Textilművész

Nyíregyháza

napkelet_34_zsl_gyetvan_magdolna.jpgKülönlegesen jó ízléssel alakított környezet a kapubejárattól a kerten, a földszinten át az emeleti szobákig. Kivételes, igényes miliő ez; művészotthon, az alkotásnak háttérül szolgáló színhely és lakótér, a maga funkcionalitásával. A klasszikus művészi lakberendezés példája is lehet, mert ez is kedvelt foglalatossága, ám nem a méregdrága bútorszalonok kész termékei, hanem lakója kreativitása teszik lakályossá. Bámulatos szépérzékkel – a mesteremberekkel összhangban, talán őket is irányozva – újította fel a szüleitől maradt antik bútorokat, vagy csak egy gyönyörű koronaléc, vagy ólomüvegbetét hívott létre egy új, stílusos darabot, s tette örökéletűvé, érzelmek őrzőivé. A kárpitok, falak, a kiegészítő és díszítő tárgyak összhangja, színvilága olyan artisztikus keret, mely segít megérteni művészetének sok fontos elemét.

Nyírcsászáriban töltötte gyermek- és ifjúkorát. Eredetileg orosz-német szakos tanár akart lenni, ám a rajz, a festészet iránti vágy, mely már általános és középiskolában is megvolt, továbbra is élt benne. Legfőbb inspirálója pedagógus édesanyja volt, „egy végtelenül művelt, olvasott, művészetet szerető asszony.” Magdi zongorázni, hegedülni, rajzolni, festeni tanult, balettiskolába járt, így a sok nemes értékekkel bíró szülői ház élményei elrendelték az útját, hiszen a tehetség utat tör magának. Textiltervező diplomát szerzett, s a textilművészet világában kiteljesedett.

A szőnyegszövésnek minden ágát elsajátította, Békésszentandráson a perzsacsomózás technikáját tanulta meg, de készített székely és csángó szőnyegeket is, főleg korábban. Ma leginkább a textilművészet egy különleges műfaját űzi, amit szövött gobelinnek vagy kárpitnak neveznek. Másfajta technika ez; előbb jön a vázlat- és kartonkészítés, festés (olaj vagy pasztell) és csak utána a szövés, mely lassú, kitartó munkával – naponta kb. két cm-t haladva – készül. A textilszövés tulajdonképpen fonallal festés, de míg a festő kikeveri a színt 3-4 féléből, addig a textilszövő 3-4 fonalnak az összefogásából kapja meg azt az árnyalatot, amit gondol. Ez a különlegessége a műfajnak, és kevésbé ismert, kevesen is művelik ma Magyarországon. „A kárpit a nehézfegyverzet műfaja, hónapokig tartó munkával, nemes anyagból készül.” – idézi Magdi az ország legelismertebb, Munkácsy-díjas textilművész, Péreli Zsuzsa gondolatait. És visszaemlékezik a Vatikáni Múzeumban látott hatalmas kárpitokra, Michelangelo (aki művészi példaképe) Pieta-jára, melyek csodálattal töltötték el. Ez a kor, a reneszánsz és a barokk a kedvelt korszaka.

Csupa finomság, intellektus, ahogy beszél, hogyan is bírja a mai világ kegyetlenségeit, olykor szürkeségét, élete embert próbáló utolsó tíz évét? - fut át az agyamon, de szótlanul is választ kapok. Úgy, hogy érzéseit megalkotja, művekben testesíti meg.

Mi jelent számára inspirációt, motivációt? – kérdezem, és szinte emelkedetté válik a levegő. Kitárulkozik. A család, a természet, a virágok (kedvence a pipacs) szeretete, vagy csak egy gondolat, mondat, mind ihletőjévé válnak. A saját életéből merített történések sugallták több alkotását, például a „Magány” (fiatalkori portré), az „Az elveszett illúziók 1-2.” gobelin képeit. A „Mennyei országút” alkotásakor úgy érezte, ki kell magából szőni édesanyja elvesztését, úgy, hogy világoskék selyemkendőjét beleszőtte, meghosszabbítva így a vele élő, vigyázó édesanya emlékét. Ahogy hallgatom, lassan érteni vélem, amiről (később) vall; az alkotás folytán a más dimenziójú érzelemvilág állapotát, az élmények és a művészetek összehangzását. Szereti a zenét, irodalmat, s ha egy-egy gondolat megérinti, párosítja a képekkel; „Az elveszett illúziók 1-2.” Shakespeare 119. szonettjét, a „Csendélet szőlővel” Áprily Lajos Ősz című versét idézik meg.  De mindezek csupán kiragadott példák, csak érzékeltetik hitvallását.

A több mint 30 éves alkotói tevékenységét közel 20 nemzetközi és hazai kiállítás, „Mesterremek díj” jegyzik; Poznan - Magyar Intézet, Varsó - Magyar Nagykövetség, dr. Göncz Árpád nyitotta meg (1996), Budapest - Néprajzi Múzeum (1997), Vigadó Galéria (2000), Esztergom - Királyi Vármúzeum (1998), továbbá, Nagykálló, Kisvárda, Nyíregyháza - Hotel Centrál, Bencs Villa, Móricz Zsigmond Könyvtár (1996-tól máig). A kiállítások vendégkönyvi bejegyzései ünneppé varázsolják hétköznapjait, motiváló erőt jelentenek a folytatáshoz.

Elégedett ember vagyok, örömmel tölt el a munkám, a hivatásom, boldoggá tesz a család, az unokáim. De mégis, „lehetek bármilyen sikeres, az én életművem, a két lányom” - mondja mintegy összegzésként. Annamária molekuláris biológus, Dóra közgazdász. Mindketten elismertek pályájukon, és örökölték édesanyjuk kreativitását.

Az alkotói szabadság, az inspirációk gazdag tárháza minden bizonnyal még sok értékes gyöngyszemmel, remekművel gazdagítja majd a textilművészet e különleges műfaját.

***  szszb_25_pa_zselinszky_laszlone.jpg

Írta:

Zselinszky Lászlóné

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2018.01.23. 19:39

 

 Csiporka és Bíborka a melegágyi veteményesben

img_20180115_0002-crop.jpg– Ismerkedjünk tovább a kertemmel! Menjünk a zöldségekhez! – ajánlotta Márti mama, miután ismét legyőzte a meghatódás könnyeit, hiszen egyáltalán nem gondolta, hogy a két bogárka annyira átérzi magányát és a pénztelenségét, hogy azonnal felajánlják segítségüket. – Bár az emberek is mind így gondolkodnának! – mondta magában. – Nem is lenne semmi baj ebben a világban!  Még jó, hogy Ibi ilyen gondoskodó, kedves, jó gyermekem! Mivé is lennék nélküle! Meg ezek a cseppségek! Hogy fel tudják pezsdíteni a napomat! De jó lenne, ha mindig velem lehetnének! Nem is érezném annyira a magányt! Értem én, hogy Ibinek dolgoznia kell, de rossz nekem itt egyedül...

Mindebből hangosan persze semmi nem hangzott el, de Csiporka és Bíborka megérezte Márti mama szótlanságából, elmeredő szemeiből, hogy valami bántja. Bíborka nem tétovázott. Azonnal felröppent, és vidám táncot lejtett Márti mama arca előtt. Arról sem feledkezett el, hogy minden fordulónál körbesimogassa szárnyai végével. Csiporka türelmesen megvárta, míg arca felderül, csak akkor szólalt meg:

– Minden, ami zöld, az zöldség?

– Nem, Csiporkám! Ezt az összefoglaló nevet valaki egyszer kitalálta, és azóta mindenki használja akkor is, ha a zöldségek ehető részei sok esetben nem is zöldek.

- Milyen furcsák az emberek! Zöld nekik, ami piros, sárga, lila, vagy kék?! – csóválta a fejét Bíborka.

- Úgy bizony! És képzeljétek! Még az is változó, hogy a növényeknek melyik részeit esszük meg. Van, amelyiknek a gyökerét, vagy más földalatti részét, mint a sárgarépának, a fehérrépának, a burgonyának, a zellernek, a reteknek, a céklának, a tormának a vörös- és a lilahagymának, vagy a fokhagymának. img_20180115_0003-crop.jpgSoknak a különlegesen növő leveleit, a kelkáposztának, a vöröskáposztának, a fejes káposztának, vagy a kelbimbónak, és a salátáknak, a sóskának a spenótnak. A többiek termése pedig a föld fölötti száron nő. Ilyen a karalábé, a karfiol, a brokkoli, a tök, az uborka, a paprika, a paradicsom, a padlizsán, a zöldborsó és a bab.

– Hűűű! Mennyi rengeteg! – ámuldozott Csiporka.

– Hát, az is lehet, hogy hagytam ki közülük – szabadkozott Márti mama. – Persze, az én kertemben sincs ám mindből. Ahhoz jóval nagyobb területre lenne szükség.

– Ibi fogának nem volt hagymája – jelentette ki magabiztosan Bíborka. – Láttam, amikor a fogorvosnál jártunk!

img_20180101_0003-crop_1.jpg– Na, ebben én is biztos vagyok! – kacagott fel aznap már sokadjára Márti mama. – A fokhagymának bizony semmi köze a fogainkhoz! Hacsak az nem – jegyezte meg egy pillanatig elgondolkodva –, hogy minden fokhagymával ízesített étel nagyon finom!

– Én a szívókámmal érzem a nektár zamatát. Az emberek milyükkel érzik az ízeket? – kérdezte Bíborka tudásra éhesen.

– A nyelvükkel – mondta Márti mama.

– Az embereknek van nyelük? – döbbent meg Bíborka. Még sosem vettem észre! Igaz, nem rég óta élünk az emberi világban.

– Nem nyelük! Az az ásónak, meg a gereblyének volt! Nem emlékszel? – kezdte a keveredés tisztázását Csiporka, majd elakadt. – Hol van az emberek nyelve, Márti mama?

– A szánkban. Nézzétek csak!

Márti mama mosolyogva kiöltötte a nyelvét, és magában jót mosolygott:

– Tisztára visszavarázsolnak gyerekké ezek a kis bogarak! Esküszöm, hogy utoljára gyerekkoromban öltögettem a nyelvem!

De a gondolatai megtartotta magának, hiszen a bogárkák úgy sem tudhatták, hogy a nyelvöltögetés nem illő dolog, hiszen nyelvük sem volt.

img_20180101_0004-crop_1.jpg– Itt, a nyelvünk hegyén érezzük az édeset. Kicsit hátrébb, a nyelv szélén a sósat, még beljebb a széleken a savanyút, és leghátul, ott, ahová már szinte szabad szemmel be sem láttok, középen a keserűt.

– Akkor, ha egy ember valamit megeszik, még az sem mindegy, hogy hol ér az étel a nyelvéhez? – döbbent meg Csiporka.

– Nem bizony! Sőt, még a nyálunk és az orrunk is fokozza az ízek érzését – magyarázta, mutatta Márti mama.

– Mennyivel jobb nekem! – jegyezte meg Csiporka. – Én azonnal érzem az ízcsodát, amint a rágókáim elcsattintják a zsengezöld szárat – nyelt nagyot az éhes Csiporka.

– Induljunk a zöldségekhez! Hiszen ti még nem is reggeliztetek! – kapott észbe Márti mama, és rögtön tovább indult.

Néhány lépés után egy fehér, furcsán hosszúkás házikóhoz értek.

– Ki lakik itt, Márti mama? – kérdezte Bíborka.

– Miért sír a házikó fala? – döbbent meg Csiporka.

– Nem sír! Ne aggódj! Fából készítettük el a vázát, és műanyag fóliával vontuk be a tetejét és az oldalát. A műanyag nem engedi ki a nap melegét, így odabenn jóval melegebb van, mint itt kint.

– Akkor miért nem itt laktok? – kérdezte meg Bíborka. – Akkor nem kellene fűtenetek!

– Azért ez nem egészen van így. Késő ősszel, télen már nem süt olyan sokat a nap, mint nyáron, és sokkal kevésbé melegítik fel a napsugarak a földfelszínt. Így már nekünk sem sokáig bírják a növényeink fűtés nélkül. Sajnos arra meg nincs pénzem, így csak addig nem fagynak meg benne a növények, amíg odakint elég jó idő van. Úgy szoktam, hogy tavasz elején ide vetem a palántának valókat, amiket aztán, amikor kicsit megerősödtek, megnőttek, kiültetek a kertbe. Aztán később, a kinti termések beérése környékén ismét palántázok, de azokat a növényeket már ide, a melegházba ültetem be, így tovább van friss zöldünk, mint másoknak, de sajnos, nem egész télen át. – Menjünk be! – nyitotta ki a riglit Márti mama.

– Ó! Itt nyoma sincs a dérnek, az elfonnyadt száraknak! Minden zöld még! – örvendezett Csiporka.

– Menjetek reggelizni! – tette le a tenyeréből Márti mama az első élénkzöld hajtásra.

Csiporka azonnal rágicsálni kezdett. Már nem volt kedve válogatni, befalt mindent, amit zöldnek látott. Bíborka viszont egy szempillantás alatt fellibbent, és érdeklődve kutakodott, merre talál virágkelyheket.

– Bárcsak mindig nyár lenne! – sóhajtotta! Annyira hiányzik a tarka virágos rétem, a napmelegtől illatos mező!

Borús gondolatai szerencsére csak az első virág megpillantásáig tartottak, máris felcsillant a szeme, és visszatért igazi, vidám, felfedező énjéhez.

***

Írta, és az illusztrációkat rajzolta:10923441_925072970877136_1960095658476899916_n.jpg

Molnár Ágnes

 (A szerző Facebook oldala ITT)

Szerző: Napkelet Népe  2018.01.23. 05:59

Vállalkozó

Vásárosnamény 

juhasz_istvan.jpgÁttáncolt a legénykorán - foglalom össze magamban beszélgetésünk első részét. Nyíregyházán született 1951-ben. Édesapját tíz éves korában elvesztette, motorosbaleset áldozata lett. Édesanyja öt gyermekkel maradt özvegyen. Nem volt könnyű dolga. István a Kossuth gimnázium diákjaként harmadéves korában elé állt, hogy ő bizony a kaposvári Csíki Gergely Színházban táncosként folytatja. Ráadásul egyik nővérével együtt. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy korábban már a Szabolcs Volán Táncegyüttesben táncolt. Egy év intermezzo - mondja mosolyogva. Hazajött, leérettségizett, a Mezőgazdasági Főiskola Gépész szakán diplomát szerzett, és később még Vásárosnaményban a Kraszna táncegyüttesben is tovább ropta, amikor arra a vidékre vetette jó sorsa.

Tanulmányi szerződése értelmében 1974-ben a tiszakerecsenyi téeszben helyezkedett el. A beregi falu azóta is biztos pontja életének. Itt ismerkedett meg Sütő Sárával, a település egyik tekintélyes gazdájának lányával. 1976-ban kötöttek házasságot. Apósom a téeszben dolgozott. Jó ésszel megáldott, hihetetlenül szorgalmas, nagy munkabírású ember volt. A közös gazdaság mellett a háztájiban alapozta meg a család jólétét - emlékezik vissza, érződik a hangján, hogy példaképének tekintette.

A nyolcvanas évek a termelőszövetkezetek melléküzemágainak felvirágzását hozta. Juhász István az aranyosapáti téeszben ennek az ágazatnak az élén mutathatta meg hozzáértését. Egyik gépészeti termékük például moszkvai nemzetközi kiállításról jött haza magas elismeréssel. Szakmai pályája 1985-ben a Húsipari Vállalat nyírmadai üzemegységében folytatódott. Előbb főmérnök volt, később igazgató.

A rendszerváltás forgataga jelképesen szólva akár táncos korát is felidézhette. Gyorsan változott, ki fogja kinek a kezét, ki mosolyog kire. Jókor, jó ritmusban érezte meg mi a következő lépés. A koreográfia új volt, ám az addigra megszerzett tapasztalatok, kapcsolatok jó alapot adtak. Változtak a tulajdonosok, gyakran átíródtak a cégtáblák, később megnyílt a lehetőség a privatizációra. A letisztult helyzetben Juhász István a Beregcereál és a Bereggabona nevű takarmányforgalmazó cégében találta meg azt a lehetőséget, amelyről ma úgy emlékezik meg, a csúcson voltam.

2004-ben 3 millió csirke, 320 ezer pulyka 260 ezer zabosliba hagyta el baromfinevelő telepeinket - sorolja ma is csillogó szemekkel a tiszteletet parancsoló számokat. Ám elmúlik a mosoly, amikor ugyanezen dátummal másként folytatja: ebben az évben bicsaklottunk meg. A Hajdúbét botrány gazdaságtörténeti katasztrófája, és a madárinfluenza maga alá temetett - torpan meg egy pillanatra élettörténetében.

Elemezgetjük kissé a “maga alá temetett” kifejezést. Nem tagadható, hogy megtört az ív, de nem hagyható figyelmen kívül, hogy két olyan tényező miatt, amelynek elhárítása nem állt hatalmában. Végül is az is tiszteletre méltó szakmai és emberi teljesítmény, hogy egy ilyen vis major körülményből úgy jött ki, hogy megegyezünk: tényleg túlzás az a “maga alá temetett” minősítés.

Megsegített a Jóisten - sóhajt. Végül is a családom életszínvonala nem érezte meg a változást.

Ha valaki megérdemli, hogy a Jóisten megfogja a kezét a bajban, Juhász István az az ember. És nem csak ő, hanem a családja is. Sárika, élete párja, presbiter a vásárosnaményi gyülekezetben. Ő maga Naményban videózza az istentiszteleteket, és felvételeit a helyi tévében adják le.

Gyermekeik sikeresen találták meg a helyüket az életben. István negyven éves. Január elsején átvette gazdasági érdekeltségeimet - avat be egy fontos változásba. Én már csak a surányi telepet, meg a tarpai tanyát viszem.  IV. István - ahogy büszkén nevezi kisebbik unokáját, és Boglárka a nagyobbik, a szemük fénye. Kisebbik gyermeke, Sárika, világpolgár. Most éppen Dubajban a Gucci divatcég egyik kulcsembere.

Beszélgetésünknek az alkonyat vet véget, kimegyünk a kedvenc állatai közé. Szóba kerül, hogy nem múlt el a vízisportok iránti vonzalma, és tanúja vagyok, hogy nem csak ő szereti a lovakat, hanem azok is őt.

Szerző: Napkelet Népe  2018.01.22. 11:07

Huszár Boglárka alkotása
27043297_1971297239553612_1397579711_n.jpg
40x40 cm.
Vászon.
Olaj.
Itt egy társaság, akiknek egyetlen gondjuk csupán a játék....... Ez a láthatatlan szellem betölti életünket, indulásunk pillanataitól talán életünk végéi. A tanulás alapja valahol a játékosságunkkal indul, így ismerjük meg kezeinket, így tudjuk majd megkötni a cipőfűzőnket, és így érkezhetünk el a logika világába . Micsoda ív amit mind a játéknak köszönhetünk. A fenti kép aranyos , humoros, nekünk kicsit ismeretlen játék, bár hol van az az ember aki kapásból ne tudna féltucat golyóval játszó szórakozást felsorolni. Ismert a lélegzet nélküli drukkolásokból felszökő öröm, vagy vagy a csalódások tompa moraja.Huszár Boglárka festményén a hat mindenre elszánt férfi pétanque játékot játszik. A középre bedobott fagolyó, fémgolyóval való megközelítése a cél. Milyen egyszerű, gondolnánk, persze ha más csinálja.!! A figyelem teljes összpontosítása, a távolság felmérése, az alakzat állása, a hozzáállás , mind befolyásolhatja a sikert. A baráti társaság laza öltözködése illeszkedik a játékhoz. Kicsit már öreges tartásukhoz igazodó mellények, nadrágok elárulják az élet fontossági sorrendjét. A játszma a lényeg, ahol a körben állókat a park fái is figyelik, egy pillanatra az arra járó szél is a dobásra vár. Ha jól figyeltünk, mi is lehetünk a játék élő részesei.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2018.01.20. 19:35

depositphotos_93931928_w.png

Szemelvények M. Szlávik Tünde
A Férfi illata című kötetéből

A díszteremben párosával összeültek a szülők, de most senkihez sincs kedvem. Van néhány szimpatikus arc, de nem, nem akarok ismerkedni. Inkább írok.

Tíz óra van, most kezdik. Mit fogok én csinálni 45 percig? Majd még egy órán át?

Ezek a szülők, mint a gyerekek, éppen olyanok. Egyre hangosabban zsonganak. Mellettem bőbeszédű fiatalasszony a fia – lánya? meg sem néztem őket – tanárait szapulja. Rossz hallgatni, de már kínos lenne odébb költözni. Zavar. És még majd két óra ebben a pokoli melegben. Vagy csak rólam szakad a víz?

Egy másik kedves anyatárs nem bírta ki, a mosdóban beindította a kézszárítót, idáig süvít a hangja. A mosdóajtó végrevágva, szemben ott ír a gyereke… Áh, túlérzékeny vagyok, biztosan nem hallják bent, de mégis…

Bejön egy középkorú, vidám hangú férfi: „Kezüket csókolom, szép májust mindenkinek! Játszhatok valamit?” Viszont, suttogok még lehajtott fejjel, majd felnézek, de nem látok nála hangszert. Elképedten nézek körül, senki nem reagál. Visszakapom a tekintetem, de már nem áll ott senki. Képzelődtem volna? Nem kérdezek rá. Ha nem volt ott senki, bolondnak néznek. Ha igen, illik tovább beszélgetni.

Nem izgulok. Valahogy nem. Csoda. Én vagyok a világ legizgulósabb embere. Általában tíz évre elegendő izgulnivalóm van. De most azt érzem, nincs miért. Felkészült. Okos. Meg tudja oldani. Meg tudja oldani. Meg tudja… Tudja… Mantra…

depositphotos_47379265_w.pngJaj, ezek a telefonok! Nem igaz, hogy nem lehet lenémítani őket! És a leghangosabb mobil szól leggyakrabban. A férfi üvöltve játszik hideg-hideg-langyos-meleg játékot az otthon maradottakkal, hogy hol találják meg a lottószámokat: a rádió melletti polcon, de ne azokat játsszák meg, vegyenek gépit, a skandináv meg kell a francnak. Itt puszta kézzel epillálom a nem létező arcszőrzetemet. Szerintem az igazán fontos embernek mások veszik fel a telefonját, aztán diszkréten – de azért jól artikulálva, hogy a három méteres körzetben elnémulva hallgatózók kíváncsisága kielégülhessen − a fülébe súgják: „Az államtitkár úr tisztelettel kéri, hogy hívja vissza”. Vagy valami hasonló.

Nem telik az idő, csak a papír. A hullapelyhesfehérhó közben átváltott jegesködszitálba. De legalább bejutottunk épségben. Mi lehet a Dunántúlon felvételizőkkel abban a hófúvásban? De hülye vagyok! Nem elég nekem a magam gondja?

Két méterre tőlem Kossuth szobra álldogál. Nem álldogál, nincsen lába. Talapzaton egy mellszobor. Köpenybe burkolódzik, válla fölött alig titkolt érdeklődéssel sandít a jegyzetfüzetembe. Vagy a zongora tetején feledett, félig nyitott laptopra. Esetleg az ismerkedő anyukákra itt mögöttem. Ha lenne karja, huszárosan pödörne egyet a bajuszán. Mert ugye az van neki, meg szépen bodorított szakálla. Badzsüsz. Állán nem ál a szakáll… És szép magas, okos a homloka. Mint a fiamnak. Aki talán már a fogalmazásnál tart. Harminc perc telt el. Tudom, hogy nincs okom aggodalomra. A helyettes felkészített minket, hogy azzal jönnek majd ki, hogy nem tudtak semmit, és nagyon nehéz volt. Rázzuk helyre a lelküket a matek feladatsorig. Én ugyanezt mondtam az osztálynak, mindenki így érez rögtön utána.

Egy percre abbahagytam az írást, rögtön visszajött a hallásom. A látásom viszont… Tegnap este három méterről nem tudtam megállapítani, hogy férfi vagy nő áll-e az iskolakapuban. Időnként elcsodálkozom a forgalomban, hogy honnan a gyöngyvirágos bánatból került elő ez az autó. A minap voltam bent az orvosi szobában egy kis öndiagnosztikára. Azóta sem értem, miért gyártanak olyan szemészeti táblát, amelyiken a piros vonal alatt csak maszatok vannak.

Még tíz perc, és jönnek. Szeretnék már túl lenni rajta. Zavar, hogy hallok. Az anyukának is rossz tanárai voltak. Remélem, legalább a nagypapának voltak sikerélményei is...

Stresszes szülők indulnak a tantermek felé, hogy onnan igyák a szót magzatuk ajkáról. Helyesebben elállják majd az utat, nehogy a másé ki bírjon támolyogni egy kis friss levegőre. Egy-két dédelgetett csemetét képesek lettek volna háromnapi hideg élelemmel ellátva beküldeni felvételizni. Egek! Órán sem ehet, ihat. Kevésbé fog izgulni, ha csokipapírt recsegtet odabent, vagy ha tizenöten ciccentenek egymás után kólát, pláne energiaitalt?

Most kezdek ideges lenni. Még öt perc! Elkaptam egy nő tekintetét. Fogalma sincs, hogy terápiázok éppen, elterelem a figyelmemet. Öt perc. Már csak öt perc, és okosabb leszek.

Reggel már rajta volt a feladatsor címe a honlapon, de még nem lehetett megnyitni. Szerintem ott nevettek a rendszergazdák, amikor meglátták, hányan próbálkoztak idő előtt, hátha valami hiba folytán nyilvános lesz a feladatsor. Nem lett volna jó. Kiderül, és írhatják újra. Félek a délutántól. Kinyomtatom a kérdéseket, és azt mondja majd a gyerek, hogy ezt sem tudta, meg ezt sem, néhányról pedig, amiben biztos volt, kiderül, hogy elrontotta…

depositphotos_12928107_w.pngÁááá! Az a drága, szégyellős mosolya! Feldobva jön ki, azt mondja, nagyon könnyű volt. Az utolsó feladatban a netről meg a közösségi oldalakról kellett írniuk, előnyök, hátrányok, de most csak szavak jutnak az eszébe abból, amit írt. Nem baj, azok helyénvalónak tűnnek. Poénnal zárt: Ha nem hiszed, járj utána az interneten! Remélem, értékeli a javító kolléga. Iszik egy kortyot, aztán mosolyogva indul a terembe, mondván, gyerünk, tudjuk le a matekot is, aztán menjünk haza gépezni… Testreszabott feladat volt neki ez a fogalmazás − lám, most is igyekszik vissza a virtuális világba.

Nekem meg kezdődik az újabb 45 perc várakozás, itt, az indulási oldalon.

 

konyv.png



Kedves Olvasóm!13502898_1036144519767592_961916204113779885_o.jpg

Szeretettel ajánlom figyelmébe könyvemet, amely ötven kisprózát tartalmaz százhetven illusztrációval.
Keresse fel egy kattintással

internetes áruházunkat!

2940 forint helyett most csak 2499 forint a kötet ára

Kérésre dedikált példányt küldünk. Írja a kívánt nevet a Megjegyzés rovatba! A kiszállítás az egész országban ingyenes.

 

Szerző: Napkelet Népe  2018.01.20. 09:30

Csiporka és Bíborka ismerkedni kezd a falusi természettel

img_20180101_0002-crop.jpgA jó meleg konyha után nagyon hűvösnek tűnt az őszi reggel. Először Bíborka borzongott meg, majd Csiporka fogta össze a karjait maga előtt, s közben rágókái összekocogtak.

– Fáztok ugye, tündéreim? Látjátok, milyen bolond vénasszony vagyok? Magamra kerítettem a nagykendőt, bezzeg rátok nem adtam semmit! Láttam pedig, hogy deres a föld, mikor Ibit kikísértem! – szégyenkezett-bosszankodott Márti mama, és óvón a bogárkákra borította a másik tenyerét is, hogy melengesse őket.

– Mires a föld? – kérdezte kíváncsian Bíborka.

– Deres! Ha nagyon hűvössé válik hajnalban a levegő, vele együtt lehűlnek a növények és a föld is. Ilyenkor már nem harmatcseppek borítják a növényeket, hanem a vízcseppek kis hófehér jégkristályokká fagynak össze, amik vékonyan belepik a földet.

– Akkor már értem, miért vacog folyamatosan a rágókám, mióta kiléptünk a házból – motyogta Csiporka két koccanás között. – Először azt hittem, hogy az éhség mardos annyira, hogy kiment a fejemből is az erő, azért ütődnek össze a csápocskáim.

– Ó, dehogy történt ilyen! Hiszen igencsak jóízűen vacsoráztál! Egy éjszakai alvás alatt nem gyengül el annyira a test, Csiporkám! – kacagott fel a kis falánkot hallgatva Márti mama.

– Nézd meg, én milyen jó erőben vagyok! – mutogatta karizmait Bíborka.img_20171113_0001-crop.jpg

Márti mama jóízűen somolygott az orra alatt a pille erőfitogtatása láttán, majd megkezdte a kerti idegenvezetést.

– Itt, közvetlenül a ház előtt, a járda két oldalán szoktak virítani a kerti virágaim. Sajnos, már szinte semmit nem láthattok belőle. Mostanra elszáradtak a virágok, sőt, a száraik és a leveleik is.

– Ott mi az a pirosság? – kérdezte a szemfüles Bíborka.

– A rózsabokrom utolsó ajándéka – ragyogott fel Márti mama szeme.

– Nézzük meg közelről! – kérte a pillangó, és fázós kis tagjaival mit sem törődve azonnal átlibbent a nyíló virágkehelybe. – Csodálatos az illata! Meg az íze is! – jött csakhamar a cuppogós dicséret.

Ahogy Márti mama a kerti földre lépett, érezte, hogy az már nem a nyári puhaságú. Odalépkedett Csiporkával a kezében a pirosaszöld levelű bokorhoz.

img_20180101_0001-crop.jpg– Még sosem láttam piros színű leveleket – nyújtotta simogatásra a kezeit Csiporka.

– Óvatos légy! – figyelmeztette Márti mama. – A rózsák saját hadsereggel védik magukat a támadók ellen!

– Én simogató vagyok, nem támadó! – nézett rá mindaddig értetlenül Csiporka, míg Márti mama meg nem mutatta neki a rózsafa hatalmas, erős tüskéit. – Meg ne mozdulj, Bíborka! – kiabált fel kétségbe esve barátnőjéhez Csiporka. – Akkorák a szúrói, hogy azonnal meghalunk, ha megdöf bennünket!

– Ne aggódj, bogárkám! A kehelyben nincs tüske! Bíborka biztonságban van! – De úgy látom, elkéstem – sopánkodott Márti mama.

– A reggeliről? – kérdezte reménykedve Csiporka.

– Nem, nem! – mosolygott Márti mama. Még nem szedtem fel a virághagymákat, és ha sokáig húzom az időt, már úgy leszáradnak a száraik, meg sem találom őket. No, meg a föld, ahogy egyre hidegebb lesz, fagyosra hűl, és nem megy bele az ásóm.

– A virághagymák nem a földben alszanak? – kérdezte Csiporka.

– Aludhatnának ott is éppen, de akkor tavasszal nem tudom felásni a földjüket, mert nem emlékszem pontosan, melyiket hová ültettem egy évvel korábban, és igen sajnálnám szétvagdalni őket!

– Miért kell felásni a földet? – értetlenkedett Csipoka. – Láttuk már ásni tücsök barátunkat, a vakondokot, de ők nem virághagymákat keresgettek, kerülgettek, hanem a járatukat szélesítették, vagy tisztogatták.

– Azért, hogy megkönnyítsem a magoknak, a hagymáknak a föld alóli kibúvást. Ahogy melegedni kezd tél végén, tavasz elején a levegő, a virághagymák megélednek. Pici, gyenge hajtást hoznak a föld mélyében, aminek át kell törnie magát a rögökön, hogy kibújhasson a földfelszínre, mert a napsütés, a levegő és a csapadék tápláló erejére is szüksége van. Ha jó alaposan felásom, elgereblyézem a földet...

– Elmeredélyezni?? Az micsoda? – vágott közbe a Márti mama vállára visszaröppenő, kíváncsi Bíborka.

– A meredély a hegyek tetején van. Amikor egy szikla annyira meredek, hogy szinte megmászhatatlan, azt szoktuk meredélynek hívni. De itt aztán minden lapos. Még egy dombocska sincs a kertemben – mutatott körbe Márti mama. – A gereblye más. Egy olyasmi kerti szerszám, csak jóval nagyobb, mint az a villa, amivel Ibi, meg én este a palacsintát ettük. Nézzétek csak! Itt felejtettem a fa tövében!  Hosszú szára van, és a fejéből hegyes vasszúrókák néznek a föld felé. Ha a nagy göröngyökön sokszor áthúzogatom, szép pohanyós lesz a föld, amin könnyen át tud bújni a gyenge kis növény – tartott azonnal bemutatót a gereblyézésből Márti mama, miután a bogárkákat a tenyeréből a vállára ültette át, nehogy kárt tegyen bennük, hisz a szerszámok nyelét igen csak meg kell markolni ahhoz, hogy használni tudjuk őket.

– És mivel tetszik ásni? – kérdezte Csiporka. – A vakond a mellső lábainak hatalmas körmeivel kaparta a földet, de Márti mama körmei nem hosszúak, hegyesek! – vizsgálgatta meg alaposan Csiporka Márti mama kézfejét.

– Nem bizony, bogárkáim! Szép is lenne, ha hason csúszva kaparásznék a kertemben! – nevetett fel Márti mama. Azt hinné az összes szomszéd, hogy megbolondultam! – kacagott olyan jóízűen, ahogy már régen nem. – Tudom már – gondolta magában –, Ibi miért vonakodott megválni tőletek még erre az egy napra is! – Itt a kis pecuban vannak a kerti szerszámaim, lépett egy kis fa bódé elé Márti mama. – Még az uram tákolta össze ezt a kis helyet nekik, hogy legyen hol tárolni a szerszámainkat. Azt mondta:

– „Ide csak letisztogatva tehettek be mindent, te is Mártám, te is Ibim! Ha kint hagyjátok az esőn a szerszámokat, megrozsdásodnak, eléletlenednek. No, meg nem is jó dolog belelépni az ott hagyott gereblyébe, mert úgy hókon vág, hogy arról kódulsz, és meglátod fényes nappal az éji csillagokat” – idézte félmosollyal az arcán férje szavait Márti mama, majd titkon letörölt kézfejével néhány árulkodó könnycseppet.

A bogárkák sok mindent nem értettek, de most úgy érezték, hallgatniuk kell, így csak egymásra néztek sokatmondóan, és némán megsimogatták Márti mama kezét.

­ – Ez a kihegyesített vas lap az ásó – folytatta pillanatnyi csend után Márti mama. – Ennek is jó hosszú a nyele, hogy ne kelljen nagyon lehajolni a használatakor – tartott azonnal egy kis bemutatót. – Megmarkolod a nyelét. A jobb talpadat ráteszed a vas tetejére és ránehézkedsz annyira, hogy a száráig bemenjen a földbe. Akkor kifordítod a földdel együtt, és az ásó élével felaprózod a nagy göröngyöt.

– Hűűű! Ez nagyon nehéz munka! – állapította meg Bíborka.

– Az, lelkem! Sok éven át a párommal ketten, majd később Ibi segítségével végeztünk itt minden munkát. Az uram halála után rövidesen Ibi a városba költözött, és rám maradt itt minden tennivaló. Egy darabig egyedül küszködtem, majd Ibi meggyőzött, keressünk segítséget. Azóta a szomszéd Pistát hívom el minden tavaszelőn. Nézzetek csak át a kerítés fölött! Ő az ott, az az őszszakállú!

– De hát úgy látom – jegyezte meg Csiporka – ő sem fiatal már! Hogy győz két kertet is művelni?

– Hozza az áramos szerszámát! – válaszolta Márti mama.

– Mit mos? – értetlenkedett Bíborka.

– A kezeit, miután elvégezte a munkát! – mosolygott rá szívből jövő jókedvvel Márti mama. – Pista fia néhány éve vett az apjának egy ásógépet. Bedugja a konnektorba, amiből a gépek az elektromos áramot nyerik. Láttátok nálam is és Ibinél is a falban azt a kétlyukút.

– Láttuk, láttuk!  – helyeseltek a bogárkák. A vízmelegítő is az áramtól kezdett el pöfögni!

– És magától ás? – hitetlenkedett Csiporka.

– Nem, nem! Pista megfogja a rotáló két fogantyúját és tolja a gépet maga előtt. Annak pedig az éles vas lapátjai kiforgatják jó mélyen a földet hasonlóan, mintha ásnánk, csak sokkal gyorsabban.

– És az a Pista ilyen jószívű, hogy csak úgy segít? – álmélkodott Bíborka.

– Nem, kispillém! A munkájáért pénzt fizetek neki. Kicsi a nyugdíja, jól jön neki egy kis kiegészítés.

– Nyögdíja? – kérdezett ismét Bíborka.

– Bizony, sokszor nyögésig kellett azért a kis pénzért dolgoznia mindegyikünknek egész életünkben. Fizettük az adókat, a havi számláinkat, meg még azt is, hogy öreg korunkra havonta kaphassunk egy kis havi fizetésszerűséget. Ha nem lenne a kert, amiben szinte minden élelmem megterem, bizony bajban lennék – jegyezte meg Márti mama keserűen –, olyan kicsi a nyugdíjam.

A két bogárka döbbenten összenézett. Most értették meg, hogy az emberek élete sem olyan könnyű, és problémamentes, mint gondolták, majd egyszerre megszólaltak:

– Márti mama! Bízz bennünk! Mi mindenben segíteni fogunk!           

***

 

Írta, és az illusztrációkat rajzolta:10923441_925072970877136_1960095658476899916_n.jpg

Molnár Ágnes

 (A szerző Facebook oldala ITT)

Szerző: Napkelet Népe  2018.01.16. 04:58

Bíró Ernő alkotása
26913711_1964847186865284_681461911_n.jpg
35x50 cm.
Tus (tölgyfapác).
2013.
Csendben, halkan ereszkedik a tájra az a finom puha, mindent betakaró ködös, párás levegő ami lágyan körülölel, mint szerelmeseket a boldogság öröme találkozásukkor. Csak sejtés, egy eldobott vonal, egy kimondatlan szótöredék, ami az ecseten maradt. Bíró Ernő kis költeménye szinte a máról szól, amikor alig valami könnyű réteggel megajándékozott bennünket a január. Fehér leplével átváltoztatta a szobák falait, csillognak az üvegek, jobban látszik az asztalra ült finom por, az a réteg ami a jelenlétünk, folytonos mozgásunk terméke. Mindig visszasírjuk a régi teleket, így a mostani festmény a legszebb emlékeket idézi. A tölgyfapáccal készült kép egy váratlan ajándék - csokor ebben a langyosnak érzett télben. A messziről beáramló fény, végigszalad az úton, csak árnyékként jelennek meg a házak, a fák, a bokrok, finom futam csupán egy régi zongorán, ahol rekedtre hangolt mindent az öreg idő.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2018.01.11. 19:43

Csiporka és Bíborka első reggele Márti mamával

img_20171113_0001-crop-crop.jpgMárti mama életében most először nem érezte a szokott szomorúságot, ha lánya visszament mellőle a városba. Ahogy az autó teljesen eltűnt a szeme elől, visszament a házba. Rögtön benézett a szobába, hátha a bogárkák felébredtek, hiszen tudta, a nehéz ajtókilincset egyikük sem tudja megmozdítani sem, nem, hogy lenyomni. Először semmit nem látott fényhez szokott szemeivel a benti sötétben, majd pár pillanat múlva, amikor megszokta a sötétet, észrevette, hogy Bíborka nyújtózkodik.

– Jó reggelt, Bíborkám! Jól aludtál? – súgta kedvesen.

– Jó reggelt, Márti mama! Ibi már elment?

– El angyalom. Épp most kísértem ki.

– És el sem búcsúzott tőlünk? – görbült lefelé vészesen Bíborka szája.

– Dehogynem! Mindkettőtöket megpuszilgatta, és a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak rátok. Gyere ki hozzám a konyhába! Hadd aludjon még egy kicsit Csiporka!

– Otthon is kivárta, míg a hasára süt a nap, csak akkor kelt fel – morgolódott a pillangó, de azért beleegyezően bólintott Márti mamának, és azonnal utána röppent, ahogy a konyha felé indult.

– Gyere! Keressünk nektek fürdőtálat! Este már mindannyian nagyon fáradtak voltunk hozzá, de a mi lavórunk nektek hatalmas. Nem szeretném, ha valamelyikőtök belezuhanna, és megfulladna!

Márti mama kinyitotta a konyhaszekrény ajtaját. Bíborka teljes komolysággal felmérte a választékot, majd rámutatott egy égszínkék edénykére.

– Őt szeretném! Pontosan olyan színű, mint otthon a nyári ég! – sóhajtott fel boldogan.

– Mindig lesz benne víz nektek, hogy akkor mosakodjatok, amikor csak szeretnétek, tette a lavórtartó kis polcára a felhőkék tálkát, és azonnal fel is töltötte.

Bíborka azonnal tisztálkodni kezdett, mert eszébe jutott, este elmaradt a fürdés. Amikor elkészült, Márti mama megkérte, válasszon magának saját poharat is. Gondolkodás nélkül kinyitotta a féltve őrzött, féldecis pohárkákból álló, híres gyűjteményét rejtő ajtót.

– Válassz, Kispillém! – kérte.

– Szabad a napsárgát? – nézett rá kérdőn Bíborka a nagy választék miatt jó hosszú idő múlva.

– Szabad hát! Máris töltök bele vizet, hogy mindig tudj inni, ha szomjas vagy, ne kelljen kérned. Idebent nincs harmat..., bár – csóválta meg a fejét – , már odakint sincs ebben a hidegben. – Szerinted Csiporka melyik vizes pohárkából inna szívesen? Neki is ki szeretném készíteni az ivóvizet! Biztosan megszomjazott már este óta!

– Azt hiszem – töprengett összehúzott szemekkel a pille – a fűzöldet szeretné. Ibinél is ehhez hasonló színű anyagot választott magának ágyneműhöz.

Márti mama a bogárka poharát is az asztalra tette, és friss vizet engedett bele, majd egy pillanatra mindketten elhallgattak. Hirtelen korgó zaj hallatszott a szoba felől. Bíborka várt egy picit, Márti mama is hallja-e a neszt, de mivel nem mozdult, udvariasan megkérdezte:

– Nem tetszik valami zajt hallani odabentről? Mintha Csiporka gyomrának korgását hallottam volna! – röppent azonnal az ajtóhoz Bíborka, és rászorította a fülét a vastag falapra. – Megint hallottam! Felébredt! Tessék kiengedni! – kérte Márti mamát, akinek nem is kellett volna ilyen szívhez szólóan esdekelnie, mert magától is azonnal indult a szobaajtó felé.

Ahogy az ajtót kitárta, hirtelen kiabálást hallottak.

– Itt vagyok a földön! Rám ne tessék lépni! Hűűűű, de óriási tetszik lenni, ha itt lenn állok! – integetett megilletődve Csiporka, aki este már nem figyelt meg mindent a szokott részletességgel, hiszen nagyon fáradt volt a sok újtól.

– Gyere, bogaram! Sose félj! Nagyon figyelek rád! – hajolt le érte azonnal Márti mama, és a tenyerébe vette. – Gyere! Mosakodj meg! Bíborka a világoskék tálkát választotta közös fürdőtálatoknak. Ide tettem a lavór polcára – helyezte a tálka peremére Csiporkát, aki bár nem szeretett mosdani, most szó nélkül nekiállt, mert eszébe sem jutott ellentmondani Márti mama szeretetteli kérésének.

img_20171110_0005-crop.jpg– Készen vagyok! – rikkantotta pár pillanat múlva, és az asztal felé fordult. – Mik ezek az asztalon? – indította el kíváncsiságát a bundás kenyér ott hagyott kellékserege.

– Ez a gömbölyded a megtöretlen tojás – kezdte.

– Láttam már a mezőn tojást – álmélkodott a hatalmasság láttán Csiporka –, de ekkorát még sohasem. Ibi nem tojhatta, mert akkor nála is láttam volna – gondolkodott hangosan.  – Te tojtad, Márti mama? – nézett fel rá ősbizalommal.

– Nem, drágám, az emberek nem képesek erre! – kacagta el magát jóízűen Márti mama, mert mint Ibi, ő is hasonlóan jó fantáziával volt megáldva, és azonnal elképzelte magát, amint melegítőjét letojva tojást pottyant. – Emlékszel? Tegnap emlegettük a tyúkokat. Ők tojnak mindannyian naponta egy-egy tojást a fészkükbe. Én meg minden délután összeszedem, hogy az esti lefekvésnél össze ne törjék őket, és felhasználom a főzésnél. Ma majd később meglátogatjuk őket, és együtt felkutatjuk az elrejtett tojásaikat is. Milyen könnyű dolgom lesz – örvendezett Márti mama –, nem kell a földig hajolnom, hogy mindenhová beláthassak!

– Hűűűű, az jó lesz! – örvendezett Bíborka.

– De előbb nem reggelizhetnénk meg? – kérdezte óvatosan Csiporka.

– Igyál egy korty vizet a fűzöld pohárból, amit Bíborka választott neked, hogy kibírd az éhséget, míg kiérünk a télikertbe!

Amíg Csiporka egy jóízűt kortyintott, Márti mama magára terítette a kendőt, majd a tenyerébe vette a lányokat.

– Induljunk, mielőtt éhen haltok mellettem! – indult meg Márti mama nagy léptekkel a kert belseje felé.

***

 

Írta, és az illusztrációkat rajzolta:10923441_925072970877136_1960095658476899916_n.jpg

Molnár Ágnes

 (A szerző Facebook oldala ITT)

Szerző: Napkelet Népe  2018.01.09. 05:48

Biszák László alkotása
26241630_1956035574413112_360184782_n.jpg
65x110 cm.
Akril.
2017.
Amikor a zongorista a forgó székre ül, futamot játszik! Megkóstolja a hangokat,színeit, a készenléti állapotot. Ujjait mozgásba hozza, kedélyét, kedvét a további pillanatokhoz rendezi. Az előjáték, a játéknál is fontosabb, hiszen minden ekkor dől el, a siker csak később kopogtat, legyünk türelmesek!! Festőnket,Biszák Lászlót alig kell bemutatni, humoros, kedves fickó, no nem zongorista, de jól játszik a színekkel, és formákkal. Témái sem unalmasak, kísérletező, élvezi a lehetőségeit, a tehetségét.Ez a kis "firkált" festménye csupa lendület, mintha megbokrosodtak volna keze alatt a formák, kinevetnek a vászonról, és kacsintanak. Jobbára a fények felé tartanak a járkálók, bogarakként, a hatalmas világvárosban.A méretében nagy vászon szélei szinte érintetlenek, pár odavetett kósza vonal sejteti a tovább gondolást!! de minek is kellene, amikor olyan tömören, olyan kedvesen szuggerálja a szemünket, ez a kis festegetett "unalom űző" nagyszerű kép!!

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2018.01.07. 07:38

depositphotos_28060591_w.png

Szemelvények M. Szlávik Tünde 
A Férfi illata című kötetéből

A szombaat reggelben aaaz a jóóó – nyújtanám kisiskolás módon –, hogy amikor hajnali fél ötkor kidob az ágy, nem az az első gondolatom, hogy megint nyúzott leszek egész nap, hanem hogy mennyi mindent megcsinálhatok, amire a héten nem volt időm. Jó megborzongani a fülledt, forró éjszaka után a résnyire nyitott ablakon át beszökő hűvös levegőtől. Jó végigbotorkálni a félhomályos lakáson, létszámellenőrzést tartani, és halk kuncogással konstatálni, hogy három különböző méretű medvém ugyanabban a pózban húzza a lóbőrt.

A gyerekszobából a folyosón és a konyhán keresztülhaladva papucstengeren kelek át, de most még ez sem zavar. Jó, hogy viszonylag távol van a nappali, s amúgy is csak csöndesen csippan a számítógép. Nem tudok betelni önnön mindenhatóságommal, hogy a nagyvilág felfoghatatlan méretű információözönéből a jobb kezem mutatóujjával válogathatok. depositphotos_84566182_w.pngEnyém a döntés, mennyit engedek be belőlük az életembe. Celebek – elég belőlük az origó főlapjának felvezető mondata. Nyitott könyv előttem az életük, csak éppen eszem ágában sincs beléjük lapozni. Nem vágyom politikára, balesetekre, még kevésbé vonzanak, mint a sztárpletykák. Felnézek a Facebookra. Sosem találkoztunk, mégis egy hullámhosszon vagyunk-ismerősök friss megosztásaiból látom, hogy Zsuzsa sem tud aludni, Ági ismét jó sokáig fent volt, a fiatalok meg szinte le sem álltak tegnap dél óta.

Szeretem a hajnali zuhanyzást, az eltévedt pókot papír zsebkendővel kimenekíteni a forró víz elől, a bőröm minden mesterkéltség nélküli natúr bőrillatát, s hogy ma is sikerült pont abban a pillanatban köntösbe, papucsba bújni, amikor felhörrent a kávéfőző.

depositphotos_3541529_w.pngMegnyugtatóak a reggeli szertartások. A konyhapultnak dőlve nézem, ahogyan a korty tej szép cirmossá teszi a kávém felszínét. A méz lassan csúszik le a kanálról, most nem kell sietnie. Lustán kavargatom a tejjel-mézzel folyó kánaánt, majd visszatelepszem a gép elé blogokat böngészni. Közben hallom a kenyeres autót, a hajnali buszhoz siető lépteket, a mindig késésben lévő nő cipőjének szapora kopogását az aszfalton, az ébredező madarakat. Tényleg, vannak még kakasok a faluban?

Boci cica ébred elsőnek, az íróasztalon végigaraszolva az ölembe huppan, s várja a dögönyözést, aztán mélyről jövő meggyőződéssel dorombolva adja tudtomra, hogy ez neki mennyire jó.

A konyhából halk nesz, majd kávéillatú, borostás jó reggelt csók, s a szék szokásos megadó nyikkanása, ahogy a súlyos férfitest ráhuppan. A nem-kell-korán-kelni-épp-ezért-egy-percet-sem-veszíthetünk-a-napból elvet valló fiaim is megérkeznek. Bence padlót felszaggató dübb-dübb-bel, Misa tipp-topp-szaporázom-nehogy-menet-közben-aludjak-vissza, előbb-érjek-el-a-kanapéig léptekkel. depositphotos_66747259_w.pngKisfiam kamaszos húzódozása a csók elől, a nagy már-megint-nem-szégyellem-hogy-jó-anyához-bújni ölelése, egymás nyakába szuszogás, egy kis ringatózós szuszkiszorítással. De jó, de jó, de jó!
Az is jó, hogy szombaton nem én készítem a reggelit, végre én is odaülhetek a terített asztalhoz, nem állva, tízórai csomagolás és légy-szíves-rakd-el-végre-az-ágyneműt-és-indulj-fogat-mosni utasítások között kapok be két falatot. Isteni a lágy rántotta, cserében elviselem, hogy jéghegyként emelkednek ki belőle a kenyérdarabkák, mert a fiúk úgy szeretik. Forró kakaó, sátoros ünnepeken – s utána még néhány napig, míg ki nem ürül a flakon – tejszínhab, csipetnyi csokireszelékkel. Jó, jó, jó – még akkor is, ha végül mindig enyém a mosatlan.
Jó a családi kupaktanács arról, hogy be kellene vásárolni, de a város várhat még egy hétig, helyette ma főzzünk mindenkinek a fogára valót, ami négyünknek minimum háromfélét jelent, de belefér a délelőttbe.

Mi a jó a szombatban? Egyszerűen: élni.

 

konyv.png



Kedves Olvasóm!13502898_1036144519767592_961916204113779885_o.jpg

Szeretettel ajánlom figyelmébe könyvemet, amely ötven kisprózát tartalmaz százhetven illusztrációval.
Keresse fel egy kattintással

internetes áruházunkat!

2940 forint helyett most csak 2499 forint a kötet ára

Kérésre dedikált példányt küldünk. Írja a kívánt nevet a Megjegyzés rovatba! A kiszállítás az egész országban ingyenes.

 

Szerző: Napkelet Népe  2018.01.06. 16:17

img_20171110_0003-crop.jpgKora reggeli történet, Csiporka és Bíborka magafeledt álma alatt

 Vacsora után mindenkire hirtelen rátört a fáradtság, így Ibinek kellett összeszednie magát, hogy gyorsan megágyazzon mindőjüknek.

– Nem aludhatunk a párnádon? – görbült sírásra Bíborka szája, amikor meglátta, hogy nekik külön fekhelyet készített Ibi az ágyától távolabb eső asztalon.

– Bíborkám! Nehogy elsírd magad! – simogatta meg Ibi szeretettel. – Csak azért ágyaztam nektek külön, mert nekem reggel korán kell kelnem, és nem akarom, hogy miattam a hajnalok hajnalán ébredjetek. Ha már itt maradtok maminál, akkor örülnék neki, ha alaposan kipihennétek magatokat itthon a jó levegőn. Gyertek! Próbáljátok ki a párnaágyatokat!

Bíborka megvigasztalódva azonnal felröppent, majd rálibbent a kék szegélyű, hófehér puhaságra.

– Ó, de csodalágy! És még takarót is kaptam! – fészkelte be magát boldogan Bíborka a keresztcsíkos sárga-türkiz takaró alá. – Én már le sem mászom! Gyere Csiporka! Mássz ide mellém! – csábítgatta barátnőjét.

Csiporka azonnal megragadta az asztal lábát és elkezdett felfelé mászni. Ibi nem bírta nézni, ahogy erőlködik le-lecsukódó szemmel, így odanyúlt és átemelte Bíborka mellé. A bogárka azonnal elnyúlt, egy szót sem szólt. Mire Ibi betakargatta a hosszában csíkos kék-zöld takaróval, már aprókat horkolt és szusszantgatott.

– Na, ma egyik sem mosdott, az már biztos! – jegyezte meg súgva Ibi, pedig Bíborka a kocsiban azt bizonygatta, hogy koszosan nem lehet eltenni magunkat holnapra.

img_20171110_0004-crop.jpgIbi és Márti mama szeretettel összemosolyogtak, és lábujjhegyen kisettenkedtek a fürdőszobába. Rekord gyorsasággal végeztek a zuhanyozással, törölközéssel, a fogmosással, és a pizsama magukra húzásával. Amikor nagy óvatosan visszaosontak a szobába, Márti mama felhúzta a régi vekkert reggel hatra. Ibi mellé tette a mobilját, a gyűrűit, Márti mama meg a szemüvegét és a karóráját, hogy reggel ne kelljen mindent összekeresgetniük a sötétítő függönyök mesterséges sötétjében, majd jó éjt puszit nyomtak a kis alvók feje búbjára, és ők is lepihentek.

 

Hajnalban Márti mama még pirkadat előtt felébredt. Lenyomta az ébresztőórát, hogy nehogy felkerregje vendégeit, majd úgy döntött, egy kicsit még pihen, nem ugrik ki azonnal az ágyból. Nagy boldogan azt tervezgette, milyen reggelivel lepje meg Ibit, és hogyan töltsék a napjukat a bogárkákkal. Mióta a férje meghalt, csak akkor volt igazán boldog, amikor Ibi vele volt. Olyan örömben meg hosszú ideje nem volt része, hogy ilyen kedves, érdeklődő kis vendégekkel lehessen. Kibújás előtt kicsit megtornáztatta a lábait, a kezeit, derekát, mint minden reggel, hogy könnyebben tudjon mozogni. Fél hatkor bújt ki az ágymelegből. Felvette melegítőalsóját, pólóját, meleg kardigánját, amit Ibitől kapott karácsonyra. Amikor megkapta, szabadkozott, hogy nem való már ez a tarkaság egy ilyen vénasszonynak, de Ibi azt mondta, csak vegye magára. Ezek mind az ö kedvenc színei. Így úgy érezheti magát, amikor belebújik, mintha ő mindig vele lenne otthon. Azóta épp csak kimosni tette le, meg mikor nagyon meleg volt, de akkor is mindig úgy akasztotta, hogy egész nap rálásson. Titokban Ibikémnek becézte, és beszélgetett vele, ha nagyon egyedül volt. Mielőtt kilépett a szobából, szeretettel végignézett a három alvón.

– Bárcsak mindig itt lennétek velem! – suttogta maga elé, majd szinte némán lenyomta a kilincset, és nekiállt megvalósítani első tervét.

– Sosincs időd a kedvencedet elkészíteni reggel, ugye, angyalom?! – kérdezte-mondta halkan maga elé, és már be is nyitott a kamrába, hogy kihozzon mindent egyszerre, ami a bundás kenyérhez kell.

Feltört egy kis tálkába két tojást, csipetnyi sót szórt bele, meg belelöttyintett egy korty tejet, mert az ura így szerette, aztán Ibi is ezt szokta meg. Addig verte, kavargatta az egyveleget, míg az habos nem lett. Ekkor gyorsan kenyeret szelt a nagykéssel. Gondosan levágta a szeletek alsó héját, mert tudta, a lánya úgy szereti még mindig igazán, mint egykor, válogatós kisgyermekkorában. Elővette a szekrény aljából a vastag aljú serpenyőt, és az öreg vindőből egy kis zsírt mert bele egy hosszú nyelű kanállal. Meggyújtotta a gázt, és amíg folyékonnyá vált a zsír, belemártogatta a felvert tojásba a félbe vágott kenyérszeletek mindkét oldalát, jó alaposan, majd villára szúrta, és beleengedte a sercegő zsírba. Épp megsült az első két szelet, s mozdult a keze, hogy újabbakat tegyen be sülni, amikor halkan kinyílt a szobaajtó, és kikandikált rajta egy borzas fej.

– Te vagy a világ legjobb mamája! – suttogta Ibi köszönés helyett.

– Tedd be, lányom, az ajtót gyorsan! Ne legyen zsírszagú az egész szoba! – figyelmeztette Márti mama, aki örömét gyakran apró zsörtölődésbe rejtette. – Ugye a bogárkákat nem verted fel?!

– Nem, mami! – húzta be az ajtót azonnal Ibi, és már ült volna le, hogy kedvenc reggelijébe fogjon.

– Melegíts vizet a teádnak, Ibim! – kérte az anyja. – Arra még nem volt időm.

Ibi azonnal felkapta a vízmelegítőt, kivette kedvenc bögréjét és a házi mentatea dobozát a konyhaszekrény felső polcáról. Csak akkor jutott eszébe megnézni, hány óra van, amikor a víz már fortyogott.

– Hol a falióra, mami? – döbbent meg Ibi, amikor az asztal fölött csak az üres fal tátongott.

– Elromlott a hét elején. Elvittem az óráshoz, de azt mondta, csak a jövő hétre lesz meg, mert valami alkatrészt be kell szereznie hozzá.

– Megmondanád, hány óra van? – ásított két jókora harapás közben akkorát Ibi, majd benyelte a saját fejét is.

– Hat óra van. Nem kell sietned! Marad bőven időd beérni a városba! Végre látom, hogy rendesen eszel, nem csak bekapsz valamit, aztán üres gyomorral dolgozol estig! Azt hiszed, hogy az egészséges?! – dohogott szeretettel.

– Tudom, mamám! – ölelte át a reggelit megköszönve Ibi

Gyorsan felpattant, a mosogatóba tette tányérját, poharát, majd bevágtatott a zuhany alá. A rázuhogó víztől úgy érezte, új életre kelt. Leakasztotta csecsemőkori kék-fehér fürdőlepedőjét, és jó alaposan átdörgölte magát, majd beletekergőzött, és úgy szaladt be a szobába magára venni a ruháit. Csiporka és Bíborka mindezekből semmit nem vett észre, mert még mindig abban a helyzetben aludtak mozdulatlanul, ahogy este elnyomta őket az álom. Amikor Ibi elkészült, mindkettőjüket óvatosan megpuszilta.

– Üres lesz nélkületek a ház! – suttogta maga elé, majd behúzta csendesen maga mögött az ajtót. – Indulok, mami! Kikísérsz?img_20171110_0006-crop.jpg

– Hogy kérdezhetsz ilyet?! Míg én élek, soha nem mész el innen búcsúölelés és integetés nélkül, az biztos!

Ibi gyorsan magára kapta a kabátját, Márti mamán körbe terítette a nagykendőt, és már ki is léptek a reggeli hidegbe. Mielőtt magára zárta volna a kocsiajtót, még kiszólt az anyjának:

– Kérlek, nagyon vigyázz Csiporkára és Bíborkára! Még el sem mentem, már hiányoznak! Este jövök! – intett anyjának, majd beindította a motort és kihajtott az udvarról.

Édesanyja addig integetett utána, míg a pici ponttá zsugorogott lánya el nem tűnt a szeme elől.

***

Írta, és az illusztrációkat rajzolta:10923441_925072970877136_1960095658476899916_n.jpg

Molnár Ágnes

 (A szerző Facebook oldala ITT)

Szerző: Napkelet Népe  2018.01.02. 06:39

Tüttő József alkotása
26145282_1947714705245199_263164991_o.jpg
70x50 cm.
olaj.
2012.
Az év vége, az év eleje!! Gazdag, és szegény, meleg, és hideg,a jóllakott, és éhes, a kopasz, és a bozontos, a bátor, a félős, a hős, és a végleg alvók!! Átélt világunk egy libikóka, ahol váltakozva hintázzuk az életünket, az elrugaszkodás, és földet érés közötti lebegés az igenek, és nemek lehetőségét hordják.. Szilveszter már nem a visszanézés ideje, a kiterített kártyákat összezártuk izzadt tenyerünkben, a parti lejátszva. Tüttő József ábrázolásában a két véglet szerepel. Alig hihetjük hogy sok különbség lenne a két ember között, hiszen öregek, fáradtak, egy kalap, vagy korona már bárhol szoríthat. Haladásuk, tekintetük egyirányú, a táv hossza viszont nem ismert. Holnap mint a hó frissen, fehéren száll a vállunkra az új év, életünk ugyan a régi, de várakozásaink újak. Boldog új esztendőt szegénynek, gazdagnak, tiszteltnek, megtűrtnek, az EMBERNEK.!

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.31. 10:56

depositphotos_39303577_w.png

Szemelvények M. Szlávik Tünde 
Férfi illata című kötetéből

„Nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret” (J. A.)

Mázli macska mostanában sokat csuklik, mivel Boci névre hallgató kandúrunk kedves édesanyját gyakran szoktuk emlegetni. Négylábú családtagunk, aki a Holstein-fríz tehenek mintázata után kapta kevéssé férfias, de csalogatásra, ciccegésre kiválóan alkalmas nevét, ivarérett lett. Hajnalban jár haza, kissé dülöngélve reggelit követel, reszkető inakkal dől a tányérnak – van, amikor egészen egyszerűen melléhasal −, aztán gyors mosakodás, mielőtt hat-nyolc órára elájulna. Munkából jövet, ahogy zörren a kulcscsomóm, kitámolyog a folyosóra, alig lát ki abból a kómás, buci fejéből, és majd kiesik a száján, akkorákat ásít. Újra megetetem, kimegy pár körre, majd visszajön erőt gyűjteni az éjszakai műszakhoz.

depositphotos_16018313_w.pngEste 9 körül indul útjára a gyönyör. Boci leül a bejárati ajtó elé, szemét le sem veszi a kilincsről, mehetnékjét jellegzetes nyávogással jelzi. Elmondom a szokásos litániát, hogy vigyázzon magára, kerülje el Feketedögöt meg a bandáját, és Ágnesék Cilája nekem is kedvemre való menyecske, bár kissé idősebb nála. Eh, rám se hederít, kicselez, nyomul kifelé. Ahogy nyílik az ajtó, már el is tűnik a sötétben.

depositphotos_37034553_w.pngPontosítsunk: így volt ez egészen karácsonyig, amikor esett százötvenkét hópihe, s beköszöntött a fogvacogtatóan hideg idő. Menetrend szerint nyávogott, én anyáskodtam, nyitottam az ajtót, ő kirontott, de ahogy kiért a lábtörlőre, a két mellső lába lecövekelt. A teste és a hátsók persze lendületben voltak, így szabályosan elgáncsolta magát. Felpattant, s visszakocogott a folyosóra. Leült a kiindulási pontra, megvakarta a füle tövét, s buta képpel nézett fel rám. Becsuktam az ajtót. Nyávogott – kinyitottam. Ezúttal lassúra vette a tempót, kidugta az orrát a hidegbe, majd visszahúzódott. Ekkor hangzott el először az „Azanyádcicus!”, ami persze méltatlan volt a karácsonyhoz. Papucsommal óvatosan kitoltam a fenekét a küszöbön kívülre, erre átugrott a lábamon, vissza a melegbe. Bezártam az ajtót. Idegesen pattogtatta a farkincáját, nyikorgott, hízelegve törleszkedett. Sóhajtottam, ajtót nyitottam, mire kiült az ajtó elé, farkával a küszöböt söprögetve. Nézelődött volna még egy darabig a nyitott ajtóban, a háta mögül áramló finom melegben, de nekem már fázott a lábam, úgyhogy véget vetettem a mókának. Kétségbeesetten nyervákolt, hintázott egyet a kilincsen. Beengedtem, újabb csuklásokra késztettem Mázli mamát. Leültem a radiátor mellé, nagyanyósan betakaróztam. Boci nyugtalanul járt fel-alá, majd újabb áriába fogott. Ajtót nyitottam, és kituszkoltam. Semmi cirmolás, meg vigyázz magadra, csak viszlát, jóccakát, és még a kulcsot is ráfordítottam. Okos cica, megértette, hogy a továbbiakban semmi cicó, mennie kell, ha már elindult.

Pár napig ezzel a műsorszámmal bővült az esti program.

Bocika most itt alszik az ölemben, míg új borítófotót keresek a Facebook-profilomra. Szeretnék egy szép jégvirágosat, de bármelyikre ránézek, nem emlékeztet egyik sem a gyermekkoromban az ablakunkon indázó meseszép emlékképre. Bosszúsan nézek az ablakra: hőszigetelt dupla üveg, esélye sincs a jégvirágnak. Bezzeg régen…depositphotos_12115628_w.png Igaz, az a része nem hiányzik, amikor reggel arra ébredtünk, hogy a folyosón belefagyott a víz a mosdótálba, de a jégvirágos ablak, aminek mintáját lehelgetve alakítgattuk, majd műveltségünket fitogtatva fordított S-sel mi is belekarcoltuk körmünkkel a KINCS szót, igen. S míg álmodozva-nosztalgiázva macskám bundáját cirógatom, hirtelen ráébredek, hogy semmivel sem vagyok különb Bocinál, hiszen én is a biztonságos melegből vágyom csupán a látványát a régi teleknek. A fázós része már nem kellene, csak a szépsége. Mindig, mindenben biztonságos játékra törekszem, sőt, ha tehetném, paplanernyővel indulnék bungee jumpingolni… Illetve egyáltalán, sehogy nem ugranék... S én döntök a cica helyett, amikor hajtja a vére, de lefagy a lába, s nem tudja, mitévő legyen?

Kilenc előtt jól fogom lakatni kis kandúromat, s résnyire nyitva hagyom az ajtót, hogy maga dönthessen, mikor akar indulni. Amúgy meg egy szép, magányos, havas faóriás fotóját választottam…

 

konyv.png



Kedves Olvasóm!13502898_1036144519767592_961916204113779885_o.jpg

Szeretettel ajánlom figyelmébe könyvemet, amely ötven kisprózát tartalmaz százhetven illusztrációval.
Keresse fel egy kattintással

internetes áruházunkat!

2940 forint helyett most csak 2499 forint a kötet ára

Kérésre dedikált példányt küldünk. Írja a kívánt nevet a Megjegyzés rovatba! A kiszállítás az egész országban ingyenes.

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.31. 10:40

 Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

depositphotos_109061002_original.pngMivel a legegyénibb magánvállalkozásé a jövő, nagyon megfontolandó, hogy egyáltalán alapítsunk-e erre a célra valamiféle bt.-t, kft.-t vagy ilyesmit. A cégbejegyzés időrabló dolog, macerás, és ráadásul adót is kell fizetni. Áruljunk Rolex órát a piacon! Nem a karalábé és a spenót között, végül is nem primőr már a svájci óra. Lehetőleg a bejárat mellett, a Karfiol bárnál fel-alá sétálva. Vagy itt, a téren. Nem az üzletben, mert ott a konkurencia dolgozik. Milyen ósdi felfogásban… Várja, hogy bemenjen a vevő!

Persze az óra-ékszer szakma mindig a legelegánsabbak közé tartozott, ezért mi is adjunk magunkra! Érkezzünk taxival a helyszínre, és szálljunk ki azzal a mosollyal a kocsiból, amivel Banderas szokott jobb filmjeiben. Viseletünk legyen a legutóbbi butikszínvonal, szénfekete dróthajunkat pedig el ne feküdjük előző éjszaka!

A Rolexet tartsuk a zsebünkben! Ennek egyrészt elektrokémiai előnye van: a kimerült elemek a combunk melegétől félórás üzemre elég energiát szívnak magukba. Azonkívül valami arra tévedő közeg szemét sem bántják az órák. Ha valaki ilyen mégis feltűnne, akkor a kezünkben tartott mintapéldányt azonnal kezdjük el úgy vizsgálgatni − esetleg szidni − mintha most vettük volna valami szélhámostól. Sajnos nem minden rendőrnek elég fejlett a közgazdasági szemlélete, legtöbbjük még nem nagyon érti a legegyénibb magánvállalkozás nemzetgazdasági jelentőségét.

A piaci munka legfontosabb eleme a vevő megnyerése. Bizalmat keltő módon lépjünk oda hozzá! De ne kényeztessük, mert az nem vezet jóra. Gondoljunk arra, hogy ezek az emberek végül is egy olyan boltból jönnek, ahol talán el sem búcsúztak tőlük. Gyanút kelthetne bennük a tüntető udvariasság. Nehogy azon kapjuk magunkat, hogy túlzásba vittük az előzékenységet! A finnyásabb vevőt – mondjuk, amelyik az áru eredete felől érdeklődik – küldjük el a büdös k… stb.-be. Nem ajánljuk minden szaktársunknak, de hallottuk, hogy ilyenkor egy-egy pofon is célhoz vezet.

Áruljunk Rolex órát! Ne egész nap persze, csak úgy késő délelőttig. A nap további részében ápoljuk jó hírünket, mert az óra-ékszer szakmában, mint említettük, az ilyesmi elengedhetetlen. Tűnjünk fel a város frekventált helyein, sétálgassunk nyugodtan és gondtalanul! Szórjuk a pénzt, hiszen ebben a szakmában meggazdagszik az ember. Van időnk holnap reggelig… Nézegessük végig a kirakatokat! Álljunk meg egy-egy óra-ékszer bolt előtt! Vessünk fitymáló tekintetet a kollekciójukra! Vonjuk fel értetlenül szemöldökünket, és tegyük fel a kérdést, csak úgy félhangosan, szánakozva: ezek meg mit akarnak?csipkezsofika_250px.jpg

 

 

 

 

Könyvem

megrendelhető

internetes áruházunkban!

Kattintson

a címlapra: 

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.31. 09:23

Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

depositphotos_125383848_original.pngA férfi, aki libasorban menetelő négyőnket vezeti, kérdésünkre megáll. „Hogy mi az a hosszan elnyúló sötét felhő? A börvelyi kendergyár füstje. Akkor szokott ilyen mélyen megülni a mező felett, ha esés lesz. Vagy eső, vagy hó.”

A szabadnapos határőrparancsnok ismét elindul a méteres hóbuckák között kanyargó gyalogösvényen. Gál Lászlónak hívják. Ő és még két ember vágott neki a hómezőnek e sorok írójával, hogy felkeresse Ágerdőmajor „lakosságát”. A vám- és pénzügyőri kirendeltség ügyeletese, Nagy Gábor dolga felől szintén velünk jöhetett. „Egy kimenő meg egy bejövő vonat van Nagykároly és Mátészalka „viszonylatában”, messze még ez érkezésük.” Nézegetjük a messzi tanyát, elég nehezen közeledik. Alföldi János, a mérki tsz-elnök biztat. „Ott, annak a háznak a sarkánál kezdődik a mi földünk. Ez itt még a vállaji Rákóczié.” Tőlünk jobbra pedig egy jó kőhajításnyira az ország határa.

Amikor a térképen kerestem a helyet, olyan betűvel találtam írva, amitől népes kis település is lehetett volna. Erre lehetne következtetni abból, hogy nap mint nap halljuk a nevét a vízállásjelentésben. A leolvasást szolgáló műtárgy a híd mellett tényleg tekintélyt parancsoló. Az ember azonban, aki innen az aktuális hidrológiai adatot továbbítja, csak addig tartózkodik itt, amíg megteszi feladatát. A vasútvonal magyarországi végállomásán sincs vasutas, csak az ügyeletes vámos várja meg a bejövő szerelvényt. No meg időnként kijön a szerelvénnyel egy MÁV-alkalmazott, és gyalog sétál vissza Ecsedbe. Megszámolja a talpfákat? Azt nem, de ellenőrzi a vonalszakaszt. Mint a határőrök a rájuk bízott határt a megfelelő időben és gyakoriságban.

Különben Petőfi-álmodta puszta ez az Ágerdőmajor. Bár lehet, hogy csak a nagy fehérség teszi, meg a napot eltakaró réteges füstfelhő. Olyan ijesztő a szmog, hogy egy város‚ „megirigyelhetné”. Nem nagyon állunk meg, mert még mindig foga van az időnek. A népes előőrs tagjai csak úgy gallérjuk mellett hátra-hátraszólva mondanak egy adomát az öreg Nagy Sándorról, akihez igyekszünk. Hozzátéve: „de majd, ahogy ő elmondja…”.

Odaérünk. Az akácfák szegélyezte dűlőúton kétméteres hótorlasz állja utunkat. A kitartó kis ösvény állhatatosan folytatódik. Kerül egy nagyot, és máris a mezőn vagyunk. Amint felnézünk, külön-külön látszanak a kórósövény szálai. Lepillantok. A nyomok mellett valami érdekes: egy-egy szúrás a hóban. Nem lehet kétujjnyinál szélesebb, és felül egy kicsit elhúzva. Megállunk, hogy megfejtsük a talányt. A határőrparancsnok lehajol, kivesz egy akácfatermést a lyukból, majd rövid gondolkodás után közli: „itthon van Juliska néni is, az ő botjának a nyoma”.

depositphotos_98808798_original.pngNagy Sándor és 94 esztendős édesanyja kettesben éldegél Ágerdőmajor egyetlen épen maradt házában. Még egy épület található itt, nem messze tőlük, de abban nemigen laknak, mert teteje nincs. A tornácon olyan mosollyal, olyan örömmel fogadnak bennünket, mintha egész életükben erre a találkozásra vártak volna. Zavarba ejtő a kedvességük, közvetlenségük. Pedig még meg sem szólaltak, csak köszönésünket fogadták. Néznek-néznek, szemükben boldogságos mosolygás.

– Hogy tudnak itt élni mindentől, mindenkitől távol? – kérdezem. Magamnak is idegen a saját hangom.

– Hogyan? Hát mint a szerelmesek! Én szeretem az édesanyámat. Ő meg szeret engem. – Egy szót sem szól többet, várja további kíváncsiságunkat. Odalép a kis öregasszonyhoz, és átfogja a vállát. Érdeklődéssel, élénken fut tekintetük egyikünkről a másikra.

– Azt tessék elmondani, Sanyi bácsi, hogy ment itt a csempészés a háború után – próbálja eszébe idézni az öregnek a beígért történeteket Alföldi János.

– Az, fiam, nem úgy, mint most, de hát itt van a finánc, mit fog szólni? – pillant az egyenruhás férfira.

– Ugyan már, bátyám, elévült az már. Ma pedig másként csinálják – nyugtatja Nagy Gábor alig titkolt türelmetlen kíváncsisággal.

– Itt ezen a mezőn – kissé kijjebb lép a kerítéshez, és karjával magához öleli az egész tájat –, itt volt Gróza vására. Tudják ugye? Akkor még Gróza Péter volt odaát az elnök. Az megengedte, hogy a népek beszéljenek egymással. Szóval itt ezen a mezőn ment a nagy cserebere. Az az őrtorony akkor is ott volt, de még abból is lejött a baka üzletelni.

– Igaz az, Sanyi bácsi, hogy sóért lehetett lovat venni? – Gál László, a határőrparancsnok próbálja megerősíteni másutt szerzett ismereteit.

– Igaz hát, de az csak addig volt, amíg a forint be nem jött. Mert annak aztán nagy keletje lett. Én magam 300 forintért két lovat meg egy tehenet vettem. Jöttek-mentek a népek és az áru. A határőrök nem szóltak. Csak ha zsiványságnak vették hírét. Akkor csak előbújtak a bokor mögül, és csattant a puskazávár. Ha azt mondta: stajcsine, akkor megállt, akinek kedves volt az élete. Csináltuk ezt sokáig, idejártak messze földről csencselni. De aztán lezárták a határt, vége lett Gróza vásárának. Azóta ritka a vendég errefelé. Csak ezek a fiúk jönnek el néha. Most, hogy a nagy hó esett, gyakrabban. A földeket egybeszántották, az emberek elköltöztek, a házakat elhordták, megmaradtunk mi hírmondónak. – Juliska néni olyan figyelemmel csügg fia szavain, mintha ő is először hallaná Gróza vásárának történetét. Közben, mint a mesében, barátságosan dünnyögő tyúkok, kakasok vesznek bennünket körül. Piros tengerit szemelgetnek, nem sárgát, egy nagy kasitából. Arra meg egy rosta van borítva, és csak egy lyuk a drótszövet közepén. A tyúk nyaka leér rajta a szemig, a madáré nem. Nekik szalonna lóg az eresz alatt. A néni kérés nélkül kezd mesélni, amikor a fia abbahagyja.

– Éppen ötven éve költöztünk. Nyolcvannégy mázsa búza áráért vettük ezt a házat, de abban nem volt benne az a húsz hold, amit azután vásároltunk hozzá. Akkor még nagyon sokan laktak itten, egy egész utcával. Gazdálkodtunk és jól éltünk. Ma is jól élünk, mert dolgozunk. Előtte is jól éltünk. Az uram az első háború után hat esztendeig volt oda fogságban, én meg itthon a két gyerekkel. Máma meg jajgatnak, hogy kevés a gyes. Mert nem szeretnek dolgozni. Az a baj.

– Mit termeltek azon a húsz holdon?

– Mit? Búzát, tengerit, kendert meg ilyesmit. Mint most. Csak a tsz-ben. Ez a húsz hold volt itt a legjobb föld. Megmondja az elnök

Alföldi János buzgón helyesel, bár idejövet azt mondta, a vállajiaknak jutott a jobbik, de hát…

– Juliska néni! Hova mentek azok az emberek, akik még régen költöztek el? – kérdezi az elnök.

– Azok, fiam? Be a városba, a faluba. Én nem tudom, mi küldte őket, nem adhattam oda nekik az eszemet. Nézze meg, a fiam most tart egy nagy nyáj bárányt. Én nem vágyok sehová.

Kikönyökölünk a tornác korlátjára, hogy jobban szemügyre vegyük a nyájat. Sanyi bácsi a juhokról beszél, de nem a sajátjáról.

– A határ másik oldalán, ott, ahol az a csalitos van, néhány éve ilyenkor elletett egy juhász. Ilyen hideg télben akkor is. De sokat küszködött. Majd megszakadt a szívem, ahogy a szabad ég alól még éjszaka is jött a panaszos bégetés hangja.

A határőrparancsnok meséli a beállott csöndben, amit az itteniektől hallott. Károlyi gróf akart itt mindenképpen települést, hogy ember éljen a birtokán. Ilyenből lett Bátorliget is. Meg Sárgaháza. Azok legalább megragadtak. Pedig vasútjuk sincs.

– Nekünk is volna vasút, ha a mérki gazdák eladják a vonalhoz elegendő földet a határunkból – sóhajt egyet a tsz-elnök –, jó lenne most.

agerdomajor220.pngCsend és csend. Elfogy a szó. Sanyi bácsi egyenként veszi elő a tárgyait, a gazdálkodás eszközeit. A legtöbbjén szemmel látható, hogy évek óta nem érintette. A szilvafán kasza rozsdásodik, a megbicsaklott góré tövében foghíjas kocsikerék. Juliska anyóval óvatos, de határozott léptekkel jönnek velünk, a bámész kíváncsi vendégekkel. A nénike, amikor meglátja kezemben a fényképezőgépet, menyecskéhez illő mozdulattal igazítja meg a keszkenőjét. Búcsúzkodunk. Mi mást kívánhatnánk, mint jó egészséget. Juliska néni panaszkodik egy keveset. „Kicsit magas a vérnyomásom, de azért van egészség. Inkább a fiamnak kívánják, neki még jobban szüksége van rá.”

Most látni csak visszafelé menet, hogy milyen csúnyán összepocsékoltuk idefelé a lábnyomokkal kitaposott gyalogösvényt. Hátulról kapjuk az időközben feltámadt szellőt. Felnézve sehol nem látjuk a sötét felleget. Lassan bejöhet a vonat, ezért megszaporázzuk lépteinket. Kitágul a látóhatár. A vakító fehérségben egyetlen folt Nagy Sándorék háza. Ők ketten az anyókával még ott állnak, ahol elbúcsúztunk. Összefonódva, mozdulatlanul. Mellettük, felettük a szilvafán az elrozsdált kasza sziluettje.

csipkezsofika_250px.jpg

 

 

 

 

Könyvem

megrendelhető

internetes áruházunkban!

Kattintson

a címlapra: 

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.27. 18:04

 Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

depositphotos_33583627_original.pngHallottam jó néhányszor, olvastam is róla az újságban, mégsem hittem el, hogy valamikor elkezdik. Maga a megváltoztathatatlan poshadt állandóság, amióta ismerem, és ismerem, amióta megvagyok. Megálltam az autómmal Tunyogmatolcsnál, kiszálltam, és feltettem a lábam a kerékvetőre, úgy néztem alá. Hát mégis kotrik a Hótszamost.

Messze tőlem, talán 7-800 méterre komótos monotonsággal dolgozik a gép A merítőkanál ugyan pihen, de a parton már ott a kikotort iszap, gyökér, nád… Más ide nem nagyon látszik. Nem kotrik, hanem kotorják, javítom ki magam. És Holt-Szamos, írom most le újra helyesen immár. Nagyanyám falujában, Fülpösdarócon hallottam így mondani: kotrik a kürtőt. A kemence kéménye a kürtő, azt lepte be sok sütés után belülről a korom.

Véget érni nem akaró nyarakat töltöttem ott, az azóta félig kihalt kis faluban. A kert egészen a Holt-Szamosig ér, oda mentem le néha pecázni. Akkor még megvolt a somfa, és a meggyfák sem eresztettek macskacsipát. Az pedig senkinek sem tűnt fel, hogy a Szamos holt, nem vetődött arra egy lélek se.

Még élt Daróc. Nagyapám erős, nagy testű ember volt. Még egy negyedszázadig nézhette a tsz-be bevitt gyümölcsösét a nagy kollektivizálás után. Azt a napot is megérte, amikor kihúzgálták a fáit. De az én boldogságos gyermekkorom arra az időre esett, amikor a csemetéket telepítették. Egyszer levitt az öreg a Homokhordóra, a Szamos palajára. A cigányok gyékényt gyűjtöttek az iszapos vízben. A meder széle posványos, és ahogy kijöttek, a lábuk szárára ragadt a kék anyag. Az eltört csigaházak véresre marták bőrüket, és a nagy botladozásban kirugdosták maguk előtt a nádtorzsákat. Hófehér, gömbölyű törzsű márványtőr a nád tarackja.

Meresztgetem a szemem, vajon van-e nádtorzsa a kotrógép által kirakott, áporodott iszapban? Mennyi romlottság dermedt bele az elmúlt évtizedek alatt? Még a vizet is megmérgezte. Pedig annak sima tükre önmagát is feláldozta, hogy eltakarja. A bűzlő szigetek azonban itt-ott már végleg fedetlenek maradtak. Ha volna, se látszana ilyen messziről a lom – törődök bele. Nagyanyám liliomai voltak olyan fehérek, mint a nádtorzsa. Pályatársam szép írásából tudom, hogy a Rétközben régenében kenyeret sütöttek a szegény emberek nagy szükségben, a kiszárított, tápanyagban gazdag víz alatti mannából. Mi is nagyon szegények voltunk akkoriban, pedig nagyapám kulák lett. Annak ellenére, hogy a kommunistákhoz húzott. Nem tudtam, mit jelent ez a szó, de gyakorta beszélgettek róla a családban. Majd ha megnősz, megtudod – legyintettek szelíden nyakon, én pedig kimentem nagyanyám gyönyörű virágoskertjébe, ahol tavasztól őszig illatozott minden. Nagyapámnak kihallatszott a hangja. Szidta a pártot, mert apámat kizárták belőle. Azért, mert anyám kuláklány volt.

Én álltam a szomszéd ház kerítéséig érő eresze alatt, és hallgattam a cserép alól szüremlő verébfióka-csipogást. Pontosan emlékszem, és az azóta eltelt évtizedekben is gyakran eszembe jut: ekkor fedeztem fel, hogy lélegzek. Nagy hatást tett rám. Csak álltam és merengtem, amikor apám kijött. Elmentünk a tyúkól fedeléhez nádmézet szedni. A tavalyi nádból egymás után húztuk ki a sárral betapasztott végű szálakat. Apám óvatosan kettévágta, és előtárult a két-három lezárt sejt. A körmével kipiszkálta a dongótojást, és nézte, milyen jóízűen eszem a nádban maradt virágport. Teljesen feldúlta a nádtetőt, pedig nagyapám már egyszer rászólt miatta.

depositphotos_43242699_original.pngAztán visszamentünk a ház elé, ahol anyám könnyes szemmel beszélgetett az öregekkel. Anyám ekkor azt mondta: húzd le a szandálodat, kisfiam! Engedelmesen kicsatoltam, és örültem, hogy mezítláb lehetek. Meleg volt már, a többi gyerek sem hordott lábbelit. Apám felvette a pár szandált, és átment vele a gépészékhez. Azt mondta, estére itt lesz. A szandált soha nem láttam többet, mert ezért kapta meg apám a biciklit arra a napra. Azon a napon – úgy hallotta apám – zsír volt Szalkán.

Én kiscsikóként rohangáltam a frissen gereblyélt ágyások között. Csak délután hiányzott a szandálom, mert a vízparton megszúrt a partra sodródott léhasulyom.

 

csipkezsofika_250px.jpg

 

 

 

 

Könyvem

megrendelhető

internetes áruházunkban!

Kattintson

a címlapra: 

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.26. 16:59

depositphotos_31655879_w.png 

Szemelvények M. Szlávik Tünde
A Férfi illata című kötetéből

A négylábú pulyka Manyi néni karácsonyi specialitása volt. A gasztronómiai csodalény születése azokra a boldog időkre nyúlik vissza, amikor férje, Dezső bácsi még élt, s a két gyerek is bejelentette igényét szenteste egy-egy pulykacombira. Boldogult Dezső bácsi ragaszkodott a hagyományokhoz: a pulyka csak egészben sütve kerülhet az ünnepi asztalra, négy comb pedig semmiképpen nem számít egész pulykának. Manyi néni arany középutat talált. Hozzácsapott a halott madárhoz még két combot. A sajátos látványt minden évben megmosolyogták: a két szervesült, eredeti láb gyertyaállásban, a két bónusz-alkatrész a szárnyak hónaljából mankóként kinyúlva. De így is isteni finom volt! S bár Dezső bácsi tíz éve odafentről szagolja a pulykasültet, a két gyerek meg csak az ünnep másnapján utazik haza családostól a kis szabolcsi faluba, édesanyjuk nem mond le a pulykasütésről. A saját részét kikanyarítja belőle, a többit meg szétosztogatja – ez az ő luxusa.

Manyi néni pulykasültjéből enni nagy kiváltság, ezt mindenki tudja a Jókai utcában. Ilyet pénzért nem kapni. Ezt meg kell szolgálni. Manyi néni olyan, mint egy női Mikulás, csak ő fejben írja a listát minden évben: Lali jó gyerek, ellapátolta a havat a kapu elől – idén övé a melle húsa. Öcsi kiváltotta a gyógyszereket – jogot szerzett az egyik pulykamankóra. Jani nem zárta be azt a borjúnyi nagy kutyáját – idén felejtse el Manyi nénit, pulykacsontostól. Amikor az a szerencsétlen kiéhezett jószág nekiugrott a biciklinek, és nejlonszatyorral együtt falta be a lángolt kolbászt, majdnem belepusztult a bélcsavarodásba. Meg aztán egy hetvenéves asszonynak sem esik jól az árokba borulni.depositphotos_3981597_w_v.png
Egy combért cserébe a Varga gyerek vállalta a szárnyas beszerzését, de már csak négykilósat kapott. Manyi néni a reggeli kávé után nekilátott az előkészületeknek. A két combbal együtt kell bő öt óra, mire a hús átsül.  Addig megfő a leves, megtölti krémmel a tegnap megsütött süteménylapokat. Holnaputánra ezek majd szépen összeérnek, jöhetnek az unokák. Idén már nem vállalja a kinti fenyő felöltöztetését, megkéri ezt a Sanyit a szomszédból, hogy miután befejezte a favágást, segítsen neki még egy kicsit. Övé lesz az utolsó comb, a munkáját meg kifizeti. Ahogy megalkudtak.  Bár Sanyi sem úgy tervezte, hogy karácsony napján fog neki dolgozni, csak most tudott eljönni.

Kihúzta a függönyt a konyhaablakon, így jobban látta a pulykát az ablak előtt álló asztalon, meg aztán jólesett öreg szemeinek ki-kinézni az izmos fiatalember lendületes baltacsapásaira. Jó gyerek ez, szótlan, csöndes fiú, nem is érti, hogy zavarhatta el az asszonya. Odahagyta neki még a lakást is a városban. Szerencse, hogy a rokonai itt a szomszédban befogadták.

Felhajtotta a bőrt a pulyka mellrészén. Félcentinként bevagdalta. Füstölt szalonnát kockázott, almát szelt vékony hasábokra, s felváltva a vágatokba illesztette őket.  Egy idő után azt vette észre, hogy ugyanarra az ütemre dolgozik, mint ahogyan a fiú lesújt a fahasábra. Egy suhintás – egy szalonnacsík, egy csapás – egy alma… Míg a fiatalember arrébb kotorta lábával a felhasogatott darabokat, addig Manyi néni fogpiszkálóval végig tűzdelte a bőr szélét, fel ne kunkorodjon majd sütés közben, majd megfűszerezte és vastagon bevajazta az összes húst. Végül nagy műgonddal a szárnyak alá illesztgette a combmankókat. Ez a művelet annyira lefoglalta, hogy nem is vette észre, mikor szűnt meg kint a duhogás. Árnyék esett a húsra, ösztönösen félrekapta a fejét. Felnézett. Sanyi baltával kezében ott állt az alacsony konyhaablak előtt, és őt bámulta. Manyi néni megdermedt. A fiú intett egyet, közel hajolt az ablakhoz, majd hangosan, tagoltan, hogy az asszony is értse, azt kérdezte, hová pakoljon. Az öregasszony megkönnyebbült. De rendes fiatalember, a kétezer forintért még be is rakja azt a  fát. Felkapta kopott irhamellényét, és kiment az udvarra.

− Ide, a garázsba, Sanyikám, ez van legközelebb a házhoz. Legalább nem áll üresen.

− Az autó? − kérdezte a fiú.

− Eladtam. A múlt héten. Legalább szép karácsonyuk lesz a fiataloknak. Mi kell már nekem? Az a kis száraz kenyér meg csak kikerül innen-onnan − simított egyet gömbölyű tokáján Manyi néni.− Na eriggyünk, a pulykának kell még öt óra a sütőben! Ha segít feldíszíteni a kinti nagy fenyőt, maga kapja a negyedik combot – mosolygott kedvesen. − Addig ezeket beviszem, becsomagolni – mutatott a garázsvégi polcon akkurátus rendben sorakozó videomagnós, kenyérpirítós, edénykészletes, sportcipős és egyéb dobozokra.

− Ne segítsek? – ajánlkozott Sanyi, egy helyben topogva, szemét le sem véve a laptopról.

− Nem kell − legyintett egyet Manyi néni a kezében tartott kockás törlőkendővel −, nincs ezeknek semmi súlyuk, csak a hajlongás nem megy már a derekamnak. Megköszönöm, ha a fámat behordja. − Felvette az első dobozt.

A Jókai utcában először az tűnt fel, hogy Manyi néni fenyőfájára nem kerültek fel a színes, fényes papírba csomagolt, utcabéliektől egész évben gyűjtögetett üres papírdobozok. depositphotos_95050742_w.pngAz éjféli misén sértődött suttogással azt találgatták, idén vajon ki kapott a pulykahúsból. Rádöbbentek, hogy Manyi néni sem ül a szokott helyén. A templomból hazafelé tartva szemrehányó pillantásokat vetettek a sötét ablakokra: jól van, Manyi néni, jövőre váltsa ki az a gyógyszerét, aki most megkapta a részemet, kapargassa az a jeget a járdájáról, aki megette a pulyka melle húsát…

Csendesen havazott. A pelyhek fennakadtak az udvar fenyőágainak tűin és az öregasszony szempilláin. Ellepték Manyi néni homlokát, haját, a kopott irhamellényt. Az élettelen test a garázsajtóban hevert. Elkerekedett, homályos szemmel meredt a járdán bandukoló falusiakra. A vastag mellényből természetellenes szögben állt el a két élettelen kar. Mint két törött szárny. A háta közepén a balta vasa mellett fehéren göndörödtek elő a gyapjúszálak. A baltanyél kissé felfelé fordulva állt, mint amikor a tőkébe vágva hagyják a szerszámot. Felső peremén már centisnél is vastagabbra gyűlt a hó.

A szomszéd kutyaólja előtt  négy egyforma, lerágott pulykacombcsont meredt az égre.  

konyv.png



Kedves Olvasóm!13502898_1036144519767592_961916204113779885_o.jpg

Szeretettel ajánlom figyelmébe könyvemet, amely ötven kisprózát tartalmaz százhetven illusztrációval.
Keresse fel egy kattintással

internetes áruházunkat!

2940 forint helyett most csak 2499 forint a kötet ára

Kérésre dedikált példányt küldünk. Írja a kívánt nevet a Megjegyzés rovatba! A kiszállítás az egész országban ingyenes.

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.25. 09:45

Hargitai Beáta alkotása
25564750_1940176679332335_871814875_n.jpg
21x30 cm.
akvarell.
papír.
2014.
 Szertefutó vágyainkat alig tudják megelőzni útjaink. Életünk a választások lehetőségei között telik, sikeres, vagy sikertelen döntéseink szerint alakulhat, de ha egyszer mégis választottunk, nincs biztosíték az akadálymentességre. Átvitt értelmezésben az átívelő hidak adhatnak segítséget haladásunknak. A túlsó part mindig egy kicsit az ígéret, a távoli, a szebb elérése. Még csak haladunk, még csak érezzük a víz illatát, a mélység titkát is, a partok biztatását, a bátorítást.Régóta épít az ember hidat, az ókorról fennmaradt kőhidak részben, vagy egészben hirdetnek az emberi találékonyság sokrétűségéről. Mára már a túlhaladott technika sok mindent átírt, alig vannak fahidak, kis lélekvesztők, de ha van, akkor szépségében, kicsit rogyott kopottságában lepipálják a függő-és kábelhidakat.Nekem ez a régi építmény nagy kváderköves omladozó falával, a repkényes takarással, egyszerűen gyönyörű. A picike patak fénylő tükrét a híd árnyéka töri meg, majd kiszélesedve békésen terül szét. Így csatangolunk mi magunk is életünk zeg-zugos világában, ahol a mérföld kövek, az évek, a csendes megállók, az akadályok, a visszatekintések, és a jövő kiszámíthatatlan játékosaiként vagyunk, és lehetünk főszereplők.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.24. 08:39

Csiporka és Bíborka karácsonya

 

img_20171210_0001-crop.jpg– Csiporka! Gyere gyorsan! – kiabált döbbenten Bíborka a virágbolt ablakából kinézve. – Eltűnt a város színe! Minden hófehér lett!

– Csakugyan elvarázsolódott! – ámult Csiporka is a jégvirágos ablaküveg réséhez nyomva az orrát. – Ibi! Gyere gyorsan!

– Nincs semmi baj, bogárkáim! Csak leesett végre az első hó.

– Mi az a hó? – néztek rá a bogárkák.

– A levegőben – bármilyen hihetetlen – mindig van vízgőz.

– Komolyan?? – hitetlenkedett Bíborka. – Észre sem vettem, hogy akár az orrommal is ihatnék!

– Hát, azért az nem lenne lehetséges, hiszen icuri–picuriak a cseppek – mondta Ibi, majd folytatta. – Ez a rengeteg cseppecske odafent felhőkké válik. Ha a felhőben lévő vízcseppek megfagynak, és lefelé esés közben sem olvadnak meg, akkor ezek a picike jégkristályok leszállingóznak a földre. Ez a hó.

– Ez a gyönyörű takaró apróka jegecskékből áll? – kérdezte meg elámulva Csiporka.

– Jó hatalmas lehet odafenn az ég, ha ennyi kristály belefér! – tette hozzá teljesen lenyűgözve Bíborka. – De Ibi! Miért öltöztél ilyen szép ruhába?

– Mert ma ünnep van.

– Mi az az ünnep? – kérdezte Bíborka.

– Az ünnep egy különleges nap, amire jó előre felkészíti az ember a lelkét. Már hetekkel korábban mindig arra gondol, hogyan tehetné különlegessé. Ilyenkor mindig a szívünkhöz legközelebb állókkal tervezzük a nap eltöltését. Ahogy a testünket, úgy mosdatjuk, tisztítjuk meg a lelküket is, hogy beleférjen a szeretteinktől kapott, és a nekik adott sok szeretet, szépség, megértés, kedvesség, törődés. Szép ruhát öltünk, hogy ez is jelezze, nem egy átlagos napra virradtunk.

– És ma az első hó ünnepe van? – kérdezte Bíborka.

– Nem, Bíborkám. Ma karácsony van.

– Mi az a kácsarony? – értetlenkedett Bíborka. – A kácsa az a kacsa. Olyat láttam már édesanyád udvarán. De mitől ünnep egy kacsa??!!

– Nem kácsarony, hanem karácsony! – kacagott fel Ibi, majd elkomolyodva folytatta. – Tudjátok, régen nagyon sok gonoszság, rossz történt az emberekkel. Nem hittek a saját erejükben. Azt gondolták, a vágyaik és a tetteik kevesek, így vártak egy megváltóra, aki jobbá teszi számukra a világot.

– És honnan termett nekik ilyen? Van megváltófa??? – kérdezte Csiporka.

– Nem fán terem ez sem, Csiporkám! Egy különleges képességekkel megáldott gyermek születésére vártak, aki felnőttként majd képes lesz a segítségadásra. A legendák szerint volt egy ember, akit Józsefnek hívtak. Názáretben élt párjával, Máriával. Uralkodójuk, Augustus császár meg akarta tudni, hány ember tartozik a népéhez, így elrendelte, mindenki menjen el a szülővárosába, és jelentkezzék az összeíróknál. Így József és Mária is útnak indult Betlehembe, pedig a szeretett asszony már nem sokkal állt gyermekük megszületése előtt. Amikor odaértek, jelentkeztek, majd azonnal szállást kerestek maguknak, mert Mária érezte, hamarosan világra jön a kisded.  A város egyetlen házában sem fogadták szívesen őket, így egy állatokkal teli istállóban született meg a kisfiú, Jézus. Édesanyja bepólyálta, megetette, elaltatta, s gyönyörködött benne, mint ahogy minden gyermekét szerető, gondos édesanya tette volna. A város környékén pásztorok őrizték nyájukat. Hirtelen fényesség támadt körülöttük, s egy angyal elmondta nekik, hogy megszületett a megváltó. Ha bemennek a városba, arról ismerik fel e különleges gyermeket, hogy egy jászolban fekszik, nem a puha ágyban, mint a többi újszülött. Besiettek hozzá mindannyian. Vittek maguk készítette egyszerű ajándékokat, és szeretettel köszöntötték a régen áhított megváltót, és dicsőítették Istent, aki e különleges gyermeket nekik ajándékozta.

– Igazán szép történet! – sóhajtott elégedetten Csiporka.

– Csak azt nem értem – szólalt meg Bíborka –, hogy a Jézusfiú születése hogy jön a mai naphoz!

– Ó, igazad van! Azt kifelejtettem a meséből, hogy karácsonykor Jézus születését ünnepeljük.

– A várakozást is? – kérdezte Bíborka, mert, ha igen, akkor már értem, miért áll annyi ember ott szemben a buszmegállóban.

img_20171210_0002-crop.jpg– Azt is, de nem úgy, ahogy te gondolod, Picipillém. November 30–ához, Szent András napjához a legközelebbi vasárnapon indul az advent, az eljövetel várása. Az emberek koszorút készítenek, rajta négy gyertyával, melyek közül az első, a második és a negyedik lila. Ez a katolikus egyháznál a bűnbánat színe, míg a harmadik rózsaszín, mert azt az öröm vasárnapján gyújtjuk meg először.

– Előszöööör?? Hát nem csak egyszer gyújtanak meg egy-egy gyertyát? – csodálkozott Bíborka.

– Nem bizony! Minden adventi vasárnap eggyel többet gyújtunk meg, hogy egyre növekedjen a fény a lelkünkben.

– Mi miért nem gyújtottunk egy gyertyát sem, Ibi? – nézett rá szomorúan Csiporka. – Én is szívesen növesztgettem volna a szeretetlángokat...

– Kérlek, ne gondold, hogy nem vagytok fontosak a számomra! – lábadt könnybe Ibi szeme.  – Elkészítettem a koszorúnkat. Eldugtam előletek, hogy meg ne lássátok idő előtt, amilyen kis szemfülesek vagytok – mosolygott a bogárkákra. – Aztán, mivel folyton nyitva volt a virágbolt, mert karácsony előtt még vasárnap is nyitva szokott tartani minden üzlet, teljesen megfeledkeztem róla. Ne haragudjatok! Most viszont felöltözünk, veszünk a piacon egy kis fenyőt.

– Minek kell a lakásba fenyő? – nézett rá Csiporka.

–  Az erdőnkben volt néhány hatalmasra nőtt, illatos lábú. De egy sem vágyott szerintem házban lakásra! – tette hozzá Bíborka.

– Nálunk is csak Vízkeresztig, vagyis január hatodikáig lesz, utána kiültetjük kora tavasszal mami kertjébe. Ha hazahoztuk, feldíszítjük, és meggyújtjuk a gyertyáinkat is. Körbeüljük és énekelünk.

– Én nem tudok egy karácsonyi dalt sem – jegyezte meg Bíborka.

– Majd mami tanít nektek!

– Éljen! Eljön Márti mami is! – sikították örömükben a lányok!

– Vele együtt pont olyanok leszünk, mint az adventi gyertyák! – mondta Csiporka.

– Mi leszünk a négy szeretetfények! – ragyogott fel Bíborka arca. Vegyük meg gyorsan azt a fenyőt, és induljunk édesanyád elé! Alig várom, hogy ideérjen!

Ibi egy szót sem tudott szólni. Meghatódott a bogárkák feltétlen szeretetétől. Úgy érezte, csakis a Jóisten irányíthatta hozzá őket azon az őszi napon, mert tudta, szüksége van olyan igazi barátokra, akikkel szebbé tudják tenni egymás életét.

***

 

 

Írta, és az illusztrációkat rajzolta:10923441_925072970877136_1960095658476899916_n.jpg

Molnár Ágnes

 (A szerző Facebook oldala ITT

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.24. 08:36

 Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

depositphotos_133328372_original.pngIzgatottan beszélgető cigánylegényekkel találkoztam a töltésről lefelé jövet. Előbb kettő jött, majd három idősebb, nem sokkal utánuk még két fiatalabb purdé szaladt, fázósan dideregtek. Friss sár borította a ruhájukat, még az arcukon is volt itt-ott egy csík. A vállukon ugyancsak sáros ásót hoztak, és mondom, nagyon izgatottan beszélgettek. Mellettem haladtak el, de nem tudtam kivenni szavaikból, mi a bajuk.

A falunak ez a része különben néptelen volt, csak a legszélső házhoz tartozó kertben veszekedtek borzasztó hangjukon a pulykák. Az út és a járda latyakban úszott, a köd pedig a gyümölcsfák koronájának közepéig lógott az alacsonyan szálló varjak szárnya alól. A pulykák váratlanul elhallgattak. Távolról csak a községi daráló mély morajlása hallatszott és a már messze járó cigány legények még visszaszüremlő perlekedése. Közülük valónak ástak sírt aznap. Megszúrták Kishódoson, eltemették Garbolcon, ahol siratta népes famíliája. A legények sírt ásni voltak.

A daráló Garbolcon a közélet fóruma, állapítottam meg, miután a vigasztalan sárdagasztás után a falu közepére értem. Egyszeriben előjelet változtattak a dolgok. A felázott földön már vezettek valahová a keréknyomok, az eresz egy marék kristálytiszta vízbe csepegett a frissen meszelt fal tövében. A melegen öltözött emberek türelmesen vártak a sorukra, és hogy szaporábban teljék az idő, természetesen megbeszélték a világ sorát. Az ő világukét természetesen, amely meglehetősen egyedülálló és ennél fogva sajátságos. Garbolc Magyarország legkeletibb helysége, és határa két országgal is szomszédos, Romániával és Szovjetunióval. Eme csücsök, nyugatról a nemrég épített gáttal beszegve, a garbolci ember kicsiny világa. A hely maga nem sok jóval biztatta érkezése alkalmából az idegent, az itt lakók azonban annál inkább.

– Itt minden falusi megfordul, aki állatot tart – tudom meg egy nagyon kemény kézfogású embertől. Nem véletlen az acélmarok, Nagy József a téesz kovácsa. Kissé meglazítja zöld pufajkáját, hogy könnyebben nyúlhasson a zsákokhoz. Bent dübörög a kalapácsos daráló, ott nemigen érteni a szót, kint annál beszédesebbek a várakozók.

– A garbolciak hagyományosan nagy állattartók, a szombat pedig a darálás ideje. Ha végignézi, ki mennyit hoz, megállapíthatja, hogy hányat tart. Ki disznót, ki bikát hizlal. Tucatot vagy többet is akár. A sőrének meg ott a sok töltési széna. Van töltésből elég hetven óta… A beszélgetés, bármerre is fordítanám, az állattenyésztés szakkérdéseinél köt ki, amelyekből rövid úton kihámozható, hogy igen széles, sőt meglepően nagy számokról tanúskodó a tevékenység.

– Ha többre kíváncsi, keresse meg az elöljárónkat, Nagy Elemért – adnak tanácsot jó szívvel, miközben cserélik egymást a belül lévők a kívül rekedtekkel, ahogyan következnek.

– Ma reggel hat disznót szúrtam meg – törölgeti meg zsíros kezét, karját Nagy Elemér. Bizonyságul be-beköszön az udvarokra, ahol az almásládára fektetett ajtókon már a sertések végső darabolása folyik. A legtöbb udvarról öt-hat sürgő-forgó ember köszön ki. Nem is értem, hogyan láthattam néptelennek ideérkezésemkor a falut. A darálót is teljesen körülállták. Haladunk kettesben a szűk járdán, alkalmi idegenvezetőm még időben a hónom alá kap, így nem számolhatok be arról, hogy milyen a sár egészen közelről. Felszállt a köd, már csak egy kis eső szemerkél. Fehér falak kezdenek világítani a déli pirkadatban.

– Ez a tornácos nagyon módos emberé volt – állunk meg egy épület előtt, amelyről még most is a jólét int, pedig a mai fogalmak szerint nem számít se nagynak, se különlegesnek. Horváth Antal, az élők sorából eltávozott kisbirtokos tulajdonképpen jellemző alakja volt az itteni múltnak. Sokkal gazdagabb és sokkal szegényebb polgár kevés akadt. A házánál az azóta épültek kevesebb karakterrel rendelkeznek ugyan, de nagyon meghittek. Ilyen a Nagy Eleméréké is.

A háziasszony fürge mozgású, szép szőke fiatalasszony, bele-belekapva férje szavába, az életmódjukról beszél.

– Én nem tudom, hogy másfelé miért olyan maradiak az emberek. Meg is érdemlik, hogy lenézzék őket. Mert Garbolcon szinte nem is számítanak falusinak. Odaállnék én bármelyik városi asszony mellé a házammal. Itt nincs tisztaszoba, lakjuk mindegyiket, és a fürdőszobát pedig használjuk, nem dísznek tartjuk. Így van ez mindenütt az egész faluban. Végigmehet, megnézheti. Időnként felugrik, megmutatja, amiről éppen szól, de felesleges, mert a háza magáért beszél. Közben érkeznek a kóstolót hozó asszonyok. Teljesen úgy tűnik, mintha összebeszélt volna mára mindenki disznóvágás céljából. Csipegetünk a toroskáposztából, és a férj folytatja.

– A faluban csak az árvíz után néhány évig uralkodott el valamiféle szomorú hangulat, de azt már kihevertük. Különösen azóta, hogy bennünket levettek a felszámolandó helységek listájáról. Igaz, hogy építési engedélyt még nem adnak, de biztosítás már köthető. A hely pedig élettér maradt, hiszen a templomunk tövében lévő szintjelző a gyarmati torony gombjával színel. Az itt élők kedvére, hangulatára már nincs hatással az árvíz veszélye. Ez a hely magasan fekszik, a lakói pedig nem cserélnék el semmire, hogy itt van az otthonuk.

A hívő lelkek pásztora, Sohajda Mihály két okból is a haladás előfutára. Egyrészt utolérte a modern kor, és immár „bekörzetesítették” az ő igehirdetési területét is. Négy-öt falu tartozik hozzá, így lehetetlen lett volna a nyomába eredni. Talán megbocsátja, hogy munkájáról mások elbeszéléséből keltünk hírt. Az egyik társközség futballcsapata a megmondhatója, hogy a labdát miként rúgja. A „tehó”, a településfejlesztési hozzájárulás megszavazása neki is köszönhető, mert a szószékről nem mulasztotta el megmagyarázni híveinek, mi a haszna. Vadászni szintén együtt van alkalmuk, márpedig jól tudjuk, hogy ilyenkor is fontos dolgok dőlnek el. Garbolcon mindenesetre megvalósult az a konszenzus, amit a Hazafias Népfront a zászlajára tűzött. És nem csak a világnézeti különbségek háttérbe szorításával más gondok megoldásának előnyére. Inkább az állampolgárok hangulatának és közérzetének karbantartásában. Akik a hét végén buszra ülnek, és elmennek Gyarmatra színházba, mert egy buszra valónak van színházbérlete Garbolcon. Kétszáznegyven lakosból! Ennyien laknak itt. Istenem! Mint Nyíregyházán egy kisebb lépcsőház, amilyenből legalább kétszáznegyven van.

A barangolást egyedül folytatom. A gyászos délelőtt nagyon hamar váltott vidámabb színre, verőfény azonban mégsem lett belőle. De hát így december közepén ne legyünk telhetetlenek. Megnézhettem volna az öreg Túrt vagy a hármas határt, helyette a Szatmárra vezető kátyús kövesúton ballagtam a határig. Innen alig tíz kilométer a régi megyeszékhely, a megye másik vége, Bárányszeg, ahol még az őszön barangoltam, 150 kilométer légvonalban az ellenkező irányban. Egy kép jut eszembe, amelyen egy utazó az Urál csúcsán egyik lábával Ázsiában, a másikkal Európában áll, egy kisebb terpesszel hidalva át a két földrész közötti távolságot. Visszafelé is a földrajz bolond dolgain járnak a gondolataim. A faluban a buszmegálló mellett, a szűk járdán a reggeli cigány legények várakoznak kifésülködve és tisztán. Az egyikük hóna alatt hatalmas magnós rádió bömböl. Lábuk egyszerre veri a betonon a ritmust. (1985. december)

csipkezsofika_250px.jpg

 

 

 

 

Könyvem

megrendelhető

internetes áruházunkban!

Kattintson

a címlapra: 

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.21. 18:55

Csiporka és Bíborka falura látogat

img_20171106_0008-crop.jpgA kaputól Ibi édesanyja épp addigra ért a kocsihoz, mire Ibi és a bogárkák kikászálódtak belőle. Ahogy a lányához lépett, a szokásos szeretettel ölelgette meg, de a szeme körbe, körbe járt.

– Anya! Kit keresel? Mást vártál? Itt van a te egyetlen kislányod, Ibi! – viccelt vele jókedvűen, holott pontosan tudta, hogy édesanyja a két új barátjára kíváncsi, de igyekezett úgy tenni, mintha nem értené.

– Tudom, Ibikém! – simított végig lánya bársonyos arcán. De azt ígérted, elhozod az új barátaidat, és nem látom őket sehol. Hol vannak? Senkit nem látok rajtad kívül, hiába nézegetek. Csak nem elbújtak előlem valamerre?! – kérdezte értetlenül Márti mama.

– Itt vagyunk! Itt vagyunk Ibi gallérján! Erre tessék nézni! – integettek neki kiabálva a bogárkák.

Márti mama közelebb lépett Ibihez, és egészen odahajolt a gallérjához, de még mindig nem látott semmit.

– Ó, ez az öregség! Hogy én milyen rövidlátó lettem! – bosszankodott. – Felveszem már ezt az ókulárét, hátha meglátlak végre benneteket! Még jó, hogy a fülem még a régi, legalább hallak titeket!

Ahogy a szemére igazgatta a szemüvegét, azonnal meglátta a bíbor szárnyakat és a narancsos-sárgás pufók hasat.

– Megvagytok végre! – örvendezett. – Gyertek a tenyeremre! Nem is gondoltam, hogy ennyire aprók vagytok!

Ahogy Márti mama hívogatóan feléjük tárta a tenyerét, Bíborka azonnal ráröppent a tenyerére.

– Kezét csókolom! – köszöntötte Ibi édesanyját olyan illedelmesen, ahogy csak tudta. Bíborka vagyok, a pillangó. Ő pedig Csiporka, az én csíkos hasú barátnőm, akit nem bírnak el apró szárnyai. Tetszene segíteni neki, hogy ő is ide tudjon jönni?

Szavai hallatán Márti mama azonnal óvatosan Ibi gallérjához csúsztatta puha tenyerét, hogy a bogárka át tudjon kapaszkodni az ujjára. Csiporka várt egy pillanatot, hogy legyőzze feltörő mélységiszonyát, majd széttárta apró karjait, és mint egy kötéltáncos, megindult a mutatóujj-hídon. Amikor végre Bíborka mellé ért, felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, hogy most kivételesen nem érte baleset, majd meghajtotta magát, és bemutatkozott:

– Csiporka vagyok. Bíborka már minden lényegeset elárult rólam... – sóhajtotta panaszosan, hiszen igen bántotta, hogy túlsúlya lehetetlenné teszi számára a repülést.

– Dehogy tudok rólad mindent, aranyom! – mosolygott rá Márti mama. – Azt hiszed, a pufókság a leglényegesebb benned??!! Hát, nagyon csodálkoznék, ha így lenne! Az én Ibi lányom biztosan nem barátkozna veled, ha ez lenne a legfőbb tulajdonságod! Mióta összeismerkedtetek, mindig csak rólatok hallok. De érdekes, pufókságot eddig még egyszer sem említett ez a lány! Ha szeretnéd, kitaláljuk, hogyan szabadulhatsz meg a pocakod egy részétől. Szívesen segítek neked!

Csiporka hálatelt szemekkel nézett fel rá, de a benne kavargó sok-sok érzéstől csak ennyit tudott kinyögni:

– Az jó lesz! Nagyon szeretném! Köszönöm!

– Szívesen, lelkem! De még be sem mutatkoztam nektek. Márti mama vagyok, Ibi édesanyja. – Ibikém – folytatta Márti mama egy szuszra –, vidd be az udvarra az autót! Kinyitottam a nagykaput, nem kell körbecaplatnod miatta a sötétben a kert felé. Aztán el ne felejtsd bezárni, ha beálltál! A minap is kinyílt valahogy, és ezek a buta tikok már az árokparton legelésztek, mire észrevettem! Mi meg bemegyünk a jó melegbe! Majd jössz utánunk! – fordult a kapubejáró felé tenyerén a lányokkal. – Olyan hirtelen változott ősziesre az idő, hogy még nem is volt időm beleszokni. A múlt héten még papucsban, meztélláb, egy szál ruhában jártam, most meg lassan meleg alsó kell rám, és folyton magamra kell kanyarintanom ezt a vastag, öreg kerpát, amit még anyám anyjától örököltem, ha nem akarom, hogy folyton vacogjon a fogam.

Csiporka és Bíborka csak hallgatta, hallgatta a kedves szóáradatot. Udvariasan kivárták, míg Márti mama elhallgatott, csak aztán tették fel feltámadó kérdéseiket:

– Mi az a tik? – kérdezte bátortalanul Bíborka, aki még nem lehetett abban biztos, hogy Ibi édesanyja is örül-e az állandó kíváncsiságának, kérdezősködésének.

– És a kerpa? – szúrta oda lélegzetvételnyi szünet nélkül a következő kérdést Csiporka.

– Jaj, kincseim! Elfelejtettem, hogy nektek minden új itt az emberek világában. Hát még itt nálunk falun, ahol még sosem jártatok! Mindig kérdezzetek bátran, ha nem értetek valamit, és én meg megfeledkezem a magyarázatról! – mosolygott rájuk a sötét udvarról a világos konyhába belépve Márti mama.

– Ahogy öregszik az én anyám, úgy beszél egyre többet és többet – ingerkedett vele szeretettel Ibi –, és egyre kevesebbet halad! Már mindent elintéztem, és mégis beértelek benneteket!

– Ne, te lány, te! – simogatta meg ismét lánya hamvasszép arcát örömtől ragyogó szemekkel Márti mama.

– A tik a tyúk falusias neve. Láttatok már tyúkot? – kérdezte Ibi.

– Nem, nem! – harsogták feltörő kíváncsisággal a bogárkák.

– Akkor majd holnap a világoson mindent megmutatok nektek a kertben és a baromfiudvarban – ígérte Márti mama, majd azonnal folytatta:

– Ezt a nagy, vastag, háromszögletű feketeséget hívom kerpának. A városban biztosan kendőnek nevezik, ha egyáltalán hord ott ilyesmit valaki... Nagyanyám hagyta anyámra, ő meg rám. Ezt hordom itthon kabát helyett, mert ez a jány rám parancsolt, ahogy lehűlt a levegő, hogy ne szaladozzak ki a házból nyakócon, mert ha megfázom, nyöghetek itthon egyedül, lázasan, köhögve, mert ő csak ritkán tud hazajönni. Hiszen, ha nem nyitja ki a boltot, nincs pénz, amiből meg tudjon élni.

– A nyakócon azt jelenti, hogy nem az időjárásnak megfelelően, vagyis túl könnyedén öltözik fel valaki – vágott közbe Ibi, aki úgy érezte, sosem lesz vége a szóáradatnak. – Anya! Nekikezdhetnénk a kenyérsütésnek? Tudom, későn értünk haza, de vállalom, hogy őrzöm éjjel a kemencét! – ajánlkozott.

– Ibikém! Késő van már ahhoz! Muszáj aludnod! Megfelelő pihenés nélkül az ember könnyedén megbetegszik, jól tudod! Mit szólnátok, ha szombaton reggel sütnénk a kenyeret? – tette fel a magában már jóval korábban kifundált kérdést Márti mama. – Holnap péntek. Te visszamennél hajnalban a városba, a lányok meg itt maradhatnának nálam egy kicsit őszölni. Mire este visszajönnél, sok mindent meg tudnék nekik mutatni a háztájinkban, és szombat reggel kipihenten foghatnánk együtt a kenyérsütésbe.

– Hagyjam itt Csiporkát s Bíborkát??? – nyitotta Ibi a szemeit anyja szavai hallatán malomkerék nagyságúra. – Akkor én nagyon egyedül fogom érezni magam! Nem lesz, aki felvidítson! – fénytelenedett el egy pillanatra Ibi szeme. – Látjátok, milyen önző vagyok?! Azt bezzeg eszembe sem jutott megkérdezni, hogy ti mit szeretnétek! – fordult bocsánatkérően a bogárkák felé.

– Mindig nagyon figyelmes vagy velünk! – ragyogtatta rá legszebb mosolyát Csiporka.

– Én mindkét helyen szeretnék lenni! – ábrándozott Bíborka.

– Egyszerre két helyen csak a mesében lehet lenni! – kacagott jóízűen Márti mama. – Most kell eldöntenetek, mi legyen, mert aki visszamegy a városba, azt igen korán ki kell vernem az ágyból!

– Még sosem láttam udvart, kertet, tyúkot! – sóhajtott önmagával vívódva Bíborka, aki azonnal az ablakhoz röppent, s egészen az üvegig dugta az orra hegyét, de akkor sem látott semmit a teljes sötétben.

Egy pár pillanatig teljes lett a konyhában a csend, majd a bogárkák egyszerre szólaltak meg, miután sokatmondóan összenéztek:

– Maradunk! Köszönjük szépen a meghívást!

– Akkor ezt megbeszéltük! – örvendezett a szíve legmélyén Márti mama. – Menjünk vacsorázni!

– Mi finomat készítettél? – nyújtogatta a nyakát a tűzhely felé Ibi.

img_20171106_0009-crop.jpg

– Csirke farhát-ragut, meg palacsintát, a kedvedre!

– Imádom a seggelevest! – kiáltotta Ibi.

– Hogy beszélsz a vendégek előtt, lányom?! – pirított rá az anyja.

– Hát mégsem mondhatom, hogy csirkepopó, vagy csirkepopsi! – viccelődött vele Ibi.

A bogárkák ide-oda kapkodták párbeszédük alatt a fejüket, de nem igazán értették, mit is tudnak ők ma este enni, de nem szóltak semmit.

– Foglaljatok helyet! – invitálta a terített asztalhoz vendégeit Márti mama.

– Hohó! Először kézmosás! Mindent összefogdostunk a kocsiban idefele!

A bogárkák némán szót fogadtak, majd mindannyian elfoglalták a számukra kijelölt helyet. Márti mama és Ibi támla nélküli hokedlin ült, a bogárkákat pedig a tányérjuk szélére ültette Ibi. Csiporka szétnézett, de csak egy nagy, piros, gőzölgőt, és mellette szépen sorba fektetett barnás pöttyös csövecskéket látott egymásra fektetgetve. Nagyot nyelt, majd még egyet. Szemei kétségbeesetten keresték a bogárvacsorát, de semmi olyat nem tudott felfedezni a konyhában. Egy darabig csendben nézte, ahogy Ibi egy hosszúnyelű merítővel sárgás lét szed a tányérjára benne sok színes bigyóval, majd nem tudta tovább titkolni éhségét, mert a gyomra hangosan megkordult.

– Gondolod, Ibi, hogy ebből mi is ehetünk? – kérdezte udvariasan, de elég bizonytalanul.

– Jaj, dehogy! Minden lénynek csak a neki megfelelő táplálékot szabad fogyasztania, a tőle nagyon idegentől megbetegedhet!

Egy darabig mély csend ült a konyhára.

– Nagyon szégyellem magam...! – hajtotta le fejét Ibi. – Úgy elkábított anyám főztje, hogy megfeledkeztem rólatok...!

Csendes beszédjüket hallgatva Márti mama röstelkedve felpattant:

– Ó, lányom! Ládd, én is elfeledtem, hogy a vendégeink nem fogyaszthatnak emberi ételt... Kiszaladok a melegágyhoz, és keresek nektek valót!

– Én megyek, anyám! – nyomta vissza Ibi az édesanyját szeretettel a székére.

– Ibi! Otthon a te ágyad meleg volt és puha, de ennivalót nem láttam benne! – jegyezte meg aggodalmasan üres gyomrát szorongatva Csiporka.

– Holnap mami majd megmutatja nektek a melegházunkat! Ne félj, Csiporkám! Azonnal lesz finom vacsorád! – szaladt ki az éjsötét kertbe Ibi fürgén.

És mire Csiporka gyomra egy újabbat kordult volna, vissza is ért. A keze tele volt frisszöld leveles ágakkal, és illatozó virágokkal.

– Köszönöm, Ibi! – vetette rá magát a tányérjába tett eleségre a farkaséhes Csiporka.

A többiek pár pillanatig mosolyogva nézték a habzsolót, majd maguk is falatozni kezdtek.

***

 

Írta, és az illusztrációkat rajzolta:10923441_925072970877136_1960095658476899916_n.jpg

Molnár Ágnes

 (A szerző Facebook oldala ITT)

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.19. 04:35

Innovációs igazgató, középiskolai hittanár

Nyíregyháza

napkelet_34_tk_rusznyak-takacs_tunde_400.jpg

Magyar Termék Nagydíjat nyert el az a mosódió, amely hazai fejlesztésű, környezetbarát, nem okoz allergiát az emberi szervezetben – és itt készül Nyíregyházán. A pihe-puha illatos raktáron vezet át Rusznyák-Takács Tünde, a cég innovációs igazgatója, amíg a barátságos, luxustól mentes irodájába kalauzol. Itt és a Tünde személyében viszont olyan energiagazdag környezet fogad, amilyenről csak álmodhat bárki. Nincs ebben semmi titok: gondolatainak, szavainak és tetteinek egysége védőburkot fon szűkebb és tágabb közössége köré. Tünde - aki megtalálta férjében a lelki társát - cselekedeteiben tiszta gondolatai jelennek meg. Ritka az a hármas egység, amely a fej, a szív és a kéz harmóniáját tükrözi. A középiskolai hittanár végzettségű, és a Herbow International Zrt. innovációs igazgatója azért is különleges személyiség, mert számára nem különül el a gazdasági, üzleti szféra a spirituális megnyilvánulástól: minden cselekedetét szeretettel, mélységes odaadással végzi. Ritkaság ez, kevesen tudják még megélni a pénzcentrikus világban a lélek, a szeretet mindent átható erejét. Együtt, egyszerre, nem külön-külön. Értékes és felemelő az a csekélyke idő, amit a Tünde közelében tölthetek. Bepillantást enged életének hétköznapi eseményeibe, amelyek viszont azt eredményezték, hogy ma már a segítőkész, hasonló gondolkodású emberek érkeznek hozzá. A szó konkrét és átvitt értelmében. Férjével, Rusznyák László kereskedelmi igazgatóval és 4 gyermekükkel, olyan eltéphetetlen köteléket szőtt köréjük a Szeretet vallása, amely átsegíti őket az akadályokon. Mi több, ezeket átölelve, tanításnak tekint valamennyi nehézséget.

Szerencsi születésű (1970. november 23.), édesanyját, Girincsi Juliannát 48 évesen ragadta el tőlük a halál. Édesapja 70 évesen távozott. Testvérei: József asztalos, László géplakatos, Tünde a legfiatalabb. Férje Szabolcsot (orvosnak készül a Debreceni Egyetemen), ő Tünde (tanító) lányát hozta ebbe a házasságba még kicsi korukban. Közös gyermekeik Emma (7) és Hanna (5) éves. Őt édesanyja testvére, Ilona nevelte fel sajátjai mellett, iskoláztatta, férjhez adta. A tiszalöki gimnázium után a Görög Katolikus Szent Atanáz Hittudományi Főiskolán végzett, középiskolai hittanár lett, a két év mesterképzés után.

A mosódió története nagyon egyszerű. Emma lánya allergiás volt a mosószerekre, és Tünde kereste a megoldást a környezetbarát, hypoallergén változatra. Bár a világban félévszázada már ismerik a mosódiót, de a kezdetleges, nem elterjedt változat helyett a mai mosógépekben kiválóan használható termékfejlesztésbe kezdett a mindenben együttműködő, főként kisgyermekes szülőkből álló csapat. Sikerült olyat alkotni, amely a magas hazai követelményeknek tökéletesen megfelelt és 2017 szeptemberében elnyerték a Magyar Termék Nagydíjat. Eddig csak élelmiszer büszkélkedhet e díjjal.

Már megint az egység. Pár éve Indiában Sai Baba ashramjában (meditációs központ) egy magyar csapat tagjaiként Tünde és férje előtt még tágabb horizont nyílt. Megismerkedtek az alapvető emberi értékek programjának oktatásával. A szeretet, erkölcs, béke, igazság, erőszak-nélküliség annyira általános alapelvek, mindannyiunkban bennünk élő valóságok, hogy külön tanulást, gyakorlást kívánnak a tökéletes megértéshez. Tünde ott találkozott Lakatosné Dörnyei Katalinnal, egyik csoporttársával, és szembesült azzal, hogy az egykor rendőrként szolgáló, bűnt üldöző, három gyermekes családanya nemcsak a bűnelkövetők ellen, hanem a világunkat, gondolkodásunkat, szavainkat, tetteinket átható és behálózó negatív tulajdonságok ellen veszi fel a küzdelmet. Ő alakította meg az Alapvető Emberi Értékek Alapítványt, és ma már Tünde részese, aktív szervezője, házigazdája a spirituális útkeresők hetente találkozó csoportjának. Meggyőződése, hogy még csak vallásosnak sem kell lenni ahhoz, hogy valaki, megfelelő intelligenciaszinttel, rádöbbjen arra: magasabb rendű segítséget kapunk az Univerzumot kormányzó erőtől, nyugodtan nevezzük nevén, Istentől. Indiában láthatta, hogy a lányát például egészen hétköznapi tapasztaláson keresztül szólította meg Isten. Az ashramban Sai Baba megvilágosult tanítóként egyszerű szavakkal, életének példáival, megnyilvánuló lelkiségével annyira magával ragadta, hogy hazatérve Tünde előadásokat tartott iskolákban, a Föld, a Víz Világnapján. Beszélgetett tanulócsoportokban az alapvető emberi értékekről, és boldogan tapasztalja, hogy az elvetett mag szárba szökken. Hiába az internet, a mobiltelefon már a kisiskolások kezében, fogékonyak az arany középútra, amelyet a legnehezebb megvalósítani – csodásan fejti ki erről gondolatait Tenzin Gyatszo, a 14. Dalai Láma a Kulcs a középső úthoz című könyvében.

Tünde a Szeretet vallását gyakorolja. Csodás érzés a környezetében lenni, energiában gazdagnak és szebbnek látjuk a világot.

 

tk_70_px.jpg

 

Írta:

Tóth Kornélia 

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.18. 17:29

Ősz Zoltán alkotása

25360528_1932588433424493_2025196294_n.jpg

 

Hej, azok a dombok ölelésében szunnyadó kis faluk, hólepte, emlék lepte homályba vesző vidékek. Messziről mintha fekete ruhás öregasszonyok bújtak volna össze egy jó mondatnyi pletykára. Csend van, a kiáltást is lefogja a hó, a varjak rekedt károgása, és néhány fázós kutya jelenti a kinti életet. Ősz Zoltán pasztelljein a békét, a nyugalmat jelöli, azt a természetes életformát, amire mindannyian vágyunk.A hátteret a szelíd dombok, hegyek adják, mint védelmet a megijedőknek. Most karácsony közeledtével, talán lelkünk is megtisztulhat a várakozásban, a jóravaló törekvéseink is megerősödnek, az egymásért való türelmünket ne a fa alatt keresgéljük, hanem fedezzük fel saját magunkban.A téli kép adjon segítséget, méltó fogadtatást az év végi ünnepeinkhez

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.17. 08:13

depositphotos_5119577_w.png

Szemelvények M. Szlávik Tünde
A Férfi illata című könyvéből 

 

A világvégével kezdődött. Szeptember óta nyaggatnak a tanítványaim, hiszek-e benne, s szerintem lesz-e. Az elején még türelmesen magyaráztam, hogy 12 órakor sincs vége semminek, csak kezdődik az újabb tizenkét óra, ahogy december 31-én is egyszerűen átfordítjuk a naptárt. De ahogy haladtunk előre az időben, egyre tapinthatóbb lett bennük a félelem, s valahol jó érzés volt, hogy azon okos emberek közé sorolnak, akik majdnem mindent tudnak (szerintük), s akiknek akár még azt is el lehet hinni, hogy mégsem lesz csak úgy ukmukfukk vége a világnak. Meg persze mindig jó volt időhúzásnak is (szerintem).

December elején azt találtam mondani, hogy ha tényleg be kellene végeznünk, akkor sokkal stílusosabb lenne valami számmisztikailag is szép pillanatban tenni, teszem azt 2012.12. hó 12-én, sőt, 12 óra 12 perc 12 másodperckor. Be is állítottam a telefonomat, hogy riasszon előtte, el ne feledjem, mint tavaly a tizenegyeseket. Mert ilyen sok tizenkettes ugye csak egyszer adódik az ember életében… Bár volt olyan kisfiú, akinek meg kellett magyarázni, hogy ha kihagyom, legközelebb majd 100 év múlva nézhetném meg, amire az én koromban már nem sok esély van. Miért? Megnézzük jövőre. De jövőre nem lesz 13. hónap. De miért nem? Mert csak tizenkét hónap van. De miért? Mígnem az egyik kislány megunta, s a legtipikusabb női válasszal érvelt: csak. Elfogadta…

depositphotos_27049205_w.pngA hatodikosokkal volt akkor órám, akik szerint amit ebben a csúcs pillanatban kívánunk, teljesül. A hat amúgy fél tizenkettő… Kívántunk hát, meg fényképeztünk, sikerünk volt vele a Facebook-on, véletlenül a fotóra is tizenkét gyerek jött ki. Nem mondom meg, mit kívántam… 21-én, az utolsó tanítási napon mindenkinek szép utolsó napottal köszöntem el – láttátok volna azokat az elkerekedett szemeket, még a levegő is beszorult –, aztán folytattam: jó hétvégét, kellemes vakációt, boldog karácsonyt – levegő kifúj, felszabadult mosolygások…

Aznap délután eljött a világvége: elromlott a telefonom. Álltam az utcán a dermesztő hidegben, és hiába tapogattam, nyomogattam, ütögettem, semmire nem reagált. Huhukkoltam, hátha fázik. Simizgettem, kedveskedtem – rám se hederített. Zsebre vágtam, előszedtem, tiszta lap, súgtam neki, most még meggondolhatod magad, majd úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, csak egyszer engedj be, hadd hívjam a férjemet, nem merek elindulni elé, mert elkerüljük egymást. Semmi. Illetve dehogyisnem!depositphotos_35984073_w.png A hideg hatására egyre szaporábban jártam a pipitáncot. Viccesen nézhettem ki a fűtött lakások ablakából, ha jól belegondolok. A pisilhetnéktől szakadt rólam a veríték, befelé fordított, merev térdekkel, enyhén rugózva tipitopiztam két méteres sugarú körben, kezemben pillangókésként pörgött a bedöglött telefon. Sajnos nem lehetett megjavítani. (Fogadjunk, hogy azt hittétek, azt írom majd, hogy sajnos nem jutottam el időben a WC-re… De… Pisiltetek már jégcsapot? Nnna…) Szóval, míg ezt megjavítják, a kártyát visszatettem az ócskába, amelyiknek a képernyőjén akkora vakfolt éktelenkedik, hogy már a hívó nevét sem lehet elolvasni. Karácsony utánra ígérték, gondoltam, kibírom valahogy, szünet van, meg addig ott a vezetékes.

Legnagyobb meglepetésemre a fa alatt rám várt A Telefon, Amely Megváltoztatta Az Életemet. S én, aki vaskalapos módon, megrendíthetetlen meggyőződéssel vallom évek óta, hogy a telefon csakis telefonálásra való; én, aki a vasalótól sem várom el, hogy rádió szóljon belőle vagy megsüthessem rajta a rántottámat; én, aki ki nem állhatom, ha valakivel nem lehet felvenni a szemkontaktust, mert beszélgetés közben a telefonját buzerálja, én, én, én…, azt hiszem, megőrültem… Az még hagyján, hogy egész este kint ültem a nappaliban, és végigpróbáltam valamennyi funkciót, beleértve a levelek megtekintését a gmail-emen, a hírolvasást az origón és a házunk megkeresését a térképen, de hajnali fél négykor, amikor felriadtam, leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy az ágyban fekve megnézzem, mi újság a Facebook-on… Másnap sógoraim beállították nekem a GPS-t, kaptam egy karmolóan szexi férfihangot hozzá, s ajándékképpen bepipálták a földutakat is, hogy ne legyen olyan unalmas a munkába járás. Mostantól minden nap új kalandra indulunk a havas hómezőkön. 29_d29tyw4tms1zzwxmawuuanbn_w.pngMég jó, hogy légvonalban sincs több öt kilométernél a suli… Ma már – téboly, én mondom néktek! – játékokat nézegettem az interneten, pedig én a számítógépen is csak a mahjongot és a tyúkvadászatot voltam képes megtanulni…
Mindent, mondom, mindent kipróbáltam a telefonomon, csak egy dologról feledkeztem meg, s erre akkor jöttem rá, amikor megcsörrent. A húgom hívott, s én nem tudtam, hogyan kell felvenni… Nyomkodtam, kapargattam, simogattam, de csak csörgött tovább… Mert a készüléket, ami mély meggyőződésem szerint csupán kapcsolattartásra való, egy dologra nem használtam még: telefonálásra… A változások kora elérkezett… Mi jön még? Attól félek, ha belépek egy nyilvános mosdóba, ellenállhatatlan kényszert érzek majd, hogy a tükörben pózolva fotózkodjak… Szerencsére hamarosan véget ér ez az év, s talán minden visszaáll a régi kerékvágásba. Lehet, hogy ezt kellene kívánnom… De inkább csak boldog új évet kívánok!

 

 

konyv.png



Kedves Olvasóm!13502898_1036144519767592_961916204113779885_o.jpg

Szeretettel ajánlom figyelmébe könyvemet, amely ötven kisprózát tartalmaz százhetven illusztrációval.
Keresse fel egy kattintással

internetes áruházunkat!

2940 forint helyett most csak 2499 forint a kötet ára

Kérésre dedikált példányt küldünk. Írja a kívánt nevet a Megjegyzés rovatba! A kiszállítás az egész országban ingyenes.

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.12. 18:07

Csiporka és Bíborka továbbképződik autóvezetésből és a lélek kezeléséből

img_20171106_0006-crop-crop.jpgAz autó felgyorsulása után néma, ámuló csend telepedett az autó kis utasaira. A két bogárkát annyira elvarázsolták a fények, a haladás élménye, hogy még beszélgetni is elfelejtettek.

– Kicsit elhasznált idebenn a levegő. Lehúzom egy pillanatra az ablakot. Kapaszkodjatok meg, nehogy elsodorjon benneteket a szellő! – figyelmeztette őket Ibi.

Alig, hogy kimondta, máris megérezték a becsapódó hűs fuvallatot.

– Ibi! Te varázsló vagy! – állította csodálkozva Bíborka.

– Viki meg gondolatolvasó! – ámuldozott Csiporka. – Hogy képes magától teljesíteni, amit kitalálsz?

– Ó, dehogy vagyunk mi ilyen csodálatosak! – nevetett fel Ibi. – Itt a jobb kezemnél, a sebességváltó alatt két oldalt van két pici, fekete gomb. Ha megnyomom, kinyílik az ablak. Pontosabban csak akkor, ha jár a motor. Álló helyzetben nem működik az ablaknyitó – helyesbítette magát Ibi.

– Ó, de jó! Akkor, ha megállunk és valaki megtámad bennünket, nem tud bejutni hozzánk az ablakon át – jegyezte meg megkönnyebbülten Bíborka.

– Kis pillangóm! Miért félsz te mindentől? – kérdezte meg döbbenten Ibi, aki azonnal automatikusan lassítani kezdett, hogy alaposan oda tudjon figyelni a válaszra. – Megrettentél a tűtől, az ollótól, az ablaktörlőtől. Bántott már téged valaki, hogy ilyen sok mindent félelmetesnek tartasz?

Bíborka egy ideig nem válaszolt, majd nagy sokára megszólalt.

– Brexi letörte a szárnyamat... – vallotta be suttogva.img_20171106_0005-crop.jpg

– Életünk legelső napján támadta meg a békagyerek, amikor életében először nektárt szívogatni libbent a rétre. Majdnem meghalt... – görbült le az emlék fájdalmasságától Csiporka szája.

– És hogy menekültél meg? – kérdezte döbbenten Ibi.

– Csiporka lerángatta rólam, majd Szellő megsúgta neki, hogy van az erdő rejtekében egy barlang. Az az Erdő Szellemének palotája, ahol a varázsiszap terem. Csiporka megszerezte nekem, és visszaragasztotta a szárnyam tetejét. Szellő pedig hímport gyűjtött rá a mezei pilléktől, és rám szórta, hogy repülni is tudjak újra. Így gyógyultam meg.

– Ó, értem már a félelmeidet – bólintott megértően Ibi. – Tudod, mindenkit érhetnek váratlan jó és rossz dolgok is. De nem szabad mindentől rettegve élni, mert akkor azt az időt is megkeserítjük, elrontjuk saját magunknak, amikor nyugodtan élhetnénk. Olyan nyitottnak, érdeklődőnek, mosolygósnak ismertelek meg, hogy nem is gondoltam, hogy odabent a lelkedben ilyen félelmek lapulnak.

– Vigyázok rád mindig! – fogta meg Csiporka szeretettel Bíborka kezét.

– Csatlakozom! – mosolygott a pillangóra Ibi, és megpróbálom megtanítani neked, hogy az egészséges félelem hasznos, de nem kell és nem szabad mindenben rosszat és támadót látni.

Egy darabig mindhárman elgondolkodva ültek, csak az autó duruzsolása hallatszott. Időközben kiértek a város fényei, zajai közül. Csak a mellékút csendjében tűnt fel később  Csiporkának, hogy Viki hangja időnként változik.

– Miért lett hangosabb Viki? Talán haragszik valamiért?

– És miért húzgálod folyton azt a kart és nyomkodsz a lábaiddal? Nem a nyomkodás és húzgálás idegesíti fel szegényt? – kérdezte együttérzően Bíborka.

– Hű, de jó megfigyelők vagytok! Csakugyan a kar és a pedálok használatától változik meg az autók hangja. Nem vagyok valami híres műszaki szakember, de megpróbálom elmagyarázni nektek, mi az összefüggés a nyomkodás, a húzgálás, és Viki hangja között – ígérte Ibi. – Lefordulok, és leparkolok a legközelebbi pihenőhelynél, és akkor mindent biztonságban meg tudok mutatni nektek. Az úton haladva nem szabad levenni a szemünket az útról, nehogy balesetet okozzunk. Nézzétek csak! Ott a nagy P betű egy kék keretben az útszéli jelzőoszlopon. Az mutatja, hogy hamarosan jöhet a műszaki előadásom! – kacsintott rájuk Ibi.

A parkoló egészen kihalt volt, így nyugodtan megállhattak, nem zavartak senkit a bemutatóval.

– Itt a kormány alatt – mutatott le Ibi – három pedált láttok. A jobb oldali, jó magas a gázpedál. Ha ezt egyre jobban az autó orra felé nyomom, gyorsabban tud menni a kocsi, de csak akkor, ha közben egy pillanatra felengedem, és a bal lábammal lenyomom a bal oldali pedált, a kuplungot, vagyis a tengelykapcsolót. Ekkor kell a jobb kezemmel megfognom, és egyre nagyobb fokozatba irányítanom ezt a fejecske tetejű kart, a sebességváltót.

– És mi történik, ha csak a gázt nyomod egyre erősebben? – kérdezte Csiporka.

– Akkor csak felbőg a motor, de nem gyorsul. Bocsáss meg, Viki – kért elnézést öreg autójától Ibi –, de megmutatom ezt is a tanoncaimnak.

Néhány másodpercnyi fülsértő Vikizaj után Ibi rögtön levette a lábát a gázpedálról.

– Magasabb fokozat? Az micsoda? Azt jelenti, hogy hirtelen megnövünk?! – kérdezte Ibi és a kocsi csodáin lassan már meg sem lepődve Bíborka.

– Az nem lehetséges, te is tudod – mosolygott rá Ibi kedvesen.

– Szinte minden ismeretlen itt nekünk, de lassan rá kell jönnöm, hogy az emberek világában sem gyakran történnek valódi csodák, inkább csak mi nem értjük még a történések okait – bölcselkedett Csiporka.

– Na, azért vannak ám csodák! – mosolyodott el Ibi. – Barátokra vágytam, és megkaptalak benneteket. Ez csoda a javából! Igazi jó csoda! De a világ történéseinek, folyamatainak többnyire valóban megmagyarázható okai vannak. Csak éppen senki sem ismerhet mindent, így nem is képes egyetlen ember minden jelenség magyarázatára.

– Hm... Ezt értem! – mondta elgondolkodva Bíborka. De ebből nem derült ki, mi az, hogy magasabb fokozat – nézett fel várakozóan Ibire.

– Igazad van, kicsi pillém! Máris mondom! – kacagott fel kedvesen Ibi. – Mindig a fején találod a szöget!

– Milyen szöget?! – értetlenkedett Csiporka. – Nem látok itt semmi fejecskés beszúrót!

– Ez egy szólás. Szó szerint értve tényleg azt jelenti, hogy a kalapáccsal mindig sikerül ráütni a szög fejére, hogy teljesen be tudjon menni a fába, de az emberek  leginkább nem így használják, hanem akkor mondjuk általában, ha valaki nagyon találót mondott. Olyat, ami nagyon illik egy helyzetre, mint most Bíborka. Szépen udvariasan a tudomásomra hozta, hogy nem kapott választ a kérdésére – kacagott fel Ibi. – De nem húzom tovább az időt, máris elmagyarázom, amit ígértem!  A sebességváltó tetején számok vannak különböző irányokban. Balra fent van az egyes, balra lent a kettes, jobbra középen a hármas, jobbra lenn a négyes, és jobbra fenn az ötös – mutatta készségesen Ibi. – Minél nagyobb számra igazítom a sebességváltót a jobb kezemmel, közben a bal lábammal megnyomom a kuplung pedált, majd a jobb lábammal egyre jobban benyomom a gázpedált, annál gyorsabban tud haladni az autó. Indulás! Tegyünk néhány kört itt a parkolóban és próbáljuk ki! – harsant Ibi hangja.

– Éljen! Tudom a számokat! – örvendezett Bíborka. – Egy, kettő, három, négy, öt! – skandálta sokszor egymás után.

Aztán mindketten Ibi kezére és lábaira koncentráltak. Amikor újabb fokozatba állította a sebességváltót, mindketten harsogva kimondták a látott számot. Mire megismerték az autó műszereinek működését, lassan rájuk sötétedett.

– Indulhatunk tovább? – kérdezte Ibi. Sikerült kielégítenem a kíváncsiságotokat?

–Igeeeen! Köszönjük! – jött a két kis szájból a boldog válasz.

Újra kikanyarodtak az útra, és Viki csak úgy harapta az utat. Csiporkáék végig figyelték, hogyan kell autót vezetni.

– Értem már! Mindig egyesből indulsz, és arrafelé viszed vissza a kart, ha elénk pattan váratlanul egy másik autó a sötétből, és lassítanunk kell – örült felfedezésének Csiporka.

– Jó kis sofőr lennél, Csiporkám, ha lenne bogárka méretű autónk! – helyeselt Ibi.img_20171106_0007-crop.jpg

A nagy figyelésben a két kis bogár észre sem vette, hogy a sötétből ismét kivilágított területre értek.

– Megérkeztünk! Szólok anyának, hogy itt vagyunk.

Csiporka és Bíborka azt várta, hogy Ibi telefonál, vagy kipattan az autóból, ehelyett a kormány alatti fekete mélyedésre szorította a mutatóujját, mire Viki felbődült:

– Tráááá, tráááá!!!

Hangjára hirtelen kitárult a ház kapuja és egy mosolygós, ősz hajú, ölelésre kitárt karú néni lépett ki rajta.

– Végre megérkeztetek! Azt hittem, már sosem értek ide!

***

                                                                                                                

Írta, és az illusztrációkat rajzolta:10923441_925072970877136_1960095658476899916_n.jpg

Molnár Ágnes

 (A szerző Facebook oldala ITT)

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.12. 06:23