soccer_players_shoot_17.jpgFélreértés ne essék, nem rontottam el a címbéli toldalékolást, s bár lehet esetleg egy passz is csinos, de most nem erről lesz szó elsősorban. Hétvégenként családi kötődés okán megyei másodosztályú futballmérkőzések nézője vagyok, s ott hallottam az egyik játékostól, amint odakiáltotta a társának, hogy: Ez bizony csínes passz volt!  Igaz, csínbe adott passzról, labdáról már sokszor hallottam, ami azt jelenti, hogy rövid az átadás, a játékostárs éppen hogy el tudta érni, netán az ellenfél éppen ezért csúszott be könnyen, s vált szabályossá vagy szabálytalanná a cselekedet. Az alábbiakban egyrészt a csín szótő különböző jelentéseit kívánom bemutatni, valamint a toldalékolását, a csínes melléknévképzős alakot.

A csín szó három szócikkben szerepel azonos alakú kifejezésként a Magyar értelmező kéziszótárban. Az első jelentése tetszetős forma, elrendezés, például: külső csín. Ez szláv eredetű. Kazinczy Ferenc Írói érdem című epigrammájában is találkozhatunk a kifejezéssel: „Íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív.” Egyébként az Etimológiai szótár tanúsága szerint a csínján, a csintalan és a csíny szavunk szótöve is ez a csín, amely ’rend, mód, fortély’ jelentésű ebben az esetben.

A második csín ipari kifejezés: dongákon a fenék beillesztésére való vájat. Talán olasz eredetű. Erdélyben bütünek, némely vidéken ontorának nevezik.

A harmadik két alakváltozatban található meg: csín ~ csinn, ez sportkifejezés, bizalmas használatú, s a jelentése: nehéz, kellemetlen, előnytelen helyzet. Például: Még az előző két gól közötti idő sem telt el, a középpályáról „csínbe” hátra-oldalra passzolt labdát megszerezte az egyik támadó.

A toldalékolást illetően két eset áll fönn. A tetszetős forma értelmű csín szóból képzett szavunk a csinos a gyakoribb, s látszólag ellentmond annak a magánhangzótörvényünknek, amely szerint magas hangrendű szóhoz magas hangrendű toldalék, illetve kötőhangzó járul. Ennek az az oka, hogy régebben volt a magyar nyelvben mély hangrendű i és í magánhangzónk, amely úgy hangzott, mint az orosz „jeri”, s ehhez természetesen mély hangrendű toldalék járult. Például: bír – bírnak, bízik – bízhat, híd – hídon, hív – hívom, hízik – hízunk, nyíl – nyíllal és szíj – szíjas, mint a csín – csinos. És természetesen vannak olyan egytagú szavaink, amelyek akkor is és most is magas hangrendű i magánhangzót tartalmaztak, illetve tartalmaznak. Például: csíp – csípnek, dísz – dísszel, ív – ível, tíz – tíznek és szín – színes, mint a csín – csínes. Egyébként a csínes kifejezés 6240 alkalommal fordul elő az egyik legismertebb internetes adatbázisban, s a következő mondatokban fordul elő például:

A csínes labdákra meg sem mozdul.

Hidd el, hogy az első meccsen, amikor nem úgy fognak egy csínes labdáért lépni, mintha az életük függne a labda megszerzésétől.

Azonban nemcsak a passz lehet csínes.  Íme:

Hosszan megtolta  labdát, és belement egy csínes helyzetbe, ahol a kapus úgy jött ki, ahogy neki azt kell, és ti szögletet kaptatok belőle.

A döntetlen sem megengedhető a MU-nak, Rooney nélkül viszont agyonnyomja a kényszer őket! Szerintem még a Bayern elleni továbbjutás is csínes lesz!

Egyedül a női fociban fordulhat elő a két szó egyszerre. Íme: Ez a csinos hölgy csínes passzt adott a társának.

(A kép forrása: https://spiritforum.wordpress.com)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.28. 08:06

Portik Sándor festménye

11174946_1076797522336926_5379380851668491328_n.jpg

30x40 cm. olaj, vászon

2014.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.25. 14:11

Írta: Réti János

 

des_brophy_a_mester.jpgFazekat akkor vásárol az ember, ha a meglévő tönkrement, kilukadt, illetve amennyiben más űrtartalmút, nagyobbat szeretne, mint amije van. Az első, a lukadásos esetben hajdanán nem rohantak azonnal boltba a népek fazékért, hanem megvárták a drótost, aki  ̶  ha létrejött az egyezség a háziak és közte  ̶  foltot tett a szóban forgó edény fenekére. Úgy mellesleg vele ijesztgették a gyerekeket: „ha még egyszer ilyet csinálsz, odaadlak a drótosnak”, ám ezt a házaló sohasem számította fel, hanem elfogadta hálásnak cseppet sem nevezhető szerepét. A drótosok már jó ideje kihaltak, így aztán a gyermekek vásottabbja minden visszatartó félelem nélkül válhat még vásottabb, nem ritkán gonosz felnőtté. Lehet, minden rossz a drótosok miatt van. Miért haltak ki?

Más eset az űrtartalom, amikor a család úgy határoz, hogy a jövőben hosszabb lére ereszti a levest, ugyanannyi vagy legtöbbször kevesebb húsból, mint eddig, és ehhez keresnek fazekat. Ilyenkor általában a családfő indul a nagyobb edény beszerzésére. Ez régente egyszerű volt: irány a szaküzlet! Amióta viszont mindenütt minden elképzelhető, nem árt benézni fazék végett még a divatáru vagy illatszer boltokba, butikokba sem. Ki tudja, hol botlunk a legjobb áron vágyaink edényébe?

A sokadik üzletben aztán a fent jelzett családfő  ̶  kézbe véve az otthoninál szemre nagyobbnak látszó fazekat  ̶ alaposan elcsodálkozik: szép piros fenekét fürkészve kiderül, hogy az nem ennyi vagy annyi liter, hanem példának okáért 24 centiméter. Erre nem számított! Meghökkenésének hangot adva az eladókhoz fordul, akiknek megoszlik véleményük a magasság vagy átmérő űrtartalomra való átszámításának kulcsáról. Nem derül ki hát meggyőzően, hogy egy centiméternyi fazékban hány deciliter káposztás paszuly rotyogtatható. Először otthon mértéket kellett volna venni a régi edényről, és azonmód, adatokkal, mércével felszerelten indulni a boltba elvégezni az összehasonlító adategyeztetést. Mivel ezt könnyelműen kihagyta, marad a becslésre hagyatkozó vásárlás.

Hazafelé még vesz másfél kiló könyvet. A buszon elolvas egy százfokos írást az újságból, ettől két liter búbánat költözik a szívébe, amin legfeljebb három atmoszféra Tokajival lehetne segíteni. Majd otthon, gondolja, pontosan beméri a fazekat. Az első szögmérővel, ami a keze ügyébe kerül. Lám-lám, a naptár már 110 kilowattnyit fordult ebben az évben. Hogy múlik az idő!

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is:Réti János tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.22. 18:04

Zsoldos Barnabás vadásztörténetei

meg_igy_sem_valaszthatok_szet.jpgA gyengébbik nem kegyeiért számtalan legény mérte már össze erejét, s hogy ez miért van így, arra talán a genetikával foglalkozó kutatók tudják a választ. Amit az egyszerű gerinces élőlény „tud”, hajtja a vére, örökösöket kell nemzeni, a fajt fenn kell tartani. Így lehetett ez – feltevések szerint – két évvel ezelőtt is, amikor őz asszonyság kegyeiért ölre, azaz agancsra ment két daliás őz legény. Ismerhették egymást, talán még közös őstől is származtak, hiszen az agancsok állása, elágazása, a kis kinövések szinte azonosak. Minden bizonnyal erősek voltak, hódítani akartak, azaz hajtotta őket a vérük. Július végén, de az is lehet, hogy augusztus elején történt az eset a nádasban.

Egyetlen szemtanú lehetett, de az agancsokat nézve, bizony őz asszonyság is hoppon maradt.

Most következnek a tények. A Baktalórántházi Erdészeti Vadásztársaság területén a régi fácánnevelő melletti nádasban Szőllősi István sportvadászt vezette jó sorsa arra a helyre, ahol rábukkant a különlegesen összeakadt koponyákra. A vadász szerencséjére csak az orr rész csontjaiból hiányzik egy darab a többi sértetlenül hevert a nádas közepén. Az agancsok úgynevezett ördöglakat módjára akadtak össze, amikor a két állat teljes erőből egymásnak ugrott. A viadal halálos volt az egyik számára, mert a koponyán az öreg lyukban volt a másik agancsának egyik elágazó szára.

Ekkor kezdődött a tragédia a másiknak, mert már-már győztesnek érezhette magát, amikor rájöhetett, hogy ez a párviadal számára is halálos. Nem tudott szabadulni vetélytársától…

A megtalálás után a vadászok sem tudták szétszedni a két – összesen 1114 grammos – koponyát. A képen látható trófeákat ebben a formában fogja őrizni vadászbarátunk, s minden bizonnyal sokszor el kell még mesélnie a megtalálás történetét. A vadász fantázia pedig élénk, mint a példa mutatja.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek!

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.21. 19:13

sp19.jpgA turizmus és a kommandó szavak természetesen jelentésükben nem mutatnak semmiféle összefüggést, azonban egy valamiben igen. Erről szeretnék az alábbiakban szólni. Mindenekelőtt azt el kell mondani, hogy a szavak időnként gomba módra szaporodnak, főként összetételi utótagként. Erre kívánom bemutatni a fent említett két példát. A kommandó szónak a Magyar értelmező kéziszótár második, átdolgozott kiadása szerint a harmadik jelentése a következő: terroristák, túszszedők stb. ártalmatlanná tételére kiképzett rendőri rohamcsapat, különítmény. Számunkra most fontosabb a negyedik jelentés: törvénytelen tevékenységet feltáró, felszámoló rendészeti szervezetek valamelyike. A szónak ez utóbbi jelentésbővüléséről részletesen számolt be Zimányi Árpád kollégám az Édes Anyanyelvünk című folyóirat egyik számában, ő ekképpen határozta meg: rajtaütésszerű ellenőrző csoport. Például: áramkommandó, amely az áramszolgáltató vállalatok által szervezett, szakemberekből álló csoport, és amely igyekszik megállapítani, tetten érni az áramlopást. Azt gondolhattuk volna, hogy a több mint tizenöt éve keletkezett szóösszetétel mintájára már nem jön létre több ilyen jellegű kifejezés. Azonban ez nem így történt, ugyanis a törvénytelenségek száma és módozatai, ezzel együtt pedig a kommandók száma tovább szaporodott. Íme: borkommandó, festékkomandó, hulladékkommandó, húskommandó, plázakommandó, sonkakommandó, vámkommandó. Ezek közül a leghumorosabbnak a sonkakommandó tűnik, ez az az ellenőrző csoport, amelyik húsvét előtt az üzletekben kínált sonka minőségét vizsgálta. Viszont részben más jellegű a plázakommandó kifejezésünk, amely nem a bevásárló- és szórakoztatóközpont üzleteit ellenőrzi, hanem a csellengő, iskolából lógó diákokat. Íme, egy példamondat, hogy még világosabb legyen a fogalom:

Ifjúságvédelmi őrjárat, úgynevezett plázakommandó állt újfent munkába kedden Miskolcon, a rendőrök a csellengő fiatalokra figyelnek fokozottabban, az áldozattá válás elkerülésére és a bűnmegelőzésre koncentrálnak egyebek mellett.

Az analógiás változásra jó példa a -turizmus utótagú összetételek szaporodása. Az egyik „legrégibb” példája a benzinturizmus volt, ezután következett a konferenciaturizmus, kutatóturizmus, ökoturizmus, shoppingturizmus, szalámiturizmus, termálturizmus, bevásárlóturizmus, borturizmus, kalandturizmus, napjainkban pedig partiturizmusról, hitelturizmusról, sőt jogosítványturizmusról is olvashatunk.

A partiturizmus nem más, mint a hagyományos leány- és legénybúcsúk új, idegenforgalmi változata. Íme, egy példamondat, ami segít az értelmezésben:

Tallinnban, a brit partiturizmus aktuális fővárosában vagy a „feljövőben lévő" Rigában le lehet részegedni azért az összegért, amibe a szigetországban egy-két rundó sör kerül. A cég egyik vezetője szerint mostanra bevételeik csaknem felét a brit partituristák adják.

A hitelturizmusra pedig azért van szükség, mert a magyar vállalkozások egy része a hazai bankok szigora miatt, a felesleges köröket kihagyva, azonnal osztrák vagy szlovák pénzintézeteknél próbálkoznak, amennyiben forrásra van szükségük, mivel a magyar bankok vagy egyáltalán nem, vagy csak teljesíthetetlen feltételekkel adnak kölcsönt a vállalkozásoknak

S bizony a jogosítványturizmusnem a legtörvényesebb utazások közé tartozik, ugyanis arról van szó ebben az esetben, hogy az ideiglenesen tilalom alatt álló autóvezetők egy másik EU-tagállamba utaznak azért, hogy új vezetői engedélyt szerezzenek.Tehát a járművezetők „A” tagállamban bevont jogosítványuk helyett „B” tagállamban szereznek újabb vezetői engedélyt, majd ez utóbbi dokumentumot később „A” tagállamban is elismertetik. Sőt a jogosítványturizmusnak egy újabb ága is létrejött az utóbbi időben: az, amikor a külföldiek Magyarországra jöttek a jogosítványt megszerezni, azonban a maguk választotta tolmács segítségével tehették le az elméleti vizsgát. Talán nem kell részletezni, hogy ki adott számot a tudásáról.  Szerencsére ez a turizmusfajta azóta már a rendőrségnek köszönhetően leáldozott.

(A kép forrása: http://forum.bodybuilding.com/

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.20. 08:50

1_szep_es_bodito.jpgNagyon elgondolkodtatott a maya áldozati kultusz. A yucatani romtemplomok mindegyikének kiemelt helye, ahol a papok élő ember szívét a vallási kultusz részeként az isteneknek ajánlva kitépték. Ballagtam éppen a tengerparti Tulum nevű régészeti lelőhely ép, vagy kevésbé ép kőépítményei között. Az járt a fejemben, milyen lehet egy ilyen gyönyörű verőfényes napon, az üde zöld bokrokkal övezett sétányon az áldozati piramis felé haladni? Tudni, hogy amint fellépdelek a lépcsőn, vége… Onnan már csak halott vérző testem jön le, a szívem nélkül.

Mondtam is a kísérőmnek: létezik akkora vallási elhívatottság? Válaszul az egyik bokorhoz lépett, amelyiken lila tölcsérű virágok néztek az égre. A messze kékségből színes gépmadár berregése törte át a csendet. Ezzel segítettek, válaszolt. 2_ne_bants_mert_neked_fog_fajni.JPGLeszakított egy virágot, és a kezembe adta. Ehhez hasonlít, amelyből a bűvös főzet készül. Olyan alkaloidát tartalmaz, amelytől beszűkül a tudat, az ember akarata azok kezébe kerül, akik nem ittak a halálos nedűből. Nem éreznek fájdalmat, tovatűnik a félelemérzés, elillan az életösztön

A maya sámánok, akiknek befolyása a mély katolikus hit ellenére mind a mai napig a régi, nagyszerűen tájékozódtak és tájékozódnak a mexikói élővilág gyógyító, vagy elveszejtő teremtményi között. Láttam olyan fát, folytatódott a történet, amelynek kérgéhez nem érdemes hozzá se érni, annyira mérgező. Sok spanyol hódítónak ért véget az élete, mert nem tudta melyik az a másik fa, amelyhez hozzádörzsölődve megmenekülhetett volna. Találtam gyönyörű vörös virágon fekete sárga pillangót, amelynek megérintése fekélyes kelést okoz. Akad persze afféle is, amellyel szerelemre lehet gerjeszteni valakit, aki egyelőre még semmi ilyesmit nem érez.3_merges_tuske_van_a_hatamon.JPG

Víz alá nem bújtam, hogy a halálos tüskéjű, de amúgy színpompás korallszirti halacskákat megnézzem, színes fából faragott mása ott van a szuvenírboltok polcain.

Tobzódik a színekben és a színes történetekben Yucatan minden szeglete. Szépség és veszély, kaland és tragédia. A mai mayák minden pillantása csodálkozás, hogy mit keresnek itt a más fajtájúak. Csakúgy, mint a mienk: mennyire másak, és mégis mennyire természetesek, eredetiek az egykor élő embereket áldozó sasorrú, zömök termetű indiánok.00650016.JPG

 ***  esiksandor2cm.jpg

Ilyen szép a világ

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.18. 10:00

Ősz Zoltán alkotása

11156820_1071280672888611_625708642_n.jpg

42x32 cm. pasztell, papír

2015.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.17. 16:57

Írta: Kulcsár Attila

 

marius_van_dokkum_masolata.jpgHosszú sorokban kígyóztak a Hamletek a Szagmúzeum bejárata előtt: japánok, oroszok, németek, amerikaiak, egy magyar turistabusz utazói is, akik megváltották a drága jegyeket, és egy szűk előcsarnokban zsúfolódtak össze. Itt le kellett adni a  fényképezőgépeket, táskákat, és fel kellett venni egy olyan szkafanderszerű ruhát, amelyből csak az orruk  látszott ki, egyébként hermetikusan  záródott a bokákon, és minden testnyílás azon belül került, de a nézőkén kiláttak  belőle,  és hallottak is a fejbúra alatt.

A vidám hangzavarban a társaság hamar átöltözött − ez az első terem afféle zsilip volt, amelyből azután több következett, valamennyi dupla ajtókkal zárult, és addig nem nyílt ki a következő, amíg a másik be nem csukódott. Így választják el egymástól hermetikusan a múzeumi termeket.

Az első teremben sötétség fogadta a csoportot és csend − s valami illat… Voltak, akik felismerni vélték, mások csak szaglásztak a levegőbe mint a vadászkutyák, ha szagot fognak, találgatták sokféle nyelven. Mikor egyszer csak a kivetítőn megjelent egy óriási cici, egy félrebillent fejű csecsemővel, aki szopás közben aludt el, és a szája sarkából kibuggyant az utolsó korty anyatej − a szag az anyatej szaga volt. Igen, ilyen volt, nosztalgiáztak a felismerők. Ilyen volt? − kérdezgették a tápszereken felnőttek.

És vonult a csoport teremről teremre. Kezdetben csak a szagok a sötétben, aztán a kivetítőn az eredete. Nem kellett tolmács, a szag világnyelv. Legfeljebb nem elég nagy a szókincsünk hozzá. Állítólag tízezer illatot képes az ember megkülönböztetni sok-sok gyakorlással, de a tizedére se kíváncsi. A múzeumi séta elején a mezők, kerti virágok termeiben mindenki örömmel ismerte fel kedvenceit, parfümjét. Aztán az erdők, mocsarak, vizek, tenger összetettebb illatai töltötték be a termeket − a szaglósejtek elkényelmesedett receptorai idegesen kapkodtak a levegő után. Majd  jöttek a forgalom büdösei, a mosószerek szagai, az ételek illatai, a sajtok, a frissen sült kenyér. A japánok nem ismerték fel a  slambuc szagát, mi meg a szusiét. A fűszerek termeiben mindenkinek voltak pótolnivalói. A foghagymától a fahéjig, a  borsikafűtől a kurkumáig − már szinte be se tudták fogadni a sokféleséget a látogatók, ahogy ez a múzeumokban máshol is előfordul.

De aztán sorjáztak a termekbe töltve a durvább illatok is. Sokan már befogták volna az orrukat, de a kezük a szkafander rabja volt. Jöttek az állatok szagai: disznó, birka, ló, tehén, görény, büdösborz. A kismacskához szokott szinglik nem győztek fintorogni. Szinte felüdülés volt az emberszag  szekció, a Homo  Odoris. A cigarettafüst szaga, kocsmaszag, jamos zokniké, izzadtságszag  után  a punci és a makkszag. Egyes hölgyek  papír zsebkendőt tömködtek volna  az orrlikaikba, de kezük fogva volt a zárt overallban, szűköltek,  mintha most érzékelték volna először, de amikor megjelentek a vásznon, hogy honnan származnak, elszégyellték magukat. Még a férfiak is, amikor hatalmas fenekek jelentek meg, táguló nyílásaikkal. A tömeg szinte sietve tántorgott az egyik teremből a másikba, pedig még ezután jöttek az ürülékes termek, a dögszagok, a leprás seb kipárolgása és a hullaszag.

Egyes látogatók elhányták magukat − még szerencse, hogy a sűrűje a  szkafanderben maradt −, ami kifolyt, azt a teremőrök habokkal lokalizálták, hogy ez a  kellemes illat ne rontsa el a múzeumi bemutató élvezetét, a műalkotások befogadását. Mások sírva vánszorogtak tovább, sokkolták őket a szagok, és a zsilipszobákban akartak maradni, de kiterelték onnan őket az őrök − jön a  következő csoport. Pedig ezután jöttek a krematórium szagok, a kiömlő vérszagok és a vegyi anyagok szúrós szagai, a könnygázok − ezek a termek csak fakultatív voltak látogathatók −, utcai tüntetési gyakorlattal, és csak gázálarcban .

A történelmi szagok termei vezették le a feszültségeket. Ezek kombinált illatok voltak, a lelőhely adja meg a varázsukat, a személyhez kötődés. Az egyikben az az illat volt szagolható, amely Tutanhamon sírkamrájából áramlott ki, amikor a régész Carter kibillentette az első kőkockát, és kiszabadult a háromezer éve elzárt levegő illata. Az első Holdra-szálláskor rögzített Holdszag, illat  Napóleon kriptájából, Hitler égett szaga, Szemirámisz függőkertjének virágillat egyvelege, a szuzai menyegző nászéjszakájának buja illata. Egy slukk Louis Amstrong  trombitájából. Hirosimai szag,  az atomrobbanás percéből, egy hűtőpalackba belesülve, Sztálin szájszaga, még a mauzóleumából kilopva. Mustárgáz szag egy I. világháborús hadszíntérről. És végül − sok rajongó megőrült érte − Jim Morrison utolsó lehelete a fürdőszobából, ahol kábítószer túladagolásban meghalt, és amelyet már nem tudott belélegezni haláltusájában.

A kijáratnál, ahogy ez más múzeumokban is szokás souvenirként illatokat lehetett vásárolni kis fiolában, borsos áron. De mindenki megkapta emlékül az előző csoport szkafanderéből összegyűjtött szagmintákat. Sokan a sajátot szerették volna, de a felvilágosították, hogy nincs értelme: ilyen merítéssel minden náció egyforma büdös.

Mégis legtöbben az „Édesanyám  húslevesé”-nek illatát  vásároltuk az előcsarnokban, mert − üzleti fogásként − ez volt ráírva. Hogy legalább az illúziót hazavihessük, hogy még itt, Dániában is ismerik, hogy valamit megőrizhessünk abból, aminek a receptjét elfelejtettük lejegyezni, ami már visszahozhatatlan, és olyan személyes, hogy ki se kell hozzá nyitni az üvegcse dugóját.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Kulcsár Attila tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.16. 18:15

Venesz József Díjas mesterszakács

Nyíregyháza

szszb_31_tk_szoboszlai_gyula.jpgTöbbszörös Guiness rekordot mondhat magáénak Szoboszlai Gyula mesterszakács. Kollegáival mindig keresi az új kihívásokat. Legyenek azok éppen valami régi hagyományokat felelevenítő vagy valami teljesen új, eltérő a megszokottól.

A megyénkre jellemző népi ételek megőrzését, egyedi ízvilágát nagy becsben tartja és igyekszik az ország más tájain és a világ számos helyén be is mutatni. Ars poeticája tömören ennyi: addig szabad főzni, amíg az ember izgul minden adag elkészített ételért. Örömmel főz, akár otthon teszi azt, akár az étteremben vagy éppen egy több ezres rendezvényen.  Mindig jó érzéssel tölti el az, ha az látja, hogy az elkészült ételt, – legyen az egyszerű babgulyás vagy egy, a Mesterek vacsoráján készült hét fogásos menü egyike – a vendégek is jó ízzel fogyasztják.

14 évesen már tudatosan választotta a szakács szakmát. Az alapanyagok minél szélesebb körű felhasználásának módja érdekelte a legjobban, hogyan lehet minél kreatívabb ételt tenni az asztalra, az ízek harmóniájában. Édesanyja, lánynevén Peremiczki Emma (81) és édesapja, Szoboszlai Gyula (72 évesen hunyt el), nem szóltak bele fiuk pályaválasztásába. Az akkor már ismert, mai nevén a Sipkay Barna Kereskedelmi, Vendéglátóipari, Idegenforgalmi Középiskola, Szakiskola és Kollégiumba jelentkezett, előbb szakács szakmát, később érettségit szerzett. Földrajz-környezetvédelmi szakos tanári diplomát, majd mesterképzésben környezettan tanári diplomát is vehetett át a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán. 1985-től gyakorlati oktató. A 2000-es évek közepétől pedig tette ezt külsős óraadóként a Nyíregyházi Főiskola földrajz-turizmus tanszékén is, ahol gasztronómia ismeretekből tartotta óráit. 1996-ban mesterszakáccsá avatták és még innentől is hosszú út vezetett a legmagasabb szakmai kitüntetésig.

A megye ízvilágát mutatta be főztjével Budapesten a Mátyás Pincében, vagy éppen a Gundel-Bagolyvár  Étteremben. A gasztronómiai versenyek tekintetében szakmai csúcsot jelentett  a svájci Salon Culinaire Mondial Világverseny: 1999-ben regionális konyha kategóriában csapatban bronzot, egyéniben ezüstérmet nyert el a vadász menüjével. Készített finom fogásokat Finnországban, Hollandiában, Belgiumban. Szakmai vezetőként irányította a Nyíregyházi Főiskolán üzemelő gasztronómiai egységeket. A Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség zsűritagjává választották 2004-ben.  Adott már fogadást – kollegáival együtt – félezer meghívott vendégnek Lipcsében. Megválasztották a Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség megyei szervezetében a szakács szekció vezetőjének.

Hozzáértését, elkötelezettségét, a hagyományos ételek és ízek megőrzésében végzett kimagasló munkáját ismerték el a legmagasabb szakmai elismeréssel, a Venesz József  Díjjal 2010-ben. Ezt már életmű díjnak is tekintik a kollegái. Szoboszlai Gyula, tudomása szerint az egyedüli az országban, aki gyakorló szakácsként lehet büszke e rangos elismerésre.

A Nyírségi Ízkirályok Egyesületét 2010-ben alapította meg: mindössze tízen arra vállalkoztak, hogy a hagyományos népi ételeket felkutassák, a modern technológia segítségével elkészítsék, de megőrizzék az egyediségüket, az utánozhatatlan, csak az adott tájegységre jellemző ízüket. Mindenhol szívesen megjelennek egyesületükkel, legyen az megyei rendezvény, az ország nyugati pontján lévő vagy éppen határon túli. Most nyitnak Erdély felé is, ugyanakkor nagykárolyi családi barátaik jóvoltából már több ezer „Ízkirályok lapcsánkát” sütöttek velük együtt a határon túli rendezvényeken is.

2012-ben két mesterszakács és két mesterfelszolgáló létrehozott egy kft-t, és közösen üzemeltetik a Bambusz önkiszolgáló gyorséttermet, a Dzsungel Hotelt, tavaly óta a Viktória Házban a pizzériát – ezeket Sóstón – és a már közismert, de pár éve újragondolt Anno Középkori Éttermet.

Szoboszlai Gyula a rendezett és támogató családi hátterét emeli ki a siker elérésében. Neje Szoboszlainé Sarkadi Enikő andragógus, aki felnőttképzések szervezése mellett civil programokban is dolgozik. Gyermekeik Gyula (25) aki gazdálkodás menedzsmentet tanul a főiskolán, de szakácsiskolát is végzett előtte, szívesen áll be édesapja mellé az önkiszolgáló étteremben.  Enikő (20) Nyíregyházán csecsemő- és kisgyermeknevelői szakon végzi felsőfokú tanulmányait, otthon pedig szívesen süt finom süteményeket a családi és baráti körnek egyaránt.

Gyula elmondta azt is, hogy a család minden tagját „megfertőzte” már hivatásának szeretete, hiszen a teljes család tagja és önkéntese a Nyírségi Ízkirályok Egyesületnek. A rendezvényeken, fesztiválokon a család teljes létszámmal jelen van, és szívesen tevékenykedik az ételek készítésében és kiosztásában is.

Mestere a szakmának, mestere a vendéglátásnak, összetartója feleségével a családjának, számára így kerek a világ.

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.15. 08:00

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 24 400.jpgAz erdészház a széles holtág karéjában, öreg fűzfák között állt. A meder túlsó partján hatalmas hárs könyökölt az erdő satnyább fáira, ágai között nyúlós köd bolyongott. Tetején egy magányos szürkevarjú ült, nézte a házat. Az imént végigkutatta már az udvart, de korgó gyomorral rebbent vissza a fára. Várta, hátha nyílik az ajtó, hátha kirepül onnan valami száraz kenyérhéj, szalonnabőrke.

Ám a ház némán álldogált a ködben.

Eszünk ágában sem volt mozdulni. Pontosabban Filesdi mocorgott már az ágyon, kisvártatva megszólalt.

– Be kéne gyújtani...! Felült, sokat sejtetően az ágyam felé nézett.

– Be... – mondtam, s államig húztam a takarót.

Így szuszogtunk egy darabig, mikor Filesdi megunta a nagy tétovázást. Lekecmergett az ágyról, bebújt a kezeslábasába, s gyilkos pillantásokat vetett felém.

– Na... azt várhatja valaki, hogy még egyszer vendégségbe hívom!

A „valaki” persze én lehettem, sértődötten fordultam hát a falnak.

– Nem én találtam ki, hogy erre a koszos helyre jöjjünk...

Ekkora gorombaság hallatán Filesdi teljesen elfehéredett. De szótlanul fűzte tovább a csizmáját, s majd csak az ajtóból szólt vissza.

– Hallod...!? Azért mindennek van határa!

Sokáig visszhangzott még az ajtó döngése, s hiába fúrtam mind beljebb a szalmazsákba magam, a hideg nőttön nőtt. Kedvtelenül kászálódtam le az ágyról, halkan szidtam azt a napot, amikor idekeveredtünk.

Pedig micsoda reményekkel érkeztünk! S hány éve terveztük, hogy kölcsönkérjük egyszer a híres ricsei erdő alján magányosan álló házat! Horgászunk, vadászunk, ... s nem szólunk majd egy szót sem. Megtépjük a vadkacsákat, kibelezzük a halakat– este pedig begyújtunk a kályhába, s nézzük, nézzük a lángokat.

A negyedik nap után fogyott el végképp a türelmünk. Addig még hittük, hogy majd csak megfordul a szél, elűzi a felhőket, felszárítja a kabolautakat, erdei csapásokat. S ha nem is esik hó, de újból hízni kezd a jég, s megbírja majd a lékelni vágyó horgászt.

Ehelyett most veszekedünk, marjuk egymást. Van ennek értelme? – tűnődöm kapcatekerés közben, mikor valaki megkocogtatja az ablakot.

Barátom vigyorgó arcát látom, meg a víg integetését.

– Megjött…, megjött! – olvasom le a szájáról, s indulok, hogy lássam, ki az a bolond, aki nyakába vette ezt a sáros világot, csak azért, hogy bennünket lásson!

Nyitom az ajtót, s torkomon akad a szó.

Az erdészházat övező fenyőfák súlyos hótakaró alatt nyögnek. A fűzfákon vidám cinkék viháncolnak, s az égen egyetlen felhőt sem látni. A nap már átballagott a folyón, hosszú, keskeny árnyékok csíkozzák a havat.

– Na, mit szólsz...?  – bazsalyog Filesdi, s ahogy elindul, csak úgy ropog talpa alatt a friss, de hajnalra keményre fagyott hó.

Később fát vágunk, iszunk egy kis pálinkát, s nagy igyekezettel fújjuk a kályhában a lángokat. Szalonnát, meg kolbászt teszek a lábosba, előkerítek a kamrából egy üveg uborkát, de Filesdivel már nem lehet bírni.

– Te! Lékelni kéne.

– Ugyan. Nem bír még el az a jég.

– Dehogynem...! - erősödik. – Tudod te milyen fagy volt hajnalban!?

– Még seprünk sincs... Hogy' takarítod le a jégről a havat?

– Hozok a faluból.

– Honnan!? – teszem le a kést, meg a szalonnát, s kezdenek előjönni a rossz sejtéseim.

– A faluból. Bemegyek én, ne ijedj meg, szólok a cimboráknak… Jönnek azok egyetlen szavamra.

Jaj, jaj! – sóhajtok, s nézek magam elé keservesen. Volt már nekem alkalmam megtapasztalni az ő efféle kiruccanásait. Mindjárt jövök...!– s várhattam rá órákat, félnapokat.

– Engem meg itt hagynál. Mi…!? – nézek rá dühösen, s meg tudnám fojtani, látván azt az ártatlanul bazsalygó képét.

– Nem akartam erőszakoskodni veled. Van ott hátul egy nyúl..., azt gondoltam, megnyúzod, míg én a segítség után caplatok. De ha úgy gondolod...

– Úgy...! – kattintom be a bicskát, s húzom magamra a vastag kabátot.

– Hát csak jössz!? – pislog megütközve. – Akkor mi lesz a nyúllal!?

Ez az a pillanat, hogy káromkodni kéne egy nagyot, ám türtőztetem magam. Szó nélkül veszem a kalapom, s indulok elsőnek, törve a havat.

A faluba innen jó órányi gyalogút vezet, öreg tölgyek között kanyarog előbb, majd fiatalabb kőrisek, szilfák jönnek, aztán a hosszú, keskeny holtág. A kis pallónál a meder tekeredik egy nagyot, s eltűnik újból a fák között.

A partot itt már sás, meg káka növi be, a jégre fagyott havat vadnyomok cirkázzák.

– Várjunk csak! – mondom, s rálépek a jégre.

Óvatosan emelem a lábam – meg se reccsen. Már a túlsó parton járok, mikor felkiáltok a hídon ácsorgó cimborának.

– Te! Ez megbír.

– Meg hát. Kipróbáltam én már otthon.

Toporgok, ácsorgok a jégen, s mind bizonytalanabb leszek.

Minek menjek én a faluba? Hisz' erre a nagy télre vártunk. Ki tudja, milyen időt hoz megint az éjszaka? Lehet hó is, de lehet...

– Én maradok! – mondom végül.

Filesdi legyint, keskenyre vált szemekkel lemordul.

– Ezt szeretem én a barátaimban...! Ezt a határozottságot.

Nagy dérrel-durral indul neki az útnak, még sokáig hallom a csörtetését. Később elhalt az is, könyököltem a híd korlátjának dőlve.

Sok évvel ezelőtt, forró, augusztusi délutánon ácsorogtam először így, e hídon, akkor is ilyen konokul hallgatott az erdő. Némán pihegtek a fák, üresek voltak a fészkek…, s akkor valaki a hátamra tette a kezét.

– Ugye szép ez a vidék...?

Filesdi volt.

Akkor persze nem tudtam még, hogy ő az, a híres túri halász, madarász. Nem sokat beszéltünk mi akkor. Támasztottuk a híd karfáját, hallgattuk a nagy, augusztusi csendet. Aztán nyarak mentek, telek jöttek. Tikkasztó nyári napokon halakat, ordas teleken nyulakat hajkurásztunk–, s mire észbe kaptunk, már késő volt minden. Barátok lettünk. Elválaszthatatlanok.

No, ebből elég! – csapkodtam meg fázósan a hátam. Munkára, mielőtt ide fagyok e hídra.

Valami rémlett, hogy otthon a kis fészerben egy rossz lapátot mintha láttam volna... s láss csudát! – tényleg megtaláltam. Lapát és balta... a kannában virgonc, messziről hozott kishalak... aztán „alló mars...!”

Vissza az iménti híd felé tartottam. Danoltam, fütyörésztem, vígan cipeltem a kannát, a szerszámokat.

Aztán már nem fütyültem, csak cipekedtem.

Később már azt sem. Csurgott rólam a verejték, dühösen löktem a hóba a málhát.

Mi az Isten csudájának ragaszkodom én ahhoz az átkozott hídhoz...!? Lemegy a nap, míg ezzel a rengeteg szerszámmal odaérek! Elment az eszem...?! Amikor ott kanyarodik el az a nyamvadt holtág a házunk háta mögött! Ha a hídnál van csuka, lenni kell a kert alatt is!

Felcihelődtem hát újból, s fordultam vissza.

A tornácon szusszantottam vagy kettőt, s lecsúsztam a vízhez.

Persze... amire nem számítottam! Millió vízbeborult fa, bokor. No, itt aztán kereshetem én a csukákat!

A jég megbírt volna egy elefántot is, nyugodtan indulhattam hát  másik kanyarnál kéklő erdő felé. A vízbe dőlt fák lassan-lassan elmaradoztak, mind tisztább lett a jég. Hatalmas tölgyhöz értem, s tökéletesen szabad mederhez. A túlsó parton egy-egy kőris, mg vadkörte, rajtuk túl messzire világító legelő.

Nekiálltam eltakarni a havat a jégről. Könnyebben ment, mint gondoltam. A jég sem volt vastagabb egy arasznyinál – no ugye, hogy nem bírna meg egy elefántot, mondta volna Filesdi, ha nem űzi el a vére mellőlem – s kisvártatva vígan lubickoltak a vízben a horogra tűzött kárászok.

A nap szépen sütött, az égen egy-egy-egy magányos varjú vitorlázott... s azon kaptam magam, hogy mind jobban vacog a fogam.

Az úszók meg-megrezzentek néha a lékben, amúgy béke honolt a tájon. Száraz füvet, meg vékony ágakat szedtem, egy vakondtúrás mellől elrugdostam a havat.

Tüzet raktam.

Később vastagabb ágakat hoztam, dörzsöltem a kezem, s néztem a befagyott medret.

Millió nyom a havon, kővé meredve.

Az erdészház felől nyúlcsapás tartott felém, szorosan mellette rókanyom. A nyúl még a kora hajnalon járhatott erre, de nem hűlhetett még ki a nyoma, ha a róka ilyen kitartóan követte.

A füles itt, az orrom előtt valami élelmet találhatott. Körbejárta a fagyott zsombékot, megpihent, majd ment tovább. A róka meg, mintha madzaggal húzták volna, konokul utána.

A nagy, szemközti legelő fölött vékony páracsík, s egy lomhán köröző ölyv. Nézem, mit talál vajon a cimbora, mikor tekintetem ösztönösen az egyik lékre csúszik.

Nicsak! ... Az előbb még ott billegett a kis piros úszó..., most meg sehol.

Behúzta volna a kárász a jég alá? – álmélkodom, s próbálom kiráncigálni. De hol az ördögben van már ez a kishal...!? Már vagy öt méter zsinórt visszafejtettem a hóra, s az úszó még mindig sehol.

Aztán... mintha csak gyenge áram szaladna végig a kezemen. Lent a mélyben ütött valami.

Megbolondult ez a kárász...?

Dehogy bolondult. Szegénynek moccanni sincs mersze, fogja egy szép, derék csuka.

Nagy, dülledt szemekkel néz rám, s dühösen ránt a fejével, hogy megpróbálom kihúzni őket a jégre.

Most mit tegyek?

A csuka csak a kárász hasát fogja, a horog két másik szára vígan csillog a vízben.

No, Isten neki fakereszt...! Veszek egy nagy lélegzetet, s kirántom őket a hóra.

Vagyis hát... őt. A kárászt. Mert mikor már félig a levegőben voltak – mért is nem csúsztattam őket!? – a csuka tekert magán egyet, s visszaloccsant a vízbe. Ha tudna, tán még pislogott is volna rám hálásan, ám így csak tett egy ferde kört, s eltűnt a jég alatt.

Én meg álltam gutaütötten.

Arra eszméltem később, hogy mocorog a kis kárász az ujjaim között. Mint valami rémült madárfióka. Előbb csak a szárnyai rebbentek meg óvatosan, majd megemelte a fejét is. Mély, véres csíkok szabdalták a hasát. Pikkely csak itt-ott maradt rajta, szeme alatt nagy, duzzadt karikák... amúgy láthatóan kutya baja. Elengedtem hát, letelepedtem melegedni.

A tűz már hamvadni készült, mikor magamhoz tértem megint. Vékony füstcsíkok szálltak fel az égre, ahol pár sovány bárányfelhő legelészett, s bandukolt messze, délnek.

Szemközt, az erdő szegélyén avas szénakazal roskadozott a hóban, népes verébsereg veszekedett a puha, éjjeli szálláshelyen.

Ám egyszer csak elhallgattak.

Vártam, mikor csap közéjük valami veszett kis karvaly, de se madár, se ember..., senki.

S ekkor meghallottam Filesdinek a hangját.

– Hadd lám... mit fogtál nagyokos!?

Fent állt a parton, három ismeretlen között. Kezükben balta, háló, meg egy irdatlan nagy jégvágó fűrész.

– A ricsei cimborák – mutattott rájuk, s intett, fogják ki a lovakat.

Mert persze nem gyalog jöttek, hanem lóval, szánkóval. S most megmutatják ők, miképp kell halat fogni!

De előbb igyunk egy kis pálinkát!

Aztán a ricsei fiúk nekiálltak fűrészelni a jeget. Parttól partig előbb egy kis vékony csíkot metszettek ki a jégből, majd kiszabadítottak egy szobányi vizet is. Abba tették az emelőhálót, a vékony csíkba meg a sűrű, apró szemű záróhálót.

– Hajthatjátok...! – intett a legöregebb ricsei, s a másik kettő nekiindult.

Felballagtak majd' az erdészházig, s nekiálltak baltával püfölni a jeget. Zengett, csattogott a környék, még a hó sem tompította a balták zaját.

– Nem jössz? - fogott baltát a kezébe Filesdi is.

– Dehogy megyek! Hamarabb fogok én csukát.

Újdonsült ricsei cimborám ekkor felnézett a partra.

– Hát legfeljebb egyet..., mert innen mindjárt világgá megy minden csuka.

– Itt nem is volt egy sem! Pontosabban egy, de az is... – kezdeném panaszos hangon, ám ekkor felmordul a ricsei vendég.

– Szaladjon már... nem látja, hogy bukik a pedző!?

– Mi!? – de ekkor már láttam én is, hogy eltűnt a tőlünk távolabbi úszó.

Mire odaértem, a fék is kelepelt. A bot félig már a lélekben, s mikor megemeltem... mintha a jég is megmozdult volna a talpam alatt.

Mit mondjak...? A csuka alig fért ki a léken, tán négy kiló is lehetett benne.

– Látja, van ebben hal..., csak tudni kell a nyelvüket! – kacsintott a ricsei halász, s intett, hozzak már neki egy korty pálinkát. Mert kezd foga lenni az időnek.

Filesdiék mind közelebb értek, de ő csak állt, cigarettázott egykedvűen. Néha-néha megemelte a hálót, de ki sem vette a vízből, engedte mindjárt vissza. Látta, hogy üres, minek fárassza magát...?

Én már untam ezt az egész nagy hajcihőt, s fáztam is kegyetlenül, de nem hagyhattam itt őket. Ha Filesdit hazahozták... Jobb híján a csukámban gyönyörködtem, s tüzeltem kegyetlenül.

Később, hogy teljék az idő, leszóltam a máglya mellől.

– Nem fázik?

– Nem – mondta, s még csak vissza sem fordult.

Vasból van ez az ember, bámultam a hátát, vagy... vagy jót kacag most magában. Rajtam e szószátyár, vacogó idegenen, meg Filesdin, s a cimboráin... hogy azokon szakad már a veríték, ő meg kortyolja a drága jó szatmári szilvát.

Nem sok hiányzott már ekkor, hogy szedjem a betyárbútort, s induljak haza, a meleg erdészházba, mikor megfeszült hátán a kabát, s felkapta a hálót.

Mi lelte ezt az embert, hogy hirtelen így megelevenedett...? De nyomban torkomon akadt a szó, hogy a hálóra néztem.

Hemzsegett benne a rengeteg hal.

Egy-egy kisebb csuka, néhány keszeg, s annyi kárász, amennyit életemben nem láttam eddig.

S micsoda kárászok...! Tenyérnyiek, kéttenyérnyiek..., s aranykárász mind egy szálig.

Bronzhasú, fekete hátú aranykárászok!

Észrevették a nagy, imbolygó hálót Filesdiék is, nyomban nekilódultak. Hónuk alá csapták a baltát, s loholtak, hogy lássák a csodát. Ám az öreg ricsei félúton megállította őket.

– Nem mentek vissza...!?

Hangja ostorként csattant a száraz, néma csendben, a többiek nyomban visszahőköltek.

Filesdi tett még néhány lépést, aztán kelletlenül bár, de megfordult ő is.

– Olyanok ezek, mint a gyermekek – enyhült meg a ricsei ember hangja. – Nagy örömükben képesek lennének félbehagyni a munkát. Pedig most jön a java...

A java...!? Hát akkor amit most fogtunk, az mi volt? – néztem rá döbbenten, ám ekkor megint megfeszült a háló.

Igaz, csuka nem volt már benne egy sem. De kárász... aranykárász!? Mintha csak valami haltartó bárkában meregetett volna.

Még merített vagy hármat, amikor megérkeztek Filesdiék is.

– Na Bélám... most már mehettek! – mondta. – Főzhetitek az a híres halászlét.

A parton akkor már egy jó fél zsáknyi hal vergődött, Filesdi a szebbjéből kiválogatott vagy húszat. Aztán intett, induljunk.

Már a kertkaput nyitottuk, mikor rosszallóan megcsóválta a fejét.

– Azt a nagy csukát azért otthagyhattad volna...

– Már megbocsáss... de azt én fogtam – sziszegtem.

Végigmért hosszan, kimérten, s nekiállt hagymát pucolni.

Javában fortyogott már az alaplé, mikor csendesen megszólalt.

– Tudod, hogy te vagy a legjobb barátom... de az a csuka..., azért azt még sem kellett volna. Még azt hiszik, hogy valami éhenkórászok vagyunk... Hogy ellopjuk tőlük a nagy halakat.

Éppen azt néztem, kell-e még só a lébe, nyeltem néhányat, majd odavetettem.

– Azt mondod, hogy én tolvaj vagyok...!?

Bocsánatkérően emelte fel a kezét, ám ekkor nyílt az ajtó. A ricseiek voltak.

– Kész van már az a halászlé? – csörtettek be a szobába, s intettek, gyújtsuk már fel ugyan azt az udvari villanyt.

Felgyújtottuk. S kimentünk a tornácra.

Mintha csak paszulyt terítettek volna ki száradni a kövön, mindenütt, amerre csak nézett az ember, hal meg hal, egymás hegyén-hátán.

– Azért a magáé a legszebb. Ilyen szép csukát még én is régen láttam – mondta ekkor a legöregebb, s nyújtotta a kezét. – Amúgy Kóródi Károly..., a Béla iskolatársa.

Mire beértünk..., s összebarátkoztunk, már a halászlé is kész volt. Kicsit odakozmált ugyan, de ki törődött vele...!

Elhamvadt már a tűz, mikor ők hárman cihelődni kezdtek. Fenn ültek már a szánkón, ám mi nem hagytuk őket békén. Háromszor is visszaszaladtunk meleg holmiért a házba, meg fázzanak az úton. Aztán az idősebbik ló meggondolta magát, s nekifeszült a hámnak.

Már csak a csengők hangját hallottuk, s egy-egy meg riasztott éjjel fácán robaját, de mi még mindig kint álltunk a kertben.

Feljött már a hold, s fénylettek a csillagok. Ragyogtak, mutatták az utat..., el ne tévedjenek a ricsei cimborák.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.14. 07:59

agyagtanya_product_109941_140130074150_2.jpgAz utóbbi időben egyre gyakrabban vetődik fel az a kérdés, hogy az állampolgárok mennyire értik meg a nekik küldött hivatalos leveleket, szerződést, számlát, miegyebet. Nos, esetenként nehezen vagy sehogy. Ugyanis a hivatali zsargon és a jogi szaknyelv a szakmabeliek számára természetesen egyértelmű és világos, azonban korántsem mondhatja el ezt egy akár csak nyolc osztályt végzett, tisztességben megőszült idős ember. Pedig állampolgári joga, hogy a hozzá intézett üzenetet megértse. Természetesen tudjuk, hogy a hivatalos nyelv tárgyilagos, szenvtelen. Tehát egy ügyintéző az életkorunkról érdeklődve nem teheti fel azt a kérdést, hogy „Hány tavasz suhant már el e feje felett?”, hanem csak azt, hogy „Mikor született?”. Azonban ez a tárgyilagosság nem egyenlő a nyakatekertséggel. Íme, erre egy példa:

A befizetés elmulasztása esetén megkeresés hiányában letiltó végzést fogunk folyamatba helyezni.

Ez a mondat bizony fejtörést okozhat sokaknak, ugyanis egyetlen tagmondatba zsúfoltak a hivatalnokok három tagmondatnyi gondolatot, a következőt:

Ha a befizetést elmulasztja, és hivatalunkat nem keresi föl, úgy a jelölt összeget a fizetéséből letiltatjuk.

Ugye mennyivel egyszerűbb és érthetőbb így?! A hivatalokban javarészt olyan emberek ülnek, akik számára egyáltalán nem jelent gondot a bonyolult, magyartalan szövegek értelmezése. Vagy legyünk jóindulatúak, és feltételezzük, hogy a fenti mondatot a fiatal hivatalnok kollégák öröklik az idősektől, pedig új munkaerőként és a hivatali zsargontól még teljesen meg nem fertőzve rögtön jelezhetnék, hogy ez így nem érthető, át kellene írni, egyszerűsítésre volna szükség! Azonban ez valamilyen oknál fogva nem történik meg.

Nyilvánvaló, hogy a jogi és a hivatali szaknyelvvel kerül kapcsolatba a leggyakrabban az állampolgár. Nem mondható el ez például a fizika vagy a földrajztudomány szaknyelvéről ‒ kivéve, ha az adott tudomány legújabb eredményeiről ismeretterjesztő előadást kell tartani. Úgy vélem, a nyelvi bürokrácia elleni harcot annak a minisztériumnak kellene elindítania, amelyhez az adott intézmény tartozik, a bürokráciában ugyanis nem léteznek alulról jövő kezdeményezések. Az egész országot átfogó, magyarról magyarra fordítási programra lenne szükség. Át kellene fogalmazni nyelvészek és szakemberek közreműködésével az állampolgároknak szóló összes levelet, felszólítást stb.-t. Tudom, hogy ez óriási munka, de legalább el kellene kezdeni. Ezzel sok pénzt, energiát és nem utolsósorban bosszúságot takarítanánk meg az állampolgárok számára. A mottó lehetne az, hogy a szakszerűség és az egyszerűség nem zárja ki egymást.

Végül egy személyes példával hadd illusztráljam az imént elmondottakat, igaz, ez nem hivatali eset. A tél derekán műszaki vizsgára vittem az autóm. A vizsgabiztos az autónak valamilyen alkatrészéről érdeklődött, ami három betűből álló szó volt. Mondanom sem kell, elképzelésem sem volt arról, mire gondol. Ez az ő szakmája. Nem mertem vele viccelődni, s nem kockáztattam meg, hogy felsoroltassam vele a deverbális nomenképzőket. Mert ugye ez pedig az én szakmám. Nem egy nyelven beszélünk, ez természetes. A hivatali nyelv esetében viszont már nem.

(A kép forrása: http://www.meska.hu/)

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.13. 08:57

Bíró Ernő alkotása

11038730_1067989249884420_1504586993460309445_n.jpg

50x35cm. papír.

2015.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.12. 10:29

Zsoldos Barnabás vadásztörténetei

828363242-oat-field-wild-boar-running-wilderness.jpgItt egy csepp vér, ott is. Cseppről, cseppre haladtunk a fák között a lámpák fényének segítségével. Már több mint ötven métert lépegettünk, persze nem ilyen ütemben, mert nem volt bő vérzés. Amikor Balla Pista vadászbarátom érzékelte, hogy jó magam, mint sebző, a fia Titusz és dr. Marozsán Karcsi kezdjük feladni a nyomolvasást, megszólalt: na, a sűrű részig menjetek el, ott megtaláljátok a süldőt. Néztünk rá valamennyien, ő még ebben holdvilág nélküli sötétben is lát?! Karcsi ocsúdott fel elsőként, és mint akit távirányítanak, a sűrű felé vette az irányt.

Valójában nem itt kezdődik a történet, hanem ott, hogy hétfő egy focimentes nap, így könnyen és hamar döntünk arról, irány a les, megnézzük az ömbölyi határban a vaddisznókat.

Két autóval, öten érkeztünk a Sziget nevű les, a Titi les és a többi szórókhoz. Nekem a Dugott les jutott. A nyárfásban alig lehet észrevenni, mellette jobbról pedig sűrű akácos nyújt védelmet a vadnak. A furcsa nevű helynek is története van. Valaki titokban építette a lest és gondozta a szórót, amíg fel nem fedezték a vadásztársai. Így maradt rajta ez elnevezés.

A már említett akácos szélében egy kis dagonya árulkodott arról, hogy forgalmas a hely, de a nyárfásba létesített szóró sem volt ismeretlen a páros ujjúak előtt, mert a nyomok erre utaltak. Nem tudom megmagyarázni miért, de folyamatosan a dagonyára koncentráltam, mintha éreztem volna, onnan várható a vad. Noha úgy szólt Pista rövid tájékoztatója minden irányból számíthatsz disznóra.

A kellemes tavaszi szürkületben folyamatosan hangos volt az erdő a pihenőre készülő madarak hangjától. Leginkább a fácánkakasok – megítélésem szerint három, vagy négy – ijedt kakatolása keltette fel az érdeklődésemet.

Nem is volt véletlen a fácánok rikoltozása. A sűrű felé erős ágreccsenéseket hallottam, ami arra engedett következtetni, hogy őztől nagyobb testű állatok közelednek. Szakaszosan és egyre közelebbről érkeztek a hangok. Fegyveremet csak úgy gyakorlásképpen kézbe vettem, majd visszatettem, most a távcső kapta a főszerepet, de még szabad szemmel is jól lehetett látni.

Egy nagy serte állat dugta ki a fejét óvatosan, csak az orrát mozgatta, a gyenge légmozgás az ő barátja. A beszippantott levegő nem árulkodott, ezért a dagonya felé vette az irányt, és tisztán mutatta bal oldalát felém. Könnyű lövésnek ígérkezett, mivel óriási céltáblaként állt előttem úgy hetven méterre. De elbizonytalanodtam. Eszembe villant, mi van, ha egy malacos koca érkezett éhségét csillapítani, a kis csíkosak pedig a vacokban várják anyjuk visszaérkezését. Várok, döntöttem magamban. Nem volt okom a kapkodásra, mert a dagonya környékén a nedves földben giliszták után turkált az állat.

Ni csak, dörzsöltem meg a szemem, egy kisebb, még süldő disznó is megjelent. Rá esett a választásom. Amíg ezt eldöntöttem a süldő visszalépett az akácosba. Kicsit tépelődtem az eseten, miért nem cselekedtem, de az megnyugtatott, hogy a nagyobb nyugodtan turkált tovább. Ez  minden bizonnyal hatással volt a kis süldőre, mert ott, ahol eltűnt, újra felbukkant és sokkal merészebben, mert a dagonya túlsó felén állt meg.

Célba vettem, és akkor megszólalt a telefonom. Magamban felszisszentem, de a tücsök cirpelése, amit a telefonom adott, nem zavarta a vaddisznókat. A lövés eldördült, de a süldő nem maradt a lövés helyén.

Ha emlékeznek még az elején leírtakra, Karcsi nyílegyenesen a sötétlő folt felé vette az irányt. Megvan. Után-keresés alkalmával ettől szebb tőmondat nem létezik a vadász számára. Gondolom, elhiszik én könnyebbültem meg a legjobban. A történet hitelességéhez tartozik, hogy öten voltunk. Akiről eddig nem esett szó, Török László nyíregyházi vadászbarátunk a sötétben a két járműre, a fegyverekre vigyázott. Ha feltámadó szél meg nem tréfálja ő is eredményes lehetett volna ezen az estén, de így csak két serte állat került terítékre, mivel Titusz is elejtett egyet.

(A kép forrása: framepool.com)

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.10. 20:03

Írta: Ésik Sándor

 

robert_frederick_blum_oreg_indian_kemeny_1.jpgHallottam jó néhányszor, olvastam is róla az újságban, mégsem hittem el, hogy valamikor elkezdik. Maga a megváltoztathatatlan poshadt állandóság, amióta ismerem, és ismerem, amióta megvagyok. Több, mint egy évtizede történt. Megálltam autómmal Tunyogmatolcsnál, kiszálltam és feltettem a lábam a kerékvetőre, úgy néztem alá. Hát mégis kotrik a Hótszamost.

Messze tőlem, talán 7-800 méterre komótos monotonsággal dolgozik a parton a gép A merítőkanál ugyan pihen, de a parton már ott a kikotort iszap, gyökér, nád... Más ide nem is látszik. Nem kotrik, hanem kotorják, javítom ki magam. És Holt-Szamos, írom most újra le helyesen immár. Nagyanyám falujában, Fülpösdarócon hallottam így mondani: kotrik a kürtőt. A kemence kéménye a kürtő, azt lepte be sok sütés után belülről a korom.

Véget érni nem akaró nyarakat töltöttem ott, az azóta félig kihalt kis faluban. A kert egészen a Holt-Szamosig ér, oda mentem le néha pecázni. Akkor még megvolt a somfa, és a meggyfák sem eresztettek macskacsipát. Az pedig senkinek sem tűnt fel, hogy a Szamos holt, nem vetődött arra egy lélek se.

Még élt Daróc. Nagyapám erős, nagytestű ember volt. Még egy negyedszázadig nézhette a tsz-be bevitt gyümölcsösét a nagy kollektivizálás után. Azt a napot is megérte, amikor kihúzgálták a fáit. De az én boldogságos gyermekkorom arra az időre esett, amikor a csemetéket telepítették. Egyszer levitt az öreg a homokhordóra, a Szamos palajára. A cigányok gyékényt gyűjtöttek az iszapos vízben. A meder széle posványos, és ahogy kijöttek, a lábuk szárára ragadt a kék anyag. Az eltört csigaházak véresre marták bőrüket, és a nagy botladozásban kirugdosták maguk előtt a nádtorzsákat. Hófehér, gömbölyű törzsű márvány tőr a nád tarackja.

Meresztgetem a szemem, vajon van-e nádtorzsa a kotrógép által kirakott, áporodott iszapban? Mennyi romlottság dermedt bele az elmúlt évtizedek alatt? Még a vizet is megmérgezte. Pedig annak sima tükre önmagát is feláldozta, hogy eltakarja. A bűzlő szigetek azonban itt-ott már végleg fedetlenek maradtak. Ha volna, se látszana ilyen messziről a lom  –  törődök bele. Nagyanyám liliomai voltak olyan fehérek, mint a nádtorzsa. Pályatársam szép írásából tudom, hogy a Rétközben régenében kenyeret sütöttek a szegény emberek, nagy szükségben, a kiszárított, tápanyagban gazdag víz alatti mannából. Mi is nagyon szegények voltunk akkor régen, pedig nagyapám kulák lett. Annak ellenére, hogy a kommunistákhoz húzott. Nem tudtam mit jelent ez a szó, de gyakorta beszélgettek róla a családban. Majd ha megnősz, megtudod  –  legyintettek szelíden nyakon, én pedig kimentem nagyanyám gyönyörű virágoskertjébe, ahol tavasztól őszig illatozott minden. Nagyapámnak kihallatszott a hangja. Szidta a pártot, mert apámat kizárták belőle. Azért, mert anyám kuláklány volt.

Én álltam a szomszéd ház kerítésig érő eresze alatt, és hallgattam a cserép alól szüremlő apróveréb-csipogást. Pontosan emlékszem, és az azóta eltelt évtizedekben is gyakran eszembe jut: ekkor fedeztem fel, hogy lélegzek. Nagy hatást tett rám. Csak álltam és merengtem, amikor apám kijött. Elmentünk a tyúkól fedeléhez nádmézet szedni. A tavalyi nádból egymás után húztuk ki a sárral betapasztott végű szálakat. Apám óvatosan kettévágta, és előtárult a két-három lezárt sejt. A körmével kipiszkálta a dongótojást, és nézte, milyen jóízűen eszem a nádban maradt virágport. Teljesen feldúlta a nádtetőt, pedig nagyapám már egyszer rászólt miatta.

Aztán visszamentünk a ház elé, ahol anyám könnyes szemmel beszélgetett az öregekkel. Anyám ekkor azt mondta: húzd le a szandálodat kisfiam. Engedelmesen kicsatoltam, és örültem, hogy mezítláb lehetek. Meleg volt már, a többi gyerek sem hordott lábbelit. Apám felvette a pár szandált, és átment vele a gépészékhez. Azt mondta, estére itt lesz. A szandált soha nem láttam többet, mert ezért kapta meg apám a biciklit arra a napra. Azon a napon  –  úgy hallotta apám  –  zsír volt Szalkán.

Én kiscsikóként rohangáltam a frissen gereblyélt ágyások között. Csak délután hiányzott a szandálom, mert a vízparton megszúrt a partra sodródott léha-sulyom.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Ésik Sándor tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.08. 17:52

reklama_1.jpgLackfi János hét jelenetből álló színműve már a címével jelzi a cselekményt és a helyszínt, hiszen egyrészt a Hambi-pipőkéről mindenkinek a Hamupipőke jut először az eszébe, s nagy valószínűséggel a hambi szóról pedig sokaknak feltűnik, hogy a hamburger kicsinyítő-becéző képzős változata, tehát egy gyorsétterembe csöppenünk. Az ottani világot írja le Lackfi, egy királyi udvar jelmezébe öltöztetve, a gyorskajakirály színpompás udvarában.  A viszonylag kevés szereplőt mozgató, egy helyszínen játszódó alkotás jól követhető történet: a karakterek legtöbbje jellemzően egy-egy tulajdonság megjelenítői, a tekintélyelvű főnök (udvarmester), a bunkó biztonsági őr (ajtónálló), a szerencsétlen visszautasított szerelmes (lovag) és egy betévedt csavargó. A főszereplő Zsanett, a szépség, aki magát királynőként emlegetve hamburgerek között, olajszagban várja méltó párját, miközben valamennyi férfi szereplő így vagy úgy szerelmével ostromolja, s végül boldog párra lel a főnök által rettegett ellenőr személyében.

A modern revizortörténet, hiszen ellenőr, azaz szupervájzor érkezik a gyorsétterembe, klasszikus vígjátéki elemekkel, versbe szedve hangzik el. Ez sajátos ellentétet teremt, hiszen a szereplők az úgynevezett édi, bugyuta nyelven beszélnek. De idézzünk máris példákat minderre:

Kártyád van-e, kérsz-e üccsit? Köszike.

Láttad az akciót? Olcsóbb lett a menü,

Ingyen a hambi, ha valaki menüt rendel.

Kapsz még egy üccsit is, s egy kisburit öntettel.

Nyerhetsz egy csomó ajándék meglepit. 

Ész nélkül süvít a csili-vili Mazda. 

Uncsi vagy.

Itt érdemes megemlíteni, hogy az uncsi akár három szó becézett alakja is lehet: az unokatestvéré, az unalmasé és már azt is hallottam, hogy az unicumé.

Rímes szleng drámának is nevezhetjük a művet.

Nem rinyál itt a hülye liba,

különben elmehet a büdös sunyiba.

Következzék a főhős, mondhatjuk, anti ars poeticája, azaz velős megfogalmazása annak, hogy mit nem akar az élettől:

Otthon főzöl, sikálsz, leszel egy átlagarc,

Zsíros lesz a hajad, mert nem mosod naponta,

Nincs időd, s nem telik a drágábbik samponra,

Kezedben a zacsik, hátadon a kölyök,

Jó, ha a férjedet nem magad cügölöd.

A szereplőket nagy valószínűséggel a szerző, Lackfi János, a való életből vette, akár úgy, hogy beült egy ilyen helyre, és ott hallotta a leírt párbeszédeket. Végül következzék egy idézet az internetről, egy olvasó véleménye. Miről is szól a mű?

Egy lány, aki mást sem tud mondani: kártyádvane, kérszeüccsit (szerintem ismerősen cseng), a másik, akinek az a legnagyobb problémája, melyik csávót válassza, a srác, aki odavan a lányért, de az nem akarja, a takarítónő-féleség aki mindig a bezzegazénidőmben dumával jön elő, a csavargó akit nem akarnak kiszolgálni .. és még sorolhatnám… gyakorlatilag mindennel találkozhatunk a hétköznapokban.

(A kép forrása: cremadexen.xpg.uol.com.br)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.07. 18:20

Fehér Tibor színészről beszél Komáromy Éva színésznő

 

feher_tibor_komaromi_evaval.jpgÚgy hozzátartozott Miskolchoz, mint az Avas, a Tiszai pályaudvar, Déryné emléke vagy a főutcára kiterpeszkedő lábas kőszínház, a magyar színjátszás egyik legelső szentélye. Barátja, ismerőse volt minden miskolci. Ha az utcán ment, százak köszöntötték, s váltottak szót vele. Természetesen a színpadról ismerték legtöbben, a nagyszínházból, a művelődési házak, üzemi rendezvények pódiumairól, de látták őt, találkozhattak vele nap, mint nap a piacon, a strandon, kávéházakban, a Népkert fái alatt is.

 

Fehér Tibor, a színész igazi miskolci jelenség volt. A Miskolci Színészmúzeum munkatársai készséggel segítettek, s kigyűjtötték nekem Fehér Tibor összes miskolci szerepét, amelyet az 1950/51-es évadtól kezdve az 1983/84-es évadig bezárólag eljátszott (1984-ben hunyt el, hatvanhárom éves korában). Összesen százhuszonnyolc szerepet számoltunk össze, amit még két rendezés egészít ki. Szigligeti Ede Liliomfijában mutatkozott be a miskolci közönségnek Adolf szerepében 1950 őszén, s 1984-ben Wedekind Lulu című darabjának Doktor Golljaként köszönt el végleg szeretett publikumától. Közben volt Svejk, Zsupán, Böffen Tóbiás, Sir John Falstaff, Rettegi Fridolin, Miska pincér, Sir Bazil, Szakonyi Adáshibájában Bódog, Csehov Három nővérében Csebutikin katonaorvos. És sorolhatnám vég nélkül a különböző karakterszerepeket.

A talán legmiskolcibb színészre a pályatárssal, az operettpartnerrel, Komáromi Éva színésznővel emlékeztünk. Méghozzá stílusosan, s méltóan tisztelegve emlékének, ezért egy szentélyben, a színészmúzeum hűs falai között idéztük őt, ahol Fehér Tibor számos relikviáját, többek között a szerepeit is megörökítő fotókat láthatja az oda belátogató színházbarát közönség.

– Művésznő! Ön mikor és hol találkozott először Fehér Tiborral?

– Itt, Miskolcon 1961-ben. Én azon az őszön szerződtem a Miskolci Nemzeti Színházhoz. Ha az évadnyitó társulati ülést nem számítom, akkor én mint néző találkoztam először vele. Ugyanis a társulat műsoron tartotta az előzőévadból Jakobi Sybill című nagyoperettjét, amelyben Pufika a kormányzó szerepét játszotta. Tulajdonképpen ezzel a darabbal indult az új évad is, így én a nézőtérről ismerkedtem meg a kitűnő társulat tagjaival, leendő játszótársaimmal. Ott akkor rögtön feltűnt, hogy az előadás motorja Fehér Tibor, akit már a belépése pillanatában nagy taps köszöntött, ami neki természetesen kijárt, hiszen évek óta a miskolci közönség kedvelt táncos-komikusa, buffoja volt. Istenkém, de jó lenne, ha sokszor lehetnék a partnere – gondoltam akkor ott a nézőtéren, hiszen láthatóés hallható volt, hogy Pufika tökéletesen ismeri és tudja a szórakoztató műfaj, az operett minden csínját-bínját. Kívánságom szerencsére teljesült, s az évek folyamán sokszor lehettem partnere. Először 1963 februárjában. A szabin nők elrablása című darabban – 1963. február 16-án volt a premier a Kamaraszínházban – játszottunk együtt, ahol ő Rettegi Fridolin szerepét alakította kitűnően, én pedig Irma szerepét játszottam. Később partnere lehettem a Leányvásárban, a Mária főhadnagyban, a Viktóriában, a Sztambul rózsájában, a Luxemburg grófjában, hogy csak a legkedvesebb darabjainkat említsem.

– Pufikának nevezte Fehér Tibort, s valóban így hívta őt egész Miskolc. Fehér Pufi. Ki adta neki és miért ezt a becenevet?

– Hogy ki adta neki és mikor, azt nem tudom, én már így ismertem meg őt, mert amikor idekerültem, a régi kollégák így szólították. Sőt, valóban az egész város így hívta, így becézte őt. Én úgy gondolom, ez is a szeretetnek egyfajta jele, hisz például az egész nemzet Öcsinek, Öcsi bácsinak nevezi a legnagyobb magyar futballistát, Puskás Ferencet. Ez a becenév nyilván Fehér Tibor kövérkés testalkatára, kissé pufók arcára utalt, amit senki nem szánt sértőnek, mint ahogy ő sem vette annak. Ő ezzel az alkattal volt Fehér Tibor, a kitűnő színész. Mesélik, hogy az ötvenes évek elején Honthy Hanna játszotta Miskolcon a Csárdáskirálynő címszerepét, Pufika pedig a fiatal Bóni grófot, a táncoskomikust. S állítólag Honthy, a nagy primadonna azt sziszegte mérgesen az egyik előadás szünetében: „Ez a dagadt gyerek mindig takar engem a színpadon”. Ám mindjárt hozzá is tette, mintegy megbocsátásul: „De ebből még lesz valaki!”. Lett is.

– Művésznő! Tud valamit Fehér Tibor pályakezdéséről? Hol, mikor, hogyan lett ő színész?

– Annak idején – ez 1971-ben történt – Benedek Miklós, az Észak-Magyarország kitűnő színikritikusa az évad végeztével írt egy nagy cikket Pufikáról annak apropóján, hogy betöltötte az ötvenedik életévét, s ráadásul egy másik jubileumot is ünnepelt, miskolci színészi pályafutásának huszonötödik évfordulóját. Én is abból az írásból tudtam meg, hogy egy, az 1939–40-es színházi évad idején készült, szatmárnémeti magyar nyelvű színházi lap szerint, az akkor bemutatott Fényes Szabolcs-operettben, a Pusztai szerenádban lépett először színpadra, Matyi csapos naturburs szerepében. Érdekességként említem, hogy ennek az említett színházi lapnak a címoldalán Papp Ella, a szatmárnémeti színház ünnepelt primadonnája, a későbbi miskolci színésznő volt látható, aki nem volt más, mint Fehér Tibor édesanyja. Szóval Pufika Erdélyben kezdte pályafutását. Megjegyzem, a Magyar Színházművészeti Lexikon szerint 1938-ban Aradon lépett fel először, de végül is az a lényeg, hogy Erdélyből került Miskolcra, ahol végleg letelepedett. Odaát – szintén Benedek Miklós írásából tudom – eljátszotta többek között Kodolányi János Földindulásában Kistót szerepét, s fellépett Erdélyi Mihály Dalol a nyár című operettjében is.

– Belekapaszkodom az egyik szavába, azt mondta: végleg letelepedett. Miért maradt Fehér Tibor egészen a haláláig miskolci színész? Olyan jó volt itt a légkör, a társulat, vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy nem hívták máshová?

– Én úgy gondolom, sok összetevője van annak, hogy Fehér Tibor több mint harminc éven át miskolci színész maradt. Mindenekelőtt az, hogy ő nem volt „kofferes színész”, aki az egyik évadban itt, a következőben pedig máshol ver tanyát. Mindenekelőtt azért nem volt ilyen, mert igényes volt önmagával és a mesterségével szemben. Egyszer beszélgettünk erről, s azt mondta, hogy az állomáshelyeit gyakran váltogató színész a régi dolgait, alakításait az új helyen újként tudja eladni. De épp ez ebben a csapda, mert egyszer csak arra jön rá, hogy képtelen megújulni, mindig ugyanazt a figurát, ráadásul ugyanúgy alakítja. Viszont aki évtizedeken át egy helyen koptatja ugyanazokat a deszkákat, annak szerepről szerepre meg kell küzdeni önmagával. A megújulásért. Az egy helyben élésnek tehát megvannak a nehézségei, hisz a színésznek állandó harcot kell vívnia önmaga beidegződéseivel, meg kell küzdenie az önismétlés veszélyével. A közönség mindig egy új arcát akarja látni. De mégis megéri, mert a küzdelemért a színészt kárpótolja a közönség szeretete, rajongása, s erre – mint minden színész – Pufika is nagyon vágyott. Ő mesterségbeli tudásával, alakításainak ezer arcával kivívta a miskolci színházbarátok tiszteletét, szeretetét, rajongását.

– Ha már a közönség szóba került, megkérdezem: milyen ez a miskolci színházlátogató közönség?

– Nézetem szerint rendkívül hálás publikum. S nagyon szereti, ha a megszokott kedvenceit látja viszont a színpadon. Ezt én már az első pillanatban ott a színházi nézőtéren, a Sybill előadását nézve megéreztem. Akit ez a közönség megszeret, azt rajongással szereti. S ezt érzi a színész, s ezért soha nincs szíve becsapni rajongóit. Ha kell, vért izzad, hogy a következő darabban még jobbat alakítson. Így függnek össze a dolgok a mi szakmánkban. De visszatérve az előbbi kérdésére, hogy hívták-e Pufikát másfelé? Nos, itt egyedül Budapest jöhetett volna számításba. Úgy tudom, Pestre nem hívták. Ez részben érthető, az Operettszínházban akkor élte fénykorát Feleki Kamill, Bilicsi Tivadar. Nemigen kellett több táncos-komikus. Megjegyzem, ha Pufika felkerült volna Pestre, egészenbiztosan országos hírnevet vívott volna ki magának.

– Táncos-komikus, mondta már nem először. Valóban az volt, de nem csak az!

– Kétségtelen, hogy a legnagyobb közönségsikereit a zenés darabokban, főleg az operettekben aratta. Ez azzal is összefüggött, hogy a közönség a zenés darabokat általában jobban kedveli, mint a prózai műveket. Ráadásul ezek a művek nagyszerű lehetőséget kínáltak neki a poentírozásra, a közönség megnevettetésére. Engem is nagy szeretettel és türelemmel tanítgatott arra, hogyan kell poentírozni. Megjegyzem, ő mindig a figurából indult ki. „Sohasem lehet öncélú a humor!” – figyelmeztetett többször is, vagyis hogy nem a mindenáron való nevettetés a fő cél. Ezért is válhatott később kiváló jellemszínésszé, amit nagyszerűen alakított prózai szerepek egész sora igazolt. Ezekben a darabokban mutatta meg igazán, milyen kiváló színművész, aki nagyszerűen tudott halk szavú, mélyen érző embereket megformálni. Tudatos mértéktartás jellemezte, ugyanakkor az egyes szituációkra kivételes, veleszületett képességgel tudott ráérezni. A rendezők nagyon szerettek vele dolgozni, személye biztos sikert garantált.

– Fehér Tibor prózai szerepei közül egy különösen emlékezetes marad. A Szakonyi-darabban, az Adáshibában nyújtott alakítása. Az öreg Bódog szerepét alakította, s abban a szerepben nagyszerűen megtestesítette a kispolgári magatartásformát, ahogy akkor mondták, a bódogságot.

– Nagyon szerette azt a szerepét. Mellesleg Szakonyi Károly, a szerző, a miskolci Adáshibát jobban sikerült előadásnak tartotta, mint a pestit, pedig abban aztán tényleg hírneves színészek játszottak. Emlékszem, amikor ez a darab már egy ideje sikerrel ment, készített vele interjút a miskolci Déli Hírlap újságírója, Gyarmati Béla, aki később sok éven át volt a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója is. Ebből a beszélgetésből, – mert jellemző Pufikára – hadd idézzek fel egy rövid részletet! Akkor éppen Darvas Pitypang című vígjátékában Fellegi Ábel „vándorapostol szerepét játszotta, amire nagyon készült, s amíg nem volt „kész”, nagyon izgult, hogy sikerüljön. Nyilván ezért kérdezte tőle Béla: „Valld be, hogy féltél a Bódogtól is! De csak ezért, mert szivarozni kellett. Nem szeretnék még egyszer rászokni a dohányzásra. Meg a ginre sem. Úgyhogy most nem is koccintok veled. Mert remélem, azért jöttél, hogy felköszönts!”

– Művésznő! Önök között, úgy tudom, kiváló kollegiális kapcsolat alakult ki az évtizedek során.

– Valóban. Csupán azt sajnálom, hogy a prózai darabokban nem játszhattunk együtt. De végül is kárpótol mindezért a sok nagyoperett, zenés darab, ahol partnere lehettem. Sőt sokat léptünk fel a színházon kívül is, úgynevezett hakniban, melyeket Pufika éppúgy tisztelt, mint a kőszínházi előadásokat. S ezekre is teljes elánnal készült, egyetlen fellépését, szerepét nem kente le. Számára az alberttelepi művelődési ház színpada éppoly szent helynek számított, mint az a színpad, amelyen Laborfalvy Róza vagy Egressy Gábor játszott. Öröm volt vele együtt játszani, mert Borsod megye minden szegletében ismerték, szerették, emlékszem, a közös táncainkat mindenhol vastapssal jutalmazta a közönség. Egyébként a miskolci pályafutásom első 15–20 évében nagyon sokat jártunk vidékre tájolni, s szó szerint nagyszerű, családias kollektíva kovácsolódott össze, amelyben természetesen Pufika, aztán Varga Gyuszi és Máthé Baba voltak a legmeghatározóbb személyiségek. Én egészen fiatalon kerültem ide, s mindig ott voltam a közvetlen környezetükben, folyton figyeltem őket, mert tőlük mindent meg akartam tanulni a szakmáról. Akkor valahogyan több segítőkészség, kollegialitás volt a színészek között, mint ma, sohasem volt féltékenység. Emlékszem, ha valami bizonytalanság volt bennem, ő rögtön észrevette, s odajött hozzám, s önzetlenül segített. Tanáccsal, biztatással. Édes mondása volt: „anya, nem izgulunk, hang fent, poén lent, szakma a kisujjunkban!” Ő a sikert nem sajátította ki magának. Sohasem akarta, hogy a poén mindig az övé legyen, s csak nála jöjjön be a taps. Őbenne kellő alázat volt a színjátszás mestersége iránt.

– Ez egyfajta emberi nagyságot tükröz.

– Valóban. Emberi nagyságot, emberi bölcsességet és nagy-nagy emberszeretetet. Ha valakinél, akkor nála a nyomát sem lehetett fellelni a féltékenységnek. Ilyen magatartásra csak az igazán nagyok képesek a mi pályánkon is. Ezt igazán mi, kollégái láttuk, tapasztaltuk testközelből. A nagyközönség természetesen a nevettetőt vagy a bölcs gondolatokat kimondó teátristát ismerte, akiről mi azt is tudtuk, hogy nagyszívű ember. Őt nem lehetett nem szeretni. Nagy anekdotázó volt. A színházi társalgónak mindig ő volt a középpontja. Mindig nagy hallgatóság vette körül, hiszen minden arcra mosolyt, nevetést fakasztott mókás történeteivel.

– A színész Fehér Tiborról mindenki tudott Miskolcon, viszont a közéletben szereplő Fehér Tiborról már kevesebben.

– Ez így van, de azt hiszem ez érthető. A színész ott fenn a színpadon állandóan reflektorfényben áll, a közéleti munkát végzőre viszont jóval kevesebb fény vetődik. Ez még akkor is igaz, ha a közéleti emberszínész. Pufika kilenc évig volt tagja Miskolc város tanácsának, illetve a végrehajtó bizottságnak. Amikor ezt a fajta tevékenységet befejezte, s vállalt funkcióiról lemondott, akkor, ötvenéves korában ezt nyilatkozta egy újságcikkben afféle vallomásként: „Városatya voltam sokáig mint a végrehajtó bizottság tagja. Most csak fia a városnak. De nagyon szeretnék továbbra is édes fia lenni!…” Az maradt élete végéig. A város, a színház Déryné-gyűrűvel jutalmazta, s a „Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja” címmel.

És a szakma? Az akkori kulturális vezetés?

– A vidéki színésznek mindig nehezebb volt a dolga, hisz kiesett a budapesti látószögből. Vagy alig-alig látszott. Fehér Tibor ennek ellenére hírt tudott adni magáról. 1959-ben Jászai Mari-díjat kapott, 1978-ban pedig kiérdemelte az Érdemes Művész címet. S persze jutalmazták művészetét az akkori szocializmus díjaival, Munka Érdemrenddel, Szocialista Kultúráért kitüntetéssel is.

– A nagyközönség országszerte leginkább a nagysikerű Tanú filmből ismerhette meg Bacsó Péter rendezésében, amelyben egy börtönőrt játszott kitűnően, nagyszerű partnereként a főszereplő, Pelikán József szerepét alakító Kállai Ferencnek.

– Sokan a mai napig idézik a filmnek azt a jelenetét, amikor mennek ők ketten hajnalban a börtön udvarán az akasztófához, s az írásos ítéletért kiabálnak a börtönigazgatónak:

Doktor Kotász! Doktor Kotász!

– A miskolciak Frank Wedekind Lulu című tragédiájában látták őt utoljára a színpadon.

– Ezt a darabot Csiszár Imre rendezésében 1983. november 22-én mutatták be a Játékszínben. Ő dr. Goll, egészségügyi tanácsos szerepét játszotta. A történelmi hűség kedvéért elmondom, hogy abban a darabban olyan nagyszerű partnerei voltak Pufikának, mint Blaskó Péter, Mihályi Győző, Bregyán Péter, Gáspár Tibor, Csapó János, IgóÉva, Fráter Kata. A Luluban nyújtott alakítása talán azért is maradt meg bennünk maradandóan, mert akkor láttuk őt utoljára a színpadon.

Természetesen számos más darabban nyújtott nagyszerű alakítását is máig emlegeti a közönség.

Készülve erre a beszélgetésre, kigyűjtöttem néhány Fehér Tibor alakításáról szóló korabeli kritikát. Az 1976-ban bemutatott Brecht-darabban, A kaukázusi krétakörben a kövér herceget játszotta, s „hangjával jelenítette meg a figura joviális kedélyességgel leplezett ravaszságát és kegyetlenségét.” Shakespeare Sok hűhó semmiért című darabjáról azt írta a kritikus: „Simon György túl tragikusra értelmezte a lányáért rajongó apa szerepét, s emiatt „klasszikusan” megrendítőre vette a játékos tartalmú halotti jelenetet. Pedig ez inkább a vígballadai értelmezést kívánja, amelyre Fehér Tibor Antonio alakítása jó példa.” A mi Csehovunk című bemutatót, amelyet az orosz író egyfelvonásosaiból állított össze a rendező, 1978 decemberében láthatta a közönség, s Pufika a Jubileum című egyfelvonásosban Hirin könyvelőt játszotta, s „ellenállhatatlanul mulatságos és egyszerre leleplező erejű figurát rajzolt”. Ödön von Horváth Férfiakat Szelistyének! című vígjátékában a kancellár szerepét formálta meg „derűt keltően érzékeltetve a főúr korruptságát.” A Jancsó Miklós rendezte Csárdáskirálynőben a Fürst von und Zu Lipper– Weylersheimet alakító Fehér Tibornak kitűnő humorát, ezernyi apróötletét emelte ki a színikritikus. S folytathatnám, mert a dicsérő kritikáknak se szeri, se száma.

– Beszéljünk a magánember Fehér Pufiról is! Például a kövérkés alkatáról az jut eszembe, hogy biztosan szeretett jókat enni.

– Valóban nem vetette meg a gasztronómiai élvezeteket, de később, amikor cukros lett, le kellett mondania sok mindenről. Inni általában fröccsöt ivott vagy fehér bort, de nem volt nagy fogyasztó. Miskolcon, a Selyemréten volt a lakásuk. A felesége Komlóssy Teri volt, a színház primadonnája, aki 1954-ben került az Operettszínháztól Miskolcra, s itt elsősorban az operettek primadonnaszerepeiben aratott nagy sikereket. Sajnos már ő is meghalt. Pufikáék házasságából egy lánygyermek született, ő aztán elkerült Miskolcról, most nem tudom hol él.

– Fehér Tibor viszont örökre itt maradt. Miskolcon, a Szentpéteri kapui városi temetőben nyugszanak hamvai a város által adományozott díszsírhelyen. Jómagam személyesen tapasztalom gyakorta – szeretteim sírja közel van az övéhez –, hogy sok temetőlátogató, miközben hozzátartozója sírjához siet, néhány pillanatra, percre megáll a jóemlékű színész márványtáblájánál.

– Jó ezt hallani, mert ez azt jelenti, hogy bár már húsz éve elment közülünk, az emberek még emlékeznek a színészükre, aki táncolt nekik, nevettetett, és szórakoztatta őket több évtizeden át. 1984. augusztus 30-án hunyt el. Csütörtök este volt, a Tiszai pályaudvaron, a vonatnál várta a feleségét, amikor rosszul lett. A szívroham már csak annyi időt engedett neki, hogy a közeli lakására vigyék. Pufika annyi-annyi gyönyörű miskolci évad szereplője mégiscsak vette a „kofferét”, és elszerződött messzire, egy másik színházhoz. Ma is ott játszik, s az angyalok ott az égben jókat derülnek a poénjain. Szerintem még Szent Péter is el-elmosolyodik, amikor Pufikát látja komédiázni.

Hajdu Imre 

FEHÉR TIBOR (született 1921. március 24-én Nagyváradon, elhunyt 1984. augusztus 30-án Miskolcon) színész. Pályáját 1938-ban kezdte Aradon, majd több vidéki színházban játszott. Egy Fényes Szabolcs-operettben, a Pusztai szerenádban lépett először színpadra Matyi csapos naturburs szerepében. 1947-től haláláig a Miskolci Nemzeti Színház tagja volt, 1981-től nyugdíjasként. Táncos-komikus és buffo szerepeket alakított nagy sikerrel. Fanyar bölcsességgel megformált karakterszerepek is fűződtek a nevéhez. 1959-ben Jászai Mari-díjat, 1978-ban érdemes művész kitüntetést kapott. A Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja. Főbb szerepei: Blind, Frosch (ifj. Strauss: A denevér); Tigris Brown (Brecht–Weill: Koldusopera); Švejk (Hasek–Burian: Švejk); Puzsér (Molnár: Doktor úr); Böffen Tóbiás (Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok); Falstaff (Shakespeare: A windsori víg nők); Mujkó (Huszka: Gül Baba); Bódog (Szakonyi: Adáshiba); Szorin (Csehov: Sirály); Csebutikin (Csehov: Három nővér). 

KOMÁROMY ÉVA (született 1939. január 31-én Kisbéren) színésznő. 1960-ban a szolnoki Szigligeti Színházban játszott, 1961 óta a Miskolci Nemzeti Színház művésznője. Sikereit főleg operettekben aratta. Főbb szerepei: Maya (Fényes Sz.); Eliza (Lerner – Loewe: My Fair Lady); Sybill (Jacobi V.); Stázi, Cecilia (Kálmán: A Csárdáskirálynő).

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.05. 18:53

Címkék: ü:Fehér Tibor

Biszák László alkotása

17420_1062285853788093_299395203220981646_n.jpg

50x70 cm. akril, farost

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.04. 17:53

Kereskedő 

Tiszakanyár 

szszb_31_es_lakatos_sandor_600.jpgNagy a sürgés-forgás a gazdaboltban, áruátvétel van. A község központjában elhelyezkedő üzlet nem csak közlekedési szempontból megkerülhetetlen. Árucikkeinek széles skálája és színes választéka nélkülözhetetlen Tiszakanyár polgárainak mindennapi életében. Egyedül a tulajdonos nincs itt. “Otthon várja magát” teszi le terhét, és ad útbaigazítást egy cipekedő férfi.

“Márciustól júliusig bonyolítjuk le a forgalmunk nyolcvan százalékát” mutat rá a bolt egyik legfontosabb sajátosságára Lakatos Sándor. Háza teraszáról völgybe pillantok, nem messze szelíd halmok emelkednek. “Olyan, mintha Zemplénben volnánk” jegyzem meg. “Mondják a vadász barátaim is” követi tekintetemet.

Tágas, levegős, hatalmas ablakok által bevilágított nappaliban ülünk le. Igényesen kivitelezett intarziás parketta, szép stílbútorok teszik barátságossá az enteriőrt.

“Református, hitben élő parasztemberek voltak a szüleim” kezd bele élete történetébe. “1953-ban születtem, és az általános iskolai tanulmányaim után Nyíregyházán a Kossuth gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat.” az összeszedett, rövid, önéletrajzszerű mondatok egy boldog emlék felidézésében oldódnak: “Nagyon szerettem a várost. A Lecsó klubot, meg a hozzá hasonlókat. A mai napig nagy rock rajongó vagyok.”

Santana, Osibisa… Soroljuk egymásnak a régi nagy bandák neveit. Nézegetjük a falon a korabeli képeket, a majdhogynem afro méretű frizurát viselő ifjú Lakatos Sándort. A sűrű, irigylésre méltó haj - rövid változatban - ma is megvan, ám az akkurátusan pontosra nyírt harcsabajusz már egy “megkomolyodott” férfiemberé.

A Kossuth után a Mezőgazdasági Főiskola Gépész Kara következett. Diploma után a dombrádi Petőfi Termelőszövetkezetben műhelyfőnökként indult a pálya, majd pedig a kecskeméti repülőezredben folytatódott. “Máig nem tudom elfeledni a kerozin illatát, az éjszakai repülések hangulatát” mondja messze révedő szemekkel, éreztetve, hogy az angyalbőrben töltött hónapok kellemes emlékként raktározódtak el lelkében.

Annak rendje és módja szerint a családalapítás következett Lakatos Sándor életében. 1977 decemberében vette nőül a Rohodon született Nagy Eleonórát. “A feleségem tanító szakon végzett, és a mai napig a kicsiket oktatja az itteni iskolában”, utal párja hivatására. Frigyükből két gyermek született. Tamás 36 esztendős, a kisvárdai református általános iskola pedagógusa a négy éves Eszter és a két éves Gergő atyja. Öccse Péter Keszthelyen növényorvosként diplomázott, a Dupont cég regionális szaktanácsadója.

Mint egy jól felépített színdarabban, Péter hangját halljuk, az udvar felőli ajtón át érkezik. Rokonszenves, jó fellépésű fiatalember. Mosolyában, hangjában, gesztusaiban apját látom. Néhány aktuális teendő megbeszélése után magunkra hagy bennünket.

Lakatos Sándor a rendszerváltás után az MDF kormány idején két évig falugazdász volt, ám a kormányváltás után jobbnak látta vállalkozóként folytatni az életét. Először csak a garázs volt a gazdabolt, de kinőtte a helyet, és mára a már említett jó fekvésű ingatlanban egzisztál. “Dombrádról is átjárnak” érzékelteti az üzlet kedveltségét. Nem csoda, hiszen a szorosan vett gazdabolti választék kiegészül a falusi élet számos más cikkével is.

Beszélgetésünk fonala óhatatlanul visszatér a Lakatos Sándor otthonában látható vadászszenvedélyre utaló jelekre. “Nem vagyok trófeagyűjtő” mondja szerényen, de aztán kibontakozik életének egy újabb, élményekben gazdag szála. “Sajtos Géza barátommal, parittyával kezdtük gyermekkorunkban. Aztán hajtóként folytattuk, és nem váratott sokáig magára a puska sem. ‘96 óta vadászmester vagyok a társaságunkban.” Szép színes albumot ad a kezembe, amit a vadászbarát, Mezei Károly, a kisvárdai kórház egykori igazgatója készített számára. A hangulatos  felvételeken, nyomon követhető a táraság, és Lakatos Sándor számos szép élménye. Kép nincs róla, de elmeséli egyik romantikus kalandját. “Rókát mentünk ugrasztani a nádba, de vadkanra bukkantunk. Megsebeztük, de sikerült elmennie, ám követtük. Jól sejtettük melyik szederindásban bujt meg. Elő is tört belőle, és elindult felém. Ekkor már sikerült alaposabban célba vennem. Lőttem. Megállt, összeroskadt... “

További vadászkalandok felidézése helyett Lakatos Sándor fontosabbnak tartja, hogy végezetül jegyezzem fel természetelvű hitvallását. “Mélységesen elítélem azt a szemetelést, amibe nagyon gyakran belebotlunk erdőn, mezőn. Környezetünket olyan állapotában kellene tartani, hogy otthon érezze magát benne az ember és a természet minden teremtménye.” Meggyőző szavak a vadásztól, és a vendéget szíves szóval fogadó házigazdától, akinek otthonában tavaszi rétet idéző gazdagon virágzó szobanövények társaságában beszélgettünk.

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.02. 13:10

Nyárligeti napló
Július 21.

(Gondola-gondolatok)

Írta: Csabai László

andrei_protsouk_oleles.jpgA mamaiai libegőt már a buszból is láttuk. Megborzongtam a gondolatra, hogy fel kell majd ülnöm rá. És persze most mégis itt ülök, mert attól meg megijednék, hogy nem tudom legyőzni ijedtségemet. A libegőket rendre kipróbálom, azzal álltatva magam, hogy ez jó belépő lesz a repüléshez. (Bár egyáltalán nem áll úgy a dolog, hogy repülnünk kellene valahová.) Merthogy aviafóbiám van.

A világ legmagasabbra vivő libegője a francia Chamonix-ben van. Az Aiguille du Midi-re kúszik föl. Kipróbáltam. Nyolc perc alatt majd 3000 métert emelkedik. Mintha a semmibe mennénk. A kötél nem látszik, szárnya nincs a szerkezetnek. Van viszont egy ablak rajta, amin majd kiesnek az emberek, amikor himbálózik a fülke. Mi a fenéért nem zárják be azt az ablakot?! Lengyel rokona a könnyen megjegyezhető és kiejthető, wyciąg krzesełkowy. Wyciąg krzesełkowy-n már utaztam. A szintén könnyen kiejthető és megjegyezhető Ciemne Smreczyny mellett található. (Ami Zakopánétól keletre van, az úgyszintén könnyen kiejthető Murzasichle és Las Brzanówka között.) A mamaiai libegő neve Telegondolă. Alakra semmi köze nincs a gondolához. Fiat 500-ashoz hasonló fülkékből áll.

Felszállunk. Még el sem indulunk, de bárcsak már túl lennék rajta. Nem indulunk. Vagy segíteni kell valakinek, vagy mert műszaki hiba akadt. Azt láttam, hogy errefelé nem veszik túl komolyan a műszaki problémákat. „Na, akkor vissza az egész…” – mondom magamban, mikor elindulunk. Pillanatok alatt a tízemeletes szállodák fölé szökkenünk. Az jár a fejemben, mikor fogunk leszakadni. Félúton megállunk. Nagy a szél. – Szélszünet – mondjuk, de én nem értem, miért nem kapják le inkább gyorsan a vészhelyzetbe kerülteket. A kocsi egyre jobban ring. Egy kicsit tényleg olyan gondolás. A két ajtószárny között rés. Nem tökéletes az automatikus zár. Meg kéne nézni, van-e vele más gond is, mint hogy behúz a szél. Dehogy nézem, ha ki lehet rántani, még a végén nem állom meg, és levetem magam. A kicsi fiamon látom, hogy kezd kétségbe esni. A másiknak wc-re kell menni. Ez észhez térít. És a szerkezetet is, mert elindul. Lassan, akadozva, de haladunk a még pontosan nem tudni hol található cél felé. Irtózatosan hosszú ez a Telegondolă pálya, lentről nem is gondolná az ember. A fenének kellett feljönni. Ráadásul ez nem is normális libegő. A korábbiak mind felvittek valahova, ez meg csak a sétány egyik pontjáról visz a másikba. L’art pour l’art szerkezet. Öncélú telegondolázás.

Megérkezünk.

Rossz is volt ez a Telegondolă, drága is volt, de legalább túléltük.

Emő vacsora után felvállalta Bécit. Sétáltak a parton. Fagylaltoztak, enyelegtek. Búcsúzkodtak. (Béci holnap hajnalban felveszi a szolgálatot. Jön egy keresztcsoport, és – Bécivel – elmegy a mostaniak fele.) Mindenki velük foglalkozott. Azonnal szárnyra kelt, hogy Bécinek van családja, két gyermeke. És szeretője. Vagyis már van egy szeretője.

A hír fájt nekem és a Kedvesnek, mert azért szeretőből is csak a második lenni, az nem egy nagy státusz. Mikor leült mellénk Emő, előadtuk neki aggodalmainkat. Higgadt tárgyilagossággal válaszolt.

– Ezt az affért nem kell sem alulértékelni, sem túlértékelni. Megvigasztaltuk egymást, arról van szó. Hozzám nem ért férfi…. szóval régóta, Béci pedig nem tud együtt élni azzal a nővel, akit szeret. Kisírta magát a vállamon. Én is magam az övén. Az talán bűn?!

Ugyanolyan szomorú zavarodottsággal forgatja ujjai között a homokot, mint nemrég Máté. És mi is sajnáljuk szegény Bécit.

– Miért nem tud együtt élni a szerelmével? – kérdem, mikor a kíváncsiság a részvét fölé kerekedik bennem.

– Egyrészt mert a nőnek ott a férje, aki nem is tud az egészről semmit, másrészt Béci nagyon vallásos családban nőtt fel, és ő is nagyon vallásos, képtelen lenne olyan erkölcstelenségre, hogy elhagyja a családját.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Csabai László tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.04.01. 16:33

odd_running.jpgLakóhelyem, Sóstóhegy átmenetnek tekinthető a falu és a város között. Város azért, mert tulajdonképpen Nyíregyháza kertvárosrésze, a legöregebb új építésű családi ház húszéves, ugyanakkor falu, mert mielőtt eltolták volna a hegyet, akarom mondani a szőlődombokat az új telkek kialakításához, már voltak itt, mondhatjuk, őslakosok, mint egy kisebb faluban. Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert naponta, ha tehetem, kocogok, s ezt a kettőséget tapasztalom. No, nem annyira falu Sóstóhegy, mint nagymamám települése, Gégény – s ebben semmi rosszallás nincs –, ahol, amikor a vasútállomásról bementem a faluba, mindenkinek, ismeretleneknek is köszönni illett. Szép szokás, emberekhez méltó. Napjainkban messze nem divat, sajnos. Azonban nehéz volna úgy kocogni, hogy percenként ide-oda köszön az ember. Viszont nemegyszer előfordult már, hogy megszólítottak, s most nem arra gondolok, hogy megkérdezték, merre van ez és ez az utca, hanem arra például, hogy nem sokkal újév után egy barátságos, borgőzös hang a bicikliről így kiáltott le hozzám:

– Oszt sikerült már, öcsém, valamennyit leadnod?

Valójában egyáltalán nem haragudtam a mondatért, azért, hogy emberi párbeszéd alakult ki, mert futtában odaválaszoltam még neki, hogy nem csak a fogyásért teszem. Egy másik alkalommal kerékpáros ismerőseim jöttek velem szemben, ugyanakkor – ritka az ilyen nagy forgalom errefelé – velem szemben két csinos hölgy futott. Újra kerékpárról érkezett a csipkelődő, évődő instrukció, amiben esetleg az a kimondatlan gondolat is benne volt, hogy a soha nem késő a lányok után szaladni:

– Rossz az irány!

Mire a válaszom ez volt:

– Egyirányú vagyok, mint a trolibusz.

Az egyik alkalommal, a mai napig sem tudom, hogy komolyan gondolta-e az autós ismerősöm, megállt, s kiszólt:

– Gyere, elviszlek.

Egyébként nyilván sokféleképpen viszonyulnak az emberek eme mindennapi sporthoz. Van, aki úgy gondolja, de jó dolga van, hogy ilyenre is jut az idejéből, de van, aki elismerően szól, s mentegetni kezdi a saját lustaságát.

Igen érdekes és egyben sajnálatos reakció, hogy ez idősek ijedten fordulnak hátra, amikor közelítek feléjük, úgyhogy ilyenkor inkább átmegyek az út másik oldalára.

Íme, a szóbeli kommunikáció és testbeszéd igen sok és árnyalt változatáról lehet ismeretet szerezni még egy ilyen alkalommal is – kocogás közben.

(A kép forrása: http://zero-drop.com/)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.03.31. 08:05

Zsoldos Barnabás vadásztörténetei

orokre_elvalaszthatatlanok.jpgVaján a II. Rákóczi Ferenc Vadásztársaság puskásait és hajtóit november 27-én nem a boglya-tanyai nyulak hozták lázba és tartották izgalomba még a vadászat után is, hanem az a különleges két agancs, amelyet Simkó László hivatásos vadász talált.

A tragédia, valamikor augusztus közepén történhetett az akácerdőben, amely az agancsokat nézve szülőhelyük is lehetett.

A történteket csak fantáziánkkal tudjuk rekonstruálni, amely lehet, hogy júniusban kezdődött, amikor az erősebb és idősebb bak jellegzetes territórium jelzéseit a „kölyök” nem vette figyelembe, mert át-át lépte a határt, hogy szemügyre vegye a másik által féltett őz kisasszonyokat. „Ha továbbra is szemtelenkedsz, kihúzod a gyufát!” kiáltott utána egyik reggel, amikor megint csak elkergette a betolakodót.

Nos, a nász idején megtörtént a tetemre hívás is. Többször összecsaptak, szinte zengett az erdő. A környék őzbakjai nem tulajdonítottak a párviadalnak jelentőséget. Döntsék el ki a legény Boglya tanya környékén.

Egy újabb összecsapás után azt érezték valami olyasmi történt, ami még sohasem. A kicsi úgy érezte, menekülnie kellene, mert az idősebb, erősebb. Nem tudtak eltávolodni egymástól, kidülledt szemekkel csak néztek egymásra, most mi lesz? A rémülettől csak rángatták egymást, csavargatták agancsaikat, de a kicsi törött szárvégén nőtt dudor úgy megfogta a másik agancsát, hogy utólag még emberi kéz sem tudta szétválasztani őket.

Laci elmesélte egy szőrcsomóra figyelt fel, majd meglátta az egyik agancsot, amely húzta a homok alól a másikat is. A bírálat során a mérleg összesen 779 grammot mutatott és az egyenkénti „mérést” 422 és 357 grammal rögzítették az utókor számára. A különleges trófea együttes természetesen Simkó László otthonának ékessége.

2011. január 17.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek!  

Szerző: Napkelet Népe  2015.03.30. 07:32

Óvodapedagógus, a Lions Klub elnöke

Nyírbátor

szszb_31_tk_vigh_belane_400.jpgA borostyán óarany színét sugárzó szemű, élénk tekintetű, derűs mosolyú, halk szavú, kiegyensúlyozott lélekkel élő asszonyra méltán illik a kifejezés: hivatása az ő személyében találta meg azt, akit sokak között keresett. Amikor a nyírbátori Gere család – a keresztségben Mária Magdolna nevet kapott – gyermeke megérkezett, szülei életük derekán jártak. Édesanyja, Vadon Mária 83, édesapja, Gere Ferenc 74 éves korukig kísérhette figyelemmel leányuk sorsának alakulását. Szülei korai távozása volt életének első próbatétele.

A Nyírbátorban elvégzett általános iskola után, a jól ismert nagykállói Budai Nagy Antal Gimnázium és Óvodai Szakközépiskola falai közötti diákévek kezdődtek. Az 1980-ban tett érettségi vizsga után belépett élete mindmáig első munkahelyére, a nyírbátori József Attila utcai óvodába. A munka melletti tanulás évei következtek a hajdúböszörményi Felsőfokú Óvónőképző levelező tagozatán. Ezen időszakban ismerte meg Vigh Bélát, akivel 1983. március 26-án, Nyírbátorban házasságot kötött. Férje a Városi Művelődési központ dolgozója. Szabad idejében a Keleti Motoros Klub elnöke, immár tíz éve.

Marikának a diplomát követően újra a munkás napok szeretetteljes rutinja adta hétköznapi örömeit, gondjait. Házasságukat két gyermekkel áldotta meg a Teremtő: előbb Magdolna született meg, (28), majd öccse Gábor (25). Elsőszülöttjük profi gyógytornász, másfél évig dolgozott külföldön, Angliában, majd hazajött. Napjainkban a további útkeresés időszakát éli. Gábor alkalmazott grafikusként végzett Debrecenben. Kulturális közmunkás a nyírbátori Városi Művelődési Központban. Közéleti tevékenysége színes: kiállítást szervezett a városból elszármazott fiatal művészeknek, akik közül többen már országosan is nevet szereztek maguknak. Emellett dobol a DROW nevű együttesben. Édesapja barátaival és az ATEM nevű formáció tagjaival közösen összegyűjtötte az egykori városi rock zenekarokat egy koncertre, ahol a tervezett egy helyett két előadást kellett tartaniuk. Marika és Béla, motorral bejárták a Magas Tátra hegyeit-völgyeit. Végigjárták Erdély szebbnél szebb tájait. Mindezek mellett szakvizsgázott és megszerezte fejlesztő, differenciáló szakpedagógusi diplomáját.

Az 1980-ban megnyitott óvoda száz személyes. A négy csoportot képzett és kreatív óvodapedagógusok, pedagógiai asszisztensek, dadusok nevelik és gondozzák. Ide minden gyerek a környéken élő családokból érkezik. Napjainkban új bútorokat kaptak. A csoportok termei tágasak, világosak, célszerűen berendezettek, ízlésesen és találékonyan díszítettek.

A Lions Klub helyi szervezete több mint két évtizede alakult meg. Akkori létszámuk 40-50 főre volt tehető. Marika és férje évek óta rendszeresen látogatják a különböző programokat. Hat éve megtörtént az avatásuk és fogadalomtételük. Aktív szervezőmunkával, adományozással segítik elő a Lions célkitűzéseinek gyakorlati megvalósítását. Egy soproni kirándulás alkalmával lettek lovagok, magukévá téve az „Építek és nem rombolok!”, valamint a politikamentes tevékenykedés és közreműködés elvét.

A helyi szervezet majd’ másfél évtizede segíti az Éltes Mátyás Iskola működését. Meglátogatják a rászorulókat az otthonokban, a kórházakban. Saját autóval viszik a beteg gyereket kezelésre, vizsgálatokra. Egy nyírbogáti kisgyerek életminőségének javulását teszik lehetővé a szükséges mennyiségű oxigénpalack helyszínre szállításával.

A korábban jól bevált jótékonysági bálokat ma már nehezebb megszervezni, hiszen az adományozók száma csökkent. Az elmúlt évben Karácsony előtt tizenkét családnak tudtak 10-50 ezer forintot kitevő, pénzbeli adománnyal segíteni. „Ma nehéz pénzhez jutni, mert a segítőknek is nehéz” mondja Marika. A közeli Kislétán működő Ápoló - Gondozó Otthonnal jó a kapcsolatuk. Így ott is rendszeresen megjelennek. Az USA-ban alapított „anyaszervezet” magyarországi legfőbb vezetője, kormányzónője, Dr. Kiss Ilona a közelmúltban elismeréssel szólt a nyírbátoriak munkájáról. Marikának, a helyi szervezet elnökének előzetes tervei közt szerepel a „VAGYOK” támogató rendezvény idén áprilisi megtartása a székesfehérváriakkal közösen. Korábban már önállóan tartottak Nyírbátoron egy városi szintű, kibővített szűrőprogramot „ A fehér bot napja” rendezvény keretében. A Lions Klub szűrőbuszával szeretnének hasonló programot lebonyolítani itt és Nyírbélteken. Szól azokról a baráti családokról, akik aktívan kiveszik a részüket a célok megvalósításában. A teljesség igénye nélkül írjuk le: Bodnár Károly és neje, dr. Stefán Éva és férje, Dózsa György és neje nevét.

Marika, a szabad idejére vonatkozó kérdésünkre így válaszol: „2004 óta folyamatosan tanulok, vizsgázok, továbbképzésre járok. Vezetem a helyi szervezetet, végzem a munkámat, ellátom a családomat, néha pihenek.”

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

Szerző: Napkelet Népe  2015.03.29. 08:13

Huszár Boglárka festménye

11079106_1058673890815956_1129249592_n.jpg

90x50 cm. olaj, vászon. 

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.03.28. 08:54

Műhelyvezető

Nyíregyháza

szszb_31_km_majoros_ferenc.jpgNehéz újat mutatni Majoros Ferencnek a gépjárműjavítás, karbantartás területén, hiszen egész eddigi életét ezen a pályán töltötte. A technikai eszközök iránti érdeklődése már korán megmutatkozott. Szeretett szerelni, javítani, nagy igény volt erre a munkára a 60-as 70-es években, hiszen a háztartási gépek akár évtizedekig is kiszolgáltak egy-egy családot. Akkoriban, ha elromlott valami nem dobták ki, hanem megjavíttatták. Becsülete volt az ügyes kezű mestereknek.

A műszaki pálya iránti elkötelezettsége miatt kezdte tanulmányait a 110-es Szakmunkásképző Intézetben autószerelő szakon, majd esti levelező tagozaton a Mezőgazdasági Szakközépiskola gépész karán folytatta, ezután a Mezőgazdasági Főiskolán szerzett két éves képzés keretében gépjavító technikusi oklevelet. Első munkahelye a helyi termelőszövetkezet volt, ahol két esztendő alatt szerezte meg a technikusi képesítéshez szükség szakmai gyakorlatot. Ezután a katonaévek következtek, de előtte még egy igen fontos magánéleti eseményre került sor, megnősült. Amikor leszerelt, a 13-as számú autójavító vállalatnál helyezkedett el művezetőként, majd néhány hónap múlva kinevezték műszakvezetőnek.

Munkája mellett folyamatosan képezte magát. Vizsgabiztosi, szervizvezetői képesítést szerzett és gyárlátogatásokon fejlesztette tudását.  Az 1992-es esztendő a változások éve volt. Tulajdonosváltásra, majd egyműszakos munkarend bevezetésére, ezzel párhuzamosan pedig leépítésekre került sor a vállalatnál. Elérkezettnek látta az időt, hogy váltson. Megyénkben, a Nissan márkaképviselet létrehozásában vállalt feladatot résztulajdonosként és műszaki vezetőként. Munkatársaival kiépítették Nyíregyházán a szervizt és bemutatótermet, de egy idő után szűknek bizonyult a telephely, nagyobb befogadóképességű után kellett nézni, de ebbe már nem akart belevágni, ezért új munkahelyet keresett.

2007-ben a hulladékgazdálkodással foglalkozó nyíregyházi cégnél is átszervezésre került sor. Az átalakításban, a műszaki bázis kiépítésében és ennek rendszerezésében már részt vállalt, 2008-tól pedig műhelyvezetőként dolgozik a Térségi Hulladékgazdálkodási Kft.-nél. Hozzá tartozik minden, amit javítani kell, amiben csavar van, többek között a gépjárművek, technikai eszközök üzemeltetése és karbantartása. 2011-től, amióta kollégáját nyugdíjazták, a fenntartással kapcsolatos feladatok is hatáskörébe tartoznak. Tevékenysége szerteágazó, nem csupán azért, mert szinte minden műszaki berendezésre kiterjed, hanem a távolság miatt is, hiszen több telephelyen dolgoznak.

A központi Bokréta utcain kívül van telephelyük a Korányi Frigyes és a Kerék utcán, Nagyhalászban, Oroson, ahol válogató csarnokot üzemeltetnek. 54 forgalmi engedéllyel rendelkező hulladékszállítást végző gépjárműve van a kft-nek, melyek karbantartása az egyik fő feladata csoportjának, de bérjavítást is vállalnak az Észak-alföldi Környezetgazdálkodási Kft-nek. A folyamatos munkavégzés biztosítása érdekében ügyeleti és készenléti rendszert működtetnek, mivel a délutáni órákban is vannak járataik, szállítják a hulladékot, meghibásodások pedig előfordulhatnak. Van egy jól felszerelt műhelykocsijuk, amellyel az egész megyére kiterjedő kiszállásokat, hibaelhárításokat végzik. Nagy a körzetük és vannak nagykorú gépjárműveik is, melyek folyamatos üzemben tartása igen nagy kihívás, de akár túlmunkában is elvégzik a szükséges javításokat.

Húsz főállású dolgozó tartozik a keze alá, jelentős tapasztalattal rendelkező, kvalifikált szakemberek, akik pontosan tudják, hogy hiba esetén mi a teendő, de jártasak a hibák megelőzésében is, hiszen a karbantartás elengedhetetlen feltétele a megbízhatóság fenntartásának. Csoportjának munkarendje a konténeres és a kukás szállításhoz alkalmazkodik, mert a legtöbb javítás erről a területről érkezik. Műhelyvezetőként megköveteli a pontos precíz munkát, de feladatának tartja munkatársai gazdasági szemléletének formálását is, hiszen ez elengedhetetlen feltétele az egyre szigorúbb követelményeknek való megfelelésnek. Úgy véli fontos annak megértetése, hogy az anyagiakat meg kell termelniük, ehhez hatékonyan és költségtakarékosan kell dolgozni. Sok mindenen lehet spórolni, többek között a pontos hibafeltáráson, hiba megállapításon, az anyag és alkatrészbeszerzésen a minőségi szempontok figyelembevétele mellett.

Bár rengeteg energiát és időt fektet munkájába, de igyekszik megtalálni a helyes egyensúlyt a munka és magánélet között. Családcentrikus, erre nevelte két, ma már felnőtt fiát is. Szeret sportolni, évekig működött NB I-es bowling csapat Nyíregyházán, melynek stabil játékosa volt. 2002-ben az év sportolójának választották megyénkben, hiszen ezt is, mint amibe eddig belefogott, teljes erőbedobással csinálta. Ezt a mintát látta szüleinél és ezt adta tovább gyermekeinek is. 

Szerző: Napkelet Népe  2015.03.27. 15:55

Intézményvezető, alpolgármester

Nyírkáta

szszb_21_tk_toth_norbert_400.jpgSzabolcs-Szatmár-Bereg Megye kisebb települései közé tartozik Nyírkáta, a maga valamivel több, mint kétezer fős lakosságával. A falu rendezett képét látja maga előtt az idegen.  A Vörösmarty Mihály Általános Iskola kapuját zárva találtuk. Igaz, ez tanítási idő alatt természetes. Senkinek sem jó, ha bárki megzavarhatja napközben a munkájukat végző tanárokat és diákjaikat. Gondnoki segítséggel azért bejutottunk keresett riportalanyunkhoz, a debreceni születésű Tóth Norberthez, az intézmény vezetőjéhez.

A harmincas évei vége felé járó, határozott kézfogású, nyílt és barátságos tekintetű fiatal intézményvezető és közszereplő szívesen fogad bennünket. Gördülékenyen, szabatosan fogalmaz, de ez nem csoda, hisz’ rutinos tanáremberrel beszélgetünk. A felnőtté válás felé vezető úton, az első lépés az érettségi volt: 1996-ban végzett Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetem Gyakorló Gimnázium speciális angol tagozatán. Útját keresve végezte el a kétéves idegenforgalmi ügyintézői tanfolyamot a Nyíregyházi Főiskola szervezésében. Egy évvel később ismét ezen oktatási intézmény falain belül találkozhatunk vele, mint földrajz-történelem tanári szakos hallgatóval. Diplomáját 2003-ban vette át. Még abban az évben – munka mellett – a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karán, történelem szakon – immár magasabb színvonalon – folytatta tanulmányait. Tanári oklevelét 2006-ban kapta meg.

Jelenlegi munkahelyén már feleségével – Tóthné Cseh Ágnessel – együtt kezdett tanítani, 2004-ben. Az akkori pedagógusi „ranglétra” fokainak megfelelően előbb napközis nevelőként „edződött” a rábízott kisdiákok között. A kezdőmagasságon túljutva már osztályfőnökként, majd azt követően, a Diákönkormányzatot segítő pedagógusként tevékenykedik. Négy év múltán megszületett kislányuk, a ma hétéves Fruzsina. Tudásszomja és bölcs előrelátása újfent az iskolapadba vezérelte: 2011-ben már egy újabb képesítést tudhatott a magáénak, mégpedig a pénzügyi-számviteli ügyintézőit. Megszerezte a Közoktatásvezetői képesítést is. Életútjának ezen állomásai igazolják, hogy sokirányú érdeklődéssel és kellő önbizalommal megáldott pedagógussal beszélgetünk. Mondataiból az is kitűnik, hogy mindig van önálló véleménye a történésekről és azt bátran ki is mondja. Dicsérendően őszinte ember, akiből kevesebb él ma a kelleténél a megyénkben, de az országban is.

A tisztességgel és becsülettel végzett munka, valamint példaadó erkölcsisége méltán megérdemelt – az Élettől kapott – jutalma: 2013-ban megbízott igazgató lett. A döntéshozók egy év múlva, látva töretlen lendületű munkavégzését, diákjaira irányuló, féltő gondoskodását, kinevezték a Vörösmarty Mihály Általános Iskola intézményvezetőjének. Ősszel pedig, az önkormányzati képviselő-választásokon a település lakói „beszavazták” a helyi önkormányzat képviselő testületébe, amelyben az alpolgármesteri feladatok ellátásával bízták meg. Így már két helyen is bizonyítania kell megfelelőségét a falu nyilvánossága előtt! A rábízott 175 gyerek közül 160 halmozottan hátrányos helyzetű családokból kerül ki, akik, a magukkal hozott szociális körülményeik miatt sajátos nevelést igényelnek. Tóth Norbert, intézményvezető és az általa irányított tantestület közös célkitűzése az, hogy tanulóik, az iskola kapujából kilépve, képesek legyenek legalább egy adott szakma követelményeinek megfelelő teljesítményre. Felnőttekként pedig emberhez méltó körülményeket biztosíthassanak majdani családjaiknak.

A kor követelményeihez igazodóan az iskolában a német nyelv tanítása mellett kiemelten foglalkoznak a sport szeretetére neveléssel, a művészetek iránti érdeklődés felkeltésével, valamint a tehetség jeleit mutató diákok ez irányú gondozásával. A szabadidő értelmes eltöltéséhez nyári táborokat tartanak, ügyességi Erzsébet tábort szerveznek. Ezeknek a A költségek előteremtését az állami segítség mellett saját erővel egészítik ki. Az intézmény fejlődését szolgáló pályázataikat pedig egyre gyakrabban pozitívan bírálják el. Norbert, szerény ember lévén, családjáról mindössze pár gondolattal elégíti ki kíváncsiságunkat:

Édesapja az egykori Biogal, TEVA gyógyszergyárban dolgozik. Édesanyjára hárultak a gyereknevelés, a háztartás gondjai. Húga, gyógyszerész Debrecenben. Az intézményvezetőre, mint alpolgármesterre maradt a tragikus hirtelenséggel elhunyt polgármester, Jeney Sándor feladatai ellátásának szomorú kötelessége is. Eddigi munkája a záloga annak, hogy a közösség ezirányú elvárásainak is képes megfelelni.

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.03.26. 17:35