A Magyar Hidrológiai Társaság elnöke

Nyíregyháza – Baja

szszb_32_zsl_dr_szlavik_lajos.jpgEmber és Víz. Így nagybetűvel. E két fogalom összetartó erővel van jelen jellemében, egész munkásságában. De e szavak hétköznapi értelemben is ezernyi szálon kötődnek, kapcsolatuk létünk meghatározói. Ám olykor a támadó vizet legyőzni, megszelídíteni vagy az emberiség és az élhető környezet szolgálatába állítani, igazi kihívás. És szervezni, fejleszteni, képezni a jelen és jövő szakembereit, közben megóvni az értékeket, megmenteni a vízi emlékeket, dokumentumokat. Lételemei e tevékenységek a professzor úr számára a sok egyéb szakmai-szervezeti feladatok végzése mellett.

Elsőgenerációs értelmiségi. Békéscsabán a szülői házban már gyerekkorában elhatározta, mérnök akar lenni. Békéscsabán, a Vásárhelyi Pál Út- Híd- és Vízműépítő Technikumban érettségizett 1965-ben. Tanulmányait Leningrádban a Hidrometeorológiai Műszaki Egyetemen folytatta állami ösztöndíjasként, ahol mérnök-hidrológus diplomát kapott 1970-ben. Szakdolgozatának témája a Tisza volt. S mily rendező az élet; friss diplomásként, a nagy tiszai árvíz kellős közepén kerül Nyíregyházára a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatósághoz, ahol hidrológusként, majd csoportvezetői beosztásban dolgozott négy évig. Gyulán, a Körösökön 11 éven át folytatja mérnöki munkáját osztályvezetőként.

Tudományos munkásságának kezdete is erre az időtájra esik; a Budapesti Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karán 1982-ben műszaki doktori, majd 1997-ben PhD tudományos fokozatot szerzett. 1985-ben visszahívják Nyíregyházára a FETIVIZIG igazgatójának, s ahogy mondja, élete egyik legtermékenyebb és legszebb időszaka volt az itteni. Sok, ma is itt dolgozó kiváló szakembert vett fel –  többek között a jelenlegi utódját, Bodnár Gáspárt is – és büszkeséggel, tisztelettel tekint munkájukra. Nyolc év után nem könnyű szívvel ment el Nyíregyházáról, de a számára szintoly kedves oktatást választva – mely a mai napig tart – a Pollack Mihály Műszaki Főiskola bajai Vízgazdálkodási Tagozatának igazgatója lett. Közben, a tanítás mellett (1993-1998 főiskolai docens, 1998-tól főiskolai tanár, tanszékvezető) a vízügyi közigazgatásban is jelentős tevékenységet végez; az Országos Vízügyi Főigazgatóság főigazgató-helyettese (1995-1999), majd 2003-2004-ben a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium Területi Vízgazdálkodási Főosztályának vezetője. Különböző beosztásaiban mindig az ár- és belvízvédelem, a távlati tervezés álltak munkássága középpontjában. Szakmai körökben nagy elismerést váltott ki a Tisza árvízvédelmi rendszerének megújítása, a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése programját elemző munkája. E nagyszabású infrastrukturális beruházás különösen érinti térségünket is, mely a Felső-Tisza és a Közép-Tisza vidékén élő másfél millió ember számára teremt biztonságot és nyújt fejlődési, fejlesztési lehetőséget.

2004-től – a tudományos kutatás, publikálás és a szakmai közéletiség mellett – az oktatásnak szenteli életét. A bajai Eötvös József Főiskola főiskolai tanára, a Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszék vezetője. A vízimérnök és vízügyi szakemberképzésben vállalt több mint 20 éves példaértékű szakmai és oktatói munkáját a bajai főiskola Professzor Emeritus címmel ismerte el 2013-ban. A nyíregyházi gyökerek is erősnek bizonyultak; irányításával árvíz- és belvízvédelmi szakmérnök-képzés indult el a szabolcsi megyeszékhelyen. A bajai főiskola által szervezett oktatásnak már harmadik alkalommal ad otthont a FETIVIZIG.

Rangos hazai és nemzetközi fórumokon, konferenciákon tartott előadást (számuk meghaladja a 100-at) a hidrológia, árvízvédelem, vízgazdálkodás, vízügytörténet témaköreiben. Mintegy 280 publikációt jegyez, továbbá 20 szakkönyv, szakmai kiadvány, 50 folyóiratszám (Vízügyi Közlemények) szerkesztését is. Országos jelentőséggel bír a vízi emlékek megmentése, dokumentumainak összegyűjtése, kiadványokban való megjelentetése terén végzett munkássága, s nevéhez fűződik, hogy a főiskolai oktatás és a szakmérnök képzés tananyagába beépült a magyar vízgazdálkodás története.

Gyönyörű köteteket mutat, professzionális a szerkesztés, de a tördelés is az ő munkája. A leírások, magyarázatok, történeti illusztrációk, fotók, névmutatók, mellékletek hihetetlen gazdagságú, az egész országot felölelő vízügytörténeti ismeretekkel kápráztatják el az olvasót.

Nívós szakmai – köztük nemzetközi – elismerések (12) birtokosa. Társadalmi tisztséget 11 hazai és nemzetközi tudományos-szakmai szervezetben tölt be. A Magyar Hidrológiai Társaság elnöke 2011-től, a korábbi ciklusokban főtitkári, alelnöki, elnökségi tag pozíciókat töltött be. Köztiszteletben álló tudós mérnök, tanítványai által jelesre értékelt tanár, a szakmai közélet meghatározó személyisége.

Családja a biztos hátországot jelenti, ő maga pedig a biztonságot számukra. Felesége középiskolai osztálytársa, közgazdász fia, orvos lánya és három unokája teszik még teljesebbé gazdag életét. A komolyzene, színház, utazás igazi élményt, de feltöltődést is jelent számára – az újabb szakmai kihívásokra.

***  szszb_25_pa_zselinszky_laszlone.jpg

Írta:

Zselinszky Lászlóné

Szerző: Napkelet Népe  2016.05.03. 07:57

Polgármester

Gönc


szszb_32_ki_sivak_janos.jpgVárosi szinten nem biztos, hogy van még egy olyan képviselő-testület az országban, mint Göncön, ahol a képviselők ingyen, tiszteletdíj nélkül végzik a munkájukat. Lehetőségeikhez képest dolgozzák ki a fejlesztési ötleteket és igyekeznek újra vonzóvá tenni településüket. Az elképzelések adottak, de mindenhez pénz kell. A nehézségekkel tisztában volt a 2011-ben polgármesternek választott Sivák János is, aki kivezette a csődből a várost.

A talpra állás időszakát éli az abaúji térség 2100 fős városa, mivel 2011-ben az előző városvezetés idején adósságrendezési eljárás alá kerültek és az önkormányzat feloszlatta magát. Az uszoda és a kistérségi járóbeteg szakellátó központ megépítése meghaladta az erejüket. Sivák János újonnan választott polgármesterként kivívta, hogy az uszodát működtetésre átvegye a Nemzeti Sport Központok, a szintén finanszírozhatatlan egészségügyi központot pedig a sátoraljaújhelyi Erzsébet Kórház. Átgondolt gazdaságpolitikával és országgyűlési képviselői segítséggel elérték, hogy a 2015-ös évet már veszteségmentesen zárják.

Az elmúlt időszak a városi szennyvízcsatorna hálózat kiépítéséről szólt, ami közel egymilliárd forintos munka volt és így vált összkomfortossá Gönc. Emellett öt önkormányzati épületen hajtottak végre energetikai beruházást, ahol a felszerelt napelemek áramot is termelnek.

Tíz hektáros területet tartanak fenn ipari park kialakítására, ám a környezetvédők kikötötték, hogy a madárvonulások miatt hat métertől magasabb épületet nem lehet felhúzni az ingatlanon.

Nagy kihívást jelentett az új városvezetésnek, hogy a 2011-es csőd bejelentéséig elnyert kétmilliárd forint értékű pályázatokat aktualizálni tudják. Az eltelt években a tervekben szereplő anyagok egy része kikerült a forgalomból, ezért a beadott projekteket át kellett dolgozni.

A gondokat fokozta a helyi takarékszövetkezet csődje, ahol jelentős összege maradt benn az önkormányzatnak.

Gönc a középkorban Abaúj vármegye székhelye volt, ma kistérségi és járási központ. Tokaj-hegyalja borát a település mentén húzódó kereskedelmi útvonalon szállították Kassára és Lengyelországba a kereskedők.  A gönci hordó máig a tokaji aszú mértékegysége. Űrtartalma 136,6 liter, amibe tele puttony aszúszemeket öntenek annak függvényében, hány puttonyos aszúbort akarnak készíteni.  A Károly Gáspár által Göncön magyarra fordított biblia alapul szolgált a bibliamúzeum létrehozásához. Emellett a Huszita házat és a mellette működő tájházat is érdemes megtekinteni. Az uszoda átadása óta egyre többen érkeznek sportolni szlovák oldalról, növelve az idegenforgalmat.

A múltra a polgármester szerint építkezni lehet, ezért fel kellene tárni a közeli Amádé vár romjait, de a pálos-rendi kolostor helyreállítása is szerepel a tervei között. Üresen áll a Pálffy kastély és a kultúrház, pedig utóbbi alapfeltétele lenne a városi életnek. Nincs szálloda és étterem, bár van szóba jöhető épület ezek kialakítására. Szükség lenne ezekre a szolgáltatásokra, mert az országos kék-túra és a Rákóczi-túra útvonala is érinti a város közigazgatási területét. A beruházásokra Sivák János szerint minimum 500 millió forint kellene és így ismét turistaközponttá válhatna Gönc, ahonnan vártúrákat és természetjárást is lehetne szervezni. Régi óhaja a helybelieknek a városközpont kiépítése, amihez megvásárolták az ÁFÉSZ ingatlanát, ahol indulhat majd az építkezés és alakulhat a városkép. Felújításra vár a rendőrség, az orvosi rendelő és az önkormányzat néhány épülete, bizonyítva ezzel is térségi vezető szerepük jogosultságát.

Az 1957 decemberében Szerencsen született pedagógus éveken át dolgozott a megyaszói nevelőotthonban, ahol állami gondozott gyermekeket nevelt. Ott ismerte meg párját, akivel 1977-ben kötöttek házasságot. Gyermekeik közül az 1978-ban született Norbert pedagógus diplomával Egerbaktán lakik, rendőrként dolgozik. Gyermeke, a 14 éves Bence Botond egyelőre az egyetlen unoka. Másik fiuk Zsolt, aki közgazdász diplomával üzletkötő és tolmács egy étkezési növényeket forgalmazó cégnél, és a világ számos országával van kapcsolata.

Göncre 1982-ban költöztek, ahol János szintén állami gondozottak intézetében dolgozott.

A polgármester fizimiskája a Facebook-os ismerősei szerint Jack Norrisra hajaz, ám ő nem csak megjelenésében szeretne hasonlítani a filmsztárra, hanem a filmjeiből ismert rendcsinálásban is. Szükség van pedagógiai tapasztalataira a nehezen kezelhető emberekkel szemben, akiket nem könnyű munkára fogni. Márpedig a Start közmunkaprogramban két éve sertéstelep működik, és most érkezik 50 darab kecske. A lekvárfőző üzem és a járólap, térkő, szegélykő, mederlap gyártás zöldségtermesztés számos embernek ad munkát, de nagyobb feldolgozó üzemet is építeni kellene a helyi mezőgazdasági termékek hasznosítására, ami remélhetőleg javít majd a foglalkoztatási mutatókon is.

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

Szerző: Napkelet Népe  2016.05.02. 08:00

Biszák László alkotása

13125005_1306370336046309_8066140383520063122_n.jpg

21x30 cm. olaj, vászon.

2009.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.05.01. 07:56

12722345_1000634366673187_258455792_o.jpg„A néphagyomány tart meg bennünket magyarnak, s a nemzetközi műveltségünk tesz európaivá... ha azonban csak európaiságra törekszünk, lehetünk nagy műveltségű nép, de minél hamarabb megszűnünk magyarnak lenni ” mondta Györffy István, a magyar nép tudósa, közel egy évszázaddal ezelőtt. Szerencsére sokan vannak még olyanok az országban, akik fontosnak tartják a régi eszméket, és azon fáradoznak, hogy ezek az eszmék ne vesszenek ki, hanem tovább örökítsék a következő generáció számára. Rohamosan fejlődő világunkban, a modern technika kerül előtérbe, sajnos a régi szokások eltűnőben vannak és a hagyományos népi életből nem sok marad az utókor számára. Pedig fontos megőriznünk és tovább adnunk mindazt, amit elődeink megteremtettek. A szatmári kis településen, Sonkádon, azon fáradoznak, hogy ezt a szellemiséget megőrizzék, és értéket teremtsenek olyan hagyományos mesterséggel, amely egykor jelentős szerepet játszott felmenőink életében.

12751697_1000635023339788_903698865_o.jpgSonkád... a kis falu neve számomra egybeforrt a Túr és a „kis bukó gát” nevével, és az eső áztatta úton haladva, arra gondolok, hogy a helyiek bizonyára büszkék azért, hogy ilyen csodálatos, természeti értékek között élhetnek, az Öreg és az Új túr folyó találkozása a község határában, a fákkal övezett érintetlen természet, a festői környezet, minden oda látogató számára varázslatos élményt nyújt. Balogh Zoltánnéhoz sietek, aki a helyi sajátosságokra épülő programban, munkatársaival nap, mint nap szövi a vásznat, a szőnyeget, de nem csak azért mert kötelessége, hanem mert örömet szerez neki, olyannyira, hogy miután vége a munkaidőnek, otthoni teendői elvégzése után saját szövőszéke mellett tevékenykedik.

Munkahelyén keresem fel, a kis szobába belépve barátságos arcok fogadnak, miközben végzik munkájukat. Vannak, akik az esztovátán szorgoskodnak, mások az anyagok előkészítésén dolgoznak, vagy az elkészült darabokat rendezgetik a polcon. Gyors bemutatkozás után, már szedik le a polcokról a szebbnél szebb szőnyegeket, lábtörlőket, vászontáskákat, hogy közelebbről is megtekinthessem.

–  Nekem ez a szövés, amellett, hogy a hobbim és most már a munkám is, a szakmámba vág – magyarázza Baloghné Gizi. – Kötőipari hurkoló vagyok, tehát a gépek és a szövésnek az alapjai megvannak már rég.

Az asszony 25 évig dolgozott Fehérgyarmaton a Hődiköt kötött divatáru gyárban, de a szövés alapjait még édesanyjától és idősebb asszonyoktól megtanulta lány korában Kispaládon. Később Sonkádra költözött, de a népi mesterséget itt is folytatta szabadidejében. Segítő szándékú nénikék, akik ismerték ennek az ősi mesterségnek minden fortélyát, átadták a tudásukat, és Gizi számára már nincs olyan dolog, amit ne tudna erről a mesterségről. Itt az önkormányzatnál már modernebb esztovátákat használnak. Ezeken könnyebb felvetni a szálakat, a nyüst nem fonalból van, és lényegesebben kevesebb helyet foglal.

12751884_1000634280006529_243310900_o.jpgDe mi is az a nyüst? És hogyan kell felvetni a szálat? Bevallom, bár már láttam szövőszéket, és láttam hogyan készül a rongyszőnyeg, rá kellett jönnöm, hogy közel sem annyiból áll a szövés technikája, hogy dobáljuk a rongyot a szálak között. Ez a művelet kis odafigyeléssel bárki számára elsajátítható, de az a folyamat, míg eljutunk ahhoz a ponthoz, hogy megkezdődjön a gyártás, már egy bonyolultabb, időigényesebb munka. Persze ma már lehet készen kapni a fonalat, ami nagyban megkönnyíti a szövést, de nagymamáink idejében, még először kenderből vagy lenből meg kellett fonni a szálakat. A magot alapos talajmunkálatok után a legjobb minőségű földbe vetették, majd a beérés után nyűtték, vagyis kitépték a földből. Kévébe kötve hagyták a földön szikkadni, egészen addig, míg az áztatóba nem vitték. 8-12 napon keresztül áztatták álló vagy sekélyebb folyó vízben, egy hét után már az ázott csomóból kihúztak néhány szálat, vagyis látót vettek. Az asszonyok otthon morzsolgatták a tenyerük között, törték, csavargatták, próbálgatták, hogy megfelelően ázott-e már. Miután eléggé kiázott, kimosták a sártól, és otthon a napon szárították, de néhány helyen az is előfordult, hogy gödröt ástak és az abban rakott tűz felett szárították ki.

Ezután következett a törés, tilóval pozdorja mentesre tisztították a kiszárított növényt, de használtak ehhez a művelethez még törőszéket, vagy sulykot is. Törés után a rostok puhítása következett, itt is használtak különböző eszközöket, de kézzel dörzsölve vagy puszta lábbal taposva is végezték ezt a munkát. Szöszcsávázással tették finomabbá az anyagot, rostfésűvel fésülték csomómentesre a rostokat, és különböző minőségűekre osztályozták a szöszöket. Végül a rostos szálakat fonallá sodorták, melynek alapvető munkaeszköze az orsó és a rokka volt. És lehetne még erről regélni, de szerencsére ma már ezeket a műveleteket nem kell elvégezni, ahhoz, hogy szőni tudjon az ember, valószínűleg nem is sokan vállalkoznának rá. Ami viszont ma is szükséges tudás ahhoz, hogy hagyományos esztovátán szőni akarjon valaki, az a szálak felvetése.

12751818_1000635090006448_494992868_o.jpg–  Idős nénik segítségével, megtanultam felvetni, befogni – meséli Gizi, és magyarázza, hogyan is vetetik fel a szálakat, a nyüstön keresztül, hogyan „fognak be”, és milyen nyüstöt használnak a hagyományos szövőszékeknél. Próbáltam elképzelni a műveletet, de nehezen ment, ezért a fiatalasszony elvisz a saját házába, ahol megmutatja a hagyományos szövőszéket, és azt is, hogyan vetik fel a szálakat. Miközben párja összeálállítja a vetőfát, Gizi fonálért szalad, hogy bemutassa a felvetés technikáját.

A fonalat elő kell készíteni, mielőtt a szövőszékre kerül. Ki kell alakítani a sűrűn egymás mellett futó fonalsíkot, amit a szövésnél a keresztszálak kereszteznek. Ehhez a fonalat felvetik a vetőfára. Ez nagy hasáb alakú keret, ami a tengelye körül forog. Miközben a vetőfát forgatják, a fonalat spirálisan vezetik fel rajta, majd a felső peceknél visszafordul, és ugyanazt az utat járja végig, mint előbb, majd alulról fordul vissza. Ezeket szorosan egymás mellett kell vezetni, mert ha csak egyszer is elvéti, vagy keresztbe húzza, az a szövésnél gondot okoz. A vászon szélességét pászmában mérik, egy pászma 10x3 szál, és mivel a vetőfára kétszeresen kell a szálat vetni, így ezt még szorozni kell kettővel. A fonalat a vetélőről láncba szedik le, és így tekerik fel a fonalhengerre, majd a szálakat kell beadogatni a nyüstön és a bordán keresztül. A nyüst arra szolgál, hogy lábító segítségével szétválassza alsó és felső szálakra a fonalat, így adja a nyílást, amibe a vetélőt, vagy csónakot és vele együtt a keresztfonalat bevezetik, majd a lengő bordával ezt a keresztfonalat ráverik a vászonra.

12722305_1000635080006449_707657335_o.jpgA rendkívül bonyolult eljárást, csak kevés türelmes embernek sikerül elsajátítani, de a két gyermekes családanya hobbijának tekinti, és nagyon szeret foglalatoskodni szabadidejében is ezzel a mesterséggel, a párja, Attila is szívesen segít neki, ezért is, mert ezt egyedül lehetetlen elvégezni. Gizi keresi a kihívásokat, hogyan lehet új mintát belevinni a vásznakba, hogy változatosak legyenek. Így készítette az első olyan szőrös szőnyeget, amibe rombusz alakzatot szőtt.

–  Sokat gondolkodtam rajta, hogyan lehet ezt megvalósítani. Számolni kell a szálakat, hogy hová kerüljön a minta, és jól egymásra kell dolgozni, mert ha nem akkor a szín is másképp adja magát. A szálakat jól el kell dolgozni, hogyha idővel használódik, akkor ne hulljon ki. A fehér szőrös rongyszőnyegben a bordó minta felkelti az érdeklődését a szépérzékkel rendelkező, hagyományainkat értékelő embereknek. De nagy érdeklődés van bármelyik termék iránt, amit készítenek a munkatársnőivel. Folyamatosan kapják a megrendeléseket, nem csak szőnyegekre, de a saját vászonból készített, helységnévvel díszített táskákra, bortartókra is.

12528255_1000635006673123_631606854_o.jpgMár készülnek az idén második alkalommal megrendezendő találkozóra, a Sonkádi Szabadegyetemre, ahol az odalátogatók megcsodálhatják, vagy akár meg is vásárolhatják a népi mesterség termékeit. Nyár elején több száz mesterpedagógust várnak a helyi rendezvényre, melynek ötletgazdája, Iszák Tibor polgármester, aki büszke arra, hogy sikerül a kis Túr parti falujában, hagyományos értéket teremteni. Balogh Zoltánné szintén büszke, és igazi sikerélményként éli meg, mikor megalkot egy-egy új darabot. És mindannyian büszkék lehetünk őseinkre, akik ránk hagyták ezt az örökséget, melyet kötelességünk tovább örökíteni!

***  szila_gyi_krisztina.jpg
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.30. 08:23

Írta: Szilvási Csaba

 

a_kakukk_egy_regi_termeszetrajzkonyvben_masolata.jpgBelelapozok a tavalyi naplómba. Felütöm egy április végi napon. „Megérkezett Elemér” – olvasom. Elemér? Elemér? – tűnődöm. „Elemér, Elemér, biciklizik az egér. Elemér, Elemér, elmegyek az elemboltba laposelemér’”. Ki lehet az az Elemér? Aztán felderül az arcom, és elnevetem magam. De rögtön el is szomorodom. Hát persze. Elemér! Amikor még élt, koránt sem gúnyolódásképpen, inkább merő szeretetből, fiammal közös, drága jó barátunkról, Kakuk Tamás bátyjáról, Elemérről neveztük el a „passer domesticust”. Ha a hangját hallom, nem a „megnyerte a kakukk”, nem is a „nehezen ér az egy...”, illetve „sokszor hallott már kakukkszót” vagy a „ritka, mint a kakukk a mezőn” mondás, hanem ügyvéd barátunk kedvenc, szatirikus „kikeleti epigramma-himnusza” – az „Itt a tavasz, szeretkezni jó, éljen a Szovjetunió! – szólal meg bennem. A szeretkezni helyett persze, hogy „szaftosabb” legyen a kétsoros versike, ő is egy kissé „markánsabb” igét használt.

Ablakaink négy gyönyörű nyírfára, öt fenyőre és egy, még csemetekorában Szatmárból hozott, s azóta szépen felsudárodott, házikenyérhéj kérgű, milotai diófára néznek. Odakint, az utca másik oldalán pedig hatalmas akácok állnak, amelyek rügyfakadástól lombhullásig szorgalmasan felfogják a közeli szénosztályozóból felénk szálló port és piszkot.          

Elemér az egyetlen és kedvenc kakukkunk, aki már évek óta, tavasztól őszig a közeli nagy akácfán tanyázik, s ilyenkor kikeletkor minden reggel az ő – a cinegék, rigók és mindenféle más énekesmadarak finom csicsergését, cserfes ficserékelését, lágy csattogását túlharsogó – kiáltozására szoktam felébredni. Ő az én élő kakukkos órám, pontosabban órakakukkom. Cuculus canorus.  Akkora, mint egy gerle, de nyúlánkabb nála, és hosszabb a farka is, mint a gerlicéé. Dolmánya hamvas, hasa fehéres, keresztbe futó hullámos csíkokkal. Lába sárga, szeme tűzpiros, csőre fekete. Mindezt távcsőn keresztül figyeltem meg, mert Elemér, amennyire bőkezű, pontosabban „bőtorkú” a kakukkolásban, legalább olyan mértékben távolságtartó a velünk, emberekkel való kapcsolatában.

– Az idén még nem jelentkezett Elemér – mondom a feleségemnek. – Dehogynem – válaszolja. Tegnap reggel már itt kakukkolt. Nem hallottad? Nagyon mélyen alhattál, mert legalább ötvenszer kiáltott.

Elemért most sem hallom, de aggódva várom a rádióban a küszöbön álló árvízről és a belvizekről szóló, ilyenkor szokásos tudósításokat. A hetvenes, nagy szatmári katasztrófa és az azt követő beregi árvíz óta – annak ismeretében, hogy Kárpátalján az utóbbi időben kiirtották a hajszálgyökereikkel a hólé jelentős részét felszívó erdők fáit – mindig aggódom a szülőföldemért, anyámért, a nővéremékért.

Hetvenben, amikor a fehérgyarmati határt, ameddig a szem ellátott, mindenfelé víz borította, mintha az ősidők tértek volna vissza. Az a világ, amikor Magyarország kis és nagy folyói szabályozatlanul, sok helyen gáttalanul kanyarogtak, s szerteáradtak a lapályokon, amikor az alföld legnagyobb része nádat, gyékényt, sást, sulymot és vízitököt termő rétség, láp és ingovány volt. Abban az időben hatalmas testű gödények fészkeltek a mocsárrengetegekben, csőrük alsó kávájából hajtoványos szákot alkotva, és nem is halászták, hanem merítették a halat. Mindenfelé mocsár volt, ahol nád, sás és csíkhal termett. Az emberek búzaaratás helyett egy-egy zsák hallal, csíkkal mentek be a városba, hogy a zsákmányt eladva, az érte kapott pénzért a legszükségesebb dolgokat megvegyék a családnak.

A jelenleg Magyarországon élő háromszázegynéhányféle madár közül öt-hat éve Elemér a kedvencünk. Ahogy másnak a gólya vagy a fecske, nekünk ő az afféle házi madarunk. Tápláléka kártékony hernyókból, rovarokból áll, még a szőrös, papmacska hernyót is megeszi. Az egyik leghasznosabb madár, mert csillapíthatatlan étvágya van.

A kis kakukkfiókák, ha hinni lehet a szakértő ornitológusoknak, valamelyik másik madár fészkében látják meg a napvilágot. Azt mondják, anyjuk felkutatja az ökörszem, a vörösbegy, a poszáta, a barázdabillegető és mások fészkét, s ekkor tojni kezd idegenbe. Az odvakban fészkelők fészekaljához nem tud hozzáférni, a földre tojja 10-12, néha ennél is több tojását, aztán csőrébe ragadja és becsempészi őket oda, ahova szánta.

A mi madarunk magányos, afféle „remetekakukk”. Kakukktojás a kakukkok között. Agglegény. Nem láttunk még soha a közelében egyetlen, vércsére hasonlító tojókakukkot sem.  

Elemér! Ugye nem feltétlenül fontos párválasztásodhoz a vizet árasztó tavaszi szél? Ugye, elhozod nekünk az igazi, megszokott, árvízmentes tavaszt, amikor embertársainkért való aggódás nélkül, teljes pompájában hallgathatjuk a természet rendjének, hatalmának és törvényének örökké zengő csodálatos melódiájában a te egyszerű, fülünknek és szívünknek mégis oly kedves énekedet is.    

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek!

Olvassa el a szerző további műveit is: Szilvási Csaba tárcái

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.27. 16:47

Ősz Zoltán alkotása

13015144_1300719623278047_5544566811892724901_n.jpg

30x42 cm. pasztell, papír.

2011.

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.24. 07:55

 

12499360_1025787674157856_1438370650_o.jpg

Jaj, de jó lenne már nyugdíjasnak lenni! – hányszor sóhajtozik az ember a hosszú évek során, míg dolgozik! Van, aki félve tekint az új életszakasz elé, fél a tétlenségtől, a magánytól, szorongó gondolatok gyötrik, hogy esetleg már nincs szükség rá! De van, aki boldogan veti bele magát a nyugdíjas évekbe, nem hagyja, hogy elveszítse lendületességét, vannak tervei, céljai és megtalálja az új lehetőségeket élete soron következő fejezetében. Gondolatban persze mindenkinek vannak hőn áhított vágyai, álmai mindarról, hogyan szeretnék a megérdemelt nyugdíjas napjaikat tölteni, de nem mindenki képes arra, hogy megvalósítsa ezeket az álmokat, hisz napjainkban nem olyan könnyű magasra törő vágyakat elérni. De arra mindenki képes, hogy kiegyensúlyozott, boldog napokat teremtsen magának, és a hirtelen rászakadt nagy szabadságot, úgy töltse ki, hogy tartalmas és derűs életet élhessen.

sztelo.jpgA hajdúsámsoni asszony, Sztéló Ferencné, sok- sok munkával eltöltött év után, most igazán élvezi a nyugdíjas éveit. Soha nem tétlenkedik, mindig van mivel elfoglalni magát, nap mint nap szorgoskodik, és minden feladatban megtalálja a kihívást. Persze munkás évei alatt is foglalatoskodott, mert ezt tanulta édesanyjától, még Tiszabecsen, ahol azt látta, hogy amit csak lehet, és amire szükség van a háztartásban, megtermelnek és elkészítenek, a saját részükre. Mióta néhány éve Debrecenből kiköltözött Hajdúsámsonba, teljes mértékben kihasználja a kertes ház adta lehetőségeket, és még intenzívebben, megújult erővel végzi a számára természetes, mindennapi teendőket, és mellette olyan dolgokkal foglalkozik, ami elégedettséggel tölti el, amit nagyon szeret csinálni.

A ház, a kert ahol éli mindennapjait, igazán idilli környezet, ami Marika néninek a béke szigete, tavasztól csodálatos látvány lehet, ami elvarázsolja az arra tévedőt. Az 59 éves nagymama, mindig mosolygós arca is arról árulkodik, hogy boldog, kiegyensúlyozott életet él. A kiskert ébredezik, már rügyeznek a díszfák és bokrok, bújnak a virágok, a baromfiudvar lakói békésen kapirgálnak együtt, a kert készen áll, hogy miután megérkezik, a tavasz Marika néni hozzá kezdjen a megműveléséhez, hogy mire eljön a tél, a kamrája megteljen a házi készítésű befőttekkel, lekvárokkal. De nem csak a saját kamráját tölti fel, hanem gyermekeit is ellátja mindennel.

Ahogy eljön a tavasz, a kikelet, a szorgos asszony neki lát a kinti munkálatoknak, mert élvezi a szabadban végzett munkát.

– Nagyon jó a szabadban lenni, a kert, az udvar egy élmény, nagyon szeretem – vázolja lelkesen a kertes ház előnyeit – tavasztól őszig több száz üveg befőttet készítek, száraztésztát gyúrok nagyon sokat és nemsokára indulok a keltetéssel is. Szívesen kipróbálja az új recepteket is, újabbnál újabb süteményekkel lepi meg családját és vendégeit.

Az ősz beköszönése után sem pihen, régi hobbijának hódol, amire eddig nem jutott elég ideje.  Riseliős hímzett terítőket készít, ez az egyik kedvenc időtöltése azokon a napokon mikor nem lehet már a természet nyújtotta lehetőségeket kihasználni, mikor már minden megtermelt zöldség és gyümölcs üvegekben sorakozik a polcokon.


12896400_1025788207491136_1955756843_o.jpg– Anya tanított meg varrni. Míg a gyerekekkel otthon voltam, sokat varrogattam, meg kötöttem – mondja, és most újra hódol ennek a szenvedélyének, zsák számra van a szekrényében a még kivarrásra váró anyag, és az elkészült darabok gyönyörű díszei a lakásnak – Csak magamnak varrok, szeretek gyönyörködni benne – meséli miközben veszi elő a szekrényből a sok szép anyagot. Kalocsai színes vagy fehér hímzés, minden jöhet, ami csak megtetszik neki. És valóban mind gyönyörködni való, értékes darabok.

12874352_1025787897491167_117820581_o.jpgSajnos, mint ahogy minden más népi mesterség, a hímzés és a riselés is kihalófélben van. Egyre kevesebben vannak, akik ezt a fajta kreativitást és nagy türelmet igénylő, mesterséget gyakorolják. Pedig fontos lenne, hogy a fiatalabb generáció is megtanulja, megőrizze és tovább adja, hagyományainkat az utókornak, hisz ezek a magyar népművészeti darabok páratlanok! Az ó kalocsai hímzések egyszínűek voltak, eleinte csak fehér cérnát használtak, majd leginkább fakózöld színnel dolgoztak. Akkor még nem tudtak színtartó fonalat gyártani. A huszadik század elejétől kezdtek igazán színpompás darabokat készíteni, ma már a hagyományt, ötvözték a modern kor igényeivel.

A népi motívum kincsünket, a divat révén ismeri meg a mai fiatal nemzedék, hisz egyre többször ruhadarab, vagy használati cikkek díszeiként jelennek meg a régi kalocsai minták. Marika néni a terítőket, drapériákat varrja előszeretettel. A hímzésre váró, előre drukkolt anyagot kézzel varrja ki, majd hímző gép segítségével riseli csodaszépre. Az éppen most készülő nagy terítőt mutatja, ami már most is szemrevaló, pedig csak néhány virág koszorú van kivarrva rajta. Nézem a megrajzolt mintákat, és közben azon gondolkodom, hogyan is lesz belőle káprázatos csipketerítő! Az biztos, hogy nem kis munka! Egy kívülálló el sem tudja képzelni, hogy mennyi energiát fektet bele a készítője, hogy a végeredmény varázslatos legyen.

A riseliő végül is lyukhímzés technikával készül, főként virág motívumok és különböző alakzatok alkotják, melyeket, az anyagokból kivágnak, majd gép segítségével többször átvarrnak, hálószerű öltésekkel formálják csipkeszerűre a hiányzó részeket. Kézi hímzéssel kezdik a műveletet, ezeket lehet simán fehérrel varrni, de van, aki a színes mintákat kedveli jobban. Ezeknek az az előnye, hogy itt hamarabb észre lehet venni, ha belevarrunk a mintába. A kalocsai hímzésben ma hat főszínt használnak, két árnyalatban, ezeket szokták párosítani, például egy viráglevelet a zöld két színárnyalatával szokták hímezni, úgy, hogy középen kettéválasztják. A virágok szára és a levelek varrása után, a virág közepét szokták kivarrni, majd a virág szirmait, mindig a virág közepétől kifelé kezdik az öltéseket. A színeket és mintákat mindenki kedve szerint használhatja, de azért a hagyományos motívumokat illik a hagyománynak megfelelően elkészíteni.

A kézi hímzés befejezése után, rámára feszíti a munkát, alaposan kifeszítve, hogy ne ráncosodjon az anyag, és a már kész minták nehogy eltorzuljanak. Mielőtt kivágják az anyagot, körbevarrják a formát, majd endlizik és aztán kezdik pókozni, vagy behálózni. Először mindig a fő motívumokat hálózzák be, és csak azután kezdik az összekötő mintákat. Ahhoz, hogy szép, egyenletes legyen a varrásunk, a rámát is egyenletesen kell mozgatni a tű alatt.

Mindennek megvan a sora és a módja, nem mindegy milyen sorrendben kezdi el a riselést, nem mindegy milyen fonalat használunk az adott darab elkészítéshez, és nem mindegy hogyan mozgatja a rámát a hímző gép alatt, hogyan csipkedi ki az ollóval a szükséges darabokat. Számtalan apró tanácsra érdemes odafigyelni annak, aki ezt a fajta kézimunkát választja hobbijának. A roppant aprólékos munka, komoly odafigyelést igényel, ahhoz, hogy csodaszép végeredményt kapjunk, türelemre és kitartásra van szükség.

12675037_1025787794157844_813667700_o.jpg

***  szila_gyi_krisztina.jpg                                                                                                                                                                                  

  Írta: Szilágyi Krisztina

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.22. 16:13

Pszichológus

Nyíregyháza, Nagykálló

szszb_32_tk_lupak_eva_800.jpgMeleg családi fészekben ismerte meg az egyre táguló világot Lupák Éva pszichológus. Nosztalgiával gondol a csöppnyi falura, Beregdédára, ahol született és 4 éves koráig nevelkedett. A határtól kőhajításnyira nyújtózkodó faluba nyaranta hazajártak Gábor öccsével a nagyszülőkhöz nyaralni. Sokakhoz hasonlóan szülei is az anyaországba vágytak, mára édesapja szülei is áttelepültek, Nyírbogáton élnek. Csupa csoda, amit gyerekfejjel megélt a fiatal pszichológus: délutánonként összejöttek a rokonok, a szomszédok, borsót fejtettek, diót tisztítottak és beszélgettek. A közösség értékítélete és megtartó ereje adta azt az érzelmi pluszt a kislánynak, amelyre alapozva szilárd meggyőződést, pozitív alapértékeket és konfliktusmegoldási mintákat sajátított el. Visszasírják azt az időt, amikor délután 2-től másnap reggelig nem volt villany és így óhatatlanul a közös tevékenység, egymás segítése jelentette a természetes életmódot. Ma már a szülőfaluban is a tévé, az internet uralja és rendezi a családok életvitelét. Éva gyermekként érezte, végzős diákként tudatosan megfogalmazta: emberekkel szeretne foglalkozni, a rászorulók problémáinak megoldását segíteni.

A nyíregyházi Sipkayban érettségizett, felmerült a gyermekorvosi jövő, ám a sors különös rendezése folytán mégis a pszichológia iránt kezdett érdeklődni. Útravalónak is jól jött az egyéves angliai világlátás, dolgozott pincérként, megtanulta a nyelvet, megismerte más kultúrák népeit. A Debreceni Egyetemen 2013-ban vette át diplomáját. Most is tanul, klinikai szakpszichológusi képesítéséhez már nem sok idő szükséges. Emellett integratív hipnoterapeuta oklevelet is szerez, mindkét vizsgáját másfél év múlva teszi le. Az már csak a testi levezetéshez és a lelki feltöltődéshez akkumulátor, hogy aerobik oktatóként is tevékenykedik. Szerteágazó érdeklődésének kifejezetten jót tesz, hogy önkéntesként addiktológiai tapasztalatokat szerzett. Mint mondja, a függőség a mai magyar társadalom és a benne élő emberek egyik legnagyobb problémája. Nem látnak kiutat bajaikra, nem találnak értelmes és pozitív megoldást, így önkéntelenül nyúlnak a pohárhoz, a droghoz, gyújtanak cigarettára.

Amit még komoly veszélynek lát a fiatal szakember, hogy a gyermekek, már fiatal koruktól kezdve egészen a felnőtt létig, nem tudják az érzelmeiket kifejezni, azokat megélni. Otthon sokan azt a mintát kódolják, hogy keress sok pénzt, vegyél szép házat, autót, ruhákat, utazz a világban, csakhogy hiába szereznek újabb és újabb tárgyakat, az nem elégíti ki a vágyaikat. Nem véletlen, hogy családterápiára kellene járni a lélek útvesztőiben bolyongóknak, de még mindig érvényes a közvélemény stigmája, aki a lelkével foglalkozik, netán pszichiáterhez vagy pszichológushoz jár, az „bolond”. Pedig a nyugati országokban évtizedek óta sikk analitikus díványán kibeszélni a feldolgozatlan traumákat.

Közel egy éve magánrendelést is nyitott Lupák Éva. Kíváncsian várta, vajon milyen kérdésekkel nem tudnak megbirkózni a páciensei? Nagy megdöbbenésére párkapcsolati gondokkal küszködnek nem kevesen. Ez megint csak visszavezethető a ki nem beszélt sérelmekre, a másik személy elfogadásának képtelenségére. De még mindig jobb, ha a szakembert keresik fel, mintha az agresszió, az önsértés, a dühkitörés, a verbális, netán fizikai erőszak lenne a vélt megoldás. Lupák Éva készségeket is igyekszik tanítani klienseinek, hogy a máskor is előforduló helyzetekben jusson eszükbe a jobb megoldás. Képzeljék bele magukat a partner helyzetébe: ők mit várnának el hasonló helyzetben?

A lélek rejtelmeinek kutatói gyakorta találkoznak azzal, hogy a beteg nem is akar meggyógyulni. Környezetétől figyelmet, szeretetet zsarol az ő problémáinak középpontba állításával. Soha nem látott mértékben tarol a pánikbetegség, a gyógyszertárakban nagy forgalmat ad a nyugtatók, altatók szedése. Ráadásul a társadalomban még jelenlévő – vélt vagy valós – előítélet miatt, különösen az idősebbek a bezárt ajtó mögött szenvednek. A fiatalabbak már elfogadják a szakember segítségét, de ahhoz még hosszú időnek kell eltelnie, hogy a terápiás folyamatban partnerek akarjanak lenni. Könnyebb lenyelni egy tablettát és elhárítani a felelősséget – más a hibás, a társadalom, a főnök, a család, stb. Csak amikor rádöbben valaki, hogy a boldogságot, a kiegyensúlyozott életvitelt kizárólag önmagában döntheti el és valósíthatja meg, nos akkor kezdődik a pszichológus valódi munkája.

Éva kulcsot szeretne adni a hozzá fordulók kezébe, hogy a saját sorsfeladataik megoldásához könnyebben, nyugodtabban lássanak. Ahhoz, hogy kiváló segítő legyen, nagyon jó szakemberré kell válnia. Örül, hogy a patinás nagykállói Sántha Kálmán Szakkórházban szerezheti meg az alapokat, az élet pedig úgyis addig hozza újra és újra elő a személyiségfejlődéshez szükséges helyzeteket, hogy tanulhat bőven a páciens és a pszichológus.

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.21. 07:46

Írta: Kulcsár Attila

 

sosto.jpgNyíregyházán azok a régi szép nyári fürdőzésekről emlékezetes napok a Megyeháza előtti – a nagy görög szabadságharcosról elnevezett – téren kezdődtek. Bizonyos Beloiannisz volt a mártír neve, magyarul csak Bélajaninak lehetett volna fordítani. Már a szenvedélyes Krúdy Gyula sem ismerhette, mert soha nem járt Nyíregyházán a Keskeny utcában.  Hogy mikor is volt mindez pontosan, azt nem tudom már precízen behatárolni, mert a serdülőkori évek összekeverednek öregkori agyérelmeszesedésemmel. De akkor már az ököritói strand nem működött a Kállói út mentén (ma lezárt szeméttelep), a Bujtoson is csak komfort nélkül, a parti bokorban lehetett vetkőzni, a Simai úti Holikon ugyanúgy (ma vízügyi igazgatósági telephely), és a Dohánygyár tűzi-víz tározó medencéje-fürdő még nem nyitotta meg kapuit.    

Na szóval, aki nem gyalog vagy biciklivel járt fürödni a sóstói strandra, az eme főtéren  felmászott a kisorozott nyitott villamoskocsikra, és várta, hogy elinduljon a kávédaráló  dízelmozdony  a három kocsival. A hangulat már ekkor kiváló volt, a szűk üléseken a vihogó csitrik lábszárai a kreppszatén szoknyák sátora alatt összeérhettek a viháncoló, rövidnadrágos nagykamaszok szőrös vádlijaival, és közeli mustrát vehettek a becsomagolt áruról a strand előtt.  Amikor a padsorok mind beteltek, a kiesés elleni láncot a szélső ülések között beakasztották, és elindult végre a tuja.

Ilyenkor ugrott fel Tárnok Jancsi és néhány hozzá hasonló vakmerő; bebújtak a lánc alá, bepréselődtek az addig is szoros lábak közé, és állva utazták végig a távot a korlát fölött kilógó felsőtesttel. A kalauzok nem szerették ezt, mert enélkül is nehéz volt a jegykezelés, hiszen a száguldó villamoson a kocsi oldalán végigfutó  pallón állva kívülről ellenőrizték a bilétákat, beleakasztva fél karjukat a szélső karfákba. Állítólag minden kalauzzal aláírattak egy nyilatkozatot, hogy csak a saját felelősségére dolgozik ilyen életveszélyes pózban. De hát a kisvasutas szolgálat volt a nagy vasutasság előszobája, és aki a fekete vonatokon szeretett volna dolgozni, annak sok mindent meg kellett tanulnia. Nem is volt semmi gond.  Visszaadtak húsz forintosból is, ha valaki nem vette meg előre a jegyét, aprópénzzel bajlódtak. Csak Tárnok Jancsi esett ki egyszer, amikor elszakadt a lánc a Kenderátrakó előtti száguldásban. De kutya baja se lett, hja, aki megyei tornászbajnok volt, annak a hátra szaltó meg se kottyan.

A villamos-szerelvény elhagyva a Jósa-kutat, a kitérőnél állt meg, bevárta a befelé jövő járatot, mert csak egy vágány volt, aztán neki a nagyvasúti hídnak, és már csak egyetlen száguldás volt a villamos végállomásig.
Aztán rohanás a Tó-fürdő bejáratához, mert a fürdős-kaszt legfelső osztályába tartozókat nem tántorította el a Fürdőház vagy a melegstrand komfortja. A hűséges öregek és az úszni, focizni, fejelni vágyó fiatalok ide jártak inkább. Pedig a szezonnyitás néha csak a tanévzárók után kezdődött, de mi a majális részeként mindig megnyitottuk a fürdőszezont május elsején. A város lakossága a nagy felvonulások után kivonult Sóstóra a Fenyvesbe, és a Katlanban vert tanyát, amit később birtokba vettek, magukhoz kerítettek a megyei uraságok és a KISZ. De mi nem politizáltunk: ittuk a Kőbányai Világost, a Bambit, ettük a bográcsgulyást, pörköltet – mikor mivel etettek –, néztük a népszórakoztató tánccsoportokat, motoros bemutatót, felültünk a ringlispílre, kicsik a pónira, mert volt ott ilyenkor minden. És persze bemásztunk a Tó-fürdőbe, és kipróbáltuk a néha igen hideg vizet – de ez hozzá tartozott tavaszi szokásainkhoz.

Nyáron aztán volt nagy tömeg.  Egymásba értek a törülközők, plédek, gumimatracok a parton, annyi nép volt itt. Szépek voltunk és fiatalok. És ott néztük ki magunknak az eljövendőket.  Abban az időben még nem volt divat a bodyzás, de aki adott magára, az vasrúdból poroló állványt fabrikált az anyjának a fáskamra és az ecetfa közé, amit nyújtóként használt húzódzkodáshoz, vagy csillekerekekből súlyzót szerelt össze, gyűrűt az ereszgerendára, és keményen edzett.

Aki izompacsirta volt, az biciklizett, focizott, úszott, azzal is lehetett némi szálkás izomzatot összecsomózni. Anabolikus szteroidnak a zsíros-kenyér és a füstölt szalonna, nagy ritkán a lókolbász számított.  És persze sokat segített a barnaság, a jó előadásmód.

A lányok is csak saját anyagból gazdálkodhattak. Nem volt még szilikon meg zsírleszívás. Legfeljebb egy kis tömés a melltartókban, de ez a strandon már nem működött. Vagyis a lányok a maguk természetes módján vagy deszkák vagy nagy dudájúak vagy pont jók voltak.  Ennek megfelelően vonult, mutogatta magát, bújt, helyezkedett mindenki; a hátrányos helyzetűek könyvek olvasásával tömték a fejüket, hogy majd a koponyájukkal győzzék le a bicepszeket az élet nagy szkander-versenyein.  De addig is: a napsugár mindenkinek ingyen volt. Hétágra sütött – kalap, napszemüveg, naptej, fényvédő faktor nélkül, orrunkon falevéllel forgattuk magunkat a nyár ingyen szoláriumában.  Aztán sietősebbeknek a hólyagosan hámló hátak kínja következett, tejfölös borogatással gyógyítgatva, szeplők, ráncok, gyanús bőrelváltozások később, vagyis veszélyesen éltünk ebben az ózonlyuk előtt világban, de megérte.

Napoztunk, úszkáltunk, nyaltuk a fagylaltokat, ettük a lángost, pattogót, főtt tengerit, virslit, ittuk a söröket, kútvizet. Nem is tudom, hogy lehettünk meg gyros, hot-dog, pizza, hamburger és Colák nélkül.

Ma extrém sportnak számít a strandfoci a bokáig érő homokban. Na, abban az időben a teljes fürdő területe ilyen sívó homok volt, nyíregyházi Copacabána. Melegebb nyári napokon csak úgy lehetett átkelni rajta, ha futottál öt métert, villámgyorsan kapartál magadnak egy kis gödröt, hogy a hűvösebb alsó rétegek homokjában hűsítsed a talpad, és ezt kellett megismételni többször is, amíg a tó vizében hideg borogatást nem kaptál rá.

Ezen a homokon óriási foci derbik folytak a kanadai nyárfák alatt délutánonként, amikor az árnyék jótékonyan ráterült a pályára.

A kapu két leszúrt nyírfavessző vagy egy-egy lebarnult atléta trikója, a pálya széle egyik oldalon a rézsű, lépcsők, kabinsor, másikon a kisgyermekes anyák és annak készülő szurkoló barátnők plédsora, akik számára szinte életveszély volt a labdákért birkózó, vetődő, becsúszó legények Laokoón-csoportja, és ha ma néhány politikust ütődöttnek vélünk, bizonyára ott ült négyévesen, és eltalálta a fejét egy gyatra kapura lövés. A sörre menő derbik sztárjai a város első számú csapatai, Spartacus, Loki és Dózsa nyaraló játékosai voltak, és néhány két ballábas szponzor, akit beállítottak a kapuba céltáblának, de büszke volt, hogy együtt játszhatott nagyokkal, és örömmel fizette a győzteseknek járó sört a meccs végén a büfében. És ez szinte mindig így történt, csak akkor volt gond, amikor egyszer inkognitóban itt edzőtáborozott a Dózsa ifi, és az akkor még nem ismert későbbi sztárok – Fazekas, Törőcsik, Kisutszky belső hármas – megmutatta oroszlánkörmeit. És persze győztek, de pirruszi győzelem volt ez nekik, mert nem ismerték a hazai pálya előnyét. Ugyanis a bokáig érő homok alatt az óriás nyárfák alattomos gyökerei húzódtak, szépen eltakarva a plázs által. Aki ezekbe belerúgott, amikor alá akart nyesni a labdának, az nem húzott többet hegyes orrú cipőt a lábára. Nekem is  akkora bütykeim  nőttek itt a nyári sorozatmérkőzések  alatt, hogy négy számmal nagyobb cipőt hordok azóta.  Pedig én nem is számítottam a nagymenők közé, de voltak ott kisebb jelentőségű meccsek is, és a pálya reggeltől estig tele volt mérkőzésekkel. A fejelő meccsek sajátos nyíregyházi változata országosan egyedülálló. A kipattanás, rárúgás. Jártam sokfelé az országban, de így sehol nem fejelnek. Miközben ment a fejről fejre játék, a szokásos stukkokkal, vetődésekkel, ottfogással, ha kipattant a labda a kapusról, focimérkőzés vette kezdetét, amikor mindenki kapus is lehetett, és óriási küzdelem kezdődött a labda megszerzéséért vagy a góllövésért.  Ha valamelyik védő a fejelő játékos elé állt, hogy lesáncolja, csak ráfejeltük a hasára a labdát, létrejött a kipattanás, és átmentünk fociba. 

A meccsek végén az átizzadt, homoktól borított csapatok bevágtattak a tó vizébe – persze felhevült testtel –, egyik sem kérdezte meg kezelőorvosát, gyógyszerészét. Pedig vérvörös volt a fejünk, kívülről is látszott, hogy dobog a szívünk, a tüdőnk is kiköpött olyan volt, de a szívinfarktus akkor még nem volt divatban, nem voltunk túlsúlyosak, a stresszt pedig egyáltalán nem ismertük.  Úsztunk egy kört, amíg lement a vérnyomásunk, és kifeküdtünk a stégre pihenni.

A stég a tó közepén állt, ahol most is. Vigyázz, csak jó úszóknak!

A stég a napozáson kívül a férfierények bemutatásának színpada volt.  Fejesugrások, szaltók, seggesek, kézállásból talpas, mind-mind szerepelt a műsoron. Az egyre bonyolultabb vagy viccesebb vízbeugrásokat a többiek elismerő „nem rossz” kritikája kísérte. Ha egy-egy sportosabb lány is jelen volt, akkor még „enyém a vár” jellegű ledobálások, visszamászások is előfordultak.

Egyszer én is beszálltam a virtuskodásba, mert a Zrínyi Gimnázium szépe, a mindenki által elérhetetlen távolságból csodált Pécsi Ildikó is ott napozott. A versengés tárgya az volt, hogy ki tud a fejesugrás végén iszapot felhozni a tó fenekéről. Csakhogy én, mint afféle suttyó gyerek nem fecske fürdőruhában fürödtem.  A fecske – hátha valaki már nem ismeri –, a férfitomporok leglátványosabb kidomborításának volt a divatos ruhadarabja. Leginkább a mai női kirakathoz, a tangához volt hasonlatos. Két háromszögletű zsebkendő, egyik oldalt összevarrva, a másik oldalon három pertlivel masnisan összekötve, láttatni engedve az izmos combokat, egészen a hónaljig. Jó szorosan, hogy a belevalók kihangsúlyozódjanak, és hogyha valamelyik hölgynek levitte a melltartóját a zuhany és eleredt a fiúk fantáziája, akkor se legyen gond.

Na, nekem akkor egy fekete klott gatyám volt éppen.  Ami a focizásban kiváló, de az úszáskor már vigyázni kellett rá. Kötöttem is a gumijára egy görcsöt, hogy szorosabb legyen. No de ez a gatyakorc a fejesugrásokhoz már nem volt elegendő, különösen hogy a gumi a vízben megnyúlik. Az első kísérletre, amikor nagy lendülettel evickéltem a mélyben az iszapfelhozáshoz, megtörtént a baleset. Mert igaz, hogy büszkén felmutattam én is a hínáros víz alatti zsákmányt, de a másik pillanatban ijedten konstatáltam, hogy a fürdőnadrágomat az ugráskor a víz lesodorta, és én ott taposom a tavat anyaszült meztelenül.  Ijedten pásztáztam a tó tükrét, hátha felhozza víz. De a felzavart hullámaiban, mint négerek harca az alagútban, ne bukkant felszínre semmi.  Alámerüléssel is próbálkoztam, persze csak óvatosan, nehogy a lendületvételkor kicsillanjon hófehér fenekem holmi hóka fóka gyanánt.

Nem is találtam meg, és egyre jobban elfáradtam. Biztos beleakadt valamibe a tófenéken, vagy elvitte az ugrások hullámlökése távolabbra, pedig a korcára rá volt hurkolva az öltözőbeli fémbilétám. Hogy a stégre felmászhassak, arról szó se lehetett, akkor még a nudizmus nem volt divatos nálunk, a napozó koedukált volt és a fürdőruhásoké, a szatír mutogatósokat a törvény szigora is fenyegette. De ha mindez nem lett volna, ott volt a nagy Pécsi Ildikó, és nem akartam neki csalódást okozni.

Zalai Laci haveromnak jeleztem a bajt, hogy nekem most ki kell úsznom, és hogy jöjjön ő is, és legyen a segítségemre. Amíg én a tófürdő kerítéssel lehatárolt szélén meghagyott nádasban meghúzódok, próbálja meg az azonosító bilétám nélkül kikérni az öltözőből a felső ruháimat, és a sortom zsebébe dugott alsó nadrágommal jöjjön a kimenekítésemre.  Ott kuksoltam sokáig a térdig érő vízben, a nádas torzsái között ülve. Már Izsák Imre, az úszómester is felfigyelt rám, azt hitte, ott akarok belógni. Mutattam neki, hogy csak szárcsafészket keresek, és a szitakötőket csodálom.  Mondhatom, nem egy steril hely volt. Ott nemigen takarítottak évek óta. Szárcsafészket nem találtam, de annál több vörös dözzencset, amit utálatos madárként a vízen érő szükség esetén szoktak volt felelőtlen környezetszennyezők rakni – eléggé el nem ítélhető módon.

Mondanom se kell, hogy nem adták oda a barátomnak a ruháimat, azt mondták neki, hogy ismerik ezt a trükköt, ezzel lopták el az elmúlt évben Balczó Bandi, későbbi olimpiai bajnokunk Doxa óráját, úgyhogy csak a saját törülközőjét tudta bedobni nekem a nádasba. Magamra tekertem, és bevonultam az öltözőbe, hogy záróráig kivárjam, mi marad nekem, míg a meglévő bilétások mind kiváltották felső ruháikat, és a végén a senkinek se kellő sajátomat én is magamra vehettem.

Mire kioldalogtunk a kapun, már hallani lehetett a teraszon hangoló zenészeket, minden asztal foglalt volt, mert gyülekezett a nyaralók sokasága és a városi fiatalság. Felhangzott a Mester-Kósa-Tomasowszky-Bengyel nagyzenekar szignálja, Rimszkij-Korszakov Szadko című operájából a hindu dal. Ezt akkor még nem tudtam, de a dallama azóta is a fülembe cseng, és ha akkordjait valahol elfütyölöm vagy eldúdolom  egy nyugdíjas rendezvényen, megtudom,  ki volt városunkban ekkor fiatal.

Hát persze hogy azonnal nagy kedvünk támadt akkor is, hogy csörögjünk egyet – de miből?

Ezen a bizonyos napon nekem pénz állt a házhoz, csak el kellett érte menni a kisvasúti átrakóhoz. A megelőző héten az utcabeli srácokkal hatan átraktunk egy nagyvasúti kocsi kendert három kisvasútiba. Abban az időben itt simult a híd után egy kisvasúti hálózatból kiágazó vágány a nagyvasúti vonalhoz, ahol a termékeket át lehetett pakolni a Tisza-menti falvakat az ország vérkeringésébe bekötő vasúti kocsikba, és fordítva. Ez a kender is biztosan Nagyhalászba, a Zsáknyárba került feldolgozásra.  Mi meg egy éjszaka alatt átdobáltuk a hatalmas kévéket, és lekötöttük a nyitott platójú vagonokba. Szállt por, a kendermag; a torzsák és érdes rostok véresre horzsolták a kezünket, de jobb volt, mint a téglakirakás.  Utána – hajnalban – a tóban mostuk le magunkról port. Na, akkor ezért a munkáért kaptam meg a magam részét a pénztárban, és én voltam a Csekonics báró.

Mire visszamentünk a teraszra, már javában ment a twist, a Vámosi-Záray és a dixieland meg a rock and roll.  Helyet is találtunk, rendeltünk egy korsó sört, és bedobtuk magunkat a tánc forgatagába. Szerénytelenség nélkül mondom, hogy jók voltunk. Kidobós, behúzós figurák – mindegy volt nekünk, a twistben meg szólót táncoltunk. Le tudtam menni hídba is. A lányok meg értékelték az attrakciókat. Mentünk egy kört a szünetekben a csónakázó tó partján, meg-megültünk egy padon, rágógumi akkor még nem volt divatban, mi mást lehetett volna tenni szájjal, mint csókolódzni. Az orális szexet nem ismertük, jobb híján beértük volna a normálissal is, de a lányok akkor még szűzen akartak férjhez menni.

Úgy elrepültek az órák, hogy azon vettük észre magunkat, hogy elment az utolsó villamos is. Krúdy Gyula se érezhette jobban magát egy hosszú nap után a Svájci-lak ablakából kitekintve, miközben a szépséges Bánátinéra gondolt, aki a borkedvelő kurucos férfiakat szerette, és leány korában rajongott a Revitczky nevű költőért. A csillagok  beragyogták az eget , a csónakázó tó tükrén  a fűzfák mint fekete boglyák tükröződtek, és a vízen  mindenféle megfoghatatlan árnyak szaladoztak, a Víztorony  csúcsát veresen bearanyozta a telehold, talán a Halász csárdában (ma Vadász csárda)  még cigányzene szólt  egy sokat fizető csalódott  vendég fülébe. Mi meg a félelmetes árnyékokat vető sóstói erdő gyalogútján csoportokba verődve indultunk haza a városba, gyalog. Félelmetes ijesztgetésekkel rémítgetve az útszéli madárfészkek lakóit és az utánunk jövőket, akik aztán megelőzve bennünket ránk is ránk hozták a frászt. Így értünk el a Józsa-kúthoz, utána már a házak között csak egy ugrás volt hazáig. Ki a MÁV-bérházban lakott, ki a Friedmann-telepen vagy Borbányán.  Nem volt nyafogás, bírtuk az efféle hosszú napokat, és ez az, amit Szindbád is szívesen kipróbált volna.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Kulcsár Attila tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.20. 19:07

 

Közgazdász, mérnöktanár

Püspökladány

f_d_2.jpg2015-ben ünnepelték országszerte az önkormányzatok megalakulásának 25 éves évfordulóját. 1990-ben, az első szabad és demokratikus választások után Püspökladányban is megalakult az első önkormányzat. Ennek emblematikus személyisége Dr. Farkas Dezső, a város első polgármestere.

Debrecenben született 1954-ben, első generációs értelmiségi szülők gyermekeként. 1972-ben érettségizett a KLTE gyakorló gimnáziumában. Majd tanulmányait az NDK-ban, Berlinben folytatta, és 1976-ban ott végzett közgazdászként. Ezt követően 1980-ban a Budapesti Közgazdaságtudományi  Egyetemen szakközgazdász diplomát szerzett, és rá egy évre ott doktorált. Még az egyetemi évek alatt megnősült. Életüket Hajdúszoboszlón kezdték, majd Debrecenbe költözött a két gyermekkel kibővült család.  Dr. Farkas Dezső a Magyar Gördülőcsapágy Művek és a Hajdúsági Iparművek után a Megyei Tanács Tervosztályán dolgozott 1982-1986-ig, ahol komoly tapasztalatokra tett szert a települések gazdasági életének irányítása terén. 1987-ben szabadúszó, szellemi szabadfoglalkozású lett, elsősorban tolmácsolásból és fordításból élt. Ebben az időben magánéletében tragikus változások történtek. Feleségétől elvált. A 14 éves kislánya - aki a válás után vele maradt -, 1988 januárjában agyvérzésben meghalt. Újra nősült és felesége szülővárosába, Püspökladányba költözött.  

A nyolcvanas évek forrongó politikai élete őt sem hagyta hidegen.  A településen frissen megalakult MDF-nek ő lett az elnöke. Máig emlékezetes számára 1989 decembere, az erdélyi magyarok részére megszervezett gyűjtési akció. A városon átmenő 42-es főúton haladtak át a segélyszállítmányok. 1990 tavaszán az országgyűlési képviselő választáskor a demokratikus ellenzék közös jelöltje volt, a baloldal jelöltjével, Szűrös Mátyással szemben. Nem ő lett a képviselő, bár, ha a Független Kisgazdapárt nem indít külön jelöltet és ezzel nem osztja meg a jobb oldalon a voksokat, akkor Dr. Farkas Dezső jut be az országgyűlésbe. Ősszel az önkormányzati választáskor, ugyan nem ő a polgári oldal polgármester aspiránsa, de az utolsó pillanatban a tősgyökeres püspökladányi jelölt visszalép, ezért újra őt küldik csatasorba. Ekkor még nem a lakosság, hanem az önkormányzatba bejutó képviselők maguk közül titkos szavazással választottak polgármestert. 10:9 arányban nyeri el a posztot és Dr. Farkas Dezső lett Püspökladány demokratikusan megválasztott polgármestere.

Nehéz időszak volt ez az első ciklus, hiszen erős ellenszélben, egy szavazatnyi többséggel kellett a város ügyeit intézni. Nem volt olyan hét, hogy ne kereste volna az országos,vagy a megyei sajtó valamilyen bal oldal által botrányosnak vélt ügyben. Ilyen volt pl. a felszabadulási emlékmű lebontása, melynek helyére a Püspökladányban élő Győrfi Lajos szobrászművész Huszár szobra került, vagy a Második Világháborús emlékmű - melyet ugyancsak Győrfi álmodott bronzba - , aminek talapzata Nagy-Magyarországot mintázza.  Az önkormányzat akkori legnagyobb feladata volt az áram-, a gáz-, a víz- és a szennyvíz-ellátás átvétele az államtól. A gáz-és a telefonhálózat is a ’90-es évek elején épült ki Püspökladányban. Bővült a Petőfi iskola, a szakmunkásképző új tanműhelyet kapott, a város főterét rendezték, anyagilag is segítették az egyházakat, a civil szervezeteket, alapítványokat hoztak létre a sport, a kultúra és a tehetségek támogatására, kitüntetéseket alapítottak: Csenki Imre Néptanítói díj, Díszpolgári Cím, Pro-Urbe díj.

Az 1994-ben sorra kerülő választáskor nem indult sem önkormányzati képviselőként, sem polgármester jelöltként. Főleg a család kérését tiszteletben tartva vonult vissza az aktív politizálástól. Közben 1992-ben fiuk született.  Családi vállalkozásukban dolgoznak tovább: ő tolmácsol, fordít, felesége kiállításokat szervez, helyi televíziót működtet. 1996 és 1998 között alapítják Magyarországon a máshol már jól működő lakás-takarékpénztárakat, így kerül a Lakáskassza Zrt-hez, ahol a Kelet magyarországi postákon dolgozók képzése a feladata. Sokat utazik, a család látja kárát munkájának. Ezért örömmel vállalja az újabb kihívást a püspökladányi Intakt Kft-nél, amely képkeretlécek és képkeretek forgalmazásával foglalkozik.  A cég külkereskedelmi ügyeit intézi. Időközben felesége Karcagon kap munkát és egyre jobban igényli az aktív segítségét, legalább az átjárás területén, ezért kapóra jön, hogy a karcagi Szentannai Sámuel Gimnázium és Szakközépiskola közgazdász tanárt keres.  Az állást elnyeri, de kötelezik, hogy végezze el a mérnöktanár szakot  a gödöllői egyetemen. Ötvenöt évesen megszerzi harmadik diplomáját is.

Gyermekei számára mintaként szolgál az élethosszig tartó tanulás tekintetében. Szeret tanítani, szereti a gyerekeket, megtalálja velük a hangot, de azért már nagyon várja a nyugdíjas éveket, amikor majd a kertjében, unokái körében töltheti napjait.

(A képen Dombi Imréné Püspökladány polgármestere köszönti a 25 éves jubileumon)

***  aibeiaiaaabecodyw5ul3nxmtaeic3zjyxjkx3bob3rvkigymdnly2rmntawndrlzja0ogrmyjrlntawyzzjm2qzzdu5mtbjy2mxmafws0vpjvjdlesd2-4ocuhwpg6lkw_2.jpeg

 Írta:

Csontos Gabriella

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.20. 08:07

A Tájékoztató és Közművelődési Központ, Könyvtár, Múzeum igazgatója

Püspökladány

szszb_32_csg_sari_andrea.jpgTörékeny, lírai alkat egyben határozott, erős karakter. 2012-ben Polgári Díjban részesült, ami igen megtisztelő volt számára, mivel viszonylag fiatalon kapta meg Püspökladány polgári közösségétől. 2014-ben pedig Pro Urbe Díjat vehetett át, mellyel az általa vezetett intézmény munkáját ismerték el. 2007. februárjában lett a Püspökladányi Tájékoztató és Közművelődési Központ vezetője, majd 2013-ban az önkormányzat megbízta a múzeum, a könyvtár és a művelődési központ irányításával is. Egy giga céget igazgatott. Kérdésemre, hogy milyen csúcsvezetőnek lenni, így válaszol:

– Rengeteg áldozattal járt. Baráti, családi kapcsolatok látták a kárát a napi 16 órai munkának. Mégis, ha újra kellene kezdeni mindent így csinálnék. Vezetőként az volt a cél, hogy egyfajta igényességet mutassak fel. A városi televíziót az alapoktól újra kellett szervezni, a helyi újságot kéthetente megjelenő magazinná formáltuk, a művelődési ház tereit és szakmai tartalmát megújítottuk. A Karacs Ferenc Múzeumot teljesen át kellett szervezni, foglalkoztatót alakítottunk ki, a Karacs hagyatékot pedig méltó helyre költöztettük. 2007 és 2015 között 17 kiadványt jelentettünk meg. A Városi Könyvtár állományát jelentősen gyarapítottuk. Következetes és kemény vezetőnek tartom magam. Megköveteltem a fegyelmet, ami fontos ebben a szakmában, hiszen az idővel futunk versenyt. Elvem, hogy egy női vezetőt sem láthatnak gyengének a beosztottai, stabilitást, biztonságérzetet kell adni a munkatársaknak ahhoz, hogy jó teljesítményt várhassunk el tőlük. A poroszos vezetői attitűd megszűrte a kollektívát, és ez nem járt konfliktusok nélkül, de arra, akiben nem volt szorgalom, aki nem vette komolyan a feladatot, nem építettem.

– Hogyan került a média közelébe?

– A középiskola után családi szál vezetett az újságírás felé. Édesanyám húga Nagy Benjaminné Sándor Ibolya – akkor önkormányzati képviselő volt és már több éve munkatársa a helyi lapnak – elvitt egy szerkesztőségi értekezletre. Akkor kezdtem el írni. Családi örökletes képesség a fogalmazás készség nálunk. Anyukám is nagyon jól ír, több kiadatlan kézirata van. A cikkeim megjelentek, aztán megkeresett a Hajdú-Bihari Napló, több éven át dolgoztam ott tudósítóként. Ezzel párhuzamosan elindult a helyi televízió Püspökladányban és sokakkal együtt ennek alapító tagja voltam. Itt négy évig szerkesztő és riporter voltam. Elvégeztem a MUK Újságíró Kurzusát, és bölcsész diplomát szereztem kommunikáció szakon a Nyíregyházi Főiskolán, újságíró-televíziós szerkesztő szakirányon. Voltam a Debrecen Városi Televízió munkatársa is 8 éven át. Közben saját céget alapítottunk egy munkatársammal – ami ma is működik.

– Milyen pályára készült anno?

– Nem voltam eminens diák, sem kiemelkedő tehetség az iskolai évek alatt. Valójában egyetlen terület érdekelt csak az irodalom, a nyelvtan. Otthon Anyukám nagyon sokat olvasott, könyvek között nőttem fel, a szüleim tanult emberek. Betűt szerető gyerek voltam és felnőtt koromban is az maradtam. Már korán nagyon szépen, hibátlan kiejtéssel beszéltem, ezzel tisztában voltak az tanítóim, tanáraim és a gazdag szókincsemmel is, valamint azzal, hogy nagyon jó a fogalmazáskészségem. A középiskolában Kazinczy Szép Magyar Beszéd Versenyen országos díjazott voltam 1989-ben. Tipikus háttérembernek érzem magam ennek megfelelően választottam pályát is. Az újságírás, a riporteri munka nem rivalda, még a televíziós formája sem, – csak kevés kivétellel. Egy nagyon fegyelmezett, kemény világ, bírni kell a kritikát, vállalni a következményeket, azt, hogy az ember személye is megosztóvá válik, hiszen nem lehet mindenkinek megfelelni. Egyébként folyamatosan tanultam és tanulok. Megszereztem a munkámhoz szükséges okleveleket a Gazdasági Intézményvezetői, majd a Kulturális Örökség Menedzsment képzéseken, jelenleg pedig mindössze egy félév választ el a Budapesti Metropolitan Egyetem Politikatudomány Karán a politológus diplomától.

– Akkor ez a jövő? A politika?

– Nem. A politika, a társadalomban, a közéletben zajló folyamatok megértése egy újságíró számára alapvető kell, hogy legyen. Ezért tanulom a politológiát, de a jövő továbbra is a média, csak nem az önkormányzati intézményben. Most éppen váltás előtt állok. 2014 óta érett bennem a gondolat, hogy érdemes lenne átadni a helyemet másnak, mert amit tudtam megtettem, 10 évig vezettem az intézményt és már új kihívások foglalkoztatnak, várnak. Maradva a pályán, a cégünkre szeretnék fókuszálni. Jelenleg 8 településen készítünk helyi televízió műsort és rádiót is működtetünk, van civil szervezetünk, foglalkozunk rendezvényszervezéssel, konferenciák szervezésével, mindennel, ami kultúraközvetítést és a polgári értékrend átadását célozza. Ezen a téren mindenben társam Dienes Zoltán, akivel 15 éve dolgozom együtt. 

***  aibeiaiaaabecodyw5ul3nxmtaeic3zjyxjkx3bob3rvkigymdnly2rmntawndrlzja0ogrmyjrlntawyzzjm2qzzdu5mtbjy2mxmafws0vpjvjdlesd2-4ocuhwpg6lkw_2.jpeg

 Írta:

Csontos Gabriella 

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.18. 15:20

Az Agrohungária Kft  ügyvezetője

dr_farkas_bela_1.jpgBár 66 éves, energikus, ez a szó jellemző rá talán legjobban.  Munkáját, családját szerető ember. Származása szerint Baranya megyei, de karcaginak vallja magát, a Nagykunság fővárosában járt általános és középiskolába. A Debreceni Agrártudományi Egyetemen szerzett három diplomát és a doktori értekezését is ott védte meg summa cum laude minősítéssel. Dolgozott főágazatvezetőként termelőszövetkezetekben, a KITE vezérkarában, német cégnél szakértőként, végül Budapesten a Vetőmag Zrt. vezérigazgatóhelyetteseként. Szakértő, illetve igazságügyi szakértő. Tudományos tevékenységet is folytat. Publikációi száma eléri a 150-et, előadásainak száma több mint 200. Munkájából eredően sokat utazott, a világ 50 országában járt. Több kalászos fajta honosításában, illetve nemesítésében vett részt.  

Két évtizede Karcagon az Agrohungária cégcsoport vezetője. A cég hét vállalkozást tömörít. Családi gazdálkodók (700 ha), építőipari cégek, szolgáltató és kereskedelmi kft., valamint egy képzőművészettel foglalkozó kft. is tagja a cégközösségnek. Közel harminc főt alkalmaznak. Fő tevékenységük a gépi szolgáltatás, a vetőmag előállítás, különféle termékek kereskedelme és mezőgazdasági építészet. Őshonos állatok tenyésztésével – így szürke marha, racka, mangalica, magyar tyúk – is foglalkoznak.  Pár éve hatvan hektáron beindult a haltermelés, mert a vetőmagüzemből kikerülő melléktermékek kitűnő haleledelek. A több lábon állás miatt bővíteniük kellett tevékenységeiket, melyek jelentős befektetéseket igényeltek.

Lánya, Farkas Adrienne szintén mezőgazdasági mérnök, növényvédelmi szakmérnök, három unokája – két fiú egy kislány – pedig a jövő, a folytatás. Maximalistának vallja magát, szeret dolgozni, küzdeni, hiszen ezt hozta otthonról. Abból a családból, mely miatt „többszörösen hátrányos” helyzetű volt a szocializmusban. Nagyapja földbirtokos, szülei értelmiségiek voltak. A család egyébként az ősi Boor nemzetségből származik. Főorvos édesapja öt évig fogságban volt Oroszországban, ezért lett késői gyerek Farkas Béla.  

Anyai ágon – ahol az ősök több generáción át pedagógusok voltak – az eredetet tekintve német - osztrák vonal is érvényesül, de édesanyámnál nagyobb magyart nem ismerek, mondja.

A művészet iránti elkötelezettségét családi neveltetéséből és a kiváló gimnáziumi tanáraitól hozta. Magángalériájában 150 művésztől van képe. A sokféle stílusirányzat fő vonalát a karcagi vagy Karcagról elszármazott művészek, illetve a kegyetlen és igazságtalan trianon által elszakított területeken alkotó művészek alkotásai határozzák meg. Berekfürdőn a már 23. éve működő Nemzetközi Nagykun Művésztelepet rendszeresen támogatja. Körmendi Lajos írónak köszönheti, hogy számos nagyformátumú festőművésszel megismerkedhetett. Felesége, három diplomás pedagógus mindenben partnere, segíti férjét munkájában.

Ám nem csak a lélek táplálékára, de a kondíciójára is odafigyel interjúalanyom. Asztaliteniszezik és túrázik rendszeresen a barátaival.

Dr. Farkas Béla kifejtette, hogy a magyarság rendkívül sokat szenvedett az elmúlt időszakban. Területét egyharmadnyira csonkították, népessége jelentős, nemzeti-történelmi értékeinek meghatározó részét elveszítette. Fejlődését blokkolták, majd az újabbkori történelmi időszakban szabadságában, hazaszeretetében nagyon nagy sebeket ejtettek a magyar népen. Az előbbiekkel kapcsolatban elég megemlíteni a két világháborút, trianont, a gazdasági válságokat a deportálásokat majd a „szocializmus” kezdetén az orosz megszállást, az üldöztetéseket, a kitelepítéseket, a malenkij robotot, az értelmiség és az arisztokrácia lefejezését, az elbukott forradalmat. Itt mindenkinek megvolt a maga keresztje, függetlenül attól, hogy honnan jött, milyen volt a származása. Nekünk is megvolt, éreztették is ezt velem, de munkával, tehetséggel, szorgalommal ki lehetett védeni. Azért volt egy-két megalázó pillanat az életemben, mikor például a nagyanyámat az ÁVO-sok morzsolt kukoricára térdepeltették – lehettem vagy négy éves – és nagyapám nekik akart menni, de nagyanyám leintette, hogy kibírja. Ez a jelenet meghatározó volt az életemben, hogy milyen borzasztó igazságtalanságok vannak. Vagy amikor a pufajkások éjszaka ránk törtek, mert apám 56-ban a forradalmi bizottság tagja volt Karcagon. Ezek az emlékeim és még az, hogy 1956-ban lett volna mentőautó, amivel elhagyhattuk volna az országot, de apám azt mondta, hogy nem. Azért sem megyünk el, mert ez a hazánk. A fentiek ellenére bizakodó vagyok. Úgy vélem, hogy annyi csapás és politikai fordulat után a magyarság tudja hogyan kell tovább lépnie. Összefogással, szorgalmas munkával, nemzetét gyarapítva fontos szerepet tölthet be az európai és ezen keresztül a világ társadalmában.

***  

aibeiaiaaabecodyw5ul3nxmtaeic3zjyxjkx3bob3rvkigymdnly2rmntawndrlzja0ogrmyjrlntawyzzjm2qzzdu5mtbjy2mxmafws0vpjvjdlesd2-4ocuhwpg6lkw_2.jpeg

 Írta:

Csontos Gabriella

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.18. 09:03

Végvári Lajos művészettörténészről beszél Máger Ágnes festőművész

vegvari_lajos-3.jpgVégvári Lajos művészettörténész professzor az élete nyolcvanöt esztendejéből az utolsó harminchármat Miskolcon töltötte. S bár gyermek- és ifjúkorában minden szállal a Dunántúlhoz kötődött, a pannon tájtól kapott élményt, hitet és kötelességtudást, majd választott hivatása sokáig Budapesthez kötötte. Az említett utolsó harminchárom év kapcsán igenis jussa Miskolcnak, hogy Végvári Lajost a saját fiának tekintse, és büszke legyen rá. E gazdag életpálya legkiemelkedőbb állomásairól Máger Ágnes festőművésszel, Végvári Lajos feleségével beszélgettem.

– Ki volt ez a rendkívüli ember? Honnan jött, honnan hozta magával ezt a csak rá jellemző szellemi muníciót?

– Zsirán született, Sopron megyében. Apját Végvári Jánosnak, anyját Maurer Teréznek hívták. Apai ágon a nemes Gosztonyi, anyai ágon pedig egy felvilágosult, polgári hagyományokat őrző család leszármazottja volt. Gosztonyi nagyapjával latinul kellett társalognia, a Maurer nagyapjával viszont magyarul és németül. Apai ágon „labancverő” birtokosok, anyagi ágon festők,egyházi méltóságok, jogászok, újságírók, vármegyei tisztségviselők voltak az ősei. E kettősség érződött szülei házasságán is, ez szőtte át egész gyermekkorát.

– Milyen személyiségű emberek voltak a szülei?

– Az apja erőteljes személyiség volt, négy nyelven beszélt, elképzelései, ítéletei megfellebbezhetetlenek voltak. Anyja ellenben termetre törékeny, művelt asszony, aki három gyermeknek adott életet: Lajosnak, Évának és Vilmosnak. A család sokat költözött. Lajos az elemi iskolát Sopronban kezdte. Törékeny, érzékeny gyermek volt, a mama csak úgy hívta: „Mein lieber Bube”. Leginkább a Maurer nagyapja bátorította: „Ha megkérdeznek, mi akarsz lenni, mondd azt: pap, csibész, katona. A papi hivatásnak anyád örül, ha katona leszel apád, én pedig azt szeretném, hogy huncut, csibész légy!” Elemi iskoláit viszont már Sümegen fejezte be, ahol apja a Hangya Szövetkezet boltját vezette. A városka mediterrán hangulata, a sümegi várrom természeti környezete intenzívebb élményt nyújtott számára, mint Sopron. Erős természetszeretetét Sümegnek köszönhette, és persze szüleinek, akikkel sokat kirándultak. 1929-ben beiratkozott a sümegi Kisfaludy Reálgimnáziumba. 1937-ben érettségizett, előbb egy ügyvédi irodában, majd a Sümeg és Szentgrót című hetilapnál újságíróként dolgozott.

– A családban, a gimnáziumban, Sopronban és Sümegen megszerzett szellemi muníció birtokában biztosan többre vágyott, minthogy egy kisvárosi hetilap újdondásza legyen...

– Valóban. Érettségi bizonyítványa alapján vizsga nélkül felvették a Pázmány Péter Tudományegyetemre, francia–magyar szakra, de apja kívánságára átiratkozott jogra, majd végül a bölcsészetnél kötött ki. Művészettörténetet, esztétikát és irodalomelméletet tanult, diplomát is az utóbbiakból szerzett. Somogyi József szobrász-, Bod László, Seres János, Cziráki Lajos, és Veress Pál festőnövendékekkel életre szóló barátságot kötött. A jövő művészeivel kötött barátságok alakították kritikai érzékét, megtanulta avatottként szemlélni a művészetet. Kedves, nagyra becsült professzorai, mint Hekler professzor klasszikus görög művészetről szóló előadásairól vagy Kerényi Károly mitológiai előadásairól időskorában is „regényeket” mesélt. Egyetemi padtársai, akik később szakmájukban hírességek lettek – mint például Karinthy Ferenc író, Somlyó György költő, Radocsai Dénes művészettörténész –, valamennyien Szerb Antal „holdudvarához” tartoztak. Általuk ismerkedhetett meg ő is a nagy íróval, aki szelídsége miatt az Aljosa nevet ruházta rá. Szerb Antal hívására került még egyetemistaként a Fővárosi Népművelési Intézetbe tiszteletdíjas előadónak. Ekkor került kapcsolatba a későbbi Új Holdasokkal: Mándy Ivánnal, Nemes Nagy Ágnessel, Pilinszkyvel, ugyanis előadássorozatot kezdett A világirodalom nagy drámái címmel. Előadói készsége magával ragadó volt, már akkor nyolcszáz–ezer embert vonzott. 1943 őszén vonult be katonának a légvédelemhez. Bélvattán a tüzérezred parancsnoka lett.

– Született bölcsészként milyen katona volt?

– Jellemző kedélyére és a háborúhoz való hozzáállásához, hogy hóvár építésére és hócsatára adott parancsot. Ezrede át akart állni az amerikaiakhoz, de ezt a német elhárítás megneszelte és Csehországba, Brünnbe, Prosztejovba irányították őket. Ott a csehekkel együtt dolgoztatták, így hamarosan kapcsolatba került a cseh nemzeti gárdistákkal, akikhez aztán átállt. A háború végén, 1945 tavaszán viszont a szovjetek elfogták, és Szibériába hurcolták. A láger, ahová ő került, tizenkét ezer főnyi foglyot őrzött.

– Szellemileg hogyan viselte a fogság körülményeit?

– Életigenlő természete, „homo ludens” mentalitása a fogságban is megsegítette. A lágerben is kultúrával foglalkozott. A hétvégeken kötelező „davaj kultúr” programokon előadták Goethe Faustjának rövidített változatát, majd Schiller Don Carlosát. Közreműködött a Berlini Rádió Tánczenekara, hisz ők is ott raboskodtak. Újságszélekre készített magyar–orosz szótárt, ezt a nyelvet is tűrhetően megtanulta.

– Fizikálisan hogyan bírta a lágert?

– Még a fogságban sem ette meg a faggyús birkahúst és a napraforgóhéj-pogácsát! Szívesebben evett kölest, vadhagymát, ivott fenyőteát. Így, ha csontra fogyva is, de aránylag egészségesen térhetett haza 1947 őszén.

– Idehaza mi várt rá?

– Rövid időn belül házasság. 1948-ban házasságot kötött volt egyetemi társával, Henszelmann Lillával, a híres röntgenológus lányával. Visszakerült a Fővárosi Népműveléshez, majd Pogány Ö. Gábor hívására a Fővárosi Képtárban vették alkalmazásba. Ebben az évben védte meg doktori címét Sümeg műemlékei című disszertációjával. Három évig volt a Magyar Nemzet műkritikusa. Magyar otthonok címmel nagyszabású kiállítást rendezett, melyben a festmények korabeli enteriőrjükben szerepeltek a késő barokktól a csőbútorig bezárólag. A kiállításnak sikere volt, de a korabeli politika nem nézte jó szemmel. Pár hónap után lebontották. Mindez nem szegte kedvét. Miháltz Pálnak, Domanovszky Endrének, Hincz Gyulának, Egry Józsefnek, Nagy Istvánnak, vagyis a kortárs művészeknek szervezett kiállításokat. 1950-ben Goda Gábor kinevezi a Fővárosi Képtár igazgatójává. A helyzetét nehezítette, hogy a képtárba helyezték Szántó Juditot, József Attila egykori élettársát, továbbá Oelmacher Anna festőművészt, a szocialista művészcsoport tagját. Az új jövevények azután nem titkolták, hogy pártszempontból rossz véleményük van igazgatójukról. 1950-tól az Eötvös Loránd Tudományegyetemen és a Képzőművészeti Főiskolán adott elő.

– Ez az az időszak, amikor hazánkban is megkezdte „diadalútját” a szocreál. Végvári Lajos mindezt hogyan viselte el?

– Nehezen, egyre nehezebben. Mindig fájdalommal beszélt erről. Emlegette, hogy lebontatták a Fővárosi Képtárban rendezett jugoszláv kiállítást, főleg Mesztrovicsot kifogásolták. Aztán beköltöztek a képtárba az Államvédelmi Hatóság képviselői. Ez volt az első szovjet beavatkozás a művészet világába. Hamarosan brosúrákat kaptak a művészek egy tervezett kiállításhoz, témajegyzékkel együtt, például: „a nép képviselői lefoglalják a gyárakat, hős határőreink disszidáló kapitalistákat fognak el a határon”. A zsűribe meghívták a munkásosztály képviselőit is, például Szőcei elvtárs sztahanovista esztergályost. 1953–1954 között a Szépművészeti Múzeum igazgatóhelyettese lett, s mint ilyen, aktív szerepet játszott a Nemzeti Galéria megnyitásának szervezésében. Egry József halála után emlékkiállítást rendezett, amelyet bezárattak, mondván, rontja az V. kerületi dolgozók ízlését. A politikai élet egyre rosszabbra fordult. Koncepciós perek követték egymást, Végvári Lajost is többször kihallgatták, hiszen öccse, Vilmos Rajk egyik bizalmi emberének a lányát vette feleségül. Abszurdum, hogy a Sztálin-szobor pályázatot a párt vezetői, Rákosi, Gerő, Révai és Farkas Mihály zsűrizték! Végvári Lajos egyre több konfliktusba került kollégáival, Pogány Ö. Gáborral, Aradi Nórával. Ezután a Szépművészeti Múzeum pártszervezetének taggyűlésén kizárták a pártból. Mivel a múzeumi életben lassan ellehetetlenedett a tudományos munka, Lyka Károly meghívását elfogadta, és a Képzőművészeti Főiskola tanszékvezetője lett. A főiskolán Rabinovszky Máriusszal és Lykával tökéletes volt az együttműködésük. Ezekben az években barátkozott össze Bernáth Auréllal, Pátzay Pállal, Ferenczy Bénivel, Borsos Miklóssal is. Különösen sokat jelentett számára Szőnyi István barátsága, aki akkor már a főiskolán tanított. A főiskolai munka lehetőséget adott arra is, hogy dolgozzon a Munkácsy-nagymonográfián. 1956 tavaszán elkészült egy része, amelyet kandidátusi disszertációként nyújtott be.

– S eljött 1956 ősze...

– Az új tanév, 1956 ősze sok meglepetést hozott. Rákosit leváltották, megalakult a Petőfi Kör, a növendékek készültek az október 23-i demonstrációra. Végvári a diákjaival részt vett az eseményekben, de a szovjetek bejövetele után óvta a növendékeit. A húga, Éva, aki Zeneakadémiára járt, disszidált Bécsbe, majd Amerikába ment. A nehéz hónapokban egyetlen vigasztalása az írás maradt. Monet-ról írt monográfiát. Később, 1958-ban az Akadémia kiadásában megjelent Munkácsy-nagymonográfiája magyarul, németül, később franciául, majd oroszul. 1959-ben Delacroix-ról írt könyvet.

– A magánélete hogyan alakult?

– 1960-ban új házasságot kötött Gergyessy Mária doktornővel. E házasságból – amely tíz évig tartott – két gyermek született: György és Ágnes. Sok előadást és cikket vállalt, hogy a szükséges anyagiakat megszerezze. Éjjel írt, nappal előadott.

– Kikkel foglalkozott?

– Giottóról jelent meg monográfiája, majd Hals, Rembrandt, Vermer következtek. Szinte hihetetlen, hogy ezek mellett fotóelmélettel is foglalkozott, ő maga is kitűnően fotózott és laborált. Megalakította a NADAR fotótársaságot. 1967-ben az ESFIAP nemzetközi elismerését kapta fotózással kapcsolatos munkásságáért. Foglalkoztatta a fotózás értékeit új dimenziókba átemelő diaporáma műfaja. Itthon és külföldön minden diaporáma-fesztiválon jelen volt, előadott vagy zsűritag volt. 1962 és 1967 között sokat utazott. Hajózott a Földközi-tengeren, járt Ausztriában, Franciaországban, Itáliában, ahol ösztöndíjas is volt. Szerette Olaszországot. Rómát egyenesen imádta. Azt mondta, ha nem élhet Rómában, teljesen mindegy, hogy hol él! Itáliai tartózkodásai idején Amerigo Tottal barangolt. Nyaranta művésztelepet szervezett Egerben, Sárospatakon, Sümegen.

– Ön mikor és hogyan ismerte meg a professzor urat?

– Én 1967-ben nyertem felvételt a Képzőművészeti Főiskolára festő szakra. Személyes ismeretségünk ekkor kezdődött, bár én már előtte is ismertem. Kirakatrendező-növendékként bejáratos voltam a főiskolára, ahol minden szombaton zeneórákat tartott. Műegyetemisták, bölcsészek, sokan más egyetemekről, mind ott tolongtunk a nagyelőadóban, hogy hallhassuk. Beszélt az adott történeti háttérről, a zeneszerzőről és a műről, csak ezután hallgattuk a zenét. A villanyt lekapcsolta, hogy nagyobb legyen a beleérző képességünk. Ezekről a zeneórákról kábultan távoztam. Általa tanultam meg a komolyzenét szeretni és igényelni. Művészettörténet előadásain mindig ugyanazon a helyen ültem. Egyszer távol maradtam az óráról, és ezt észrevette. Elmondása szerint ez hívta fel a figyelmét, hogy utánam érdeklődjön. A tanulmányi osztályon, ahol egyébként is kéthetente jelentkeznem kellett politikai priuszom miatt, átnézhette adataimat, önéletrajzomat. Egy alkalommal behívott tanszéki szobájába és elbeszélgettünk. Leginkább az utolsó zeneóra anyagáról, Honegerről, mert a számomra addig ismeretlen zeneszerzőről, a szokatlan hangzásról kérdezgettem. Beszélgetéseink rendszeressé váltak, művészeti témakörön kívül személyes dolgokról is beszélgettünk. Vonzó, szép férfi volt. Ötvenévesen teljesen ősz, tele energiával, lobogással. Mindig sietett, nyitott kabátban járt, sokat dohányzott. Utóbbiról házasságkötésünkkor leszokott. Barátság, szép emberi kapcsolat alakult közöttünk. Mindent jelentett. Ő lett az apám, hiszen az igazit gyermekként elvesztettem, a férfi, akire felnézhettem, a tudós, akit tisztelhettem, akitől tanulhattam. Udvarias és tapintatos volt, nem sürgette az időt, 1971-ben a diplomám évében az akkori rektortól, Domanovszky Endrétől kérte meg a kezemet, s csak utána édesanyámtól. Kortársai és barátai közül sokan nem helyeselték kapcsolatunkat a nagy korkülönbség miatt.

– Kapcsolatuk elmélyülésével új helyzet állt be mindkettőjük életében. Illetve attól a pillanattól elkezdődött egy új élet, méghozzá egy teljesen új helyen, Miskolcon.

– Incipit vita nuova... valóban új élet kezdődött számunkra 1971 őszén, mikor Miskolcra költöztünk. Minden vagyonunk négy bőrönd tartalma volt. Előző házasságából pár könyvet, személyes apróságokat, ruháit tudta elhozni, nekem meg nem volt kétbőröndnyi holmimnál több. Tartalmát tekintve ecsetek és festék kivételével ugyanaz, mint az övé. Pető János képzőművész közvetítésével jöttünk Miskolcra. A Herman Ottó Múzeum művészettörténészt keresett, lakást is ígértek. Miskolcról nem sok élményem volt. Párszor kirándultam Bánkúton, s csak a „világvégi” Marx téri átszállóhely rossz emléke maradt bennem. A miskolci állomás még ezen is túltett. Nekem, aki Szombathelyen születtem, az állomás környéki sivárság mélyen szívembe markolt. Emlékszem, a budapesti nyüzsgés után mennyire kétségbe voltam esve jövőnket illetően. Lakás nem várt, mert az előző művészettörténész eladta, így Pető Jánosék fogadtak be. Három hónapig laktunk náluk, csak hálával tudok önzetlen segítségükre gondolni! Ezt a szállásunkat több albérlet követte, ami néha a kollégiumi szintet sem ütötte meg. Sokszor nehézségbe ütközött még ruháink tisztán tartása is. Mennyi elszántság és bizalom kellett részéről, hogy budapesti barátait, minden komfortot odahagyva, velem kezdjen új életet! Természetesen sok pártfogónk akadt, köztük Csabai Kálmán festőművész, akinek szívügye volt, hogy minél előbb rendezett körülmények közé kerüljünk. 1972. február 26-án kötöttünk házasságot a diósgyőri házasságkötő teremben. Közben Bárczi Béla, akkori tanácselnök segített, hogy a Diósgyőrben épülő tízemeletes házak egyikében szövetkezeti lakáshoz jussunk. A lakást baráti kölcsönökből fizettük ki.

– Hogyan indult az új életük?

– Nagy volt a boldogság! Első bútorainkat magam fabrikáltam hűtőláda- és tv-dobozokból, melyeket textillel vontam be. Kaptunk néhány leselejtezett iskolapadot, és máris kész volt az összkomfort! Férjem elkezdte a múzeumi munkát. Hogy fejlessze a városi képtárat, sok művet szerzett a minisztérium gyűjteményéből, és megismerkedett az egyik legsokoldalúbb magyar műgyűjtővel, aki a városban élt, dr. Petró Sándorral. Katalogizálta a gyűjteményét, majd Petró halála után a műtárgyait besorolta a Herman Ottó Múzeum Képtárába. A szépen felújított épületben sikerült egy átfogó, sokoldalú kiállítást létrehoznia, mely kétszázötven év magyar művészetét mutatta be. Másik munkahelye a Miskolci Galéria volt, ahová kiállításokat szervezett Rippl-Rónai, Gadányi Jenő, Kernstock Károly, Herman Lipót műveit bemutató tárlatokat. Részt vett a miskolci Fotógaléria alapításában, ahová számtalan kitűnő fotográfust hozott: Dozvald Jánost, Eiffert Jánost, Féner Tamást, Jung Zsenit, az osztrák Georg Gaudernakot. Közülük sokan diaporámával is foglalkoztak. Több szemeszterre terjedő előadás-sorozatot tartott a debreceni egyetemen dr. Ujváry Zoltán néprajzprofesszor meghívására. Majd a miskolci egyetemen művelődéstörténeti és Biblia-történeti előadásokat tartott. Megszervezte a Műbarátok Körét. Jó viszonyban volt Szabadfalvi József professzorral, aki a Herman Ottó Múzeum igazgatójaként a leromlott intézményből az egyik legjobb magyar múzeummá fejlesztette a miskolci intézményt. Az elmúlt évtizedben részt vett a Gyárfás Ágnes által alapított bölcsészegyesület munkájában, és megszervezte a művészettörténeti tanszéket. Nagy öröm volt számára, hogy visszaköltözött Amerikából Szalay Lajos, aki mestere volt a magyar nyelvnek.

– E miskolci évtizedek legfelejthetetlenebb szakaszát „boldog aranykornak” nevezték. Miért?

– Tényleg ez volt a boldog aranykor! 1974-ben született Zsófi lányunk, aki szintén szakmabéli lett, díszletés jelmeztervező. Férjem nagyszerű, csodás apa volt. Sokat foglalkozott, játszott Zsófikával, babakocsiban kitolta az erdőig is, amíg én festettem. Sokat kirándultunk, gyalogoltunk a Bükkben.

– Hogyan teltek a mindennapjai?

– Korán kelő volt. Reggel 8-kor már verte az írógépet és tizenegyig, délig dolgozott. Beosztotta az idejét, rengeteget olvasott. 1979-ben a Derkovits utcai műteremlakások egyikébe költöztünk, melynek kis kertje baráti találkozók, sütögetések színhelye lett. Édesanyja, Riza nagyi házasságunk kezdetétől velünk volt és sokat segített. Miskolcon nem alakult ki művészbaráti körünk, csak közvetlen szomszédainkkal, Seresékkel és Csabaiékkal jártunk össze. Miskolci barátai az orvostársadalom krémje: Török Pál, Marton György, Aszódi Imre, Szombathy Zsigmond és felesége voltak. Velük Lajos- és Ágnes-napokon sok kellemes együttlétünk volt. Ilyenkor szerette a hagyományosabb ételeket, például a marhasültet, ismerte és gusztussal válogatta az ételekhez illő borokat. Miskolci élete alatt tizenkét könyvet írt és számtalan tanulmányt. Ezek közül jelentősebbek: Tudod-e mi a művészet? Ez közös munka volt, én illusztráltam. A szép fénykép, a Szinnyei Merse Pálról írt tanulmánykötet, Az európai művészet története, és tanulmánykötet Seres Jánosról, Holló Lászlóról, Szalay Lajosról, Szőnyi Istvánról, Bernáth Aurélról. Élete utolsó éveiben a szépírás felé fordult. Több önéletrajzi könyve jelent meg: Életem a vár alatt, Önarckép tollal, Tempesta. 2000-ben Miskolc város díszpolgára lett. Gazdag életművet hagyva maga után nyolcvannégy évesen távozott közülünk 2004-ben. Ez élete rövid summázata – a társ szemszögéből. Ő még rövidebben így fogalmazta meg: „Így éltem e kis hazában, és remélem, megfeleltem valamennyire Maurer nagyapámnak. Itt próbáltam lenni a művészet papja, az értékeket védő katona és csibész, aki túl tudta élni a század emberpróbáló szörnyűségeit”.

Hajdu Imre

***

VÉGVÁRI LAJOS (született 1919. augusztus 28-án Zsirán, elhunyt 2004. május 29-én Miskolcon) művészettörténész, a művészettörténeti tudományok kandidátusa. A budapesti egyetemen szerzett diplomát 1943-ban. Ugyanabban az évben a Fővárosi Népművészeti Intézet munkatársa lett. 1948-tól a Fővárosi Képtár munkatársa, 1950–1953 között igazgatója. 1954-ben a Szépművészeti Múzeum főigazgató-helyettese, 1954–1981 között a Képzőművészeti Főiskola tanszékvezető tanára. 1971-től Miskolci Herman Ottó Múzeum tudományos főmunkatársa. Elévülhetetlen érdemei vannak a Miskolci Képtár megalapításában és gazdagításában. Számos művészettörténeti könyv, monográfiaszerzője. Kitüntetései: a Munka Érdemrend ezüst- és arany fokozata; Köztársasági Kereszt; Ipolyi Arnold-emlékérem; Miskolc város Pro Urbe Díja, Miskolc díszpolgára; Sümeg díszpolgára; Borsod-Abaúj-Zemplén megye Alkotó Díja, a Magyar Fotóművész-szövetség Életműdíja.

MÁGER ÁGNES (született 1944. március 14-én Szombathelyen) festőművész. Diplomát 1971-ben, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen szerzett, azóta Miskolcon él és alkot. Fontosabb munkái: Szekrényes szárnyas oltár (Miskolc jezsuita templomának a kápolnája);Szárnyas oltár Eglisan (Svájc); Veronika-oltárkép (Vatikán auditórium); Ináncs, Szendrő plébánia-templomának secco-képei. A Dante-bronzbiennalé rendszeres résztvevője. A Miskolci Irodalmi Szalon alapítója. Kitüntetései: Derkovits-díj (1972), Kondor Béla-díj (2000).

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.17. 17:45

Címkék: ü:Végvári Lajos

Huszár Boglárka festménye

12973048_1294966213853388_118074463946865482_o.jpg

70x100 cm. olaj, vászon.

2012.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.17. 08:10

12755121_1004318849638072_1430062450_o.jpgMegtanulni valami újat kihívás! De az mikor, újra meg kell tanulni azokat a dolgokat, melyeket már évek óta, minden nap, szinte rutinszerűen, és nagy örömmel csinált az ember, az már igazi erőpróba, és teljes sikerélmény bárki számára. Ezt a sikerélményt élhette át Varga Andrásné is, aki néhány éve agyműtéte után, újra képes volt talpra állni, és ismét megtanulni mindazt, ami azelőtt természetes tevékenységet jelentett számára, és ma már újfent, örömmel szorgoskodik nap mint nap.

12755158_1004319502971340_863821519_o.jpgVámosoroszi, melyet a Tapolnok patakocska szel ketté, kicsit zord hangulatot kelt, a napok óta tartó esőzés miatt, de valójában, a szatmári kis falu, magával ragadja az idelátogatót. A patak mentén a nyárfák, az útszéli virágágyások, meghitté varázsolják a környék számára csak „oroszi” néven emlegetett községet. A tejcsarnok helyén, mely egykor Éva néni munkahelyét jelentette, most egy kis mini park áll, virágokkal, kerti padokkal szépítve a környezetet. A középkorú asszony szalad elém, és kísér a tágas konyhába, ahol büszkén mutatja a lila orchideát, amit most kapott ajándékba az egyik munkájáért. Az asztalon frissen keményített horgolt, húsvéti díszek száradnak, mellette varródoboz, minden szükséges eszközzel megrakodva.

–  Kicsit sírós az én történetem – meséli elérzékenyülve, miután elmondom jövetelem célját – árván nőttünk fel, édesanyánk korán meghalt, így legidősebb lévén, én neveltem fel a három testvéremet.

Éci, ahogy az ismerősök hívják, fiatalon ment férjhez, és ezután a párja volt a támasza, és segítsége minden nehézségben, aki felesége testvéreit is úgy támogatta, mintha a sajátjai lennének. Ha újra kezdené az életét, mindent ugyanúgy csinálna, mert férjével és három gyermekükkel boldog, kiegyensúlyozott életet teremtettek maguknak.

12768074_1004319262971364_1327583544_o.jpg12773197_1004318929638064_539192661_o.jpgA nehéz időkben, a mindennapi küzdelemben, úgy érezte szüksége van valamire, amivel elterelheti a figyelmét a gondokról, és ezáltal feltöltődhet, hogy megújult energiával tudjon szembenézni minden kellemetlenséggel. Ekkor kezdett el varrni. Akkor még csak keresztszemest, kalocsait varrt, később megtanulta a kalotaszegi vagdalásos technikáját is. Szabadidejében szorgoskodott, varrta a terítőket, drapériákat, párnahuzatokat lelkesen, amikor csak ideje engedte a munkahely és a család mellett. Mindig örömmel töltötte el, ha befejezett egy darabot, az hogy képes megalkotni egy gyönyörűséget, és elégedett volt, ha elismerték a munkáját. De mindig kereste a kihívásokat, folyton valami újat akart megismerni és megtanulni.

–  Az egyik néni mindig mondta, hogy „ fene azt az ügyes kezedet” –  mosolyog az 54 éves asszony. – Mondtam neki, hogy én úgy szeretnék megtanulni horgolni!

És akkor az idős néni segítségével megtanulta. Mert, ahogy mondta, ha kötni és varrni tud, akkor horgolni is tud! És valóban, nem is olyan nehéz elsajátítani, annak aki kézügyességgel van megáldva, bár először teljesen idegen volt számára a piko vagy a kispálcasor elnevezés. De kitartása, akarata és tudásvágya arra ösztönözte, hogy elsajátítsa ezt a technikát, ami sikerült is számára rövid idő alatt. Azóta szüntelenül, csodálatos felfedezéseket tesz azzal kapcsolatban, hogy mennyi mindent rejt magában a horgolás.

A horgolás eredete még az ősidőkre vezethető vissza, akkor alakult ki a csomó nélküli, egyszálas fonásból. Abban az időben a fonalat még kézzel fonták, és hurkolták össze egybefüggő felületté. Ez a mai horgolásnak az alapja, csak most már horgos végű tű segítségével hurkolják egymásba. És eddig egyszerű is, láncszemet készíteni nem nagy tudomány elsajátítani, de ahhoz, hogy egy terítőt, vagy egy angyalkát hogyan készítsünk el, már kell egy kis szakértelem.
Az első lépésekhez meg kell tanulni a láncszemsor készítését. Egy hurok készítése után, a tűt átszúrjuk rajta, majd a fonalat a tű háta mögül, balról jobbra áthúzzuk a tű előtt, vagyis rátekerjük, majd ezzel a mozdulattal a fonalat a tű segítségével áthúzzuk a hurkon keresztül, ezt a mozdulatot ismételve készíthetünk láncsort. A kispálca készítésénél, fordulószemet készítünk, ami egy plusz láncszemet jelent a sor végén, majd ellenkező irányba folytatjuk a horgolást, úgy, hogy az elkészült mintát megfordítjuk. Ha láncszemsort követően készítünk kispálcát, akkor elegendő egy fordulószem, aztán a tűtől számított második láncszembe készítjük a kispálcát. A tűt átszúrjuk az előző sor két láncszemén, aztán a fonalat ráhajtjuk a tűre, és hurokkal áthúzzuk a lyukon. Ezáltal keletkezett két hurkon, egyszerre húzzuk át a fonalat.

De van egyhajtásos vagy kéthajtásos pálca, félpálca, a mintától függ, mikor melyiket használjuk. A pikó, láncszemekből és rövidpálcából készül, úgy, hogy miután kész a láncszemünk, a tűt visszaszúrjuk az első láncszembe, és a szálat áthúzzuk a szemen. De ahhoz, hogy igazán szép munkánk legyen, ismerni kell még számos praktikát, tudni kell lezárni a sorokat, és köröket, hogyan kell színváltást alkalmazni, hogyan olvassunk le egy rajzot, és még számos dolog amit Éva néni megtanult, és már könnyedén alkalmazott.

Ám amikor az ügyes kezű asszony, ezeket a műveleteket már tökéletesen elsajátította, a sors újabb próbatétel elé állította. Jó indulatú tumor miatt, agyműtétre volt szükség, mely következtében, elfelejtett olyan dolgokat, amit addig rutinszerűen végzett minden nap. De a kitartó asszony nem nyugodott bele, újra kezdte, ha szükséges volt az alapoktól tanulta mindazt, amit már egyszer tökéletesre fejlesztett. És még azon is túl! A tudásvágya megmaradt, és most a frivolitás technikáját leste el, leginkább fülbevalót, karkötőt készít, unokája legnagyobb örömére.12755199_1004319172971373_2062822265_o_1.jpg

 12752146_1004319059638051_710970846_o.jpgA frivolitás, magyarul hajócsipke, ez is egyfajta csomózási technikával készül, csak itt kicsit szorosabban kell csomózni a szálakat. Éva néni hosszú tűvel dolgozik, bár van hajócskája is, de nem szereti használni, inkább marad a tűnél, amivel szintén gyönyörű dolgokat tud készíteni.

Nincs olyan nap, hogy ne csinálna valami kreatív dolgot, most is készül a kalocsai mintával díszített házi áldás, de a horgolótűt is minden nap előveszi, mert boldoggá teszi, hogy hasznosan tevékenykedhet. Az első saját készítésű terítőjét még ma is őrzi, de a horgolt terítők mellett készít karácsonyfa és ajtódíszeket, húsvéti dekorációt, kosárkákat és bármit, amit csak felfedez az interneten vagy az újságokban.

12754996_1004319399638017_1950708990_o.jpgAz egyik újságban találta a legújabb sárga terítőjét is, ami most keményítésre vár. A virág motívumok, kicsit eltérnek az újságban leírt mintától, itt forgó szerűen helyezkednek el szirmok, ami sokkal érdekesebbé, egyedivé teszi az elkészült darabot. Éva néni folyamatosan fejleszti tudását, hogy minél több szemet gyönyörködtető csipkét, és kézimunkát tudjon készíteni, hogy, ezáltal sikerélményekben legyen gazdag, és a mindennapi gondok okozta negatív gondolatok ellen, ez által harcoljon. Mert ő soha nem adja fel a harcot!

***  szila_gyi_krisztina.jpg
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.15. 17:35

Polgármester

Regéc

szszb_32_ki_bakos_ferenc_800.jpgA kis abaúji falu mindenese akár várkapitányi rangot is érdemelne, olyan sokat tett az egykor főúri családok rezidenciájaként szolgáló erődítményért. Elődjével, Kormos Istvánnal és barátaikkal kiépítették a várhoz vezető utat, kiirtották a falakat beborító évszázados bozótot és elérték, hogy a régészek ásatásokat kezdhessenek a romok között. A rekonstrukció első látványos eredménye az Öregtorony helyreállítása, amiben bemutató termek kapnak helyet.

A regéci várat 1686-ban Caprara osztrák generális romboltatta le, köveit a környékbeliek elhordták, majd az időjárás amortizálta. Lokálpatrióták fogtak össze a rekonstrukciójáért, aminek eredményeként 1999-ben megkezdődött a feltárása. Az Aba nemzetség építette erődítményről 1307-ből származik az első dokumentáció, de egykori tulajdonosai között megtalálható Zsigmond király, a Hunyadiak, Szapolyaiak, Serédyek, Alaghyak, Eszterházyak és Rákócziak is. Zrínyi Ilona fiával, II. Rákóczi Ferenccel 1677-től öt éven át élt a falak között, vagyis a fejedelem ott töltötte kisgyermekkorát.

A történelem lehelete belengi tehát a térséget, ami nemzeti érzéssel vegyülve sikerre vezethet. Így gondolta az 1970-ben született Bakos Feri is, akinek regéci ősei az 1600-as években kaptak nemesi oklevelet. Ő helyben kezdte tanulmányait, a felső tagozatot pedig Göncön végezte. Gépszerelő szakmunkás bizonyítványt Miskolcon a 100. számú Szakmunkásképzőben szerzett, majd a vizsolyi téesz forgácsoló műhelyében helyezkedett el.  A MÁV miskolci járműjavítójában is dolgozott néhány évet, de rájött, hogy neki a Zemplén csendje, nyugalma jelenti a boldogságot, így az Északerdőhöz vetette fel magát. Ekkor került haza Regécre, ahonnan azóta sem vágyik el. Ismerték elkötelezettségét, ezért 1993-ban átcsábították az önkormányzathoz. 1996-tól a falugondnoki feladatokat látta el, közmegelégedésre. Munkájának is köszönhette, hogy 1995-ben megválasztották önkormányzati képviselőnek, majd alpolgármesternek, 2014-ben pedig polgármesternek. Így már 23 éve van beleszólása faluja életébe. Ő minden idegszálával küzd a kis ékszerdoboz település életminőségének javításáért, megmaradásáért. Regéc állandó lakóinak  száma ugyanis mára 100 fő alá csökkent és mindig lehet eladó ingatlant találni a faluban. Azokat főként alföldi és fővárosi családok vásárolják meg, akik magasan tartják az árat. A polgármester ennek csak részben örül, mert a helybeli fiatalok így nem tudnak olcsó lakáshoz jutni, ami kétségessé teszi helyben maradásukat. Az ott élők többsége elérte a nyugdíjkorhatárt, amely állapot nem igazán biztató a jövőre nézve. Mivel a térségben kevés a munkahely, a megtartó erőt csak a lokálpatrióta szemléletre lehet építeni. Ezért vágtak bele 2012-ben a Start közmunkaprogramba is. Egykor a községben szinte minden család tartott tehenet, és mintegy múltidéző gyanánt pályázati pénzből vásároltak 16 darab limuzinfajta szarvasmarhát és hozzájuk egy bikát. Utóbbit Bakos Feri azzal a feladattal bízta meg, hogy teljesítse kötelességét. Szavainak volt hatása, hiszen a szaporulatból a létszám folyamatosan bővül és ma már 44 szarvasmarha legelészik a környező hegyoldalakon. A növendék bikaborjúkat értékesítik és ebből bevételhez jutnak.

A helyi vezetés elképzeléseinek komoly gátat szab a környezetvédelem, mivel Regéc térségét lakott területtel együtt Natura 2000-be sorolták, a környező legelőket pedig ősgyeppé minősítették. Ezzel a gazdálkodás ellehetetlenült, az állatállomány abrakját is máshol kell megtermelni. Ahol engedélyezett a kaszálás, ott összegyűjtik a szénát, illetve a programban foglalkoztatott 15 ember tisztítja a legelőket. A polgármester adatokkal támasztja alá, hogy érdemes volt belevágni az állattartásba, mert kezd megtérülni a befektetett munka. Egyedüli gondot a munkaerő biztosítása jelenti, mert egyre fogy a hadra fogható ember, pedig a 100 hektár gyepterületet és a 60 hektár erdőt valakikkel műveltetni kell.

Regéc még nem összkomfortos, aminek több oka is van. Az ivóvízvezeték kiépült, de a gázt nem igényelték a helybéliek, bízva a közeli erdők faállományában. A szennyvízkérdés most került napirendre és több lehetőség is kínálkozik. Tudják, hogy a minőségi turistaforgalom igényeit ki kell szolgálni, márpedig a régió nem szűkölködik vonzerőben. A vár, valamint Abaúj  és a szomszédos Zemplén egyéb látványosságai sok turistát vonzanak, de az országos túraútvonalakon is sokan érkeznek a faluba.  A vendégek fogadását ma a falusi turizmus keretében és panzióban oldják meg, egyszerre 60-70 szálláshelyet kínálnak. Elkelne egy szálloda is a szolgáltatások minőségének javításáért.

A helybeliek ellátásába bekapcsolódott a polgármester felesége, aki élelmiszer boltot üzemeltet. Lányuk, a 21 éves Anita jelenleg a fodrász szakmában érdekelt, de vonzódik a turisztikához. Utóbbinak a fejlődő Regécen még hasznát veheti.

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.13. 19:53

Írta: Balogh Géza

 

kapocska_masolata.jpgÖreg, kérges kezű ember ül az udvaron. Alatta ócska nagykabát, mögötte hatalmas, leháncsolt farönkök. Nagy munkában van, tekenőt farag. Sózótekenőt.

Szamoskéren aligha van nála ismertebb ember. De a környéken is ő a legismertebb a kériek közül. Pályiban, Tunyogon, Győrteleken, de túl a Szamoson, Panyolán, Semjénben és másutt csak a Koszta József faragta tekenőket használják az asszonyok.

− Ó, már nem élet e sem, higgyék meg − néz panaszos, barna szemekkel. Nincs keletje a jófajta tekenőnek se. Már ezzel is piacolni kell, mint a dinnyével. Nem úgy, mint régen… Sorban álltak előttem a szekerek!

Berkeszen, Kanalas Jánosnál tanulta a mesterséget. Hány éve is annak? Hatvan, vagy tán még annál is több ideje... ? Félárva volt, apja még az első háborúban maradt oda valahol Doberdó környékén, tízévesen már kenyér után kellett nézni. Így keveredett át Nyírturáról Berkeszre, aztán megismerkedett egy panyolai lánnyal. Idén múlt ötven éve, hogy megházasodott.

− Nagy lakodalom volt?

− Nem volt arra pénz, hova gondolnak. Örültünk, hogy találtunk egy lyukat, ahol meghúzhattuk magunkat. Itt Kéren, a faluszélen.

A portáról messzire látni. Akadálytalanul siklik a tekintet az ópályi, a szamosszegi tornyokig, semmi, de semmi se állja a tekintet útját. Nem úgy, mint régen. Amikor hatalmas nyár meg fűzfák tornyosultak az ég alatt, nem volt gond megszerezni a tekenőnek valót. Nem úgy, mint most, hogy rimánkodni kell, adjanak már el néhány vaskos fatörzset.

− Régen? Lementem a fízesbe, a Szamos-partra, egy kis körből öt-hat fát is kivághatott az ember. Mert akkor még voltak nagy fák. S nem volt olyan drága, mint most! És korhadt majd mindegyiknek a belseje.

− Mennyiért adja darabját?

− Már kétezret se adnak érte. Keserves kenyér ez... Többe kerül lassan a fa, mint a tekenő. Régen naponta kifaragtam egyet, hát most már, hogy megöregedtem, bizony két-három nap is rámegy. Így jár, aki megvénül.
Koszta József öt gyermeket nevelt fel, de egyik se maradt az apjuk nyomdokain. Pesten, Szalkán, városokon élnek.

− Nem kell azoknak ilyen nehéz kenyér. Se nekik, se másoknak. Bizony egyedül maradtam a környéken, csak a sógorom él még itt a Szamos mentén a tekenővájásból. De most már a se valami fényesen. Húsz-harminc éve még könnyebb volt. Ilyenkor ősszel verekedtek az emberek a sózótekenőkért, jött ugye a disznóölés, tavasszal meg a dagasztó, a mosóteknőket vitték.

Repül a forgács, mind mélyebbre mar a fába a szerszám. Amúgy kapocska a neve, és Göncruszkáról hozatta Koszta József − jó harmincöt éve. S kibír még ugyanannyit.

− Csak azt nem tudom, én meddig bírom még. De viszem majd magammal... Mert kinek kell énutánam a kapocska, a tekenő...

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.13. 18:21

Biszák László alkotása

12961720_1290184404331569_3703765475293677557_n.jpg

80x65 cm. farost, akril.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.10. 08:05

12656317_994082243995066_133540574_o.jpgA világ elvárja, hogy holnap is olyan legyél, mint tegnap voltál – mondja Füst Milán. De nem csak a világ elvárásainak kell megfelelni, hanem mindenekelőtt, saját magunknak. Ha békében vagyunk saját magunkkal, akkor tudunk a környezetünkkel is harmóniában élni. Mindenki életében jönnek kellemetlenségek, nehézségek vagy akár súlyos problémák, de tudnunk kell kezelni a nehézségeket, harcolni a mindennapi gondok ellen és sokszor szükséges elterelni a figyelmünket azokról a dolgokról, amin változtatni nem tudunk.

Tarpai Gáborné felvette a küzdelmet a nehézségekkel, és a kézügyességét használva tereli figyelmét betegségéről, mert elhatározta, hogy ő bizony nem adja meg magát, harcol és közben örömét is leli mindabban, amit csinál.

Ezen a gyönyörű, téli napon, amelyen a Csaholci ház felé sétálok, még a ragyogó napsütés is azt sugallja, hogy „mindig van remény, hisz eső után is van napsütés, és a legsötétebb éj után is újra felkel a nap, a zord tél után pedig újra jön a derűs tavasz!” De hinni, bízni és küzdeni kell! A kiskertben a kikelet hírnökei kacsingatnak, bújnak a tavaszi virágok a földből, rügyeznek a fák, bár még messze van a nyárelő, a tavasz hangulatától máris jobb kedvvel, megújult lendülettel harcolunk és bízunk a boldog jövőben.

12669827_994081823995108_1147883552_o.jpg12656488_994081817328442_52728388_o.jpgAhogy a kis szobába belépve körülnézek, világos számomra, hogy a kalotaszegi vagdalásos kézimunka a szenvedélye a 65 éves asszonynak. A tv asztalon mutatós kivarrott terítő, a kis asztalon cérna, kisolló, és mellette az éppen készülő asztalterítő, hímzőkeretbe fogva. Az ágy szélén előkészítve a számtalan, tökéletesen kivarrott terítő és drapéria, ami elismeréssel tölt el. Elismerés, hogy a komoly betegségtől szenvedő asszony, minden fájdalma, és mozgáskorlátozottsága ellenére ilyen erős akarattal és intenzitással dolgozik nap, mint nap.

–  A családnak varrok inkább, meg néha ajándékba is adok a kezelőorvosomnak, ismerősöknek – mondja, miközben nézegetem a rengeteg gyönyörűséges darabot, ami egy kisebb falunak is elég lenne ajándékba. Éva néni régen sokat kötött, horgolt, keresztszemest hímezett, de mindig sóvárogva nézte az ismerőseinél az ilyen jellegű hímzett terítőket, és elhatározta, hogy ezt is megtanulja. Egy kalotaszegi hímzésben jártas falubelitől tanulta meg az alapokat

– Kértem, adjon egy terítőt, amit vissza tudok bontani, és ahogy bontottam úgy varrtam – magyarázza, hogyan sikerült elsajátítani ezt a kézügyességet és türelmet igénylő technikát.

Ez a fajta varrási mód, nagy odafigyelést igényel, elkészíteni meglehetősen bonyolult művelet, és elmagyarázni szavakkal még inkább bonyolult. Ezért Éva néni a legpraktikusabb megoldást választotta a vágottas varrás elsajátítására, gyakorlatias ember lévén, saját maga jött rá, milyen módszert kell alkalmazni, hogy igazán esztétikus darabokat készítsen. Mert minden egyes elkészített darab, tökéletesen van megmunkálva. Sehol egy csomó, sehol egy szál elvétés, mind mind makulátlan munkát dicsér. Tény, hogy a legtökéletesebb gépi varrás sem pótolja a finom női kezek munkáját.

12656360_994082603995030_312535208_o.jpgKalotaszeg, az erdélyi tájegység, hímzésekben talán az egyik leggazdagabb vidék, nagyon sokféle hímzéstechnikát alkalmaznak, és a népviselet is a magyarság egyik legismertebb hagyományos öltözete, színgazdagságának köszönhetően. Kezdetben csak fiatal lányok, asszonyok ruháit díszítették hímzéssel, később terítőket, törlőkendőket tettek színesebbé, de ezek csak ünnepnapokon kerültek elő, féltett kincsként őrizték a hetekig készített tárgyakat. A régi motívumok nagy részét még ma is használják, bár az idő során volt, ami eltűnt és helyette újak jelentek meg, és a varrás szerelmesei között hamar elterjednek az újabbnál újabb minták és módszerek.

Az utóbbi években a divat a fehér hímzést emelte az első helyre, a szemet gyönyörködtető, csodálatos hófehér hímzésdíszekkel, semmilyen színpompa nem veheti fel a versenyt!

12669156_994082420661715_1625536652_o.jpgAz elszánt asszony is a fehér hímzést gyakorolja leginkább, változatos mintákkal és formákkal. Folyamatosan keresi, kutatja a legújabb sablonokat, motívumokat, és addig nem hagyja nyugodni, míg le nem varrja a megszerzett mintapéldányt. Bézs színű vászonra először felvarrja az alap mintát, szálszámolással, szembe-összeöltéssel, vagdalással kombinálva, a vagdalással kialakult lyukacsos rész is külön mintát alkot, a végeredmény pedig gyönyörűséges. Örömmel tölti el szívét mikor elkészül egy-egy darabbal, hiszen maradandót alkotni igazán felemelő érzés.

Betegsége előtt is varrogatott, de akkor csak kedvtelésből, mert mindig is szeretett ügyeskedni, és érdekelte a varrás. Műtéte után alig várta, hogy elég ereje legyen ahhoz, hogy elővegye a vásznat és elmeneküljön a gyötrő negatív gondolatok elől.

–  Volt idő mikor úgy gondoltam feladom, nem harcolok tovább – gondol vissza a kritikus időszakra az életében. De a család, a gyermekek, akik vele együtt harcoltak, erőt adtak ahhoz, hogy újra küzdjön a gyilkos kór ellen. A nappalok már nem azzal telnek, hogy keresi a „miérteket”, és aggódik a jövőn.

– Bármilyen dühös és elkeseredett vagyok, leülök varrni és onnantól kezdve megszűnik körülöttem minden, elég, ha éjszaka jár az agyam – mesél saját, hatásosnak bizonyuló terápiás módszeréről.

A hímzés mellett szokott még kötögetni, és számtalan horgolt angyalkát készített ajándékba bárkinek, akinek csak megtetszett a hófehér dekoráció. Amit még nagyon szeretett csinálni az a szövés, de sajnos válla korlátozott mozgása miatt, nem tudja gyakorolni ezt a kedvelt mesterséget, melyet még édesanyja tanított meg neki a gyermekei születése után. Ezért ha a gyakorlatban nem is tud aktívan részt venni, de menyének – akinek a szövés a hobbija – szívesen ad néhány jó tanácsot, és az ő munkájában gyönyörködik, mikor vágyódást érez, hogy leüljön az esztováta mellé. Szívesen adja át tudását bárkinek, aki érdeklődik a kalotaszegi hímzések iránt, és az összegyűjtött mintákat is örömest kölcsönadja a kézimunka hódolóinak. Boldog mikor örömet szerezhet másoknak az elkészült terítőkkel, és büszke mikor látja, hogy értékelik a munkáját. De a legnagyobb boldogság az, hogy a családja körében, minden nehézség ellenére, képes tartalmas életet élni!12675235_994082897328334_340996883_o.jpg

 

***  szila_gyi_krisztina.jpg
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.08. 17:20

Írta: Ésik Sándor

 


img_0321.jpgElőbb csak néhány tehén tűnt fel a folyó közepén. Fejüket magasra tartva taposták a vizet, szemmel látható volt, hogy a szarvasmarha faj nemzedékeken keresztül csak a vályúban, pontosabban az önitatóban találkozik az őselemmel. Jobbnak is látták a parthoz evickélni, kilábalni azonban nem voltak képesek a meredélyen. Alig telt el néhány perc, további kávébarna fejek kerültek elő a kanyart elfedő bokrok mögül.

„Fürdetik a csordát?” értetlenkedtek. A gátőr, egy pecás meg a közeli erdei kisvendéglő tulajdonosa állt aggodalmaskodva a zsilip feletti gáton. „Nemigen”, gyanakodott a gátőr. „Bolond ember, aki ebbe a vízbe behajtja a barmot. Magas a part, nem tud sehol kimászni.”

Tényleg nem tudtak felkapaszkodni. A kétségbeesés rövid bömbölésekké változtatta a máskor oly szelíd tehénbőgést. Páros ujjú patájuk gomolygó iszapot kavart fel a partszegélyen, a meder közepén azonban láthatóan nem ért le a lábuk. A sárga vízitök nagy levele belerongyolódott a sáros vízbe. Egyre dúltabbá vált a víz zöld növényzete.

„A gazdaság marhája ez”, vélte a gátőr, és mind nyugtalanabbá lett. „A túlparton van a tanya, ezeket villanypásztorral őrzik.”

Hamarosan kiderült azonban, hogy van gulyás is. Ráérős léptekkel érkezett a híd irányából. Megállt a vízparton, feljebb tolta a sapkáját a fején, és azt mondta: „a fene enne meg benneteket”. A gátőrnek elfogyott a türelme, cifrát káromkodott: „Hát szólj nekik, te… Hogy gázoljanak lejjebb, ott ki tudnak kapaszkodni!” Le s fel szaladgált a parton, és tehetetlenségében válogatott szitkokat szórt a gulyás fejére. A túlparton még egy gulyás bújt elő a burjánzó zöld dzsungelból, az szólt vissza neki: „Mondhatsz ennek akármit, nem érti a magyar szót. Külföldi marha. Úgy hozták ide.”

A gátőrnek több se kellett. „A magyar marha tán többet ért tőletek. Csak botot meg ugatást kap.” A tehenek fáradtan pihegtek a vízszéli  bokrok alatt. Legtöbbjük talajt talált a lába alá, egy-kettő úszkált csak a folyó közepében. A gátőr felrohant a zsilipre, és magával hívta az egyik pecást. Izzadtan tekerték a zsilip tiltójának kerekét. A csatornában azonnal meglódult az ár, és néhány perc alatt arasznyit apadt a folyó. A gátőr fáradtan morgolódott tovább, a gulyások is. Néhány tehén elérte a lejtősebb partú részt, és kikapaszkodott. Az örömöt azonban a gátőr hamar lelohasztotta. „Itt fognak megfázni a drága importmarhák. Ha az enyém volna, megszakadna a szívem. Ezektől persze beleriadhat az egész csorda a folyóba.”

A telepvezető meg egy másik ember már sokkal idegesebben érkezett. Sikerült segítségért telefonálni időközben, mondta egyikük. A vendéglőtulajdonos is eltűnt a liget irányában, ahol cége „üzemel”. A pecás is szedelőzködött. A gát tetejéről még egyszer visszanézett. A melegség, a nyár, a nyomasztó csendesség tovább ült a tájon. A tehenek, mintha tudták volna, hogy vége a nemszeretem fürdőzésnek, hallgattak. Az egyik gulyás magyarázkodása hallatszott még: „Nem is tudom, hogyan törhették át a villanykarámot...”

A pecás irodalomkedvelő ember volt. Amint tovaballagott, egy Ady vers sorait morzsolgatta: „Siratják a semmit, a másét. A gróf tán épp agarász”...

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Ésik Sándor tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.06. 18:25

Bíró Ernő alkotása

12513647_1283438368339506_3311326023537348877_o.jpg

42x30 cm. akvarell, papír.

2014.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.03. 09:13

12637278_991221414281149_1636734761_o.jpgMinden közösség annyit ér, amennyit múltjából felvállalni és megőrizni képes, mert értelmes jelent megélni, és jövőt építeni másképpen nem lehet. Van egy ház az ország keleti részén, ahol a látogató a múltunk értékeit fedezheti fel. Van egy ember a ház falai között, akinek hivatásává lett múltunk értékeinek megőrzése, és átadni az utókornak az őseinktől megszerzett tudást. Dezső Marianna legfőbb küldetése, hogy megismertesse a hagyományos ősi mesterség fortélyait az érdeklődőkkel, ezalatt kreativitásra ösztönzi a kézműves foglalkozások résztvevőit.

Az apagyi kézművesház vezetőjeként, hétről hétre betekintést nyújt a hagyományőrzés titkaiba, miközben folyamatosan fejleszti saját tudását, hogy minél többet tudjon ajándékozni mindabból, amit elsajátított.

– Örököltem a hajlamot, valahonnan hoztam magammal a képességet, hisz a családomban voltak mesteremberek – avat be alkotó készségének titkába a 47 éves fiatalasszony – de igazán akkor érintett meg ez a dolog, mikor a gyerekeimmel foglalkoztam, és kreatív tevékenységeket végeztünk.

12650281_991221277614496_511621992_n.jpgMariann bölcsész diplomát szerzett, majd később elvégzett egy ólomüveg és Tiffany lámpa búra készítő tanfolyamot. Régi vágya teljesült, mikor kezébe kapta az ólmozott üveg készítő bizonyítványát. A templomok gyönyörű ólomüvegei és rajtuk keresztül a csodálatos fényjáték mindig lenyűgözte

– Amikor elkészítettem az első templomablakot, megkönnyeztem, olyan boldog voltam, hogy én is tudok ilyet létrehozni – mondja meghatódva és méltán büszkén, hiszen az évezredes múltra visszatekintő szakma alapjait nem egyszerű elsajátítani, és megalkotni egy darabot igazi szakértelmet és türelmet igényel.

Az üvegek összevágása után, a kisebb, nagyobb darabokat, attól függően milyen a minta, ólomprofilba helyezi, majd a találkozási pontok forrasztása után kész a panel, melyet be lehet építeni ajtókba, ablakokba, akár hőszigetelt formában is. Hasonló eljáráson alapszik a tiffany technika. Itt rézfóliás eljárással és forrasztással kapcsolja az üvegdarabokat össze, lámpákat, tükröket vagy szekrénybetéteket készített már sokak örömére. Első hallásra ez nem tűnik bonyolult műveletnek, de végig gondolva, ez ugyancsak babrás, türelem játék lehet egy laikus ember számára, de Mariann szakértő instrukciói mellett, a kézügyességgel rendelkező, hozzá nem értő ember is képes elkészíteni egy-egy egyszerűbb darabot.  

12637162_991555030914454_1184447437_o.jpgMásik nagy álma vált valóra, mikor néhány évvel ezelőtt egy pályázat keretein belül, és az önkormányzat jóvoltából, sikeresen megnyitották az Apagyi kézművesházat, és annak vezetőjeként számtalan alkotni vágyónak szerzett örömteli percet, ás nem csak az alkotóház falai között, mivel számos településen tart foglalkozásokat az érdeklődők részére. És persze az ólomüvegezés mellett, jó néhány ősi mesterséget sajátított el, az agyagozástól a kosárfonásig, a hímzésen át a horgolást, és még sorolhatnám. Részben úgy, hogy az alkotóházban rendszeresen tartottak népi iparművészek közreműködésével bemutatókat, részben mesteremberek segítségével képzi magát folyamatosan, hisz a szűnni nem akaró tudásvágya arra serkenti, hogy újabbnál – újabb ismereteket szerezzen, majd adja tovább az érdeklődőknek.

Ily módon találkozott a nemezelés technikájával is. Egy nyári tábor alkalmával, egy mesterember tartott foglalkozást, és nagyon érdekesnek találta ezt az ősrégi, Ázsiából származó módszert, amely az ősi magyar hagyományokhoz is visszavezethető, hisz honfoglaló őseink ruházatának egyik sajátos eleme a nemezsüveg volt.  A köznyelvben az ősi eredetű nemezt, gyakran csak filcként emlegetik. A nemez készítés aprólékos folyamat, kissé bonyolult eljárás, a gyapjú anyagot mossák, kártolják, szükség estén festik is, majd meleg, szappanos vízzel dolgozzák össze, és készítenek sok-sok hasznos holmit, ugyanis rendkívül kedvező sajátosságokkal rendelkezik, hőálló, vízálló, hőszigetelő tulajdonsága miatt, számos területen hasznosítható. Marianna labdát, táskát, vagy akár ruhadarabot készít belőle, miközben a kézművesház látogatóit is megismerteti a nemezelés technikájával.

Erdélyi kirándulás során találkozott a népi bútorfestéssel

– Nem sokat jártam Erdélyben, de a szívem csücske lett, és teljesen magával ragadott az erdélyi díszítő elemek látványa – idézi fel, hogyan találkozott a másik nagy szenvedélyévé vált mesterséggel – Magyarországon nem igazán van ennek hagyománya – teszi hozzá sajnálkozva.

12648090_991221364281154_1109992170_n.jpgErdélyi kapcsolatok révén, megismerhette a hagyományos motívum kincseket, és fa alapokra festi akril festékekkel. Régen földfestéket használtak, ami egyszerűen a talajból származott, és bár volt alkalma megismerni egy ősi bútorfestő dinasztia család sarját, sajnos nem árulta el, hogy mit használnak, így maradt az akril festék, amivel szintén csodálatos dolgokat tud készíteni. A hagyományőrzés mellett, a modern kézműves technikák iránt is érdeklődik, többek között a nagy sikernek örvendő, Magyarországon újdonságnak számító paverpol iránt. A textilszobrászattal véletlenül találkozott az interneten, és kíváncsisága addig hajtotta, míg ma már  paverpol oktatóként, számos emberrel ismertette meg ezt a speciális módszert, mely során csodálatos alkotásokat készíthettek a forradalmi technika iránt érdeklődők. A paverpol egy speciális, levegőre száradó ragasztóanyag, amit egy holland házaspár fejlesztett ki. Lényege az újrahasznosítás, szinte minden anyaghoz tapad, és bármit fel lehet használni amit a környezetünkben találunk, legyen az rongydarab, selyemvirág, borosüveg vagy bármi amit találunk, és viszonylag rövid idő alatt lehet létrehozni vele egyedi műalkotásokat. Az elkészült szobrokat, képeket, gyertyatartókat tekintve, az első gondolatom az volt, hogy ez aztán kreativitás felsőfokon!

12659827_991555637581060_1531181318_n.jpgMariann igyekszik változatossá tenni a mindennapokat, mindig más és más a foglalkozások témája, és persze korosztálynak megfelelően állítja össze a programokat. Az alkotóház mellett nyári táborokat szervez, népi játszóházvezető, roma fiataloknak tanítja a kosárfonást, és nagyon fontosnak tartja a tehetséggondozást. Tehetséges fiatalok falkarolásának céljából indították a” Robotika” tehetségfejlesztő tábort, ahol legóból építettek robotokat a gyerekek. Mindezek nem csak azért fontosak, hogy a kreativitásuk, alkotóképességük fejlődjön a résztvevőknek, hanem közösségfejlesztő szerepe is nagyon lényeges, hisz az ilyen foglalkozások nagyon hatásos eszközök ezeknek a céloknak az eléréséhez. És amit igazán fontosnak tart a háromgyermekes anyuka, hogy a rá bízott gyerekeknek minél több ismeretet, gyakorlati tudást átadjon, így tudják később folytatni, továbbgondolni a megkezdett munkát. Azzal a szándékkal hozta létre a kézművesházat, hogy egy alternatívát adjon felnőtteknek és gyermekeknek egyaránt, ahol nem csak ismeretük gazdagodhat, hanem gyakorlati tudást is szerezhetnek egy- egy munkadarab elkészítése során.

És ami mindannyiunk számára nagyon lényeges, hogy múltunk megmaradt értékeit megőrizzük, hisz ez mindannyiunk érdeke!

***  szila_gyi_krisztina.jpg
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.01. 18:52

Írta: Kulcsár Attila

Az építész nőnemű, akkor is, ha férfi. Partnere a Kor, amelyik megtermékenyíti.

 

braque_estaque-i_hazak_masolata.jpgGedeon idős korára rossz alvó lett. Mindig is zavarta, ha azt kérdezték tőle, hogy álmodtad meg ezt vagy azt a házat. Mert a tervezés sohasem álomfejtés volt számára, hanem szigorú valóság, szlalomozás a pálya karói között, versenyt futva az idővel. Az álmatlan éjszakák után nappal is rosszkedvű maradt. Sétálgatott a városban, ahogy az orvosa javasolta, de nem telt benne sok öröme. Nyomasztották a múlt emlékei. Számos megépült háza állt az utcákon-tereken, de nem szeretett velük találkozni. Csúnyán öregednek, állapította meg. Némelyikre rá sem ismert. Azok se köszöntek vissza neki. Hja, a régi szerelmek, zűrös kapcsolatok, a fiatalság… Az egyiknél megerőszakolta az építtető, másiknál egy kivitelező. Persze hogy púpos lett az a ház, mint Quasimodo, a másik meg vízfejű, mint az a Hivatal volt, aki építtette. Az az épület pedig egy házibulin fogant, azt se tudja, ki lehet az apja, többel is lefeküdt, mindegyikre hasonlít.

Ez zabigyerek-ház, itt csak a nevét adta, mert aláírta valaki helyett. Ezért ugyan díjat kapott, de nem érdemelte meg − jött az Építők Napja, és kellett egynek kitüntetést adni. Annak a háznak meg az a baja, hogy nehéz időkben született. Nem volt pénz télikabátra. Szigeteletlenek, penészednek a falai, huzatos, szelelnek az ablakai, hálni jár belé a lélek, mintha tüdőbeteg is lenne.

A lakótelepen az ikreket meg végképp nem szerette. Azok lombikbébik voltak, mert már meddőnek érezte magát a sok nem kívánt terhesség után. Elment a Házgyári Klinikára, és mesterségesen beültették a fejébe a programot, aztán 16-os iker lett belőle. Mára mindegyik beázik, hőszigetelni kell, nem felelnek meg a kor igényeinek, nem ismerik a német szabványt, sem az euró kódot. Provinciális, műveletlen bugrisok.

Talán csak egy Szegfű utcai családi ház az, amin ma is kedvtelve legeltette a szemét, bár mára már flancos kőburkolatot kapott. De ezt a házat valamikor a Valikával − első feleségével − közösen találták ki, saját kezükkel építették. De hol van már az Gabulya Valéria, elhagyta egy építési vállalkozóért, aki az Adriára vitte évente nyaralni, és örökké ráért, míg ő „munkamániásként” mindig csak dolgozott.

De az újabb házak sem tetszenek neki. Tele vannak rakva gránit burkolattal, fémlemezekkel− micsoda pazarlás. Minek nagyestélyi, utcai viseletre? Micsoda kivagyiság…

Ma már leginkább csak a parkban szeret üldögélni, benn a közepén, ahonnan nem is látszanak a házak. Elnézi a villás farkú lepkék hullámzó röptét, a méhek rajzását a virágok fölött, hosszú percekig leselkedi a vörös-fekete bodobácsok napozását a nyírfa törzsén. Van ott még szex is néha.

Az egyik szokásos éjszakája hajnalán aztán mégis álmodott: megjelent neki az Úrjézus.

− Építész fiam. A múltkor terveztél nekem egy szép házat, a bodafalusi templomra gondolok. Meg akarlak jutalmazni érte. Na, tervezz most magadnak is egyet. A pénz nem számít, bárhova, bármiből − én finanszírozom.

− De uram – hökkent meg az építész −, milyen nagy legyen, mik a városrendezési előírások, az Építési Szabályzat ide vonatkozó határozatai? Mihez kell illeszkedni?

− Ejnye fiam, ne akadékoskodjál már! − kezdte elveszteni a türelmét az Úr. − A telek legyen a Föld, a ház szabadon álló, építménymagasság a csillagos ég. Legközelebbi szomszéd a Marson lenne, de az most lakatlan. A kivitelező meg én leszek, tudod a Teremtő Zrt.

És az építész elkezdett gondolkozni: először is legyen rajta 50 cm vastag hőszigetelés, hogy olcsó legyen a fűtése, világos, hogy a villanyszámla is. Tágas, mert jöhetnek majd az unokák, a haverok. Akkor meg legyen benne bowling pálya, meg söröző, meg boros pince, hátha valaki azt szereti. De kell bele lift is, hogy könnyen feljuthassak a kilátóba, mert az is kell, meg napelemes fűtés, mert azt nem zárják el az ukránok.

Aztán eszébe jutott, hogy nincsenek unokái, a haverok meghaltak, az orvos eltiltotta az alkoholtól, cukra is van, a TV előtt szokott elaludni délután, azért jön olyan nehezen álom a szemére éjjel. Az egyik skiccet a másik után dobálta a papírkosárba. Járt az agya, mint az üres mosógép. Vajon mit csinált volna ilyen helyzetben Michelangelo vagy Le Corbusier? Ha nincsenek irigyei az embernek, ez a sok flanc mire való?

Felhívta egy imában az Urat, hogy időt nyerjen: − És tessék mondani, földrengésbiztos, árvízvédett, tornádó álló, cunamit bíró legyen a ház? Hogyan gondoskodjak a vagyonvédelemről és a nélkülözhetetlen tűzvédelemről?

− Én majd gondoskodom mindenről − nyugtatta meg a Megrendelő Úristen, nehezen uralkodva magán.

Egy hét múlva az építész elment abba bizonyos templomba, amelyben az Úrnak is öröme tellett, és ekként fohászkodott:

− Köszönöm Uram az irántam való jóságodat, de nem kell már nekem semmiféle kacsalábon forgó ház se, elvolnék én már így is a bérházban. De ha el tudnád intézni, hogy bekerülhessek abba a parkba, amit te terveztél, tudod, a Paradicsomba, a jonatánok közzé, az én kis Valikámmal… Nagyon megköszönném… Ámen.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Kulcsár Attila tárcái

 

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.03.30. 17:36

Írta: Arany Piroska

 

12834828_1266644900018853_1484912001_n_masolata.jpgMinden vasárnap, de különösen húsvétkor Manni előre örül, hogy a mamánál lehet. A mama a templom mellett lakik. Manni ott van szombat este óta. Szívesen fogadják, és nincs jobb a húsvétvasárnap reggeleknél, mikor a mamánál ébred. Ez a mai nap a mamáé. Holnap lesz a húsvéti locsolkodás, akkor Manni otthon várja a locsolókat.

Ezek az ünnepi reggelek mindig a mesebeli végtelen szabadság ígéretét jelentették Manninak. Már az ébredés is egészen más, mint otthon. Már nem aludt, de még nem bújt ki a takaró alól. Hallgatta a sehol másutt nem hallható otthonos családi zörejeket, a csöndes beszédet:

– Csak halkan, Manni hadd aludjon még! – mondogatták egymásnak.

Nincs sietés, semmi hétköznapi kapkodó rohanás. Reggelizés, beszélgetés, jövés-menés hallatszik. Nincs sürgető ébresztő, hogy igyekezz, elkésel az iskolából, meg semmi izgalom.

A nap, a Manni ágyára süt. Fénye lassan csúszik a párnán, és Manni várja, hogy egyszer csak hozzá érjen, rávilágítson. Már a kezén, már a vállán, és hopp, pont szemébe ragyog. Ez a jel, amire kiugrik az ágyból, és kiszalad a ház előtti virágos kertbe, beleszimatol a harmatos reggelbe. A kertben simogató napfényben sárgállanak, a díszbe borult aranyeső bokrok. Az orgona még csak ígéret, de a tulipánok széles levelei bátran emelik piros, fehér és rózsaszínű bimbóikat. Itt jön a cirmos, cirógatásért hízeleg, de Manni most nem hajlik le hozzá.

Vár. Valamire vár. És akkor megjön a vasárnapi csoda, amit Manni nem adna semmiért. Amikor felzeng a templomba hívó harangszó. Itt zúg a szomszédban.  Manni fölnéz a toronyra, de a hang mintha közelebbről, innen a mama kéményéből szólna. Nem a kicsi, a csilingelő hangú szól, nem a hétköznapi, hanem az ünnepi öreg harang, aminek komoly zúgása tetőtől talpig megtölti Manni egész valóját.

Szépen szól a harang szava messzebbről is, csakhogy itt mintha a hangok ott benne, a feje tetejétől a talpáig érnének, átjárnák, benne rezegnének. Zsong, árad, felemel, lebegtet az ünnepi harangszó. Manni szívében vasárnapi áhítat ébred.

A harangszó imádkozik, messze hangzóan dicsér, áld, könyörög, vezekel, bátorít. A harang hálát mond és segítséget kér. Templomi kedvet varázsol. Nem hiába. Már a templom körül sereglenek az ünneplőbe öltözött ismerősök, már a mama is feketébe öltözött, útrakész.

– Mamuskám, mehetek én is?

A mama örül Manninak, de nem mutatja, katonásan pattog a szava:

– Ha a második harangszóra megmosdasz, megiszol egy bögre tejet, eljöhetsz velem a templomba.

Hohó, egy percbe se kerül ez ennek a szélvészkisasszonynak! Már itt is van, már fogja a mama kezét, hajában a piros masni, kis kék kabátjában, lakkcipősen, szája szélén még fehérlik az utolsó korty tej, indulhatnak. A kapuból Manni visszafut a kertbe. A mama nem érti, mit akar, csak mikor a Manni kezében meglátja az üdezöld boldogasszony-levelét. Onnan szedte, ahol a ház napos oldalán már kibújtak az első illatos levelek. A mama mosolyog, mint akinek régi szép, ifjúkori emlékek jutnak eszébe a halványzöld levelek láttán. Kinyitja az imakönyvet, és lapjai közé simítja a leveleket. Az illat velük marad, kíséri őket, és jön velük, míg mennek a lépcsőn, fel a templom kapujához.

Manni számolja,tizennyolc lépcsőfokot sorol, az neki semmi, a mama fájós lábának sok. A mama a korlátba kapaszkodik. De mindjárt pihenhet, mikor beérnek. Ott a második sorban a szélső helyen leülhet. Az a mama helye.  Manni ott ül mellette, és várakozóan hallgat. Nem kell sokáig várnia. És felzeng az orgona. Egy Bach-fúgát játszik a kántor, míg a hívek gyülekezete összesereglik. És Manni újra érzi a muzsikáló hangok szédítően áradó zsongását. Tán még az orgona is neki szól. A világ megszűnik, csak ők vannak ketten, a zene és Manni.

Ilyen lehet a mennyország. Az égi zene. Gyors, vidám, bátorító futamok váltják egymást, és a mély regiszterek búgnak, mint békítő, csöndre intő, vigasztalás. Manni a torkában érzi a remegő boldogságot. Az orgona elhallgat, amikor a tiszteletes megérkezik, és lassú méltósággal végig megy a padok közötti úton. A hívek felállnak, énekelnek. Az orgona új, torokszorító lassú muzsikát küld, a gyülekezeti énekszó válaszol. Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik. Lelkem úgy óhajt Uramra és hozzád fohászkodik… Manni kérdően néz fel a mamára. A mama nagyon áhítatosan, a hangját kicsit rezegtetve énekel. Manni megérezi, hogy ez az ének fontos a mamának. Amolyan lélekfürdő. Az egész heti elfojtott, elodázott panaszának, fáradtságának, sérelmeinek templomi nyelvén könyörög.

Vagy talán alázatos hálát küld az ég felé? Azt is! Elmondja. Végre itt, most, hangosan elmondja: szomjúhozik én lelkem… Manni nem érti  a szavakat. Sem a híves patakot, sem azt, hogy vajon színed eleibe, mikor jutok élő Isten. Nem érti, de a dallam üzenetéből érezte, hogy ez egy magános, titkos beszélgetés. A bánat, a megilletődés nyelve ez, a megértő Odafenn Valóval.      

Csak itt, másként, mint otthon. Itt csak ez van, itt semmi zavaró gond. Itt, a remény, a zavartalan hit énekel.  

Manni kicsit közelebb húzódik a mamához. A mama kutatva néz rá, és egy picit megrázza a fejét. Nem azért, mintha terhére lenne, hanem mert az áhítatát szeretné megőrizni, és nem beszélgetni. A templomban vagyunk! Az orgona elhallgat, mire a tiszteletes kezd prédikálni. 

Erre Manni már nem figyel. Ha a zene nem szól, bámészkodik. Figyelmesen nézegeti a szószéken végigfutó faragásokat. A bibliaolvasó asztalosmester szőlőfürtöket vésett rá. Erről Manninak eszébe jut, hogy éhes. A lábával szaporán harangoz, mert a pad magas, a lába nem ér le a földre, és zsibbad is. A templom hűvös, hidege tüsszentésre készteti.  Szívja az orrát. Ekkor a mama megfogja a kezét, hogy csöndre intse. Amikor újra zúgni kezd az orgona, vele zeng az ének, és Mannit újra szárnyára veszi, a lebegő könnyed énekbeszéd.

A Krisztus feltámadott, hirdetik az angyalok….. Manni földerül, ezt ő is tudja. A mama tanította. Felnéz rá, összemosolyogtak.

Énekel a mamával. Nem lehet nem meghallani a Manni tiszta, őszintén szívbéli örömmel hangzó, beszélő énekét. Az előző sorból hátranéznek, mosolyognak. És a tiszteletes is a szószékről, picikét biccent a fejével, amit Manni dicséretnek vett: Zengjük mi is örömmel, víg énekünk szálljon föl…

A Miatyánkot mély átéléssel suttogja: … és szabadíts meg minket a gonosztól. Hazafelé menet Manni ugrándozik az örömtől.

 Ebédelnek.

Manni nem akarja elengedni az élményt, a levesnél elkezdi, hogy a többiek is hallják: A Krisztus feltámadott…

Éles gyermekhangja üde, mintha üvegharangok csilingelnének.

Ám a mama tudja, hogy kanálcsörgés közben az ének mégsem tölti be küldetését. Rászól:

– Manni, most egyél.

De Manni tovább énekel: …ezt hirdesse föld és ég, a magasság a mélység…

A mama ráhagyja, nem vitatkozik.

 – Jól van Manni, énekelj csak, ma húsvét, a feltámadás örömünnepe van.

Húsvét van, az éppen felzengő, a méltóságos zúgással feltámadó, gazdagon áradó, déli harangszó ideje.

Manni elhallgat. Figyel. Felemeli a kezét, és megilletődve súgja:

– Mama, hallod, valamit mond nekem a harang! Mama, elhiszed, hogy a harangszó hozzám beszél? Hozzád is szokott beszélni?

– Tudod, egy ilyen harangszavú vasárnapon mindenkinek, aki figyel rá, üzen valamit. Míg hallgatod, nem vagy egyedül…

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Arany Piroska tárcái         

Szerző: Napkelet Népe  2016.03.27. 12:09

Hargitai Beáta alkotása

12670538_1276710452345631_4841309405417629137_n.jpg

21x30 cm. akvarell, papír.

2013.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.03.27. 08:49