mondja, lassan-lassan kikopik a divatból a „szocreál készítmények” igénye. A törzsvásárlók megfizetik a minőségi alapanyagokból készített – ebből eredően – drágább süteményeket, tortákat, fagylaltokat, édességeket. Azok mellett meg vásárolnak náluk azok is, akiket „az olcsón, sokat” elve vezérel. Azt az igényt is ki kell elégíteniük. Mégsem tesznek különbséget vevő és vevő között. A nyersanyagokhoz visszatérve említi meg: mindenből csak a legjobbat és a legjobb áron igyekeznek beszerezni. Ezt a célkitűzésüket viszonylag könnyű megvalósítaniuk, ugyanis nagy a kínálat és a választék, s az árskála is tág határok közt mozog. A beszerzéskor gondolnak a cukorbetegek, a lisztérzékenyek eltérő igényeire is. Vevőiket a termék látványával igyekeznek megfogni. Ahogy Attila fogalmaz: „Először a szemünkkel eszünk.” Egyet kell értenünk vele, hisz az elénk tett étel látványa dönti el a kérdést. Nem véletlenül tanítanak a mesterképzőkön pedagógiát is a szakmai ismeretanyag mellett.

Számos szakmai elismeréssel, díjjal, éremmel, címmel és különdíjjal büszkélkedhet. Néhányat meg is említünk: 2007, „Arany habverő Kitüntetés” a Cukrász ipartestülettől. Két évvel később az MNGSZ jutalmazta hasonló díjjal. Még az évben, hitelesített rekordtortát készítettek a város címerével díszítve. 2011, Grillázs versenyen aranyérem, majd az „Év Cukrásza” ezüstérem + különdíj. 2012, UKBA ezüstérem artisztikában. 2013, MNGSZ Nemzetközi Zsűri Plakett. 2014, Mestervizsga Bizottsági Elnök kinevezés. A jövőre vonatkozó terve egy mediterrán terasz megépítése. Kiülős, kényelmes, ahol még alkoholmentes koktélokat is kortyolgathatnak a vendégek.

 Életében egyszerre van jelen a család, a munka, a sport. Feleségével, Mónikával és gyerekeikkel: Gergellyel, Attilával és Dórával teljes a család. Bereczki Attila fiatal, agilis mestercukrász, eredményes vállalkozó, egészségtudatosan élő, gondos családapa.

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.14. 17:03

Vállalkozó, háromgyermekes édesanya

Holtmaros - Nyíregyháza

szszb_31_tk_bertli_maria_1000.jpgNagycsaládban tapasztalhatta meg a fészekmeleget Bertli Mária. Szülei, akiknek törődését, szeretetét ma is élvezheti, olyan légkörben nevelték négy gyermeküket, amelyben a bizalom, a másik megbecsülése, a törődés, az összetartozás számított a legfőbb alapértéknek. Édesapja vasutasként kereste a család kenyerét, édesanyja a családi tűzhely melegét őrizte. Rideg, hivatalos megnevezéssel háztartásbeli, de olyan anya és nagymama, akinek a környezetében nemcsak a saját gyermekei, hanem az unokái is lubickolhattak. A legidősebb testvér Mihály, őt követte Rozika, majd megszületett Irénke és Marika a legifjabb gyermek. Az általános iskolát egy másik, közeli, pici faluban, Magyarón végezte, majd Marosvásárhelyen szakács, pincér tanfolyamon szerzett képesítést.

Marika 1991-ben jött át Erdélyből az anyaországba. Három gyönyörű lányuk született, Petra (22) a Budapesti Gazdasági Főiskolára jár, emellett két munkahelyen is dolgozik. Nikolett (20) a Debreceni Egyetemen népegészségügyi szakra jár, sikerrel vette az első félév akadályait. Alexandra (18) középiskolás és igen különleges szakmát nézett ki magának: éttermi kritikusnak készül.

Másik országban egzisztenciát teremteni nem egyszerű, de Marikának hitvallása, hogy aki mer, az nyer. S még megtoldja egy bölcsességgel a mondást: ha abbahagyunk valamit, soha nem tudjuk meg, hogy milyen sikert érhettünk volna el. Ennek szellemében igyekeztek férjével együtt irányítani, szervezni az életüket.

Most a nyíregyházi belváros közel egy éve megnyílt mexikói ihletésű Salsa étel- és koktélbárjában beszélgetünk. Ennek megnyitása gyermekeik agyából kipattant ötlet nyomán született. Életérzést közvetítenek a zöld, fehér, piros, narancs színek, a dekorációk, az asztalon a nyomtatott alátétek, a képek, a mennyezet faburkolata. Nem lepődnék meg, ha egy oldalajtón csokibarna, egzotikus szépség libbenne ki, vagy egy szombréróban megjelenő mexikói srác perdülne táncra. Közben az motoszkál a fejemben, hogy az egyre-másra bezáró éttermek, bisztrók, cukrászdák nem tudnak maguknak elég széles vendégkört kialakítani, hogy a gazdasági válság sújtotta, gasztronómiai szempontból ínséges időben is talpon maradjanak. Itt pedig egy karibi életstílus veszi körül a belépőt, aki különleges ételeket, koktélokat választhat és nyugodtan beleélheti magát egy mexikói bár miliőjébe. Vajon mi jár a fejében annak a vállalkozónak, aki ma ezt fel meri vállalni?

Egyszerű magyarázattal szolgál Marika. Valami újdonsággal lehet a vendéget becsalogatni, és ha azt kapja, amire számít, esetleg figyelemből még többet is, akkor visszatér. Már számon tarthatnak törzsvendégeket a Dunántúlról is.

Diákmenüt állítottak össze, lényegesen olcsóbb árakat számítva, diákzsebhez szabva. Mivel a gimnazisták általában nem egyedül jönnek be, a csoportosan érkezők további kedvezményben részesülnek. Az internet világában a Föld bármely zuga elérhető, a neten azonnal látják a fiatalok, melyik országban, mit fogyasztanak a kortársaik, és ők is szeretnének ilyen ételeket és italokat látni az asztalukon. Szerencsére, a nagykereskedelmi láncok már kínálnak megfelelő alapanyagokat, amelyekből hihetetlenül széles kínálatot készít az Angliában is dolgozó, remek szakács és csapata.

Bertli Marikának számos kedvence lehetne itt, ő mégis a Mexican Wok zöldséget imádja, amelynek alapanyagai közé tartozik a garnélarák, a paprika, a hagyma, a csirkemell. Az összeállítás azonban üzleti titok. Tavasztól bővítik a kínálatot magyaros ételekkel is. Nyáron pedig kiülhet a vendég a teraszra és koktélozhat kedvére.

A titokfejtés egyébként is arra korlátozódik, mi inspirál egy háromgyermekes édesanyát, aki mindig is a családi vállalkozásokban dolgozott, hogy újabb kihívást keressen? Mint mondja, szereti az emberekkel történő kapcsolatteremtést, azt a jó érzést, amikor minél többen veszik körül. Alapértékként fogalmazza meg a bizalmat, a családszeretetet, a barátok törődését – természetesen különbséget tesz aközött, aki a vállalkozót látja benne, pedig önmagáért, a személyiségéért érdemes valakit barátnak tekinteni

 Felnőtt élete nagy részét Nyíregyházán töltötte, de ha rátör a honvágy, autóba ülnek és irány, a szülői ház! A hegyek között, a természet varázslata után a szülői ház soha el nem múló, megnyugtató élménye, a boldog zsongás, amely körülveszi és elragadja lelkét egy emelkedett világba – ez megismételhetetlen. Egyébként is keresi az utat a boldogsághoz, kergeti a kék madarat, amelynek sikeres fokmérőit a családi szeretetben, a gyermekei útjának egyengetésében, a menedzselésükben és a vállalkozás irányításában igyekszik megtalálni. Megragadni az időt, megélni a felejthetetlen perceket, mert az sólyomszárnyakon repül, visszahozhatatlanul.

Az örök optimista Marika, ha kikapcsolódásra vágyik, a kirándulás és a zene nyugtatja meg. 

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.13. 17:25

Zsoldos Barnabás vadásztörténetei

markazi_vadaszat_001.jpgFurcsa viszonyban vagyok a számokkal. Magam 12-én születtem, amely tudvalevőleg a tökéletességet jelenti – csak feleségem ne olvassa ezeket a sorokat –, s mi ezen a napon kezdtük három napra tervezett vadászatunkat, Markazon Bugya István szemészorvos barátommal és Kohajda Csaba erdésszel. Nos, a számmisztika nem jött be, mert nem láttunk semmit. Amikor késő este ágyba kerültem, arra gondoltam, valószínűleg meg kell vizsgáltatnom a szememet. Majd megbeszélem Istvánnal, és ezzel a jó érzéssel aludtam el, mert részemről elintézett volt a dolog. Azóta is… Meg egyébként is, nincs az a csinos nő, akit ne vennék észre, tehát nagy baj nem lehet. Az esti, szóró-közeli várakozáshoz tartozik, hogy az erős szürkületben muflonokat véltem látni. Kiderült a Mátra csapdájába estem. Az utolsó mátrai vulkánkitörés óta ott fekvő kőtömb tévesztett meg, amiről azt gondoltam, hogy figyel bennünket.  Nos, ezért fogalmazódott meg bennem a szemvizsgálat szükségessége. De mondom, nincs a fiatal csinos nő, akit észre nem vennék. Ergo, nagy baj még nem lehet a szememmel. 

Másnap hajnalban korán ébredtünk, Csaba a svájci Omega órát meghazudtoló pontossággal érkezett. A gyors haditanács után – ők értették egymást, tudták melyik vágás, lénia, patakmeder merre van – egy bizonyos pontig mentünk barátom ISUZU terepjárójával, amely először vett részt igazi vadászaton. A terv az volt, hogy elejtem azt az őzbakot, amelynek agancsa egészen különleges.  István átadta nekem az elejtés jogát.  

A bak tartja a területét, szinte naponta látják Csaba és kollégái. A fiatal erdész, mintha olvasott volna gondolataimban, de az is lehet, hogy előző este beszéltem neki, arról, hogy nem lesz belőlem hegyi vadász, mert nem szeretem, ha a tüdőm majd kiköpöm, hogy levegőhöz jussak. Mit ne mondjak, még ma is hálával gondolok rá, mert határozottan kijelentette, innen lefelé cserkelünk, s majd az aljban találkozunk a doktor úrral. A feltételezett helyeket Csaba mozgásából is érzékeltem, rendszeresen és hosszan távcsöveztünk, leültünk egy-egy fatörzsre vártuk a markazi daliát.

Gyönyörű világba cseppentem, csönd, békesség, nyugalom körülöttünk. A hajnali nap sugarai a madarak kedvét is meghozta. Zengett az erdő, de az is lehet, a vendégnek kijáró koncertet hallottam, csak nem vettem észre, hogy Csaba „vezényli” a világ legszebben muzsikáló zenekarát, amelyben a cinkék, pintyek, őszapók, rigók játszották a prímet. Különösen a sárgarigó volt elemében szinte irányította a láthatatlan zenekart, mikor melyik szólam zengjen szebben. Most a szálerdő következik, véltem felfedezni, most a fiatalosból szóljon a vendég és a Napköszöntő. S mindezt felerősítve adta tudtunkra egy-egy fakopáncs dobszólója, vagy talán a kakukk és a szajkó ide nem illő kiáltozását, rikoltozását akarta elnyomni, mert falsul hatottak az Isteni zenekarban. Gyönyörű koncertben volt részünk Csabával. A kakukk gyermekkorom gyönyörű madara – nem vicc – az én madaram volt. A Tisza ártéri erdejében hallottam először és sokáig. Amikor a Nyírségben és máshol is megszólalt, olyan érzésem volt hűtlen lett hozzám, de azért ma is szeretem. A szajkót nem tudom dicsérni, mert elkiabálja, hogy hol vagyok.  Fecsegős egy madár. Akkor haragszom rá. Máskor viszont gyönyörködni tudok tollruhájában.

Volt időm így mélázni, mert a bak nem mutatkozott, s már majdnem az aljba értünk, amikor egy koca malacaival csörtetett el közelünkben, még mielőtt észrevettük volna őket. A szél elárult bennünket.

Az út végén tisztás fogadott és egy erdészház. Csaba itt élte gyermekkorát. Édesapja is erdész volt. Az alma nem esett messze a fájától, így már nem csodálkoztam azon, hogy apró részletességgel beszélt a környező patakmedrekről, megmutatta a kutat ahonnan a vizet hordta annak idején.  Emlékeiben felidézte a virágzó ház körüli gazdálkodást, amelyet szülei teremtettek meg. De nem maradtak ki azok az emlékezések sem, amikor télen szinte az ablakáig merészkedtek az éhes, fázó őzek és egyéb állatok. Szép, mit szép, gyönyörű gyermekkora lehetett kísérőmnek itt Isten szabad ege alatt.  Éppen befejeztem a gondolatsort, amikor megérkezett István és kísérője. Ők sem találkoztak senkivel és semmivel. De, nem is csodálkoztam ezen, mert eszembe jutott péntek van és 13-a.  Mindenesetre úgy váltunk el este még minden jóra fordulhat…

Újra felfelé kapaszkodott az ISUZU. A már ismert helyen megálltunk és eldöntöttük Csabával, hogy a Kavicsoson haladva talán találkozunk muflonokkal. A távcsövezés, a hallgatózás egymást követte, de semmi árulkodó jel, „semmi hang az ünnepélyes csendben” -, jutottak eszembe Petőfi szavai, s nem véletlenül, ő sem szerette a hegyeket.  Egyszer csak Csaba lába gyökeret eresztett, mert hosszan kémlelte a szemközti hegyoldalt. Ott a bekerített fiatalosban van egy spíszer bika és egy tehén. Igen ám, de előttünk a Vár patak, amelyben nincs víz, de a meredek hegyoldalon le kell ereszkedni legalább kétszáz métert, majd fel háromszázat, hogy a Biske nevű hegy aljára átmenjünk.   Csaba kérdően nézett rám.

– Vadászni jöttem, Csaba nem a teraszon üldögélni. Induljunk!

Nem részletezem nagyon, de az biztos, hogy még a muflonok is meggondolják, hogy itt rövidítsék le az utat, ha a szemközti csemete fiatal hajtásaiból akarnak csemegézni. Végre találtam egy kézbeillő botot, aminek segítségével lefelé lassítottam haladásomat, majd a patak túlsó partján feljutásomban volt nagy segítségemre. Hányszor megfogadtam már, hogy a Bockerekből származó, Kovács István barátom készítette mogyorófa célzó bot nélkül nem indulok el a hegyekbe… Legnagyobb örömünkre a szarvasok gyanútlanul csipkedték a friss hajtásokat.  Csak nem zihálhattam olyan rettenetesen, ha nem hallottak meg. De még nem volt vége megpróbáltatásomnak, mert a szél az aljból éppen a szarvasok felé fújt.  Csabának ez meg se kottyant.  A kocsi úton nagy kerülőt tettünk meg, majd fel a hegyre újabb háromszáz méter következett, hogy mögéjük kerüljünk.  Csak el ne essek. A szeder indája, a zöldben nem látható vulkanikus kövek próbára tették az inakat, az izmokat, a gerincet s nem utolsó sorban az egyensúlyozó képességünket. 

Csaba ment elől, megpróbáltam a nyomában maradni, ami többé-kevésbé sikerült is. Egyszer csak kővé meredt, és szája mozgásáról olvastam le, ott a szarvas. Csak még egy lépést engedjen meg, mert nem látom. Igen, most szembe néz velem. Most én válok szoborrá, hogy az ünő el ne ugorjon.  Érzem, Csaba várja, hogy cselekedjem. Lassan emelem a 7x64-es Zastavámat az arcomhoz, majd átvillan az agyamon, szabadkézből kell lőnöm. Nincs más választásom. A nyakából látszik bő tíz centiméter és a feje magasodik ki a tölgy csemetéből. A lövés után kísérőm már levett kalappal teszi meg a köztünk lévő két lépést. Az ünő egy lépést sem tett a lövés után.

– Gratulálok – mondta, hangjában az őszinteség és az öröm egyaránt benne volt. Kezet fogtunk, sőt meg is öleltük egymást, ami teljesen természetes volt, mert megdolgozunk a sikerért.  Az aljban került kalapom mellé a töret, az ünő szájába az utolsó falat, s elkészítettük fotókat is. István, aki hallotta a lövést megnézte az óráját. Péntek 13-án 17 óra 50 perckor került terítékre, a Mátrában elejtett első vadam. Összenéztünk, s mind a hárman tudtuk még nagyon sok idő van sötétedésig.

Tegnap este azt láttuk, hogy a közeli szórón kilenc órára felették a vaddisznók a kukoricát. Döntöttünk. Én ülök oda, István pedig a közeli másikra lesre.  Csabával közben letegeződtünk, a koccintást bepótoljuk a szálláson, s közben azt is elmondta itt úgy kell lőni, hogy ott maradjon a disznó, mert ha fel felé szalad, akkor sem, és ha lefelé szalad, akkor sem tudunk utána menni az áthatolhatatlan sűrűben.  Könnyű ezt mondani, fogtam fel szavait. Nem sokáig várakoztunk, amikor ágreccsenést hallottunk, majd megjelent egy tavalyi süldő. Evett néhány szemet a kukoricából, majd a felfelé vezető sűrűbe beváltott. Talán szólt a többieknek, jöhetnek terített az asztal, és nem puskaporos a levegő. Már négyen csámcsogtak a kiszórt morzsolt kukoricán. Csaba halkan súgta a legközelebbit meg kellene lőni, mert gyorsan sötétedik.  Egy lépést sem tett a sűrűk felé. Ott feküdt előttünk, fél kilenc után nyolc perccel. Ezt is Istvántól tudjuk, mert ekkor is megnézte az óráját. Csaba csak annyit mondott, mesélhetnek nekem arról, hogy péntek, 13-a nem hoz szerencsét.

Azóta én sem tudom, hogy 12-e, vagy 13-a a tökéletesség napja.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.12. 17:05

Bíró Ernő akvarellje

10991228_1033143150035697_5170254071646451693_n_2.jpg

16x25 cm. akvarell, papír.

2013.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.11. 18:37

Balogh Géza horgásznovellái


bg1 20 400.jpgA nyár olyan hirtelen libbent közénk, mint valami szeleburdi csitri. Az öreg tölgyek alatt még el sem nyitott a gyöngyvirág, még a fészekben pislogtak a varjúfiókák, mikor nekiveselkedett a Nap, s zuhogni kezdett a fény.

Két hét múlva aztán más kezdett zuhogni.

Az eső.

Vastag, fekete felhők úsztak alacsonyan az égen, s esett, esett. A nyarat pedig ledöntötte a láz. Egy erdőszélre szorult kövér bodzabokor alá húzódott, s mikor június derekán csillapodott a láz, és kidugta fejét a lombok alól, nem akart hinni a szemének: már nem látott át a burjánzó gaztengeren.

– No, megálljatok! – húzta össze szemöldökét  a nyár, s attól kezdve vége lett a dudvavilágnak!

Előbb csupán kis szelíd szél támadt, majd szakadozni kezdtek fenn a felhők is.

A töltést kaszáló férfiak megálltak a munkában, kigombolták mellükön az inget. Felnéztek az égre, megtörölték a homlokukat.

– Hál' Istennek...! – sóhajtották. – megszárad legalább a szénánk.

Néhány nap múltán a szúnyogok is csendesebbé váltak, a felhők pedig végképp eltakarodtak az égről. Aztán a szénát is behordták, csak a száraz illatuk maradt a mezőkön. Meg persze a tömérdek szöcske, akikre gébicsek vadásznak, s ülnek tele beggyel az út menti kökénybokrokon.

Jó hete tart már az irdatlan meleg, s alig várjuk, hogy lerúgjuk lábunkról a csizmát. Ülünk az árnyékban, egy frissen tört ficfaággal legyezzük magunkat.

Az imént csörtettünk át a vastag bozóton, s azon tűnődtünk, miképp bírta el azt a rengeteg portékát a kis Trabantunk. Fürödhetnénk is éppenséggel, hisz alig ötven lépésnyire a Tisza, de kinek van kedve most átvágni a tűzforró homokon. Fürödhetünk még épp eleget!

Heverészünk hát a parton, s várjuk az öreg Valóczkit.

Valahol itt járhat már az alsó kanyar végén, csak éppen a vízre hajló fáktól nem láthatja az ember. Csónakkal jön, hogy átkelhessünk a túlsó partra.

Ott ugyanis jár a márna, a kecsege. S a kérészeket is meg tudjuk szedni, legalábbis ő ezt ígérte, mikor legutóbb nála jártunk.

Kint üldögélt egy birs alatt, egykedvűen cigarettázott.

– Ó, nem repül még a kérész... korán jöttek! – legyintett, pedig június végét írtuk már akkor. – Egy hét múlva..., talán kettő.

– És ha lekéssük...?

– Bíz' az meglehet – bólogatott együttérzően.

– Nem' tudna üzenni?

– Hát..., éppenséggel. Csak az a baj, hogy összevesztem a postással. Pedig telefonon lenne a leggyorsabb.

Most mi legyen, néztük az öcsémmel egymást, s veszni láttuk a reményt. Ám később felvidult a tekintetünk.

– Nem lehetne kiengesztelni valamiképp?

– Nehezen. Bár, hogy most mondják..., szereti a pálinkát. De csakis a szilvát!

Még aznap este kerítettünk a faluban egy tisztes üveggel, s beállítottunk a vén Valóczkihoz.

– Itt a szilva... Átmegyünk hozzá?

– Minek? – nézett ránk riadtan. – Este van már, majd én elviszem neki reggel.

Lestük, vártuk az üzenetet napokon át, s már kesernyésen másik kiránduláson törtük a fejünket, mikor aztán másfél hét múltán megcsörrent a telefon.

– Maguk azok...? – hallottuk messziről az öreg rekedt, reszelős hangját. – Készüljenek! Virágzik a Tisza.

– Hála az Úrnak, köszönjük! – örvendeztünk, de ezzel még nem volt vége a beszélgetésnek.

– Ne nekem köszönjék, hanem a postásnak. Egyébként azt üzeni, jó volt az a kis pálinka, hol főzették...!?

A vén betyár, kacagtunk az öcsémmel, fogadjunk, hogy nem is ivott abból egy kortyot sem a postás.

Mert ki hallott már olyat, hogy egy postáskisasszony panyolai szilvát kíván...!?

Lassan, álmosan múlik a délután, tán már aludnánk is vígan, ha nem lenne ez a rengeteg pőcsik, vízi darázs. Mintha ló rúgná meg az embert, mikor a hátunkra szállnak.

Alvásról így szó sem lehet persze. Ám egyszer csak azt veszem észre, hogy Balázs már javában horkol, s az én pilláimhoz is vasvilla kéne támaszték gyanánt.

Csak a nap nem álmos, igencsak igyekszik az égen. Halk szellő támad, a levelek közt apró riadalom. Lágy zizzenések futnak szét a parton, s a forró homokon felemeli fejét egy zöld hátú gyík. A túlparti dűlőutakon valami fogolycsapat bogarászik, s hogy felsóhajt a délután, a legvénebb kakas éktelen cserregésbe kezd...

Erre riadok én is, meg arra, hogy valaki keményen tapossa a fövenyt.

– Így aztán könnyű. Repülhet a kérész...

A vén Valóczki áll a fejünk fölött, s mutatja a nap állását.

– Maguk aludni jöttek!? Ezért kár volt felevezni ezen a büdös kemény vízen.

Kábán ülünk a napon, mert az árnyék rég eltűnt már a fejünk felől, s most valahol az ártér pocsolyáira borul, ahol békák lesik a szilaj szúnyoglegényeket, akik azt hiszik, még mindig, hogy övék a világ..., éljen a szerelem.

Vagy nem is a szerelem hajtja egymásnak őket?

Fene tudja. Ám mindez a legkevésbé sem izgatja vendégünket.

– Na megyünk..., vagy maradunk!? Mert ha maradunk, leveszem a kalapom. Könnyítsen magán az ember ebben a kutya melegben.

Mint juhász a kampósbotjára, a csónaklapát nyelének támaszkodik, s néz át a vízen. Szakadt, meredek ott a part, s úgy rohan alatta a víz, mintha csak űzné valaki. Egy-egy bedűlt fa, megbontott kövezés, s tajtékzó, zuhogó áradat.

Hol a márna, a kecsege, ha nem ott!?

A Tisza alig kőhajításnyi széles, néhány evezőcsapás csupán a túlpart. Ám nem ilyen sodrásban. Mire észbe kapunk, már lent imbolygunk vagy kétszáz méterre az eredeti céltól. Igaz, én kezelem az evezőt.

Pontosabban, Valóczki szerint az evezőt, aki látván küszködésem, enyhe rosszallással megcsóválja a fejét.

– Na, adja ide! Úgy látom, nem szokta a cigány a kaszát.

Nagy nehezen megfordítja a ladik orrát, s nekidűl a sodrásnak. Addig mesterkedik, hogy már egészen a partot súrolja a csónak oldala, de tudja ő, hogy mit csinál. Itt már visszafelé áramlik a víz, csak irányítania kell a megpakolt hajót.

Öcsém kiugrik a partra, széles, lapos követ keres, hogy azzal súlyozzuk majd le a ladik farát. Már be is lép a botok, meg  a szákok közé, mikor felszisszen.

– A betyárját...! A bágert a túlparton hagytuk.

Áll kétségbeesetten, ölében azzal a böhöm nagy kővel, én meg szitkozódom csendesen, hisz még a kérészt nem szedtük meg. Mire horgászni kezdünk, a nap is lemegy talán.

Csak az öreg pöfékel egykedvűen, s veti oda foghegyről Balázsnak.

– Itt fogunk hálni? Mért nem húzza már ki a hajót arra a kis nyelvre!?

– Nyelvre...? Milyen nyelvre?

– Nem látja a bokor megett azt a kis halmot?

Látom. De attól még nem jön át a báger hozzánk.

– Minek jönne?

Dühösen hajítja a csikket a vízre, de lenyeli a mérgét, már a bozótban csörtet egy lapáttal, s leszól a meredek partról.

– Ehun van ni! Megteszi...?

Hatalmas szívlapátot lendít a magasba, amilyennel a nagydarab szenesemberek dolgoznak, s a mi arcunkról nyomban lehervad a mosoly.

Mert azt a lapátot, még így pucéran is alig bírjuk megemelni. Mi lesz itt, ha lenyomjuk az iszapba? Nincs ember, aki kirángassa onnan.

Legfeljebb az öreg Valóczki.

Ránk néz, meghúzza a száját a bosszúsan. Iszik egy korty pálinkát, majd letolja a nadrágját. S lemerül mellig a vízbe.

Nyomja, forgatja a lapátot, majd elkáromkodja magát. Mert alighogy megemelte, a víz már el is sodorta róla az agyagot.

Ám a második szúrásnál elégedetten nyög, s a partra zúdít egy kisebb szekérre való iszapot.

Tele van vékony, sötét lyukakkal, melyek pillanatok alatt megelevenednek. Apró, sárgás-fehér férgek igyekeznek potrohukat előretolva a fényre, a lustábbakat egy-egy marék vízzel nógatjuk gyorsabb mozgásra. Már tucatnyinál is több nyüzsög a dobozban, s mikor megkapjuk a második szállítmányt, az öreg megszólal.

– Elég lesz... evvel már kibírják.

– Ugyan, dehogy lesz! – elégedetlenkedünk.

– Még el se fogy.

– Ez...!? Egy óra alatt elhorgásszuk.

– Utána már nem is lesz rá szükség. Mert úgy fog szállni a kérész, mintha csak jégeső esne.

Nézünk az égre, úgy hét óra körül járhat, és fogalmunk sincs, honnan veszi azt, hogy a jégeső elbújhat majd a mai kérészmenés mögött. Mert mi az égvilágon semmi jelét nem látjuk annak.

Hacsak azt nem, hogy messze, nyugaton feltűnik egy kövér, fekete felleg, s tart felénk komótosan. Amúgy szép, készülődő nyári est a társunk, meg egy halom, nyüzsgő kérészálca.

– Te, nekem gyanúsak ezek a férgek! – forgatja Balázs a dobozt. – Tavaly mintha nagyobbak lettek volna.

– Miért... mikor szedték? – elevenedik meg az öreg.

– Ilyentájt. Tán két, vagy három héttel hamarabb.

– Akkor meg mit csodálkoznak?

– Mit..., hát ezek visszafelé nőnek? – nézem most már én is ferde szemmel a dobozt.

Az öreg morog, hümmög, fészkelődik, majd elneveti magát. Már ha kacagásnak lehet nevezni az ő száraz, rekedt kaffanását.

– Úgy látom, hiába tanítja magukat az ember! Nem látják, hogy ezekbül már kirepültek a három évesek...!? Ezek két évesek mind!

A ladikot keresztbe állítja a folyón, s mikor leengedi a követ, azt mondja csendesen.

– Kezdhetik!

Én még szöszmötölök, rendezkedem a csónak alján, de Balázs már méri a mélységet.

– Nem sok – szól hátra –, legfeljebb négyes. De öt biztos, hogy nincs.

Nagy, lapos ólmokat kötünk a zsinórra, Valóczki ezt sem hagyja szó nélkül.

– Minek arra akkor súly!?

– Hogy a víz el ne vigye.

– Kicövekeltem én már ezt a hajót!

Szívjuk a fogunkat, hisz most az egyszer igaza van a vén betyárnak. Elég lett volna egy kisebb gömbólom..., az is leszáll a fenékre. Innen azt sem viszi ki a sodrás, s a hal sem fog gyanút.

De most már mindegy, semmi kedvünk megint szerelni.

Három, négy álcát is húzunk a horogra, s nézzük a vizet, a hátán úszó apró ficfaleveleket.

Balázs még mindig szöszmötöl, mikor megrezdül a véknyabbik botom csúcsa.

A sodrás, legyintenék, de az öreg már tekeri is az orsót.

– Bucó..., orsóhal lesz – mondja, s minden különösebb csinnadratta nélkül beemel a csónakba egy szép, ezüstös testű gardát.

– Na, ugye...! – kajánkodunk, de azért örvendezünk is egyben az errefelé ritka zsákmánynak. Ám azon nyomban meg is hűl a vér az ereinkben.

Mert rögtön visszahajítja.

– Most mit csinál?.

– Csak nem fogják kiröhögtetni magukat ezzel a nyamvadt kardhallal...!? Mit szólnának bent, a faluban, ha meglátnák!?

A hajó oldalának támasztja a botot, sértődötten cigaretta után kotorász. Egy nagy, vastag szúnyog billeg a homlokán, rá se hederít. Mintha csak azt mondaná, Isten teremtménye ő is, neki is élni kell. Furcsa logika, meg kell hagyni..., de mi már nem merünk egy szót sem szólni. Csak vakaródzunk. Meg titokban, mikor látjuk, hogy másfele néz, csapkodjuk az arcunk, a nyakunk, a homlokunk. Hiábavaló persze minden, mert újak, meg újak jönnek. S mind éhesebbek.

Vakaródzunk hát..., ám mit is tehetnénk? Hisz' kapás egy szál sem.

A vízre hajló ágon egy pók ül, jobb híján őt bámulom. Ő meg a Tiszát... Vagy ki tudja? Felőlem nézheti akár a partot is, ahol  a bokrok alján mocorog már az este. A nagy, kövér ficfa is nagyokat pislog, a bokrokra könyököl. Egy-egy apróbb szellőre riad fel csupán, mikor megrebben, és zörögni kezd a part, a sok zsörtölődő szomszéd.

Valami régi, megszáradt kenyérdarabkát rágcsálok, és fel sem tűnik eleinte a furcsa, kereplő hang.

– Prrr...prrrrrr...

A folyó surrog..., vagy mi ez!?

De ekkor már meg is indul az egyik bot, a Balázsé. Rémülten kap utána, s már hajtaná is az orsót, de annak meg sem moccan a karja. Beszorult a fékje, vagy az ördög tudja, mi lehet vele. Csak a bot dolgozik hát, meg zsinór – csak úgy hasítja a vizet. A bot kis híján már a folyót veri, mikor észbe kap végre, s beállítja a féket.

A hal azonban így sem jön közelebb, száguld viszont felénk egy motorcsónak.

Honnan az ördögből keveredett ez elő!? S hogy tudta kiválasztani a legjobb pillanatot...!? Rejtély.

Ám az öreg rá se bagózik. Nyugodtan könyököl a térdén, s azt mondja:

– Meg lesz a' mán. Mit kell izgulni...? Márna.

Persze, mint az iménti „orsóhal” – morogjuk, de tartjuk a szánkat. Minek bosszantsuk magunkat még vele is, van itt baj elég. Rohan a hal, s el sem tudjuk képzelni, miféle náció lehet. A harcsa sokkal lomhább, makacsabb, a kecsege meg  egy-kettőre feladja magát.

Mi hát ez akkor..., tényleg márna lenne!?

Méghozzá nem is akármilyen. Mikor először feljön a vízre, még a vén Valóczki is feltápászkodik.

– Csak ne erőltesse! – szól Balázsra, s a biztonság kedvéért kézbe veszi a szákot.

S ha már a hal itt a keze ügyében, alámerít szépen. Szegény alig piheg már, fekszik csendesen. Három kilósnál is nagyobb, néz mereven előre. Csak a farkával üt erőtlenül egy-egyet a csónak farában.

– Na, el ne sírják már magukat! – reccsen az öreg hangja, és átmutat a túlsó partra.

A palaj mögött sűrű, ártéri erdő..., csak azt látjuk, a sötét, komor tömböt. Meg néhány parányi, sárgás-fehér lepkét. Mintha zsinórban húznák őket, száguldanak eszeveszetten a folyó fölött. Majd hirtelen zuhanni kezdenek, hogy újból felcsapódjanak.

– Látják... látják!? Kezdi már!

A vén Valóczki egy késsel mutogat, a falat is megállt a szájában, csak a kérészek mennek, özönlenek a parton.

Persze, a túloldalt. Mert nálunk egy szál sem.

A nap eltűnt már, mi észre sem vettük, s megbabonázva bámulunk át a szemközti partra.

Mintha csak megfordult volna a Tisza! Már valóságos kérészfolyam hömpölyög a víz fölött –., akárcsak hóvihart nézne az ember. Kihalt az utca, csak a szél fúj, hordja, csapja a havat a néma éjszakában. S egyre erősebb a vihar, mind sűrvebbek a pelyhek... Sosem lesz tán vége ennek az orkánnak!

– Kop-kop... – jut el lassan a tudatomig, hogy az én botom kocogtatja a ladik oldalát.

Csak fél szemmel pillantok oda, hisz a másikkal a kérészek násztáncát lesem, de mind erősebb a kocogtatás.

S már nem csupán hajlik..., de megy is a bot!

– Elmegy! – bukik belőlem ki kétségbeesetten a szó, de mintha csak a falnak beszélnék.

Rám se hederítenek.

Mint két gyermek, állnak a csónak orrában, s lepkékre vadásznak. Csapkodnak a cikázó kérészek után a két, hosszú nyelű szákkal.

A hal pedig megy, megy rendületlenül.

Próbálom szorosabbra állítani a féket, ám így meg a bot hajlik nyomban karikára. A zsinór tán még bírná is, de ez a bot...!? Húsz évnél is öregebb már, álmomban se gondoltam, hogy egykor ilyen szörnnyel akadok majd össze.

Hajlik, ropog a dereka, becsületére legyen azonban mondva, küzd rendesen. Nekem csak tartanom kell, a hal fárasztja magát. Megy jobbra, megy balra..., de mintha most valamit engedne. Csak egy-egy gyengébb rúgás, s jön, araszol egyre közelebb hozzám.

Már itt ténfereg valahol a csónak előtt, mikor megemberelem maga.

– Hé...! Hol a szák!?

Az iménti, réveteg kérészezők nyomban megelevenednek. Egyszerre nyúlnának érte, ám mikor meglátják a halat, megdermed kezükben a háló...

Hát még bennem a lélek!

Mert feljön a vízre egy akkora harcsa,  akár egy uszadékfa.

Van benne vagy tíz kiló...

Az öreg kap először észbe. Kifordítja a szákot, rázná ki belőle a rengeteg kérészt, ám azok az Istennek se akarnak kibújni onnan. Mintha csak bogáncs kapaszkodna a hálószemekbe.

A hal persze nyomban megérzi a mozgást.

Tétován csap a farkával kettőt-hármat, s lassan megindul. Nem baj, gondolom, hadd menjen, csak meg ne vaduljon. Mert ha megfeszül az öreg zsinór...!

Mit mondjak...? Megfeszült. S oly' vígan lengett a bot csúcsán a vége, mintha csak győzelmi lobogó lett volna.

Mit tehettünk volna, bámultunk a harcsa után. Csak néhány buborék jelezte a nyomát, de Isten látja lelkünket, cseppet sem bánkódtunk.

Ők ketten legalábbis...

Még el sem tűnt a harcsa, máris fordultak az ellenkező irányba. Akkorra megszűnt már a „hófúvás”, lent a vízen sodródott a rengeteg kérész. Azokat halászták nagy igyekezettel.

Később feltekertem a botokat, s szembe fordultam a Tiszával. Egy-egy magányos kérész bóklászott még az égen, néztem, találnak-e vajon párt maguknak.

Aztán felszedtük a horgonyt, eloldottuk a kötelet. Mire átértünk, öreg este volt már, s forgattuk, csodáltuk az öcsém zsákmányát. A márnát, a kérészrablók titokzatos halát.

Csak bennem sajdult fel egyszer-kétszer a kérdés: az én harcsám vajon most merre járhat?! Találkozunk-e még vajon ebben a világban? 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.10. 17:40

Az Esze Tamás Tsz egykori könyvelője

Tarpa 

szszb_31_es_szecsi_zoltanne.jpgNem életben tartott, hanem élő hagyomány az Árpád utca ma is tekintélyt parancsoló szép portája. A tornác oszlopainak faragása, a belső tér mennyezetének vaskos gerendái, deszkái emlékeztetnek arra a korra, amelyben még nem lehetett helye az idegen ízlésnek, amikor még a beregi ember tájban gyökerező tapasztalata, és az abból fakadó szépérzék vezette az ácsok szekercéjét – és az asszonyok keresztszemest hímző áldott ujjait.

– Vegyen ebből a mézes süteményből – kínál a kávé mellé ropogtatnivalót vendéglátóm. – Nagyon szeretik a gyerekek is – teszi hozzá.

Szécsi Zoltánné megélte azt a kort, amikor az embereket hétköznapi valóságként vette körül, amit ma hagyományként tartunk számon. Haja ezüst, pillantása fiatalasszonyos, mozgásán sem látszanak az évtizedek. Az egykor sporttal kapcsolatos esztendők annál inkább.

– Tősgyökeres tarpai családból származom – kezdi az elején élete történetét. – Édesapám a háború után a földjeink területe alapján középparasztnak számított. Éppen csak nem minősítették kuláknak…

Simon Mihály igyekvő dolgos parasztember volt minden újra nyitott lelkülettel. Elvégezte Mátészalkán a későbbi Mezőgazdasági Technikum elődjeként működő gazdaképző iskolát. A községben az elsők között telepített almást. És sorra érkeztek a gyerekek: Margit, Klári, Andor.

– Nagy szeretetben és hitben nevelkedtünk. Édesapám azt akarta, hogy minél többre vigyük, ezért nagy gondot fordított a taníttatásunkra – mutat rá Margitka, milyen indíttatásból került a közben igen nagy tekintélyt szerzett szalkai iskolába ő maga is. – A Baross László Mezőgazdasági Technikum mindenünnen vonzotta a fiatalokat – folytatja. – Nagyon erős felvételi volt, ám Tarpáról sokan bejutottunk.

A középiskolás évek minden ember életében az aranykort jelentik. Simon Margit kamaszéveit illetően különösen igaz ez. A tanulás mellett része lehetett az akkor országosan ismert és eredményes NB II-ig jutó kézilabdacsapat győzelmeinek. Jó szívvel emlékezik az egykori sikerkovácsra, Sillye tanár úrra.

– Kipróbáltam a diszkoszt is, imádtam a sportot – adja magyarázatát ma is könnyed mozdulatainak. – Nagyon jó érzés volt Tatán edzőtáborozni, a Népstadionból bronzéremmel kijönni.

Érettségi után a fiatal lány hazajött, a megye egyik legjobb termelőszövetkezetébe. Üzemgazdászként kezdte, de már azon az őszön beiratkozott a képesített könyvelői végzettséget adó tanfolyamra. A számok és a valós gazdasági folyamatok közötti kapcsolat világa lett az élete. Rövid idő múlva már mérlegképes könyvelő.

– A tsz virágkorát, és a hanyatlását végigéltük az urammal – foglalja össze azokat az évtizedeket, amelyeket ma már “múlt rendszerként” emlegetünk.

Szécsi Zoltánnak szól a többes szám, aki egy másik tarpai gazdacsalád sarjaként ugyanabba az általános iskolába járt. Miután elvégezte a Debreceni Agrártudományi Egyetemet, ő is az itthoni tsz-ben hasznosította a tudását. 1966-ban vette feleségül Simon Margitot.

– Az ő élete a gazdálkodás volt – ad betekintést Margitka az egykori családi munkamegosztásba. – Főmérnökként ideje nagy részét lefoglalta a tsz, a gyerekek nevelése inkább rám hárult. Én pedig, ahogy a szüleimtől láttam, igyekeztem úgy terelgetni őket, hogy boldoguljanak az életben.

A két fiú közül az első 46 éves, apja nevét viszi tovább. A névadást igen sok tényező befolyásolja Szécsiéknél. Zoltán fia, a 21. esztendős Alex második neve Mihály, mert nagyapja születésnapján látta meg a napvilágot, aki Mihály névre hallgatott.

– A kisebbik fiam Szabi, a kisunokám pedig Flórácska – melegszik bele Margitka a nevek világába. Tarpán addig még senkit nem hívtak Flórának, csak az én édesanyámat. Ma pedig már sokan használják…

Elteltek a dolgos évtizedek, a gyerekek kirepültek, élik a maguk életét. Szécsi Zoltán, a férj, az apa, és a nagyapa ötvennyolc évesen eltávozott az élők sorából. Gazdag és tiszteletet parancsoló pálya zárult le, ami azzal teljesedett volna ki, ha látja leszármazottai hozzá méltó módon sikeres, tiszteletre méltó életet élnek.

Margitka napjainkban is a család központjának számít. Abból a szempontból mindenképpen, hogy akárhová pillantok a házban, a szeretet kézzel fogható jeleibe ütközik a pillantásom. A faliórából az unoka képe néz rám, a képeken körbe a szobában mosolygó családtagok… Szécsi Zoltánné mindenkinek minden dolgát számon tart. És mindenki az övét.

– Szabi kivágta az almafák egy részét, mert új fajtát ültet. A régivel tüzelek – mondja, amikor kinézünk az ablakon. – Mindig valami újdonságon töri a fejét ez a fiú. És titokzatoskodik, nagyon szeret meglepetést szerezni. Most is tervezget valamit, hogy március 1-én lesz a 70. születésnapom. Látom a szemén…

Szécsi Szabolcs szülőhelye polgármestere immár második ciklusban. Büszkeséggel és féltéssel beszél róla az édesanyja. Éppúgy, mint a többiekről. Már éppen búcsúzkodom, amikor megcsörren a telefonja.

– Sikerült a vizsgád édes csillagom? – Mint a felkelő nap, úgy sugárzik a tekintete. – Az unokám, Alex – súgja. – Jaj de jó, drága annyira örülök. Tudom, hogy még van egy, de most pihenj, biztos elfáradtál, kicsim.

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.09. 16:47

funny-pictures_picphotos_net.jpgA közelmúltat korjelző szavakkal és szituációkkal egy dráma is felidézheti. A szocialista érát például Szakonyi Károly jól ismert Hongkongi paróka című vígjátékával elevenítsük fel! Amolyan retró színházba invitálom a kedves olvasókat. A főszereplő Sas Kálmán, Sas elvtárs, ahogy hangzott akkoriban a tekintélyt parancsoló titulus, az Aeroimpex igazgatója, s miközben eljutott a ranglétra legfelső fokára, s egy nyugati, frankfurti kiküldetésben bízik, aközben a felesége és a szeretője között őrlődik, hánykolódik. Képmutató életet él, s mind a munkahelyén fontos feladatának, mind a nőknek megfelelni vágyás vezérli. Így például az is fontos teendő, hogy szeretője kérésére beszóljon telefonon a belkerre, hogy jutányos áron vásárolhasson jugoszláv bútorokat.

A komédia mulatságos bonyodalmak közepette mutatja be, hogy nem jó dolog, ha valaki vezető beosztásban megfeledkezik a múltjáról, és természetétől idegen életstílust próbál utánozni. Mindeközben természetesen Lenin-összest kellene tanulmányoznia, erről azonban kiderül a keresése során, hogy a tévéállvány alatt van négy kötet magasítónak.

Ha azt mondom, hogy a marxista egyetem és a klinkertégla összefüggésbe hozható, először hihetetlennek tűnik. Íme, egy részlet ennek bizonyításaképpen, mire volt hasznosítható a felsőfokú iskola, konkrét és átvitt értelemben. Sas elvtárs a feleségét, Marát így biztatja az akkoriban státusszimbólumnak számító hétvégi ház építése kapcsán:

Édesem, a klinkertégláknál nincs fontosabb, égetőbb gondunk. Beszélek az ottani gyárigazgatóval, együtt jártunk marxista, esti egyetemre.

Az egyik párbeszédben a feleség emlékezik vissza a régi lakásukra, bamba férjének címezve a megrovást, magyarázva, hogy miért kellett átköltözniük.

Csak felfogtam, hogy mi illik a rangodhoz. A beosztásodhoz. Gondold el, a józsefvárosi földszintes lakásba meghívni valakit a kollégáid közül. Vagy egy külföldi ügyfelet. Hm! A lichthof szomszédságában.

A lichthof bizonyára sokaknak ismeretlen szó, magyarul világítóudvar, egyfajta belső udvar, emeletes házak aknaszerű szűk udvara, amelyre a mellékhelyiségek ablaka nyílik. Szolgálhatja a szellőztetést is (pl. a konyha, fürdőszoba, mellékhelyiség mellett, mögött vagy előtt), ez esetben néha nem több egy függőleges, szűk udvarnál vagy aknánál az épület belsejében. Szolgálhatja azonban a környező helyiségek természetes fényellátását is (ezért is „világító”) – ilyenkor általában nagyobbra méretezik.

A 70-es évek közepén a pénz értékét mi sem mutatja jobban, mint az egyik díszletező munkás következő mondata:

Most mi is elteszünk havi száz forintot a bankba.

S ugyanő visszaemlékezik a közelmúltra egy mozgalmi dallal:

Sződd a selymet, elvtárs, selyemből lobogót!

Úgy vélem egy-egy ilyen színházi előadás megbeszéléssel együtt a diákoknak akár egy komplex történelemórával is felérhet.

(A kép forrása: funny-picture.net)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.09. 09:22

Írta: Ésik Sándor

 (Mottó: Sanyikám, én úgy ki tudom magam pihenni a
magaslesen, hogy azt el se tudod képzelni… Zs.B.)

hetedhet_holdvilag_esik_zsofia_illusztracioja_kicsi_1_masolata.jpgA koromfekete égen fehéren izzó hold korongja vakítóbb világosságot vont a környező dombokra, mintha maga a nap sütötte volna a szelíd zempléni lankákat. Géza szeme még a szőlősorok között is végigfuthatott, egészen a másik emelkedő tetején álló faházig. Nézett is nagyokat a mi Gézánk. Ült a vadkörtefa szúrós ágai közötti villában, és próbált mozdulatlan maradni. Lehetett vagy húsz fok hideg, csend volt, fülhasogató csend.

A mi Gézánknak ez volt az első éjszakai vaddisznólese. A társaság már egy éve befogadta, augusztusban, és ő a kacsaszezonban bemutatta, mit tud. Volt olyan lövése, hogy a gácsér pontosan a lába előtt ért földet. Túl volt tehát az avatáson is, amely errefelé abból állt, hogy az esti tábortűz mellett minden vadász csapott egyet a fenekére, az erre a célra levágott leveles éger ággal. A sajgó, harmatos bőr fájdalmát előbb ketchuppal, később jóféle francia mustárral enyhítették. Géza eltűrte a dolgot, hiszen tudta, ezen mindenki átesett, és a következő szezonban már az avatók között nevet majd a zöldfülűeken.

A vadkörtefa kissé törte az alsó felét, ennek ellenére nagyon jól érezte magát. Harapta a friss levegőt, nézte párálló leheletét. Elmerengett és várt.

A felvezető vadász szavait morzsolgatta fogai között. A szemközti dombon álló háztól idáig nem kevesebb, mint hat lesen maradoztak el a társai. A vadászmester mindenkinek, így neki is a lelkére kötötte:

− Hajnalig nincs visszaút, mert aki elindul, azt az előző vadkannak vélheti, és máris megvan a baleset.

A mi Gézánk halványan ellenvetett.

− Ebben a holdvilágban ez kizárt dolog.

A vadászmester ingerülten állította meg a menetet. Levette Géza válláról a fegyverét, a csövén át mind a ketten megnézték a Holdat.

− Van lőszer ebben a puskában? − kérdezte tanító bácsisan.

− Nincs − felelte a mi Gézánk.

− És mégis: van a világon töltetlen puska? − kérdezett ismét a vadászmester. − Nincs − ismételte a vadászat legelső íratlan szabályát a megszeppent tanítvány.

Több kérdés nem lévén szótlanul ropogtatta tovább a havat a lesek felé a kis puskás csapat. A holdfény vakítón szikrázott a fegyverek csövén.

A mi Gézánk a domboldalon lefutó horhos felől várta a reménybéli kant. A vadászházban szebbnél szebb agyarak hirdették az itteniek szerencséjét és ügyességét. Van ezektől még szebb is, mondogatták társai, amikor indulás előtt végignézték a kollekciót. Úgy felcsavarták az olajkályhát, mintha nem is vadászni készültek volna. Semmi sem mozdult, még szellő sem járt. Olyan csend volt, hogy a mi Gézánk maga is megijedt keményre fagyott bőrdzsekijének ropogásától, amikor megnézte az óráját. A számlapon még a Swiss Made felirat is látszott a karima alatt. Éjfélre járt. Gézát az első meglepetés nem egy kapitális kan képében érte ezen az éjszakán, hanem abban, hogy nem találta a lábát. Ez úgy történt, hogy derekának megropogtatása után le akart könyökölni a térdére. Le is könyökölt, de csak a karja érezte a felső lábszárát. Lábai érzéketlenre zsibbadtak. Még jobban elszörnyülködött, amikor harisnyája alá nyúlva jéghidegnek érezte a bőrét, rajta pedig tövisként szúrtak a szőrszálak. Gézánkon erőt vett a halálfélelem. Odavolt már a kirobbanó jókedv. Kétségbeesetten ereszkedett le a fáról a karjai segítségével, mint egy béna akrobata. Aztán lenn addig paskolta, mozgatta elgémberedett tagjait, hogy lassacskán visszatért beléjük az élet. A fa felé fordult, hogy könnyítsen feszülő hólyagján. Majdnem rosszul lett, amikor ráébredt, nem csak a lába zsibbadt érzéketlenre.

A mi Gézánk tehetetlenül meredt a holdra, melynek ellenségesen vigyorgó képe lassan vándorolt a másik dombon lévő házikó felé. Géza tudta, hogy neki reggelig semmi reménye nincs, nem mehet sehová, legalábbis arrafelé nem, hiszen lelövik, mint egy kutyát. Megpróbálta maga előtt felidézni a környék térképét, merre indulhatna el valamilyen lakott hely felé. Semmi okos nem jutott eszébe. De hiszen éppen ezért szerettek errefelé cserkelgetni, mert jó nagydarab elhagyatott vadon a tájék. Vajon a többiek hogy bírják, kesergett magában. Nem öltöztek melegebben, nem kényelmesebb a magaslesük. Lehet, hogy reggelre mindannyian megfagynak?

Artikulálatlan sikoltás hasított végig a tájon. A mi Gézánk tágra kerekedett szemekkel nézte saját tíz ujját, majd a nadrágját. Képtelen volt begombolni a sliccét, annyira megmacskásodtak ízületei.

Botladozó léptekkel indult el saját csapásukon visszafelé. Aztán megállt, de csak egy pillanatra. Nem eshetek pánikba, mormolta magában. Beosztom az erőmet és visszamegyek. Nem gyorsan, megfontoltan. A lesek előtt már előre kiabálok, akkor nem lőnek meg. Ment, törte a havat. Hosszú fekete árnyéka makacsul követte a fehér szőnyegen. A Hold pedig, mintha csak érdekelte volna a mi Gézánk sorsa, szinte megállt a részvétlen, közömbös csillagokkal tűzdelt égen.

− Józsi, jövök! − rikkantott határozottan az első leshez közeledve, mielőtt kilépett volna a bokrok takarásából. Várt, de semmit nem hallott. Megtapogatta a fülét a sapka alatt, megemelte kissé az irhából készült meleg fejfedőt.

− Józsi, jövök − ismételte. Semmi. Lassan elindult. Úgy érezte magát, mintha kivégzőosztag előtt állna. Óvatosan emelgette fagyos lábait. Lassan a les alá érkezett. Csodálkozva látta, hogy senki sincs fenn. Aha, gondolta, Józsi is fázott.

− Bandi, jövök! − kiáltott a következő les előtt. Itt sem kapott választ a mi Gézánk. Tehát ő sem, állapította meg. Nem érzett már se igazolást saját gyengeségére, se elégtételt, hogy más se bírta ki a hideg éjszakát. Botorkált tovább, és csak arra vigyázott, hogy el ne essen. Puskáját a szíjánál fogva húzta maga után. Valahogy ilyen lendülettel jöhettek hazafelé a Don-kanyarból annak idején odaveszett hadseregünk megmaradottai.

− Bandi, jövök − nyöszörögte időnként, pedig a Bandi lesét már rég elhagyta. Az utolsó métereket úgy tette meg a házikó lámpafényes ablakáig, hogy többször állt meg, mint az egész idevezető úton. Homlokát az üvegnek támasztotta. Leheletétől lassan megolvadtak a jégvirágok, és kirajzolódott a benti látvány. Kihallatszott az olajkályha dohogása, még a vidáman dajdajozó vadásztársak lármája sem tudta elnyomni. Gatyaszárban kártyáztak a fiúk a gyalulatlan asztal körül. A borosflaskák között kolbász, szalonna maradványai hevertek, a hagymából már csak a héja maradt, az is a padlón. A mi Gézánk tekintete a Józsiéval találkozott, aki arcára fagyott mosollyal nézte az ablakban Géza meggyötört képét.

− Józsi, te jössz − csapta hátba a szomszédja. Aztán lassan mindannyiuk arca az ablak felé fordult. A jégvirág kéttenyérnyi foltban olvadt meg, és a mi Gézánk képét olyan kereknek és fehérnek mutatta, mint amilyen a hold volt, odakinn a fagyos éjszakában.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Ésik Sándor tárcái 

Szerző: Napkelet Népe  2015.02.08. 13:33