Fizikoterápiás asszisztens

Nyíregyháza

szszb_32_tk_markus_mikosne.jpgEgy életen át szolgálta a betegeket Márkus Miklósné, Margó fizikoterápiás asszisztens. Féléve, hogy nyugdíjba vonult, háta mögött egy igen tartalmas, szakmailag, emberileg gazdag, megélt pályával. Még ma is emlegetik a Jósa András Oktató Kórház Reumatológiai Osztályán Margót – akit a betegei és a kollegái egyaránt így szólítottak. Szívükbe zárták a csupaszív asszonyt, mert ő a családjához hasonlóan a kollegáit és a pacienseit is a tőle megszokott magas színvonalon, precízen kezelte. Amikor a kettős ünnepre gyülekeztek az osztályon dolgozók és eljöttek a jó pár éve nyugdíjasok is, előkerültek mesébe illő történetek.  Márkus Miklósné előtt képek, emlékek, barátságok, fáradságos munkanapok elevenednek meg. Akár író tollát is megérdemelné az a hihetetlen áldozat, amelynek fontossága egyetlen pillanatra sem kérdőjeleződött meg számára. Pedig a hajnali 4-kor csörgő vekkeróra még az álom morzsáit is elűzi, legyen akár hideg hajnal vagy napsütésre ébredő idő. Sok év múlva már óra sem kellett, a megszokás kiűzte Margó lelkéből a pihenés iránti vágyát. Összekészítette a reggelit a családnak, majd buszra ült és fél 6-kor már a reumatológián volt. A munkanapja végeztével negyed ötre ért haza a gyönyörű családi házba, Nyírpazonyban.

Három generáció tagjai előtt méltatta dr. Bartha Attila osztályvezető főorvos a munkatársuk szolgálatkészségét, szaktudását, elhivatottságát. Rá mindig számíthattak, akár esett, akár fújt, jött, ha a beosztás úgy kívánta, vagy éppen helyettesíteni kellett valakit. Különösen igaz ez a nyárra és az ünnepekre, hisz akkor „egymásnak adnak szabadságot” a kollegák. Három fizikoterápiás asszisztens lát el 120 beteget naponta, ugyanis a bent fekvőkhöz még az ambuláns kezelésre érkezőket is Nyíregyházán kezelik.

– Fizikailag sem könnyű a mi munkánk – idézi fel a sok év tapasztalatait Márkusné Margó. – Ám az a jó érzés, hogy részt vehetünk a mozgásszervi problémával küzdők gyógyításában, csökkenthetjük a fájdalmaikat, visszaadjuk a komfortérzésüket – felbecsülhetetlen érték. No és a kolleganők társaságában töltött idő sok szép emlékkel ajándékozott meg. Egyébként is az egészségügyi pályára készültem iskolás korom óta. Ápolónőként felölteni a frissen vasalt fehér köpenyt, pszichésen is javítani az állapotukat – a gyerekkori álmom valóra vált. A fizikoterápián elektromos gépekkel, ultrahanggal, galvánkezeléssel, rövidhullámmal, interferencia alkalmazásával adjuk vissza a kilazult szalagok, ízületek, a törött csont és még számos elváltozás után az eredeti vagy azt megközelítő állapot jó érzését. Komplett kezelést kapnak a betegek, gyógytorna, hidroterápia és masszázs is kiegészíti a helyreállítást.

A nyírmeggyesi születésű lány a mátészalkai Esze Tamás Gimnáziumban érettségizett 1975-ben, és egy hónap múlva a városi kórházban helyezkedett el. Munka mellett végezte el a fizikoterápiás asszisztens-képzőt és 1976-tól a megyei kórházban folytatta pályáját. Járt 3 műszakba ápolóként, majd 1983-tól nyugdíjazásáig a Reumatológiai Osztályon gyakorolta hivatását.

Az Ápolók Napja alkalmából a megyeházán kitüntették Márkus Miklósnét is. Bár nála az általuk kezelt páciensek visszanyert mozgáskoordinációja és a kollegáival végigcsinált több évtizedes munka nagyobb súllyal esik a latba. Családjában Margó választotta elsőként az egészségügyi pályát, négy húga viszont az ő példáját követte. Tervei közt szerepel, hogy immár családjának szentelje idejét, energiáját: nyugdíjas éveiben sokkal több időt szeretne tölteni 2 gyermekével, József fiával és Edina lányával, valamint 3 unokájával, Dáviddal, Rékával és Enikővel. Az pedig a legnagyobb ajándék a nagymama számára, hogy útban van a negyedik unokája is. Amit a sors rámért, pozitív gondolatokkal, kellő önuralommal és filozofikus bölcsességgel fogadta. Így tudta túlélni a súlyos gondokat is.

Frissen felújított, vadonatúj konyhabútorral felszerelt, modern családi házban teremtett otthont a családjának Margó. Bár nagyon várta a nyugdíjazását, mert fizikailag, lelkileg is igen megterhelte az eltelt négy évtized. Azért időnként álmodik a kollegákkal, a betegeivel, tudatalattija megőrzi azt a sok-sok emléket, amelyet apránként rakott össze Mátészalkán és Nyíregyházán. Tagadhatatlanul nagy teher nehezedett rá, mégsem panaszkodik. Elégedett az életével, mert igyekezett mindig megtalálni az örömöt, a szépet, a felemelőt a legapróbb dologban is. Számára az nyújtotta a legnagyobb boldogságot, ha segíthetett akkor is, amikor már alig bírt járni a beteg, megszabadulhatott a fájdalomtól, a félelemtől, mert legyünk őszinték, ezen az osztályon is felütheti a fejét a paciensek körében a bizonytalanság, a félelem. S ebben ki más, mint a szakavatott ápoló, akár egy jó tündér nyújthatja a kezét a szenvedő ember felé.

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

Szerző: Napkelet Népe  2016.05.24. 19:49

Ősz Zoltán alkotása

13221459_1320283487988327_2412788034794947432_n.jpg

Pasztell, papír.

2013.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.05.22. 08:02

13214814_1069414586461831_834925533_o.jpgA hozzá nem értő ember nem is gondolná, hogy mennyi mindent kell tudni, mennyi mindenre kell odafigyelni, és milyen rengeteg munkával jár a méhészkedés. Nem is tanácsos senkinek hozzá kezdeni, ha nincs segítő hozzáértő, aki tanácsot tud adni, mit, hogyan és mikor kell elvégezni a kaptárakban, hogy eredményes legyen a munka, és ne pusztuljanak ki a méhcsaládok. A zsarolyáni születésű Tarr Diána a Kisszekeresi óvodában, és munkaidőn túl, mikor éppen nem tanul, vagy nem az óvodai programra készül, férjének segédkezik, aki munkája mellett méhészkedik. 

Kicsit borongós, szeles időben, óvatosan közelítünk az akácfákkal körül vett kaptárak felé, mivel ilyen időben eléggé megvadulnak a szorgos állatok.

– Igazából, István a főméhész – mondja nevetve a szabadidejében segédméhész óvónéni. Nem titkolja, hogy eleinte nagyon félt a kis harcias rovaroktól, de előfordul, hogy párja munkája miatt, nem tudja mindig a megfelelő időben ellátni az ezzel járó feladatokat, így Dia is bele tanult ebbe a nem éppen egyszerű szakmába.  Ha szükséges, akkor egyedül is bogarászik, igaz még ma is biztonságosan felöltözik, nehogy mérges fullánkjukat bele eresszék a méhecskék a lelkes méhészbojtárba.

Mert bizony ez nem egyszerű szakma. Diáék nyolc évvel ezelőtt kezdték, két méhcsaláddal, és egy sok éves tapasztalattal rendelkező helyi méhész bácsival a hátuk mögött, akihez beálltak bojtárkodni, és aki a néhány év alatt olyan sok ismeretet adott át a fiatal méhészpárnak, hogy ma már csak nagyon ritkán kérnek segítséget méhész Gabi bácsitól.

Hogy miért nehéz a méhészkedés? Gondolhatja sok laikus ember, hisz a méhek hordják a nektárt, és el is készítik az ember számára a mézet. Akkor meg mi is az a sok munka? A fiatal vezető óvónő, nemrég méhész bemutatót tartott a kicsiknek az óvodában, bemutató kaptárral, és minden lehetséges eszközzel, amit el tudott vinni az oviba, hogy megismerhessék ennek az ősi gazdálkodásnak a rejtelmeit, és fontosságát.


13214908_1068838359852787_673714132_o_1.jpg– Sok olyan programot szervezünk a gyerekek részére, ahol tevékenységen és tapasztaláson keresztül kapnak ismeretet a gyerekek, így sokkal tartalmasabbak és hasznosabbak számukra a foglalkozások. A gyerekek például előszeretettel mondják a méhecskére is, hogy darázs, most megmutattuk mi a különbség a két rovar között.

Mert hát igen nagy különbség van közöttük, nem csak külsőleg, de míg a méhek, szorgos és hasznos állatok, addig ez a darázsra nem igen mondható el. A mézelő méhek családjában mindenkinek megvan a maga feladata, megszállottan, megállás nélkül dolgoznak, tavasztól - őszig, majd fürtalakba húzódva telelnek ki a kaptár belsejében, az anyát körbevéve, szárnyukat rebegtetve teremtenek megfelelő hőmérsékletet a túléléshez.

Anya csak egy van! Az ő feladata, hogy gondoskodjon az ivadékokról, petézés formájában, egy nap alatt képes 1500 vagy még annál is több petét rakni. A méhésznek fel kell ismerni a jeleket, ha az anya kiöregedett, és akkor szükséges leváltani, bár általában ezt maga a méhcsalád is megteszi, ez abból látszik, hogy anyabölcsőt találni a kereten, bár ez arra is utalhat, hogy a család rajzásra készül. De azt is látni kell, ha csak álanya munkálkodik, mert akkor sürgősen gondoskodni kell arról, hogy a család anyabölcsőt tudjon készíteni, és új anyát nevelni. Anyabölcsőt, csak olyan keretre tudnak húzni, amiben napos pete található, ezért más családtól vesznek el ilyen keretet, és behelyezik a királynőt nélkülöző kaptárba. A herék feladata az anya megtermékenyítése, nekik nincs fullánkjuk, nem is kell tartani tőlük, és a téli telelés idejére nincs is szükség rájuk, így a dolgozó méhek kiűzik őket a kaptárból.

A dolgozó méhek munkája generációnként oszlik meg. A legfiatalabbak tisztogatnak, majd a 3 – 5 napos méh, idősebb álcát etet, az 5 - 6 napos pedig a fiatal lárvákat eteti. A következő generáció feladata a viasz termelése, és a lép építése, majd a nektársűrítés, virágpor raktározás, 2 – 3 hetes méhek végzik az őrszolgálatot, és végül, három hetes kortól már ők lesznek a kijáró méhek, akik a nektárt hordják a lépek sejtjeibe, hogy a fiatalabb családtagok mézet készítsenek belőle. Kijáró méhek között vannak felderítők, akik a mézlegelőt keresik, és visszatérve eltáncolják társaiknak merre keressék azt.

A méhek kezelése közben füstölőt használnak, persze nem olyat, amivel a lakást illatosítjuk, mert a méhek különösen érzékenyek az illatanyagokra, ezzel a füstölővel közömbösítik az illatokat, de még így sem tanácsos frissen mosott ruhában menni a közelükbe, mert akkor számíthatunk rá, hogy rögtön a ruhánkon lesz egy csapatnyi bogár.

13214922_1069413746461915_265718158_o.jpgA méheknél figyelni kell a betegségekre, védekezni kell az atka ellen, mert az képes kipusztítani az egész állományt, ha nem tesznek ellene, a nozéma, vagy más néven gyomorvész, szintén végzetes lehet a családokra. Hideg időben, mikor nem tudnak kijárni a méhek, így etetni sem tudják a fiasítást költés meszesedés lehet, de amitől minden méhész retteg, az a nyúlós költésrothadás. Ilyenkor a kaptárral együtt égetik el a méheket, és a méhegészségügy zárlatot rendel el a területre, ami nem csak a kárt szenvedőt érinti, de a környékbeli méhészeket is, hisz vándorolni sem lehet a méhekkel, és el sem adhatja a mézet, amiért keservesen megdolgoztak.

A méz a méhész munkájának a gyümölcse. Meg kell várni, amíg megfelelően besűrűsödik, csak aztán lehet kipörgetni a keretekből. A viaszt, amivel a szorgos méhek befedik a mézzel töltött sejteket, fel kell szakítani, ezt hívják fedelezésnek, majd a pörgető segítségével nyerik ki a mézet a keretekből. Ügyelni kell, hogy a nyílt fiasítást, amit még nem fedtek le a munkás méhek, ne pörgessék ki, bármennyire szeretnék a mézet, és nem is szabad teljesen kifosztani a kis állatokat, főleg mikor már nincs mit hordaniuk a kaptárakba. Ilyenkor teljesen megvadulnak, látván az üres lépeket, őrült módjára repülnek, kutatnak, hogy újra telehordják a mézes kereteket, mert készülnek a téli időszakra, hogy biztosítsák maguknak a túlélést.

Miután a kis méhek gondoskodtak a méhész számára a mézről, ősszel, mikor már a bogarak nem tudnak nektárt felkutatni, a méhész gondoskodik a méhcsaládokról. Cukorsziruppal etetik őket, így gondoskodnak a téli élelemről a méhek számára. Etetni sem lehet ám bármikor, csak szürkületkor, mikor már nem járnak ki a kaptárból, különben fennáll a veszélye, hogy az erősebb családok kirabolják a gyengébbeket. A méz mellett a virágpor, vagy a propolisz, amit a méhek ragasztóanyagnak használnak, szintén számos pozitív élettani hatással rendelkezik, a viaszt is hasznosíthatjuk, tehát elmondhatjuk, hogy a méhek az egyik leghasznosabb állatok közé tartoznak, és mint ahogy ezt oly sokszor halljuk, méhek nélkül nem sokáig maradna fenn az élővilág.

13214602_1069414036461886_1045975692_o.jpgSzámos olyan dolog van, amit csak idővel tanul meg az ember a méhészetről, ezt az ősi mesterséget, ami szinte egyidős az emberiséggel, nem lehet szakkönyvekből megtanulni. Minden feladatot időben kell elvégezni, mert egy – két napos késedelem, már komoly veszteséggel járhat. És sajnos nem elég, hogy ismerünk minden titkát a méhészetnek, az időjárás néha könyörtelen a méhészgazdákkal, néha a fagy, néha az eső vagy a szárazság teszi tönkre a méhlegelőt, és ilyenkor bizony nemhogy nyereség nincs, de még jó pár kiló cukorra van szükség, hogy élelemhez jussanak a családok, és ne gyengüljenek le az ínséges időkben.

A negyven éves fiatalasszony három diplomája mellett, folyamatosan képzi magát szakmájában, hogy megfeleljen az elvárásoknak, és sikeres nevelő munkát tudjon végezni a jövő nemzedékei körében. A szabadban való tevékenység, mikor csak a méhek halk zümmögése töri meg a csendet teljes feltöltődést jelent a számára, nagy fia Jani sokat segít a méhek körül, Csongor még óvodás, de valószínűleg, ő is méhész lesz, és jövőre az oviban ő fogja tartani büszkén a méhész bemutatót az anyukája oldalán.

***  szila_gyi_krisztina.jpg                                                                                                                                                                                  

  Írta: Szilágyi Krisztina

Szerző: Napkelet Népe  2016.05.21. 08:40

Polgármester

Bekölce

szszb_32_ki_galne_matrai_agnes.JPGA rendezett települést a névadó Bekölce patak szeli ketté. A falu lakóinak fele nyugdíjas, mivel az elmúlt két évtizedben bezártak a környékbeli nagyüzemek és így lecsökkent a megtartóerő. A Pétervásárai dombság és a Bükk hegység találkozásánál viszont alapozni lehet a turizmus fellendülésére, amihez az infrastruktúra adott. A polgármesterasszony terveihez esetében édes élet is párosul.

A községre vonatkozó első adatok 1381-ből származnak, miszerint a Bél nemzetség alapította és a Bekölczey család birtoka volt. Mai nevét 1913-ban nyerte el, addig a Bekölce szó változatai szerepeltek a helységnévtáblán. Az ott élőkről sokat elárul címerük, melyből a kék szín a kitartást, erőt és lojalitást, a sárga a nyíltságot, egyenességet és békét, míg a fehér szín a nagylelkűséget jelképezi. Sok évszázados mentalitásuk az idők során szinte jottányit sem változott, ezért arrafelé jó a közbiztonság.

Az erdők ölelésében élő családok évtizedekig Bélapátfalva cementgyárában és a szomszédos Borsodnádasd lemezgyárában találtak munkát, de sokan dolgoztak a környék szénbányáiban is. Ezek a munkahelyek megszűntek, így a 669 fős falu munkaképes korú lakói távolabb, esetenként külföldön találnak megélhetést. Ez a magyarázat arra, hogy sok az eladó ingatlan, ami a külföldiek érdeklődését is felkelti.  Volt már német, svájci, de még kínai vásárló is Bekölcén, mintegy tucatnyi ház került ilyen formában értékesítésre.

Gálné Mátrai Ágnes 2013. szeptember 15-től irányítja a községet. Házassága révén 1989-ben Szilvásváradról került Bekölcére. Férje autószerelőként dolgozott nyugdíjazásáig, gyermekük, Martin pedig alkalmazott környezetkutató diplomával Egerben az Eszterházy Károly Főiskola Gyakorló Iskolájában oktatási asszisztens. Ágnes a szülőhelyén végezte az általános iskolát, majd Egerben a Kereskedelmi- és Vendéglátóipari Szakközépiskolában érettségizett. Diplomát az Eszterházy Károly Főiskolán tanárképzés és tudástechnológia szakon szerzett. Végzettségének megfelelően talált munkahelyet Szilvásváradon a Pallavicini Kastélyszállóban, ahol tanulóként sajátította el a szakma alapjait. Szorgalma és rátermettsége révén egyre feljebb jutott a szakmai ranglistán, dolgozott gyakorlati oktatóként, és éveken át vezette a szálloda éttermét, egészen 2007-ig. Ekkor belekóstolt a vállalkozói életbe, és a következő két évben őstermelő méhészként tevékenykedett. Családi vállalkozásban ugyanis méhészetet üzemeltetnek, ők a térség egyik legnagyobb méztermelői. Az édes életet viszont nem adják ingyen, a sikerekért sokat kell tanulni és tenni. Gálék minden évben nagyobb távolságra utaztatják a bogarakat. Egy-két héttel korábban is virágozhat az Alföldön az akác, és mire ott végeznek a gyűjtéssel, még dolgozhatnak a méhek a Bükk térségi akácosokban is. Gáléknál mára 300-ra nőtt a nektárt gyűjtő méhcsaládok száma.

Aztán 2009-ban adódott egy lehetőség és elhelyezkedett a polgármesteri hivatalban igazgatási előadóként. A következő évben indult az önkormányzati választáson és bekerült a képviselő-testületbe. A következő ciklusban viszont ellentét alakult ki az önkormányzaton belül, amihez csődközeli helyzet is társult, és aminek a vége időközi választás lett. Ezt nyerte meg Ágnes és így lett  2013. szeptember 15-től polgármester.

Tudta, hogy községfejlesztő elképzeléseihez minimális a helyi bevétel, ami nem teszi lehetővé az álmodozást. Úgy véli, a kis lépések is előre visznek, ezért pályázati pénzből elvégezték az orvosi rendelő energetikai felújítását és a közösségi színtér is átesett egy rekonstrukción. Utóbbiban évente több falubált rendeznek és konditermet is kialakítottak. Következő feladatként a községháza energetikai felújítására és a gazdasági épület helyreállítására nyújtottak be pályázatot.

Néhány kisvállalkozás működik a faluban, de a legnagyobb foglalkoztató az önkormányzat, amelynek intézményeiben 20 alkalmazott dolgozik. A közétkeztetéshez most már saját konyhán főznek, ami öt munkahelyet jelent. Az alapanyagot a hús kivételével a Start munkaprogramban dolgozók termelik meg. A konyhakerti növények mellett belevágtak a gombatermesztésbe is, a többlettermést a helybeliek megvásárolhatják. A program 23 dolgozója végez befőzést, savanyítást és más konyhai tartósítást, hogy téli időszakra is biztosítva legyen a konyhán az alapanyag. Több helybeli úgy segíti a faluját, hogy ingyen ad földterületet a mezőgazdasági munkákhoz. Az összefogás másik jele a polgárőrség újraszervezése, amit Mikófalvával közösen végeznek.

A polgármesterasszony legnagyobb feladatának most az útfejlesztést tekinti. Ígéret van a Nagybátony-Ózd közötti gyorsforgalmi út építésére, amihez szeretnének becsatlakozó szakaszt építtetni, hogy bekerüljenek a minőségi közútrendszerbe. Ez lökést adhatna Bekölcének a turizmusfejlesztési célok eléréséhez.

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

Szerző: Napkelet Népe  2016.05.19. 19:19

Írta: Réti János

 

kollar_adrian_oregember_olajfestmeny_masolata.jpgHiányzik az öregember a kert végéből. Béla bácsi. Ott lakott az udvarunkkal kerítésnyire határos kis házban a sógorával. Ha kinéztünk az ablakon, gyakran láthattuk, hogy gondosan ápolt szőlőtőkéi közül világít tükörkopasz feje. Kijött a házból, visszament, ruhát teregetett vagy a kertben piszmogott. Úgy mondják ezt, hogy állandóan tett-vett a ház körül. Nyáron ott napozott a háza sarkánál egy nyugágyban ülve, amikor szerét ejthette. Köszönő- és jószomszédi beszélőviszonyban voltunk, ami néhány megállónyi együtt utazások alkalmával a hogytetsziklenni, köszönömjól, ésmaguk, miis szintjénél mélyebbre nem hatolt, legfeljebb még az időjárásra és napi bosszúságokra terjedt ki. De Béla bácsi benne volt a képben! És most hiányzik belőle.

Alig fordult januárra a naptár, amikor hírét vettük, hogy meghalt. Csak így egyszerűen, ahogy buszmegállóban hall valamit az ember, kivált, ha nem is neki mondják közvetlenül. Még hogy Béla bácsi? Hiszen makkegészségesnek látszott!...Utána még egy-két napig nahátoztunk, meg mitörténhetetteztünk a házbeliekkel, majd napirendre tértünk az eset felett, hiszen az öreg kiegyensúlyozott, látszólag konfliktusoktól és ellentmondásoktól mentes ember volt, amolyan született agglegény, mit is beszéltünk volna róla. Botrányhős, családgyötrő, adóssághagyó alkoholistákról is legfeljebb három napig hallható ez meg az, tovább semmiképp. Már ismeretlen ember ébresztgette a kertet a kerítésen túl, amikor megtudtuk, hogy Béla bácsi gyógyszert vett be. Méghozzá karácsony szentestéjén.

Első döbbenetünket fülsiketítő hallgatás követte. Miért? Magányosnak érezte magát? Hiszen mindig is egyedül élt. De ha mégis, hát bárki a házból meghívta volna egy tányér halászlére, egy pohárka borra a gyertyagyújtás idején. Vagy szenvedést ígérő betegség küldte el neki első üzenetei egyikét? Netán titkolt érzelmek miatt bekövetkezett csalódás korbácsolta a halálba? Soha nem fogjuk megtudni. De hát ez így nem járja! Micsoda dolog, hogy utólag sem derül ki róla semmi?

Hiányzik az öreg a kert végéből. Mert vele, az ő látványával szokott kezdődni a tavasz. Mert része volt a mindennap látott képnek. Emlegetjük is a házbeliekkel, elég sűrűn. Miközben régen elhalt szeretteink, barátaink olykor évszámra sem jutnak eszünkbe. Némelyikről azt sem tudjuk, hol kellene keresni a sírját.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Réti János tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2016.05.18. 18:04

Huszár Boglárka alkotása

13177715_1314585328558143_7829422112578427416_n_2.jpg

60x60 cm. olaj vászon

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.05.15. 08:06


balogh_laszlone.jpgBoldog ember az, aki szereti a munkáját!  Boldog ember, mert nem kényszerként éli meg a mindennapi kötelességet, nem a kénytelenség érzésével indul nap, mint nap robotolni. Boldog, ha olyan munkát végezhet, amelyre titkon mindig is vágyakozott, és boldog, mikor megtalálja egy olyan lehetőség, amivel beteljesítheti az álmait, és örömmel néz a napi teendők elébe, mert minden percét kihívásként él meg.

Balogh Lászlóné pont ilyen munkát végez, de nem azért mert nincs más lehetőség, hanem azért mert mindig ez volt az álma, bármilyen furcsának tűnik ez néhány ember számára. Szabadidejében pedig a kreatív hobbinak hódol, gobelinezik, horgol és harisnyavirágot készít nagy örömmel, mert azért mindenkinek szüksége van arra, hogy valamivel kikapcsolja az agyát és feltöltse magát energiával, majd megújult erővel vágjon neki a feladatai ellátásához.

Fehérgyarmatra indulok, egy temetkezési vállalat irodájába, ahol Baloghné Kriszti végzi munkáját, és közben nekem is megfordul a fejemben, hogy milyen lehet egy ilyen környezetben dolgozni, és vajon Kriszti milyen érzéssel indul reggelente dolgozni? A választ rögtön megkaptam, amint beléptem a kis irodába, ami egyáltalán nem azt a hangulatot tükrözte, amit elképzeltem. A fiatalasszony mosolygósan fogadott, és a kis helyiségben megmutatkozik a kreatív ember kézjegye, a polcokon szembe ötlik néhány szolid, de mutatós kézműves darab, amit természetesen Kriszti készített a maga szórakoztatására.

10601060_1012965298773427_1497571054_n.jpgTöbb mint tíz éve kezdett el gobelint varrni, először csak egy kis virágmintával próbálkozott, könyveket tanulmányozott, hogyan is kell hozzákezdeni, mert ennek a varrásnak is meg van a maga sajátos technikája. A XIII. században használták először ezt a technikát ruhához, falikárpitokhoz. Később tökéletesítették ezt az eljárást, majd a kelmeszövés, gobelin varrás komoly kézműiparrá fejlődött és vele együtt a kereskedelem is. Később, mint minden más hagyományos mesterség, hanyatlani látszott, a régi kárpitszövés technika és stílus teljesen megújult, más eljárásmódot használtak. Az utóbbi években, ismét divat a gobelinvarrás, talán soha nem is ment ki a divatból, hétköznapi művészek alkalmazzák, lakás dekorációnak, vagy ajándékba készítik ezeket a gyönyörű darabokat. Amellett, hogy gyönyörködhet az ember az elkészült darabokban, teljes sikerélményt jelent az alkotónak, miután elkészült a remekműve. A gobelin varrás lehetőségeinek tárháza végtelen, számtalan mintából választhat az alkotói vénával megáldott ember. Tájkép, csendélet, virágok, portrék, és még számtalan választék közül válogathat a gobelin szerelmese.

12834440_1012965478773409_768161741_n.jpgMegfelelő fonalat használva, először mindig a sötétebb színek varrásával kezdve, többféle öltéstechnikát alkalmazhatunk. Kosáröltés, keresztöltés, egyenes vagy spóröltést használva, de lehet egy kép varrásánál többféle technikát is alkalmazni.

Kriszti leginkább a hagyományos gobelin öltést használja, és ma már olyan rutinosan készíti az alkotásokat, hogy nincs lehetetlen minta, amit ne tudna tökéletesre megalkotni.

– Bevallom őszintén, ahhoz, hogy egy ruhán megvarrjak egy szakadást, nincs türelmem, de az utolsó vacsorát kivarrtam – magyarázza mosolyogva a 41 éves asszony. Az utolsó vacsora, több művészeti alkotás ihletője volt az évszázadok során, a 60x100 cm nagyságú műalkotás, igazi kihívás jelentett Kriszti számára, bonyolult és időigényes volt a kivarrása. Volt olyan része a képnek, amit vissza kellett bontani, mert nem úgy sikerült, ahogy azt szerette volna, de nem adta fel, még ha kicsit több időbe is telt, de elkészítette, és most az anyósa lakását díszíti, aki szintén jártas a kreatív tevékenykedésben.

A gobelin varráshoz használatos alapanyagok elég költségesek, a bekeretezett képeket ajándékba szokta készíteni a családtagok részére, akik mindig szívesen fogadják az értékes alkotásokat.

12874088_1021651314571492_2101934535_o.jpgKrisztire jellemző a szépérzék és a kitartás. Mindig is küzdött az álmaiért, és hisz abban, hogy a jó dolgokat be tudjunk vonzani magunknak. Már tizenéves korában sem lehetett eltántorítani a terveitől. A virágkötészet volt az álma, és mivel közelebb nem volt képzés még abban az időben, Miskolcra járt középiskolába, ami jelentős távolságra volt az otthonától. Az igazi gyakorlatot egy helyi virágboltban szerezte, ahol évekig dolgozott. Barátságos, közvetlen természete miatt, szívesen keresték az üzletet a vásárlók. Ezt a képzettségét hasznosítja ma is a munkájában, így nap közben is kiélheti kreatív hajlamát. Téli hónapokban, esténként már nem tudja varrni a gobelint, lámpafényénél nem olyanok a színek, így más elfoglaltságot talált magának. Most horgolni tanul, de nagy szenvedélye a harisnyavirág készítése. 12422304_1021652931237997_83799136_o.jpgEz viszonylag új divat a kézműves tevékenykedéseket kedvelők körében, kis kézügyességgel és türelemmel, szemet gyönyörködtető virágokat lehet készíteni. A fiatalasszony, már teljes virágkompozíciót vagy angyalkát is készít a színes harisnyákból, óvónő húgának, több száz kis virágot készített anyák napjára, hogy a kis csemeték átadják az óvodai ünnepségen az édesanyjuknak. Drótot formáz karikákra, majd bevonja a megfelelő színű harisnyával, szükség esetén festi is ezeket az anyagokat, hogy tökéletes legyen a hatás. Ezeket a bevont karikákat, újra formázza, olyan alakúra amilyen virágszirmot szeretne elkészíteni, ezeket a szirmokat egymáshoz megfelelően illesztve, készíti el a virágot. A szárait zöld szalaggal vonja be, és természetesen a virág levelei is hasonló módon, harisnyából készülnek.

Kriszti tervei között szerepel még jó néhány hasonló foglalatosság elsajátítása. Büszke családjára, férjére, a fiára, aki már a saját lábán áll. Büszke három húgára, akikkel harmonikus a kapcsolata, és igazi egységet alkotnak, és bár édesanyjukat sok éve elvesztették, mégis sikerült mindannyiuknak megtalálni a helyüket a nagyvilágban. Boldog, hogy mindez megadatott számára, a család, munka és hobbi, együtt kiegyensúlyozott életet teremt a mindennapjaiba.

***  szila_gyi_krisztina.jpg                                                                                                                                                                                  

  Írta: Szilágyi Krisztina

Szerző: Napkelet Népe  2016.05.11. 20:11

Írta: Nagy Farkas Dudás Erika

 

kavics.jpgAngyal Feri is egy lassan homályba vesző emlék: öreg és ősz, különc ember volt, egy tenyérbe férő lapos kő éppen úgy hozzá tartozott, mint a másik emberhez a pipa, vagy a kalap. Megszoktuk, hogy mindig magával hordozza. Minek nála a hideg tárgy, a szürke semmilyen, kavics? Miért viszi templomba, barátaihoz, vagy az asztalhoz, ahol ebéd közben letenni kénytelen. Jelkép?

Itta a teát, ette a kalácsot, a kő ott laposodott a csészéje mellett. Beszélgettünk, ránézett, mutatóujjával megérintette, beszélt tovább, de pillanatra arca másult, ellágyuló, áttetsző, ittből és mostból kiszakadó nézése lett. Ezt a mozdulatot, ahogy a lerakott kőhöz ért, a tekintetet, ahogy a kőre nézett, ezt nem bírtam ki szó nélkül: miért teszi ezt a kővel, rakja le, nyúl felé, mint életében soha sem látott, ismeretlen dologhoz, olyan óvatosan érinti, mintha attól félne, forró. Rám nézett, aztán a kőre, fölemelte, mintha most látná először, majd a megszokott mozdulattal fogta tenyerébe, elrejtette. Mint a kagylóhéj, Angyal Feri köve köré zárult. A kő nem volt sehol, azt hittem, válasz sem lesz. Nincs benne semmi különös, mondta, csak megnézem, hogy meleg-e még, válaszolta mégis. Azt hitte, mindent megmagyarázott, és én is, hogy ennyi elég. Összezáruló tenyér között arcod, tette hozzá, amikor ismét a csésze mellé rakta a követ, ha nagy leszel, majd megérted.

Évekre rá, gyaloglás közben találtam egy tenyérbe illő, babszemhez hasonló, lapos kavicsot. Egy sóderrakás közelében, magányosan a betonjárdán. Zsebbe tettem, elfelejtettem, csak otthon, amikor vetkőzés közben a padlóra esett, akkor jutott eszembe ismét. Jobban megnézegettem, tetszett, megmostam, rituális fürdőt rendeztem: mától velem leszel, aztán meglátjuk! És a kő társam lett. Utazáskor, beszédnél ellazított, séta közben révülést segített, munka alatt az összpontosítás hatékony eszköze lett. És egyszer, bár már Angyal Ferit régen elfelejtettem, észrevettem, hogy ugyanolyan mozdulattal nyúlok kávézáskor a kő felé, mint egykor ő: mutatóujjal, óvatosan. Ha már hűlőben volt, tenyérbe fogtam, hogy ismét átmelegedjen. Az emberi kapcsolatokkal is így kellene. Egy ideig egymással törődve élünk, aztán akár a saját, akár a másik hibájából elengedjük egymást, és elfelejtjük megnézni, őrzi-e még melegünk. Angyal Feri is valami ilyesmire gondolt? Nem tudom, talán.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Nagy Farkas Dudás Erika tárcái 

Szerző: Napkelet Népe  2016.05.11. 17:57

Érdemes Orvos, Díszpolgár

Fehérgyarmat

szszb_32_tk_dr_katona_sandor_2.JPGKorunk kevés kitűnő katonája közül való a Jánkon született, nyolcvanhatodik életévében járó dr. Katona Sándor, aki sosem gondol az orvosi pályára, ha szeretett édesanyja nem unszolja folyton jóeszű fiacskáját. A kitűnő bizonyítvány jutalmát élete első őzbakjának elejtése jelentette, 1944 áprilisában, tizennégy éves korában. A középiskolát két országban járta ki: 1940-től 44-ig a Szatmárnémeti (ma Románia) Királyi Katolikus Főgimnáziumban, utána a debreceni piaristáknál, majd Mátészalkán érettségizett. Az anyai szigor előtt meghajolva 1950-ben egyetemi diák, Debrecenben. Hamarosan a DEAC színeiben – mint középcsatár – igen eredményesen kergette a bőrgolyót NB I- es játékosként. A sport mellett a tanulásban is jeleskedett, így gond nélkül vehette át orvosi oklevelét. Idén kapja meg Gyémánt diplomáját.

A Szamos parti kis faluba, Nábrádra, 1956. szeptember 15-én érkezett, ahol azonnal felkavarta az állóvizet. Szervezett, létrehozott, vezetett és irányított addig nem létező közösségi intézményeket, kiemelt gondot fordítva az egészségügyre és a sportra. Megalakította a helyi futballcsapatot, amit szívós munkával és aktív részvételével addig nem látott magasságokba vezetett. A Nábrádon töltött 23 év alatt főfoglalkozásban körzeti orvosi, mellékállásban pedig járási tisztiorvosi munkát végzett. Olyan orvosokat hozott az alapellátásba, akik ma is meghatározói a vidék egészségügyi fejlődésének. Eredményeit látva „kiemelték”: 1969-től a fehérgyarmati kórház igazgatója lett. Az árvíz - 1970 - után öt új orvosi, hat védőnői és két gyógyszertári körzetet alakított ki. Az elpusztult vadállomány pótlására, szerte az országból, 800 élő nyulat és 30 őzet hozatott. Ezzel megteremtette az elismerten kiemelkedő minőségű őzállomány alapjait. 1979-ben szervezőkészsége, kitartása és baráti kapcsolatai révén olyan diagnosztikai műszereket és berendezéseket kapott a kórház, amilyeneket akkor még kevés helyen láttak az országban. 1981-től üzemorvos – mai nevén foglalkozás-egészségügyi orvosként dolgozik, illetve magánorvosként praktizál. A város nagyüzemeiben dolgozó, mintegy négy és félezer ember egészségéért felel. Korszerű orvos-továbbképzési rendszert alakított ki: 3 hónapos osztályos gyakorlaton csiszolták és frissítették szaktudásukat a kollégák. A hiányzó védőnői, ápolói, szakápolói, orvosi és szakorvosi állások betöltésével tette képessé a kórházat arra, hogy az elvárt szintet „hozza”. A védőnői szolgálat erősítésével egyidejűleg felmérette a cigány lakosság egészségügyi ellátottságát. A tények birtokában a 37 ezrelékes csecsemő-halandósági rátát az ötödére tudta csökkentetni. A csoport néhány tagja – nyugdíjasként – ma is a kórházban dolgozik.

Dr. Katona Sándor szakmailag elismert legjelentősebb tevékenységének értékelhető az, hogy munkássága ideje alatt képes volt a kórházat és annak különálló szervezeti egységeit, az alap- és szakellátását összefogottan, egy egészként kezelni és irányítani. A város közéletében 16 éven át aktívan részt vett, mint helyi önkormányzati képviselő. Kitüntetései: Fehérgyarmat Díszpolgára, Érdemes Orvos, a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje, a Sport Érdemérem ezüst fokozata, Szakszervezetért Érem arany fokozata és még 15 másik érem.

Feleségét, majd’ hat évtizeddel ezelőtt vezette a debreceni Nagytemplom oltára elé. Dr. Tassonyi Erzsébet belgyógyász-osztályvezető főorvos hat éven át ingázott Nábrád és Fehérgyarmat között. A leterheltségükre, az ügyeletekben töltött időkre emlékezve mondja: „Öt évet nem aludtam a hitvesi ágyban…” Nyugdíjasok lévén legfontosabbnak két szép lányunokájuk, Zita és Hajnalka boldogulása elősegítését tartják, akik meg is hálálják a szerető-féltő, nagyszülői gondoskodást. A gyerekkori nagy szerelem kiteljesedésének története a riportunk végére maradt. A lakásban lévő külön „vadász-szoba” minden falán, számtalan, szebbnél szebb trófea – gímszarvas-agancs, vaddisznó-agyar, néhány mufloncsiga és dámlapát – látványa ejti ámulatba az oda belépőt. Az 1962-es, a Margitszigeten megrendezett Koronglövő VB első helyezettje ezen a versenyen kapott medáljával egyenértékűnek tartja a Nimród érmét, a vadászember számára a legnagyobb elismerést. Egykori mentorára és barátjára, Bedő Gyulára, minden év szeptember 23-án, egy szarvasbika elejtésével emlékezik.

Dr. Katona Sándor Érdemes Orvos nyugodtan nézhet az emberek szemébe. Dédunokáit térdére ültetve, a kandallóban pattogó tűz lángja mellett mesél majd az 1970-es árvíz mentési munkálatairól, az erdőzúgásról, a fociról, a barátságról és az adott szó megtartásáról. Reménykedik abban, hogy idén sikerülhet elejtenie élete hatvanadik szarvasbikáját, azzal mintegy megkoronázná életének vadászattal összefüggő élményeit.      

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

          

Szerző: Napkelet Népe  2016.05.09. 20:06

Bíró Ernő alkotása

13133283_1309532552396754_9126641019258131130_n.jpg 

35x50 cm. akvarell, papír.

2016.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.05.08. 07:39

13106585_1057718644298092_292528029_o.jpgMilyen kellemes belépni, egy olyan helyre, ahol mosolygó, kedves arccal fogadják az embert, és már az első alkalommal olyan érzés tölti el, mintha egy jó barát házába lépett volna be. Az ilyen helyekre, mindenki szívesen visszajár, mert az a kedves, mosolygó arcú asszony, aki olyan szívélyesen fogad minden arra tévedőt, mindenki szívébe hamar belopja magát, és nem csak jó barátként, hanem családtagként gondolnak rá a vendégek, korosztálytól függetlenül.
Fehérgyarmaton van egy ilyen hely, ahová mindenki örömmel tér be, mert Bíróné Szűcs Katalin, mindenki Kati nénije, megnyerő, kellemes modorával, oda vonz bárkit, a kicsiktől, a nyugdíjasokig.
És természetesen az íncsiklandozó illatok, is becsalogatják a vendégeket, a város központjában található, Kata Lángos felirattal jelzett kis büfébe, ahol Kati néni nyolc éve süti nap, mint nap a finomabbnál, finomabb, sima, tejfölös vagy akár töltött lángost.

Mindegy, hogy valaki mindennapos vendég, vagy csak néha – néha tér be, mikor arra jár, Kati néni mindenkit a nevén szólít, nem felejti el megkérdezni a vendéget, családtagjai hogylétéről, akiket persze szintén a nevükön nevez. Időnként, én is betérek hozzá, mert az a figyelmesség, kedvesség amit kapok a kávé, vagy lángos mellé, kellemes érzéssel tölt el, és teljes feltöltődést jelent a lelkemnek. Valószínűleg, nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, mert a kis lángos sütő falain, a nagyméretű parafatáblák, mintha iskolai tablók lennének, tele fiatalok tablóképeivel, a szekrényen családi és esküvői fotók sorakoznak, melyeket, mind a vendégektől kapott, kifejezve ezzel szeretetüket, a kedvenc lángos sütőjüknek.

Az 55 éves asszony mindig is óvónő szeretett volna lenni, de édesanyja nem szívesen engedte el Tarpáról, messze iskolába, így Fehérgyarmaton, női ruha készítő szakon végezte el tanulmányait.

Családalapítás után egy ideig Debrecenben élt, majd a sors visszaterelte szülőföldjére, és sok évig szakmájában dolgozott a SZRISZ fehérgyarmati üzemében. Egyedülálló anyaként nevelte három, azóta már felnőtt gyermekét, és kilenc éve már, hogy elkezdett alkalmanként falunapokra, rendezvényekre járni ismerősével, lángost sütni, és egy évvel később megnyílt a Kata lángos.

A lángos eredete rég múltra tekint vissza, egyes feltételezések szerint, a török hódoltság idején került a magyar konyhákba, de van, aki ezt vitatja, és úgy hiszi, ókori római az eredete. Míg a gulyásra, vagy a halászlére büszkén gondolunk, mint a híres magyar konyha termékére, addig a lángosról méltatlanul keveset beszélünk, pedig már meghódította a világot, ez a lágy, kenyér tésztából készült sült lepény.

13120656_1057718944298062_2018397335_o.jpgA hagyomány úgy tartja, hogy a kenyér tésztából megmaradt részeket, kézzel kinyújtották és a parázsra dobva sütötték meg, a kemence elejében, a kenyérrel együtt. Kenyeret a régi időkben, hetente egyszer kétszer sütöttek, ilyenkor mindig kenyérlángos volt reggelire, tejföllel, lekvárral, vagy porcukorral megszórva. Lassan, ahogy fejlődött a technika, elmaradtak a házi kenyérsütések, hisz a pékeknél jó minőségű kenyeret lehetett kapni. Így a parázson való lángos sütés, is elmaradozott, a konyhatechnika fejlődésével, a parazsat felváltotta a zsír és az olaj. A tejföl és lekvár mellett, pedig ezernyi különleges ízesítéssel, bolondítják meg, a hagyományos kenyér lepényt. Ma már, számtalan lángos recepttel lehet találkozni, kefires, burgonyás, vagy akár lusta lángos.

13078223_1057718587631431_779305949_o.jpgKati néni a hagyományos lángost süti. A tejfölös, fokhagymás, és sajtos mellett, töltött lángost is tökéletesen készít, amelyben, a füstölt tarja, sonka, lila hagyma, sajt és az egyéb töltelék, remek ízkavalkádot eredményez.

Az élesztőt vízben futtatja, majd lisztel és egy picike sóval, tésztát dagaszt, de úgy, hogy egy picike gumó sem maradjon benne. A tésztának olyan lágynak kell lennie, mint más kelesztett tésztának, talán egy kicsikét keményebbnek. Miután megkelt a tészta, olajos kézzel kell formázni, és forró, bő olajban, kisütni. Hideg, vagy langyos olajba soha nem szabad a tésztát beletenni, mert tele szívja magát zsiradékkal.

A lángos, melegen fogyasztva a legfinomabb, ízlés szerint, mindenki válogathat, milyen feltéttel kéri. Újabban, a kertes házak udvarán, egyre több helyen lehet ismét fatüzelésű kemencét látni, és egyre inkább újra előszeretettel készítik házilag, a régi, hagyományos, kemencés lángost, parázson.

13105827_1057718580964765_2005682078_o.jpgAz egyedülálló, három gyerekes asszony, rutinszerűen készíti nap, mint nap a lángost, amihez erős karokra van szükség, hogy megfelelően el tudja dolgozni a tésztát. Szabadidejében, amikor csak teheti, különböző rendezvényeken, falunapokon dagasztja és süti reggeltől, estig ezt az egyszerű, de ízletes ételt. Nem kényszerként éli meg a mindennapokat, a munkahelyén, hanem boldogan, jókedvűen tölti el az idejét, mert imádja az embereket, és az emberek is nagyon kedvelik őt. Ha időnként Angliába utazik, lánya családjához, a törzsvendégek borzasztóan hiányolják, mert nélküle ez a hely nem ugyanaz.

***  szila_gyi_krisztina.jpg
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.05.07. 07:30

 

A Berek-Víz Kft  ügyvezető igazgatója

Berekfürdő

szszb_32_csg_perge_jozsef.jpgBerekfürdő egy kis község Jász-Nagykun-Szolnok megyében. A település a gyógyvíz által a mozgásszervi betegek Mekkája. Egy zsákfaluról van szó, ahol nincs átmenő forgalom, ezért a közbiztonság százszázalékos. Nyári időszakban szinte tízszeresére nő a faluban tartózkodók lélekszáma. Ide született egy hideg téli éjszakán 1956. február 10-én Perge József, akinek a szülei a karcagi illetve a bereki tanyavilágban éltek, majd a berekfürdői „ Karcagi Üveggyárban” dolgoztak nyugdíjas korukig. Itt van az a csodálatos gyógyvíz, amit a Nagykunság aranya néven aposztrofált annak idején Móricz Zsigmond, hiszen azt írta: „ömlik az arany a föld áldott mélyéből…”

Ezt a kincset gondozza, ápolja Perge Úr a Berek-Víz Kft ügyvezető igazgatója. Mérnök ember. Pontosan és dátumszerűen sorolja életének fontosabb szakaszait. A berekfürdői általános iskola elvégzése után a karcagi Gábor Áron Gimnázium angol szakán érettségizett, majd felvételt nyert a Nehézipari Műszaki Egyetem Vegyipari és Automatizálási Főiskolai karára,  Kazincbarcikára, közben 1974-től tizenegy hónapos sorkatonai szolgálatát töltötte. 1978-ban okleveles gyárszerelő üzemmérnökként - több főiskolás társával - Paksra ment, ahol az akkor épülő atomerőmű kivitelezésén dolgozott, mint a Gyár- és Gépszerelő Vállalat dolgozója. 1982-ben megnősült és a család pár év alatt négy főre bővült, hiszen 1983-ban és 1985-ben megszülettek fiai. 1986-ban, amikor már a negyedik blokk is elkészült Pakson, a vállalat egy hasonló erőmű kivitelezési munkálataihoz küldte embereit, így került az NDK-ba 1988-ban, ahova családja is követte. Két évig éltek ott, de ekkor nagyot változott a világpolitika, és ez kihatott a család további sorsára is. Mikor a két német állam egyesült, az atomerőmű építését nem folytatták és emiatt újra Magyarországon kapott feladatot. A család Berekfürdőre költözött és Perge Úr továbbra is a Gyár- és Gépszerelő Vállalat dolgozójaként a százhalombattai olajfinomító építési, karbantartási munkájában vett részt. Nem szerette sem ő, sem a családja az állandó utazgatást, mivel hétvégi apukaként volt jelen a felesége és fiai életében. 1991-ben megszületett lányuk és egyre sürgetőbb lett, hogy közelebb vállaljon munkát, ne kelljen eljárnia az ország különböző pontjaira. A család nagy dilemma elé került, hogyan oldják fel ezt az ellentmondást. Ekkor szólt bele életébe újra a politika, mivel 1992.07.01-én Berekfürdő önálló települési státuszt kapott és 1993. január elsejével önkormányzati tulajdonba kerültek a víz- és csatornamű vállalatok, valamint a helyi fürdők. Olyan embert kerestek Berekben, aki egyszerre oldja meg a fürdővezetés, a műszaki vezetés és településgondozási feladatokat. Ezt a komplex munkakört pályázta meg Perge József és lett a Település Ellátó Szolgálat vezetője 1993-ban. Életének e szakaszában kivette részét Berekfürdő megújhodásában, hiszen mint mondja:

-  Egy nem létező önkormányzat felépítése és egy nem létező településüzemeltetési intézmény létrehozása volt a cél. Ezeknek a feladatoknak a megoldásában vettem részt, sok terv és elképzelés megvalósításával.

A falu vezetése mindig az adott kornak és helyzetnek megfelelően alakította át a céget, mely ezeket a tevékenységeket végezte. A helyi önkormányzat 2007. október elsején megalapította a Berek-Víz Kft-t és mivel váltást akartak Perge József úgy döntött, hogy feláll és elhagyja a céget. 2008. márciusában beadta pályázatát a túrkevei Gyógyfürdő Kft igazgatói állására. Elnyerte, ahol is a fürdő, szálláshelyek üzemeltetésével foglalkozott 2015. december 31-ig, új arculatot adva a város termál turizmusának. S most térjünk vissza kicsit a magánéletére. Gyermekei időközben felnőttek. A nagyfia építészmérnök, a kisebbik erdészmérnök lett, lánya rekreáció, sportszervező, életmód tanácsadás témában szerzett diplomát.

Perge József életének központja 2016. január elsejével tehát újra Berekfürdő. Innen indult és ide tért vissza 38 év munkatapasztalattal a tarsolyában. Tervei között szerepel a Berekfürdői Termál- és Strandfürdő gyógyászatának fejlesztése, egy wellness részleg kialakítása.  Arra törekszik a települési önkormányzattal karöltve, hogy ne csak a nyári időszakban, de az elő- és utószezonban, valamint a téli időszakban is vegyék igénybe és használják ki minél többen a gyógyvíz által nyújtott esélyt a felépülésre, gyógyulásra. Mivel most már nem csak a nyugdíjasok és mozgásszervi betegek látogatják előszeretettel Berekfürdőt, hiszen az ifjúsági medence megépülésével családok, fiatalok kedvenc helyévé is vált, ezért nagy vágya, hogy egy hullám medencével gazdagítsa a fürdő adta lehetőségek palettáját.

***  aibeiaiaaabecodyw5ul3nxmtaeic3zjyxjkx3bob3rvkigymdnly2rmntawndrlzja0ogrmyjrlntawyzzjm2qzzdu5mtbjy2mxmafws0vpjvjdlesd2-4ocuhwpg6lkw_2.jpeg

 Írta:

Csontos Gabriella

Szerző: Napkelet Népe  2016.05.06. 08:05

Polgármester

Csernely

szszb_32_ki_borsodi_laszlo_800.jpgBelgák, hollandok, angolok vásároltak a korábbi években ingatlanokat a Bükk szép fekvésű településén, ami előrevetíti egy üdülőfalu képét. A helyi Sturmán kastély a filmtörténelembe írta be magát, abban forgatták a Klapka légió című film számos jelentét. Ezekre az alapokra lehet építkezni, de előtte számos megoldásra váró feladat vár még Borsod-Abaúj-Zemplén megye egyik legfiatalabb polgármesterére.

Alpolgármesterként egy évig vett részt a helyi önkormányzat munkájában, majd úgy döntött, hogy ennél is nagyobb szerepet vállal. Jelöltette magát a 2014-es választáson, a helybeli szavazók pedig neki szavaztak bizalmat. Az eredmény nem számított meglepetésnek, hiszen Borsodi László amolyan közéleti ember. Elvállalta a harangozói és a templomgondnoki teendőket az egyháznál és vállalkozóként is ismerik az 1988. október  2-án született polgármestert. Az ózdi József Attila Gimnázium hatosztályos tagozatán megszerzett érettségi után 2007-től a Miskolci Egyetem Műszaki Földtudományi Karának és Bölcsészettudományi Karának hallgatója volt,  amelynek geográfus szakán szerzett 2010-ben földrajz-történelem szakos tanári diplomát. Közben idegen nyelveket tanult, angol nyelvből középfokú, németből alapfokú vizsgát tett. Közel áll hozzá az informatika is, amit ECDL (7 modul) végzettség és SAP ismerete bizonyít.

Diplomamunkáját lakóhelyéről, pontosabban Ózd térségéből írta. Kielemezte benne az 1980-tól elindult népességfogyás okát, aminek kezdete a környékbeli szénbányák bezárására vezethető vissza. Huszonhat településről készített felmérést és szinte mindenhol ugyanazokkal az okokkal találkozott. A munkahelyek hiánya miatt az értelmiség, de főleg a fiatal diplomások vándoroltak és vándorolnak el a térségből, akikre a talpon maradt cégeknek égető szüksége lenne. Közülük csak keveseket tudnak visszacsábítani a még mindig romló feltételek miatt. Az elköltözöttek térségben maradt szülei idővel kihalnak, a megüresedett ingatlanokra pedig alig akad vevő. A folyamat alacsonyan tartja a lakásárakat, az állam átgondolatlan szociálpolitikája pedig tovább rontja a helyzetet. A sokgyermekes családok – főként cigány családok – gazdasági teljesítmény nélkül, támogatásokból kapnak ingyen házakat, ám többségük az életvitelével mérgezi környezetét.

Mindezt nem csak a szakdolgozatban elemezte ki Borsodi László, mert ebben él a mindennapokban is. Csernely különösen kedvelt helyévé vált a deviáns családoknak, 50-60 kilométeres távolságokból is költöztek a faluba bűnöző családok. Sajnos, egyelőre a bűncselekmények miatt elég sokszor kerül Csernely a híradásokba, ami ellen tenni szeretne a polgármester.

Kifejtette: először is gazdaságilag kell rendbe tenni a falut, mert a költségvetés még nem az elképzelése szerint alakul. Első lépcsőben megszabadult az adósságtól, utána jöhet a fejlesztési tervek megvalósítása. A rossz közbiztonság javításában partner az Ózdi Rendőrkapitányság, de sokat javítana a helyzeten egy térfigyelő kamerarendszer kiépítése, amire mielőbb pályázni szeretnének. Jelenleg nagy összeget fizet az önkormányzat a szolgáltató cégeknek, amit energetikai beruházásokkal lehetne megelőzni. Az önkormányzati épületeket napelemekkel kell felszerelni, amelyek meleg vizet és áramot biztosítanának. Az elöregedett faluban sok az idős ember, akik számára otthont kell kialakítani, ahol a nappali ellátás mellett biztonságot is nyújtanának számukra. Ehhez rendelkezésre állnak üres épületek. A szociális konyha felújítása is napirendre került, akárcsak a poros utak aszfaltozása és az óvoda felújítása.  A vadállomány szaporodásával nem csak a szántóföldek termése került veszélybe, hanem a temető is, ahol a szarvasok és vaddisznók letapossák, illetve feltúrják a sírokat. Mindezt csak a terület körbekerítésével lehet majd megelőzni, de igény van egy urnafal építésére is.

Turisztikai fejlesztésekkel ismét vonzóvá lehet tenni a 774 fős Csernelyt, amihez az önkormányzat vissza akarja szerezni a Sturmán kastélyt, amit mintegy tíz évvel ezelőtt egy ügyvédnő furcsa módon elbirtokolt.  Utána hosszú ideig nem akadtak a nyomára, de a polgármester nyomozásba kezdett és úgy tűnik, eredményes lett a munkája.

Borsodi László édesanyja 50 éve él Csernelyben, sátai születésű édesapja pedig Csokvaományból költözött a faluba. A család a kárpótlás során 12,8 hektár erdőterülethez jutott, így erdőgazdálkodást végeznek. Emellett egy kis háztáji földet is művelnek. Polgármesterré választása előtt a General Electric Hungary Kft. fuvarszervezője és beszerzője volt, ahol már gyakorolhatta a szervezői feladatokat, valamint a precíz, pontos munkavégzést.

Ha esetenként adódik néhány üres órája, azt sportolással tölti. Kedvelt időtöltése a kerékpározás, természetjárás és a túrázás, de ha adódik lehetősége, örömmel húzza fel a futballcsukát is.

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

Szerző: Napkelet Népe  2016.05.05. 09:32

 Írta: Arany Piroska

 

                                                   (Náne emlékeiből)

hargitai_beata_fatyol_masolata.jpg– Reggel már korán jöhetsz a ruhádért – mondta Jozefa, de Marcsa másnap csak dél felé érkezett. Akkorra sikerült végre eladni a portékát a piacon, így lett pénze, hogy kifizesse a varratás árát.

A félig nyitva hagyott ajtón kopogott. Nem akart addig bemenni, míg nem hallja, hogy szabad. De senki sem felelt. Amikor benézett, látta, hogy ott a ruhája, a menyasszonyi ruha, habosfehéren, álomszépen, a szekrény oldalán vállfára téve csak a Jung lányok nem voltak sehol.

Ott állt, kezében a pénzzel, óvatos lassan belépett, és ámulva nézte a szokatlan rendetlenséget; mint ahonnan sietve távoztak.

A fátylát lecsúszva, gyűrötten találta a földön. Fölvette, kisimította, majd tanácstalanul ácsorgott, egy helyben toporgott. 

 – Jozefa, elvinném a ruhát, hadd fizessem ki! – szólongatta a lányokat előbb bátran, majd egyre félénkebben.

Jozefa, Sára, Rebeka, hoztam a pénzt, hol vagytok? Mikor jöttök haza?

Szavára csak a csend felelt, titokzatosan susogott- zizegett az üres ház.

***

A Jung lányok otthonülők voltak, sehova sem jártak, mégis lépést tartottak a legújabb divattal. A Jung lányoknak a postás hozta a Pestről megrendelt, Párisi Divat című lapot, a harmincas évek divatját jelentő, szebbnél szebb rajzos ábrákkal. Ezt a lapot már csak nézegetni sem volt hiábavaló.

A modellek csontsovány, bubifrizurás vampjai rendszerint hosszúszipkás cigarettát tartottak ápolt ujjaik között, és azzal a „se fara, se melle” alakjukkal könnyedén támaszkodtak  a melléjük rajzolt, monoklis, szmokingos urak vállához.  Kecsesen viselték a nagyestélyit, a délutáni kis feketét, a délelőtti ruhát, de a pongyolát vagy hálóinget is.

A varrógép egész nap zörgött. Jozefa fogadta vendéget: – Kedvesem, nézzed csak, ez a hosszított derekú, az alja fodros, ez a legdivatosabb, ez finoman rásimul a derékra, elől itt ez a csipkebetét, ugye milyen elegáns?

A vendég belenézett ugyan a divatlapba, de annál sokkal inkább „földönjáróbb” volt, mint hogy onnan válasszon: – Csak olyanra varrjad Jozefa, mint a tavalyi volt az a kék pettyes. Tudod, míg új a ruha, a templomba, korzóra való, ám jövőre gyomlálni, szőlőt kötni lesz jó, csak nem csipkésen. Hogy kinevettessem magam?

És a ruha elkészült, egyszerű szabással, illően jó, akár templomba, akár mezőre.                                     

A Jung lányok hárman voltak.

Amióta szüleiket a járványos spanyolnátha sírba vitte időnap előtt, a lányok árván maradtak, így attól kezdve Jozefa lett a családfő.

Azelőtt az apjuk, Ármin úgy tervezte, hogy ha majd a lányok felnőnek, ők vigyék tovább a fűszerboltot. Anyjuk gyakorlatiasan gondolkodott. Kell még egy kenyérkereső foglalkozás, amiből megélnek, hát odaadta őket mihamarabb a Vilus keze alá, varrónőnek.

Vilus az anyjuk nővére volt, jól menő varrodával. Kis apró termetével, szigorú parancsoló szavával, szakszerű útmutatásaival korán bevezette a lányokat a mesterség rejtelmeibe.  

Jozefa gondja lett a bolt is, a varrás is. Az embereknek nem volt pénze vásárolni, a bolt nem hozott hasznot, csak ráfizetést. Igaz, nem is értettek hozzá. Na, akkor, a három lány összedugta fejét. Most mit csináljanak? Varrás vagy bolt?

Másnap aztán Jozefa hívta a kőművest, hogy falazzák be a boltajtót, legyen a helyén ablak. Az ablakba táblát tettek: NŐI SZABÓSÁG.

A lányok ügyeskedtek, a szabást-varrást úgy igazították, hogy azzal kövérből-soványból csinosat formázzon.   

Repült az idő, a lányok egyedül maradtak. Régi mondás, hogy aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni, de úgy látszik, hogy aki dolgozik, nem ér rá férjhez menni sem. Aki a szívekbe lát, az tudja, hogy az örökös munka közben hiányérzet váltotta fel a reménykedést.

– Besavanyodunk mi, ha nem történik valami csoda – sóhajtotta Marcsának baráti őszinteséggel a csinos Rebeka, a legkisebb lány. Ő csak álmodozott, jó lenne, ha divatosan öltözhetne, ha az ő válla is egy férfihoz simulna. Koplalni kezdett, nem akart enni, hogy párisi divatba illően karcsú alakja legyen.

Sára a könyveket bújta. A kölcsönkönyvtár hűséges látogatójaként hetenként cserélte a romantikus regényeket. Ábrándozott, reménykedett. Ha késő éjszakáig égette a lámpát, a takarékos Jozefa nem kis haragját vonta magára.

Jozefa haját szorosan hátrafésülte, ruhája sem reklámozta ügyességét. Rászakadt a családfői gond, a két húgának anyjuk helyett anyjuk volt. Bár lelkét nyomasztotta az örökös készenléti állapot, ami nem ritkán a felelősség árnyékául szegődik, mégis – maga is csodálkozott – olykor fölengedett a kedve. Péntek este meggyújtották a gyertyákat, szombatonként nem dolgoztak, úgy éltek, mint szüleik idejében. Békességet adott a jól végzett kötelességteljesítés, és biztonságot a hármójuk testvéri összetartozása. Nem gazdagodtak meg, mégsem aggódtak a jövőjük miatt.

Stafirungot gyűjtöttek, örömöt találtak benne. Készültek a hímzett párnák, az abroszok, és alkonyodó délutánokon, csöndesen beszélgetve, virágokkal koszorúzott, cifra monogramot varrtak, sűrű öltésekkel a csipkés hálóingek elejére.                                                

Egész délelőtt jött hozzájuk a megrendelő, aki vagy ruhának valót hozott, vagy ruhát próbált. Hozták a híreket. Rossz híreket, a közelgő háborúról. Jött Kati is, Juci is, hogy a vőlegényét behívták, de behívókat kaptak a tizennyolc évesek is, meg a továbbszolgáló öregek is. A leventéket besorozták.

Előre vetette árnyékát az újabb háború. Ki akart új ruhát varratni?  Aki még reménykedett, hogy nem lesz itt háború, hiszen bemondta a rádióban a kormányzó úr minisztere, hogy nem lépünk be. Újabb háború? Istenem, csak tán nem! És jöttek a riadt hangú levelek az ország távoli vidékén élő rokonoktól, hogy olyan képtelenül vad hírek kaptak lábra, hogy valami gettóba viszik őket. Erre egyikük sem akart, nem is mert, gondolni.  – Ugyan már, kósza hírek mindig voltak – és tették a dolgukat, mint máskor.

 Hiába hessegette aggódó riadalmát Jozefa, ha Vilus, a nagynénjük is arról beszélt, hogy bár telefonál a ismerősöknek, nem veszik fel, hiába ír, nem válaszolnak, lehet, hogy már elvittek őket?

A lányok összenéztek: – Jaj, Viluska, ne legyél vészmadár!                                                            

Azon a tavaszon Pista feleségül kérte Marcsát. Félő volt, hogy a vőlegényét is behívják, ezért elhatározták, hogy rövidesen megtartják az esküvőt. Boldog készülődés következett. Marcsa és az anyja átment a Jung lányokhoz, hogy megbeszéljék a menyasszonyi ruhát. Milyen anyagot, hány métert, milyen fátylat vegyenek. És Marcsa elképzelte a fehér ruhás, koszorús esküvőt, ezért rálett, hogy ezt a ruhát csipkék-fodrok díszítsék. Ki gondolna rosszra, háborúra, mikor férjhez megy? Elhessegette a rémítő aggodalmat.

Számítok ám rátok, Jozefa! Majd jön a vőfély is, a lakodalmi meghívóval! Ott lesztek, ugye Sára, ugye, Rebeka? 

És a Jung lányok bólogattak, mosolyogtak, és odaadó figyelemmel mértek, szabtak, és megvarrták Marcsának a menyasszonyi ruhát.

Rebeka, a legfiatalabb nézte, nézte a csipkés fehér csodát.

Reggel óta nézegette, levette a vállfáról, igazgatta, forgatta.

Mikorra mondtuk Marcsának, hogy jöjjön érte?

Holnap reggelre – állt meg mellette Jozefa –, mi jár a fejedben?

Semmi, semmi, csak nézem.

Nézed, mit nézel rajta, jó lesz rá, arra mérget vehetsz, nincs már semmi dolgod? – és otthagyta Rebekát.

Jó lesz rá? – kérdezte akkor már csak magától Rebeka. Marcsára jó lesz? És énrám? Énrám mikor lesz jó a menyasszonyi ruha?

Szempillantás alatt vette le a rajtalévőt, és kapta magára, lázas, meggondolatlan gyorsasággal a Marcsa menyasszonyi ruháját. Mintha rászabták volna! A tükör elé állt, nézte magát, táncléptekkel forgott, mintegy belakta magát a ruhába. A karját behajlította, mint aki karöltve áll „Valaki” mellett, és mosolyogni próbált. Észre se vette, amikor állt meg mögötte Sára, csak amikor a tükörben maga mellett látta Sára megértő tekintetét; akkor a vállára borult, erőltetett jókedvvel, mint akit csínytevésen értek.

Jozefa kiáltott rájuk:

– Meg vagytok ti bolondulva? – és ideges mozdulattal nyújtott feléjük egy levelet.

– Most hozta a városházáról a kézbesítő, csomagolnunk kell. Máris! Három napra való élelmet, egy váltás ruhát! Holnap hajnalban visznek, kész kell lennünk.

Megdermedt a két ábrándozó lélek:

–  Mit beszélsz? Megyünk? Hova? Hova megyünk?

– Nem megyünk – Jozefa hangja remegett –, visznek minket! Mégis elvisznek!

– Nem igaz! – sírt fel Rebeka. – Ez nem lehet igaz! – és szorosan átölelte Sárát.

Jozefa elvette tőlük a menyasszonyi ruhát, és visszatette, a helyére.  

– Ezért holnap reggel jön Marcsa.

Még állt egy végtelennek tűnő percig, majd meggyújtotta az ünnepi gyertyákat.  

– Mi az, ami nélkül nem mehetünk el – nézett szét tanácstalan aggódással – , mi a legfontosabb?

Ideges sietséggel járt-kelt a szobákban, majd, még mindig a kezében szorongatva  szüleik fényképét, fölment a padlásra, hogy lehozza az ott porosodó vulkánfiber útitáskát…    

***

Marcsa felocsúdott a déli harangszóra. Levette a vállfáról a ruháját, és hátra pillantgatva, tétova léptekkel elindult.

Itt kinn, harangszót, kutyaugatást, szekérzörgést, a falu hétköznapi zsibongását mindennél parancsolóbban uralta a távolodó vonat zakatolása, föl-fölsivító, éles füttyjele.

Egy lovas szekér jött zörögve, az állomás felől.

Kalapjához emelt kézzel köszönt a kocsis, és a távolba intett:

– Őket már hiába keresed!  

Marcsának összeszorult a gyomra, kihagyott a lélegzete:­ – Mégis igaz!

Az eddig hetek óta szándékosan hárított valóság most fenyegetően, elűzhetetlen erővel tört rá.

… És mint a tolvaj, vitte a kifizetetlen ruháját, amit nem lenne szabad sem elhozni, sem holnap az esküvőjén boldog menyasszonyként ebben ékeskedni, ha nem jönnek el hogy vele együtt örüljenek a Jung lányok.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Arany Piroska tárcái                                                                                                        

                                                              .

Szerző: Napkelet Népe  2016.05.04. 18:05

A Magyar Hidrológiai Társaság elnöke

Nyíregyháza – Baja

szszb_32_zsl_dr_szlavik_lajos.jpgEmber és Víz. Így nagybetűvel. E két fogalom összetartó erővel van jelen jellemében, egész munkásságában. De e szavak hétköznapi értelemben is ezernyi szálon kötődnek, kapcsolatuk létünk meghatározói. Ám olykor a támadó vizet legyőzni, megszelídíteni vagy az emberiség és az élhető környezet szolgálatába állítani, igazi kihívás. És szervezni, fejleszteni, képezni a jelen és jövő szakembereit, közben megóvni az értékeket, megmenteni a vízi emlékeket, dokumentumokat. Lételemei e tevékenységek a professzor úr számára a sok egyéb szakmai-szervezeti feladatok végzése mellett.

Elsőgenerációs értelmiségi. Békéscsabán a szülői házban már gyerekkorában elhatározta, mérnök akar lenni. Békéscsabán, a Vásárhelyi Pál Út- Híd- és Vízműépítő Technikumban érettségizett 1965-ben. Tanulmányait Leningrádban a Hidrometeorológiai Műszaki Egyetemen folytatta állami ösztöndíjasként, ahol mérnök-hidrológus diplomát kapott 1970-ben. Szakdolgozatának témája a Tisza volt. S mily rendező az élet; friss diplomásként, a nagy tiszai árvíz kellős közepén kerül Nyíregyházára a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatósághoz, ahol hidrológusként, majd csoportvezetői beosztásban dolgozott négy évig. Gyulán, a Körösökön 11 éven át folytatja mérnöki munkáját osztályvezetőként.

Tudományos munkásságának kezdete is erre az időtájra esik; a Budapesti Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karán 1982-ben műszaki doktori, majd 1997-ben PhD tudományos fokozatot szerzett. 1985-ben visszahívják Nyíregyházára a FETIVIZIG igazgatójának, s ahogy mondja, élete egyik legtermékenyebb és legszebb időszaka volt az itteni. Sok, ma is itt dolgozó kiváló szakembert vett fel –  többek között a jelenlegi utódját, Bodnár Gáspárt is – és büszkeséggel, tisztelettel tekint munkájukra. Nyolc év után nem könnyű szívvel ment el Nyíregyházáról, de a számára szintoly kedves oktatást választva – mely a mai napig tart – a Pollack Mihály Műszaki Főiskola bajai Vízgazdálkodási Tagozatának igazgatója lett. Közben, a tanítás mellett (1993-1998 főiskolai docens, 1998-tól főiskolai tanár, tanszékvezető) a vízügyi közigazgatásban is jelentős tevékenységet végez; az Országos Vízügyi Főigazgatóság főigazgató-helyettese (1995-1999), majd 2003-2004-ben a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium Területi Vízgazdálkodási Főosztályának vezetője. Különböző beosztásaiban mindig az ár- és belvízvédelem, a távlati tervezés álltak munkássága középpontjában. Szakmai körökben nagy elismerést váltott ki a Tisza árvízvédelmi rendszerének megújítása, a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése programját elemző munkája. E nagyszabású infrastrukturális beruházás különösen érinti térségünket is, mely a Felső-Tisza és a Közép-Tisza vidékén élő másfél millió ember számára teremt biztonságot és nyújt fejlődési, fejlesztési lehetőséget.

2004-től – a tudományos kutatás, publikálás és a szakmai közéletiség mellett – az oktatásnak szenteli életét. A bajai Eötvös József Főiskola főiskolai tanára, a Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszék vezetője. A vízimérnök és vízügyi szakemberképzésben vállalt több mint 20 éves példaértékű szakmai és oktatói munkáját a bajai főiskola Professzor Emeritus címmel ismerte el 2013-ban. A nyíregyházi gyökerek is erősnek bizonyultak; irányításával árvíz- és belvízvédelmi szakmérnök-képzés indult el a szabolcsi megyeszékhelyen. A bajai főiskola által szervezett oktatásnak már harmadik alkalommal ad otthont a FETIVIZIG.

Rangos hazai és nemzetközi fórumokon, konferenciákon tartott előadást (számuk meghaladja a 100-at) a hidrológia, árvízvédelem, vízgazdálkodás, vízügytörténet témaköreiben. Mintegy 280 publikációt jegyez, továbbá 20 szakkönyv, szakmai kiadvány, 50 folyóiratszám (Vízügyi Közlemények) szerkesztését is. Országos jelentőséggel bír a vízi emlékek megmentése, dokumentumainak összegyűjtése, kiadványokban való megjelentetése terén végzett munkássága, s nevéhez fűződik, hogy a főiskolai oktatás és a szakmérnök képzés tananyagába beépült a magyar vízgazdálkodás története.

Gyönyörű köteteket mutat, professzionális a szerkesztés, de a tördelés is az ő munkája. A leírások, magyarázatok, történeti illusztrációk, fotók, névmutatók, mellékletek hihetetlen gazdagságú, az egész országot felölelő vízügytörténeti ismeretekkel kápráztatják el az olvasót.

Nívós szakmai – köztük nemzetközi – elismerések (12) birtokosa. Társadalmi tisztséget 11 hazai és nemzetközi tudományos-szakmai szervezetben tölt be. A Magyar Hidrológiai Társaság elnöke 2011-től, a korábbi ciklusokban főtitkári, alelnöki, elnökségi tag pozíciókat töltött be. Köztiszteletben álló tudós mérnök, tanítványai által jelesre értékelt tanár, a szakmai közélet meghatározó személyisége.

Családja a biztos hátországot jelenti, ő maga pedig a biztonságot számukra. Felesége középiskolai osztálytársa, közgazdász fia, orvos lánya és három unokája teszik még teljesebbé gazdag életét. A komolyzene, színház, utazás igazi élményt, de feltöltődést is jelent számára – az újabb szakmai kihívásokra.

***  szszb_25_pa_zselinszky_laszlone.jpg

Írta:

Zselinszky Lászlóné

Szerző: Napkelet Népe  2016.05.03. 07:57

Polgármester

Gönc


szszb_32_ki_sivak_janos.jpgVárosi szinten nem biztos, hogy van még egy olyan képviselő-testület az országban, mint Göncön, ahol a képviselők ingyen, tiszteletdíj nélkül végzik a munkájukat. Lehetőségeikhez képest dolgozzák ki a fejlesztési ötleteket és igyekeznek újra vonzóvá tenni településüket. Az elképzelések adottak, de mindenhez pénz kell. A nehézségekkel tisztában volt a 2011-ben polgármesternek választott Sivák János is, aki kivezette a csődből a várost.

A talpra állás időszakát éli az abaúji térség 2100 fős városa, mivel 2011-ben az előző városvezetés idején adósságrendezési eljárás alá kerültek és az önkormányzat feloszlatta magát. Az uszoda és a kistérségi járóbeteg szakellátó központ megépítése meghaladta az erejüket. Sivák János újonnan választott polgármesterként kivívta, hogy az uszodát működtetésre átvegye a Nemzeti Sport Központok, a szintén finanszírozhatatlan egészségügyi központot pedig a sátoraljaújhelyi Erzsébet Kórház. Átgondolt gazdaságpolitikával és országgyűlési képviselői segítséggel elérték, hogy a 2015-ös évet már veszteségmentesen zárják.

Az elmúlt időszak a városi szennyvízcsatorna hálózat kiépítéséről szólt, ami közel egymilliárd forintos munka volt és így vált összkomfortossá Gönc. Emellett öt önkormányzati épületen hajtottak végre energetikai beruházást, ahol a felszerelt napelemek áramot is termelnek.

Tíz hektáros területet tartanak fenn ipari park kialakítására, ám a környezetvédők kikötötték, hogy a madárvonulások miatt hat métertől magasabb épületet nem lehet felhúzni az ingatlanon.

Nagy kihívást jelentett az új városvezetésnek, hogy a 2011-es csőd bejelentéséig elnyert kétmilliárd forint értékű pályázatokat aktualizálni tudják. Az eltelt években a tervekben szereplő anyagok egy része kikerült a forgalomból, ezért a beadott projekteket át kellett dolgozni.

A gondokat fokozta a helyi takarékszövetkezet csődje, ahol jelentős összege maradt benn az önkormányzatnak.

Gönc a középkorban Abaúj vármegye székhelye volt, ma kistérségi és járási központ. Tokaj-hegyalja borát a település mentén húzódó kereskedelmi útvonalon szállították Kassára és Lengyelországba a kereskedők.  A gönci hordó máig a tokaji aszú mértékegysége. Űrtartalma 136,6 liter, amibe tele puttony aszúszemeket öntenek annak függvényében, hány puttonyos aszúbort akarnak készíteni.  A Károly Gáspár által Göncön magyarra fordított biblia alapul szolgált a bibliamúzeum létrehozásához. Emellett a Huszita házat és a mellette működő tájházat is érdemes megtekinteni. Az uszoda átadása óta egyre többen érkeznek sportolni szlovák oldalról, növelve az idegenforgalmat.

A múltra a polgármester szerint építkezni lehet, ezért fel kellene tárni a közeli Amádé vár romjait, de a pálos-rendi kolostor helyreállítása is szerepel a tervei között. Üresen áll a Pálffy kastély és a kultúrház, pedig utóbbi alapfeltétele lenne a városi életnek. Nincs szálloda és étterem, bár van szóba jöhető épület ezek kialakítására. Szükség lenne ezekre a szolgáltatásokra, mert az országos kék-túra és a Rákóczi-túra útvonala is érinti a város közigazgatási területét. A beruházásokra Sivák János szerint minimum 500 millió forint kellene és így ismét turistaközponttá válhatna Gönc, ahonnan vártúrákat és természetjárást is lehetne szervezni. Régi óhaja a helybelieknek a városközpont kiépítése, amihez megvásárolták az ÁFÉSZ ingatlanát, ahol indulhat majd az építkezés és alakulhat a városkép. Felújításra vár a rendőrség, az orvosi rendelő és az önkormányzat néhány épülete, bizonyítva ezzel is térségi vezető szerepük jogosultságát.

Az 1957 decemberében Szerencsen született pedagógus éveken át dolgozott a megyaszói nevelőotthonban, ahol állami gondozott gyermekeket nevelt. Ott ismerte meg párját, akivel 1977-ben kötöttek házasságot. Gyermekeik közül az 1978-ban született Norbert pedagógus diplomával Egerbaktán lakik, rendőrként dolgozik. Gyermeke, a 14 éves Bence Botond egyelőre az egyetlen unoka. Másik fiuk Zsolt, aki közgazdász diplomával üzletkötő és tolmács egy étkezési növényeket forgalmazó cégnél, és a világ számos országával van kapcsolata.

Göncre 1982-ban költöztek, ahol János szintén állami gondozottak intézetében dolgozott.

A polgármester fizimiskája a Facebook-os ismerősei szerint Jack Norrisra hajaz, ám ő nem csak megjelenésében szeretne hasonlítani a filmsztárra, hanem a filmjeiből ismert rendcsinálásban is. Szükség van pedagógiai tapasztalataira a nehezen kezelhető emberekkel szemben, akiket nem könnyű munkára fogni. Márpedig a Start közmunkaprogramban két éve sertéstelep működik, és most érkezik 50 darab kecske. A lekvárfőző üzem és a járólap, térkő, szegélykő, mederlap gyártás zöldségtermesztés számos embernek ad munkát, de nagyobb feldolgozó üzemet is építeni kellene a helyi mezőgazdasági termékek hasznosítására, ami remélhetőleg javít majd a foglalkoztatási mutatókon is.

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

Szerző: Napkelet Népe  2016.05.02. 08:00

Biszák László alkotása

13125005_1306370336046309_8066140383520063122_n.jpg

21x30 cm. olaj, vászon.

2009.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.05.01. 07:56

12722345_1000634366673187_258455792_o.jpg„A néphagyomány tart meg bennünket magyarnak, s a nemzetközi műveltségünk tesz európaivá... ha azonban csak európaiságra törekszünk, lehetünk nagy műveltségű nép, de minél hamarabb megszűnünk magyarnak lenni ” mondta Györffy István, a magyar nép tudósa, közel egy évszázaddal ezelőtt. Szerencsére sokan vannak még olyanok az országban, akik fontosnak tartják a régi eszméket, és azon fáradoznak, hogy ezek az eszmék ne vesszenek ki, hanem tovább örökítsék a következő generáció számára. Rohamosan fejlődő világunkban, a modern technika kerül előtérbe, sajnos a régi szokások eltűnőben vannak és a hagyományos népi életből nem sok marad az utókor számára. Pedig fontos megőriznünk és tovább adnunk mindazt, amit elődeink megteremtettek. A szatmári kis településen, Sonkádon, azon fáradoznak, hogy ezt a szellemiséget megőrizzék, és értéket teremtsenek olyan hagyományos mesterséggel, amely egykor jelentős szerepet játszott felmenőink életében.

12751697_1000635023339788_903698865_o.jpgSonkád... a kis falu neve számomra egybeforrt a Túr és a „kis bukó gát” nevével, és az eső áztatta úton haladva, arra gondolok, hogy a helyiek bizonyára büszkék azért, hogy ilyen csodálatos, természeti értékek között élhetnek, az Öreg és az Új túr folyó találkozása a község határában, a fákkal övezett érintetlen természet, a festői környezet, minden oda látogató számára varázslatos élményt nyújt. Balogh Zoltánnéhoz sietek, aki a helyi sajátosságokra épülő programban, munkatársaival nap, mint nap szövi a vásznat, a szőnyeget, de nem csak azért mert kötelessége, hanem mert örömet szerez neki, olyannyira, hogy miután vége a munkaidőnek, otthoni teendői elvégzése után saját szövőszéke mellett tevékenykedik.

Munkahelyén keresem fel, a kis szobába belépve barátságos arcok fogadnak, miközben végzik munkájukat. Vannak, akik az esztovátán szorgoskodnak, mások az anyagok előkészítésén dolgoznak, vagy az elkészült darabokat rendezgetik a polcon. Gyors bemutatkozás után, már szedik le a polcokról a szebbnél szebb szőnyegeket, lábtörlőket, vászontáskákat, hogy közelebbről is megtekinthessem.

–  Nekem ez a szövés, amellett, hogy a hobbim és most már a munkám is, a szakmámba vág – magyarázza Baloghné Gizi. – Kötőipari hurkoló vagyok, tehát a gépek és a szövésnek az alapjai megvannak már rég.

Az asszony 25 évig dolgozott Fehérgyarmaton a Hődiköt kötött divatáru gyárban, de a szövés alapjait még édesanyjától és idősebb asszonyoktól megtanulta lány korában Kispaládon. Később Sonkádra költözött, de a népi mesterséget itt is folytatta szabadidejében. Segítő szándékú nénikék, akik ismerték ennek az ősi mesterségnek minden fortélyát, átadták a tudásukat, és Gizi számára már nincs olyan dolog, amit ne tudna erről a mesterségről. Itt az önkormányzatnál már modernebb esztovátákat használnak. Ezeken könnyebb felvetni a szálakat, a nyüst nem fonalból van, és lényegesebben kevesebb helyet foglal.

12751884_1000634280006529_243310900_o.jpgDe mi is az a nyüst? És hogyan kell felvetni a szálat? Bevallom, bár már láttam szövőszéket, és láttam hogyan készül a rongyszőnyeg, rá kellett jönnöm, hogy közel sem annyiból áll a szövés technikája, hogy dobáljuk a rongyot a szálak között. Ez a művelet kis odafigyeléssel bárki számára elsajátítható, de az a folyamat, míg eljutunk ahhoz a ponthoz, hogy megkezdődjön a gyártás, már egy bonyolultabb, időigényesebb munka. Persze ma már lehet készen kapni a fonalat, ami nagyban megkönnyíti a szövést, de nagymamáink idejében, még először kenderből vagy lenből meg kellett fonni a szálakat. A magot alapos talajmunkálatok után a legjobb minőségű földbe vetették, majd a beérés után nyűtték, vagyis kitépték a földből. Kévébe kötve hagyták a földön szikkadni, egészen addig, míg az áztatóba nem vitték. 8-12 napon keresztül áztatták álló vagy sekélyebb folyó vízben, egy hét után már az ázott csomóból kihúztak néhány szálat, vagyis látót vettek. Az asszonyok otthon morzsolgatták a tenyerük között, törték, csavargatták, próbálgatták, hogy megfelelően ázott-e már. Miután eléggé kiázott, kimosták a sártól, és otthon a napon szárították, de néhány helyen az is előfordult, hogy gödröt ástak és az abban rakott tűz felett szárították ki.

Ezután következett a törés, tilóval pozdorja mentesre tisztították a kiszárított növényt, de használtak ehhez a művelethez még törőszéket, vagy sulykot is. Törés után a rostok puhítása következett, itt is használtak különböző eszközöket, de kézzel dörzsölve vagy puszta lábbal taposva is végezték ezt a munkát. Szöszcsávázással tették finomabbá az anyagot, rostfésűvel fésülték csomómentesre a rostokat, és különböző minőségűekre osztályozták a szöszöket. Végül a rostos szálakat fonallá sodorták, melynek alapvető munkaeszköze az orsó és a rokka volt. És lehetne még erről regélni, de szerencsére ma már ezeket a műveleteket nem kell elvégezni, ahhoz, hogy szőni tudjon az ember, valószínűleg nem is sokan vállalkoznának rá. Ami viszont ma is szükséges tudás ahhoz, hogy hagyományos esztovátán szőni akarjon valaki, az a szálak felvetése.

12751818_1000635090006448_494992868_o.jpg–  Idős nénik segítségével, megtanultam felvetni, befogni – meséli Gizi, és magyarázza, hogyan is vetetik fel a szálakat, a nyüstön keresztül, hogyan „fognak be”, és milyen nyüstöt használnak a hagyományos szövőszékeknél. Próbáltam elképzelni a műveletet, de nehezen ment, ezért a fiatalasszony elvisz a saját házába, ahol megmutatja a hagyományos szövőszéket, és azt is, hogyan vetik fel a szálakat. Miközben párja összeálállítja a vetőfát, Gizi fonálért szalad, hogy bemutassa a felvetés technikáját.

A fonalat elő kell készíteni, mielőtt a szövőszékre kerül. Ki kell alakítani a sűrűn egymás mellett futó fonalsíkot, amit a szövésnél a keresztszálak kereszteznek. Ehhez a fonalat felvetik a vetőfára. Ez nagy hasáb alakú keret, ami a tengelye körül forog. Miközben a vetőfát forgatják, a fonalat spirálisan vezetik fel rajta, majd a felső peceknél visszafordul, és ugyanazt az utat járja végig, mint előbb, majd alulról fordul vissza. Ezeket szorosan egymás mellett kell vezetni, mert ha csak egyszer is elvéti, vagy keresztbe húzza, az a szövésnél gondot okoz. A vászon szélességét pászmában mérik, egy pászma 10x3 szál, és mivel a vetőfára kétszeresen kell a szálat vetni, így ezt még szorozni kell kettővel. A fonalat a vetélőről láncba szedik le, és így tekerik fel a fonalhengerre, majd a szálakat kell beadogatni a nyüstön és a bordán keresztül. A nyüst arra szolgál, hogy lábító segítségével szétválassza alsó és felső szálakra a fonalat, így adja a nyílást, amibe a vetélőt, vagy csónakot és vele együtt a keresztfonalat bevezetik, majd a lengő bordával ezt a keresztfonalat ráverik a vászonra.

12722305_1000635080006449_707657335_o.jpgA rendkívül bonyolult eljárást, csak kevés türelmes embernek sikerül elsajátítani, de a két gyermekes családanya hobbijának tekinti, és nagyon szeret foglalatoskodni szabadidejében is ezzel a mesterséggel, a párja, Attila is szívesen segít neki, ezért is, mert ezt egyedül lehetetlen elvégezni. Gizi keresi a kihívásokat, hogyan lehet új mintát belevinni a vásznakba, hogy változatosak legyenek. Így készítette az első olyan szőrös szőnyeget, amibe rombusz alakzatot szőtt.

–  Sokat gondolkodtam rajta, hogyan lehet ezt megvalósítani. Számolni kell a szálakat, hogy hová kerüljön a minta, és jól egymásra kell dolgozni, mert ha nem akkor a szín is másképp adja magát. A szálakat jól el kell dolgozni, hogyha idővel használódik, akkor ne hulljon ki. A fehér szőrös rongyszőnyegben a bordó minta felkelti az érdeklődését a szépérzékkel rendelkező, hagyományainkat értékelő embereknek. De nagy érdeklődés van bármelyik termék iránt, amit készítenek a munkatársnőivel. Folyamatosan kapják a megrendeléseket, nem csak szőnyegekre, de a saját vászonból készített, helységnévvel díszített táskákra, bortartókra is.

12528255_1000635006673123_631606854_o.jpgMár készülnek az idén második alkalommal megrendezendő találkozóra, a Sonkádi Szabadegyetemre, ahol az odalátogatók megcsodálhatják, vagy akár meg is vásárolhatják a népi mesterség termékeit. Nyár elején több száz mesterpedagógust várnak a helyi rendezvényre, melynek ötletgazdája, Iszák Tibor polgármester, aki büszke arra, hogy sikerül a kis Túr parti falujában, hagyományos értéket teremteni. Balogh Zoltánné szintén büszke, és igazi sikerélményként éli meg, mikor megalkot egy-egy új darabot. És mindannyian büszkék lehetünk őseinkre, akik ránk hagyták ezt az örökséget, melyet kötelességünk tovább örökíteni!

***  szila_gyi_krisztina.jpg
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.30. 08:23

Írta: Szilvási Csaba

 

a_kakukk_egy_regi_termeszetrajzkonyvben_masolata.jpgBelelapozok a tavalyi naplómba. Felütöm egy április végi napon. „Megérkezett Elemér” – olvasom. Elemér? Elemér? – tűnődöm. „Elemér, Elemér, biciklizik az egér. Elemér, Elemér, elmegyek az elemboltba laposelemér’”. Ki lehet az az Elemér? Aztán felderül az arcom, és elnevetem magam. De rögtön el is szomorodom. Hát persze. Elemér! Amikor még élt, koránt sem gúnyolódásképpen, inkább merő szeretetből, fiammal közös, drága jó barátunkról, Kakuk Tamás bátyjáról, Elemérről neveztük el a „passer domesticust”. Ha a hangját hallom, nem a „megnyerte a kakukk”, nem is a „nehezen ér az egy...”, illetve „sokszor hallott már kakukkszót” vagy a „ritka, mint a kakukk a mezőn” mondás, hanem ügyvéd barátunk kedvenc, szatirikus „kikeleti epigramma-himnusza” – az „Itt a tavasz, szeretkezni jó, éljen a Szovjetunió! – szólal meg bennem. A szeretkezni helyett persze, hogy „szaftosabb” legyen a kétsoros versike, ő is egy kissé „markánsabb” igét használt.

Ablakaink négy gyönyörű nyírfára, öt fenyőre és egy, még csemetekorában Szatmárból hozott, s azóta szépen felsudárodott, házikenyérhéj kérgű, milotai diófára néznek. Odakint, az utca másik oldalán pedig hatalmas akácok állnak, amelyek rügyfakadástól lombhullásig szorgalmasan felfogják a közeli szénosztályozóból felénk szálló port és piszkot.          

Elemér az egyetlen és kedvenc kakukkunk, aki már évek óta, tavasztól őszig a közeli nagy akácfán tanyázik, s ilyenkor kikeletkor minden reggel az ő – a cinegék, rigók és mindenféle más énekesmadarak finom csicsergését, cserfes ficserékelését, lágy csattogását túlharsogó – kiáltozására szoktam felébredni. Ő az én élő kakukkos órám, pontosabban órakakukkom. Cuculus canorus.  Akkora, mint egy gerle, de nyúlánkabb nála, és hosszabb a farka is, mint a gerlicéé. Dolmánya hamvas, hasa fehéres, keresztbe futó hullámos csíkokkal. Lába sárga, szeme tűzpiros, csőre fekete. Mindezt távcsőn keresztül figyeltem meg, mert Elemér, amennyire bőkezű, pontosabban „bőtorkú” a kakukkolásban, legalább olyan mértékben távolságtartó a velünk, emberekkel való kapcsolatában.

– Az idén még nem jelentkezett Elemér – mondom a feleségemnek. – Dehogynem – válaszolja. Tegnap reggel már itt kakukkolt. Nem hallottad? Nagyon mélyen alhattál, mert legalább ötvenszer kiáltott.

Elemért most sem hallom, de aggódva várom a rádióban a küszöbön álló árvízről és a belvizekről szóló, ilyenkor szokásos tudósításokat. A hetvenes, nagy szatmári katasztrófa és az azt követő beregi árvíz óta – annak ismeretében, hogy Kárpátalján az utóbbi időben kiirtották a hajszálgyökereikkel a hólé jelentős részét felszívó erdők fáit – mindig aggódom a szülőföldemért, anyámért, a nővéremékért.

Hetvenben, amikor a fehérgyarmati határt, ameddig a szem ellátott, mindenfelé víz borította, mintha az ősidők tértek volna vissza. Az a világ, amikor Magyarország kis és nagy folyói szabályozatlanul, sok helyen gáttalanul kanyarogtak, s szerteáradtak a lapályokon, amikor az alföld legnagyobb része nádat, gyékényt, sást, sulymot és vízitököt termő rétség, láp és ingovány volt. Abban az időben hatalmas testű gödények fészkeltek a mocsárrengetegekben, csőrük alsó kávájából hajtoványos szákot alkotva, és nem is halászták, hanem merítették a halat. Mindenfelé mocsár volt, ahol nád, sás és csíkhal termett. Az emberek búzaaratás helyett egy-egy zsák hallal, csíkkal mentek be a városba, hogy a zsákmányt eladva, az érte kapott pénzért a legszükségesebb dolgokat megvegyék a családnak.

A jelenleg Magyarországon élő háromszázegynéhányféle madár közül öt-hat éve Elemér a kedvencünk. Ahogy másnak a gólya vagy a fecske, nekünk ő az afféle házi madarunk. Tápláléka kártékony hernyókból, rovarokból áll, még a szőrös, papmacska hernyót is megeszi. Az egyik leghasznosabb madár, mert csillapíthatatlan étvágya van.

A kis kakukkfiókák, ha hinni lehet a szakértő ornitológusoknak, valamelyik másik madár fészkében látják meg a napvilágot. Azt mondják, anyjuk felkutatja az ökörszem, a vörösbegy, a poszáta, a barázdabillegető és mások fészkét, s ekkor tojni kezd idegenbe. Az odvakban fészkelők fészekaljához nem tud hozzáférni, a földre tojja 10-12, néha ennél is több tojását, aztán csőrébe ragadja és becsempészi őket oda, ahova szánta.

A mi madarunk magányos, afféle „remetekakukk”. Kakukktojás a kakukkok között. Agglegény. Nem láttunk még soha a közelében egyetlen, vércsére hasonlító tojókakukkot sem.  

Elemér! Ugye nem feltétlenül fontos párválasztásodhoz a vizet árasztó tavaszi szél? Ugye, elhozod nekünk az igazi, megszokott, árvízmentes tavaszt, amikor embertársainkért való aggódás nélkül, teljes pompájában hallgathatjuk a természet rendjének, hatalmának és törvényének örökké zengő csodálatos melódiájában a te egyszerű, fülünknek és szívünknek mégis oly kedves énekedet is.    

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek!

Olvassa el a szerző további műveit is: Szilvási Csaba tárcái

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.27. 16:47

Ősz Zoltán alkotása

13015144_1300719623278047_5544566811892724901_n.jpg

30x42 cm. pasztell, papír.

2011.

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.24. 07:55

 

12499360_1025787674157856_1438370650_o.jpg

Jaj, de jó lenne már nyugdíjasnak lenni! – hányszor sóhajtozik az ember a hosszú évek során, míg dolgozik! Van, aki félve tekint az új életszakasz elé, fél a tétlenségtől, a magánytól, szorongó gondolatok gyötrik, hogy esetleg már nincs szükség rá! De van, aki boldogan veti bele magát a nyugdíjas évekbe, nem hagyja, hogy elveszítse lendületességét, vannak tervei, céljai és megtalálja az új lehetőségeket élete soron következő fejezetében. Gondolatban persze mindenkinek vannak hőn áhított vágyai, álmai mindarról, hogyan szeretnék a megérdemelt nyugdíjas napjaikat tölteni, de nem mindenki képes arra, hogy megvalósítsa ezeket az álmokat, hisz napjainkban nem olyan könnyű magasra törő vágyakat elérni. De arra mindenki képes, hogy kiegyensúlyozott, boldog napokat teremtsen magának, és a hirtelen rászakadt nagy szabadságot, úgy töltse ki, hogy tartalmas és derűs életet élhessen.

sztelo.jpgA hajdúsámsoni asszony, Sztéló Ferencné, sok- sok munkával eltöltött év után, most igazán élvezi a nyugdíjas éveit. Soha nem tétlenkedik, mindig van mivel elfoglalni magát, nap mint nap szorgoskodik, és minden feladatban megtalálja a kihívást. Persze munkás évei alatt is foglalatoskodott, mert ezt tanulta édesanyjától, még Tiszabecsen, ahol azt látta, hogy amit csak lehet, és amire szükség van a háztartásban, megtermelnek és elkészítenek, a saját részükre. Mióta néhány éve Debrecenből kiköltözött Hajdúsámsonba, teljes mértékben kihasználja a kertes ház adta lehetőségeket, és még intenzívebben, megújult erővel végzi a számára természetes, mindennapi teendőket, és mellette olyan dolgokkal foglalkozik, ami elégedettséggel tölti el, amit nagyon szeret csinálni.

A ház, a kert ahol éli mindennapjait, igazán idilli környezet, ami Marika néninek a béke szigete, tavasztól csodálatos látvány lehet, ami elvarázsolja az arra tévedőt. Az 59 éves nagymama, mindig mosolygós arca is arról árulkodik, hogy boldog, kiegyensúlyozott életet él. A kiskert ébredezik, már rügyeznek a díszfák és bokrok, bújnak a virágok, a baromfiudvar lakói békésen kapirgálnak együtt, a kert készen áll, hogy miután megérkezik, a tavasz Marika néni hozzá kezdjen a megműveléséhez, hogy mire eljön a tél, a kamrája megteljen a házi készítésű befőttekkel, lekvárokkal. De nem csak a saját kamráját tölti fel, hanem gyermekeit is ellátja mindennel.

Ahogy eljön a tavasz, a kikelet, a szorgos asszony neki lát a kinti munkálatoknak, mert élvezi a szabadban végzett munkát.

– Nagyon jó a szabadban lenni, a kert, az udvar egy élmény, nagyon szeretem – vázolja lelkesen a kertes ház előnyeit – tavasztól őszig több száz üveg befőttet készítek, száraztésztát gyúrok nagyon sokat és nemsokára indulok a keltetéssel is. Szívesen kipróbálja az új recepteket is, újabbnál újabb süteményekkel lepi meg családját és vendégeit.

Az ősz beköszönése után sem pihen, régi hobbijának hódol, amire eddig nem jutott elég ideje.  Riseliős hímzett terítőket készít, ez az egyik kedvenc időtöltése azokon a napokon mikor nem lehet már a természet nyújtotta lehetőségeket kihasználni, mikor már minden megtermelt zöldség és gyümölcs üvegekben sorakozik a polcokon.


12896400_1025788207491136_1955756843_o.jpg– Anya tanított meg varrni. Míg a gyerekekkel otthon voltam, sokat varrogattam, meg kötöttem – mondja, és most újra hódol ennek a szenvedélyének, zsák számra van a szekrényében a még kivarrásra váró anyag, és az elkészült darabok gyönyörű díszei a lakásnak – Csak magamnak varrok, szeretek gyönyörködni benne – meséli miközben veszi elő a szekrényből a sok szép anyagot. Kalocsai színes vagy fehér hímzés, minden jöhet, ami csak megtetszik neki. És valóban mind gyönyörködni való, értékes darabok.

12874352_1025787897491167_117820581_o.jpgSajnos, mint ahogy minden más népi mesterség, a hímzés és a riselés is kihalófélben van. Egyre kevesebben vannak, akik ezt a fajta kreativitást és nagy türelmet igénylő, mesterséget gyakorolják. Pedig fontos lenne, hogy a fiatalabb generáció is megtanulja, megőrizze és tovább adja, hagyományainkat az utókornak, hisz ezek a magyar népművészeti darabok páratlanok! Az ó kalocsai hímzések egyszínűek voltak, eleinte csak fehér cérnát használtak, majd leginkább fakózöld színnel dolgoztak. Akkor még nem tudtak színtartó fonalat gyártani. A huszadik század elejétől kezdtek igazán színpompás darabokat készíteni, ma már a hagyományt, ötvözték a modern kor igényeivel.

A népi motívum kincsünket, a divat révén ismeri meg a mai fiatal nemzedék, hisz egyre többször ruhadarab, vagy használati cikkek díszeiként jelennek meg a régi kalocsai minták. Marika néni a terítőket, drapériákat varrja előszeretettel. A hímzésre váró, előre drukkolt anyagot kézzel varrja ki, majd hímző gép segítségével riseli csodaszépre. Az éppen most készülő nagy terítőt mutatja, ami már most is szemrevaló, pedig csak néhány virág koszorú van kivarrva rajta. Nézem a megrajzolt mintákat, és közben azon gondolkodom, hogyan is lesz belőle káprázatos csipketerítő! Az biztos, hogy nem kis munka! Egy kívülálló el sem tudja képzelni, hogy mennyi energiát fektet bele a készítője, hogy a végeredmény varázslatos legyen.

A riseliő végül is lyukhímzés technikával készül, főként virág motívumok és különböző alakzatok alkotják, melyeket, az anyagokból kivágnak, majd gép segítségével többször átvarrnak, hálószerű öltésekkel formálják csipkeszerűre a hiányzó részeket. Kézi hímzéssel kezdik a műveletet, ezeket lehet simán fehérrel varrni, de van, aki a színes mintákat kedveli jobban. Ezeknek az az előnye, hogy itt hamarabb észre lehet venni, ha belevarrunk a mintába. A kalocsai hímzésben ma hat főszínt használnak, két árnyalatban, ezeket szokták párosítani, például egy viráglevelet a zöld két színárnyalatával szokták hímezni, úgy, hogy középen kettéválasztják. A virágok szára és a levelek varrása után, a virág közepét szokták kivarrni, majd a virág szirmait, mindig a virág közepétől kifelé kezdik az öltéseket. A színeket és mintákat mindenki kedve szerint használhatja, de azért a hagyományos motívumokat illik a hagyománynak megfelelően elkészíteni.

A kézi hímzés befejezése után, rámára feszíti a munkát, alaposan kifeszítve, hogy ne ráncosodjon az anyag, és a már kész minták nehogy eltorzuljanak. Mielőtt kivágják az anyagot, körbevarrják a formát, majd endlizik és aztán kezdik pókozni, vagy behálózni. Először mindig a fő motívumokat hálózzák be, és csak azután kezdik az összekötő mintákat. Ahhoz, hogy szép, egyenletes legyen a varrásunk, a rámát is egyenletesen kell mozgatni a tű alatt.

Mindennek megvan a sora és a módja, nem mindegy milyen sorrendben kezdi el a riselést, nem mindegy milyen fonalat használunk az adott darab elkészítéshez, és nem mindegy hogyan mozgatja a rámát a hímző gép alatt, hogyan csipkedi ki az ollóval a szükséges darabokat. Számtalan apró tanácsra érdemes odafigyelni annak, aki ezt a fajta kézimunkát választja hobbijának. A roppant aprólékos munka, komoly odafigyelést igényel, ahhoz, hogy csodaszép végeredményt kapjunk, türelemre és kitartásra van szükség.

12675037_1025787794157844_813667700_o.jpg

***  szila_gyi_krisztina.jpg                                                                                                                                                                                  

  Írta: Szilágyi Krisztina

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.22. 16:13

Pszichológus

Nyíregyháza, Nagykálló

szszb_32_tk_lupak_eva_800.jpgMeleg családi fészekben ismerte meg az egyre táguló világot Lupák Éva pszichológus. Nosztalgiával gondol a csöppnyi falura, Beregdédára, ahol született és 4 éves koráig nevelkedett. A határtól kőhajításnyira nyújtózkodó faluba nyaranta hazajártak Gábor öccsével a nagyszülőkhöz nyaralni. Sokakhoz hasonlóan szülei is az anyaországba vágytak, mára édesapja szülei is áttelepültek, Nyírbogáton élnek. Csupa csoda, amit gyerekfejjel megélt a fiatal pszichológus: délutánonként összejöttek a rokonok, a szomszédok, borsót fejtettek, diót tisztítottak és beszélgettek. A közösség értékítélete és megtartó ereje adta azt az érzelmi pluszt a kislánynak, amelyre alapozva szilárd meggyőződést, pozitív alapértékeket és konfliktusmegoldási mintákat sajátított el. Visszasírják azt az időt, amikor délután 2-től másnap reggelig nem volt villany és így óhatatlanul a közös tevékenység, egymás segítése jelentette a természetes életmódot. Ma már a szülőfaluban is a tévé, az internet uralja és rendezi a családok életvitelét. Éva gyermekként érezte, végzős diákként tudatosan megfogalmazta: emberekkel szeretne foglalkozni, a rászorulók problémáinak megoldását segíteni.

A nyíregyházi Sipkayban érettségizett, felmerült a gyermekorvosi jövő, ám a sors különös rendezése folytán mégis a pszichológia iránt kezdett érdeklődni. Útravalónak is jól jött az egyéves angliai világlátás, dolgozott pincérként, megtanulta a nyelvet, megismerte más kultúrák népeit. A Debreceni Egyetemen 2013-ban vette át diplomáját. Most is tanul, klinikai szakpszichológusi képesítéséhez már nem sok idő szükséges. Emellett integratív hipnoterapeuta oklevelet is szerez, mindkét vizsgáját másfél év múlva teszi le. Az már csak a testi levezetéshez és a lelki feltöltődéshez akkumulátor, hogy aerobik oktatóként is tevékenykedik. Szerteágazó érdeklődésének kifejezetten jót tesz, hogy önkéntesként addiktológiai tapasztalatokat szerzett. Mint mondja, a függőség a mai magyar társadalom és a benne élő emberek egyik legnagyobb problémája. Nem látnak kiutat bajaikra, nem találnak értelmes és pozitív megoldást, így önkéntelenül nyúlnak a pohárhoz, a droghoz, gyújtanak cigarettára.

Amit még komoly veszélynek lát a fiatal szakember, hogy a gyermekek, már fiatal koruktól kezdve egészen a felnőtt létig, nem tudják az érzelmeiket kifejezni, azokat megélni. Otthon sokan azt a mintát kódolják, hogy keress sok pénzt, vegyél szép házat, autót, ruhákat, utazz a világban, csakhogy hiába szereznek újabb és újabb tárgyakat, az nem elégíti ki a vágyaikat. Nem véletlen, hogy családterápiára kellene járni a lélek útvesztőiben bolyongóknak, de még mindig érvényes a közvélemény stigmája, aki a lelkével foglalkozik, netán pszichiáterhez vagy pszichológushoz jár, az „bolond”. Pedig a nyugati országokban évtizedek óta sikk analitikus díványán kibeszélni a feldolgozatlan traumákat.

Közel egy éve magánrendelést is nyitott Lupák Éva. Kíváncsian várta, vajon milyen kérdésekkel nem tudnak megbirkózni a páciensei? Nagy megdöbbenésére párkapcsolati gondokkal küszködnek nem kevesen. Ez megint csak visszavezethető a ki nem beszélt sérelmekre, a másik személy elfogadásának képtelenségére. De még mindig jobb, ha a szakembert keresik fel, mintha az agresszió, az önsértés, a dühkitörés, a verbális, netán fizikai erőszak lenne a vélt megoldás. Lupák Éva készségeket is igyekszik tanítani klienseinek, hogy a máskor is előforduló helyzetekben jusson eszükbe a jobb megoldás. Képzeljék bele magukat a partner helyzetébe: ők mit várnának el hasonló helyzetben?

A lélek rejtelmeinek kutatói gyakorta találkoznak azzal, hogy a beteg nem is akar meggyógyulni. Környezetétől figyelmet, szeretetet zsarol az ő problémáinak középpontba állításával. Soha nem látott mértékben tarol a pánikbetegség, a gyógyszertárakban nagy forgalmat ad a nyugtatók, altatók szedése. Ráadásul a társadalomban még jelenlévő – vélt vagy valós – előítélet miatt, különösen az idősebbek a bezárt ajtó mögött szenvednek. A fiatalabbak már elfogadják a szakember segítségét, de ahhoz még hosszú időnek kell eltelnie, hogy a terápiás folyamatban partnerek akarjanak lenni. Könnyebb lenyelni egy tablettát és elhárítani a felelősséget – más a hibás, a társadalom, a főnök, a család, stb. Csak amikor rádöbben valaki, hogy a boldogságot, a kiegyensúlyozott életvitelt kizárólag önmagában döntheti el és valósíthatja meg, nos akkor kezdődik a pszichológus valódi munkája.

Éva kulcsot szeretne adni a hozzá fordulók kezébe, hogy a saját sorsfeladataik megoldásához könnyebben, nyugodtabban lássanak. Ahhoz, hogy kiváló segítő legyen, nagyon jó szakemberré kell válnia. Örül, hogy a patinás nagykállói Sántha Kálmán Szakkórházban szerezheti meg az alapokat, az élet pedig úgyis addig hozza újra és újra elő a személyiségfejlődéshez szükséges helyzeteket, hogy tanulhat bőven a páciens és a pszichológus.

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.21. 07:46

Írta: Kulcsár Attila

 

sosto.jpgNyíregyházán azok a régi szép nyári fürdőzésekről emlékezetes napok a Megyeháza előtti – a nagy görög szabadságharcosról elnevezett – téren kezdődtek. Bizonyos Beloiannisz volt a mártír neve, magyarul csak Bélajaninak lehetett volna fordítani. Már a szenvedélyes Krúdy Gyula sem ismerhette, mert soha nem járt Nyíregyházán a Keskeny utcában.  Hogy mikor is volt mindez pontosan, azt nem tudom már precízen behatárolni, mert a serdülőkori évek összekeverednek öregkori agyérelmeszesedésemmel. De akkor már az ököritói strand nem működött a Kállói út mentén (ma lezárt szeméttelep), a Bujtoson is csak komfort nélkül, a parti bokorban lehetett vetkőzni, a Simai úti Holikon ugyanúgy (ma vízügyi igazgatósági telephely), és a Dohánygyár tűzi-víz tározó medencéje-fürdő még nem nyitotta meg kapuit.    

Na szóval, aki nem gyalog vagy biciklivel járt fürödni a sóstói strandra, az eme főtéren  felmászott a kisorozott nyitott villamoskocsikra, és várta, hogy elinduljon a kávédaráló  dízelmozdony  a három kocsival. A hangulat már ekkor kiváló volt, a szűk üléseken a vihogó csitrik lábszárai a kreppszatén szoknyák sátora alatt összeérhettek a viháncoló, rövidnadrágos nagykamaszok szőrös vádlijaival, és közeli mustrát vehettek a becsomagolt áruról a strand előtt.  Amikor a padsorok mind beteltek, a kiesés elleni láncot a szélső ülések között beakasztották, és elindult végre a tuja.

Ilyenkor ugrott fel Tárnok Jancsi és néhány hozzá hasonló vakmerő; bebújtak a lánc alá, bepréselődtek az addig is szoros lábak közé, és állva utazták végig a távot a korlát fölött kilógó felsőtesttel. A kalauzok nem szerették ezt, mert enélkül is nehéz volt a jegykezelés, hiszen a száguldó villamoson a kocsi oldalán végigfutó  pallón állva kívülről ellenőrizték a bilétákat, beleakasztva fél karjukat a szélső karfákba. Állítólag minden kalauzzal aláírattak egy nyilatkozatot, hogy csak a saját felelősségére dolgozik ilyen életveszélyes pózban. De hát a kisvasutas szolgálat volt a nagy vasutasság előszobája, és aki a fekete vonatokon szeretett volna dolgozni, annak sok mindent meg kellett tanulnia. Nem is volt semmi gond.  Visszaadtak húsz forintosból is, ha valaki nem vette meg előre a jegyét, aprópénzzel bajlódtak. Csak Tárnok Jancsi esett ki egyszer, amikor elszakadt a lánc a Kenderátrakó előtti száguldásban. De kutya baja se lett, hja, aki megyei tornászbajnok volt, annak a hátra szaltó meg se kottyan.

A villamos-szerelvény elhagyva a Jósa-kutat, a kitérőnél állt meg, bevárta a befelé jövő járatot, mert csak egy vágány volt, aztán neki a nagyvasúti hídnak, és már csak egyetlen száguldás volt a villamos végállomásig.
Aztán rohanás a Tó-fürdő bejáratához, mert a fürdős-kaszt legfelső osztályába tartozókat nem tántorította el a Fürdőház vagy a melegstrand komfortja. A hűséges öregek és az úszni, focizni, fejelni vágyó fiatalok ide jártak inkább. Pedig a szezonnyitás néha csak a tanévzárók után kezdődött, de mi a majális részeként mindig megnyitottuk a fürdőszezont május elsején. A város lakossága a nagy felvonulások után kivonult Sóstóra a Fenyvesbe, és a Katlanban vert tanyát, amit később birtokba vettek, magukhoz kerítettek a megyei uraságok és a KISZ. De mi nem politizáltunk: ittuk a Kőbányai Világost, a Bambit, ettük a bográcsgulyást, pörköltet – mikor mivel etettek –, néztük a népszórakoztató tánccsoportokat, motoros bemutatót, felültünk a ringlispílre, kicsik a pónira, mert volt ott ilyenkor minden. És persze bemásztunk a Tó-fürdőbe, és kipróbáltuk a néha igen hideg vizet – de ez hozzá tartozott tavaszi szokásainkhoz.

Nyáron aztán volt nagy tömeg.  Egymásba értek a törülközők, plédek, gumimatracok a parton, annyi nép volt itt. Szépek voltunk és fiatalok. És ott néztük ki magunknak az eljövendőket.  Abban az időben még nem volt divat a bodyzás, de aki adott magára, az vasrúdból poroló állványt fabrikált az anyjának a fáskamra és az ecetfa közé, amit nyújtóként használt húzódzkodáshoz, vagy csillekerekekből súlyzót szerelt össze, gyűrűt az ereszgerendára, és keményen edzett.

Aki izompacsirta volt, az biciklizett, focizott, úszott, azzal is lehetett némi szálkás izomzatot összecsomózni. Anabolikus szteroidnak a zsíros-kenyér és a füstölt szalonna, nagy ritkán a lókolbász számított.  És persze sokat segített a barnaság, a jó előadásmód.

A lányok is csak saját anyagból gazdálkodhattak. Nem volt még szilikon meg zsírleszívás. Legfeljebb egy kis tömés a melltartókban, de ez a strandon már nem működött. Vagyis a lányok a maguk természetes módján vagy deszkák vagy nagy dudájúak vagy pont jók voltak.  Ennek megfelelően vonult, mutogatta magát, bújt, helyezkedett mindenki; a hátrányos helyzetűek könyvek olvasásával tömték a fejüket, hogy majd a koponyájukkal győzzék le a bicepszeket az élet nagy szkander-versenyein.  De addig is: a napsugár mindenkinek ingyen volt. Hétágra sütött – kalap, napszemüveg, naptej, fényvédő faktor nélkül, orrunkon falevéllel forgattuk magunkat a nyár ingyen szoláriumában.  Aztán sietősebbeknek a hólyagosan hámló hátak kínja következett, tejfölös borogatással gyógyítgatva, szeplők, ráncok, gyanús bőrelváltozások később, vagyis veszélyesen éltünk ebben az ózonlyuk előtt világban, de megérte.

Napoztunk, úszkáltunk, nyaltuk a fagylaltokat, ettük a lángost, pattogót, főtt tengerit, virslit, ittuk a söröket, kútvizet. Nem is tudom, hogy lehettünk meg gyros, hot-dog, pizza, hamburger és Colák nélkül.

Ma extrém sportnak számít a strandfoci a bokáig érő homokban. Na, abban az időben a teljes fürdő területe ilyen sívó homok volt, nyíregyházi Copacabána. Melegebb nyári napokon csak úgy lehetett átkelni rajta, ha futottál öt métert, villámgyorsan kapartál magadnak egy kis gödröt, hogy a hűvösebb alsó rétegek homokjában hűsítsed a talpad, és ezt kellett megismételni többször is, amíg a tó vizében hideg borogatást nem kaptál rá.

Ezen a homokon óriási foci derbik folytak a kanadai nyárfák alatt délutánonként, amikor az árnyék jótékonyan ráterült a pályára.

A kapu két leszúrt nyírfavessző vagy egy-egy lebarnult atléta trikója, a pálya széle egyik oldalon a rézsű, lépcsők, kabinsor, másikon a kisgyermekes anyák és annak készülő szurkoló barátnők plédsora, akik számára szinte életveszély volt a labdákért birkózó, vetődő, becsúszó legények Laokoón-csoportja, és ha ma néhány politikust ütődöttnek vélünk, bizonyára ott ült négyévesen, és eltalálta a fejét egy gyatra kapura lövés. A sörre menő derbik sztárjai a város első számú csapatai, Spartacus, Loki és Dózsa nyaraló játékosai voltak, és néhány két ballábas szponzor, akit beállítottak a kapuba céltáblának, de büszke volt, hogy együtt játszhatott nagyokkal, és örömmel fizette a győzteseknek járó sört a meccs végén a büfében. És ez szinte mindig így történt, csak akkor volt gond, amikor egyszer inkognitóban itt edzőtáborozott a Dózsa ifi, és az akkor még nem ismert későbbi sztárok – Fazekas, Törőcsik, Kisutszky belső hármas – megmutatta oroszlánkörmeit. És persze győztek, de pirruszi győzelem volt ez nekik, mert nem ismerték a hazai pálya előnyét. Ugyanis a bokáig érő homok alatt az óriás nyárfák alattomos gyökerei húzódtak, szépen eltakarva a plázs által. Aki ezekbe belerúgott, amikor alá akart nyesni a labdának, az nem húzott többet hegyes orrú cipőt a lábára. Nekem is  akkora bütykeim  nőttek itt a nyári sorozatmérkőzések  alatt, hogy négy számmal nagyobb cipőt hordok azóta.  Pedig én nem is számítottam a nagymenők közé, de voltak ott kisebb jelentőségű meccsek is, és a pálya reggeltől estig tele volt mérkőzésekkel. A fejelő meccsek sajátos nyíregyházi változata országosan egyedülálló. A kipattanás, rárúgás. Jártam sokfelé az országban, de így sehol nem fejelnek. Miközben ment a fejről fejre játék, a szokásos stukkokkal, vetődésekkel, ottfogással, ha kipattant a labda a kapusról, focimérkőzés vette kezdetét, amikor mindenki kapus is lehetett, és óriási küzdelem kezdődött a labda megszerzéséért vagy a góllövésért.  Ha valamelyik védő a fejelő játékos elé állt, hogy lesáncolja, csak ráfejeltük a hasára a labdát, létrejött a kipattanás, és átmentünk fociba. 

A meccsek végén az átizzadt, homoktól borított csapatok bevágtattak a tó vizébe – persze felhevült testtel –, egyik sem kérdezte meg kezelőorvosát, gyógyszerészét. Pedig vérvörös volt a fejünk, kívülről is látszott, hogy dobog a szívünk, a tüdőnk is kiköpött olyan volt, de a szívinfarktus akkor még nem volt divatban, nem voltunk túlsúlyosak, a stresszt pedig egyáltalán nem ismertük.  Úsztunk egy kört, amíg lement a vérnyomásunk, és kifeküdtünk a stégre pihenni.

A stég a tó közepén állt, ahol most is. Vigyázz, csak jó úszóknak!

A stég a napozáson kívül a férfierények bemutatásának színpada volt.  Fejesugrások, szaltók, seggesek, kézállásból talpas, mind-mind szerepelt a műsoron. Az egyre bonyolultabb vagy viccesebb vízbeugrásokat a többiek elismerő „nem rossz” kritikája kísérte. Ha egy-egy sportosabb lány is jelen volt, akkor még „enyém a vár” jellegű ledobálások, visszamászások is előfordultak.

Egyszer én is beszálltam a virtuskodásba, mert a Zrínyi Gimnázium szépe, a mindenki által elérhetetlen távolságból csodált Pécsi Ildikó is ott napozott. A versengés tárgya az volt, hogy ki tud a fejesugrás végén iszapot felhozni a tó fenekéről. Csakhogy én, mint afféle suttyó gyerek nem fecske fürdőruhában fürödtem.  A fecske – hátha valaki már nem ismeri –, a férfitomporok leglátványosabb kidomborításának volt a divatos ruhadarabja. Leginkább a mai női kirakathoz, a tangához volt hasonlatos. Két háromszögletű zsebkendő, egyik oldalt összevarrva, a másik oldalon három pertlivel masnisan összekötve, láttatni engedve az izmos combokat, egészen a hónaljig. Jó szorosan, hogy a belevalók kihangsúlyozódjanak, és hogyha valamelyik hölgynek levitte a melltartóját a zuhany és eleredt a fiúk fantáziája, akkor se legyen gond.

Na, nekem akkor egy fekete klott gatyám volt éppen.  Ami a focizásban kiváló, de az úszáskor már vigyázni kellett rá. Kötöttem is a gumijára egy görcsöt, hogy szorosabb legyen. No de ez a gatyakorc a fejesugrásokhoz már nem volt elegendő, különösen hogy a gumi a vízben megnyúlik. Az első kísérletre, amikor nagy lendülettel evickéltem a mélyben az iszapfelhozáshoz, megtörtént a baleset. Mert igaz, hogy büszkén felmutattam én is a hínáros víz alatti zsákmányt, de a másik pillanatban ijedten konstatáltam, hogy a fürdőnadrágomat az ugráskor a víz lesodorta, és én ott taposom a tavat anyaszült meztelenül.  Ijedten pásztáztam a tó tükrét, hátha felhozza víz. De a felzavart hullámaiban, mint négerek harca az alagútban, ne bukkant felszínre semmi.  Alámerüléssel is próbálkoztam, persze csak óvatosan, nehogy a lendületvételkor kicsillanjon hófehér fenekem holmi hóka fóka gyanánt.

Nem is találtam meg, és egyre jobban elfáradtam. Biztos beleakadt valamibe a tófenéken, vagy elvitte az ugrások hullámlökése távolabbra, pedig a korcára rá volt hurkolva az öltözőbeli fémbilétám. Hogy a stégre felmászhassak, arról szó se lehetett, akkor még a nudizmus nem volt divatos nálunk, a napozó koedukált volt és a fürdőruhásoké, a szatír mutogatósokat a törvény szigora is fenyegette. De ha mindez nem lett volna, ott volt a nagy Pécsi Ildikó, és nem akartam neki csalódást okozni.

Zalai Laci haveromnak jeleztem a bajt, hogy nekem most ki kell úsznom, és hogy jöjjön ő is, és legyen a segítségemre. Amíg én a tófürdő kerítéssel lehatárolt szélén meghagyott nádasban meghúzódok, próbálja meg az azonosító bilétám nélkül kikérni az öltözőből a felső ruháimat, és a sortom zsebébe dugott alsó nadrágommal jöjjön a kimenekítésemre.  Ott kuksoltam sokáig a térdig érő vízben, a nádas torzsái között ülve. Már Izsák Imre, az úszómester is felfigyelt rám, azt hitte, ott akarok belógni. Mutattam neki, hogy csak szárcsafészket keresek, és a szitakötőket csodálom.  Mondhatom, nem egy steril hely volt. Ott nemigen takarítottak évek óta. Szárcsafészket nem találtam, de annál több vörös dözzencset, amit utálatos madárként a vízen érő szükség esetén szoktak volt felelőtlen környezetszennyezők rakni – eléggé el nem ítélhető módon.

Mondanom se kell, hogy nem adták oda a barátomnak a ruháimat, azt mondták neki, hogy ismerik ezt a trükköt, ezzel lopták el az elmúlt évben Balczó Bandi, későbbi olimpiai bajnokunk Doxa óráját, úgyhogy csak a saját törülközőjét tudta bedobni nekem a nádasba. Magamra tekertem, és bevonultam az öltözőbe, hogy záróráig kivárjam, mi marad nekem, míg a meglévő bilétások mind kiváltották felső ruháikat, és a végén a senkinek se kellő sajátomat én is magamra vehettem.

Mire kioldalogtunk a kapun, már hallani lehetett a teraszon hangoló zenészeket, minden asztal foglalt volt, mert gyülekezett a nyaralók sokasága és a városi fiatalság. Felhangzott a Mester-Kósa-Tomasowszky-Bengyel nagyzenekar szignálja, Rimszkij-Korszakov Szadko című operájából a hindu dal. Ezt akkor még nem tudtam, de a dallama azóta is a fülembe cseng, és ha akkordjait valahol elfütyölöm vagy eldúdolom  egy nyugdíjas rendezvényen, megtudom,  ki volt városunkban ekkor fiatal.

Hát persze hogy azonnal nagy kedvünk támadt akkor is, hogy csörögjünk egyet – de miből?

Ezen a bizonyos napon nekem pénz állt a házhoz, csak el kellett érte menni a kisvasúti átrakóhoz. A megelőző héten az utcabeli srácokkal hatan átraktunk egy nagyvasúti kocsi kendert három kisvasútiba. Abban az időben itt simult a híd után egy kisvasúti hálózatból kiágazó vágány a nagyvasúti vonalhoz, ahol a termékeket át lehetett pakolni a Tisza-menti falvakat az ország vérkeringésébe bekötő vasúti kocsikba, és fordítva. Ez a kender is biztosan Nagyhalászba, a Zsáknyárba került feldolgozásra.  Mi meg egy éjszaka alatt átdobáltuk a hatalmas kévéket, és lekötöttük a nyitott platójú vagonokba. Szállt por, a kendermag; a torzsák és érdes rostok véresre horzsolták a kezünket, de jobb volt, mint a téglakirakás.  Utána – hajnalban – a tóban mostuk le magunkról port. Na, akkor ezért a munkáért kaptam meg a magam részét a pénztárban, és én voltam a Csekonics báró.

Mire visszamentünk a teraszra, már javában ment a twist, a Vámosi-Záray és a dixieland meg a rock and roll.  Helyet is találtunk, rendeltünk egy korsó sört, és bedobtuk magunkat a tánc forgatagába. Szerénytelenség nélkül mondom, hogy jók voltunk. Kidobós, behúzós figurák – mindegy volt nekünk, a twistben meg szólót táncoltunk. Le tudtam menni hídba is. A lányok meg értékelték az attrakciókat. Mentünk egy kört a szünetekben a csónakázó tó partján, meg-megültünk egy padon, rágógumi akkor még nem volt divatban, mi mást lehetett volna tenni szájjal, mint csókolódzni. Az orális szexet nem ismertük, jobb híján beértük volna a normálissal is, de a lányok akkor még szűzen akartak férjhez menni.

Úgy elrepültek az órák, hogy azon vettük észre magunkat, hogy elment az utolsó villamos is. Krúdy Gyula se érezhette jobban magát egy hosszú nap után a Svájci-lak ablakából kitekintve, miközben a szépséges Bánátinéra gondolt, aki a borkedvelő kurucos férfiakat szerette, és leány korában rajongott a Revitczky nevű költőért. A csillagok  beragyogták az eget , a csónakázó tó tükrén  a fűzfák mint fekete boglyák tükröződtek, és a vízen  mindenféle megfoghatatlan árnyak szaladoztak, a Víztorony  csúcsát veresen bearanyozta a telehold, talán a Halász csárdában (ma Vadász csárda)  még cigányzene szólt  egy sokat fizető csalódott  vendég fülébe. Mi meg a félelmetes árnyékokat vető sóstói erdő gyalogútján csoportokba verődve indultunk haza a városba, gyalog. Félelmetes ijesztgetésekkel rémítgetve az útszéli madárfészkek lakóit és az utánunk jövőket, akik aztán megelőzve bennünket ránk is ránk hozták a frászt. Így értünk el a Józsa-kúthoz, utána már a házak között csak egy ugrás volt hazáig. Ki a MÁV-bérházban lakott, ki a Friedmann-telepen vagy Borbányán.  Nem volt nyafogás, bírtuk az efféle hosszú napokat, és ez az, amit Szindbád is szívesen kipróbált volna.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Kulcsár Attila tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.20. 19:07

 

Közgazdász, mérnöktanár

Püspökladány

f_d_2.jpg2015-ben ünnepelték országszerte az önkormányzatok megalakulásának 25 éves évfordulóját. 1990-ben, az első szabad és demokratikus választások után Püspökladányban is megalakult az első önkormányzat. Ennek emblematikus személyisége Dr. Farkas Dezső, a város első polgármestere.

Debrecenben született 1954-ben, első generációs értelmiségi szülők gyermekeként. 1972-ben érettségizett a KLTE gyakorló gimnáziumában. Majd tanulmányait az NDK-ban, Berlinben folytatta, és 1976-ban ott végzett közgazdászként. Ezt követően 1980-ban a Budapesti Közgazdaságtudományi  Egyetemen szakközgazdász diplomát szerzett, és rá egy évre ott doktorált. Még az egyetemi évek alatt megnősült. Életüket Hajdúszoboszlón kezdték, majd Debrecenbe költözött a két gyermekkel kibővült család.  Dr. Farkas Dezső a Magyar Gördülőcsapágy Művek és a Hajdúsági Iparművek után a Megyei Tanács Tervosztályán dolgozott 1982-1986-ig, ahol komoly tapasztalatokra tett szert a települések gazdasági életének irányítása terén. 1987-ben szabadúszó, szellemi szabadfoglalkozású lett, elsősorban tolmácsolásból és fordításból élt. Ebben az időben magánéletében tragikus változások történtek. Feleségétől elvált. A 14 éves kislánya - aki a válás után vele maradt -, 1988 januárjában agyvérzésben meghalt. Újra nősült és felesége szülővárosába, Püspökladányba költözött.  

A nyolcvanas évek forrongó politikai élete őt sem hagyta hidegen.  A településen frissen megalakult MDF-nek ő lett az elnöke. Máig emlékezetes számára 1989 decembere, az erdélyi magyarok részére megszervezett gyűjtési akció. A városon átmenő 42-es főúton haladtak át a segélyszállítmányok. 1990 tavaszán az országgyűlési képviselő választáskor a demokratikus ellenzék közös jelöltje volt, a baloldal jelöltjével, Szűrös Mátyással szemben. Nem ő lett a képviselő, bár, ha a Független Kisgazdapárt nem indít külön jelöltet és ezzel nem osztja meg a jobb oldalon a voksokat, akkor Dr. Farkas Dezső jut be az országgyűlésbe. Ősszel az önkormányzati választáskor, ugyan nem ő a polgári oldal polgármester aspiránsa, de az utolsó pillanatban a tősgyökeres püspökladányi jelölt visszalép, ezért újra őt küldik csatasorba. Ekkor még nem a lakosság, hanem az önkormányzatba bejutó képviselők maguk közül titkos szavazással választottak polgármestert. 10:9 arányban nyeri el a posztot és Dr. Farkas Dezső lett Püspökladány demokratikusan megválasztott polgármestere.

Nehéz időszak volt ez az első ciklus, hiszen erős ellenszélben, egy szavazatnyi többséggel kellett a város ügyeit intézni. Nem volt olyan hét, hogy ne kereste volna az országos,vagy a megyei sajtó valamilyen bal oldal által botrányosnak vélt ügyben. Ilyen volt pl. a felszabadulási emlékmű lebontása, melynek helyére a Püspökladányban élő Győrfi Lajos szobrászművész Huszár szobra került, vagy a Második Világháborús emlékmű - melyet ugyancsak Győrfi álmodott bronzba - , aminek talapzata Nagy-Magyarországot mintázza.  Az önkormányzat akkori legnagyobb feladata volt az áram-, a gáz-, a víz- és a szennyvíz-ellátás átvétele az államtól. A gáz-és a telefonhálózat is a ’90-es évek elején épült ki Püspökladányban. Bővült a Petőfi iskola, a szakmunkásképző új tanműhelyet kapott, a város főterét rendezték, anyagilag is segítették az egyházakat, a civil szervezeteket, alapítványokat hoztak létre a sport, a kultúra és a tehetségek támogatására, kitüntetéseket alapítottak: Csenki Imre Néptanítói díj, Díszpolgári Cím, Pro-Urbe díj.

Az 1994-ben sorra kerülő választáskor nem indult sem önkormányzati képviselőként, sem polgármester jelöltként. Főleg a család kérését tiszteletben tartva vonult vissza az aktív politizálástól. Közben 1992-ben fiuk született.  Családi vállalkozásukban dolgoznak tovább: ő tolmácsol, fordít, felesége kiállításokat szervez, helyi televíziót működtet. 1996 és 1998 között alapítják Magyarországon a máshol már jól működő lakás-takarékpénztárakat, így kerül a Lakáskassza Zrt-hez, ahol a Kelet magyarországi postákon dolgozók képzése a feladata. Sokat utazik, a család látja kárát munkájának. Ezért örömmel vállalja az újabb kihívást a püspökladányi Intakt Kft-nél, amely képkeretlécek és képkeretek forgalmazásával foglalkozik.  A cég külkereskedelmi ügyeit intézi. Időközben felesége Karcagon kap munkát és egyre jobban igényli az aktív segítségét, legalább az átjárás területén, ezért kapóra jön, hogy a karcagi Szentannai Sámuel Gimnázium és Szakközépiskola közgazdász tanárt keres.  Az állást elnyeri, de kötelezik, hogy végezze el a mérnöktanár szakot  a gödöllői egyetemen. Ötvenöt évesen megszerzi harmadik diplomáját is.

Gyermekei számára mintaként szolgál az élethosszig tartó tanulás tekintetében. Szeret tanítani, szereti a gyerekeket, megtalálja velük a hangot, de azért már nagyon várja a nyugdíjas éveket, amikor majd a kertjében, unokái körében töltheti napjait.

(A képen Dombi Imréné Püspökladány polgármestere köszönti a 25 éves jubileumon)

***  aibeiaiaaabecodyw5ul3nxmtaeic3zjyxjkx3bob3rvkigymdnly2rmntawndrlzja0ogrmyjrlntawyzzjm2qzzdu5mtbjy2mxmafws0vpjvjdlesd2-4ocuhwpg6lkw_2.jpeg

 Írta:

Csontos Gabriella

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.20. 08:07

A Tájékoztató és Közművelődési Központ, Könyvtár, Múzeum igazgatója

Püspökladány

szszb_32_csg_sari_andrea.jpgTörékeny, lírai alkat egyben határozott, erős karakter. 2012-ben Polgári Díjban részesült, ami igen megtisztelő volt számára, mivel viszonylag fiatalon kapta meg Püspökladány polgári közösségétől. 2014-ben pedig Pro Urbe Díjat vehetett át, mellyel az általa vezetett intézmény munkáját ismerték el. 2007. februárjában lett a Püspökladányi Tájékoztató és Közművelődési Központ vezetője, majd 2013-ban az önkormányzat megbízta a múzeum, a könyvtár és a művelődési központ irányításával is. Egy giga céget igazgatott. Kérdésemre, hogy milyen csúcsvezetőnek lenni, így válaszol:

– Rengeteg áldozattal járt. Baráti, családi kapcsolatok látták a kárát a napi 16 órai munkának. Mégis, ha újra kellene kezdeni mindent így csinálnék. Vezetőként az volt a cél, hogy egyfajta igényességet mutassak fel. A városi televíziót az alapoktól újra kellett szervezni, a helyi újságot kéthetente megjelenő magazinná formáltuk, a művelődési ház tereit és szakmai tartalmát megújítottuk. A Karacs Ferenc Múzeumot teljesen át kellett szervezni, foglalkoztatót alakítottunk ki, a Karacs hagyatékot pedig méltó helyre költöztettük. 2007 és 2015 között 17 kiadványt jelentettünk meg. A Városi Könyvtár állományát jelentősen gyarapítottuk. Következetes és kemény vezetőnek tartom magam. Megköveteltem a fegyelmet, ami fontos ebben a szakmában, hiszen az idővel futunk versenyt. Elvem, hogy egy női vezetőt sem láthatnak gyengének a beosztottai, stabilitást, biztonságérzetet kell adni a munkatársaknak ahhoz, hogy jó teljesítményt várhassunk el tőlük. A poroszos vezetői attitűd megszűrte a kollektívát, és ez nem járt konfliktusok nélkül, de arra, akiben nem volt szorgalom, aki nem vette komolyan a feladatot, nem építettem.

– Hogyan került a média közelébe?

– A középiskola után családi szál vezetett az újságírás felé. Édesanyám húga Nagy Benjaminné Sándor Ibolya – akkor önkormányzati képviselő volt és már több éve munkatársa a helyi lapnak – elvitt egy szerkesztőségi értekezletre. Akkor kezdtem el írni. Családi örökletes képesség a fogalmazás készség nálunk. Anyukám is nagyon jól ír, több kiadatlan kézirata van. A cikkeim megjelentek, aztán megkeresett a Hajdú-Bihari Napló, több éven át dolgoztam ott tudósítóként. Ezzel párhuzamosan elindult a helyi televízió Püspökladányban és sokakkal együtt ennek alapító tagja voltam. Itt négy évig szerkesztő és riporter voltam. Elvégeztem a MUK Újságíró Kurzusát, és bölcsész diplomát szereztem kommunikáció szakon a Nyíregyházi Főiskolán, újságíró-televíziós szerkesztő szakirányon. Voltam a Debrecen Városi Televízió munkatársa is 8 éven át. Közben saját céget alapítottunk egy munkatársammal – ami ma is működik.

– Milyen pályára készült anno?

– Nem voltam eminens diák, sem kiemelkedő tehetség az iskolai évek alatt. Valójában egyetlen terület érdekelt csak az irodalom, a nyelvtan. Otthon Anyukám nagyon sokat olvasott, könyvek között nőttem fel, a szüleim tanult emberek. Betűt szerető gyerek voltam és felnőtt koromban is az maradtam. Már korán nagyon szépen, hibátlan kiejtéssel beszéltem, ezzel tisztában voltak az tanítóim, tanáraim és a gazdag szókincsemmel is, valamint azzal, hogy nagyon jó a fogalmazáskészségem. A középiskolában Kazinczy Szép Magyar Beszéd Versenyen országos díjazott voltam 1989-ben. Tipikus háttérembernek érzem magam ennek megfelelően választottam pályát is. Az újságírás, a riporteri munka nem rivalda, még a televíziós formája sem, – csak kevés kivétellel. Egy nagyon fegyelmezett, kemény világ, bírni kell a kritikát, vállalni a következményeket, azt, hogy az ember személye is megosztóvá válik, hiszen nem lehet mindenkinek megfelelni. Egyébként folyamatosan tanultam és tanulok. Megszereztem a munkámhoz szükséges okleveleket a Gazdasági Intézményvezetői, majd a Kulturális Örökség Menedzsment képzéseken, jelenleg pedig mindössze egy félév választ el a Budapesti Metropolitan Egyetem Politikatudomány Karán a politológus diplomától.

– Akkor ez a jövő? A politika?

– Nem. A politika, a társadalomban, a közéletben zajló folyamatok megértése egy újságíró számára alapvető kell, hogy legyen. Ezért tanulom a politológiát, de a jövő továbbra is a média, csak nem az önkormányzati intézményben. Most éppen váltás előtt állok. 2014 óta érett bennem a gondolat, hogy érdemes lenne átadni a helyemet másnak, mert amit tudtam megtettem, 10 évig vezettem az intézményt és már új kihívások foglalkoztatnak, várnak. Maradva a pályán, a cégünkre szeretnék fókuszálni. Jelenleg 8 településen készítünk helyi televízió műsort és rádiót is működtetünk, van civil szervezetünk, foglalkozunk rendezvényszervezéssel, konferenciák szervezésével, mindennel, ami kultúraközvetítést és a polgári értékrend átadását célozza. Ezen a téren mindenben társam Dienes Zoltán, akivel 15 éve dolgozom együtt. 

***  aibeiaiaaabecodyw5ul3nxmtaeic3zjyxjkx3bob3rvkigymdnly2rmntawndrlzja0ogrmyjrlntawyzzjm2qzzdu5mtbjy2mxmafws0vpjvjdlesd2-4ocuhwpg6lkw_2.jpeg

 Írta:

Csontos Gabriella 

Szerző: Napkelet Népe  2016.04.18. 15:20