Polgármester

Nekézseny

szszb_32_ki_uj-tozsa_csabane.jpgA borsodi Bükki Hegyháton fekvő 747 fős községben szeptember 24-én adták át az új református  parókiát, amelyen részt vett a magát mindig nekézsenyinek valló Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Csomós József református püspök is. A vallási élet mellett az ott élőknek egyre nagyobb igénye van a hagyományőrzésre, a Páva Kör mellett a katonakórusban is aktívan kiveszik részüket. Szeleczky Zita színművésznőnek annyira megtetszett ez a hely, ahol gyermekkorának egy részét töltötte, hogy végakarata szerint a csendes kis falu temetőjében helyzeték örök nyugalomra.

A 2014- évi önkormányzati választásokon, jelöltként a helyi posta vezetője, Új-Tózsa Csabáné Katika is indult, aki nyolc éven át vezette a község iskolájának szülői munkaközösségét, munkahelyén pedig minden hír eljutott hozzá. Ezért tudta, mire van még szüksége a helybeli embereknek. A választási eredmény sikert hozott számára.

– Ózdon 1985-ben kitűnő eredménnyel végeztem a szakmunkásképző kereskedelmi és vendéglátó ipari szakát, majd a Bródy Szakközépiskolában érettségiztem kereskedelmi-áruforgalmi és gazdálkodási szakon. Ezután a Magyar Posta lett a munkáltatóm és 19 éven keresztül vezettem a helyi postahivatalt – mondta bemutatkozásképpen a tősgyökeres nekézsenyi családból származó polgármester. Folyamatos munkáját a gyermekszülések szakították meg. Nagyobbik fia, Balázs 28 éves és vagyonőrként dolgozik, míg a 25 éves Ákos Budapesten egy bank alkalmazottjaként keresi a kenyerét. Csaba, a családfő karbantartó munkával tölti mindennapjait a helyi intézményeknél.

Katika jókora energiával látott munkához, amiben könnyebbséget jelentett, hogy elődjétől adósság nélkül vehette át a hivatalt, mely már Közös Önkormányzati Hivatalként működik. Négy település tartozik a Nekézsenyi Közös hivatalhoz. Ekkorra már kiépült a teljes infrastruktúra, de jó állapotban voltak a belterületi utak egy része is. A József Attila úton a csapadékvíz elvezetését és az árkok betonelemes kibélelését, valamint a Kossuth utca felső szakaszának járdafelújítását viszont már a tavalyi évben végezték el. Talált a közfoglalkoztatási programhoz is értékteremtő elfoglaltságot, hiszen a Start munkaprogramon belül felújították a buszmegállókat és a hidakat, a falu szépítésére pedig virágtartókat és padokat készítettek. A közösségi ház udvarán fedett színteret alakítottak ki, ahol a helyi rendezvényeket tartják. Pályázati sikernek köszönhetően kezdődött el tavaly nyáron a már említett református parókia építése, ami máris meghatározóvá vált a falu arculata szempontjából is. Ennek átadása egybeesett az egyházközség önállósodásának 230., valamint a kőtemplom alapkőletételének 200. évfordulójával.

Nekézsenyről 1415-től származnak az első írásos dokumentumok. A későbbi évszázadokban a kevés mezőgazdaságilag művelhető terület mellett működött ott több vasércbánya, az érc jelenlétét mutatják a több helyen vöröslő hegyoldalak. A térség szénbányái egykor ugyancsak sok embernek adtak munkát. A falun átfolyó Csernely patak több vízimalmot táplált, az utolsó ilyen őrlőberendezésre a legöregebb helybeliek még emlékeznek, hiszen 1962-ig működött. Jellemzően kétlaki életet éltek a nekézsenyi emberek, hiszen a főállás mellett kivették részüket a háztáji gazdaságból is. Minderről megemlékeztek 2015-ben a 600 éves évfordulón, amelyre faluköszöntő napot szerveztek. A méltó ünnepléshez az Emberi Erőforrások Minisztériumától emlékmű elkészítésére nyertek pályázatot. Kiadtak egy könyvet „Évszázadok a Bükki Hegyháton” címmel és megnyitották a Hagyományok Házát a régi iskolában. Utóbbiban látható az egykori önkéntes tűzoltók ruházati és műszaki felszerelése, Magyar László fotográfus fényképezőgép gyűjteménye, a gyerekek pedig kétszáz babában gyönyörködhetnek. A tárlatok tovább bővülnek, hiszen az Együtt Nekézsenyért Egyesület tagjai már gyűjtik a régi falvédőket, szőtteseket és a kézimunkákat. Az idáig féltve őrzött darabokat egyre többen ajánlják fel a közösség számára.

Nyertek még négymillió forint közművelődési érdekeltségnövelő támogatást, amiből a régi iskola nyílászáróit cserélték ki, de elvégezték a külső vakolást és a csatorna felszerelését is.  

Csatlakoztak a könyvtár mozi és a könyvtári fiesta mozgalomhoz, és emléksarkot kapott a helybeli születési Balogh Béni ifjúsági író. Sikeres volt a könyvtárbővítésre benyújtott pályázatuk is.

Polgármester asszony szerint Nekézseny csendes, nyugodt környezete, jó levegője, kiváló közbiztonsága vonzza a pihenni, feltöltődni vágyó látogatókat. A Szeleczky Emlékházban láthatók a színművésznő személyes tárgyai és néhány ismert filmjének ruhadarabjai, amelyek sokakban ébresztenek nosztalgiát.

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.29. 08:16

depositphotos_7887553_w.png

Szemelvények M. Szlávik Tünde megjelenés előtt álló kötetéből

Édes drága gyermekem! Mi lenne, ha egyszer az életben időben szólnál? Nem, ez így reggel már időn túl van. Ha szólsz tegnap este, akkor nyugodtan megkeresem, kivasalom. Egyáltalán hová tetted? Miért én tudjam? Nem az enyém, miért én tudjam, hol van? Gondolom a helyén. Ne veszíts meg, a helyén, a polcodon. Balról a második stószban, a nadrágok között. Fel ne vedd így! Úgy néz ki, mint amit a kutya szájából szedtek ki! Várj, kivasalom előbb, így nem viszlek magammal! Nem, nem jó így! Majd ha meghaltam, akkor… Akkor olyan gyűrötten veszed fel a nadrágod, ahogy akarod, én már akkor nem látom, de amíg én itt… Mi a…? Mikor szakítottad el? Nem igaz, hogy nem lehet arra emlékezni, hogy szétreped rajtad a nadrág! Most mi a csudát…? Jaaaaj, már hét óra, el fogunk késni! Ne vágj ilyen képeket! Legalább ne dünnyögj! Nem érdekel, kamasznak lenni muszáj, de szemtelennek nem! Nem, nem nekem kellett volna észrevenni! A zsebkendőidre koncentráltam mosás előtt, nem a varrásokra. Jó, jó, jó! Inkább menj fogat mosni, addig én… Legfeljebb ma sem reggelizek. Te, ha még egyszer így nézel a derekamra, nyakon csaplak! Láttam a tekintetedben... Nem érdekel, sicc a fürdőszobába! Ki ne engedd a macskát, most nincs idő hajkurászni indulás előtt! Jaj, még az autót is be kell indítani, mert nem fogok látni, úgy befagyott a szélvédő! Istenem, hét óra öt perc! Hol a tűs doboz a varrógépről? Tedd el a tányért magad után, nem akarok a macskával közösködni! Jó, de ezzel nem könnyíted meg a dolgomat. Igyekezz légy szíves! Jaj, ne mártírkodj már! Nem haragszom, csak… Vedd már el a macskától a spulnit! Boci, ne! Engedd el! Csak ennyi van rajta, ne…! Ne fetrengj, hogy fogsz kinézni! Futás vissza kezet mosni! Te meg segíts, jó, mert nem leszek kész! Fújd be jégoldóval, vagy mit tudom én! Csak szeretnéd! Nem indíthatod be, még csak az kéne! Igen, akkora vagy, de nem vagy az! Nem érdekel, az a ti dolgotok apáddal, de ha ő nincs melletted, akkor a kéziféket sem engedheted ki! Jaj, menjetek már! Még sehol sem tartok, ha már nem eszem, legalább a hajamat hadd hozzam rendbe indulás előtt, megint úgy nézek majd ki, mint a bűti boszorkány! Mit tudom én, ki volt! Hát úgy, mint most én, gondolom… Na végre, a tű, a tű, a tű… Cééérnaaa… Ekkora elég lesz. Most mit néztek? Olyan szőrös ez vagy mi… Vagy összefogtam három szálat. Nem, ti csak csináljátok a magatok dolgát, nagylány vagyok, be tudom már fűzni a cérnát. Jó, hát ha nem fognád el a fényt, könnyebb lenne. A fenét zsákvarrótű! Ne nevess már ilyen törvénytelenül! Én mikor szoktam rajtad gúnyolódni? Ilyet! Nem illik kinevetni a kisebbiket, főleg, ha ő az anyád. Az anyád, Boci! Jaj, mondtam, hogy rakd a tányért a mosogatóba! Rossz cica, fúj! Mi az, hogy a saját tányérodból már nem kell? Slussz, nem érdekelsz, majd megeszed, ha megéhezel. Jó, abból is adj neki. Persze, friss vizet is! Jó legyél, Bocika, majd jövünk. Mennyivel csinosabb vagy ebben a nadrágban, kész férfi vagy már… Jaj, te is, Kicsikincs! Táskák? Nekem három… Misának kettő… Nem mondod! Miért nem mondod időben, hogy ma nektek is ünneplőben kell…?

***  Jön   ***

nem_akarunk_gondot_okozni_depositphotos_65704685_w.png"Lámpaoltás. Sötét. Vályogház szag. A kicsiny ablakon beszűrődő utcalámpafény. Idegen árnyékok a mennyezeten, ijesztő hangok a padlásról, szűnni nem akaró kutyaugatás…"

m_szlavik_tunde_60.jpgMegismétlődik-e a rossz emlékű nyaralás? Kiderül M. Szlávik Tünde Nem akarunk gondot okozni című soron következő kisprózájából. Kérjen értesítést a szerzőtől a megjelenés időpontjáról! Kattintson ide!

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.28. 18:06

Írta: Antal Anikó 

 

phpthumb_cache_srca5e614dc4ae8b0ecdb10587c696ff93f_par988ef067f406e2bc39e11a1d4cc292c6_dat1474370869.jpegCsendes bolond. A legtöbben csak így emlegetik. Torontóban, a nagyváros vörös téglás ódon épületei között, egy forgalmas közért sarkán,  kezében  fehér műanyagpoharat tartva, nap mint nap golyóstollakat árul. Feketét, zöldet, pirosat és lilát. Egy barna műanyagláda tetején álldogál, vagy a járdán sétál és szaval, szónokol, mint a középkorban a hordó tetején álló kikiáltók vagy garabonciások. Az utcák egyszerű homo ludense. Kopott, piszkos kabátja majdnem a földet sepri, ősz haját kék sapka borítja. Arcán a mély ráncok komikus, de mégis szomorú keretet festenek fáradt, kék szemeinek, melyeket meg jobban kiemel a vastag, barna, Woody Allen-féle szemüvegkeret. Akár ő is lehetne. Woody, a csendes bolond. De magamban csak úgy hívom: Bagó.

„I wanna take you to Hoollywood!” – énekli rekedt, fals hangján. Rosszabb napjaimon némán elhaladok mellette. Ilyenkor utánam szól: He, Marylin! Egykedvűen fordulok meg, s teszek egy pénzérmét a kezébe. A tollat a pohárban hagyom. Hálásan mosolyog. Néz rám a vastag szemüvegkeret mögül, fürkészi mozdulatlan arcom, s mint egy fekete-fehér régi mozifilmből kilépő bon vivan, a város zajában, kezet mellkasára téve suttogja: Gyere hozzám feleségül – itt mindig hatásszünetet tart  –  Marylin! S kacag. Jóízű, de groteszk kacagással. Kék sapkáját, mint bolondos csörgősipkát, kissé meghajolva felemeli, néha még kezet is csókolna, vagy pukedlizik, hogy mosolyt varázsoljon az arcomra. Sikerül neki.

Sietve megyek tovább. El kell érnem a villamost. Aztán az ablakból látom, sorra érkeznek az újabb Marylinek, Ginák. Őket követik Sophiák, Lizek, majd Brigittek, Audrey-k és Catherinek. A filmtörténet nagyasszonyai. Mind dobnak egy pénzérmét a kopott műanyag pohárba, a tollak mellé.

A villamoson merengve azon gondolkozom, ki lehet ő. Mármint Bagó. Mi lehet a múltja? Milyen az élete? Várja-e valaki egy-egy hosszú nap után a hűvös estéken? Kávéházban, közértben elkapott pletykafoszlányokból tudom, hogy évek óta minden nap itt áll, fehér poharával a kezében, s fals, mormogós dalolással mosolyt varázsolva próbálja eladni fekete, zöld, piros és lila golyóstollait. Van, aki megáll mellette, percekig társalog vele az időjárásról, apró-cseprő dolgokról, aztán kalapot emelve, pénzt a pohárba ejtve siet tovább.

Egy esős szombat délután a közérttel szembeni Queen Mother kávéházban, az ablak mellett üldögélve egy forró tejeskávét rendelek. Az üvegen gyöngyökben peregnek le az opálos esőcseppek. Egybemosódott, kissé homályos képet festenek az esőben a Queen Street szombat délutáni forgatagáról. A közért sarkán, a műanyag ládán most is ott áll nagy, kék esőköpenyében Bagó. Karimás kék sapkájában olyan, mint egy minden pillanatban repülésre kész, ázott tollú, kék madár. Ma nem énekel. Csak tartja a tollakkal teli kopott poharat. Egy idősödő pincér csendes léptekkel hozza a kávét az asztalomhoz. Tőle tudom meg, hogy Bagó a város több pontján is ismerős figura. Ő még emlékszik rá ifjú legénykorából. Emlékszik arra, hogy tizenöt évvel ezelőtt a metró aluljárójában szórakoztatta az embereket. Kérdezem a nevét, de ő sem tudja. Azt mondják, valaha színésznek készült, de az égi direktor másként rendezte. Valami történt az életében. Azóta kóborol így az utcákon, golyóstollat árulva.

Az ablakból látom, hogy Bagó lassan átveti vállán nagy, barna táskáját. Indulni készül. Gyorsan fizetek. Szeretném végre megtudni a nevét. Mire kiérek a kávéházból, már csak hűlt helyét látom. Elment. Mintegy varázsütésre, eltűnt hirtelen.

Egy hét múlva a pincértől tudom meg, hogy Bagó aznap este, nagy, kék, eső áztatta köpenyében tovaszállt. Elszerződtették. Messzire… Fel, az égi Hollywoodba.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Antal Anikó tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.28. 17:39

depositphotos_81773442_w.png

Szemelvények M. Szlávik Tünde megjelenés előtt álló kötetéből

Nem hiszem, hogy gyermekeim váltják majd valóra be nem teljesült álmaimat, de izgalmas ötleteik vannak, az szentigaz. Főleg a kisebbiket birizgálja a pályaválasztás nagy kérdése.

A minap azzal lepett meg minket, hogy golfbajnok lesz. Mi nem korlátozzuk a gyerekeket, két kikötésem van csupán: ne legyen belőlük rendőr vagy tanár, azokból kijutott már a családnak, de golfbajnoknak lenni roppant egészséges dolognak tűnik, tehát érdeklődve hallgattam a további fejtegetést: – Csak egy a baj, hogy még nem tudok ütni, nincs labdám, ütőm és lyukam sem, amibe üssem. - A gyerek tehát roppant pozitívan áll az élethez, a fenti hiányosságok nem törik le az önbizalmát, csupán bagatell apróságok az önmegvalósítása során.

depositphotos_85379562_w.pngValójában sokkal prózaibb foglalkozást szeretne űzni. Négyéves kora óta pap akar lenni, hogy láthassa a Jóistent. A biztonság kedvéért megkérdeztük a tiszteletes urat, hogy ő látta-e már a főnökét, s a nemleges, ám a boldog véget követő találkozóra utaló válasz után megpróbáltam meggyőzni a kicsit, hogy nem olyan sürgős még az a randevú. Újabb érvei viszont lehengereltek: a papoknak szép nagy házuk van, és mindenki figyel rájuk, ha beszélnek. Éreztem ugyan némi kritikai felhangot, de az ember ne vitatkozzon egy négyévessel, mert gyereknek nézik.

Másodikos korára bővült a repertoár: pap lesz és rockénekes. Persze, nem bírtam ki gizdáskodás nélkül, mondván: kisfiam, még soha nem hallottalak énekelni.

depositphotos_47014463_w.png– Azért nem, mert mindig magamban énekelek, anya. De egyfolytában. Csak némán. – Ebből ugyan viszonylag kevesen éltek meg eddig, de hátha legyőzi a rajongókat az újdonság varázsa, morfondíroztam. Technikailag simán megoldható, minimális erősítésre van csak szükség, a kiadott CD-k pedig korlátlanul bármire felhasználhatók. Csak a spirituális vonulatot nem értettem még, de a kölyök megnyugtatott, hogy Gergő tiszteletes bácsi is mindig gitáron kíséri az Urat, ő legfeljebb egy kicsit vadabbul játssza majd az Ábrahámnak sok fia volt-ot. Rögtön be is mutatta léggitár tudását a bakugrásokkal együtt. Aztán együtt felállítottuk a székeket... Azóta sokat gyakorol, már hangokat is ad ki, igaz, a saját fülét elővigyázatosságból betömeszeli a fülhallgatóval, aztán zeng az udvar a kamu angoltól. christian-stained-glass-cherub_w.png

Most harmadikos. Még mindig pap akar lenni, és számítógépes játékokat is fog tervezni. Csak azt nem tudja, ezt engedélyezi-e az egyház. Ismét a felsőbb hatalmaktól kértem segítséget. Megkérdeztem az esperes urat, aki szerint a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, egy kilencéves pap nyugodtan bármit végezhet másodállásban... Kicsim azóta olyan játékokon töri a fejét, amiben le kell győzni az ördögöt, aki beveti minden agyafúrt gonoszságát. Mindenképpen úgy kell csalni, érvel, hogy a jó győzzön, akit ezután hófehér kis angyalszárnyak emelnek fel a mennybe. Az este elcsíptem egy beszélgetést: – Apa, azt a bácsit, akinek az Úr mondta, hogy vigye el a mentőautót, elkapták a rendőrök. A papokat is megszólította az Isten, akkor őket is elviszik egyszer a zsaruk? Ezután a férjemnek az alkotmány mibenlétét kellett elmagyaráznia, majd szóba jöttek a törvények, a választások és a választási csalások. Nekem ez a gyerek gyanús. Addig rendben van, hogy pap lesz. De politikus?

Mozgalmas évek állnak előttünk...

 

m_szlavik_tunde_60.jpgIratkozzon fel a szerző hírlevelére! Kattintson ide!

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.25. 17:52

Hargitai Beáta alkotása

14440824_1425776697439005_3008538306483762211_n.jpg

30x21 cm. akvarell, papír.

2015.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.25. 08:41

 

uloroplabda_valogatott166.jpg1989-ben Las Vegasban a magyar ülőröplabda válogatott világbajnoki ezüstérmet szerzett Szekér László vezetőedző irányításával. A 25. évforduló megünneplését elmulasztottuk, talán a 30.-ra összejön a gárda, végül is, még van három évünk! A csapatban a nyíregyházi Piremonból Kekecs, Lőcsei, Domokos, Szécsényi és Gál játszott. A rendszerváltás hajnalán, Amerika, Las Vegas, Hotel Hilton, na!

Gál Jani a nyolcvanas években összeszervezte a nyíregyházi ülőröplabda csapatot, Szekér Lacit megfűzték, legyen az edzőjük, mindezt olyan sikerrel tették, hogy azóta örökös bajnokok! A válogatott gerincét is nyíregyháziak alkották, sőt Laci lett a gárda vezetőedzője. ’89 elején jött a felkérés, mehetünk Las Vegasba a világbajnokságra, ha összegyűjtjük a pénzt, mert a szövetségnek csak a nevezésre, meg esetleg a formaruhára telik. Egy hónapos szívós munka után tízezrenként sikerült összeszednem a szponzori támogatást, Rádi Gyula, aki szintén nyíregyházi, a nemzetközi szövetség bíróbizottságának tagja volt, elintézte a gyorsított amerikai vízumot, úgyhogy 10 játékos, Laci és én, mint csapatvezető indulhattunk Zürichen keresztül az álomvárosba. A formaruhát villámsebességgel intézték, a szponzor a megmaradt szövetvégekből intézte, fekete zakó, világos nadrág, fehér ing, világos nyakkendő. Pompás, végül is Las Vegasban 55 fok meleg volt!

Kicsit nyűgös volt az oda út, mert Laci a budapesti repülőtéren vette észre, hogy a szállodában a párnája alatt felejtette az útlevelét, vigyázott, el ne lopják, úgyhogy nélküle szálltunk fel Zürichbe. Volt egy kis aggódás, de szerencsére a szállodás megtalálta az útlevelét, s egy másik géppel utánunk jött, úgyhogy csatlakozott a küldöttséghez. New Yorkban két óránk volt az átszállásra, a mozgássérült fiúkkal, nagy csomagokkal nem volt könnyű, ráadásul a vízumnál egyik ablaktól a másikig rohangálnom kellett, mert egyikük sem tudott angolul, mindig el kellett magyarázni, miért és hova jövünk, közben velem ordítozott az amerikai vámos, hogy ne rohangáljak. Las Vegasban elegáns öltönyben szálltunk ki a gépről, Rádi Gyula pukkadozott a nevetéstől, hiszen úgy néztünk ki a fekete zakóban, mint az ázott varjúk, izzadtunk rendesen. Mindenki rövidnadrágban, pólóban fogadott, de mi megadtuk a módját, öltönyben! Mivel egy nappal hamarabb érkeztünk a versenyre a kelleténél, beköltöztünk a Hotel Hiltonba, de nem volt vacsoránk, reggelink. Irány a közeli kis bolt, ahol egy hátizsáknyi szendvicsre valót vásároltam. Visszafele majdnem rohantam, mert a nap égetett, az aszfalt néhol megolvadt, ahogy beértem a szállodába, az izzadtság szinte rám dermedt a 22 fokos légkondis helyiségekben. Szabadban egyre kellett vigyázni: ne fogjál meg bármilyen fém részt, mert odaég a kezed, ez érvényes volt a gépkocsi kilincsre is, amit csak ruhával, vagy pólóvéggel lehetett kinyitni.

A Hotel Hilton báltermében alakították ki a pályát, a fullos étkezésre egy közeli szállodába vittek el. Természetesen az első két nap sem múlt el kisebb fajta balhé nélkül. Mivel a 12 fős csapatból 8-an erős dohányosok voltak, nem értették meg, hogy a szobákban nem lehet dohányozni, mert füstérzékelők vannak bevezetve. Amikor beindult a füstérzékelő, riasztották a szálloda illetve a város tűzoltóit, akik nagy erőkkel elindultak tüzet oltani, közben beöltözött emberkék hatalmas fejszével rohangáltak a folyosón. Az a helyzet melegebb volt, mint a kinti 55 fok, csak nagy nehezen sikerült leállítani őket, megmagyarázni, hogy a dohányzás okozta, nincs tűz és rendeljék vissza a tűzoltókat. Akkor tényleg azt kérték: következő dobásunk már csak a pályán legyen, a szállodában nem!

Szerencsére a fiúk meghallgatták az intelmeket, dohányozni inkább lementek a kaszinóterembe. Ezt csak egy program miatt hagyták abba, a harmadik emeleti medencézésre bármikor hajlandóak voltak. Az a kánaán volt, az igazi pihenés időszaka. 55 fokban napozni, ahhoz kellett a napozókrém!

Nekünk Szekér Lacival szerencsére volt két külön programunk is, egy bizonyos George Ziros, vagyis Zsíros György révén, aki a hatalmas komplexum magyar származású konyhafőnöke volt. Mikor meghallotta a magyar szavakat, a nyakunkba borult és kettőnket végig vezetett a konyhai birodalmán, megmutogatta a jéghűtőben pihenő jégszobrocskákat, a készülő ételcsodákat, úgyhogy mesés gasztronómiai túrán vettünk részt. Este elvitt minket egy mexikói kocsmába, ahol az összes sört végigkóstoltuk, Laci amúgy is imádta a keserű nedűt. Mivel akkoriban alig voltunk eleresztve pár dollárral, a másnap esti sört egy kis leleményességgel pótoltuk. Este szétnéztünk a bálteremben, ahol a VIP részlegen egy embermagasságú kör alakú tartóból jégbe hűtött söröket ittak a különleges meghívottak. Bár majdnem lefagyott a kezem, de a megolvadt jégtömeg alján csak találtam két jófajta dobozos sört. Micsoda kincs volt!

A fiúknak jót tett a kaszinózás, a fürdőzés, mert szépen meneteltek előre a világbajnokságon. A döntőbe jutásért a norvégokkal játszottak, akik vígan fürdőztek a medencében, a mieinket viszont Laci nem engedte, hogy a meccs napján szétégessék magukat. Meg is lett az eredmény, hiszen simán nyertek, bejutottak a fináléba, ahol a hollandokkal játszottak. A hírek szerint ezt a sportágat a hollandok alakították ki. Először kiöregedett röplabdások ültek le játszani, lejjebb engedték a hálót, ez könnyebb volt, mint 40-50 évesen ugrálni. Aztán fokozatosan vették át a sportágat a mozgássérültek, meghozták a szabályokat, de klubszinten egészségesek is játszhatnak velük. A mieink a hollandoktól végül vereséget szenvedtek, de világbajnoki ezüstérmesként igazán maradandót alakítottak. Akkoriban még a szabályok sem voltak egyértelműek, nem volt mindegy, hogy egy sáncnál mekkorát „emelkedtél”, vagy ugyanez igaz volt egy hátsó soros ütésnél. Tényleg elégedettek lehettünk, hiszen a magyar csapat bekerült a világ elitbe, s a csapat gerincét alkotó nyíregyháziak nagyszerűen szerepeltek.

Ha ennek az ezüstnek a birtokában Szekér Laci veszi a fáradtságot és a gagyi orosz nyelvtudása mellé megszerzi a profi angolt, akkor bármelyik komoly válogatottnak, vagy klubcsapatnak az edzője lehetett volna. Végül is, mi sem bántuk, hogy maradt, hiszen nagyszerű sikereket ért el a válogatott és a Piremon élén.

Sajnos Laci már nincs köztünk, öt éve búcsúztunk tőle! 

***  mcs1.jpg
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Máthé Csaba

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.24. 08:39

depositphotos_25137291_w.pngSzemelvények M. Szlávik Tünde megjelenés előtt álló könyvéből 

Még a párnacihából kihullott pihe sem lebben, bár valamennyi ajtó, ablak sarkig tárva. Áll a levegő, pedig jól jönne egy kis szellő a húsvét előtti nagymosáshoz… Csak kétszerre fér be a mosógépbe az összes ágynemű, de abban bízom, mire lejár a második program, ebben a kellemes melegben az első adagot be is lehet szedni a kötélről.

A paplanokat kihordom a garázs végi félárnyékba, de a párnákat féltem. Megtöri bennük a tollakat a közvetlen, erős napfény, úgyhogy csak a hátsó szobában dobálom szét őket a franciaágyon. Majd időnként benézek rájuk, felrázom dagadt testüket. Már nem merem a fiúkra bízni a párnapofozást – a legutóbbi párnacsatában a legkisebb szó szerint otthagyta a fogát. A tollpihe ereje… Inkább porszívózzák össze a kihullott tollakat, legalább ahol a papok táncolnak, középen. Aztán majd terelgetem őket egyik szobából a másikba, amíg nem végzek mindennel. Szerencsére az ablakokat már lecsutakoltam, amikor minden átmenet nélkül berobbant a meleg. Kihasználtam a kínálkozó alkalmat. Éppen elég lesz most a sütés-főzés. Idén nem megyünk kirándulni, egybecsapjuk a gyerek szülinapját meg a húsvétot, legalább egy fáradsággal letudom. Öregszem, vagy mi… Bár nagyanyám ennyi idősen még kitapasztotta és fehérre meszelte a házat kívül-belül húsvét előtt. Az enyém már egy tunyább generáció.

Fáradtan nyitom a postaládát, közben átnézek a kapu fölött. Teherautó dönget az úton. A sokéves rutin érezteti velem, hogy vezetője nem ismeri a környéket, elbambult vagy túlságosan bizakodó, mert csak akkor lép a fékre, amikor a kocsi vége elhagyta a nagykaput. Pedig ezzel a sebességgel nem fogja tudni bevenni a kert végének vonalát követő derékszögű kanyart. Kétségbeesetten sivít a légfék, az üres pótkocsi szabályosan pattog az úton, csak most ne jöjjön szemből senki, lélegzetvisszafojtva várom a csattanást, nem ez lesz az első, mióta itt lakom. Visszaszámolok: három, kettő, egy… Aztán hallom, ahogy a súlyos jármű lendületből bekanyarodik. Megfordulok, a telek végi akácok közti nyiladékon át látom, amint az atlétatrikós férfi alkarjával megtörli homlokát. Megúsztuk. Eltelik még néhány másodperc, mire újra a gázra lép.

depositphotos_3787732_w.pngAz időjárás is megkegyelmez, páhogni kezd a szél, szépen lobog a paplanhuzat, vidám táncot lejtenek rajta a sárga napraforgófejek. Pelyhessé lesz az ég, parányi fehér felhők százai tűnnek elő a semmiből, mintha egy óriási, kifakult kendermagos tyúk rázogatná a szárnyait. Odabent a huzat becsapja valamelyik ablakot, befutok, nehogy elszakadjon a függöny. Az ablaküvegben bízom, kibírja, a sógorom csinálta, nem a szentlélek tartja össze.

Mire visszatérek az udvarra, valami kópé odafent fekete tintát cseppentett az ég vizébe, lustán terjed szét, átszínezve az egyre gyorsabban gomolygó felhőket. S míg az égbolt színeváltozásában gyönyörködöm, apró, tompa puffanásokkal esőcseppek landolnak a lábam körül. Négyzetméterenként három csepp, a többi elpárolog még a levegőben.

Nagy optimistán összekapkodom a ruhát, közben beletemetem az orromat. Imádom a napon szárított ágynemű illatát! Napfény, friss széna és szerelemillata van. Vétek forró vasalóval illetni, így kell felhúzni, aztán végigfekszel rajta és hagyod, hogy átjárjon a buja vágy…

És tényleg esik! De micsoda langyos eső! Utoljára gyerekkoromban éreztem ilyet. Kellemes, meleg, áztató eső… Berohanok, ledobom a textileket az első ágyra, összekiabálom a gyerekeket: – Gyertek, gyertek gyorsan, esik az eső!

Monitortól kába szemükben értetlenség, mi lehet ekkora szenzáció az esőben, ilyenkor befelé szoktam zavarni őket, nem kicsalni.

– Ne, nem kell papucs! Gyertek! – ujjongom, s széttárt karokkal pörgök az udvar közepén. – Nézzétek! Langyos zuhany… Szabad! Nem baj, ha vizes leszel, ettől nem fázol meg, ez meleg eső! – És ugyanazt az eufóriát érzem, mint kislányként, amikor mezítláb tocsogtunk a nyári zápor utáni gőzölgő tócsákban, meg a szétpattanó buborékok közt az elviselhető hőfokúra hűlt, megolvadt aszfaltúton. depositphotos_60134131_w.pngKit érdekel a lejárt mosógép meg a sonkafőzés? Ez itt a feltámadás! Lassan kedvet kapnak a fiúk is, ragályos az örömöm. Szerencsére üres az utca, csak a szomszédok csodálkozhatnak a sebtiben becsukott ablakok mögött: ezeknek elment az eszük… Misa a csúszda tetejében trónol, kinyújtott nyelvvel kapkod az esőcseppek után, Benivel dalolgatva hintázunk, időnként fel-felrikkantva: veri az ördög a feleségét! Mert bár permetez az eső, ragyogóan süt a nap. Pár perc, s keleten megjelenik a szivárvány. Egyik lábával megtámaszkodik Erzsikéék háza tetején, a másikat a kertszomszéd Zoliék felé nyújtogatja, s közben nevet rajtunk, ahogy a frissen ázott föld szagával betelni nem tudva versenyt futunk az aranyesőbokorig. A kicsi felmutat az égi csodára:

– Anya, ott van Jézus? A szivárványon túl van a mennyország?

– Nem – súgom magamhoz ölelve kicsattanó húsú kis testüket –, a mennyország itt van, tibennetek.

 

***   m_szlavik_tunde_60.jpg

Iratkozzon fel a szerző hírlevelére! Kattintson ide!

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.22. 17:39

Írta: Arany Piroska         

                                 

a_dacos_manni_masolata.jpgVasárnap délután Ingrid anyukája meglátta Mannit a lépcsőn üldögélni.

– Szervusz kislány, hogy vagy?

Manni készségesen felelt, úgy, ahogy azt a szomszédban lakó Jani bácsiéktól hallotta, ha délutánonként ott üldögélt közöttük, a kapu előtti lócán.

– Hát, köszönöm kérdését, megvónék, de inkább csak úgy vagyogatok!

Ingrid anyukája meglepődve nézett Mannira:

– Jaj, Manni – húzta össze a szemét –, ilyenkor azt kell mondani, hogy köszönöm szépen, jól. Majd odafordult a Manni anyjához:

– Miért nem járatják ezt a gyermeket óvodába, Zsolnainé, hiszen nemsokára iskolás lesz, és felelni sem tud illendően, ha kérdezem.

Manni anyukája erre nem szólt semmit, mert már jóval előbb észrevette, hogy neki jobb, ha nem vitatkozik, hogy ruha is cipő is kéne oda. De mert az asszony kérdően nézett rá, azt mondta, hogy majd most, az ősszel akarják beíratni.

Manninak egyéb se kellett ezután, egyre arról beszélt, hogy ő óvodába akar menni. Milyen az, az óvoda, kérdezgette az anyját.

– Milyen, milyen, te buta, hát vannak benne gyerekek, meg van óvónő, meg dajka néni.

Ettől Manni nem lett okosabb, nem is volt tőle nyugodalma az anyjának.

– Nemsokára iskolás lesz – mondta az apja –, vidd el, írasd be, hadd tanítsák a rendre.  

Így aztán egy reggel Mannira ráadták a jobbik ruháját, kiskabátját, a cipőjébe zoknit kapott, és fejére húzta a kedvenc piros svájci sapkáját. Elindultak az óvodába.

–  Hát az uzsonnás kiskosár? – kapott észbe Manni. És vitték az alkalmatos kis kosarat, benne a zsömle és egy alma, szalvétába takarva. Laci barackot nyomott a Manni piros sapkás fejére:

– Te vagy Piroska, vigyázz, a farkas el ne kapjon!

Manni most nem feleselt vissza, az óvoda miatt. Manniban a víg öröm váltakozott az aggódó félelemmel.

A ház, amiben az óvoda volt, egy kert közepén, nagy ablakokkal, széles lépcsőivel, kitárt ajtóval fogadta Mannit. Az előszobában ott állt a szigorú szemű dadus, fehér kendős fejével; fehér köpenyében olyan volt, mint egy doktor néni, és Manni erősebben szorította anyja kezét. De a dajka néni csak azt mutatta meg, hogy kiskosarat egy óriási kosárba kell tenni, a többi közé, és a sapka, a kabát, a fogasra került.

– Ennek itt a helye! – Manni csak nézett: – Ilyen hát az óvoda?

Nem, nem, az óvoda a másik szobában volt. A fal melletti lócákon gyermekek ültek, a kezüket a térdükön tartva, és egy másik fehér köpenyes néni azt mondta:

– Zsolnainé, a gyermeket itt lehet hagyni, délben valaki jöjjön érte, mert egyedül nem engedjük haza.

Az anyja máris otthagyta, így Manni egyből megtudta, hogy milyen az óvoda. Láthatta, ott állt a terem közepén, a többiek néma tekintetétől megszeppenve, egymagában.

A lábában mintha hangyák mászkálnának, vagy a cipő szorította, szerette volna levetni, megnézni mi van benne, de most nem lehetett.

– Hogy hívnak? – hangzott az asztaltól a sürgető kérdés. Manni meg se bírt szólalni.

– Én vagyok az óvó néni, holnapra tanuld meg a nevedet.

Odavitte Mannit egy pad széléhez, és leültette egy kisfiú mellé. A kisfiú odasúgta:

– Ugye tudod a neved?

Ám neki elszorult a torka, és hiába nem akarta, bő könnyek folytak le az arcán, hosszú, ázott csíkokat festve arra a jobbik ruhájára, amiben óvodába hozták.

– Manni vagyok, és te?

– Én meg Peti – és a kisfiú nézte Mannit.

Manni nem egy sírós fajta, még akkor se sírt, ha a nagyobb fiúk megverték, hanem aki bántotta, azt egyből lábélen rúgta. Ám a könnyek csak úgy maguktól jöttek, vajon mitől, hiszen itt az óvodában senki se bántotta. Az óvó néni akkor kezébe vett egy sose látott szerszámot, aminek a fedelét rácsattogtatta az aljához, és azzal énekelt, hogy aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Erre az összes gyermek felállt, körbejártak egymás után lépegetve, hogy pedig a rétes igen jó. Manni ülve maradt, a könnyektől nem látott, és nem énekelt. Akkor Peti erővel oda akarta vinni őt, hogy a többiekkel egyszerre lépegessen. De Manni ellenállt, és rángatni kellett. Ezt már Manni megsokallta, és sípcsonton rúgta Petit, aki hangosan feljajdult. Az óvó néni látta, hallotta, nem szólt semmit, csak letette a csattogót, elővett egy krétát, és pont a terem közepére, a villany alá, a padlóra rajzolt egy nagy fehér kört, és Mannit a két karja alatt fogva, húzta-vonta, a kör közepére.

– Rossz gyerek vagy – mondta az óvó néni –,  itt állsz, míg bocsánatot nem kérsz.

És a gyermekek tovább lépegettek, énekeltek körülötte a csattogó ütemére, pedig a rétes nagyon jó, kis gyermeknek az való.

Manni ott állt a kör közepén, csak néha guggolt le egy pillanatra, ha az óvó néni nem nézett oda. Egészen délig nem tudta, hogy miért kellene bocsánatot kérnie, amikor Laci jött érte:

– Az ennivalód megmaradt, miért nem ettél? – nézett a kiskosárba. – Na, milyen óvodásnak lenni?

– Akármilyen – mondta Manni –, csak mosmán tudom, hogy milyen, és többször nem akarok jönni.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Arany Piroska tárcái                                   

                                                       

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.21. 17:34

Huszár Boglárka alkotása

14389965_1419394964743845_599599392_n.jpg

Olaj, vászon

2009.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.18. 08:15

Írta: Balogh Géza

 

a_kis_tur_garbolcnal.jpgVolt egy cickányunk… No, nem sokáig, csak néhány óráig. Lent horgásztunk valahol Csaholc táján, a Túr mentén. A halak persze most sem jártak, meg sem mozdult az úszó egész éjszaka. Néztük hát az eget, meg a túlsó partot, hiszen oly szép, oly gyönyörű őszi éjjelünk volt! Hallgattuk a róka rekedt ugatását, a bagolyszárnyak suhogását, s vártuk a hajnalt, amely sosem volt még tán annyira messze, mint akkor, szeptember elején.

Egy almásládán bóbiskoltunk, mikor furcsa neszekre riadtunk. Még az este kerítettünk egy nagy öl szénát, hogy majd ráheveredünk, de csak az elemózsiás szatyrunk pihent rajta. Onnan jöttek a zajok. Zörgött a csontszáraz széna, meg a kenyeret rejtő zacskó.

Mi lehet ez? De nem láttunk semmit, senkit, különben is sűrű hajnali pára gomolygott a folyó fölött, s mi lassan már rémeket kezdtünk látni. Aztán egyszer csak megszűnt a mocorgás, hirtelen szellő támadt, elsodorta orrunk elől a ködöt...

S akkor megpillantattuk a félöklömnyi, hosszú orrú jószágot. Ott ült a lábunk előtt, s bennünket e furcsa teremtményeket nézett. Pillantott néhányat, majd felcsípett egy kenyérmorzsát, majszolni kezdte.

− Te! Ez cickány, vízi cickány! − súgta Béla, aki ismeri az erdők, mezők minden rendű, rangú lakóját. Én bizony sosem láttam még ilyen furcsa jószágot, de ezt gondolhatta a cickány is, mert a két ember közül csak engem figyelt. Béla rágyújthatott, krákoghatott mocoroghatott, rá se hederített. Bezzeg, ha én megmozdultam! Mint a gyík, surrant a vízparti bokrok közé, de kíváncsisága, éhsége legyőzte, félelmét. Néhány pillanat múltán már újból ott kuporgott előttünk, s ette jóízűen a halaknak szánt csalit.

Néztük, nézegettük egymást, mikor csattant a horog, hiába kaptunk mi már a bot után, messze járt a hal.

Elöntött a méreg. Egész éjszaka egyetlen kapás, azt is elszórakozzuk egy egérképű jószág miatt. Na, megállj! Vékony fűzfavesszővel nagyolt suhintottam rá. Rá? Hol volt ő már, mire a vessző a földre csapódott. Mintha madár lett volna, felemelkedett, s fejest ugrott… a vízbe. Ott evickélt szegény a Túrban, de meredek volt a part az istennek sem tudott szárazra vergődni. Végül Béla nyújtott be neki egy suhángot. A cickány belekapaszkodott, s megmenekült. Ott szárítkozott mellettünk, s egyre csak engem nézett. Megsajnáltam. Ócska pulóvert ejtettem mellé. Megvetően pillantott fel.

Bezzeg a Béla kalapja! Azonnal belefészkelte magát, csak két gombszeme világított ki a karima fölött. És, ki sem mászott addig, míg a felkelő nap be nem aranyozta a tájat. Akkor kikecmergett a kalapból, és − igaz, valamivel óvatosabban − ott folytatta, ahol pirkadatkor abbahagyta: szedegetni kezdte az elhullajtott csalit, a kenyeret, a tengeriszemeket.

Már cihelődtünk, de a cickányunk még mindig szorgosan takarított. Még mérgelődtünk is, hogy ránk se hederít, pedig végtére igaza volt: ki tudja, mikor várja hasonló terített asztal... Mert az idén már nemigen!

Szeptember végén jártunk már mikor papírra vetettem e sorokat, s véletlenül hallottam a hírt: árad a Túr, Garbolcnál már elöntötte az árteret. Vajon hová menekült a mi kis cickányunk? Vajon látjuk-e még egymást, valamelyik szép, csendes hajnalon…

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.14. 17:50

depositphotos_10616898_w.png

Szemelvények M. Szlávik Tünde megjelenés előtt álló kötetéből

Nem tudtam betelni az illatával. Elbódított. Minden porcikámba beitta magát. Órák múlva is éreztem a bőrömön, a hajamon, magammal vittem az udvarra, a boltba. Én éreztem, s szerintem mindenki más is, akinek van orra. Nem szégyelltem. Ha lezuhanyoztam, már hiányérzetem volt, igyekeztem hozzábújni, hogy újra eggyé váljon még a szagunk is.

Amikor magamhoz öleltem, úgy kapott a mellem után, mint akinek az élete múlik rajta. S az első időkben ez valóban így volt. Tehetetlenül gyötrődtünk, mert nem tudtuk, mit kell tennünk, hogy mindkettőnknek jó legyen. Aztán lassan összecsiszolódtunk, s ahogy megtaláltuk a harmóniát, a mozdulatai is puhábbakká váltak. Persze csak akkor, ha az első jelzésre gombolkozni kezdtem. Ha egy fél percet is késlekedtem, türelmetlen lett, valósággal letépte rólam a ruhát, akkor is, ha nagykabátban voltam. Ahogy megkapott, szépen elbabrikált rajtam. Simogatta az arcomat, nyakamat, s közben el kellett veszni a szemében. Kitágult pupillákkal ittuk egymás látványát, naponta többször…

depositphotos_11698759_w.pngÉjszaka azért nem voltam valami vidám, amikor fel-felriasztott. Bevallom, néha elaludtam közben vagy a tévét néztem… Nem számított, elvette, ami neki járt.

depositphotos_4122416_w.pngKésőbb egyre durvább lett, néha már harapott is, ám ha szóltam, csak nevetett rajtam. Ha gyorsan összehúztam a textilt magamon, rángatott, két kézzel tépte szét rajtam a blúzt. Persze nem voltam képes sokáig ellenállni neki. Ilyenkor győzelme teljes tudatában szívta a cicimet, majd hirtelen elengedte, s hangosan kacagott, miközben a tej lecsurgott a szája sarkán.

Jaj, annyira jó volt! Soha nem éreztem tehernek a szoptatást, akkor sem, ha a hátam akart beszakadni a fájdalomtól. Nálunk nem volt jelentősége annak, hogy mennyi idő telt el az utolsó etetés óta, s a grammok is csak az első hetekben voltak fontosak. Kiélveztünk minden együtt töltött pillanatot. Cirógattam a homlokát, a kis pisze orrát, a bársonyos fülkagylóját, egyre dúsabb fürtjeit. A legcsodásabb teremtménye volt a kerek nagy világnak. Vakítóan kék szemében visszatükröződött az arcom, s szavak nélkül is értettük egymást. Persze beszéltem, hogyne beszéltem volna, hiszen annyi mondanivalóm volt. Már akkor elmeséltem neki mindent, amikor még csak egy parányi kis sejtcsomó volt valahol mélyen elbújva a méhemben.

Megszületése után az új köldökzsinór, a legfőbb kapocs a mellem volt. Tudtam, hogy nincs sok időnk, előbb-utóbb leválik rólam, végleg, visszavonhatatlanul. Próbáltam minél tovább kitolni ezt a pillanatot. Nem érdekeltek a rosszalló tekintetek, a vénasszonyok megjegyzései, hogy lassan idehozza a kisszéket, és újságot fog olvasni közben. Boldog voltam, és boldoggá tettem a kicsimet is. Mi kell még? Kinevettem az alakjukat féltőket, hiszen életemben nem voltam bombázóbb, mint a tejtől duzzadó kebleimmel, olyan dekoltázsom volt, hogy irigylem magam a régi képeket nézve. Adtam. Magamat adtam. Magamból adhattam neki a legfontosabbat az élete után: az éltető nedűt. S kaptam cserébe imádatot, ragaszkodást, feltétel nélküli bizalmat. Adrenalin fröccsöket. Beteljesülést. Lebegést, mint szeretkezés után.

Aztán eljött az idő, amikor már csak desszert voltam a krumplipüré és a rántott hús mellé. Vigasz, ha felsértette a térdét. Altató az esti varázsmese után, ami arról szólt, miféle szépségek várnak egy ilyen nagyszerű lurkóra, ha elindul felfedezni a világot. baby-by-the-window_w.pngAzt hittem, nehezebb lesz – neki. Ó, nem, szinte azonnal tudomásul vette, hogy nincs tovább. Én meg bele akartam pusztulni. A fájdalomba, hogy csak gyűlt, gyűlt a tej a mellemben, s vizes kendővel kellett csillapítani a lázamat. No meg a csalódásba: hát csak ennyit jelentettem neki? Odadob engem egy karaj vajas-mézes kenyérért vagy egy darab lángolt kolbászért? Ilyen könnyen le lehet mondani rólam? Jó, annyira szerelmesen nem nézett rájuk, mégis…

Próbáltam vigasztalni magam: lesz még nyár, jön a kistestvér, majd ő kárpótol. De a kicsivel is csak másfél évig volt tökéletes az élet. S kevesen értették: azért sírok, mert nekem már nem lesz többé kisbabám, nem lesz, akinek a szemében én vagyok a Nap, a Hold, a csillagok, akit szoptatás után a karomra emelek, s dúdolok. Mert bár minden nap vannak új örömök, de soha senki nem fog úgy szeretni téged, mint a kisded, akit a melledre teszel.

Iratkozzon fel a szerző hírlevelére! Kattintson ide!

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.13. 15:02

Testnevelő

Nyíregyháza

szszb_32_mcs_tatos_istvan_1000.jpgMárciusban, amikor Tatos Pista bácsit az öregfiúk kosárlabda Krúdy Kupáról kocsival hazavittem a régi Elefánt melletti lakásához, azzal búcsúzott: Csaba, Te nagyon rendes ember vagy, hogy hazahoztál, ha megélem, remélem, jövőre is jövök Hozzátok. Apádat meg üdvözlöm, nagyszerű röplabdás volt. 94 évesen hagyott itt minket a legendás testnevelő, a jövő évi Krúdy Kupán már csak a számtalan sztorit emlegetve emlékezünk rá.

Öcsi, Te nagyon jó kosaras lehetnél, ha lefogynál! Még a hetvenes évek közepén szólított meg Pista bácsi, akihez kosárlabda edzésre jártam. Az Öcsi elnevezés, az egy teljesen megszokott név volt nála, eleinte így szólított mindenkit, utána már a jó kosarasok nevét megjegyezte. A megszólítás azt is jelentette, hogy Pista bácsi a kosárlabdázás terén látott bennem fantáziát, úgyhogy olyan fogyókúrába kezdtem, hogy alig egy hónap alatt egy tízest leadtam, miután Pista bácsi elégedetten bólintott. El is vitt a budapesti korosztály döntőbe, ahol tisztességesen helyt álltunk, majd következő évben az emlékezetes soproni tornán is ott voltunk, ahol kis túlzással, halálra fagytunk a kollégiumban.

Az idei Krúdy Kupa egy nosztalgia óra volt, sorban sorolta a neveket, Makszin Laci, Ferenczi Csaba, vagyis Charlie, Buskó, Hegedűs, Kovács Sanyi, Rogoz, Szemerszki, Angyal Géza, Rezsőfi, Gergely Tamás, Ferkó Vili, Asztalos Jimmy, Makrai Laci, Bálint Ádám, Bem Apó és a többiek. Azt is tudta, hogy Ferenczi, aki válogatott kosaras volt, s szerintem a legnagyobb név volt, aki végzett a Krúdyban, disszidált és Los Angelesig meg sem állt. Még 1991-ben, amikor azon a vidéken jártam, megszereztem a telefonszámát, beszéltünk is, de találkozni nem tudtunk, a közös emlékeket idéztük fel. Hihetetlen energiával vezette az edzéseket és a meccseket, ott nem volt pardon, ha valaki nem figyelt, simán leordította, vagy ugrott a füles. Akkoriban egy szülő sem rohant az iskolába, ha a testnevelő az intenzívebb edzésmunkára való ösztönzésként kapott egy maflást, vagy jobban mondva egy pofont. Alacsony termetű volt, szálfa egyenes, hihetetlen szikár, az utolsó pillanatig is fizikailag és szellemileg is meglepőt produkált. Mindenki tisztelte, szerette!

Az utóbbi húsz évben tegeződtünk, akárhányszor találkoztunk, két téma mindig előtérbe került. Az egyik egy hatalmas győzelem, amit Széchényisként, vagy ahogy akkoriban hívtak minket, Kefésként arattunk a Krúdy felett. Kikaptunk vagy tízszer, de egyetlen egyszer tudtunk nyerni, ami abban az időben kuriózum volt és erre Pista bácsi emlékezett. Csipkelődtünk egymással, ahogy ránéztem, már mondta is: csak egyszer tudtatok nyerni, mert nem figyeltünk Rád és rengeteg pontot dobtál, de többször nem. Persze számomra az az egy győzelem volt a legfontosabb, megvertük a legendás Krúdyt. A másik téma Apám volt. Pista bácsi mindig szóba hozta. Ilyen félelmetes leütéseket röplabdástól még nem láttam, mondta, ahogy a süllyesztett röplabda pályán bebombázta a labdát az ellenfél térfelére, a salak alól majdnem feljött a talajvíz.

Amikor edzésre jártam hozzá, mindig a maximális erőbedobást és a győzni akarást sulykolta belénk, azt, hogy a küzdelmet soha nem szabad feladni. Alig 160 centi volt, de a nagy lovak között mindig bemutatta a labdás gyakorlatot, addig csiszolt egy-egy mozdulatot, míg azt mondta, na, végre! Amikor egy-egy országos döntőbe bejutottunk, tudták, a keleti végekről csak a Krúdy lehet finalista.  Ezeken a tornákon sztori hegyeket hallhattam Pista bácsiról, akinek az Öreg volt a beceneve. Hamiskás mosollyal tudta cukkolni a tanítványokat, egy-egy vele kapcsolatos történetet tovább szőttek és egymásnak adták tovább.

A legenda pedig maga Pista bácsi volt, aki minden évben nagyszerű játékosokat nevelt. Ahogy felépült 1969-ben a Krúdy, az egyik testnevelő Tatos István lett, Nagykállóról került a megyeszékhelyre. Fél szemére alig látott, a történet alapján még a negyvenes években, amikor fűzős labdával fociztak, úgy lőtték meg a labdát, hogy a fűző az egyik szemét megsértette. Azt már kevesen tudták, hogy egykoron tagja volt a világhíres Kerezsi Vándorcirkusznak, amely tornamutatványaival kápráztatta el a közönséget. Ezekből az elemekből jócskán maradt a tarsolyban, hiszen még nyugdíjasként szövetnadrágban is bemutatott bármilyen tornagyakorlatot az ámuló tanítványoknak. Azt is tőle tudjuk, hogy birkózásban háromszor nyert főiskolás bajnokságot. Dehogy voltam én birkózó, nevetett, csak erős voltam, megragadtam az ellenfelet, földre vittem és nem hagytam mozdulni.

Nem csak testnevelő volt, az életre tanította a nebulókat, arra, hogy a testmozgás életük végéig fontos, mindig mondta, tartsátok fitten magatokat, nézzetek meg engem. Nem csak kosárlabdában alkotott legendásat, hiszen a többi sportágban, így atlétikában, kézilabdában és tornában is képezte tanítványait. Azt vallotta, hogy 14-18 éves korban a fiataloknak érdemes több sportágat kipróbálni, utána eldől, melyiket választották. Persze azt is tudta, hogy a Krúdy mindig is az ország egyik legjobb középiskolája, a tanulók jelentős többségének a tanulmányok az elsődlegesek, utána jön a sport, de szerencsére ezek a tanítványok mindkét fronton maradandót alkottak. A kosarasok többsége főiskolát, egyetemet végzett, komoly pozíciókban dolgoznak és mindig szívesen emlékeznek legendás tanárukra.

Pista bácsi a nyugdíjba vonulása után még egy tíz évet óraadóként lehúzott a Krúdyban, a marsallbotot éppen egy korábbi NB I-es kosarasnak, Kovács Tibinek adta át. Szorgalmasan látogatta évenként az öregfiúk Krúdy Kupát, amikor jött a hír. Elindult veterán atlétikai versenyeken, s nem is akármilyen eredményeket szerzett. 2014-ben a 90-95 éves kategóriában a veterán atlétikai világbajnokságon diszkoszvetésben aranyérmet szerzett 16.71 méterrel, megelőzve portugál vetélytársát. Kovács András és Kerekes Laci hatására kilencvenévesen kezdett el atletizálni, ilyen korban hasonló szintű fizikai felkészültséggel senki nem rendelkezett az egész földkerekségen. Még 92 évesen is azt jósolta Kerekesnek, hogy jöhet a 20 méteres álomhatár! Előtte 2012-ben megjavította a 90 éveseknél a súlylökő magyar csúcsot, 7.75 méterrel Bökönyi Gyuri bácsi 5.65  méteres teljesítményét szárnyalta túl. Mondtam is neki, Pista bácsi meguntad a kertet, valami új kihívásra vágytál, igaz? Nevetve bólintott, de azért hozzátette: a kerti munka a legjobb hobbi, mindig karban tart! Munkásságát 2011-ben a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának Matolay Életműdíjával ismerték el. A kitüntetést az iskolai testnevelés és diáksport fejlesztése, valamint az olimpiai eszme terjesztése terén kifejtett kimagasló szakmai és pedagógiai tevékenység elismeréséül adta a Magyar Testnevelő Tanárok Országos Egyesülete, és a Magyar Olimpiai Bizottság.

Apámnak átadtam üdvözletét, aki a múlt héten szomorúan mondta, meghalt Tatos Pista!

***  mcs1.jpg
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Máthé Csaba

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.13. 14:45

depositphotos_56173581_w.pngSzemelvények M. Szlávik Tünde megjelenés előtt álló kötetéből

Éjfél után szokott mellém bújni. Első álmából megébredve az embert eltölti valami határtalan, mély szeretet. Minden olyan valószínűtlenül puha: a párnák, a takarók, a testünk. Mintha nem is lennének csontjaink. Ehhez képest elég szorosan átöleljük egymást. Tökéletesen felvesszük a klasszikus pózt, én vagyok a nagykanál. Aztán persze rögtön kiszabadítja magát − férfi, egy percig sem bírja a kötöttséget. Hasára fordul, s már alszik is. Én meg többnyire teljesen felébredek. Betakarom, bár tudom, hogy azonnal lelöki magáról a textilt, legszívesebben meztelenül lenne reggelig, de nekem működnek, sőt, turbó üzemmódban funkcionálnak védelmező ösztöneim. Takaró vissza, kislámpa fel. Olvasni próbálok, hogy szívem dübörgését csillapítsam, aztán mégis inkább őt nézem. Két kispárna közé fúrta be a fejét, ki sem látszik az orra. Vigyázva kimentem a fullasztó helyzetből. Az előbbi összebújásra vágyom, ezért óvatosan megsimogatom. Nehéz eltalálni azt a pontot, amitől csak testhelyzetet változtat, de nem ébred fel. Ha felébred, mindenféle mozgalmas kívánságai vannak, meg beszélgetni akar. Ahhoz már túl késői ez az óra. Én csak azt akarom, hogy ismét hozzám simuljon, hogy a lélegzete megborzongassa a bőrömet, hogy érezzem a hajszálai csiklandozását. Sikerült! A fejét beékeli a vállgödrömbe, mélyet sóhajt. Szagmintát veszünk egymásról, ezt nem lehet finomabban kifejezni. Elkábít, amit érzek, a könyv lassan kicsúszik a kezemből. Elszenderednék, de birtokló mozdulattal hirtelen átveti rajtam a jobb lábát. Lassan lecsúsztatom hasamról a térdét, mire sértődötten hátat fordít, s a fenekét nyomja az oldalamhoz. depositphotos_57187407_w.pngÍgy is jóóóó! Csak ismét be kellene takarnom. De nem tudom, megtettem-e. Filmszakadás.

Az óra pittyegése ébreszt. Megszüntetem a zajt. Persze a paplan tetején fekszik. Nem bírok ellenállni, finoman belecsókolok a nyaka hajlatába. Éppen csak megérintem a számmal, szinte csak a levegőt simogatom. Valószínűleg a légvétel ritmusának megváltozása ébreszti fel, lustán rám néz, nyújtózik egyet, végigsimít az arcomon:

− Jó reggelt, Anya!

− Jó reggelt Kincsem, aludj csak, korán van még. Megyek, főzöm Apának a kávét.

A franciaágy túloldaláról férjem mosolyog vissza, egyszerre mozdulunk. Takarót tartó kezeink összeérnek, védő sátrat képeznek éjfél után megint közénk vackolódó kisfiunk felett. Reggel van, a közeli buszmegállóból lassan kihúz a félhatos busz.

 

***

m_szlavik_tunde_60.jpg

 Iratkozzon fel a szerző hírlevelére! Kattintson ide!

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.12. 14:03

Ősz Zoltán alkotása

14231793_1412580898758585_6735204092470731495_o.jpg

Pasztell

2009.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.11. 08:23

Írta: Csabai László

 

gerhard_gluck_2_masolata.jpg– Milyen jó az, mikor látod, hogy szép sorban minden vágyad teljesül – mondta H. Z., egykori szomszédom. H. Z.-nek már tizenhat évvel ezelőtt terepjárója volt, kétszintes családi háza, és Egyiptomba vagy Malajziába ment nyaralni.

Én és a Kedves egy kicsi, de szép társasházi lakásban éltünk, mellyel szemben terült el az ő villája, tehát voltaképpen nem én, hanem az egész társasház volt az ő szomszédja, de H. Z. szívélyes viszonyban volt mindenkivel. Jó ember volt H. Z. (Sajnos már nem él.) A nagyon gazdag emberek közt rengeteg jó fickó van, nem tudom, miért utálják őket annyira a költők. Habár tudom.

Mivel soha nem éltem szűkös körülmények között, megtehettem, hogy nem az anyagi gyarapodásban jelöltem meg éltem célját (bár most, ha belegondolok, nem tudom, jelöltem-e meg valamiben is), de H. Z. megjegyzését enyhe irigységgel kevert rosszallással fogadtam.

– Könnyen beszél, aki annyit apríthat a tejbe, mint te!  – vetettem oda neki félig tréfásan. – Nekem marad az, hogy ne legyenek nagy vágyaim.

H. Z. végignézett rajtam, osztott-szorzott, mintha belelátna a bankszámlánkba, a hitelszámlánkba, szüleim és rokonságunk bankszámlájába és hitelszámlájába, mintha sorra felbecsülné azokat az ingatlanokat, melyeket birtoklunk, aztán meghozta az ítéletet:

– Ne nyavalyogj! Minden vágyad teljesülni fog. És lehetnek nagy vágyaid! Csak túlnagy vágyaid ne legyenek!

H. Z.-nek igaza lett. Sorban teljesülnek a vágyaim: nagyobb lakás, új kocsi, utazás a Tátrába, Párizsba, Velencébe. Publikációk. Könyvek. A legfontosabbról, mint feleség, gyermek, nem is beszélve. És most egy újabb vágyam fog teljesülni. Holnap indulunk Brassóba. 

Brassót nem szabad lebecsülni! Mert nekem Erdély, nem kizárólag, de leginkább Kolozsvár, a Székelyföld és Brassó. Mert Brassónál ér véget az országunk. Utána egy más kultúra következik. Mert Brassóban van az ország legnagyobb temploma. Mert Brassó még középkor. Mint ahogy igazán csak Dél-Erdély és az erődtemplomok, meg persze Brassó az, ami megmaradt középkornak az országunkban. (1920-ban egy Párizs melletti émelyítően túldíszített és rossz aránnyal megépített kastély kertjében lévő fiókkastélyban néhány imperialista hatalmi vágytól megszállott gall ugyan meghúzott mindenféle új határokat a Kárpát-medencében, de ezek engem nem befolyásolnak. Az én országom mindig is a Vöröstorony-szorosnál fog véget érni. Igaz, hogy az én szeretett, képzeletbeli, vagyis a valóságosnál valóságosabb Magyarországom nem azonos az idegesítő, mai Magyarországgal.) 

A busz a Hajdúságot átszelve halad. Mikepércs, Sáránd, Derecske – fújom kívülről a helységneveket, mert úgy ’75-től, mikor meglett első kocsink, egy mindent kibíró Trabant, kb. ’85-ig, mikor már szórakoztatóbb dolgot is el tudtam képzelni, mint szüleimmel nagyszüleimhez utazni és a kanálisokban pecázni, majd minden héten megtettük a Nyárliget – Földes útvonalat.

A környék nem sokat változott. Csak most már jobban megfigyelem, mert tudom, hogy minden út lehetőség az élményszerzésre, az írásra. (És nem tudhatom, azt, amit most látok, látom-e még valaha.) Meg egyáltalán: bámészkodni jó. A Hajdúsággal ambivalens viszonyom van. Tisztelem és szeretem. De inkább tisztelem, mint szeretem. Mintha a kálvinizmus ömlött volna szét itt – és tulajdonképpen szét is ömlött – és formált volna át mindent a maga képére. Embereket, településeket, cselekvéseket, még a tájat is. Minden rendezett, karbantartott, kemény munkával kicsikart. Csak túl józan. Mítosztalan. Roskadásig rakott asztalok és sok hús. Mind elsózva. Hatalmas kukorica monokultúrák és tízszer tízes házak. Ha pedig birkát ölnek, mindig birkapaprikás lesz belőle. Nem az én világom. Habár most, hogy ezeket jegyzem a naplómba, nosztalgiám támad Földes iránt.  

Berettyóújfalunál délkeletre fordulva elhagyjuk a régi utat, s immár közeledünk Biharkeresztes, a határ felé.

A mikrofonhoz lép egy lány, közli, hogy az a hölgy, aki az utat szervezte, és mint leendő idegenvezető hirdette magát, nem tudott eljönni (ez előfordul magyar irodáknál, én magam is ugrottam már be tapasztalat és helyismeret nélkül idegenvezetőnek egy fővárosban rekedt német csoporthoz, a béremet azóta sem kaptam meg), aztán bemutatja kolléganőjét (………..Brigitta) és önmagát (……….Barbara). Ők fogják gondunkat viselni. Mindketten egy pesti főiskolára járnak.  Persze nem indulás előtt mondták a cserét, mert akkor még lett volna értelme az utasoknak háborogni.

Én minden idegenvezető (vagyis jelen esetben inkább „idegenvezető”) bemutatkozó-eligazító beszédétől félek. Az oka a határátlépési illeték.

A nyolcvanas és a kilencvenes években rendszeresen szedtek az idegenvezetők meg a sofőrök ilyen indokkal fejenként három-négy márkát vagy dollárt. (Ennyit senki nem tart jelentős összegnek, ám ötvenszer négy dollár azért már pénz.) Pedig a társasutazás részvételi díja elvileg magában foglalt minden utazási, vízum- és egyéb költséget. A határátlépései illetéket azonban nem, mivel határátlépési illeték nem létezett. (Legalábbis ekkor már nem.) Azt saját zsebre gyűjtötték. Engem minden becsapás idegesít. Ha lenyelem, feszít és elrontja napokra, vagy akár az utazás egész idejére a kedvem. Ha nem... Olyat még nem csináltam. Néhány útitársam már igen, s a többiek nem fogták a pártjukat, az idegenvezető pedig végig utálattal kezelte őket.  Egyszer az egyik lázongó viszont ordibálni és fenyegetőzni kezdett, hogy feljelenti a céget a jogosulatlan pénzbeszedés miatt. Őt nem merték bántani. Sőt a visszaúton kárpótolták egy nagy üveg ouzoval. (A mi pénzünkből.)

Most nincs illetékbeszedés. Helyette a két lány kéri, hogy adjunk be fejenként a sofőröknek 600 forintot. Mert ez a szokás. Ez rendben van. Az utazás olyan olcsó, hogy a két buszvezető valóban nem lehet túlfizetve. Az őszinteség pedig eleve értékelendő.

– „Nevével „Corona" alakban – olvassa Barbara – egy 1234 körül készült premontrei kolostorjegyzékben találkozhatunk először, a város azonban a 1241. évi tatárjárás következtében elpusztult. 1252-ben, IV. Béla egyik adománylevelében újra felbukkant a város neve. A város német nevéről – Kronstadtról – 1355-ből van feljegyzés. A legenda szerint (valaki morog valamit Barbarának, aki nem zavartatja magát, olvas tovább) Salamon király a Köszörű-patak völgyében, a napjainkban is Salamon-kövének nevezett sziklák barlangjaiban rejtette el a koronáját, innen kapta a város a korona nevet. Egy másik történet szerint (sugdolózás hátul is), egy fa kivágásakor a gyökerei közt egy koronát találtak, később ennek a fának a helyére építették a városházát, és ezért található Brassó címerében egy gyökerek közt ábrázolt korona…” Ja ez, még nem Brassó, bassz… Akkor vissza az egész! – hallgat el végre Barbara, mert valóban nem Brassó, hanem Nagyvárad van előttünk.

Tételezzük föl, hogy vannak remek magyar idegenvezetők. (Mert biztosan vannak, bár én még eggyel sem találkoztam.) De őket most hagyjuk. A rossz idegenvezetők alábbi csoportjait lehet megkülönböztetni: 

  1. Gyalázat-idegenvezetők

Görögországban voltam eggyel, aki egyetlen idegen nyelven sem beszélt. Egyetlen idegen szót sem tudott. Illetve túlzok. Egy szót tudott. Azt, hogy „sorry”. De azt meg nem jókor használta. 

  1. Útikönyv-idegenvezetők.

Nincs átfogó képük a rájuk bízott országról, az útvonalon lévő városokon meg múzeumokon kívül nem láttak mást belőle. Azt mondják vissza – többnyire tévesztésekkel –, amit egy – rendszerint már eleve hibás, túl sommás, vagy elavult, vagy egyszerre mindhárom – útikönyvből tanultak. Például Reims és Párizs között ezt hallottam egy őszülő szakállas úriembertől:

–„Franciaország fejlett kapitalista állam. Tehát meg van engedve a magánvállalkozás. De természetesen minden nagyobb cég állami tulajdonban van.” 

  1. A kitalálva-színesítők.

Ők látják, hogy vannak a valóságnak olyan – az idegenvezetést színessé tenni képes – szegmensei, melyek nem kaptak helyet az útikönyvekben, mivel azonban macerás lenne könyvtárban utánanézni a dolgoknak, inkább kitalálják a megoldást. Megint Franciaországból: –„A francia kultúra nagyon is közel áll hozzánk. Például rengeteg szót vettünk át tőlük. Butik – az franciául boutique. Pár – az pair. A trojka pedig a trois-ból jön, ami franciául hármat jelent, s a trojkát is három ló húzza.” – mondta a vezetőnk, és én elképzeltem, ahogy a Versailles-i arisztokrata kompánia tagjai, élén XIV. Lajossal, a napkirállyal, ledobják pompőz ruhájukat, derékig érő göndör parókájukat, szibériai cobolybundát kapnak magukra (a marquis-k még esetleg medvebőr kucsmát a marquise-k meg kokosnyikot), meghúzzák a vodkásüveget, a hajtó mellé a bakra balalajkást meg guzlást ültetnek, és a Sznyegurocskát meg a Kalinkát énekelve elkezdenek a palotakertben trojkával száguldozni. 

  1. hiába-tapasztaltak.

Velük az a baj, hogy bár ismerik az ország nyelvét, és rengeteg személyes tapasztalatból magát az országot is, de azt az ország lakóinak a szemszögéből látják, mely – mivel minden nép önmagát, a saját nyelvét és országát tartja a legkiválóbbnak – szükségszerűen torz képhez vezet. És sztereotip általánosításokhoz. Meg hiteles történelmi bemutatás helyett anekdotaszerű poénkodáshoz. (Persze óvatos általánosításokat azért lehet tenni. Például az olaszok nekem mindig barátságosabbaknak tűnnek, mint a franciák.)

Mire beérünk Váradra, már este van. Talán jobb is. Sokszor jártam már a Pece-parti Párizsban, és természetesen mindig átéltem a romlás rettenetét. Várad már nem a Pece-parti Párizs. 

Kinn fénypászmák: fenn csillagok, lenn a bekötőutakon haladó járművek reflektorai. És néhol égetnek valamit. Talán tarlótüzek. Már túl vagyunk Péter-Pál-on.

A buszban is fények. Az utasok felkapcsolták a fejük fölött lévő kis lámpát; készülődnek az alváshoz. A buszon alvástól mindenki fél. Én nem. Alternatívája lehetne, hogy az ember repülővel megy, de az egyrészt drága, másrészt kimarad a legfontosabb; az útközbeni bámészkodás.

Jobbra tőlem a Kedves. Épp nem tetszik neki valami, tehát minden rendben vele. Balra, a folyosó másik oldalán egy bizonyos Zsuzsa néni. Az ő szeme kisírt. Vele tehát nincs minden rendben. Kisírt volt már felszálláskor. A határátkelő előtt egészségügyi szünetet tartottunk, s ekkor megkérdeztem anyósomat – aki Zsuzsa néni mellett ül – hogy mi az oka.

Zsuzsa néni kisvárdi, anyósom naményi, még sosem látták egymást, ezért aztán nem öt, hanem tizenöt percbe tellett, míg olyan viszonyba kerültek, hogy Zsuzsa néni leadta az életét a-tól z-ig.

–„Elmondom neked, de ez bizalmas, ne add tovább!” – figyelmeztetett anyósom, és én őszinte elszánással bólintottam. Tehát: Zsuzsa néninek van férje, egy bizonyos Albi bácsi, meg két lánya, Kiszsuzsi és Nóri. (Ők ülnek előtte.) A két lánynak van egy gyermekkori barátnője, valami Hajni. (Mikor anyósom kiejtette a nevét, olyan utálat volt a hangjában, hogy megsejtettem, mi a történet vége.) Évekig ötösben mentek üdülni. Idén viszont csak hárman. Mert karácsonykor Albi bácsi bejelentette, hogy ő és az a Hajni…–„De nehogy tovább add!” – figyelmeztetett még egyszer anyósom.

Anyósomék mögött ül két idősödő hölgy. Az egyik Etelka, a másik Emmike. Etelka kezében kis notesz, állandóan jegyzetel, ami ellenszenvessé teszi őt a szememben. Nem tudom miért, hisz én is állandóan jegyzetelek. Talán az még vele a gond, hogy fényképezőgép van a nyakában. Miért nem a táskájába teszi a fényképezőgépet? Vagy a zsebébe. Apró masina, elférne ott is. A nyakban tartott fényképezőgép ellenszenves. Turistáknak való. Igaz, hogy azok is vagyunk. (Persze én általában világjárónak mondom és gondolom magam, de egy fapados utazási irodával elmenni a román tengerpartra, ott dögleni kilenc napig, az nem igazi világjárás. Még akkor sem, ha ott van az út ékköve, a Brassóban eltöltendő fél nap.) Emmikének tanárkinézete van. Az a fajta, akinek már küszöbön áll a nyugdíj, de még van türelme fogni a kölyköket.

Mögöttünk nem ülnek, ott a kijárat van. Előttünk igen. A gyermekeim. Nem veszekednek, tehát elaludtak. A Kedves is alszik már. Kinyomja fenekét, hozzáprésel a könyöklőhöz, miáltal biztosít eldőlés ellen. Nekem is aludni kellene. Alvópozícióba rendezem magam: felhúzom a lábam, a térdem nekitámasztom a kapaszkodónak és ráhajolok a Kedves csípőjére. Igazán puha, nem panaszkodhatok.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Csabai László tárcái

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.07. 17:10

Bíró Ernő alkotása

14196022_1404881869528488_394484151559121263_o.jpg

40x30 cm. akvarell.

1957.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.04. 08:32

 

bali_1c_2_3127_800.jpgJó is lenne, meg nem is, ha Bali szigetének zenéjéről és táncáról élőszóban számolhatnék be. Jó, mert akár el is dúdolhatnék egyet-kettőt a fülemben maradt szép dallamokból. Rossz, mert egy ilyen dúdolás alkalmából a fiam tapintatosan azt mondta: inkább táncoljam el, mert a port jobban bírja.

bali_1c_2_3126_800.jpgA dúdolásra még csak-csak, de a bali tánc megmutatására semmiképpen nem vállalkoznék. Az itteni táncosok fél életüket tanulással töltik. Mozgásuk nélkülözi az akrobatikus elemeket, amelyek nélkül például a kínai opera elképzelhetetlen. Az arcjáték és az ujjak gesztusai külön nyelvet alkotnak, amelyet csak ők értenek. Ujjaikkal táncolják el a mesét. Annyira összetett és kifinomult mozgások ezek, hogy attól az európainak leesik az álla. Tulajdonképpen csak a zenével együtt válik élvezhetővé számunkra, azzal azonban nagyon. A zenekar színpompás öltözékében, kényelmes törökülésben, finom ritmusú, nagyon dallamos muzsikát ad elő.  Meglepve láttam, hogy a komoly arcok „komiszkölyök” lelket takarnak. A táncosok megjelenése után, amikor minden tekintet odafordult, az éppen nem játszók papírgalacsinokkal dobálták a többit. Lennék csak a karmesterük, majd megtanítanám őket kesztyűbe dudálni – gondoltam. Pedig hát nem kell ezeket semmire sem okítani, annyira profik. Csakúgy, mint a táncosok.

bali_1c_2_3125_1000.jpgA történet, amit előadnak, akár itthon is megállná a helyét. Valami gonosz király akar elrabolni egy szép szüzet. A színpad első sorában ülni – fényképezés szempontjából – rendkívül előnyös, hátrány viszont, hogy innen már látszik a díszlet kopottsága, vagy egy-egy felfeslés a ruhán. Sőt, ültem már olyan tánckar előtt is, amelynek forgatagából egy kis izzadtságszag is előörvénylett. A Gonosz és a Szűz azonban nem ugrabugrált annyit, hogy megizzadjon. Még jó, hogy nem, mi lett volna a sminkjükkel. A ruházatuk közelről is tökéletes, játékuk pedig, melyről fentebb már értekeztem, pontos és szép. A nézőtéren egyetlen balinéz sem ült, így nem mérhetem le autentikus reakcióikat, de a más kultúrából érkezettek szűnni nem akaró vastapsa kifejezte: nekünk s felejthetetlen élmény volt a Gonosz felsülése, és a Szűz megmenekülése. Kifelé menet, a színfalak mögött véletlenül megláttam a női főszereplőt, akin immár hétköznapi viselet volt. Alig ismertem meg. Jelenthetem, hogy errefelé sem a ruha teszi az embert, de az asszonyt igen. Különösen, ha a Szűz szerepét adja elő.

***  esiksandor2cm.jpg

 Ilyen szép a világ

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.02. 19:35

Írta: Arany Piroska    

 

hargitai_b_kolcsonkenyer.jpgElkezdődött a tanév, és egyszer csak én lettem a hetes. Az isiben mindenki lesz hetes, mert úgy igazságos, hogy ne csak azt tudjuk, hogy milyen az, ha nekünk kell szót fogadni, hanem azt is próbáljuk ki, milyen, ha mi tartunk rendet a gyerekek között.

Mindig ketten vagyunk hetesek, az egyik a füzetosztó meg mondjuk virágöntöző, a másik meg írja, hogy ki a rossz, míg nincs benn a tanító néni. De ez nem könnyű ám, és van, aki nem is tud rendet tartani. Ott van mondjuk a Karesz, aki olyan szigorú, hogy szót kell neki fogadni; olvastat bennünket, és mondja, hogy ki következik, egész addig, míg a tanító be nem jön, és megdicséri Kareszt, hogy tudtam, hogy terád lehet számítani.

Egyszer meg az volt, hogy sietni kellett, mert szünet után még kezet is kellett mosni, hogy a focizós kezünktől ne legyen maszatos az írás füzet. Olyankor nagy a zaj meg az ugrálás. És pont Szilvike volt a füzetosztó-hetes, és ő kapkodva osztotta a füzeteket, és nekem nem hozta, csak odadobta. És a füzetemnek leszakadt az eleje, és olyan lett, mintha a szemetes kukából húzták volna ki. És akkor a Szilvike arra kért, ne áruljam el, majd ő inkább megragasztja, de nem volt ott a ragasztója, nekem meg sosincs itt, és a tanító néni felmutatta a füzetemet, hogy kié ez a rémség? És akkor én felálltam, és kezdeni akartam, hogy mert Szilvike dobálta, hát akkor látom, hogy Szilvike úgy néz rám, mint a kisangyal a karácsonyi szentképen, és még a kezét is összeteszi, és én inkább leültem, pedig akkor, azért is feketét kaptam.

Amikor meg Tibi a hetes, csak ordibál, hogy csend legyen, mert megmondlak, és ettől egyáltalán nem leszünk csendben. A tanító néni bejön, és haragosan kéri az ellenőrzőket. És beírja nekem, hogy magatartás fekete pont, mert a Tibi, hiába a barátom, először az én nevemet írta fel a rosszak közé.

Az anyum otthon tiszta ideg lett, hogy mi ez a fekete a magatartásból. Mondtam, hogy Tibike felírt, hogy én voltam rossz, pedig nem is, de tényleg nem.

Én nem vagyok egy bőgőmasina, mert egy fiú az ne bőgjön, de amikor az anyum tőlem szomorú, akkor belejön a torkomba az a sírógombóc.

Akkor este, sokáig forgolódtam, és azt gondoltam, hogy a Tibit, még ha jó is együtt focizni, mégis meg kéne bosszulnom, csakazértis.

De nagyon nehezen tudtam egy jó bosszút kitalálni, és az anyum mikor látta, hogy nem alszom, azt mondta, hogy majd együtt kitaláljuk, legyek nyugodt.

És egyszer csak én lettem a hetes, és az anyum reggel szólt, hogy most aztán kölcsönkenyér visszajár, írd fel őket, hadd tudja meg Tibi, hogy milyen gonosz volt veled, hadd kapjon csak fekete pontot ő is, meg az elszakított füzetedért Szilvike is.

Reggel odaálltam a táblához, fogtam a krétát, hogy felírjam őket. Csodálkoztam is, hogy miért nem örülök. Ezért bátorítottam magamat, hogy na, most kölcsönkenyér visszajár, na, most lehet bosszút állni! De mégse nem kezdtem írni a táblára. Mert majd amikor egyikünk se lesz hetes, amikor egész évben barátok vagyunk, még nyáron is, amikor Tibikével szeretek leginkább focizni, és Szilvikének a szeme is eszemben van sokszor – vagyis majdnem mindig – akkor… Én hogy írnám fel őket rossznak?

Abban a percben kivettem a füzeteket Ricsi kezéből, és odaadtam a krétát, hogy írja ő a rosszakat a táblára. És Ricsi írta a rosszakat, és írta, akit akart, és én osztottam ki a füzeteket, és kész.

Ám amikor hazamentem, az anyum egyből megkérdezte, hogy na, felírtad őket? Mondtam, hogy nem. Hogyhogy nem? Anyukám, nem tudok én úgy haragudni, ahogy pedig szeretnék. És az anyum azt mondta, hogy előre sejtette, mert sajnos őhozzá hasonlítok. Hogy ez miért sajnos, mikor én anyut pont ilyennek szeretem?

Most is adott átölelős puszikat, pedig nem is tettem meg, amit kiterveltünk – és mégis!

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Arany Piroska tárcái                                   

 

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.09.01. 06:41

Biszák László alkotása

14102248_1397798996903442_1724603874600671708_n.jpg

40x30 cm. akril.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.08.28. 07:27

A Szent István Nemesi Rend hazai megalapítói

Nyíregyháza-Sóstóhegy

szszb_32_tk_lendvai_zoltan_800.jpgSzétszóródott a magyarság, mint homok a szélben. Vannak, akiket csupán érzelmileg érint ez a tény, mások a tettek mezejére lépnek. Az Újvilágban, akár az Alkotmányt megfogalmazó alapítók, ezúttal 6, nemesen gondolkodó férfi nyilatkozatot és fogadalmat tett: mindent elkövetnek a szórványban, a határainkon túl és az anyaországban élő magyarok fennmaradásáért, összetartozásának erősítéséért. Molnár Elek, aki jelenleg Floridában él, vitéz Bánkúti Géza, vitéz Beke Imre, dr. Hilberth Tamás, Juhász Ferenc és Kossányi Miklós alapító atyák a nemzet sorsáért aggódó magyarok nevében, Szent István államalapításának ezredik évfordulóján, 2000. augusztus 20-án látták el kézjegyükkel az Alapító Okiratot. Lendvainé Ildikóval – akinek Molnár Elek a nagybátyja – és férjével, Lendvai Zoltánnal a tárgyi és szellemi emlékekkel, fotóhegyekkel zsúfolt családi ház nappalijában ezer évet repülünk vissza az időben. Előre pedig mennyit is láthatunk? – talán kiderül az írásból.

Minket is mélyen érintett a magyarság hányatott sorsáról folytatott polémia – kezdi a beszélgetést Ildikó. – Kimentünk Amerikába és ott részletesen tájékozódtunk a nemes küldetésről. 2001. augusztus 18-án pedig már Nyíregyházán avatták a Nemesi Rendhez csatlakozó új tagokat. Ebben a nappaliban – mutat körbe – olyan emberek cseréltek eszmét, akik globálisan gondolkodnak és lokálisan cselekednek, s erre buzdítják a barátaikat, családtagjaikat és a téma iránt érdeklődőket.

Magyarországra, közelebbről Nyíregyházára a Lendvai házaspár hozta el a Szent István Nemesi Rendet. Innen keresték fel az erdélyi, kárpátaljai, felvidéki magyarság képviselőit, a hagyományokat őrző közösségeket. Országszerte is elindították a szervezést, avattak új tagokat Nyírparasznyán a csodálatos református templomban, Ópályiban, Budapesten, Karcagon, de eljutottak Kárpátaljára, Erdélybe és a Felvidékre is. A határainkon túli programokról több kilónyi fénykép és elmondhatatlan élmények őrzik a feldarabolt nemzet szellemi újraegyesítéséért tevékenykedők cselekedeteit. A másfél évtized számos programja közül csupán néhánynak szoríthatunk itt helyet: például Salánkon a Mikes Kelemen csoport közreműködésével a református templomban történt avatás után a görög- és a római katolikus hívek is csatlakoztak hozzájuk és énekelve vonultak a Rákóczi szobor avatásához. Csángó magyarokkal kötöttek barátságot. Külön kérték, hogy a Salánkon élő és a Beregszászi Magyar Egyetemen tanító Kész házaspár áldozatos munkáját emeljük ki, mert a felnőttek mellett gondolnak a gyerekekre is. A viszonylag zárt közösségben élő magyarok gyermekeinek szerveznek honismereti tábort, bevonva anyaországi vendégeket is. Jurtákban alusznak, megismerik az ősök mesterségét, például a lovaglást, a nyílvessző használatát, és elméleti, történelmi ismeretekkel is gazdagodnak.

45 magyarlakta településről toborozták a Nemesi Rend tagjait, és 18 határon túli településen tartottak már avatást, de a kezdeti lelkesedés sok helyen alábbhagyott. Ők viszont töretlenül őrzik a lángot, mint Ildikó fogalmazott: mi a templomban, kezünket felemelve esküt tettünk Isten és a közösség előtt, hogy mindent megteszünk a magyarság összetartozásának elősegítéséért, csak nem szegnénk meg az eskünket?!

A cselekvő támogatáshoz pénz is kell, ezért Zoltán és Ildikó létrehozta a Szent István Nemesi Rend Első Alapítványát, mely a jelenlegi vezető, Móré Mihály irányításával új lendületet kapott. Sikerrel pályáztak központi forrásokra. Így tudták nemrégiben a kolozsvári Házsongárdi temetőben rendbe hozni a báró Wesselényi család sírkertjét. Az Árpádházi Szent Erzsébet Líceum végzős diákjainak gyönyörű ballagó ruhákat ajándékoztak, mások huszár egyenruhát kaptak. A gyimesközéploki iskolának hímzett zászlót adományoztak. Szorosan együttműködnek a sóstóhegyi Aranykor Nyugdíjasklubbal is, amelyet Lendvai Zoltán vezet. Tavaly például zsákszámra gyűjtöttek használt ruhát és vitték ki Salánkra.

Olyan emberekkel ismerkedtünk meg az évek során – folytatja Lendvainé Ildikó – akik szintén önzetlenül tevékenykednek a magyar közösségekért, például Berszán atya, Tőkés Erzsébet, Deáki András. Fontosnak, hogy a diaszpórában élő honfitársaink unokái is tudjanak megszólalni magyarul. Szerveznénk szívesen cserelátogatást, mert az anyaországbeliek, főleg az idősebbek, nem beszélnek angolul, ugyanúgy, ahogy az 56-os emigráltak unokái nem ismerik nagyszüleik nyelvét. Felemelő pillanat volt Csíksomlyón az ünnepi körmenet részeseként a kegytemplomhoz eljutni. Látni az ezer éves Őrházat, mellette a kőből kifaragott Szent Koronával.

Lendvaiék közel félévszázados frigyét három gyermekkel áldotta meg a Teremtő: Zsolt táncművész, Péter a Zwack-nál dolgozik, Kata angoltanár. Küzdelmeiken érzik az égiek áldását.

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

Szerző: Napkelet Népe  2016.08.25. 08:09

Írta: Péter Béla

 

Péter Béla fotója.jpg− Na, kisfiam, hamar csinálunk egy kis laskát, aztán mehetünk a Középhegybe. Volt ez a kis eső, lenni kell gombának, ha meg nem lesz, majd hozunk egy hát fát − szólt lóci nagyanyám.

Gyorsan begyújtott a masinába. Vizet forralt. 6-7 krumplit dobott a főzőlébe, amit nemsokára ki is szedett. Villa hegyén meghámozta, majd egy lábosfélében összetörte, hozzáadta a lisztet meg a sót. A krumpli még gőzölgött, de nagyanyám elkezdte gyúrni, kinyújtani. Az így keletkezett, palacsintánál nagyobb lapítványokat a masina platnijára tette, és mindkét oldalát jól megpirította, amíg barnás hólyagok nem jelentek meg rajta. Aztán tányérra tette, és libazsírral megkente. Nagyon jó illatok keringtek körülöttünk, miközben négybe hajtva tette elém, mondván, hogy egyél, mert sokáig odaleszünk. Csak vacsorára térünk haza.

Alföldi kölyöknek mi kell ennél izgalmasabb foglalatosság, mint menni a hegyekbe? Indultunk, s eloldalaztunk a nadrágszíj parcellák szélén, át a nedves füvű réten, aztán fel a Hásas lankásabb emelkedőjén, egyenesen a Középhegy erdővel borított, meredeken ívelő gerince felé. Közben összevissza futkároztam nagyanyám kissé nehézkesen lihegő alakja körül. Boldog örömmel követtem a fehér vászonbatyus asszonyt.

A Középhegy rókagombái, a kék és piros hátú galambgombái érkezésünket megneszelve csodás díszsorfallal kedveskedtek, hogy megleljük a peszegombákat és a szurdokoldal barna bársonyú igazi gombáit, a vargányákat, ügyelve arra, hogy messze elkerüljük az elesett ruszki katonákat rejtő fenyves erdőt, ahol a gombák romlottak, mert a halottak tetemei táplálják azokat. Kosarunk időközben szépen megtelt. Nagyanyám hátára vette a fehér vászon batyujába rejtve, és Lócnak vettük az irányt. Ne menj távolabb a hangunknál, figyelmeztetett a szokásos szigorral. Lassan haladt a lejtőn lefelé. Boldogok voltunk, mert a teremtő nem volt szűkmarkú. Nehezen keltem föl arról a rönkről, amin olyan jó volt megpihenni. Ekkor észrevettem egy felhőcskét az égen. Palóc öregasszonyforma, batyuval. Szemem azonnal kutatni kezdte a hazafelé vezető poros utat, de azon csak egy kis fürge szellő nyargalászott önfeledten.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Péter Béla tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.08.24. 18:03

14075034_1080289202047013_588961789_o.jpgSzerelem és szolgálat.  Ez a két szó, amivel jellemzik tevékenységüket a fehérgyarmati Varázskendő bábcsoport tagjai. A 2000-ben alakult együttes jelenleg öt fix emberrel működik.  Dunai Györgyné Erzsike ma már nyugdíjas, óvónő volt.  Juhászné Csurka Ildikó szintén nyugdíjas, művelődésszervezőként dolgozott. Fazekasné Czibere Márta jelenleg is művelődésszervező.  Ombódi Barnáné Ildikó, és Kőváriné Márton Gyöngyi óvónők. 

A szakkör létrehozása előtt gyerekbáb csoportot vezetett Ildikó, aki egyik alapító tagja a csapatnak. Annak idején Erzsike vetette fel, hogy szervezhetnének egy felnőttekből álló szakkört is.

– Szomjaztunk rá – mondja lelkesen.

Erre a mondatra azonnal reagál Ildikó:

– Csak te – és hangos nevetés tölti be a művelődési ház auláját.

14114698_1080289195380347_544733000_o.jpg14089548_1080289172047016_1723024388_n.jpg14080913_1080289132047020_419808143_n.jpg14031069_1080289125380354_1330661466_n.jpgIlyen vidám hangulatban telnek a megbeszélések és a próbák is.  A gyerek bennük maradt, mondják, kiszállnak a mókuskerékből, míg a bábokkal foglalkoznak és itt, ebben a közegben a felnőtt gondjaikat is leteszik. Egyöntetűen állítják, ez nem munka és nem is hobbi.  Jóval több annál. Szerelem. Ildikó és Erzsike után Márta is csatlakozott hozzájuk.  Ő már az általános iskolában is bábozott, így szívesen lett tagja a csoportnak.

A díszleteket maguk készítik, és együtt állítják össze a darabokat. Nagy szekrényekben várnak az újabb fellépésre a „szereplők” amik között vannak kesztyűbábok, de marionett jellegűek is.  Sok idő telt el egy-egy darab összeállításától az előadásig. A tervezés, a bábok és a díszlet elkészítése időigényes elfoglaltság, estébe nyúló délutánokon dugták össze a fejüket, mire megszületett a kész mű. 

– Szerencsések vagyunk, mert mindannyiunknak jó férje van. Mindig támogattak minket szenvedélyünkben. Volt, akit vacsorával várt haza házastársa, volt, akinek hitvese még a házimunkát is elvégezte. Nélkülük nem ment volna.

Nagy súlyt fektetnek a felcsendülő zenékre. Még énektanárhoz is jártak egy előadás kedvéért, hogy megtanuljanak kottából énekelni. Nem is hinnénk, hogy mennyire fontos része a daraboknak a zene.

– Ma a gyerekek többsége nem tud figyelni egy prózai előadásra. A megfelelő muzsika azonban segít lekötni az apróságok figyelmét – tudom meg Ildikótól.

Egy bábjátékon keresztül emberi karaktereket, személyiségjegyeket ismerhetnek meg a gyerekek, ezáltal megismerik a hozzájuk tartozó fogalmak jelentését is.  Erkölcsi értékeket, viselkedésmintákat közvetítenek, kiemelkedően fejleszti a gondolkodásukat, de beszédkészségüket is. Tehát mindamellett, hogy egy varázslatos világba csöppennek a kicsik, fejlődésükben is fontos szerepet kaphat a bábelőadás.

– Sajnos nagyon kevés a megfelelő bábdarab. Ezelőtt a könyvtárban kutattunk általunk is kivitelezhető előadások után, de túl hosszú, vagy sokszereplős a többségük, így számunkra kevés jöhetett szóba. 

Legszívesebben népmeséket adnak elő.  Egyik nagy közös kedvencük a Rest macska című bábelőadás. Nevetve idézik fel emlékeiket, s eközben kiderül, hogy a sok vidámság mellett, azért konfliktus is akad néha. 

14088825_1080289138713686_1864183401_n.jpg– Ha megvan az előadás története, akkor együtt kifundáljuk hogyan is kéne összerakni. Na, ilyenkor van, hogy összevitatkozunk. Van bennünk művészi véna, talán ennek tudható be, hogy kicsit mindannyian érzékenyebbek vagyunk az átlagnál. Ez lehet oka a hirtelen kialakuló vitáknak, amik szerencsére, ahogy jönnek, oly gyorsan illannak tovább – meséli Erzsike.

Ő az, aki elkészíti a figurákat. A bábok többsége nagyméretű. Elkészítésük sok erőt, kitartást igényel.  Alapanyagot keres hozzájuk, textilek, kiegészítők után kutat. Maximalista. Bevallása szerint néha még bevásárlás közben is azon töri a fejét, miképp is lehetne kialakítani egy barlangot, vagy épp a Télapó szekrényét.

Korábban, a városnapokon, szabadtéri előadást tartottak, amiben nagyon jó volt az, hogy a csak arra járó is megállt legalább pár percre.  Azért bevallják, jobb szeretnek színpadon játszani, vagy legalábbis zárt térben.

– A darabokban nagy szerepe van az apróbb neszeknek, fényeknek is. Szabadtéren nehezebb – a nem megfelelő fény-és hangviszonyok miatt – estét, hajnalt produkálni, madárcsicsergést, vagy más hangokat, hisz a külső helyszín zajai, fényei elnyomják ezeket.

Kedvenc közönségük a vidéki gyereksereg, akikhez kevés kultúra jut el.  Felemelő érzés látni a ragyogó szempárokat, a gondtalanságot, a boldogságot a gyerekarcokon. Épp ezért utaztak szívesen apróbb falvak kis óvodáiba, hogy elvigyék azokhoz is ezt a fajta szórakozást, akinek nincs módja bábszínházba járni.

Büszkén mesélik, hogy Bárdi Margiton keresztül – aki a Megyei Pedagógiai Intézet báb szakreferense, a Mesekert Bábszínház vezetője – jelentkeztek a megyei Bábfesztiválra, ahol két különdíjat is kaptak. Nagy elismerés ez számukra, mert szakavatott zsűri bírálta el a megmérettetésen résztvevőket.  Dicsőség, mert a többi jelentkezővel szemben ők amatőrök voltak.

Arról is érdeklődtem, hogy miből finanszírozzák a bábcsoport működését. Megtudom, hogy honoráriumot nem kapnak tevékenységükért, de szívügyük ez a munka, így fizetség nélkül is szívesen szórakoztatják a bábelőadást kedvelő gyerekeket. Az önkormányzattól kapott támogatáshoz pályázat útján jutnak, az így befolyt összegből fedezik az utazást, és a bábkészítést. Fennállásuk tízedik évfordulóján kiállításon csodálhatták meg az érdeklődők a különleges bábokat.

14087601_1080289192047014_108897868_o.jpgKedvenc szerepükről kérdezve őket elmondják, hogy kissé be lettek skatulyázva szerepeikbe. Például Juhászné Ildikó az örökös Télapó, Ombódiné Ildikó pedig a királylány. Igyekeznek a temperamentumuknak, hangszínüknek megfelelő szerepet választani. A megbeszéléseken döntik el, hogy kinek mi áll jól, ki melyik szereppel tud azonosulni. Ahogy kezükbe veszik kedvenc figurájukat, arcuk átszellemül, és látszik, hogy szívből játszanak. A bábjáték művészet. Jó tudni, hogy sosem válhat elavulttá.

***  13336137_1022956094446991_411497681802646501_n.jpg

   Írta: Kiss Erika

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.08.22. 17:56

Bíró Ernő alkotása

13962889_1390918430924832_5505229716314498760_o.jpg

50x35 cm. akvarell.

2016.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2016.08.21. 08:21

Slezsák Imre könyvtárigazgatóról beszél Cs. Varga István irodalomtörténész

 

slezsak_imre-3.jpgAhogyan egy labdarúgócsapatban a sztárok mellett kellenek a pályát „felszántó”, 90 percen át megállás nélkül robotoló „kulimunkások”, ugyanígy a kultúra területén is elengedhetetlenül nélkülözhetetlenek a mindennapi aprómunkát végzők. A híres írók, a költők, a reflektorfényben álló csillagok mellett sokszor nem vesszük észre az árnyékban meghúzódó „mezítlábas apostolokat”: a kis falvak tanítóit és az ébredező értelmű gyermek kezébe először könyvet adó könyvtárosokat. Egy életre adósaik vagyunk, de sokszor még a „köszönöm” szót is elfelejtjük nekik kimondani.

Ez az írás köszönet. Köszönet egy alázatos, hivatástudó és nagyszerű embernek, Slezsák Imrének, s rajta keresztül minden könyvtárosnak. A könyvtárosok a kultúra, a művelődés névtelen hősei, akik áldozatos munkát végeznek értünk, olvasókért. Slezsák Imre – akit 2002-ben rendelt fel magához az úr égi szolgálatra – itt, a földi létben 52 esztendőn át volt könyvtáros hazánk egyik leggyönyörűbb vidékén, Borsodban, a Bódva völgyében, amelyet a Jóisten minden bizonnyal jókedvében teremtett. Előbb a járási könyvtár, majd később, amikor a székhelytelepülés, Edelény város lett, a városi könyvtár vezetője volt. Ebben a minőségében e rejtett falvakkal teli edelényi járásban a könyvtármozgalom megteremtője, s mindvégig szakmai irányítója volt. A kitűnő szakemberre Cs. Varga István irodalomtörténésszel emlékezünk.

Ön az edelényi gimnáziumnak tanára volt, és személyesen nagyon jól ismerte Slezsák Imrét. Ha a nevét meghallja, mi jut róla az eszébe először?

Az jut eszembe róla először, ami „Az élet útjain” című könyvét kitölti: vagyis maga a könyvtár. Slezsák Imre azt vallotta: a könyvtár a modern kor temploma, az örökségünkkel, élő múltunkkal való szellemi-lelki kapcsolat színhelye, ahol áhítatos csendben, műhelymagányban találkozhat a lélek a régi korok és a jelen nagy szellemeivel, jeles élő és holt személyiségeivel. Slezsák Imre élete számomra példa, sőt példázat. Élete és említett könyve is bizonyítja: az emberi tudattól elválaszthatatlan az erkölcsi tudat, mert egyéni és társadalmi életünk, egész lényünk, gondolatvilágunk szerves részét alkotja. Tudjuk, a változás a világ legegyetemesebb tulajdonsága, ezért emberi tökéletességre törekedni annyit tesz, mint jó irányban változni, vagyis fejlődni. Slezsák Imre iránt hálás emlékezéssel vagyok. Számomra az emlékezés irányszabó pillanata az, amikor először találkoztam vele az edelényi könyvtárban Ladányi Mihály író-olvasó találkozóján. Ladányi figyelemfelhívó, akkor szinte meghökkentőnek számító módon így kezdte mondandóját: „Kérdezzenek bátran! Szabad országban szabad ember azt mond, amit szabad!”

Kérem, hogy idézze fel Slezsák Imre életútját! Mik voltak az elhivatott könyvtáros életének a legfontosabb állomásai?

A ma Edelény városhoz tartozó Finke községben született 1932-ben. A gyermeksége nehéz háborús években telt, nem csoda, hogy a nagy világégés után magával ragadta a szépet ígérő, új világ lendülete. Bár az „újat, szebbet és jobbat ígérő szándék” a tettekben gyakran megbicsaklott – sőt olykor bizony visszájára is fordult –, ő azon a vártán, ahová a sors állította, mindig helytállt emberi tisztességgel. Egy rövid ideig – 1951–52 között – szakoktató volt Diósgyőrben, de a szülőföld mágnesként vonzotta vissza. Ő maga írta később: „Szerettem, szeretem szülőföldemet, ezt a gyönyörű Bódva menti tájat; az itt élő, a megélhetésért sokat dolgozó embereket. Itt születtem. Együtt éltem velük. Ismertem gondjaikat, örömeiket, bánataikat… A táj mágnesként vonzott magához…”

Hogyan lett a szakoktatóból könyvtáros? Mikor döntött e hivatás mellett?

1950-ben a miskolci körzeti könyvtár felajánlotta szülőfaluja tanácsának, hogy hozzon létre könyvtárat, a könyvet ők adják, a helyiek meg teremtsenek elő könyvtárost és néhány szekrényt a könyvek elhelyezéséhez. Az akkori tanács vezetőinek a választása Imrére esett, s hogy miért éppen rá, annak persze előzményei voltak. Imre 1947–48-ban – néhány fiatallal összefogva – aktív kultúréletet teremtett a szülőfalujában. Színpadot építettek az elhagyott urasági épületben, s hogy az ifjúsági szervezetüknek legyen saját otthona a kastélyhoz tartozó istállót rendbe tették, ahol egy elég szép klubot rendeztek be. Ebbe a klubba Imre – aki akkor Diósgyőrben volt inas, pontosabban vasesztergályostanuló – szerzett néhány könyvet, esténként pedig eljárt az üzem ifjúsági szervezetének klubjába, ahol a szórakozás és tanulás mellett jutott idő arra is, hogy nagy kedvvel segítsen az ottani könyvtárosnak. Mivel ott némi gyakorlatra tett szert, el merte vállalni a finkei könyvtár vezetését. E hősi korszakról Slezsák Imre azt írta visszaemlékezésében: „Körülbelül 200 kötet könyvet hoztunk Miskolcról. Egy régi ruhásszekrényt kaptam a könyveknek, és azt a tanács egyik irodájában helyeztük el. Hetente egyszer, vasárnap kölcsönöztem. (…) 1951 telén egyhetes könyvtáros-tanfolyamon voltam Miskolcon. Itt ajánlotta fel Szőnyi László, aki az egyhetes tanfolyam vezetője volt, hogy vállaljam el a szervezés alatt álló Edelényi Járási Könyvtár vezetését. Szerettem a kultúrmunkát, mint községi könyvtáros megszerettem a könyvtárosi teendőket is. Elvállaltam. 1952 ősze volt akkor, és 20 éves voltam. Néhány napot a szikszói körzeti könyvtárban töltöttem, utána belekerültem a mély vízbe, és úsznom kellett. Első feladatom a járási könyvtár berendezése és felavatásának megszervezése volt. Vasúton megérkeztek a bútorok, sötét fenyőfa állványok, két nagy íróasztal, hatalmas kölcsönzőpult és egy gépíróasztal. Két helyiség berendezésére volt elegendő. Előbb magam láttam munkához, majd néhány hónap múlva másodmagammal dolgoztam, és egy év múlva a harmadik főt is megkaptuk. Kaptam egy vadonatúj 125 köbcentis motorkerékpárt. Ez nagy szó volt, rang volt akkoriban, de télen-nyáron menni kellett vele. Rettenetesen rosszak voltak az utak, mégis egyedül alig utaztam vele, mindig volt útitárs. Nagyon féltettem ezt a segítőtársat. Sokszor, nagyon sokszor a tankon vagy a hátsó ülésen keresztüldobott zsákban szállítottam vele a járás községeibe a könyveket. Csomagolópapírt, de általában papírt alig lehetett kapni, a boltból vásárolt staniclikra írtuk a hivatalos leveleket. Sok levél ment ki valami ilyenféle szöveggel: »Ha könyvet akar kapni, hozzon vagy küldjön be zsákot!« Ment a könyv, utazott a zsákokban, vonaton, motorkerékpáron, szekéren, mikor hogy. Ha nagyon hideg volt, hosszú évekig lovas kocsin mentünk a vasútállomástól a távoli községekbe, és hogy gazdaságos legyen az út, cserekönyvet is vittünk magunkkal. Többen mentünk, az egyik munkatárs az egyik községben, a másik a másik községben szállt le a szekérről. Visszafelé sorban szedte fel a szekér a munkatársakat. Ha hideg volt, forralt bort tettünk a táskába. 1953-ban 14 új könyvtárat szerveztünk. Jelentős feladat volt egy-egy könyvtár megszervezése, a feltételek megteremtése. Akadályt nem ismertünk. Terv volt, célkitűzés volt, és teljesíteni kellett. A nagy cél: minden településen legyen könyvtár. Szekrény sem, pénz sem volt, valahogy mégis mindenütt megtaláltuk a megoldást. Ládbesenyő község könyvtárának első szekrényét egy régi menyasszonyi láda átalakításával, bepolcozásával készítettük a tanács elnökével együtt. Szendrőládon adóba lefoglalt ruhásszekrényből, Szin községben pedig a padlásról leszedett deszkából készítettünk polcot. Na, és a propaganda? Nem volt könnyű feladat. Villany csak néhány községben volt. A maximlámpás vetítőgép volt a csábítóeszköz. De sokan összejöttek egy-egy vetítettképes előadásra! Emlékszem, 1953-ban sorra vetítettem Petőfi János vitézének diafilmváltozatát. A termelés segítésének egyik szorgalmazott eszköze a felolvasás volt. Persze nem a kultúrházban vagy a klubban, hanem a munkavégzés színhelyén, az aratóföldön, a cséplőgépnél stb. Vasárnap pedig falusi szokás szerint a kapuk előtt üldögélő embereknek. Ez úgy ment, hogy a köszönés után beálltunk a munkába, és amikor pihenőt tartottak, reggeliztek vagy ebédeltek, előhozakodtunk, hogy tulajdonképpen miért is jöttünk, és elkezdtük a felolvasást. Közben az olvasók és a kölcsönzött kötetek száma magasra ívelt. A lakosság megszokta a könyvtárakat, kezdett igényeket támasztani velük szemben. Nőtt a könyvállomány. A könyvszekrények kicsinek bizonyultak. A könyvtárak kinőtték bölcsőjüket. Az ötvenes évek derekén jártunk akkor. Régen volt, nagyon szép volt, a könyvtárak hőskora volt ez az időszak.”

Az egyik írásában „erős hitű embernek” titulálta Slezsák Imrét. Mit kell ezen érteni? Megmagyarázná ezt a szép és kifejező megjegyzést Slezsák Imrével kapcsolatban?

Nem kell ezt sokat magyarázni, ő szó szerint erőshitű ember volt. Az edelényi, Bódva-völgyi szülőföld művelődésének vállalt ügyeit, a régión túlmutató eredményeit a nagy hite hívta világra. Sorsa és számos megpróbáltatása sok-sok kortársáéval rokon. Tudta, hogy az emberi életnek, erőnek, házasságnak legmélyebb forrása a hitbéli forrás. A nagy közösségi változásoknak is a hitbéli forrás a legfőbb indítékuk, a házasságot sem a szeretetté váló szerelem tartja meg, hanem hitbéli kegyelem. Egy életen át éltette ez a hit Slezsák Imrét, és a családi otthonában a szerelmet és a szeretetet. Fiatalon súlyos tapasztalatokat szerzett a második világháború pusztításairól. Ifjan szenvedő részese lett a világ- és társadalommegváltó vakhiteknek, kiábrándító csalódásoknak. 1956 tüneményes csodáját letiporta a keleti zsarnokság. Ismét idegen világban találta magát. Mégsem vonult vissza a magánszférába. Könyvtárosi, irodalomszervezői munkásságát a kiteljesedő küldetéstudat jellemezte. Számára a kultúra mindig szent dolgot jelentett. Azért munkálkodott, hogy a magyarságot, a népet, nemzetet erősítő irodalom is megmaradhasson. Megkövetelte, hogy az író és a költő az emberi magatartásával is példakép legyen, és a közérthetőséget is számon kérte az íróktól. Izsó László parasztköltő verseit összegyűjtötte, Balázs Ferenc költő-tanító verseinek megjelenését támogatta. Laki Lukács László szerint Slezsák Imre nélkül ezeknek az embereknek a verses hagyatéka megsemmisült volna. Elindította az Edelényi Füzetek kiadványsorozatot, hogy színvonalas irodalmi, történelmi, néprajz- és helytörténeti munkák megjelentetését segítse.

Egyszóval nem csupán könyvtáros, hanem hely-történész is volt. Miért tartotta fontosnak ezt a szakterületet?

Mindig fontos feladatának tekintette a helytörténeti kutatók munkájának támogatását. Ezért a tevékenységéért kapta az Istvánffy Gyula-díjat. Demeter István, Pécsi Bertalan, Tömöl Béla, Bobaly István, Jakab László és mások helytörténeti tevékenységét hathatósan előmozdította. Sokat dolgozott a Hazafias Népfront mozgalomban is, s mondhatom, legalább annyira hazafias volt az ő tevékenysége, mint népfrontos. A Galyaság lakói, értelmiségi képviselői is joggal tartják számon, hogy az égerszögi könyvtár és iskolatörténeti gyűjtemény megalapítása – valamint több értékes adatközlő fölkarolása – Slezsák Imre mecénási tevékenységét dicséri.

Mindaz, amit elmondott Slezsák Imréről, engem megerősít abban, hogy kivételes és ritka személyiség volt, különleges hivatásszeretettel…

Gyarapította, védte és óvta a könyvállományt. Félt a selejtezésektől. Könyvtártörténeti tényként ismerte az 1919-es, 1942-es, majd pedig az 1949-es hatalmi parancsra elrendelt selejtezés történetét is. Azt vallotta, hogy egyetlen műtől sem szabad megválni, csak a harmadik vagy negyedik példányokat szabad selejtezni, más könyvtáraknak adni. Nem tűrte, hogy a könyvtárat fecsegő, nevetgélő, székeken hintázó, rendetlenkedő látogatók „kultúrmelegedőnek” használják. Örült a könyvtárhálózat gyarapodásának, de szomorúan tapasztalta, hogy eltűnőben az olvasásra sarkalló vágy, és megfogyatkozott a diákok érdeklődése a tanórákon hallott ismeretek tudományos háttere iránt. Bántotta, hogy a szabadidőt egyre kevesebben fordítják művelődésre, s egyre többen pusztán szórakozásra. Arról is „rögeszmét” cseréltünk, hogy a kötelező olvasmányok gondos elolvasása, kijegyzetelése helyett sokan különféle ösztövér kivonatokat használnak, mert minél rövidebb idő alatt szeretnének  „túllenni” az olvasnivalón. Amikor az iskolai terhelés csökkentéséről volt szó, mindig hangsúlyozta: ennek akkor van értelme, ha a diákok más, fontos tárgyaknak a mélyebb megismerésére fordítják a felszabadult időt, nem pedig unaloműző szórakozásra. Azt is tapasztalhattam, hogy nagyon szerette és segítette a böngésző, fürkésző, kutató embereket. Értékes szakdolgozatok, évfolyamdolgozatok, díjnyertes pályamunkák egész sorának a megszületésénél bábáskodott. Magam is hálával tartozom neki azért a figyelmes szeretetért, amellyel 1970 és 1973 között – edelényi gimnáziumi tanárságom idején – Németh László pályakezdéséről szóló egyetemi doktori disszertációm elkészítésekor segített és biztatott. Tanúsíthatom, hogy nagyon tudott örülni mások eredményeinek. Erről többször meggyőződhettem, például 1999 szeptemberében, Debrecenben, amikor Slezsák Imre – Béres János egykori edelényi kartársammal együtt – jelenlétével megtisztelte az egyetemen tartott, professzori titulust hozó habilitációmat.

Mindezek ismeretében nem sajnálatos, hogy Slezsák Imre csak egy szűk térben, a Bódva-völgyben fejtett ki kultúrmissziós tevékenységet? Szeretném hinni, hogy a hozzá hasonló személyiségeknek országos hatást kellene gyakorolniuk a szakmájukban…

Mit ért azalatt, hogy szűk térben? Erre azt mondom: nem a terjedelem minősíti a tevékenységet. Gondoljunk Aquinói Szent Tamásra, aki – amikor egy folyosót takarító laikus szerzetestestvére az ő tudását, műveinek jelentőségét kezdte dicsérni – azt mondta: „Testvér, a maga seprűje és az én tollam teljesen azonos értékű Isten előtt. Ha pedig ön tisztább szándékkal seper, mint én írok, akkor az ön seprűje messze megelőzi értékben az én tollamat.” Slezsák Imre – Ady Móricznak küldött szavával szólva – „szentírásos ember” volt, akinek valóban „szent” volt az írás, mert az emberi kultúra, a könyvkultúra, a szellem és lélek művelését tartotta fontosnak. Neki Edelény és a Bódva-völgy valóságos „szellemi-lelki provinciája” volt a szó eredeti, római kori értelmében. A provincia ugyanis „hatáskört, munkakört, feladatot, hivatalt, parancsnokságot, fővezérséget” jelent. Az ilyen szellemi provinciában – messze a földi istenségek és ideológiák centrumától – körülhatárolható az illetékességi, hatás- és tevékenységi kör, itt a könyvtár a csend szigete, ahol a legmélyebb kultusz az olvasás. Akkor építette ki ezt a szellemi tartományt, amikor a tévé, rádió és sajtó egyaránt azt szuggerálta, hogy meg kell szabadulnia ennek a kis népnek a tradícióitól, mert azok mindenestül provinciálisak, lokális érvényűek, és a modern világban szégyellnivalók.

Kultúrmissziójáért még az életében megkapta a társadalom elismerését? Slezsák Imre kitüntetésekkel, díjakkal megbecsült szakember volt? Vagy pedig nem is érdekelték az efféle a társadalmi jelzések?

Amikor a hivatalos elismeréseinek és kitüntetései-nek dokumentumait nézegetem, mindig eszembe jut a szenvedések, méltatlanságok miatt kissé megkeseredett nézése és mosolya. Kiváló népművelő volt, túl a kitüntetés formális jelentőségén. Mennyire örültem, amikor a közművelődési könyvtárügy „hőskorszakának” e jeles személyiségét a magyar könyvtártudomány Szabó Ervin-díjjal tüntette ki – mégpedig Vekerdi Lászlóval együtt! Edelényi kitüntetései között szerepel az 1975-ben kapott Edelény Közösségéért, az 1992-ben odaítélt Edelényért Emlékérem, valamint a Pro Urbe Edelény kitüntetés is, amelyet az önkormányzat „a város érdekében kifejtett kimagasló közművelődési tevékenységéért megbecsülése és tisztelete jeléül” adományozott neki. Sokszor mégis olyan érzés kerít hatalmába, hogy Edelény adós maradt Slezsák Imre munkásságának illő, méltó és igazságos elismerésével. Éppen az edelényiek tudhatják legjobban, hogy Slezsák munkásságára, annak látható, emlékezetben tartható eredményeire mennyire érvényes Hemingway híres jéghegyelmélete. Köztudott, hogy a jéghegy minden kiemelkedő részének hétnyolcad rész felel meg a víz alatt… Slezsák Imre edelényi jéghegyember volt, igazi énjének, eredményeinek csak a „kilátszó” egynyolcad része mutatkozott meg: a jéghegy törzse, a hétnyolcad rész mindmáig láthatatlan, rejtve marad a legtöbb ember előtt.

Slezsák Imre emberi nagyságát az is mutatja, hogy az élete végén milyen nagy türelemmel viselte a testi szenvedést…

A végső elmúlást csodálatos bölcsességgel, Isten akaratában megnyugodva fogadta. 2002. április 11-én, Szalonnáról – a Kalász László-emléktábla avatásáról jövet találkoztam vele utoljára. Számomra maradan-dó példa, ahogyan az élete végén végleg elrendezte dolgát az emberekkel és Teremtőjével. Az edelényi katolikus templomban rendre részt vett a szentmiséken, és Kovács Antal kanonok úr személyében nemcsak jó barátra, hanem lelki atyára is talált a hit, hűség és hitelesség jegyében. Slezsák Imrére, az általa irányított munkára és könyvtárigazgató utódaira – Laki Lukács Lászlóra és Hadobás Pálra –, az ügyszerető kolléganőkre, kollégákra, a magyar kultúra végvári kapitányaira is érvényes Kosztolányi kívánása: Légy áldott, régi hely, Légy áldott, régi ház, Légy áldott, régi tej, Légy áldott, régi láz. Légy áldott, régi hó, Légy áldott, régi hő, Te szívemet nyitó, Te lelkem építő.

Hajdu Imre

***

SLEZSÁK IMRE (született 1932. szeptember 13-án Finkén, elhunyt 2002. április 28-án Edelényben) könyvtárigazgató. Az ELTE Bölcsésztudományi Kar könyvtár szakán végzett 1966-ban, majd a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán szerzett diplomát történelemből 1977-ben. 1952-től a nyugdíjazásáig, 1993-ig könyvtáros, könyvtárvezető. Legfőbb kutatási területe: Edelény és környéke történelme, művelődéstörténete és folklórja, a kortárs írók, népi alkotók, emlékírók élete és munkássága, Kalász László élete és költői munkássága. Könyvei: Edelény és környéke (1987), Az élet útjain. Válogatott írások (2002), A Miklós Gyula Kertbarát Kör 25 évéből (2002). Nagy érdeme volt abban, hogy az Országgyűlés 2000-ben a szőlőtermesztésről és borgazdálkodásról szóló 1997. évi CXXI. törvény módosításában Edelényt „bortermelő hellyé” nyilvánította. Kitüntetései: Szocialista Kultúráért (1966), Kiváló Népművelő (1972), Darvas József emlékérem (1982), Szabó Ervin emlékérem (1984), Istvánffy Gyula emlékérem (1986), Edelényért Emlékérem (1992), Pro Urbe Edelény (1995).

CS. VARGA ISTVÁN (született 1946. február 11-én Kapuváron) irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, az ELTE habilitált professzora. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett magyar–orosz szakos diplomát, majd három éven át tanított az edelényi gimnáziumban, öt éven át pedig az egri tanárképző főiskolán. Egyetemi doktori disszertációját Németh László pályakezdéséről készítette. 1978–1984 között a debreceni egyetem Orosz Irodalmi Tanszékének oktatója. 1974-ben egyetemi doktori címet, 1984-ben kandidátusi, 1995-ben pedig PhD-fokozatot szerzett, 1999-től habilitált főiskolai tanár. 1984-től tanít az ELTE Tanárképző Főiskolai Karának Irodalomtudományi Tanszékén. Több mint 30 megjelent könyvet szerkesztett és lektorált, tanulmányokat publikált német és orosz nyelven. Tagja a Magyar Írószövetségnek, a Magyar Katolikus Újságíró Szövetségnek és a Tokaji Írótábor kuratóriumának. A csuvas irodalom magyarországi kutatásáért, fordításáért, népszerűsítéséért a Csuvas Írószövetség Vaszlej Mitta-díjjal tüntette ki. Az ELTE 1979-ben Pro Universitate kitüntetésben részesítette.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2016.08.18. 16:19

Címkék: ü:Slezsák Imre

Írta: Kulcsár Attila

 

wilhelm-leibl-szinyei-merse-portreja-olajfestmeny-restauralasa-festmenyrestauralas-restauratorart-3.jpgA klasszikusokkal az a baj, hogy halhatatlanok. Műveik örök időkre fennmaradnak, mert üzenetük van minden kor embere számára. De nem ám egy az egyben. A nyelv és a viszonyok időről időre elavulnak, le kell fordítani őket a jelenre. Ezért a sikertörténeteket folyton átírják, meghúzzák, aktualizálják. Shakespeare művei közül a Rómeó és Júliát újították fel a legtöbbször.  A fiatalok szerelme maradt, a két család gyűlölködése ma is előfordul, csak most már pisztollyal párbajoznak, autóval üldözik egymást, és kábítószer túladagolással lesznek öngyilkosok.  Amíg a veronai szerelmesekből West Side Story lett, Shakespeare sokszor fordult meg a sírjában.  A szerelem örök téma, csak a vonzódás és vonzódás között egyre nagyobb a különbség. Capulet Júlia ma már így is epekedik: – Ó, Rómeó, miért vagy te Júlia, tagadd meg atyád, és dobd el nemed…

A mi Krúdy Gyulánk is halad a korral, mert ma is közöttünk él. Ha egy fárasztó nap után, záróra előtt betéved a Zöld labdarózsa kisvendéglőbe, és a thonet fogasra felkanyarítja felöltőjét, rögtön kipenderül a főpincér a söntéspult mögül és megkérdezi: – Mivel szolgálhatok a Művész úrnak?

De már a cég ügyvezetője is előkerül a kassza mellől, melyen éppen a napi feketegazdaságot tüntette el, vagyis hogy a pálinkás üvegekről ne hiányozzon a zárjegy, és a szakácsnak legyen munkaszerződése. Mivel nagy műveltségű, olvasott asszony, rögtön meglátja a férfi megváltozott, zavart tekintetében, hogy amióta azt a töméntelen húgysavat kimutatta egy zsidó csodarabbi a vizeletében, már nem az nagy velőevő, pörköltzabáló alfahím – de tudja, hogy konyhájuk nyálösszefuttató ajánlatának nem tud ellenállni a zsigeri gurman.

– Mit szólna Szindbád úr egy burgonyás sütőtök krémleveshez. Egyenesen Demecserből hozattam a pityókát, mely megfőve olyan puha, hogy egy csecsemő is elfogyaszthatná.

– És a sütőtök legalább a Nagykunságból való, mert ott olyan édesre érleli a napsütés, hogy cukorbajos már nem is fogyaszthatja…

– Nyugodjon meg az úr, ez eredeti törökszentmiklósi, ez jó gyomorrák ellen is a Fogarasi doktor szerint, akinek bizton hihetünk, mert a diplomáját a még a Lomonoszov Egyetemen szerezte. De ez csak azzal együtt nyugtatta meg Szindbádot, hogy legutóbb a kemecsei javasasszony megállapította neki a diagnózist, amikor eleredt az orra vére, hogy ez nem a cukorbetegségtől van.

Mikor intett, hogy rendben van, nekiláttak a konyhában az alapanyagok összeválogatásához, hogy nehogy tréfli legyen közöttük. A turmixolás előtt még magához kérette a szakácsot, hogy egy kis sárgarépát is tegyen bele, mert az adja meg az igazi zamatát.    

Amikor egy kis porcelán csészében kihozták neki a párolgó levest, belenyúlt a kabátzsebébe, ahol külön rekeszekben mindenféle fűszerek voltak elkülönítve, megszórta fenyőmaggal, és komótosan ráúsztatott a tetejére három tökmagot díszítésnek. Aztán kivette szájából vadonatúj műfogsorát, és a zsebébe hordott, szappantartóra emlékeztető dobozba helyezte. Ez volt a szokása, amikor valami hígat evett, hogy jobban élvezze azokat az eredeti ízeket, amelyeket hamis fogakkal nem is lehetne. Aztán ujjai női gerinceken tanult balett mozdulataival kanalazni kezdte a vegetáriánus ételt. – Igen ez van olyan jó – mondta szájával elismerően cuppantva –, mint a dévaványai Aranytúzokban a márványsajtos brokkoli leves.

Amikor végzett, jóízűt böffentett garatján. A pincér, mint oroszlán a Lánchíd hídfőjénél, feszes terpeszállásban nézte végig az egyetlen fogyasztó jóízű vacsorázását, mert tudta, hogy ez a kitüntető készenlét még sokat hoz a konyhára. Az igényes vendég érzi, hogy minden körülötte forog, minden pillantására figyelnek.

– Na de most már talán együnk valami komolyat is, kezd megjönni az étvágyam – szólalt meg Szindbád, amikor visszaillesztette a fogsorát.

– Ismeri a séfjük az erdők pecsenyéjét, a medveorrú gombát? 

A főpincér egy pillanatra sértődöttséget mímelt, de aztán kihúzta magát, és büszkén odavágta: – Amelyiket úri gombának is hívnak, és becsületes magyar neve a vargánya? Minden héten kiszalad a fiúnk a lucfenyősbe, és összegyűjti a friss fejeket. Ma volt a napja, uraságodra várnak.

– Tudtam, hogy ide kell jönnöm, ugyanis a gombaterápia állítja helyre a szervezet sav-bázis egyensúlyát, és nekem ezt írta fel a Soltész doktor úr. Emellett olyan jótékony mellékhatása is van, hogy 100 grammja 35 kalóriát tartalmaz, hatod annyit, mint egy marhapörkölt.

– Elkészíthetünk belőle Szindbád úrnak egy pikáns gomba fasírtot?

– Nem bánom –, hagyta rá a daliás főpincérre Krúdy,alias Szindbád –, de akkor itt szállok meg  a Labdarózsában,mert ennek a megemésztéséhez idő kell, a gomba rostjai nehezen emészthetők,  megdolgoztatják a bélműködést, de hadd kínlódjanak a giliszták.

 –  Addig is hozzon egy palackkal abból a jóféle csevicei vízből, amelyik kénes hatásával azt az ételt is megjavítja, amelytől másnap hasfájást kapna az ember.

A gomba fasírt hamar elkészült a konyhán. A rizsköret petrezselyemzöldjével volt díszítve, és a szakács is majdnem eltalálta Szindbád ízlését – attól eltekintve, hogy az a mellényzsebében hordott fűszertartóból egy kis majoránnával tette még pikánsabbá a fasírt velőjét.

Amikor a pincér leszedte a tányérokat Krúdy kedvtelve legeltette szemét  feszes  sztreccs pantallóján, amely mintha lovagló nadrágnak készült volna, olyan passzentos volt az tomporán, a méretes szerszámát katonásan a bal oldalon hordta.

–  Hozhatok még valamit az úrnak, talán egy fogselymet? – kérdezte az készségesen, amikor visszaállt a vendég mellé.

 Hogy is hívják magát, fiam? – kérdezte Szindbád, miközben a bugyellárisát keresgette a farzsebében…

– Kincsem Dezső a becsületes nevem, Kincsem, mint annak a csoda lónak, de csak Dezsinek szólítanak az ismerőseim.

No, Dezsi, akkor hozz fel a záróra után egy palack Borszéki vizet a szobámba, két pohárral. Az jó lesz az emésztéshez is, meg a pótolja a vízveszteséget a fárasztó nap végén…  

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Kulcsár Attila tárcái

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2016.08.17. 17:09