Bíró Ernő alkotása

12645149_1238908622792481_4067072455455348551_n.jpg

17x25 cm. akvarell.

2014.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.02.07. 08:05

1315740996681932.jpgÚgy vélem, hogy a nyelvi toleranciára leginkább az új szavak, valamint a nyelvjárási szavak esetében van szükség. Az előbbiekre sokan mondják, hogy idézőjelben csúnyák, és semmire nem valók, holott nyilvánvaló, hogy csak a holt nyelvekben nem születnek új kifejezések, azonban a magyar nyelv e tekintetben hál’ istennek él és virul. Az alábbiakban ezt kívánom bizonyítani úgy, hogy néhány új szó nyomába eredek.

Új szóösszetétel a kiberhadsereg. Ez az etikus hackerekből, számítógépes szakemberekből álló csapat és eszközpark a számítógépes támadásokkal szemben, az informatikai biztonság érdekében, a számítógépes hálózaton keresztül érkező támadások elleni védekezésre, valamint a hackerbetörések kivédésére, a komputeres hadviselés egyéb beavatkozásaira. Íme, egy mondatban:

Szükség van a kiberhadseregre, mert a nemrég megjelent amerikai kibervédelmi stratégia egyenlőségjelet tesz például az Egyesült Államok belső infrastruktúrájának számítógépes megtámadása és egy, a World Trade Center elleni terrortámadáshoz hasonló beavatkozás között.

Van, aki boldogtyúkozásnak nevezi ironikusan a szabályt, s van, aki tyúkjóléti intézkedésről beszél. Ez is új szó, illetve szószerkezet. Az az eljárás, amely az Európai Unió által előírt tyúktartási szabály értelmében a gazdákat arra kötelezi, hogy komfortosítsák tyúkketreceiket, azaz legalább 750 négyzetcentiméternek kell jutnia egy tyúkra, a ketrec lejtése nem lehet túl meredek, és ülőrudat, körömkoptatót, tojófészket kell biztosítani a szárnyasnak. Íme, egy mondatban:

Több mint 30 százalékkal drágult egy év alatt a tojás fogyasztói ára, az áremelkedést elsősorban az uniós tyúkjóléti intézkedések generálják.

A nyelvjárási szavak esetében pedig azért kell a toleranciát erősíteni, mert a nyelvjárásban beszélő embert gyakran megmosolyogják. Ha ez kedves, akkor semmi gond, de ha gúnyos, akkor már kifogásolható. Az eltűnt szavaink nyomába visz egy, a Tinta Kiadónál  nemrég megjelent kötet, a címe: Tájszavak, alcíme: A magyar nyelvjárások atlaszának szavai, szóalakjai. E gyűjtemény újdonsága az, hogy míg a korábban megjelent tájszótárakban a szócikkek élén címszóként egy-egy tájszó áll, amit a tájszó magyarázata és köznyelvi megfelelője követ, addig ebben a könyvben a sorrend fordított, mivel a közszó áll elöl, és azt követi a tájszavak sora. Például a katicabogár 101 nyelvjárási változata olvasható, íme, néhány példa: bodabácsi, bödekati, fűzkacsa, gatyelinkabogár, gincgönc, ilonkabogár, istenbocikája, istenketehénkéje, katalinkabugirka, pápistabogár. Talán ez a rövid ismertetés is igazolja, hogy globalizálódó, uniformizálódó világunkban szellemi csemege a Kárpát-medencei magyar nyelv hajdani szókincsbeli sokszínűségére, gazdagságára való rácsodálkozás.

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.02.05. 08:25

Írta: M. Szlávik Tünde

 

lady_in_red_by_artist_heather_arenas_masolata.jpgKihúzta kezét az enyémből, ujjai végigszáguldottak a karomon, majd felrebbentek rólam. Egyikünk sem szólalt meg, csak lélegeztünk, előbb még eltérő ütemben, majd önkéntelenül átvettük egymás ritmusát. Nem csináltam semmit, csak passzívan néztem őt, amint jobb keze ujjai rövid staccatókba kezdenek. Egy kis felületen, de annál intenzívebben mozogtak, leginkább a mutató és a középső ujja, amit integetőnek hív, mert azzal szokott beinteni, ha valamin nagyon felháborodik. Néha megállt, ilyenkor töprengve nézett maga elé, miközben hüvelyk- és kisujja rövideket karmolt. A mutatóujja rövidre nyírt körme alá beszorult valami szösz vagy hajszáldarabka, felé nyúltam, hogy kiszedjem, de baljával úgy tett hárító mozdulatot, hogy közben rám sem nézett, s kicsit eltolt magától. Hátrébb húzódtam, mire megragadott és visszarántott, szorosan közel magához, s a fejemet odahúzta a vállához.

– Nézd! – súgta rekedten.

Megpróbáltam a tekintetét keresni, de már elfordította a fejét. Hát odanéztem. Amit láttam, egyszerre volt zavarba ejtő és szédítő. Ujjai ismét száguldani kezdtek, néha már követhetetlen sebességgel. Egyre merevebben nézett maga elé, feje kissé oldalra billent, s ahogy egyre jobban koncentrált, tekintete úgy lett egyre üvegesebb. Szája kissé elnyílt, néha aprókat lihegett, fel-felszisszent. Nem kellek én ide, gondoltam, de baljával megragadta a tarkómat, néhányszor körkörösen végigszántott rajta, amiktől elgyengült lábakkal visszaroskadtam a helyemre.

– Nem kellek én ehhez, megoldod te ezt nélkülem is.

– Neked csinálom, azt akarom, hogy végignézd!

– De nekem ebben nem sok örömöm van, ülhetek melletted, miközben…

– Már nem szeretsz? Régen élvezted, hogy idebújhatsz közben. Jaj, ne csináld már! Inkább segíts! Tedd ide az ujjad… Ha szólok, kezdjed szaporán nyomkodni!

– Legalább csókolj meg közben, ez így nekem nem jó!

– Rögtön, csak… Nézd, mekkora lett! Mondom, hogy ketten … Az a gyönyörű ujjad! Nézd, miket varázsolsz vele! Figyelj, figyelj, most… Igen, már jön! Ez aaaaz! Ó! Az a sok parányi emberke, azok az icipici nők és férfiak neked köszönhetik, hogy kijöhettek a fényre. Istennőm! Mondtam én, hogy ketten… Várj, most az egérrel kijelölöm nekik a területet, ahová elküldöm őket. A férfiak mennek a csatamezőre, a nők a várkonyhára. Igaz is, nem főznél egy kávét, olyan jól esne utána…

Remegő lábakkal álltam fel. Az ajtóból visszanéztem, széles háta eltakarta a monitort, amelyre a puszta ujjaival városokat emelt, erdőket teremtett – élet és halál ura volt fél négyzetméteres felületen.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: M. Szlávik Tünde tárcái

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.02.03. 16:44

Biszák László festménye
50x65 cm. olaj, vászon.
2010. 

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.31. 08:42

A Szent Miklós többcélú intézmény, görögkatolikus óvoda, általános iskola és gimnázium igazgatója

Nyíregyháza

szszb_32_tk_szabo_bernat_sandorne.jpgElső látásra, a vele összefutó ismeretlen a szigorú, keménykezű embert véli felfedezni benne. Az igazság ettől az általánosító képtől sokkal színesebb: előrenéző tekintete határozottsággal párosul, ami egyben kiszámíthatóságot is sugároz. Arcvonásaiban ott találhatók a jó tanáremberre jellemző megértést, a segítő szándékot, és nem utolsó sorban a – sokakból hiányzó – őszinte megbocsátást idéző jegyek.

Vélhetően a Gondviselés kegyes ajándékaként – vagy netán útmutatás gyanánt – a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Máriapócson született. Ott, ahová a zarándokok tízezrei látogatnak el évente több alkalommal is. Abban a városban, amelyiknek az erről szóló okiratát a rendszerváltást követő politikusok legnagyobbika, Göncz Árpád, egykori köztársasági elnök írta alá.

A Kölcseyben érettségizett, a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem általános orvosi karán folytatta. A második évben a pajkos Ámor nyila az ő szívét is eltalálta: házasságkötését követően egyetemi tanulmányait abbahagyta. Papfeleség lett.

Kortársaihoz hasonlóan neki sem fordult meg a fejében az a gondolat, miszerint előbb a karrier, aztán a gyerek. Nem volt divat a szingli-lét a leendő anyák között. Nem is akadt gond a családok és a szebbik nem szerepének kiteljesedése körül. Igaz, akkor az még egy másik világ volt…

Valika időközben pályát módosított: érdeklődését a tanári hivatás szépséges titkainak a kifürkészése keltette fel, így 1991-ben már büszkén mondhatta magát biológia-könyvtár szakos tanárnak. Görög katolikus pap férjét követte szolgálati helyére Debrecenbe, majd Urába, ahol a helyi iskolában osztályfőnökként matematikát és fizikát tanított. Majd Nyíradony következett. A „vidéki” állomáshelyek sora az Orosra kerülésükkel zárult. A férje betegsége a rossz mellett a jót is magával hozta az immár háromgyerekes családnak. Megmentőjük dr. Keresztes Szilárd megyéspüspök személye volt, aki emberséges döntésével és intézkedésével megmutatta nekik a bajból kivezető utat. A mellé egy felkérést az újrainduló görög katolikus iskola igazgatói állására, amire ő igent mondott. Arra a helyzetre így emlékezik vissza: ”Akkor, abban a pillanatban nem tudtam, hogy mire mondtam igent. Sejtéseim voltak, hogy mi egy iskolaigazgató feladata, de amibe itt csöppentem, az más volt. Eszközhiányos, nehezen induló helyzetben lettem „fő szolgálattevő”, közérthetőbben mindenes. Nem volt könnyű a kezdet.”

A nyíregyházi Szent Miklós Óvoda 1966-ban nyílt meg: elkezdődött az a folyamat, aminek eredményeként 1998-ban fogadhatták ismét a tanévkezdő kisdiákokat. Majd’ egy évtized múltán már többcélú oktatási intézményként jegyezték azt. 2009-ben a hodászi Angyalok Kertje Óvodával bővültek ki, ami a Huszár-telepi, és a színház mellett felépített, minden igényt kielégítő iskola átadásával egy időre, befejeződött.  A jelenről: ”Felnőtt az iskola. Újabb és újabb kihívások várnak ránk. A Fenntartó támogatásával, jó és hűséges munkatársakkal körülvéve, többcélú közoktatási intézmény lettünk. Több mint 600 tanulóról, a nyíregyházi óvodánkban 170 gyermekről kell gondoskodni.”  

A pedagógusok a klasszikus értékrend szerint dolgoznak. Üdítő színfolt a palettán, a Kodály Zoltán gondolatával összecsengő: „A zene semmi mással nem pótolható lelki táplálék” egyöntetű tanári vélemény. Nagy súlyt fektetnek a gyerekek lelki fejlődésére. Itt nem érzik magukat feleslegesnek, elhagyatottnak. Itt beszélgetnek velük, és őszinte választ kapnak az őket foglalkoztató kérdéseikre is. Valika odafigyel a tantestületben a nemek arányára, hisz’ a gyermekeknek férfimintára is szükségük van. Meghallgatják a tanulókat. Egyértelműen ott lebeg szemük előtt Alexandriai Szent Kelemen gondolata, miszerint:” A gyermeket úgy kell nevelni itt a földön, hogy otthona a mennyben legyen.”

A 17 éve vezetői posztot betöltő nyíregyházi Szent Miklós görög katolikus nevelési – oktatási intézmény igazgatójának céljaira vonatkozó gondolatait idézzük: ” Rövid távon az én legfőbb célkitűzésem, hogy minél előbb méltó körülmények között tudjam a rám bízottakat. Befejezni az új iskola berendezését, korszerűsíteni a gimnáziumi épületet. Távolabbi vágyam, -  hogy beosztott pedagógusként egy kicsivel több időt tölthessek családommal, unokáimmal, és szeretetben szolgálhassam tovább ezt a nagy családot.”

Mint az Oktatási Hivatal által alkalmazott tréner és szakértő a minőségi oktatás elkötelezettje, ezekkel a mondatokkal zárja beszélgetésünket Nyíregyháza megyei jogú város első mester-pedagógusa, Szabó Bernát Sándorné, Valika, háromgyerekes, nyolcunokás édesanya, a Görög Katolikus Nevelésért – Oktatásért 2009-ben alapított díj első kitüntetettje.

Boldog, elégedett ember, közösségének elhivatott szolgálója.

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.30. 08:02

Polgármester

Ostoros

szszb_32_ki_kisari_zoltan_800.jpgOstoros Községi Tanácsának hívására 1987-ben érkezett az Egertől 3 km-re fekvő településre. Felkérték, hogy tanácselnökként irányítsa a falut. Tevékenysége, sikerei olyan hatással voltak a helybeliekre, hogy a következő 28 évben mást el sem tudtak képzelni a vezetői székben. Az eredmények, a fejlesztések önmagukért beszélnek. 

Karcagról indult 19 évesen világot látni az 1954, október 30-án született Zoltán, egy négygyermekes család legkisebb tagjaként. Szülei igyekeztek gyermekeiknek szakmát adni a kezébe, így lett Zoltán marós szakmunkás és helyezkedett a SZIM karcagi gyárában. Aztán barátaival Egerbe utazott, ahol Finomszerelvény Gyárban (Berva) szükség volt jó szakemberekre, de rabul ejtette a város történelmi múltja, miliője is. Hamarosan újabb fejezet kezdődött az életében: megismerkedett Bodolósz Ágnessel, az egri Tüdőgondozó Intézet asszisztensével. A kölcsönös szimpátia 1975-ben érett házassággá, majd jöttek a gyermekek. Barbara 1976-ban, Sarolta 1977-ben született, és hosszú szünet után 1995-ben megérkezett a családba Zalán.

A családfő 1977-ben Tápiószecsőn töltött sorkatonai szolgálatát és leszerelése után úgy döntött, leérettségizik, majd műszaki technikus oklevelet szerzett.

Bekapcsolódott az üzemi közéletbe, sorra vállalta a társadalmi megbízatásokat, érdekképviseleti feladatokat. Aktivitására felfigyeltek a „Berva” vezetői is, ezért nem okozott meglepetést, amikor képviselőként bekerült Eger Város Tanácsába. Innen indult közigazgatási pályafutása. Ötleteire, hozzászólásaira felfigyeltek Ostoros község akkori helyhatósági vezetői, akik felkérték a tanácselnöki tiszt betöltésére, amit elvállalt. Egerből ingázott naponta az agglomerációba, ám nem esett nehezére, mivel szerette a munkáját. Azokban az években zajlott a politikai változások előkészítése, amit Ostoroson szinte zökkenőmentesen éltek meg. A polgárok Kisari Zoltán korrektségét, munkáját azzal hálálták meg, hogy 1990-ben az első szabad választásokon megszavazták polgármesternek, ahogyan tettek azt a következő hat önkormányzati választáson is.

Úgy érezte, egymásra találtak a község lakóival, 1990-ban családjával Ostorosra költözött. Így testközelből ismerkedhetett meg a helybeliek gondjaival, örömeivel, amelyekből építkezni tudott. Döntését nem bánta meg, hiszen többször hangoztatta: jó itt élni, jó adottságú ez a tisztán magyar ajkú település.

A közösség erősítéséért elindította a civilszférát, de futballozott öregfiúkkal és asztaliteniszezett is. Vallotta, hogy az egy életen át tartó tanulás elengedhetetlen, s ennek szellemében folyamatosan képezte magát, amiből faluja is profitált.  

1996 -ban Településfejlesztési szakmérnöki diplomát szerzett a békéscsabai Kőrösi Csoma Sándor Főiskola Innovációs menedzser szakán. Alapító tagja volt a Települési Önkormányzatok Országos Szövetségének, ahol a Heves megyei tagozat vezetőjévé választották.

Az aktuális képviselőtestülettel legendásan jó kapcsolatot ápolt, előtérbe helyezve a település érdekeit. A fejlesztési lehetőségeket is ez határozta meg. Először az iskolát bővítette, majd telefonközpontot adtak át és kiépült a teljes infrastruktúra. Újra nyílt a művelődési ház és zajlottak a lakótelepi programok. Épültek utak, járdák vízelvezető árkok és napelemek kerültek a közintézményekre. Megújult az óvoda, 150 új építési telket mértek ki, de nyílt KMB iroda is. Elkészült az energiatakarékos közvilágítás, modernizálták a járóbeteg-ellátást és intézmények korszerűsödtek. Segítette a Vöröskereszt munkáját is, akiktől 2015-ben Ostoros megkapta a Humanitárius Település címet.

Tervei között szerepelt a lefojtott, 50 Celsius fokos termálkút hasznosítása, valamint apartman központ és sportcsarnok építése.

Szakmai munkájának elismerései: Heves Megyéért Kitüntető Cím (1995), a Magyar Köztársaság Arany Gyűrűje (1996), Dr. Jakab István Arany Gyűrű (2007), TÖOSZ Tűzzománc Emlékplakett (2008).

Zoltán mély baráti kapcsolatot ápolt az erdélyi testvértelepülés, Lemhény Önkormányzatával, akikkel rendszeresen látogatták egymást.  Családi élete kiteljesedését az unokák érkezése jelentette. Dominik (2001), Zétény (2003), Benedek (2008) újabb és újabb örömforrást jelentettek számára. Közös kirándulások, több napos unoka-nagyszülős nyaralások, horgászatok, labda- és társasjátékok színesítették a dolgos hétköznapokat.

Az alattomos betegség jelei 2013-ban jelentkeztek nála. A kezelések idején is töretlen energiával vezette imádott ostorosi közösségét. A lakosság a háláját azzal fejezte ki, hogy 2014. október 12. - én hetedszer is megválasztotta polgármesternek. Azonban a gyógyulásba vetett hit és a gondos orvosi kezelés ellenére 2015. október 15. - én elhunyt.

Ostoros község DÍSZPOLGÁRÁT 2015. október 22.-én kísérték utolsó útjára...

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.29. 09:26

Díszpolgár, népi hangszer készítő

Sajószöged

szszb_32_ki_stefan_istvan.jpgHa valakire ráillik az ezermester minősítés, az a sajószögedi Stefán Pista bácsi. Hosszú élete során mindig hasznos tevékenységgel foglalta le magát. Volt földműves, majd főállású autószerelő, de otthonosan mozgott a fém- és faipari területen is. Gyártott citerákat és cimbalmokat, melyek több országba, még Ausztráliába is eljutottak. Lakóhelyén sokáig vezette a citerazenekart, de egyébként is igazi közéleti emberként ismerik. Büszkén viseli a Sajószöged Díszpolgára címet, amit elsőként ő kapott meg szülőfalujában.

A többi helybeli gyerekhez hasonlóan átlagosan telt a gyermekkora az 1917. március 8-án született Stefán Istvánnak. Két testvérével besegítettek szüleik földjének művelésében, de eljártak dolgozni a gróf birtokaira is, amiért fizetést kaptak. Édesanyjuk jól ismert bába – mai nevén szülésznő – volt. Húsz évesen házasságot kötött István Margittal és két gyermekük született. Mária öt évvel volt fiatalabb Istvánnál, aki mintegy 45 éve Ausztráliába költözött. A korkülönbség vélhetően azért adódott, mert közbejött a II világháború és a családfőt 1944-ben besorozták. Ekkor már Miskolcon élt a család. Az orosz frontra vitték, ahol fogságba esett és csak három év után térhetett haza. A távollét kissé megviselte, de többször elmesélte, hogy ott is feltalálta magát. Gyermekkorától hegedült és alakítottak zenekart oroszföldön is. Ott készítette el az első cimbalmot, fogva tartói pedig kihasználták sokoldalú szakmai ismereteit, ezért a lágerben is megbecsülték. Volt közöttük fogász is, akinek fogókat és vésőket gyártott a foghúzáshoz. Máskor aranygyűrűk és fülbevalók készítését bízták rá.

Hazatérte után Budapesten helyezkedett el egy konzervgyárban, majd autószerelő szakmát szerzett és Lillafüreden nyitott javítóműhelyt. Munkájának hamar híre ment és bevitték a pártbizottságra, ahol a pártvezetők autóit javította.

Pár év után visszaköltöztek Sajószögedre, majd sikeresen elvégzett egy mozigépész tanfolyamot. Onnantól hat község mozijában vetítette rendszeresen a filmeket, felesége pedig a jegyárusítást és a takarítást vállalta fel. A MOKÉP volt az utolsó munkahelye, onnan ment nyugdíjba.

A megnövekedett szabadidő számára nem jelentett pihenést, hiszen a vetítés kivételével ugyanazt a munkát végezte, mint korábban, vagyis hegesztett, edényeket foltozott, bicikliket javított. Ekkor már áttért a citerázásra, mivel korábban egyik ujja megsérült és az akadályozta a hegedülésben. Mindig izgatta a fafaragás, amit Tiszapalkonyán sajátított el egy mestertől. Innentől születtek a keze alatt a díszes citerák, furulyák és cimbalmok is. Ezek közül többet kivittek az országból, jutott belőlük Belgiumba, Hollandiába, Szlovákiába, de még Ausztráliába is. Emlékszik rá, hogy első citeráját encsi zenekar rendelte tőle. Csak saját készítésű szerszámokkal dolgozott, azokkal faragott még polcokat, szelencéket, domborműveket, dobozokat, vagy általa esztergált poharakat is.

Hangszerei felkeltették a helybeliek figyelmét, ezért citerazenekart alakított, a jelentkezőket pedig ő tanította be. Büszke rá, hogy két unokahúga is játszott a zenekarában. Rendszeresen kísérték a helyiekből álló Búzavirág Népdalkört, akikkel szinte a fél országot bejárták.

Életében komoly törést jelentett felesége 31 évvel ezelőtti halála. Ekkor Tiszaújvárosban élő lánya, Marika visszaköltözött édesapjához és felvállalta a gondozását.

Pista bácsi zenei tudására magasabb szinten is felfigyeltek és készült vele lemezfelvétel is. Bekerült a Magyar Citerás Antológia IV. részébe, mint a citera hüvelykujjas nyomófogásának képviselője.  

Kilencvenhét évesen még aktívan végezte évtizedeken át megszokott munkáját, ám 2015. március 22-én combnyaktörést szenvedett. Mivel lánya, Marika is kezelésre szorult, már nem tudta vállalni szépkorú édesapja ápolását, így bekerült a Nemesbikki Református Szeretetotthonba. Oda sem ment azonban üres kézzel, magával vitte kedvenc citeráját és cimbalmát, és alkalmanként játszik rajtuk. Karácsonykor az intézményben az ő zenei kísérete mellett hangzottak el az ünnepi énekek.

A Sajószöged díszpolgára címet 2010-ben alapította a község önkormányzata. A feltételek szigorúak, de Stefán Pista bácsi ezeknek megfelelt.

„Sajószöged Díszpolgára” cím adományozható annak a magyar vagy külföldi állampolgárnak, aki valamely kiemelkedően jelentős munkájával, vagy egész életművével mind a községen belül, mind pedig országosan vagy nemzetközi viszonylatban olyan általános elismerést szerzett, amely hozzájárult a község jó hírnevének öregbítéséhez, továbbá példamutató emberi magatartása miatt egyébként köztiszteletben áll.  Díszpolgári cím öt évenként egy főnek adományozható.”

Az évtizedeken át aktív közéleti tevékenységet folytató Stefán István ezzel beírta magát Sajószöged történelmébe.

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.28. 16:00

Írta: Nagy Farkas Dudás Erika

 

51b1bbe8108d6-1176-f1-arany-korona-1854-budan.jpgDédi vasárnapi táskájában csak a csontkeretes szemüvege, a kapcsos imakönyve és a szépre hímzett, horgolt szegélyű batiszt zsebkendője volt. Utóbbit néha finom mozdulattal arcához érintette, de orrtörlésre a zseb mélyéről marokba gyűrten előszedett másik zsebkendőjét használta, amit a már foltozhatatlan rossz ágyhuzatból szabott ki és szegett el, majd nevezett ki a hétköznapi feladatra. Tüsszentéskor el kell fordulni, tanította, és akkor az emberre az a zsebkendőnek csúfolt rongy sem hozhat szégyent. A halotti ruhái közé is becsempészett egy ilyen elszegett lepedődarabot, miközben a látható helyre, a fekete blúza zsebébe a legszebben hímzett zsebkendőjét tette.

Könnyű a szép macskát szeretni, de szeresd öregen, betegen, és amikor már mosdani sincs ereje! Irma türelmesen kezeli a macska sebeit, könyörgi bele a vizet, közben ő izzad, jajgat a tehetetlenségtől, a másik meg időnként keservesen fölnyávog. Bátor irgalmasság kellene, és belenyugodni, hogy vége, mondom kívülállóként és elfordulok. Irma maga sem tudja eldönteni, hogy ilyen kétségbeesett ragaszkodás lenne-e a szeretet, vagy csak gyáva rábólintani az állatorvos ajánlatára, aki mindennap fölajánlja az ingyen altatást. Irma néha már affelé hajlik, de olyankor a macska mintha érezné, fölélénkül, már-már virgonc. Joga van a betegségéhez, a fájdalmához, élni. És a saját halálához is, mint néhány napra rá kiderül. Egy reggel a szokott helyén nem találva órákig hiába keressük, sem közel, sem távol nincs. Végül Irma látja meg a tőlünk harmadik kert egyik birsalmafája alatt, a rakásra gereblyézett puha mohaágyon. Irma azt mondja, hogy már a hetedik macskáját temeti. Később újságot tesz elém, cikk körbefirkálva, pirossal jelölt fotók. A képeken egy-egy szobabelső, minden szobában egyetlen személy: nők, asszonyok fotelben, egyszemélyes ágy szélén, díszpárnás rekamién ülve. Ünnepi hangulatú beállítások, a közeg mégis olyan meghitt és otthonos, hogy meglesni őket már-már illetlenség. Komoly tekintetű, idősebb boszniai nők ülnek a halotti ruháik között, a szokásos hálószobai berendezésekkel, vagy az egyetlen szobában élő idős ember kellékeivel körülvéve. Néhol a jólét látszik, máshol érezhető a szegénység, de a képeken közös az utolsó útra minden apró részletében átgondoltan előkészített holmi. Irma azt mondja, hogy akár ő is lehetne az egyik fénykép főszereplője, mert több éve kinevezett egy fiókot, ahová a halotti ruháit gyűjti. Van úgy, hogy hónapokig sem nyúl hozzájuk, mert ahogyan ő minden percben indulásra kész, a ruhái is rendben vannak, hiánytalanul minden darab a helyén, de néha elfogja valamiféle változatosságra törekvés, és elveszi belőlük az időközben meguntat, hogy kicserélje egy másik, frissen szerzett darabra. Néha kizárólag feketében képzeli el magát az elporladásban, máskor, ha kedve tartja, és a lázadó természetének enged, például virágos blúzt tesz a fekete bársonyszoknya fölé, vagy a sima fekete harisnya helyére azt a kockásat, amit még Tildánál vett, ugye én is emlékszem. Hát persze, de Tilda boltja legalább húsz éve nincs, és akkor még Irma lába sem volt ilyen visszeres. Az mindegy, úgy sem látszik. Nevetünk. A fiókban a magas sarkú cipője állandó, a lapos elképzelhetetlen, mert akárhány évesen sem mondana le a női kelléktár szerinte legfontosabb ünnepi darabjáról, és ez lesz az utolsó ünnepi alkalom. Nekem azért mutatja meg a fiókot, mert valakinek kell tudni róla, hogy miben és hogyan öltöztessék, de külön és nyomatékosan megkér, hogy azt a piros sálat le ne merjem róla hagyni! És elképzelteti velem annak az utolsó éjszakának a szikrázó égboltját, ahol majd káprázat módjára tűnik el, a piros sál hosszan lebegve visz a mindig reménytelenül sápadt Tejútra némi színt. Irma szeme közben csillog, és talán hogy megvigasztaljon a rám törő nevezhetetlen, ismeretlen érzésekért, azt mondja, hogy te csak ne félj semmitől, te csak ne félj, és közben a fekete ruhák tetejére visszateszi a piros sálat, és a helyére tolja a fiókot.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Nagy Farkas Dudás Erika tárcái

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.27. 18:01

A Vasutas Művelődési Ház igazgatója

Nyíregyháza

szszb_32_tk_malamidesz_szilvia_800.jpgHa beszélni tudnának az egykori székek, a falak, a mennyezet, a bútorok – biztosan szép bálokról, lopott csókokról, vidám táncmulatságról mesélnének. A Vasutas Művelődési Ház ugyanis kereken egy évszázada nyitotta meg kapuját Nyíregyházán, előbb a vasutasok és családtagjaik, majd az érdeklődő nagyközönség előtt. Malamidesz Szilviával, az intézményt harmadik éve irányító igazgatóval próbáljuk kihámozni a feledés homályából azt az értékrendet, amelyet a patinás intézmény mindig is jelentett a szabolcsi megyeszékhelyen. 2016-ban köszönti alapításának 100. évfordulóját a Vasutas Országos Közművelődési és Szabadidő Egyesület által működtetett ház. Hivatalosan többször átkeresztelték, de a köznyelv megőrizte a tartalmat. Még javában dúlt az első világháború, amikor a tanulás, a szórakozás, a művelődés iránt érdeklődők rendszeresen eljártak vagy a postásba, vagy a vasutasba. A fiatal igazgatónőnek talán a nagyszülei fordulhattak meg az itteni rendezvényeken.

Hegyek, völgyek, búzamezők közt kanyarog a vonat a vasútmodell kiállításokon, mely az egyik legnépszerűbb program a vasút világából. Nemzedékek nőttek fel rajta és ma is sokan látogatják az alkalom adtán megépített, 40-50 méter hosszú terepmodellt. Az óvodás gyerekek és az iskolások ma is rácsodálkoznak, és talán választják hivatásul a vasutat. S ha már a kerek évfordulónál tartunk, közös emlékezésre hívják szeptemberben az érdeklődőket. Felhívást tettek közzé: az 1910-es évektől 2000-ig terjedő időszakban készült fotókat várnak a családi albumokból, filmet szerkesztenek belőle, hogy a mai generációk is bepillantsanak a történelembe. Asztali naptárt is készítenek a korhű dokumentumok felhasználásával, már 2017-es dátummal. A jelenleg működő csoportok tagjai lázasan keresgélnek, hisz közös érdek a méltó ünneplés. Hosszas a felsorolás, ki mindenki jár ma rendszeresen ide: moderntánc iskola, önvédelmi és egyéb mozgásos csoportok, kezdő és haladó számítástechnikai képzés, és ismét történelem, éppen félévszázada indult itt el az eszperantó klub, és megszakítás nélkül ma is összejárnak a lengyel professzor által alkotott mesterséges nyelv szerelmesei. A posta hőskorában még leveleztek eszperantóul a fiatalok, vagy egyes szakmák képviselői, ma, az informatikai társadalomban inkább az angol a favorit. Sok éven át még a főiskola is elfogadta nyelvvizsgaként az eszperantót. Népszerű a nyugdíjasklub, a nyugdíjas tánckör és énekkar, a kertbarát klub, összejárnak a méhészek, a kaktuszgyűjtők, a sakk-körbe az ifjabbak is jönnek. Működik itt az egészséges táplálkozást népszerűsítő paleo csoport, az önismereti klub tükröt tart a tagjai elé. Évente közel 120 ezren fordulnak meg a Vasutas Művelődési Házban.

Igyekszünk minden korosztályt megszólítani – avat be terveibe Malamidesz Szilvia. Kommunikáció és művelődésszervezés az első diplomája, a mesterkurzust andragógiából tette. Imádja a rendezvényszervezést, szívesen és szakszerűen kommunikál másokkal. Nem véletlenül ápol jó kapcsolatot a könyvtárral, a múzeummal, a levéltárral, a Kállay Gyűjteménnyel, a helyi és megyebeli művelődési házakkal, a közeli óvodákkal és általános iskolával, valamint a vasúthoz tartozó/kötődő szervezetekkel is.

A gyerekek a bábszínházba jönnek szívesen, a vasútmodell kiállítás korosztálytól független, a számítástechnikai képzésre pedig nemcsak a fiatalok, hanem az idősebbek is szívesen jönnek. Hozzák a saját laptopjukat és szorgalmasan biflázzák a számítógépük, valamint az internet, a Skype, a Facebook használatának tudományát és napi gyakorlatát. Ha már a gyerekek, az unokák messzi idegenben keresik a boldogulást, legalább a képernyőn lássák, hogy telnek a családtagok hétköznapjai külhonban. Mintha kinyílna a világ: utazás nélkül is rálátni a Glóbuszra.

„Részt vettem néhány rendezvényen itt korábban, és tetszett az atmoszféra. Amikor az igazgatói állásból nyugdíjba készült az elődöm, a barátaim biztatására beadtam a pályázatot. Mindig az a cél lebegett a szemem előtt, hogy méltó legyek vezetőként az egykori igazgatókhoz. A patinás intézményt pedig a 21. századi feladatokkal, lehetőségekkel és elvárásoknak megfelelően tudjam irányítani. Ez a kihívás ma is meghatározza a terveimet, noha szűkös a költségvetésünk.  A jubileumi évben olyan régi programokat elevenítünk fel, melyek intézményünket ismertté és kedveltté tették. Ezek mellett sok újdonsággal is várjuk látogatóinkat. A hagyományos farsangi és szüreti bál, a vasútmodell kiállítás, a táncmulatságok, a kabarédélutánok, a kiállítások mellett idén éjszakai moziba is hívjuk az érdeklődőket.

Kiemelt figyelmet kap az időskorúak informatikai képzése, az egészséges életmód és – tanácsadás, a mozgás – a torna, a tavaszi, őszi egészségnapok, az ételkóstolók, a testi és lelki egészségre való nevelés.”

Legyen a második évszázad is sikertörténet.

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

                                                                      

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.26. 17:56

Huszár Boglárka festménye

12573860_1230182516998425_5692201026474420359_n.jpg

60x60 cm. olaj, vászon.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.24. 08:31

images.jpgA magyar nyelvközösségben a középkorban a tegezés volt az általános. A rétegződő feudális társadalomban igény volt a rangkülönbségnek a tiszteletadás nyelvi formában való kifejezésére. A magasabb társadalmi helyzetűeknek, a tanultabbaknak, az idősebbeknek kijáró tisztelet jeleként alakult ki a magázás. A 17. században jelent meg a maga személyes névmás, a 19. században pedig Széchenyinek köszönhetően az ön.

Előfordult már nemegyszer, hogy tegezve köszöntött és szólított meg egy fiatal hölgy a boltban, ilyenkor én hangsúlyosan „kezitcsókolomoztam” és önöztem. Volt, aki értett belőle. Igaz, nem csak a tegezés sérthet olyan helyzetben, ahol magázódni kellene, hanem bizonyos esetekben a magázás is sértő lehet, mert beszélgetőpartnerünknek azt üzenjük vele, hogy nem vagyunk elég jóban.

Bizonyára sokan ismerik Karinthy Frigyes: Tegezés című novelláját, amelyben a két szereplő nem tudja eldönteni, hogy magázzák vagy tegezzék egymást. Egy kicsit erre hajaz az alábbi párbeszéd, azonban itt külön jelentősége van annak, hogy magázó vagy tegező a forma. Íme:

A vezérigazgató aggódik egyik fiatal kollégája miatt, aki délben egy időre mindig eltűnik a munkahelyről. Elhatározza, hogy utánajár, és magánnyomozót fogad!
A nyomozónő annak rendje-módja szerint követi a megfigyelendő személyt, mikor délben elhagyja az épületet. Másnap a vezérigazgató szobájába siet, hogy beszámoljon a tapasztaltakról.
‒  Kovács úr a szokásos módon délben elhagyta az épületet, majd elhajtott a kocsijával a házához. Megebédelt az otthonában, majd szeretkezett a feleségével. Ezután elszívott néhányat a kiváló minőségű szivarjai közül. Végül visszatért a munkába.
‒ Akkor semmi gond, végül is ezt az ebédidejében megteheti. Én meg már valami rossztól féltem…
‒  Öööö… uram, megengedi, hogy tegezzem?

‒  Hát… Persze, miért is ne?

‒ Akkor hadd mondjam el ismét. Kovács úr a szokásos módon délben elhagyta az épületet, majd elhajtott a kocsiddal a házadhoz. Megebédelt az otthonodban, majd szeretkezett a feleségeddel. Ezután elszívott néhányat a kiváló minőségű szivarjaid közül. Végül visszatért a munkába…

Micsoda különbség! Mondhatjuk…

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.22. 17:02

Írta: Szilvási Csaba

 

12606743_10206731448697835_418131465_n.jpgLevelet kaptam a szülőföldről, Beregdarócról, egy gyermekkori kedves jó barátomtól, Bakos Bélától. Nem számítógépen érkezett elektronikus levél, e-mail, „normál Times New Roman” vagy „Arial Black” betűkkel, hanem hagyományosan, bélyeggel ellátott borítékban érkezett, hajladozva, lengedezve lobogó, ékes és kedves fűszálbetűkkel megírt, a postás bácsi által kézbesített levelecske.

Nem katonás, gépies rendben sorakoznak a levélben a magyar magán- és mássalhangzók jelei, hanem úgy nyüzsögnek, ahogy a csirkék szóródnak el, ha eléjük vetjük a tisztabúzát. Az egyik egy kicsit szemben áll a sorral, a másik háttal, de azért egészséges, tiszta „betűcsibe” az mindegyik.    

Bélával valaha – abban az életkorunkban, amikor minden széna, még a szalma is – egy utcában laktunk Fehérgyarmaton. Számtalan apró gyermek- és felnőttkori élmény, de leginkább a közös gondolkodás, a hasonló életfilozófia köt össze bennünket. Öcsi – mindenki így ismeri ma is, annak ellenére, hogy már négyszeres nagypapa – pár évvel fiatalabb nálam.

Nem tudom vajon vetemedett-e valaha arra, amire én is, hogy verset írjon, hogy két kurta sornak a farkát egyformára kunkorítsa. De egyszer hallottam őt szavalni egy Kölcsey- ünnepségen, Szatmárcsekében. A Himnuszt mondta, az egyik legnehezebben elszavalható magyar verset. Soha senkitől – beleértve a legismertebb magyar előadóművészeket is – olyan megrázó hitelességgel, természetességgel, belső erővel nem hallottam megszólaltatni azon a bizonyos „fekete zongorán”, az emberi lelken a fél szemére vak mester és mindnyájunk, valamennyi magyar életének melódiáját. A szavaló templomi zsoltárok tiszta zengését hallatta. Nem lázadozott, nem követelte Isten irgalmát, hanem hálát adott neki, póztalanul elé terítette áhítatos lelkét azért, hogy élünk, hogy megtartott bennünket, magyarokat.

Egy mosolyban, egy dalban, de legfőképpen egy szavalatban benne van az egész ember, a maga intellektusával, érzelmi, akarati tulajdonságaival együtt. Öcsi akkor, a szavalatával meggyőzött arról, hogy a szépségnél és a tisztaságnál nincs nagyobb erő a világon.

Kinézek a tatabányai házunk nagyszobájának ablakán. Az udvaron álló, kedves, szomorú nyírfák és a Milotáról, Szatmár megyéből hozott kis diófa sóhajt fel bennem, s leveleik, csupa arany levél, mintha innen hullanának le a szívemről. Egy ilyen szépséges levél Öcsi levele is. Sorai mögött látom az áradó kis Túr vizét, ahogy ősszel ködök kavarognak a tükre fölött, s ahogy a folyócska egy-egy ágat vagy cseregubót sodor.

Megjelenik előttem a határ, ahol valaha Öcsivel kószáltunk, s amelyet szemem előtt most is haragoszöld tengerik, fakó-zöld kolompérok, dudva-zöld répák, aranysárga búzák és zöldessárga zabok tarkáznak.

Öcsi levele újra gyermekké tett. Feltámasztotta bennem azokat, akiknek sírját benőtte a fű, szél paskolja, eső mossa. Apámat, aki az őszi csillagözön alatt a Túr-parton horgászott velem, és fogott egy zsák pontyot. Ezt mind neked fogtam, fiam – mondta, és kezembe nyomta a zsákot. Feltámasztja az elárvult Öcsi összes egykori családtagját, mert barátom már csak a maga teremtette népes családjának örülhet, hiszen szülei után húgát, majd nővérét is elvesztette.

Látom magam előtt Béla bácsit, akinek lába elnyomorodott, pipaszárrá vékonyodott az orosz hadifogságban, de a jó öreg még hetvenöt éves korában is tekerte vele a kerékpár pedálját, és Ilonka nénit, a nagy egyéniséget. Ma is előttem van egykori kertjük. Elgyönyörködöm, hogy a forró napon is milyen egyenesen, szépen, csipkés leveleiket nyitogatva állnak benne a fiatal káposztapalánták, a sárgarépa, vagy ahogy – mint korábban már említettem – a mi vidékünkön ma is nevezik: „ murok” levele milyen dúsan bokrosodik, s milyen feketén zöldellnek a petrezselyem szélesebb levélkéi.

Ilonka néni minden „engemszagolj!”, „nenyúljhozzám!”, „élek-e, halok-e?” – felszólító vagy kérdő mondatos virágnak tudta az értelmét. „Ez biztat, ez emlékeztet, ez reménységet ad, ez nem enged felejteni, ez szeretni tanít” – mutogatta kedvenceit. „A föld csak az édes gyermekeit neveli pólyázva: a gazt, a paréjt, a muhart és a csorbákát. A nemesített növényeket az embernek kell nagy szeretettel gondoznia” - mondta.

Felvillan előttem egy kép, ahogy Bakos néni, még egészen fiatalon, az egészségtől virulva barnás-sárga hárászkendőben, piros, szélkifútta kezében hozza kifelé a házból a szakajtókosarat.

Akkor nem tudtam, mi van benne, kelt tészta, vagy tojás. Ma már tudom. Mert az értelem szeme akkor kezd élessé válni, mikor a testi szem látó ereje, mint az enyém is, ahogy öregszem, már veszít élességéből. Az a szakajtókosár is, mint apám halas zsákja, tele volt szeretettel. Abból a szeretetből táplálkozunk mi még ma is az én Öcsi barátommal.  

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek!

Olvassa el a szerző további műveit is: Szilvási Csaba tárcái

 

          

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.20. 17:52

1_megcsoda_lja_k_re_tegro_l_re_tegre.jpg

Váróterem van, váró vonat nincs – tartja a régi mondás. A reptérre pedig akár fél nappal előbb kiköltözik, aki óvatos. Mint én Ausztráliában. Kijutni a Sydneyből, leadni a bérelt autót, végigállni a biztonsági vizsgálatokat… Szóval nagyon strapás, időrabló folyamat. Ám az ausztrál nagyvárosból villámgyorsan eljutni a tengerparti légikikötőbe, és tengernyi idő marad még. A betonszalagok mögött azonban egy sziget csalogat, és egy gerendahíd vezet be valami erődfélébe.
2_hopp_egy_sze_p_hal.jpgNosza, forduljunk vissza az autókölcsönző kapujából, nézzük meg mi az. A hídfőben tágas parkoló fogad. Szemmel láthatóan sokan iktatták be pótprogramnak a sziget és erődlátogatást. A két földdarab közötti csendes vízben búvároktatás folyik, benn a szigeten pedig megvilágosodik előttünk, hogy kevesebb itt a légi utas, és túlnyomórészt pecások áztatják a zsinórt. Az egyik kockásinges sporttárs a szemem és kamerám láttára varázsol a partra egy kiló körüli halat. Elismerő, irigykedő pillantások övezik. A csúszós köveken még zöldmoszatpárna is nehezíti a közlekedést, ezért a függőlegesen fölénk tornyosuló szakadópart tövébe óvatoskodunk.

A bejárásra alkalmas többé-kevésbé vízszintes szakasz is izgalomba hozna egy geológust, hiszen annyira változatos földtani formákat martak bele a hullámok, amilyeneket én még sehol sem láttam. A szinte kilencven fokban kezdődő fal viszont olyan, mintha valamelyik kortárs, modern festő alkotása volna.

Talán homokkő lehet, benne itt-ott mészkő tömbökkel. A sötétebb, keményebb anyagú részek bazaltra emlékeztetnek. A fodros csipkéket pedig mintha egy kőműves csapkodta volna fel. A sárga minden árnyalata felfedezhető a rétegeken. A sziget óceán felőli részét nyílván a haragos hullámok metszették le, és tették ilyen csodává.

Hogy ki a helyi és ki a gépére váró utazó, az úgy elvált egymástól, mint az óriásfreskón a rétegek. Utóbbiak ügyet sem vetettek az előbbiekre, és fordítva. Ha nincs a hullámverés fecsegésén átszűrődő repülőgépmotor-zaj, talán még holdvilágnál is a falat bámultuk volna.

***  esiksandor2cm.jpg

 Ilyen szép a világ

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.18. 16:16

Ősz Zoltán alkotása

12528087_1226157697400907_1096790039_n.jpg 

50x65 cm. Pasztell, papír.

2015.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.17. 08:51

esl-english-grammar-mistakes-530x294.jpgIdőnként előfordul, hogy szépirodalmi művekben, az általam olvasott kortárs magyar drámákban a szereplők nyelvhelyességi kérdéseket is beleszőnek párbeszédükbe. Így például Szántó Péter: A csomagolt lány című könnyed komédiájába. A mű, amelynek zenéjét és dalszövegét a Kft. Együttes szerezte, a beteges Joli mama varróműhelyében zajlik. Rendőrök szimatolnak, szövetet keresnek. Senki sem tud semmit. Az ott dolgozó lányok is hallgatnak. Vajon ki jelenthette fel őket? A teljes kétségbeesés és rémület után egy váratlan pillanatban azonban kiderül: a rendőrt egy színész alakította. Dzsoni bácsi fia, Andris akarta így letesztelni a lányok megbízhatóságát. A nagyképű fiú mindenkinek csapja a szelet. Megszégyeníti a buta, de gyönyörű Erzsit, aki bosszút esküszik. Pont jókor érkezik a történetbe a leendő német üzletfél barátnője, a szupermodell Nóri, aki ügyesen csavarja el Andris fejét, és fűszerezi meg a történetet. Íme, a közöttük zajló egyik párbeszéd:

Nóri ekképp szól: Roppant furcsa ez a mi kapcsolatunk. Ahányszor találkozunk, maga mindig sértődött az előző találkozás végett…. miatt…. Na, ezt most hogyan kell helyesen mondani? Régen se tudtam.

Mire Andris válasza: Mindegy. Valahányszor valami fontos mondatba kezdene, úgyis mindig átvált a nyelvtanra. Szándékosan.

A miatt és a végett névutóról természetesen minden nyelvhasználati könyv szól. A legszigorúbban a Nyelvművelő kézikönyv, a következőképpen: Zavaros gondolkodásra vall, s bántó nyelvi hiba, ha tiszta célhatározóként használják a miatt névutót. Például: Megfelelő gyógykezelés miatt kórházba kellett szállítani. Helyesen: gyógykezelés végett kellett kórházba szállítani. De ugyanilyen súlyos vétség ‒ olvashatjuk tovább a kézikönyvben –, ha a végett névutóval élünk okhatározói szerepben: Betegség végett zárva. Helyesen: betegség miatt.

A Nyelvművelő kéziszótárban a következőket olvashatjuk: a végett célhatározót kifejező névutó. A nyelvjárásokban és a városi népnyelvben okhatározói értelemben is használják, pl.: Betegség végett zárva. Ez a köznyelvben vulgáris, kerülendő! Helyesen: Betegség miatt zárva.

A miatt okhatározói szerepű névutó. Célhatározói elemként terjedőben van a végett névutó helyett való alkalmazása, például a pénz miatt jöttem, helyesen a pénz végett vagy a pénzért jöttem. Ilyenkor a miatt kissé pongyola, választékos beszédben kerülendő.

S végül nézzük a harmadik alapvető művet, a Magyar nyelvhasználati szótárt. Ez példamondattal kezd: Szabadság végett zárva. A köznyelvi változat a szabadság miatt zárva. A miatt névutó okot, a végett viszont célt fejez ki. Felcserélésük gyakori hiba; a köznyelvben nem fogadható el, a tájnyelvekben viszont nem hibáztatható.

A végett szó címszavában pedig a következő szerepel. Akik ódzkodnak a végett-től, használhatják a céljából vagy érdekében névutókat, bár terjengősebb, például: Az ügyintézés meggyorsítása céljából szerdán hosszabbított ügyfélfogadást vezettünk be. S zárásul megjegyzi, hogy új fejlemény a miatt szinonimájaként a választékos stílusban használt okán névutó.

Összegzésképpen annyit elmondhatunk, hogy, mint láthattuk, két könyv is megemlíti azt, hogy a nyelvjárásokban elfogadható a miatt és a végett névutó fölcserélése. Ugyanakkor úgy vélem, hogy e két szó jelentése nem különül el élesen a beszélt nyelvben, és súlyos kifogásokat semmiképpen nem emelnék. Természetesen az igényes írásbeliségben feltétlen jelentésüknek megfelelően kell használni őket.

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.16. 08:21

Írta: Arany Piroska        

Kiskari

 

hargitai_bea_bors_maja_masolata.jpgA diploma megszerzése után minden vágyam az volt, hogy az én szülőfalumban lehessek tanító néni, ahol mindenkit ismerek. Így is lett, taníthattam az én iskolámban.

Lássuk hát, milyen is az, ha a vágyaink teljesülnek!

A harmadik szomszéd, Öregkari nagy büszkesége az első fiú unokája. Másról se beszélt, mint Kiskari tökéletességéről: Kiskari így, Kiskari úgy, milyen életrevaló kis vasgyúró… Míg egyszer rászóltam:

– Nagyapja, mikor hozza már el hozzánk Kiskarit?

Lehetett úgy három-négyéves a gyermek, amikor Öregkari egyszer csak beállított egy kis Dumbóval, aki az asztalról abban a pillanatban úgy kapott le egy süteményt, hogy közben leverte a tányért.

Kerek kobak, napbarnított arcból rám villanó, durcás tekintetű fekete szem – nicsak, egy igazi kis vadember falja a süteményemet, töri a tányéromat.

– Te, te kis ördögfióka! – kiáltottam. – Gyere, fogjuk kezet!

Ám igyekezetemet figyelembe se véve lábát rúgásra lódította. El is találta nem kevés erővel a sípcsontomat.

– Mi van, te, te Maugli, béküljünk ki – próbáltam szelídíteni. Kedveskedve megsimogattam volna a fejét, de azon nyomban elrántotta.

– Nagyapja, ez meg miért ilyen mérges?  

– Mér, mér! Először is, mer’ fiú! Másodszor, mer’ életrevalóan gyanakvó. Üsd, vágd, nem apád, igaz, Kiskari? Ne sajnáld, adjad neki! Védd magad!

Kiskari bokszoló állásba helyezkedett, és várt. Nevettük, micsoda, a kis harcos tetszett nekünk. Gyermeki bája, arányos termete, csupa egészség energiája meghódított bennünket. Jó volt véle játszani, ingerkedni, könnyedén kikerültük, ha ilyenkor leszegett fejjel, kis faltörő kos módján akart elbánni velünk. 

Amikor eljött az ideje, Kiskari iskolás lett. Még örültem is, hogy az én osztályomba került. Anyja kék papírba kötötte a könyveit, a piros keretes címkéken ráírva anyai gyöngybetűkkel a neve: Kiss Károly, I. b.

Mit bánta azt Kiskari, aki egész nyáron járta a mezőt, aki meg tudta különböztetni a rozsvetést a búzától, aki a réten Cézárral ürgére vadászott, aki az öklelős, rugós kisbocit gond nélkül kivezette a legelőre, aki anyjának – ha kérte – felásott egy főzet krumplit vagy zöldséget; na, Kiskari ezt az egész iskolásdit úgy hárította, ahogy csak tudta.

Már reggeltől a déli harangszót várta, amikor végre hazamehet.

– Kiskari, szeretsz iskolába járni? – de Kiskari csak nézett rám sötéten, pedig én nem bosszantani, én barátkozni akartam.

A levegőben lógó, várható konfliktus egy írásórán következett be, amikor a padok között járva elszörnyedtem Kari macskakaparásán.

Jézusom, ha ezt az anyja meglátja, elbúsul miatta!

– Javítsuk ki! – lehajoltam hozzá. Gondoltam kiradírozom, és rendesen, szépen újra íratom véle. Kierőltettem a kezében szorongatott radírját.

Aha, csakhogy nem számoltam a Kari maszatos kezével.

Nem elég, hogy a papírba mélyen szántó ceruzavonásokat úgysem lehetett volna kiradírozni, de a kis izzadt markából kikerült radír vastag fekete maszattá csúfította az egészet. Kiskari megdöbbenése a pillanat törtrészéig tartott. Ohó, az ő munkáját így elrondítani! Nem, Kiskari nem az a fajta, aki ezt megengedi!

Emlékszik még valaki azokra a csúsztatós fedelű, fából készült tolltartókra?

Na, a pillanat hevében Kari annak a fedelét kapta fel, és élére fordítva vágott rá az én kezemre. Erővel ütött, váratlanul. Egy pillanatra elállt a lélegzetem.

Elnémultam: Észnél vagyok én? Tudhattam volna! Ajtóstól rontani a házba!

Jaj, Kiskari, ismerhetnélek már! Előbb óvatosan be kellett volna cserkésznem. Ügyesen kedvet csinálnom, rábeszélnem! Végtére is, nem ő a tanító, nekem kellene okosabbnak lennem. Békítően fordulok hozzá:

– Várjál már, ne mérgeskedj, te Kari, ezt ki kell javítani!

– Mit, amit már összepocsékoltál? Az enyémet te csak ne javítgassad! – kiáltotta sértett önérzettel.

Ezzel felugrott és kiszaladt. Ki a teremből, az iskolából, futott hazáig.

A többiek ismerték már Kiskarit a játékaikból, nem csodálkoztak rajta. Mégis, ekkora vadság láttán elcsöndesedtek.

Délben fogtam a holmiját, és mentem utána, mentem hozzájuk.

– Hazajött ez a betyár? – kérdezem az anyját.

– Haza, haza, bánja ám, hogy megütött téged, tudja, hogy mit tett, azóta ott bujdokol valahol, odalent a kertben.

Nézett rám az anyja, félig nevetve, félig bosszankodva.  

– Nem birok én evvel, a nagyapja kedvencével, el van kényeztetve – sóhajtotta. – Ez a kis méregzsák még soha sem kapott ki, neki mindent szabad. .

Majd kiáltozni kezdett:

– Itt van a tanító nénid, kisfiam, Karcsikám, gyerelő!

Némi szünet után a bokrok alól csattant a dacos válasz:

– Azt várhassa!

Nézünk egymásra az anyjával, tanácstalanul. Ajaj, haragszik a gyerek!

Még várok egy keveset, épp indulnék, amikor az anyja rám nevet:

– Várjál, eszembe jutott valami! – Újra kiáltott:

– Ugye kisfiam, akkor te most nem is eszel, a lekváros palacsintából?                          

Az anyai szóra azon nyomban elő is somfordált Kiskari, eleinte morcosan, sértetten, kelletlenséget mímelve…

*         

Régen volt, Kiskari már felnőtt. Ma egy jól jövedelmező tenyészló-istálló vezetője. Nem csak a munkája, ez a hobbija. Sikeres! Ezért kél „zödhajnalban”, lót- fut.

Kiskari soha sincs egyedül.

Naphosszat ott tüsténkedik körülötte, hatéves fia, Kicsikarcsi.    

Szakasztott apja. Kerek kobak, rám villanó durcás tekintet…– igazi kis vadember.

Tegnap utánam fut Kicsikarcsi anyukája:

– Várjon egy percre, drága tanító néni, a mi kisfiunk jövőre iskolás lesz, szeretnénk magához járatni. Emlékszik, maga tanította az apját is.

Nem azért mondom, de a vágyainkkal legyünk óvatosak. Lehet, hogy megvalósulnak...

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Arany Piroska tárcái                                              

.                                                                                  

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.15. 08:23

Bíró Ernő alkotása

12466062_1221945791155431_8240929895329580608_o.jpg 

18x12 cm. akvarell, papír.

2015.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.10. 08:07

Családorvos, speciális mentőorvos

Nyíregyháza

szszb_32_tk_dr_kiss_csaba_800.jpgTöbb életciklust is megtöltő eseményt halmozott eddigi 30 éve alatt dr. Kiss Csaba családorvos, foglalkozás-egészségügyi orvos – hamarosan szakvizsgázik – , ám katasztrófa-mentőként annyi szenvedést, könnyet, gyászt látott Mianmartól Haitin át Nepálig, hogy az indiai mesterétől tanult módszerek, a meditáció és a spirituális gondolkodás segítik megérteni és feldolgozni a karmikus történeteket, sorsokat. Lelke úgy őrzi meg épségét, hogy családjával igyekszik minél több érdemi időt tölteni. A 4 éves Levente és a másfél éves Bálint, valamint neje, Kissné Garai Viktória foglalják keretbe hétköznapjait, és varázsolják élhetővé a hazai hétköznapokat a katasztrófa sújtotta térségből hazatérve.

November 19-én ünnepelte 30. születésnapját. Édesanyja Kertész Anikó Tünde a Kölcsey Televíziónál, édesapja, Kiss János Csaba a Jósa András Kórház szállítási osztályánál dolgoznak. Felesége biológus, most a két kisgyermekükkel tölti az ébrenlét minden percét. Meghitt otthonukban beszélgetünk, nepáli teát szervíroz szertartásosan a családfő. A zsúfolt könyvespolcon megbecsült helyre kerültek a keleti filozófiákról szóló könyvek. Nem messze a családi szentély, spirituális vezető fotójával, megszentelt tárgyakkal, buddhista malával. Kontrasztként a kicsik játékai hoznak vissza a hétköznapokba. Kiss doktor arról mesél, hogy az érző lények megmentését tinédzserként is fontosnak tartotta. Eljárt a Hortobágyi Madárkórházba fekete gólyát, egerészölyvet menteni, gyógyítani. A madárvédelemről írt sikeres pályázati anyaga tovább gondolásra késztette, ma kuratóriumi tagja a Madárkórház Alapítványának. Bár a sejtbiológia és a molekuláris biológia tudománya nyűgözte le az egyetemen, a dr. Zilahi Zsolt praxisában töltött rezidens orvosi gyakorlat meggyőzte: legyen családorvos.

A világ és benne a szenvedő emberek iránt érzett felelősség arra késztette, hogy medikusként jelentkezzen a Debreceni Egyetem Különleges Orvosi és Mentőcsoportjába. Az első bevetés során Mianmarban a Nargis ciklon átrajzolta a földfelszínt és 150 ezren vesztették itt az életüket. Az akkor 22 éves orvostanhallgatót megrázták és meg is erősítették a tragédiák. Az Irrawaddy folyó deltájában – rizsföldek, amerre a szem ellát – , 60 éve nem láttak fehér embert! A helyiek bizalmatlansága a sátorkórházban gyógyítók iránt hamar oldódott.

Soha nem felejti a Haitit romba döntő földrengés látványát. Az a két hét a földi poklot mutatta meg félelmetes valójában. 300 gyerekre dőlt az iskola, a romok alatt tanszerek, diákigazolványok és élettelen kis testek. Aládúcolt kórházépületben, a helyszínen látták el a test sebeit. A lélek sebeinek begyógyítására legfeljebb egy ölelés jutott, s utána a mentőcsapatra is ráfért volna egy kezelés! Nepálba 2015 tavaszán szólította őket a földrengés. A helyi családok jó része napi egy dollár alatti jövedelemből tengődik, társadalombiztosítás nincs, és nem engedhetik meg maguknak az orvosi ellátást. A rögtönzött rendelőben egy asztal, ágy, vérnyomásmérő, kevés láz- és fájdalomcsillapító, fogamzásgátló és némi kötszer – ez az egészségügy. Vizsgálatra, műtétre nem jut, örülnek, ha a szülésre beérnek egy ilyen ellátó pontra a kismamával.

Családorvosként a kótaji körzetben 2400 gyermeket és felnőttet gyógyít. Egészségtudatosabban élnek a páciensek, hallgatnak az orvos szavára, odafigyelnek a testet tápláló ételeikre. A testmozgást nem divatnak tartják. Ám a betegségek kialakulásának lelki és életmódbeli okairól még van mit tanulni. A paciensek egy része a nyugati orvoslásra jellemző mentalitással bír, mértéken felül isznak, dohányoznak és gyógyítsa meg őket az orvos, ha valami baj van! A rendelőt naponta százan keresik fel, a megelőzés fontosságáról beszélni kevés az idő. A fiatal doktor szerint elindult egy folyamat, jó példa erre az általa szervezett első kótaji egészségnap sikere. Sokan megértették: a vérnyomásproblémát, a cukorbetegséget saját maga rendezheti mindenki. Ám az egyéni felelősségvállalás a saját egészségükért – no, ebben a kérdésben még van hova fejlődni. De mennyire más ez, mint egy földrengés, vagy árvíz pusztítását túlélni. Vajon a katasztrófák áldozatai és túlélői nem cserélnének velük?!

Dr. Kiss Csaba foglalkozás-egészségügyi szakvizsgájára készül. Egészségfejlesztő programokat, morális támogatást nyújtanak. A sok sebből vérző hazai egészségügy és a benne áldozattal szolgálók is igénylik a törődést.

Családjában találja meg a hétköznapi tragédiák elviseléséhez szükséges energiát. Indiai mestere intelmeit megfogadva, Kiss doktor arra tette fel az életét, hogy segítse a vele kapcsolatba kerülő emberek spirituális fejlődését, gyógyítsa a rászorulók testi, lelki bajait. Naponta meditál. A sorsdrámákat kihívásnak fogja fel, ezeket a gondolatokat osztotta meg több száz hallgató előtt a prána nadis rendezvényen a minap Nyíregyházán.

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.07. 18:32

phoca_thumb_l_imgp8251.jpgA tirpák szó eredetileg a török korban elnéptelenedett Szabolcs megyei területekre beköltözött, elmagyarosodott szlovákság (ön)gúnyneve volt. Még pontosabban: a Békés megyéből Nyíregyházára telepített tótajkú nép, amellyel a Felvidékről és külföldről jövő szintén tótajkú telepesek egybeolvadtak. Egyébként a tirpák szláv szó, és tűrőt, szenvedőt jelent. S a pejoratív értelme a következő (sajnos): műveletlen, udvariatlan, faragatlan, otromba, hülye ember; nyíregyházi ember. (Ebben az értelemben még a futballstadionban is gúnyolják az ellenfél csapatának a drukkerei a Nyíregyháza Spartacus labdarúgóit.) Nos, ezt az értelmét, hangulatát kellene megváltoztatni e szónak. De hogyan? Egyrészt úgy, hogy a gúnyolódókat igazándiból megismertetjük a tirpákokkal.

A Nyíregyházán alapított és korábban nyomtatott formában megjelentetett A Vörös Postakocsi című folyóirat 2009 tavaszi számát a tirpákoknak szentelte. Az indító írás a Tirpákok című hősi éneket mutatja be. Az eposz szerzője dr. Vietórisz István városi főügyész, amatőr költő és köztiszteletben álló polgár. Műve 1939-ben jelent meg, és Nyíregyháza hősi korszakának, a városalapítás legfontosabb közösségteremtő mozzanatának, a lutheránus templom megépítésének a történetét mutatja be. Ha a mű nem is mindenütt egyenletes poétikai léptékkel mérve, mégis a miénk. Célja az volt, hogy az elragadtatás hangján bemutassa a város derék tirpák lakosságának a szorgalmát. Ezúttal csupán az előhangot idézzük, ízelítőül a műből: „Tallózzunk mezején régen volt dolgos időknek / Ősök jönnek elém, homokon várost alapítók / Kiknek erénye, miként kis ablakon át az olajmécs / Esti sötétségben szelíden hívogatja a vándort: Úgy vonz tiszteletet keltvén késő unokákban.”

Született jóval később, 2011-ben is egy mű a tirpákokról, a címe: Tirpákia Tündérkert. A szerző, Onder Csaba a szó hangulatának és jelentésének a megváltoztatását tűzte ki célul. Ő maga ekképp nyilatkozott erről: „Mi most ott tartunk Nyíregyházán, illetve Szabolcsban élők, hogy bárhová megyünk az országban, azonnal letirpákoznak bennünket. Egy régi projekt, hogy ne találjunk új nevet magunknak, hanem vállaljuk, hogy tirpákok vagyunk, próbáljunk egy pozitív brandet építeni a magunk irodalmi eszközeivel, ironikusan, játékosan, akkor ez másképpen fog csengeni.” Nos, a zenés komédia bűnüggyel, amelyben a valószerű keveredik a valószerűtlennel, azt igazolta, hogy igen, sikerült. Íme, egy részlet a posztmodern komédiából a szerethető tirpákokról: A műben a kormányzó titkára így jellemzi őket: „Tótmagyarok. Békésből idehívott farmerek. Lóbolondok. Csak a munka meg a takarékoskodás érdekli őket.”. Mire a kormányzó: „Reménytelenül józan életprogram.” A betétdalok hasonlóan önironikusan szólalnak meg, például a főszereplő, Laura így fakad dalra: „Ó, vérvörös rúzs tirpák tangó / Gyere és eméssz el, istállószagú szerelemmel / És aztán tölts még abból / A nyíri vinóból / Hisz csalfa a szerelem, mint a bor.”

(A kép forrása: http://latvanytervezes-paloczy.blogspot.hu/2012/03/onder-csaba-antal-balazs-tirpakia.html)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.06. 16:33

Huszár Boglárka festménye

12401754_1218455574837786_4907912803625368275_o.jpg

100x80 cm. olaj vászon

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.03. 09:24

Szalontai Barnabás múzeumalapítóról beszél Dám László igazgató

szalontai_barnaba_s-3.jpgSzalontai Barna Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egyik legismertebb személyisége volt: Nyírbátort és környékét nála nélkül el sem lehetett képzelni. Máig nem felejtem névjegyét, amelyen ez állt: „Dr. phil. Szalontai Barnabás Állami Díjas múzeumigazgató, a nyírbátori Báthori István Múzeum alapító igazgatója”. És szinte mindig hozzátette: etnográfus, néprajzkutató, történész. Ráadásul abszolvált jogász volt, továbbá okleveles tanító, rajztanár és történelemtanár... Akár azt is mondhatnánk, hogy igazi polihisztor.

Vajon milyen embernek ismerte meg Szalontai Barnát az utódja, Dám László, aki a nyírbátori Báthori István Múzeum igazgatói posztján követte őt? Dám Lászlót már nem Nyírbátorban kellett fölkeresnem, hanem Nyíregyházán, a Jósa András Múzeumban, a megyei múzeumi szervezet frissen kinevezett igazgatójaként.

– Érdekes, hogy Szalontai Barna indulásának körülményeiről – holott az élete nyitott könyv attól kezdve, hogy elkezdte építeni a múzeumot – keveset tudunk...

– Sok helyen járt iskolába: Polgáron, Mezőkövesden, Nyíregyházán, végül Hajdúböszörményben érettségizett. A jogi egyetemre Debrecenben és Pécsett járt, de a doktori szigorlatait 1943-ban ismétlődő betegsége miatt nem tudta letenni, ezért is mondta magáról mindig, hogy abszolvált jogász. 1945 tavaszától közigazgatási gyakornok és alispáni titkár volt Nyíregyházán. 1947 nyarától Nyírbátorban lett járási jegyző, kihágási büntetőbíró és iparhatósági biztos. Később könyvelőként dolgozott a dohánybeváltóban, 1952-től pedig rajztanár lett. Munkája mellett kezdett Nyírbátor történetével foglalkozni, első gyűjtései is ehhez kapcsolódnak. Aztán a szakmai támogatások, biztatások hatására kapcsolt  „nagyobb sebességre”, aminek az eredménye az általa létrehozott Báthori István Múzeum lett.

– Ki lehet szűrni az életrajzából olyan előzményt, amely előrevetítette a múzeumszervezői munkát?

– Vannak erre utalások. Nagyon melegen említi mezőkövesdi gimnáziumi ének-zene szakos tanárát, Dala Józsefet, aki egyben a mezőkövesdi múzeum alapítója is volt, továbbá hajdúböszörményi osztályfőnökét, Csiha Antal történelemtanárt, aki később hosszabb ideig a Hajdúsági Múzeum élén állt. Debrecenben Baranyai Béla jogtörténész-professzor hatott rá, akiről egy helyütt megemlíti a Sárkány-rendről szóló jelentős tanulmányát, megjegyezve intuícióit saját tanulmányához, amelyet Kalmár Józseffel írt egyetemistaként a Báthoriak kőemlékei címmel. Érdemes megemlíteni, hogy pécsi egyetemi éveitől kezdve szinte szenvedélyévé vált a fényképezés, sok képes levelezőlapja került közforgalomba is. Volt egy iparművészeti jellegű, bejelentett találmánya, amellyel albumokra, könyvekre bőrintarziás címereket, monogramokat lehetett készíteni. Már fiatal korában nagyon jó szervező volt. Amikor Nyíregyházára került, már 1946-ban részt vett a haladó gondolkodású, általa franciás műveltségűnek tartott Bessenyei Kör újjáélesztésében és megszervezésében, amelynek főtitkára is lett. Büszke volt arra, hogy Bessenyei György születésének 200. évfordulója alkalmából meg tudta nyerni az ünnepi beszédre Ortutay Gyula akkori vallás- és közoktatásügyi minisztert. Életrajzaiban beszámol arról is, hogy amikor Nyírbátorba került, fúvószenekart, szalon- és szimfonikus zenekart, kamarakórust, ének-zene kart, népi zenekart szervezett, ezek mintegy öt esztendeig működtek a helyi kultúrház égisze alatt.

– Ön mikor és hogyan ismerkedett meg Szalontai Barnával?

– Jó régen, még a hatvanas években egyetemi hallgató koromban. Akkoriban ő szoros munkakapcsolatot tartott fenn a debreceni egyetem Néprajzi Tanszékével, ahol én is tanultam. A nyírbátori kerámiáról szóló könyvét a tanszék vezetésének segítségével írta, az ottani vezető professzorok, Gunda Béla és Szabadfalvi József voltak a lektorai. Gyakran jött az egyetemi könyvtárba kutatni, s egy ilyen alkalommal Gunda Béla mutatott be neki. Miután diplomáztam, és tanársegédként dolgozni kezdtem, én is közvetlen részesévé váltam e tudományos kapcsolatnak. Az egyetemi hallgatóknak  ugyanis gyakran szerveztünk néprajzi kutatótáborokat az akkori nyírbátori járás területén, azon a környéken, amely Szalontai Barna illetékességi területének számított. A legsikeresebb Nyírlugos lehetett, talán azért, mert ott egy nagyon jó képességű évfolyam hallgatói vettek részt a munkában: többek között Viga Gyula, Niedermüller Péter és Balázs György, akik közül többen ma már kitűnő, nemzetközi hírű tudósok. A kutatás keretében a diákok valójában tudományos diákköri dolgozatokat készítettek Nyírlugoson, amelyeket később meg is jelentettünk: kétkötetes néprajzi monográfia kerekedett ki belőlük. Közben tárgyakat gyűjtöttünk, megkérdeztük a parasztembereket, beszélgettünk, bementünk a csűrökbe, a pajtákba, jártuk a padlásokat, s amit érdemesnek tartottunk, összeszedtük, elláttuk a szükséges adatokkal, és bevittük a nyírbátori múzeumba. A kapcsolatunk később is megmaradt, annál is inkább, mert én is a Nyírség népi építészetével kezdtem foglalkozni.

– Milyen embernek ismerte meg őt?

– Röviden fogalmazva örökmozgó volt. Egy percig nem ült nyugton. Mindig csinált valamit, mindig járt az agya. A „Szalontai-típusú” emberek különlegeseknek tekinthetők, mert megszállottak.

– Tud példát mondani arra, hogy miben nyilvánult meg a megszállottsága?

– Jól mutatja ezt például, hogy amikor száz forintért megvette Bethlen Gábor 1622-ből származó díszszablyáját, azonnal beleltározta és elhelyezte a múzeumba. Az emberek többsége biztosan hazavitte volna, hiszen az a kard igen nagy értéket képviselt. Amikor kölcsönadtuk az osztrákoknak egy kiállításra, csupán a biztosítási díja tízezer dollárba került. Ő nagyon is tisztában volt ezzel az értékkel, mégis az volt a természetes számára, hogy a közösségnek, a múzeumnak adja. A gyűjtést rajztanárként kezdte el. Köztudott volt róla, hogy ha egy gyerek a nagymamai padlásról egy régi tejesköcsögöt bevitt az iskolába, Szalontai tanár bácsitól kapott egy ötöst. Gyűltek is a tárgyak szép számmal, köztük nemritkán néprajzi szempontból is értékes darabok. Hála Istennek, mindig vannak ilyen megszállott emberek, akik az életüket teszik fel arra, hogy valamit létrehozzanak.

– Ebből a szempontból kivételesnek számított Szalontai Barna tevékenysége Szabolcsban?

– Tulajdonképpen majdnem minden vidéki múzeum így jött létre a megyében. A lelkes gyűjtők, amatőrök  – akiknek lényegében nem volt közük sem a tudományhoz, sem a régészethez – csupán kedvtelésből gyűjtöttek, a jobbak azonban később egy-egy múzeum vezetőjévé váltak. Mint például Csiszár Árpád Vásárosnaményban, aki eredetileg lelkész volt, vagy a tanító Molnár Sándor Vaján. Szalontai Barna azonban közöttük is élen járt.

– Úgy hírlett, hogyha Szalontai valamire szemet vetett, azt megszerezte a múzeumának mindenáron. Nem voltak ebből konfliktusai?

– Nagy konfliktusról nem tudok, kisebbek minden bizonnyal voltak. Ez azonban nem is lehetett másként, hiszen nemcsak megszállottja volt a múzeumnak, hanem már-már a mániájává is vált. Féltékeny volt a kincseire, a múzeum anyagára. Bizalmatlan volt mindenkivel szemben, nemhogy publikálhatott volna valaki az ott látottak alapján, de még a raktárba sem mehetett be idegen. Magának tett félre mindent, mindenről ő akart írni, szinte belebetegedett, amikor Németh Péter megyei múzeumigazgató kinevezett Nyírbátorba egy muzeológust, akinek természetesen joga volt bemenni a raktárba. Barna bácsi a régészt, Varga Bélát egyszerűen nem akarta beengedni a régészeti raktárba. Ő sem volt mentes a hiúságtól sem, meg büszke is volt arra, amit létrehozott.

– Szalontai Barna szeretett írni, újságcikkeket és könyveket publikált, utóbbiak között voltak egyszerűbbek, alkalmiak és terjedelmesebb, tudományos igényű könyvek. Hogyan állják ki ezek az idő próbáját?

– Ezek tartalmát, megjelenésük történetét elég jól ismerem, ugyanis az egyetemen, amint beletanultam, az én feladatom lett minden tanszéki kiadvány műszaki szerkesztése. Szalontai Barnának két olyan könyve is megjelent, amelyet a tanszék adott ki, azoknak is én voltam a technikai szerkesztője, a Nyírbátor népi építészetéről szóló nagy terjedelmű munkájának pedig a lektora is, mivel javarészt népi építészetről szólt, ami a tanszéken az én területem volt. Szakmai tanácsokkal is elláttam, ami folyamatos munkakapcsolatot jelentett közöttünk. Sajnos Barna bácsi már nem érte meg könyvének megjelenését, halála után néhány nappal hoztam el azt a miskolci nyomdából. Ez a könyv egy igen jó munka. Igaz, sokszor átdolgozta a kéziratot, aminek elsősorban az volt az oka, hogy ő nem volt szakképzett kutató. Sok minden elkerülte a figyelmét, ezért elkelt a szakmai segítség. Nem a hibák miatt, hanem például azért, mert minden tudományos kutatás szerves része a konzultáció. De nyugodtan mondhatom, hogy szakmailag ez az egyik legjobb népi építészeti monográfia. Nagy kár, hogy már nem érhette meg a megjelenését. Tudom, kandidátusi értekezésnek akarta beadni, amire Gunda professzor biztatta.

– A munkakapcsolaton túl személyes, baráti kapcsolatba is kerültek?

– Nem, a kapcsolatunk nem volt baráti, hanem szakmai, korrekt és őszinte. Én a lakásán soha nem voltam, a családját nem ismertem. Sokat beszélgettünk. Ha Nyírbátorba mentem gyűjtőmunkára, soha nem kerültem el őt, mindig bementem a múzeumba is. Aztán az itt végzett tudományos kutatómunkám közben lassanként beleszerettem a nyírbátori múzeumba. Később engem lepett meg a legjobban, hogy 1983-ban elkezdett csábítgatni, hogy menjek el Nyírbátorba múzeumigazgatónak, mert ő csak bennem bízik meg, és csak rám meri bízni ezt a gyűjteményt. Neki – mint mondta – el kell mennie nyugdíjba, amit Németh Péter, a megyei múzeumi szervezet igazgatója szorgalmaz. Meggyőzte az ötletének életrevalóságáról a megyei vezetőket, végül Gyuró Imre, a megyei tanács elnökhelyettese és Kuknyó János osztályvezető jött el Debrecenbe, hogy egyeztessék az elképzelést a tanszéki főnökömmel. Így kerültem Nyírbátorba.

– A megye hasonló jellegű intézményei között a Báthori István Múzeum hol helyezkedik el?

– Szakmai körökben már akkor is a legjelentősebb vidéki múzeumként tartották számon. Mivel az intézménynek Szalontai Barna volt az alapítója és a fejlesztője, kimondhatjuk, hogy életművet alkotott. Egy történelmileg kiemelkedő városban, mint Nyírbátor, nagyon fontos egy helytörténeti múzeum. Maga az ötlet is az ő fejéből pattant ki. Szinte „bezsongott”, amikor az ásatásoknál előkerültek a baluszterek, a kályhacsempék, a hajdani nyírbátori várkastély kimondottan értékes és nagyon szép emlékei. Ezzel kezdődött, aztán hozzálátott a szisztematikus gyűjtéshez. Amikor elkezdték építeni a régi gimnáziumot  – a templommal szemben lévőt, ami a jelenlegi Báthori István Általános Iskola – tömegével kerültek elő régészeti leletek. Barna bácsi ott volt a helyszínen, és ha bármi előkerült, már vitte is a kincseit. Lefényképezte, leírta, beleltározta. Emellett Nyírbátorban és a környéken néprajzi anyagokat gyűjtött. A képzőművészet úgy került a képbe, hogy ő rajztanár is volt, számos grafikája, festménye ma is megtalálható a múzeumi gyűjteményben. Elkezdte gyűjteni mások képeit is, és néhány év alatt létrehozott egy nagyon szép és modern képzőművészeti gyűjteményt. Ez a három pillér jelentette a múzeum alapjait.

– Legalább ilyen értékes maga a Báthori István Múzeum épülete, amelynél jobb helyet el sem lehet képzelni...

– Az összegyűjtött anyag java részét előbb a városháza toronytermében állították ki. Fel lehetett ugyan az ajtóra írni, hogy múzeum, de nyilvánvaló volt, hogy nem ez a megoldás, sőt még a kultúrházban rendelkezésre bocsátott néhány helyiség sem volt alkalmas erre a célra. Barna bácsi akkor vetett szemet a hajdani minorita kolostorra. Nagy bátorság volt, hiszen az épület borzalmas állapotban volt, beomlott tetővel, egy részében szükséglakásokkal. De Barna jó érzékkel választotta ki a helyet, mondván, hogy csak egy ilyen nagy múltú, nagy értékű épület adhat méltó otthont az általa már megálmodott múzeumnak. Előbb kiharcolta, hogy odaadják az épületet. Addig ment és rágta minden elképzelhető illetékes fülét, míg meg nem kapta. Aztán kihajtott hozzá még 15 millió forintot, ami 1957-ben nagyon nagy pénz volt. A valódi munka neheze, a műemléki feltárás és a helyreállítás azonban csak ezután következett. Ebben is szenzációs munkát végeztek. Volt az épületnek olyan része, amely annyira tönkrement, hogy a barokk boltozatot nem lehetett helyreállítani, csak rekonstruálni. Ezt olyan jól megcsinálták, hogy aki nem volt jelen a munkálatoknál, utólag nem képes különbséget tenni a régi és a helyreállított boltozat között. Barna azonban nem elégedett meg azzal, hogy most már méltó környezetben lehetett bemutatni Nyírbátor történelmét, újabb célokat tűzött maga elé. Például 1963-ban visszaszerezte Debrecenből a stallumot, és Mátészalkáról elhozta az ecsedi vár 1484-es datálású címerkövét.

– Nemcsak a régi dolgokra figyelt fel. Emlékszem, amikor Nyírbátor környékén lőttek egy farkast, azt Szalontai Barna kitömette és kiállította a múzeumban. Ez hogyan illeszkedett a múzeum profiljához?

– Egyszerűen be akarta csalogatni az embereket a múzeumba. Ismerek olyat, aki életében egyszer járt a nyírbátori múzeumban – gyerekként elvitték megnézni a farkast –, de közben megnézte a stallumot és a középkori gótikus csempéket, amelyekre ma is emlékszik. Egy másik remek gondolata az volt, hogy összeállítottak egy szép kiállítást Bátorliget élővilágáról. Mivel az ősláphoz nem lehet tömegeket vinni, az emberek azt a múzeumban nézhették meg. Ez párját ritkító különlegesség lett. Ha ezekről beszélünk, érdemes megemlíteni, hogy óriási előny volt számára a polihisztorsága. Ő nem úgy volt tudós ember, hogy elmélyedt egyetlen dologban, és arról mindent tudott. A szónak abban az értelmében sem volt történész, művészettörténész vagy régész sem, hogy ezeket tudományos alapon művelte volna, bár törekedett rá, és a diplomái is megvoltak hozzá. Egyszerűen minden érdekelte. Az egyik feladatot még meg sem oldotta, már belevágott a másikba. Szakmai cikkei többségének ez az egyik hiányossága. Viszont nagyon jó megérzései voltak..

– Melyek a kiemelkedő munkái?

– A már említett – Nyírbátor népi építészetéről szóló  – könyve, amellyel a kandidátusi címet is elnyerhette volna. Nagyon jó a máriapócsi offerekről – viaszöntőkről – írott munkája is, arra Európa-szerte hivatkoznak. Ezek a legjobb művei, maradandók. Egyébként nem kellett volna neki annyit írnia, de igényelték is tőle, meg szerette is az írást. A tömegmunkának azonban mindig a minőség látja kárát. Mindemellett az írásban, pontosabban a kiadásban is volt egy zseniális megérzése. Felismerte, az viszi el a hírét, ha kiadja a Báthori István Múzeum füzeteit. Ezekben kiváló kutatók munkái jelentek meg Csallány Dezsőtől Balogh Istvánon át Dankó Imréig és másokig.

– Ezen kívül milyen jellegű munkákat adtak közre ebben a kiadványban?

– Egymás után láttak napvilágot a vékony kis füzetek Nyírbátor történetéről, Bátorliget élővilágáról, a Hajdúvárosokról, a Báthoriak pénzéről, a Báthoriak emléktárgyairól és így tovább. Ezek roppant értékes sorozattá álltak össze, a szakma ma is keresi, hivatkoznak rá, egyedi értéket képviselnek. A kutatók állandóan gyötrik a múzeumot, hogy adjunk belőle, de már nekünk is csak egy sorozat van. Most az a tervünk, hogy amikor 2005-ben ötvenéves lesz a Báthori István Múzeum, újra megjelentetjük a Füzeteket, immár egy kötetben, hogy hozzájussanak mindazok, akiknek szükségük van a 40-50 évvel ezelőtt megjelent tanulmányokra. Barna már akkor erre is gondolhatott. Annak idején jótékonyságnak tűnhetett, hogyha Nyírbátorba érkeztek festők, művészek alkotni vagy kiállítani, igyekezett mindegyiküknek katalógust készíteni. Ez már most, 30-40 év után szinte pótolhatatlan érték. Nemrégiben például valahol előkerült Szabó Gáspár hagyatéka, s valaki szólt nekem, hogy alkotásaiból kellene egy kiállítást szervezni itt Nyírbátorban. No, de ki az a Szabó Gáspár? Csak elő kellett venni a Barna bácsi által szerkesztett katalógust, s elolvashattam életrajzát, megnézhettem képeit annak a művésznek, aki egykor zenetanár és festő volt a városban. A kis füzet forrásértékű munka. Számtalan ilyet lehetne sorolni. Most, amikor az emberek általában a mának élnek, nem sokan gondolnak arra, hogy életük már huszonöt-harminc év múlva a történelem része lehet, sőt még hamarabb is, gondoljunk csak a nyolcvanas évek végére, kilencvenes évek elejére. Szalontai Barna szakmai nagysága abban van, hogy ő az ilyesmire is gondolt.

– Ön tehát egy jó múzeumot vett át tőle két évtizeddel ezelőtt…

– Igen. Amikor engem kineveztek a Báthori István Múzeum igazgatójának, akkor ez az intézmény nemcsak Szabolcs megye legszebb, legjelentősebb tájmúzeuma volt, hanem sokak szerint az Alföld egyik legrangosabb múzeuma, amelynek már akkor volt nemzetközi hírneve. Mind a mai napig megjelenünk „A világ legfontosabb múzeumai” című amerikai kiadványban, amelyhez minden évben kérik a friss adatokat. Mást nem kellett tehát csinálnom, mint egyetemi tapasztalataim, szakmai kapcsolataim révén fenntartani, továbbvinni azt, amit Szalontai Barna elkezdett és felépített.

– Szinte hihetetlen, hogy egyetlen ember energiájából ennyi mindenre futotta. Elismerték Szalontai Barna átlagon felüli munkáját?

– Már 1955-ben minisztériumi elismerést vehetett át, a kitüntetéseinek sorát pedig az ötvenévesen kapott Állami Díj koszorúzta meg. Ez az elismerés akkoriban nagyon magas rangú volt. E díjak is jelzik: Szalontai Barna Nyírbátor nagy egyénisége volt, akinek nagyon sokat köszönhet Szabolcs-Szatmár-Bereg megye múzeumi szervezete, és mindazok, akik ellátogatnak az általa alapított intézménybe.

Marik Sándor

***

SZALONTAI BARNABÁS (született 1919. január 8-án Ilosván, elhunyt 1984. március 5-én Nyírbátorban) néprajzkutató, múzeumigazgató.A debreceni és a pécsi egyetemen végzett jogot, a debreceni egyetemen pedig néprajzi oklevelet és bölcsészettudományi doktorátust szerzett 1967-ben. 1955-ben megalapította a nyírbátori Báthori István Múzeumot, amelynek 1962-től igazgatója volt. Elsősorban Nyírbátor és környéke néprajzi, tárgyi anyagának összegyűjtésével és népi kisipari témákkal foglalkozott. Főbb művei: Keresztes György nyírbátori fazekasmester munkássága (Nyírbátor, 1967); Kerámia a nyírbátori paraszti háztartásban (Debrecen, 1970); Viaszöntő népszokás Máriapócson (Nyírbátor, 1977); Nyírbátor népi építészete (Debrecen, 1984). 1970-ben Állami Díjat kapott, 1981-ben Nyírbátor város díszpolgárának választották.

DÁM LÁSZLÓ (született 1945. március 15-én Budapesten) etnográfus, múzeumigazgató.A debreceni egyetemen szerzett magyar–néprajz szakos diplomát 1968-ban. Doktori disszertációját a népi építészet témaköréből írta 1969-ben. A debreceni egyetem Néprajz Tanszékének oktatója 1968 és 1984 között. A Báthori István Múzeum igazgatója 1984-től 2003-ig. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei múzeumi szervezet igazgatója 2003-tól. Múzeumi vezetőként is oktat az egyetemen. Három egyetemi jegyzet írója, hat önálló kötete, háromszáz tudományos publikációja jelent meg.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2016.01.02. 09:49

Címkék: ü:Szalontai Barnabás

Írta: Ésik Sándor

 

12458707_10206599956010600_636748506_o.jpgAlattunk Alice Springs – ébresztett volna fel szendergésemből a pilóta, de nemhogy nem szenderegtem vagy aludtam volna, nagyon is éber voltam. A hosszú repülőutak akár tíz órás vagy annál is hosszabb kibírhatatlan ücsörgést jelentenek. Vetítenek egy filmet, sőt, ebéd után még egyet. Megiszik az ember egy-két doboz sört, ami néhány órára mégis elaltatja. Aztán felébred, ránéz az órára, és elkeseredik. Még több mint a fele hátra van. A szomszédom jól húzza. Leesett állal horkol.

Lenézek a szárny alatt. A halványvörös síkságon tényleg találkozik néhány végtelenbe vesző út. A kereszteződésben házsorok. Nem valami nagy hely. Semmit sem tudok róla, csak hallottam már a nevét. Itt, Ausztrália közepén ötszáz kilométerekre esnek egymástól a települések. Erős képzelőerő kell hozzá, hogy valaki felidézze a szomszéd városban lakó ismerősét. Nem tudom, rajtam kívül kipillantott-e egyáltalán valaki. Miért nem az Uluru, a nagy rozsdás szikla felett szállunk, elégedetlenkedtem magamban. Azt is látni kéne, lapoztam bele az útikönyvbe. Nem találtam, pedig sokszor elolvastam a róla szóló részt. Egy bennszülött beszélt róla valamelyik utazási csatornán. A világ legnagyobb egy tömbben álló sziklája. Nem csoda, hogy lelkes szavakkal mesélt a gazdagon kifestett riportalany. A geológiáról természetesen fogalma sem volt, sőt nem is érdekelte, pedig az ostoba kérdező egy darabig feszegette a kérdést. Aztán elmondta maga a tudnivalókat. A fekete arc mimikája semmiről sem árulkodott. Ennél idegenebb vonásokat sehol másutt nem láttam még. Félve mondom, hogy csúnya, de az volt. Egyedül az ősökről hagyta egy kicsit bővebben beszélni a rendező vagy a vágó, ki tudja, ki rontotta el szegény filmet. Azt mondta, ők élnek és éltek, de most nem itt vannak, hanem az álomidőben.

Minden vallás és ideológia sarokköve a teret és az időt megfogni valahogyan. Valamennyinek vannak többé-kevésbé elfogadható válaszai, de bizonyíték nincs. Hátradőltem az ülésben, és jóleső érzés töltött el. Ugyanaz, mint amit akkor éreztem, ama Uluru-s film alatt. Végtelenül imponált, ahogy az egyszerű és számára mégis megcáfolhatatlanul elfogadott világképét egy mondatban összefoglalta.

Sydney unalmas belvárosa után üdítő érzés volt üldögélni a sokadik sziget dombtetején. A szó szoros értelmében, mert hűvös óceáni szellő járt a lombok között, a park pedig – ahogy másutt is a környéken, ápolt, gondozott. Hívogatott. Kör alakú réztáblán térkép, azon nyilak – merre mi található. A mellette lévő padon egy élő hús-vér ausztrál vagy aboriginál. Nevezik őket sokféleképpen, érdekelne, magukat minek hívják. Egy dzidzseridut fújt időnként, ami az ősi hangszerük. Gyűltek a fémpénzek a kis dobozban a lábánál. Ugyanúgy néz ki, mint a filmen, nézegettem lopott pillantásokkal. Álomidő… Ezt ismételgettem magamban, és hogy meg ne bántsam, arrébb sétáltam. A nyíl irányában megláttam az operaházat a vitorláival. Nem kéne annyi utazási filmet nézni, jobb lett volna itt megtudni hányatott történetét. Na, nem baj, majd az álomidő… Visszafordultam. Kiábrándító volt látni, hogy az én bennszülöttem mobilon telefonál. Sebaj, legalább hallok valamit az ősi nyelvből, indultam felé közömbös arccal. Jó ideig tartott, míg rájöttem, angolul társalog, arra viszont azonnal, hogy egy szavát se értem. Az ausztrálok angolja önmagában is nagyon idegen, de ez… Pedig közben felidéztem magamban a repülőút alatt gondoltakat, és azt is, mit kérdezek majd egy igazi aborigináltól.

A térről számukra biztosan nyilvánvaló, hogy végtelen. Einstein nélkül is körbe látják a horizontot. És azt is tudják, mennyire kilátástalan és hiábavaló dolog bármerre is úgy elindulni, hogy valahová messze. De az idő… Ránéztem, nem találkozott a tekintetünk. Végzett a telefonnal, és fújta tovább rendületlenül. Ennek a kimondhatatlan, leírhatatlan nevű valaminek ugyanolyan volt a hangzásvilága, mint itthon a dorombnak.

Vajon tudják-e az ősök ott valahol, talán éppen az Uluru tövében, de mindegy is, az álomidőben, hogy te itt fújod némi apróért, ahelyett hogy gyíkot sütnél a bushland-ben? Hol van az asszonyod, van-e fiad? Faragtál-e már neki kis dzidzseridut? Kijöttök ebből a kis pénzből? Istenem, micsoda ostoba kérdések. De hát ez az én világom.

Megálltam, hátat fordítottam és messze néztem a párába vesző óceánba. Az én sorsom idegen, és nem értené, mit akarok. Mosolyogna, helyeselne, ez a dolga. Mert béklyó nincs ugyan a lábán, de rabszolga. A rabszolgám.
Én meghalok egyszer, és ha igaz, amit a bölcsek állítanak, feltámadok. Hogy honnan jövök, azt elrendezték egy „sokasodjatokkal.” Ő viszont nyugodt és nem bánatos, mert az álomidőből jött, és oda távozik. Álomidő… Ebben a tudatban élni álomidő az is, ami két álomidő között eltelik.

Végre egy szép dallamnyomra bukkant a fülem az egyhangú – hogy ne mondjam – nyekergésben. És rám is nézett, aki fújta. Már nem akartam vele társalogni, mert mindent megbeszéltünk. Lassan elindultam az autó felé, de egy pillanatra megtorpantam. A réztáblán megpillantottam Alice Springs nevét egy nyíllal, mellette már nem emlékszem hány ezer kilométerrel. Még egy kicsit elidőztem, mert hirtelen úgy éreztem, igazuk lehet ezeknek az ausztráloknak. Ráadásul – hogy az ismeretterjesztő filmekről meg ne feledkezzünk – felfedezésükig több tízezer évig lakták a messzi a kontinenst lényegében alig változó társadalmukban. A hátamat nekitámasztottam a réztáblát tartó sziklának. Merengtem egy kicsit, aztán bosszúsan elrúgtam magam tőle.

Most, évtized múltán jutott eszembe, hogy akkor azt gondoltam: lennie kellene kis álomidőknek is, soknak és külön-külön itt, az ébren álomidőben. Most azt gondolom, akár okos volt az az aboriginál, akár nem, ezért az óhajtásomért lesajnált volna. Mert ez aztán tényleg annyira kapzsi, annyira európai, és annyira kívül esik egy álomidő-hívő világán… De akkor is, és éppen azért… Ha az álomidőt, az igazi álomidőt nem ember álmodja, az lehet az az álom, amiből felébredni felér egy születés fájdalmával, visszaaludni bele megér egy fájdalmas halált.
 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Ésik Sándor tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.31. 16:45

Biszák László festménye

1655785_1212711882078822_8611723715885766752_o.jpg

80x40 cm. akril, vászon.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.27. 08:39

 

royal-baby-tub-1.jpgKét okból nem adtam a gyermekemnek a Minya Rita nevet. Egyrészt nincs lányom, másrészt nyilvánvaló, hogy a rímes összecsengés nevetségesség forrása. Nézzünk néhány egyéb alapszabályt a névadással kapcsolatban!

A hagyomány szerint az első szülött továbbviszi az apa nevét, ám az utóbbi években megdőlni látszik ez a szokás. Egyébként sok országban elfogadott, hogy a csecsemőt születése után néhány héttel nevezik el, így a babát megismerve már sokkal egyszerűbb a névadás. Fontos, hogy a keresztnév illeszkedjék a vezetéknévhez! Ki ne hallott már vicces vagy fura nevű emberekről: pl. Major Anna, Kasza Blanka. A hangzás tekintetében komikus és egyhangú, ha a Török vezetéknévhez az Ödön vagy Dömötör keresztnevet választjuk, vagy az Elekes vezetéknévhez az Etele keresztnevet. Tehát a jóhangzásra is ügyelni kell.

Az fokozza a név szépségét, ha a családnév és a keresztnév együttes hossza nem tér el túlságosan a teljes személynevek átlagos hosszától. Ez annyit jelent, hogy az egy szótagú családnévhez nem tanácsos rövid keresztnevet választani. A Jó Pál legyen inkább Jó Gedeon. A terjedelmes családnévhez pedig ne válasszunk hosszú keresztnevet, tehát a Bodrogligeti Anasztázia helyett jobb a Bodrogligeti Anna név.

Általában nem tanácsos olyan keresztnevet választani, amelyiknek a kezdő hangja megegyezik a családnév utolsó hangjával, például: Gyetvai Imre, Bor Róbert.

Érdemes arra törekedni, hogy a nagyon gyakori családnevet viselők lehetőleg kevésbé sűrűn használt keresztnevet kapjanak, a mindennaposnak számító keresztnév pedig ritkábban előforduló családnévhez társuljon. Rengeteg Tóth Mária van az országban, így a név nem tud megfelelni egyedítő feladatának, jobb például a Tóth Kincső.

Célszerű figyelembe venni azt is, hogy nem szerencsés, ha ugyanabban a hónapban van a születendő gyermek névnapja és születésnapja is.

Nem hanyagolhatók el a jelentéstani vonatkozások sem. A vezetéknév és keresztnév kapcsolatából furcsaságok adódhatnak, például Fehér Piroska, Vízy Boglárka, Keserű Szilárd.

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.26. 16:48

Írta: M. Szlávik Tünde


12079652_1030623860310897_3000828997110247236_n.jpgA több órás várakozás után hirtelen lódultak meg az események. A mentős megperdítette alatta a kerekesszéket, csak arra volt ideje, hogy tétován a nővérpult felé intsen. Senki nem reagált, ügyet sem vetettek a távozóra, éppen az új betegek felvételét intézték, s ő már nem tartozott ide. Olyan gyorsan közeledtek a csapóajtóhoz, hogy elfogta a szédülés. Egy pillanatra úgy érezte, a mentős nekitolja, hogy az ő két vén térdével feszítse szét az ajtószárnyakat. Az utolsó pillanatban egy idegen jött szemből, félreállt, s utat engedett nekik, amit a mentős harsány köszöntük szépennel nyugtázott. Kicsit úgy érezte magát, mint egy eleven faltörő kos, mintha vele vágnának utat a kórházfolyosó kora délutáni emberáradatában.

− Igyekezzen, mamuska! – hajolt ki a másik piros-sárga ruhás férfi a betegszállító autó ajtaján. – A vonat nem vár… − fakadt dalra, miközben kezét nyújtva besegítette az utolsó szabad ülésbe. Kézitáskáját szorongatva tétova mozdulatot tett a kerekesszék felé, de mire megszólalhatott volna, már emelkedett is az ócska barna táska a holmijával. A pohár, villant át fején a gondolat, ahogy nagy lendülettel besuvasztották a táskát az ülés és a lába közé, de szégyellt volna lehajolni, hogy megnézze, nem tört-e el. Bizonyára megvédte a puha törülköző, aminek a közepébe dugta. Sajnálná, ha baja esne. Azon az utolsó estén, amikor túl fáradtnak érezte magát, hogy kiszálljon az ágyból, Pista ebben hozott neki vizet. Tálcára rakta, megadva a módját még egy konyharuhát is terített behajlított karjára, parancsoljon, méltóságos grófnő, tréfálkozott… Ez volt az utolsó tárgy, amit a férje érintett… Azóta csak ünnepnapokon vette elő, meg most, ahogy a kórházba pakolt. Ha netán mégsem sikerülne az a műtét, ez legyen itt a közelében…

Az autó zúgása-ringatása és az utastársak monoton hangja elnyomta kissé érzékeit, s éhségét feledve el-elbóbiskolt. Hetvenöt évesen már nem érezte szükségét, hogy részt vegyen a kötelező udvariassági körökön, beszámolva betegségről, családról, gyerekeknek felépített házról, unokáknak adott tízezrekről, az ólban hízó kocáról, az ősszel eltett befőttekkel teli kamráról. Nem is lett volna mivel dicsekednie, így talán, ha ébren van is megengedi magának az irányítható nagyothallás luxusát. De álmodott. Pistáról, ahogy hazavárja őt. Akkurátusan a járda két szélére tolja a havat, ahonnan majd hátratalicskázza a veteményeskertbe, aztán lehomokol a bejárati ajtótól a kiskapuig, nehogy ő elcsússzon. Majd bajuszát huncutul megpödörve ráhunyorít: na, topoghatsz, Mama…

− Mama, mama! – hajolt arcába a mentős, majd ébredéstől kába, vizenyős tekintetét látva gyengéden megveregette a karját. – Megérkeztünk, mamikám.

Esetlen mozdulatokkal kászálódott ki az autóból, lenyelte a szájában felgyülemlett epekeserű nyálat, halkan elköszönt a hurkába való majoránna mennyiségén vitatkozó betegtársaktól, majd belekapaszkodott a színes overálos férfi karjába. Az ruganyos mozdulatokkal, de az ő lassú tipegéséhez szabva tempóját végigvezette a szél által összehordott hóbuckák között az ajtóig. A kulcs, jaj, a kulcs, ha el nem alszik, időben elővette volna a retikülből, most csak feltartja itt az embereket, riadozott, de a mentős megnyugtatta, ismeri ezt a fajtát, addig a saját háza előtt sem száll ki, míg ki nem oktatta a másikat toroskáposztából.

A kulcs persze nem a táskában volt, hanem a kabátja zsebében, oda készítette, hogy ott hamarabb megtalálja a sötétben is, csak elfeledte. Ahogy kinyílt az ajtó, hideg dohszag áradt a hóillatú udvarra. Villanyt gyújtott, s előkotorta kopott pénztárcáját. Hagyja csak, lépett ki a férfi a járdára, hát jó egészséget, mamikám. Majd kezeivel fázósan megütögette karjait, átugrálta a buckákat, s betette a kiskaput. A mentőautó nyitásakor kiszűrődött a benti nevetgélés; halk dudaszó, motorzúgás, majd csend. Csak a csend…

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: M. Szlávik Tünde tárcái

A történet első része: Kizárójelentés

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.12.23. 15:46