Ősz Zoltán szénrajza

1453510_997038120312867_915912258633426476_n.jpg
50x32 cm. papír
2011

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.20. 08:55

Ügyvezető igazgató

Nyírbátor

szszb_31_tk_horvath_g_400.jpgHány napból áll egy esztendő? Ha erre rávágja valaki, hogy 365, Nyírbátorban, ha Horváth Gáborral beszélget a szemet, testet, lelket gyönyörködtető Sárkány Wellness és Gyógyfürdőben, akkor rossz a válasz. A gépészmérnök ügyvezető igazgató rögtön cáfolná: 420 napig tart náluk egy év. Mielőtt a Gergely-naptárt bogarászná a hitetlenkedő, íme, a gyors válasz: chip karórás beléptető rendszert vezettek be, mérik a bent töltött időt, s ha éves bérletet vált a vendég, azt pontosan 420 napig veheti igénybe.

Advent idején is felkeresik a hazai és a külföldi vendégek az uszodákat. A mozgásszervi, reumatológiai panaszokkal érkezőknek ez a hely valódi Mekka, nem véletlenül jöttek eddig szinte többen a közeli Romániából, mint itthonról. A nyíregyháziak közül sokan váltottak éves belépőt, az pedig, hogy télen is működő apartmanokban tölthetik az éjszakát, újabb fellendülést hozott. Nem véletlen, hogy a Szlovákiában kifejtett reklámkampány is meghozta gyümölcsét: 2014 nyarán először lépték át kapuikat többen a szlovák turisták, mint a románok. Noha az európai hírű Hajdúszoboszló is gyorsan elérhető, a színvonalas szolgáltatások miatt versenyhelyzetbe kerültek. Ez a jövőtervezésnél is elsődleges, mivel a tanmedencében a város és a környék valamennyi kisdiákja megtanul úszni. Az aljzat emelése, süllyesztése révén 40 és 120 cm közötti vízmélységet érhetnek el.  A mindennapos testnevelés gyakorta az uszoda igénybevételével oldható meg. Rendszeresek az úszó tanfolyamok, már két főállású trénert foglalkoztatnak.

A gyógyászati részleg az Országos Egészségbiztosítási Pénztár által finanszírozott kezeléseket nyújt, egyebek közt tangentor, orvosi gyógymasszázs, iszappakolás, súlyfürdő tartozik a rendszeres kezelések közé. Mint Horváth Gábor utal rá: legalább 3 generáció tagjai frissülhetnek, pihenhetnek náluk. Az idősebbek a 9 medence közül általában a meleg vizesben üldögélnek legszívesebben, és a gyógykezeléseket részesítik előnyben. Aki fittnek akarja érezni magát, kedvére úszhat, a legjobbak, illetve az úszó tanfolyamot végzettek közül is sokan a Bátori Sárkány Úszó Egyesület színeiben versenyezhetnek. A gyermekeknek óriás csúszda jelent kihívást, a jakuzzit minden korosztály élvezi. A kempingben jelenleg 16 téliesített apartman házban szállásolhatnak el összesen 64 vendéget. A maximumra törekvő igazgató szeretne egy 0-3 év közötti kicsiknek pancsoló medencét, valamint a nyári túljelentkezések miatt 4-6 apartmant még felépíteni. Valamennyiben 4 vendéget helyezhetnek el.

A 2,1 milliárd forintból megépült komplexum 6 és fél hektár területen, a város határában, erdők ölelésében Nyírbátor és a környék egyik gyöngyszeme.

Nem véletlen ez az igényessége, mert alig egy éve töltötte be az igazgatói posztot, amikor Gödöllőn elvégzett egy országosan is egyedülálló, másféléves, fürdővezető szakmérnökit. Megyénkből csak ő... Az órák után személyes ötletbörzét tartottak, ha valaki valamit kitalált és működtetett, örömmel osztotta meg a tapasztalatait társaival. Nem túlzás, az egész hazai fürdőipar profitál belőle. Azóta az eredmények fényesen igazolták döntése helyességét. Az évi 150-160 ezer vendég ellátását folyamatosan bővítik, több szolgáltatás, kényelem, gyógyulási lehetőség, itt tartózkodás várja az érdeklődőket a Sárkányban.

A Nyírbátori Városfejlesztő és Működtető Kft. nemcsak a fürdőt, hanem az inkubátorházat is üzemelteti. A színvonal, a minőség, a biztonság, a gazdaságosság olyan alapértékek számára, amelyeket valamennyi beszámolóban kiemelhet, amit a tulajdonos nyírbátori önkormányzat testülete elé tár.

Horváth Gábor édesapja, sajnos, már nincs köztük, de édesanyja, Horváth Sándorné nyugalmazott tanítónő még együtt örülhet gyermeke, és családja, az unokák felnőtté válásának. Feleséget az általános iskolai osztálytársai közül választott, Vályogos Erzsébet személyében. Egyetemista korukban futottak össze, és a közös emlékek felidézése komoly döntéssel zárult. Gábor a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen lett gépészmérnök 1990-ben, Zsóka a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett magyar-orosz szakos diplomát, később felvette a németet is. Két gyönyörű gyermekük közül Anna, gazdasági főiskolai végzettségével a Károli Gáspár Református Egyetem HR osztályán dolgozik, és most decemberben vezette oltár elé szíve választottja. Gábor fiuk másodéves egyetemista Sopronban, erdőmérnöknek készül.

 A diploma átvétele után a Csepel Művek helyi szerszámgépgyárával kötött ösztöndíj-szerződés révén helyezkedett el. Fejlesztő-, majd főmérnök Nyírbátor másik gyárában, ahol 13 évig vezette, irányította a rábízott dolgozókat, és munkafolyamatokat. Kis kitérő Mátészalkán, míg végre hazaérkezett Nyírbátorba. A nyírbátori önkormányzat elismeréssel szólt Horváth Gábor kimagasló szakmai és vezetői tevékenységéről.

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.19. 12:49

Zsoldos Barnabás vadásztörténetei

img_0033.JPGAzon a gyerekkori télen olyan hóréteg borította a határt, hogy a nyulak, és a madarak a kertekben található szalma- és szénakazlakig is elmerészkedtek. A falusi ember nem bántotta őket, legfeljebb megpróbált ügyeskedni, és igyekezett egyet-egyet elcsípni belőlük. Nem nagy sikerrel és a mai gyér állomány nem az ő számlájukra írandó. A szomszéd fiú is feltámasztotta a vesszőkosarát, a kitámasztó fára spárgát kötött, és az istálló sarkától figyelte, mikor tévednek a kukoricaszemre a foglyok és a fácánok.

Hasztalan időtöltésnek tekintettem ezt a leskelődést. Más gondolatom támadt, de nem avattam be tervembe. Otthon az asztalosműhelyben karikában álltak a dróthuzalok, és alkalmas pillanatban gyorsan hajtottam is néhány hurkot. Az volt a tervem, hogy a kert közepén található káposztatorzsákra kötöm, hiszen a nyulak rendszeresen látogatták, a nagy hóban örültek a finom csemegének. Gyermekként azt is hallottam, hogy a családban többször szóba került, „Na, szilveszterkor nem lesz savanyú káposztás nyúlleves”. Az történt ugyanis, hogy egy „jóakarója” édesapámnak elvetette a fegyverét…

A kellő pillanatot kilesve végrehajtottam tervemet, sőt még a kertünk alatt található akácsorban is lehelyeztem néhány hurkot a nyulak számára. „Én Istenem segíts, hogy legyen nyúl a hurokban, hogy szüleimnek oda a tudjam adni!” fohászkodtam magamban, amint dolgom végeztével az esti szürkületben a kert kapuján át az udvarra léptem.

Másnap délután arra lettem figyelmes, hogy D. Feri bácsi – nem is olyan régen említette fel az esetet – a kert felől érkezett hozzánk, vállán a puskájával. Hangos szóval azonnal engem követelt édesapámtól, hogy hol van a kölyök, mert a hurkokat csak ő rakhatta le. Nagyon sokszor vadásztak együtt, így azonnal az volt a válasz, „tudod a fiú nem olyan, nem létezik, hogy ő tette volna”. „A nyomán jöttem végig, hidd el, nem beszélek bolondokat” válaszolt Feri bácsi.

A számonkérés elől nem lehetett kitérni, bevallottam mindent és azt is elmondtam pityeregve, hogy csak segíteni akartam, hogy édesapámnak legyen meg az öröme. A hurkokat már hárman bontottuk le, és Feri bácsi nem tett feljelentést sem. Az lett a büntetésem, hogy a kertünk alatt húzódó Tisza-töltésre sem mehettem a többiekkel szánkózni, csúszkálni. „Még a kert felé sem nézhetsz”, figyelmeztetett ujját feltartva édesanyám.

Eltelt néhány nap, már kezdtem napirendre térni a dolog fölött, amikor S. János rendőr kereste édesapámat. Elsötétült előttem a világ, „most visznek a börtönbe azonnal”, gondoltam magamban. De a házba beszüremlő hangok más hangulatról árulkodtak, sőt azt is láttam, hogy a boroskancsóval a pince felé tart apám, ami ugyan nem volt meglepő, hiszen János bácsival is sokat vadásztak együtt.

Az történt, hogy Feri bácsi elmondta, mint akadt a nyomomra és az általam lerakott hurkokra. De becsületére legyen mondva, azt is elmondta, miért tettem. János bácsi ezt meghallva nyúllal örvendeztette meg szüleimet, így elkészülhetett a savanyú káposztás nyúlleves. Sőt azt követően minden évben hozott nyulat, ameddig csak fegyvert tudott fogni.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Zsoldos Barnabás vadásztörténetei

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.17. 16:16

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 1 400.jpgEgy vén, mogorva vadkörte áll a holtág túlsó partján. Apró, savanyú körtéit lehullatta már, levél is csak itt-ott libeg rajta.

Időtlen, görcsös ágú tölgy alatt ülök, s nézem a körtefát. Sűrű ágai között egy apró, karcsú állat araszol. Nem látom innen jól, de csakis valami menyét lehet. Egy-egy ágkereszteződésben megáll, tekergeti a fejét, ügyet sem vet rám.

Ám mit is nézne rajtam? Lábamon sáros, megkopott gumicsizma, hátamon levedlett katona-köpeny. A fejemen – nos, azon semmi. Félórája még hetyke vadászkalap billegett rajta, ám most valami kökény-, vagy galagonyabokrot díszíthet valahol messze a gát alatti sűrű bozótban.

Az imént jöttem, éppen csak kiszuszogtam magam, és rémülten kapok a bottartó zsákhoz. Mert ha a kalap eltűnt – eltűnhetett más is!  Hála az úrnak, abból legalább nem hiányzik semmi. Megvan mind a négy bot, s meg a villantós-táska is. A kalap meg nem számít, horgászni anélkül is lehet.

A keskeny, súlyommal, sással benőtt Öreg-Túr holtága egykedvűen lustálkodik a késő őszi napban, még csak szél sem borzolja a hátát.

Hogyan fogok én itt halat!? Sejtelmem sincs. Pedig induláskor a gátőr nagyon erősködött: csak nem megijedni attól a csúnya, barna víztől. „ Mert tudja maga, micsoda csukák, kárászok vannak abba…!?”

A mozdulatlan vizet nézve azonban semmi kedvem learaszolni innen, a meredek partról. Könyöklök hát a meleg avarban, s bámulok át a túlsó oldalra. Egy-egy levél szakad le a fákról, tétován kering, majd ráhasal a vízre. Apró hullámok ébrednek, ám még partot sem érnek, máris elszenderednek újból.

Ha már villantózni nincs kedvem, néhány kishalat csak fogni kéne – tűnődöm, de még mielőtt pontot tennék a mondat végére, máris leintem magam. Minek erőlködjek? Majd hoz Filesdi...

Filesdi az én legjobb barátom. Ismer minden füvet, minden állatot – s hát persze minden erdőt-mezőt járó embert. Most is itt bóklászik valahol a hátam mögött, gyógyfüveket gyűjt, mert beteg az egyik komája. Sebaj, majd szed ő tüdőfüvet, kamillát, meg verónikát! A halottat is feltámasztja annak a teája.

De legalábbis bajt nem hoz senkire. Ez se kevés – hány orvos mondhatja magáról el mindezt...?

Így merengek, nézelődöm az őszi csendben, amikor valaki megszólal mögöttem.

– Na, ez aztán derék horgász...!

Filesdi áll a parton, nagy halom gazt tart az ölében, s hátrafordulva azt mondja:

– Látja Barna bátyám! Ilyen cimboráim vannak nekem!

– Tanító úr, ki milyet érdemel! – lép ki a sűrűből egy idős férfi.

Szakadt, agyonfoltozott pufajka a hátán, kéthetes borosta az állán. Apró, szúrós szemekkel néz rám, s valami förtelmes dohányfüstöt ereget.

– Na, állj már fel, s fogj kezet Bozsók Barna bátyánkkal! – bíztat Filesdi. – Vagy te még nem hallottál a híres csahóci rizsőrről!?

Ez Bozsók Barna..., a szatmári vizek híres orvhalásza!? – nézem csalódottan a kis sovány, görbe orrú embert. Hogyne hallottam volna! De ő lenne az, aki hideg, őszi éjszakákon szigonnyal járja a Túrt, a Tiszát, kilométereken át ki sem szállva a csónakból!? Hisz' ez a kis, vézna ember egy órát sem bírna ki abban a nagy, izzasztó hajszában!

Nem mozdul, nem ismerkedik, csak nézi gyanakodva a felszerelésemet.

– Szép botok – mondja később. – Oszt' fogósak legalább?

– Akasztottam már néhányat velük.

Lehajol, kézbe veszi az egyiket, suhint vele kettőt, s azt mondja:

– Jó botok. Csak nem ide valók.

– Akkor hová...?

– A Tiszára. A szép, nyílt vizekre. De ha itt megakaszt vele egy nagyobb csukát, sose veszi ki vele.

– Dehogynem– legyintek. – Fogtam én már velük nem egyet.

– Meglehet. De milyenek voltak?

– Két-három kilósak...!

Az öreg krákog, hümmög, s elfújja fejem fölött a füstöt.

– Oszt' mi lenne, ha rámenne egy hét kilás!?

– Itt...? Csak egyet látnék már belőlük!

Rám néz, feljebb húzza derekán a nadrágot, s megszólal csendesen.

– Hát..., látni pedig láthat. Csak fogni nem fog. De ha elmenne a Rózsás-tanyára, ott még különbeket is fogna.

Lábunk alatt valami apró állat motoszkál, mosolygok az öreg furfangján. Nem mondja ki nyíltan, hogy menjünk a fenébe, tűnjünk el az ő vadászterületéről. Előjön helyette evvel a Rózsás-mesével.

Filesdinek fülig ér a szája, bazsalyog, miképp leckéztetik helyismeretből az ő komáját. Aki azt sem tudja szégyenemre, hogy a Rózsás-tanyán kolbászból fonják a kerítést, a holtágban pedig fenevadak lesik a messziről jött ember horgát.

– Nem megyek én innen sehová! – mondom mérgesen, s már fordulok is el, hogy ne is lássam ennek a vén rizsőrnek azt a ravasz képét.

– Hát..., a fiatalúr tudja – rándítja meg a vállát, s ránéz Filesdire. – Azért maga jöhet tanító úr!

Filesdi zavartan áll a parton, nem akarja egyikünket se magára haragítani. Kínjában cigaretta után kotorászik. Majd kis idő múltán azt mondja:

– Most mit csináljak Barna bátyám...!? Ha itt hagyom – mutat rám – még eltéved. Kereshetjük ebben a nagy határban.

Az öreg mintha nem is hallaná, nézi egykedvűen a vizet. A pipájával szortyog, szöszmötöl, aztán kisvártatva megböki a kalapját.

– Hát akkor..., Isten megáldja magukat.

Felkapaszkodik a meredek parton, ám mielőtt még összezárulnának mögötte a bokrok, visszaszól:

– Tanító úr! Azért én mindig szívesen látom magát!

Halkan, csendesen mondja, ám az utolsó szót megnyomja rendesen. Nehogy kétségeket hagyjon maga után.

A szép, ábrándos napnak végérvényesen vége, megbántva téblábolok a parton. Később megemberelem magam, összeállítok egy keszegező botot. Félarasznyi veres szárnyúakat csalogatok, s halkan megjegyzem:

– Furcsa egy ember az öreg.

Filesdi dércsípte kökényszemeket csipeget, foghegyről veti oda:

– Te se vagy kutya! Még jó hogy nem vágott a vízbe…! Így beszélni egy ártatlan öregemberrel!?

– Ártatlan!? – kacagok bosszúsan. – Ő…, a legnagyobb rapsic? Bocsánat! Ha megsértettem bocsánat! Eredj, mondd el neki, hogy bocsánat!

Nem kell biztatni. Földre löki a kökényszemeket, sarkon fordul, és itt hagy.

Legszívesebben mennék én is. Fel a kocsihoz, aztán haza – de Filesdit mégsem hagyhatom itt azért. Együtt jöttünk, együtt megyünk. Szegény keszegekbe ölöm a mérgemet. Vagy másfél tucat verdes már a kannában, mikor egy ágnak támasztom a keszegező botot, s kézbe veszem az agyonszidott „dióverő” tiszait. Tenyérnyi piros szárnyút tűzök a horogra, s átdobom a túlpart elé, egy kis zsombék szélére.

 A pedző aprókat rezdül a vízen, majd megcsendesedik lent a kishal is.

Bágyadt, őszi nap süt ránk, s átvitorlázik fejünk fölött egy bánatos ölyv. Lomhán, álmosan száll, azt hinné az ember, menten elalszik ott fenn, a nagy, puszta égen. Könnyű füstcsíkokként áttetsző gondolatfoszlányok keringenek a fejemben, s alig rezdül valamicske szellő, máris semmivé foszlanak.

Így tűnt el az iménti bosszúságom is. Puhán, észrevétlenül – pedig kapás aztán nincs semmi.

Az innenső partról öreg, sűrű tölgyek hajolnak a holtágra, csak egy-egy vízbe hulló makk csobbanása töri meg a csendet. Azokat hallgatjuk jó ideje szótlan. Mert itt hever mellettem már Filesdi is, befejezte a kökényvadászatot. Mert nem ment ő a bocsánatkérésemmel sehová –csak tett egy kört, hogy levezesse a mérgét.

– Megkóstolod? – nyújt felém békülékenyen egy marék gyümölcsöt. – Azt hiszed, megharagudtam...? Dehogy. Csak sajnálom az öreget.

Még sokáig érzem a szomorú, keserű mondat ízét, mikor megszólalok csendesen:

– Nagyon megbántottam?

– Most temette el a nyáron Juliska nénémet. A fiai meg Pesten, Kanadában...

A két úszó még mindig ott áll, ahová repültek, s mozdulatlanok, akár az egész tájék. Csak egy-egy szajkó lármázik, aztán elhallgatnak ők is. De nem sokáig, kezdik újból, elölről. Zeng-csattog szájuktól az egész környék, még szerencse, hogy a csukák rájuk sem hederítenek.

Igaz, rám se. Mintha a földön se lennék, mintha nem is ficánkolna az orruk előtt az a két, kövér keszeg. Fülük botját sem mozdítják. Ám ezek a szajkók! Már tucatnyinál is többen vannak, és csak mondják..., mondják.

Aztán, mintha héja vágna közibük, mind elhallgat szemvillanás alatt.

Na, hála az Úrnak...! –áldom a héjanemzetség minden tagját, pedig most nem is tőlük rémültek meg a perlekedő szajkók. Hanem azoktól a hangoktól, amiket itt hallok, jobbra mindjárt a hátam mögött.

– Mondtam, hogy itt nem jó...! Feljebb kell menni!

– Feljebb hát. Ott a jószágot is be tudjuk hajtani a vízbe.

– Oszt' ha meglátja a gátőr...? – szólal meg kisvártatva egy harmadik, csendesebb ember.

– Ó, mit törődik az vele...! Te vagy a csordás, ki dirigál itt neked?!

Kis csend, majd hallom újból az iménti, tétova hangot.

– Na jó. De ha jön az elnök, szorulunk!

– Majd adunk neki is vagy három csukát – kacag a két másik. – Meg hát itt van a vén Bozsók..., ő küldött bennünket ide!

Halk tanakodás, majd elindulnak az Új-Túr gátja felé. Még a délelőtt valóban láttunk mi a távolban egy legelésző csordát..., de most el nem képzelem, mit akarhat tőlük ez a három idegen.

Pláne, hogy a vén Bozsókot, meg a csukákat emlegetik.

Tőlem jobbra enyhe kanyart vet a holtág, sűrű éger-, meg nyárfacsemeték nőnek az innenső parton. Egy öreg ficfa mögött viszont kinyílik a határ. Ott kezdődik a legelő, arra bóklászhat valamerre a sok jószág.

Mit mesterkednek azok ott hárman?

Jó félóráig semmit. Aztán éktelen ordibálás, kutyaugatás... és méltatlankodó tehénbőgés.

Verik, szorítják a jószágokat a víznek, s kisvártatva vagy harminc tehén tapossa, gázolja a medert. A kutyák persze megállnak, csak acsarkodnak a parton. Bezzeg a három botcsinálta csordás...! Nagy husángokkal püfölik a tehenek hátát, s már derékig merülnek a vastag, fekete lébe, miközben felém verik őket.

Már kis híján hozzám ér a veszettül bőgő, dülledt szemű sereg, mikor az egyik hajcsár kiugrik a vízből, s rohan, eszét veszejtve nekem. Mikor a csorda elé ér, újból a vízbe veti magát, fordítja vissza a tanácstalan állatokat. A túlpartra keveredett tehenek már javában úsznak, az innenső oldalon araszolóknak is hasukig ér a víz. Sűrű, barna lé marad utánuk..., én meg átkozom a vízi-bojtároknak még az írmagját is. Mert ha volt is itt hal, azok a környékről is rég elpucoltak.

De mit látok...? Azaz, hogy mit nem látok? Az előbb még itt billegett az egyik úszóm az orrom előtt, most meg sehol. Tétován nyúlok a bothoz, de közben a vizet figyelem azért. Apró keszegek menekülnek a zavaros vízfellegek elől, nyomukban egy-egy testesebb, vaskosabb árny.

Kárászok, gyönyörű aranykárászok.

Szájtátva bámulok utánuk, s már el is felejtkeznék az eltűnt úszóról, mikor az felbukkan hirtelen.

Néhány pillanatig áll mozdulatlan – aztán megindul. Mintha csak valami szellem cipelné. A zsinór az imént még vastag kígyóként tekergőzött a víz hátán, de most megfeszül, lecsapódik a bot vége, s – kirepül a vízből egy gyönyörű csuka.

Majd el is tűnik nyomban.

A bot már egykedvűen könyököl újból, a zsinóron pedig megint derekas hurkák.

– Hogy a...! – szitkozódom, ám ismét megfeszül a zsinór, s minden dühömet beleadva felrántom a botot.

Csupán egyetlen, lomha rúgást érzek, és néhány tétova, erőtlen rázást, aztán megadja magát a csuka. Lábamhoz érve megpróbál még ki-kitérni, de már szákra sincsen szükség. Úgy ahogy van, a zsinórt fogva emelem a partra. Üt még párat a farkával, majd elcsendesedik. A horog mélyen, lent a torkában, el sem tudott volna menekülni szegény.

Nézem, simogatom, és szégyen ide, szégyen oda – mosolygok elégedetten.

Ezt látná Bozsók Barnabás! Ezt a sűrven pettyezett, gyönyörűszép csukát! Meg hát persze, ezt a lesajnált. megmosolygott botot. Ugye, hogy megfogta a halat! Igaz, nem nagy, de van benne vagy másfél kiló...!

Eddig érek a nagy büszkélkedésben, mikor, talán titkolnám magam előtt is, elröstellem magam. Hiszen az a csuka nem is az én érdemem! Hanem a boté. Hallgassak hát, s örüljek, hogy a vén Bozsók nem látta. Mert akkor nem csak a botról –, de rólam is meglenne a véleménye. Jobb hát, ha csendben feltűzök egy újabb veres szárnyút, s lesem a két úszót.

Mert ha ebben a nagy felfordulásban így kap a csuka –, hajaj, mi jöhet még itt!?

Mondjam...? Semmi.

Az égvilágon semmi. Csak a kis, ijedt piros szárnyúak rezegtetik az úszót, s néhány béka hallgatózik kerekre nyílt szemmel a váratlan zenebonán.

Mert a felfordulás semmit sem csökkent. Igaz, most a partról jön a hangzavar, vagy három kutya hámánkodik teli pofával.

Ám a gulyásoknak hangjuk sincsen!

Hát ezek hová tűntek? – fülelek, mikor előbukkannak egy vízbehajló fa mögül. Mintha hálót húznának, s már nem is hárman, de négyen vannak. Kettő a rudakat fogja, kettő meg a partmenti sást, gyékényt tapossa. Idegen, ismeretlen emberek..., bár az elsőt, aki a bandát vezeti, mintha láttam volna már.

Konokul előreszegett fej, parancsoló kézmozdulatok... Ki lenne persze?– Filesdi.

De hogy' az ördögbe keveredett ő ebbe hangos, erdőt-mezőt felverő bandába!? Akiknek ráadásul annyi eszük sincs, mint egy ma született orvhalásznak. Azok ugyanis tudnák, ha nem rekesztik el a holtágat, húzhatják napestig a hálót, a nagyja mind megszökik előlük. Az aprajából néhány ugyan megakadhat, de a szebbje...!

Filesdinek se lenne ennyi esze!? Kétlem.

Már itt vannak tőlem néhány lépésnyire, mikor szélesen vigyorogva idekiált:

– Nem jössz, nagyokos...!? Legalább halat látsz!

Valami rendes, zaftos válaszon jár az eszem, de mikor meglátom azt a rengeteg halat a partra húzott hálóban…! – akkor persze már ott állok én is mellettük, s eszembe sem jut csodálkozni, hogy-hogy nem fáznak ezek ebben a vízben!? Tartom a sáros, latyakos zsákot, s számolom, hány hal is volt eddig. Úgy az ötvenedik táján húzom el csalódottan a számat.

– Csuka nincs ebben a vízben...?

Mintha villám vágott volna közibük, egyszerre dermed meg a három idegen. Valami sáros, zavaros lé csöpög a gatyájukból, s nézik Filesdit reszketve. Aki azt mondja lilára fagyva:

– Lökjétek a vízbe!

– Mi belöknénk... – vacogják. – De mit szólna az öreg Bozsók!

Filesdi áll a parton, fogai majd kiütik egymást a nagy kocogásban, aztán mérgesen legyint, s nekiindul a víznek. A cimborái utána.

Egy ideig ferde szemmel pislognak még ki a partra, de hamarosan teljességgel megfeledkeznek rólam.

Pedig akkor már vittem utánuk az üveg pálinkát is. Amit az estére tartogattunk, mikor megpihenünk majd a gátőr fészerében... Mikor felemeljük majd a csukámat a gyengén pislákoló fényben..., s hálát rebegünk az Úrnak, hogy lám-lám, ma sem hagyott bennünket cserben, milyen gyönyörű csukával ajándékozta meg az embert.

Ám most még javában süt a nap, szorongatom a bontatlan üveget, s nézem, miképp fogják ők a temérdek kárászt, keszeget. Legszívesebben közéjük állnék én is, de most már késő, átnéznek rajtam. A negyedik, vagy ötödik tanyát vetik már, mikor Filesdi megkönyörül rajtam.

– Na, megkínálod hát végre a fiúkat!?

A négy, didergő halász szótlanul kortyolja a szilvát, s mikor szelíd mosoly terül szét az arcukon, megszólalok illedelmesen.

– Hát még ha a tükörhálót is leteszitek...

Összemosolyognak. Aztán a legvénebb megszólal.

– Le van a mán téve régen!

Vagy tizenöt lépést túlmennek rajtam, s újból nyakig merülnek a vízben. Filesdi megy elől, s már majdnem a túlparton kirángat az iszapból egy rudat. Sűrű, háromszorosan font háló emelkedik ki a vízből, s még Filesdi is elszörnyűlködik. Mint őszi falevelek, sorakoznak benne a keszegek. Hát még mikor az alsó ideg is kibukkan...! Karomnyi csukák lógnak a hálóban, mintha csak valami letört faágak sodródtak volna bele.

Még napszállta előtt értünk a tanyára, s fogtunk a tűzrakáshoz. Én nyársakat hegyeztem, Filesdi meg összeszedett minden fellelhető ruhát a színben.

Leszállt már az est, apró szikrák cikáztak az égnek, ám a négy orvhalász még mindig reszketett. De a kedvük – azt semmi sem vette volna el.

– Tanító úr...! – bazsalyogtak. – A maga barátja látott már ennyi halat egyben!?

– Ne bántsátok! – hunyorított régi tanítványaira vidáman Filesdi. – Pedig megérdemelné… Mert mit kapok én majd a vén Bozsóktól! Hogy ilyen csökönyös tulkokat hozok ide neki. De hiába, na! – húzott le a nyársról, s tett elém egy pirosra sült csukát a kőre. – Én is tévedhetek néha.

És nevetett – de nem volt abban a nevetésben semmi bántó, semmi taszító. Melegség volt abban, meg ígéret. Hogy beszél ő majd a vén Bozsókkal…, s elintézi a megbocsátást.

Ha kérem, ha nem.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.16. 17:29

csikos.jpgKatasztrófa, védelem! – talán így kiáltott fel egy laikus nyelvvédő, purista, amikor meghallotta először a katasztrófavédelem szót. Hát már miért kellene védeni a katasztrófát? Elég baj az, ha bekövetkezik! – tette még esetleg hozzá, nyilván a gyermekvédelem szóra gondolva, amely összetétel valóban ekképp bontható fel: a gyermeknek a védelme De a balesetvédelem szó esetében már más a helyzet: baleset elleni védelem, mint ahogy katasztrófa elleni védelem a jelentése a katasztrófavédelemnek. Tehát nem szabad ugyanúgy, állandó logikával értelmezni az összetételeket. A lopásgátló valóban a lopást gátolja, de a lakásrisztó már nem a lakást, hanem a tulajdonosokat, a szomszédokat, esetleg a rendőrséget riasztja. A kígyóméreg valóban a kígyó mérge, halált okozó váladéka, míg a patkányméreg patkányirtó szer.

Egy szó mint száz az összetett szavakban ebből a szempontból ne keressük a logikát! A látszólagos logikátlanság abból fakad, hogy a magyar nyelv nem mesterséges, mint például az eszperantó. Tehát például hangalakjában majdnem megegyező, három főnevünk, a vár, kár, sár tárgyragos alakja eltér: várat – kötőhangzóval, kárt – kötőhangzó nélkül, sarat – kötőhangzóval viszont a tő belsejében megrövidült magánhangzóval helyes. Ha egy idegen anyanyelvű magyarul tanuló diák ekkor sem adja fel a magyar nyelv tanulását, akkor biztosan eljut egy magasabb szintig.

Visszatérve az összetett szavakhoz, gyakran felteszik azt a kérdést, hogy melyik a helyes? A hallé vagy a halászlé. A legegyszerűbb válasz, hogy mindkettő, és vidékenként mást érthetnek alatta. Azonban az ételneveket kifejező összetett szavakat sem lehet egy kaptafára húzni. Mert ugye vannak olyanok, amelyek esetében az előtag valóban azt nevezi meg, amiből az étel készül: bableves, borjúpörkölt, sertéssült. Ez alapján tehát a hallé volna csak a helyes. Igen ám, de vannak olyan összetételek, amelyekben az előtag azt nevezi meg, aki készíti az ételt: halászlé, csikóstokány, gulyásleves. És végül vannak olyan összetételeink, amelyekben az előtag azt fejezi ki, akik számára készül az étel: babapiskóta, bébikonzerv, macskatáp.

A klasszikus példa talán a kockás füzet ebben a témakörben. Kétségtelen, hogy a diákoknak tudniuk kell, hogy mi a különbség a kocka és a négyzetrács között, azonban minduntalan kijavítani őket abban fölösleges szerintem, hogy ne mondják azt, hogy kockás füzet, hanem azt, hogy négyzetrácsos füzet. Fölösleges itt a tudományos pontosság, hiszen a kockás inget és a káposztáskockát sem nevezzük négyzetrácsos ingnek, illetve tésztának.

(A kép forrása: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/4/45/Camp_Cook's_Troubles_by_Charles_Marion_Russell)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.15. 08:42

Erdélyi Gábor tanárról beszél Benedek László nyugdíjas igazgató

Erdélyi Gábor-3.jpgBerettyóújfaluban minden évben kiosztják az Erdélyi Gábor-díjat a város kultúrájáért és művelődéséért végzett munkáért. Az elismerést először posztumusz maga a névadó kapta meg 2000-ben. Rangos kitüntetésnek számít e helyi alapítású közművelődési díj, már csak azért is, mert a legtöbb kitüntetett személyesen ismerte a névadót, akiről Benedek Lászlóval beszélgetünk. Benedek László egy másik, középfokú intézményben tanított ugyan, de sok éven át kollégája volt a városszerte közismert és köztiszteletben álló Erdélyi Gábornak.

Erdélyi Gábort Berettyóújfaluban ezrek ismerték és tisztelték, nevének ma is patinás csengése van a városban. Azt is mondhatnánk, hogy kevesebben vannak a bihari településen, akiknek tanítványi vagy szülői minőségben ne lett volna vele találkozása. Nagyobb körben mégis keveset tudnak róla.

– Ismertetné dióhéjban az életútját?

– Nagyváradról származott, ott járt elemi iskolába, majd Nagykőrösön tanítóképző intézetbe, és 1939-ben kapott tanítói oklevelet.

– Engedje meg, hogy megszakítsam! Hadd idézzem Gabi bácsi szavait egykori iskolájáról:

– „Nagykőrös nagyon fontos állomása az életemnek. 1939-ben végeztem a református tanítóképzőt, a miénk volt a századik évfolyam az intézet történetében. Kitűnő iskola volt, valóságos kis egyetem. Évfolyamunk éretten gondolkodó, a felnőtt társadalmat jól ismerő osztály volt. Olyan munkába vágtunk bele közösen, mint Nagykőrös történetének, néprajzának, építészetének, kertészetének stb. megírása. De ezek a dolgozatok meg is jelentek! Én mondom, kitűnőek voltak a régi tanítóképzők, az életre nevelték a tanítójelölteket”

– Ilyen remek felvértezettséggel hol kezdte a pályáját?

– Berettyóújfaluban kezdte nevelői pályáját, de nem sokáig dolgozhatott, mert a világháború közeledtével behívták katonai szolgálatra. Mint érettségizett embert, hamarosan tiszti iskolába küldték. Zászlósként szolgált a második világháborúban az orosz fronton 1943-tól 1945 tavaszáig. Akkor fogságba esett, ahonnan jó néhány év múlva eléggé legyengülve tért haza Berettyóújfaluba. De szerencséjére nevelői hivatását ott folytathatta, ahol kezdte, vagyis ahonnan elszólították katonának, az 1. számú iskolában.

– De rövidesen letartóztatták. Nekem erről úgy beszélt, hogy valami gyerekcsínyt fújtak fel politikai üggyé, ami neki három év szabadságába került. Életének erről a mélypontjáról később is csak szűkszavúan volt hajlandó beszélni.

– Az indokot pontosan én sem ismerem, de mintha nekem is beszélt volna ilyesmiről. Tény, hogy 1950-ben az államvédelmi hatóság politikai vádak alapján letartóztatta. Erre annál inkább alapot szolgáltatott példának okáért, hogy tiszti iskolát végzett. Egy volt horthysta katonatiszt, aki a szovjetek ellen harcolt, s csak hosszú idő után jöhetett haza a hadifogságból, a Rákosi-érában könnyen gyanússá vált. Elég volt akkor, ha valakire rosszindulatból ráfogtak valamit, bizonyítani sem kellett, már vitték is az embert. Pedig ő nem az a jellem volt, hogy valakinek is ártott volna, és sohasem politizált aktívan. Biztos, hogy indokolatlan, törvénytelen volt a letartóztatása, jelentéktelen dologért büntették. Egy Koppányi nevűávós tiszt fizikailag is bántalmazta, lelkileg is megalázta. Bizony, hosszú ideig, 1953 nyaráig volt internálva. Vádemelésre, perre, bírósági tárgyalásra nem is került sor, ami szintén bizonyítja, hogy nem volt komoly indok a fogva tartására.

Ő erről így beszélt:

– „1950-ben a gyerekek csináltak valami politikai meggondolatlanságot. Az Államvédelmi Hatóság a tantestületben kereste a bűnbakot, engem internáltak. 1953 augusztusában szabadultam. Voltaképpen nem is akartam visszajönni, de családi okok hazaszólítottak. Tiszalökön kitanultam a gömbvasszerelő szakmát, kétszer annyit kereshettem volna vele, mint egy pedagógus. Visszatértem azonban a pályára, az 1-es számú iskolában kaptam állást, ahol 1939-ben kezdtem, s ahol a remek pedagógus és ember, Fehér Istvánné volt az igazgató.”

Ön mintha Kazincbarcikára emlékezett volna?

– Igen, de ezek szerint Tiszalökön volt, bár nincs kizárva, hogy valamennyi időt Kazincbarcikán töltött. Ezt azért nem tudom pontosan, mert Gabi bácsi nem szeretett életének erről a szomorú szakaszáról beszélni, ritkán nyílt meg, hiszen még a nyolcvanas években sem lehetett az ember eléggéóvatos.

– Később is lapulnia kellett, zaklatták, gyanakodtak rá?

– Nem, hátra lévőéveiben már nem zaklatták, de Gabi bácsi sem adott rá alkalmat. Amivel azt akarom mondani, hogy óvatos volt, nem politizált, elfogadta a helyzetet olyannak, amilyen, s inkább beletemetkezett a munkába. Meg is becsülték érte, több kitüntetésben részesítették. De ő született pedagógusként nem a kitüntetésekben látta pályájának igazi jutalmát, hanem abban a köztiszteletben, a feléáradó szeretetben, ami mindenhonnan sugárzott rá. Negyvenkét év alatt körülbelül ötezer gyereket tanított, s bár azokban az években sokan elvándoroltak Berettyóújfaluból, akkor is rengetegen maradtak a tanítványai közül. Mondta is, hogy neki kétszer annyi idejébe telik megjárni a hivatalt vagy a boltot, mint másnak, mert lépten-nyomon meg kell állnia két szóra. Amikor kiszabadult, ismét visszament az 1. számúáltalános iskolába, s a kollégák nagyon tapintatosan viselkedtek vele szemben. Bizonnyal azért, mert mindenki meg volt róla győződve, hogy ok nélkül fosztották meg három évre a szabadságától. Hamarosan igazgatóhelyettes lett, mert kitűnő pedagógus volt, egészen 1960-ig töltötte be ezt a vezető beosztást. Abban az évben – mert becsülték mind a kollégái, mind a felettesei – felkérték, vállalja el a József Attila Általános Iskola igazgatói állását. 1965-ig volt a 2. SzámúÁltalános Iskola igazgatója, innen a nemrég épített 3. SzámúÁltalános Iskolába került ismét tanárnak, s ott dolgozott egészen 1981-ig, nyugalomba vonulásáig. Rajzot és éneket tanított, tanítói oklevele mellé ugyanis időközben Nyíregyházán tanári képesítést szerzett. Ám nyugdíjazásakor nagy csalódás érte, ugyanis nem számították be neki szolgálati időnek sem a hadifogságban, sem az internálótáborban eltöltött éveket! Elvettek tőle 8 vagy 9 évet. Járta szegény a hivatalokat, kérvényezett, kilincselt, nekem is panaszkodott. A helyi vezetőség mind jó igazolásokat, támogató tanúsítványokat adott neki, de hiába! Az illetékes hatóság, illetve intézmény nem akceptálta őket.

– Mivel érdemelte ki környezete megbecsülését?

– Az ő emberi kiválósága abban volt, hogy túl tudta magát tenni a szörnyű sérelmeken, nem vonult csigaházba, nem lett cinikus, kiábrándult ember! Sőt egy város Gabi bácsija tudott lenni! A tanítványai, a szülők és a település valamennyi pedagógusa előtt szakmai és erkölcsi tekintélyt vívott ki magának. Egyéniségének egy másik pozitív vonása az volt, hogy sohasem tolta előre magát, hanem mindig az ügyet szolgálta, ami jött, válogatás nélkül. Alkatából hiányzott a mindenáron való egyéni érvényesülés, az önmegvalósítás individuális szándéka, egyszóval az önzés. Ha honismereti, múzeumi vagy zeneiskolai munka várt rá, akkor annak élt, azt csinálta, méghozzá dinamikusan, példamutatóan. Szinte hallom, amint mondja: „Menjünk, gyűjtsük be a leendő városi múzeumba a feleslegessé vált paraszti eszközöket, hogy végképp el ne kallódjanak!” Sohasem tétlenkedett. Rajztanári tudását különösen a 3. számú iskolában kamatoztatta. Tanítványainak rendkívüli módon fel tudta kelteni az érdeklődését, ezért is ért el országosan kiemelkedő sikereket.

– Emlékszem, nekem arról is beszélt, hogy a fogságban nyelvészeti és néprajzi megfigyeléseket tett, gyűjtést is végzett. Annál is inkább, mert alkalma nyílt találkozni nyelvrokonaink néhány képviselőjével. Mutatta a füzetet is, amit sikerült hazahoznia.

– Erről nem sokat tudok, bár nagyon szűkszavúan nekem is említést tett róla, amikor nyolc napig együtt voltunk egy külföldi úton. Elmondta, hogy a fogságban, az egyhangúságot, az agybutító sivárságot legyőzendő, szellemi munkához látott, sőt a társakból egy kis énekkart is szervezett. Ezért a parancsnokságtól még dicséretet is kapott. Olyan fiatal tanító volt, akinek az érdeklődése sok irányba terjedt. Lendületét nem tudta megtörni a fogság sem.

– Azt mondta, négy pontban tudnáösszefoglalni munkálkodásának eredményeit.

– Igen. Van két fontos kulturális objektum Berettyóújfaluban, amelynek alapkövét, jelképes értelemben, ő tette le. Az egyik a zeneiskola, a másik a Bihari Múzeum. Ha valaki Nagykőrösön vagy akár a Debreceni Református Kollégium Tanítóképzőjében kántortanítói oklevelet szerzett, az garancia volt arra, hogy zeneileg művelt ember legyen, s legalább egy hangszeren játsszon. Gabi bácsi rendkívül szépen tudott orgonán játszani és hegedülni. De jött az államosítás, nem kántorkodhatott tovább. Zenei kötődése azonban nagyon erős volt, ezért is végezte el az ének szakot. Természetes hát, hogy azonnal segítségére sietett a zeneiskolának, mely a hajdúböszörményi zeneiskola fiókjaként indult, s felajánlotta, hogy délután és este a zeneiskola megkap egy-két tantermet. 1959-et írtunk ekkor. A zeneiskola aztán 1963-ban önálló intézménnyé vált. A 3. számú iskolában Makai Mihály kolléga vezetésével működött a zeneiskola fúvósrészlege. Gabi bácsi ezt is felkarolta. Ő maga minden hangversenyen jelen volt, a tehetséges tanítványokat személyesen irányította a zenekarba. A nagy fia rézfúvós volt, családi alapon is motivált tehát. Ebből a tanszakból vált híressé a fúvószenekar Kovács Kálmán vezetésével. Kétévenként rendeztek országos versenyt, az újfalui fúvószenekar négyszer egymás után első lett.

– Eljutott a zenekar külföldre is?

– Igen. Az első európai fesztivált 1972-ben rendezték meg a csehországi szudéta városban, Chlebben. Velük voltam, mint a kulturális ügyekért felelős városi tanácselnök-helyettes, amit társadalmi munkában végeztem. Gabi bácsi is ott volt, mint a 3. számú iskola igazgatója. Nyolc napot töltöttünk együtt, ráadásul egy szobában helyeztek el bennünket, úgyhogy sokat tudtunk beszélgetni. Amit róla tudok, az főleg ekkor jutott birtokomba. Megható pillanat volt, amikor a város főterén a részt vevő tizenegy ország zászlaját vonták fel az árbocokra, s minden zenekar eljátszotta a saját himnuszát. Gabi bácsi könnyezve hallgatta a miénket, meleg hazafiságát nem rejtette véka alá. Másnap délben zenekarunk a chlebi vasgyárban adott koncertet, s a hangverseny után többen odajöttek, s legnagyobb csodálkozásunkra tökéletes magyarsággal gratuláltak, lelkesedtek. Kiderült, hogy Kassa környékéről kitelepített színmagyarok voltak, akiket a Benes-dekrétum értelmében elűztek szülőföldjükről. Gabi bácsi hosszan érdeklődött az életkörülményeik iránt. Elmondták, hogy beletörődtek a sorsukba, a kenyerük miatt most már kénytelenek ott maradni, a magyarságból kiszakadni, mert hát mit is csinálhatnának mást. Gabi bácsit a hallottak mélyen megrendítették, s azt mondta: „Látod, ez is magyar sors a második világháború után.”

– A Bihari Múzeum alapításából hogyan vette ki a részét?

– Mint lelkiismeretes falusi, kisvárosi pedagógus, rendszeresen eleget tett családlátogatási kötelezettségének, ismerte tehát tanítványainak az otthoni hátterét, a szüleit is. S mint művelt és elkötelezett értelmiségi felismerte, nem szabad hagyni, hogy az egykori paraszti életmód, a falusi gazdálkodás tárgyi emlékei és népművészeti eszközei veszendőbe menjenek. Össze kell őket gyűjteni az utókor számára. Néprajzi szakkört szervezett az iskolában, s rengeteg tárgyi emléket gyűjtetett össze a tanítványaival. Rövidesen egy nagy ház padlása tele lett kerámiatárgyakkal, rokkákkal, mángorlókkal, vasalókkal, szőttesekkel, s ki tudja még mivel. Szerencsés dolog volt, hogy egy Sándor Mihályné nevű kolléganője, akivel együtt kezdték tanítói pályájukat, ízig-vérig néprajzkutató volt, s amikor Sándorné elköltözött a lánya után Szentendrére, Gabi bácsi folytatta az általa megkezdett gyűjtőmunkát. Ezért mondhatjuk, hogy a Bihari Múzeum anyagának megalapozásában oroszlánrésze volt. Rendkívül szerencsés körülménynek mondható, hogy 1974-ben, amikor megérett a helyzet az önálló múzeum megnyitására, már több száz helyben gyűjtött, értékes anyagot lehetett az épületbe vinni, amiből azonnal kiállítást tudtak rendezni. Méghozzá olyat, amivel a helyieknek nem kellett szégyenkezniük. A szakemberek felismerték, hogy egy múzeum akkor fejlődhet, ha a fiatalokkal megszerettetik a gyűjtőmunkát, és felébresztik bennük a lokálpatriotizmust.

– Mit tettek ennek érdekében?

– Ezzel Héthy Zoltán, a Bihari Múzeum első igazgatója is tisztában volt. Éppen ezért elhatározta, hogy minden nyáron 25-30 környékbeli és helyi gyereknek honismereti tábort szervez, akik a szomszédos falvakba mennek gyűjteni, különböző témakörökben. Ehhez megnyerte a fenntartó szervek támogatását. Az idén már a 25. tábort szervezték. Az első néhány évben Gabi bácsi is részt vett a munkában, előadásokat tartott, és személyesen avatta be a tanulókat a gyűjtőmunkába. Sokat segített hasznos tanácsaival, olykor manuális munkával is, a táborokat lezáró tablókat többször ő rajzolta, készítette. Értett hozzá, hiszen rajztanár volt. Ezért is lehet mondani, hogy Berettyóújfalu kulturális életének ezt a szeletét is támogatta. Evidens tehát, hogy róla nevezték el a közművelődési díjat.

– Gabi bácsi valóban nagyon fontosnak tartotta a lokálpatriotizmust. Egy helyen így beszélt róla:

– „Mert mi a hazaszeretet? Nem beszéd, nem prédikáció, hanem megismerés és cselekvés. A nagyvilágot szóban könnyű magasztalni, de aki túlnéz szűkebb hazáján, aki nem tud beilleszkedni a környezetébe, az rendszerint más hazarészt vagy világrészt sem tudna szeretni. Az ember folyton táguló, spirális körökből szervesen építi fel a maga világát, s ha valahol megszakad a folyamat, az egész semmit sem ér. Vagyis aki nem jó lokálpatrióta, az nem jó patriótának sem. Mert az ember a lábát csak szilárd talajon tudja megvetni. Márpedig a szilárd talaj rétegei a család, a baráti kör, a munkahelyi közösség, a környezet hagyománya, szokásrendje. Aki ezeket lebecsüli, miközben látszólag magasabb értékekre függeszti a szemét, az becsapja önmagát: nem tudna más értékeket sem becsülni.”

– Tanári munka, a zenekultúra támogatása, néprajzi gyűjtés a lokálpatriotizmus szellemében. De mi volt a negyedik pont, amiről beszélni akart?

– Én nem hagynám szó nélkül azt sem, hogy kiválóúttörővezető volt. Ma ugyan divat megvetéssel emlegetni az úttörőmozgalmat, holott az sokaknak, több generációnak is a maradandó gyermekkori élményeit jelentette. Erdélyi Gábor 1965 körül, már nem egészen fiatalon, nagy lendülettel kapcsolódott be a mozgalomba, s korát meghazudtoló frissességgel a nyári táborokban is részt vett. Az általa vezetett táborok mindig élményszámba mentek a gyerekek számára, mert ő nem elégedett meg azzal, hogy a letáborozás után naphosszat focizhattak a tanulók, vagy napoztak, tétlenkedtek, hanem már a táborhoz vezetőút minden nevezetes állomásánál megálltak, és ismerkedtek a történelmi emlékekkel. A pihenés, a szórakozás is mindig nevelő célzatú volt. Amikor például Bélapátfalván, Egerhez közel ütött az iskola tábort, akkor sort kerítettek rá, hogy Eger valamennyi nevezetességét megismerjék a résztvevők. Szilvásváradon nem mulasztottak el felmenni az ősemberbarlangba. Végigjárták a Szalajka-völgy összes nevezetességeit. Felkeresték a borkői középkori katedrálist is. Egyszóval olyan ifjúsági táborokat tudott szervezni, amelyek örökké emlékezetesek maradtak a tanulóknak, részint a látvány, részint a hangulat miatt. Minden tábor valóságos honismereti felfedezés volt. Hozzátartozott a táborozáshoz a sütés-főzés, ilyen gyakorlati ismeretekre is tanította a gyerekeket. Ezt is el kell mondani az ő életművét felidézve, mert a gyerekek a táborok miatt is szerették és tisztelték. S ezt tudták a szülők is. Gabi bácsi már nyugdíjazás előtt állt, mégis elment a debreceni úttörővezetői továbbképzésre, s ott a fiatal kollégák számára remek módszertani, pedagógia tanácsokat adott előadások formájában. Különös tekintettel arra, hogyan kell a délutáni szabadfoglalkozásokat hasznosan megszervezni. Ezt onnan is tudom, hogy a feleségem, aki gyakran hallgatta ezeket az előadásokat, felsőfokokban beszélt róluk.

– 2004 januárjában jelen voltam Berettyóújfaluban a kultúra napján, amikor átadták az Erdélyi Gábor-díjat. Ezúttal Kárpáti Gusztáv festőművész kapta. Ő is nagy szeretettel emlékezett meg Erdélyi Gáborról, mint akivel bizonyos művészeti kérdéseket meg tudott vitatni. S mellékesen azt is megemlítette, hogy tőle kapta az összes gyümölcsfáját. Ismerte Gabi bácsit, a kertészt?

– Nekem is volt kertem, egy kis gyümölcsösöm Berettyóújfalu határában, Kárpáti Gusztáv második szomszédom volt, ezért jól tudom, hogy üres telkét szinte Gabi bácsi telepítette be kitűnő anyaggal. Hiszen remek kertész hírében állt, amit saját kertje bizonyított. Én gyümölcsfát nem kaptam, mert nem kértem tőle, ugyanis már nem volt hely a kertemben. De metszési tanácsokkal ellátott, s azokat igyekeztem megfogadni. Ez is bizonyítja, hogy milyen sokoldalú ember volt. 1994-ben „Berettyóújfalu Városért” kitüntetésben részesült. Az önkormányzat indoklása szerint: „Négy évtizedet meghaladóan fejtett ki példás pedagógiai tevékenységét. Hitét és lelkesedését a hadifogság és internálás évei sem tudták megtörni. Felejthetetlen érdemet szerzett a város zenei, művészi kultúrájának megteremtésében, az értékek megmentésében múzeum létesítése révén. Számára a szülőföld – a hely, az emberek iránti mély szeretet – az éltető erő.”

Bakó Endre

 ***

ERDÉLYI GÁBOR (született 1920. március 30-án Nagyváradon, elhunyt 1996. április 24-én Berettyóújfaluban) tanár. Az elemi és a polgári iskolát szülővárosában végezte. A nagykőrösi református tanítóképzőben kapott tanítói oklevelet 1939-ben. Később levelezőúton rajztanári oklevelet szerzett a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán. Pályáját Berettyóújfaluban kezdte, melyet a katonai szolgálat, illetve a tiszti iskolai kiképzés szakított meg. A második világháborúban, 1943–45 között szovjet hadműveleti területen zászlósi rangban teljesített katonai szolgálatot. 1945-ben szovjet hadifogságba esett, ahonnan 1949 júniusában tért haza. 1950-ben az ÁVO letartóztatta. 1953-ban szabadult. 1981-ben vonult nyugdíjba. Nevelőmunkája és sokoldalú iskolán kívüli művészeti és népművelési tevékenysége révén a város meghatározó személyisége lett. Úttörőkitüntetésein kívül megkapta a Maróthi-díjat (1976), a Berettyóújfalu Városért Érmet (1994) és posztumusz a Berettyóújfalu Kultúrájáért és Közművelődésért a róla elnevezett Erdélyi Gábor-díjat (2000).

BENEDEK LÁSZLÓ (született 1931. április 7-én Nagykerekiben) tanár. Édesapja református tanító volt. Elemi iskoláit helyben végezte, 1941–44 között a hajdúböszörményi Bocskai Gimnáziumban tanult, a debreceni Fazekas Gimnáziumban érettségizett. 1950–1954 között egyetemi tanulmányokat folytatott a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Tanári pályáját Berettyóújfaluban kezdte 1954 őszén, majd négy éven át Hajdúszoboszlón volt középiskolai diákotthon-igazgató. 1959-ben a püspökladányi Karacs Ferenc Gimnázium igazgatója, az ő idejében épült a tizenkét tantermes új épület. 1967-től ismét Berettyóújfaluban találjuk, ahol az Arany János Gimnázium tanára, majd kollégiumának igazgatója huszonöt évig, 1992-ben történt nyugdíjazásáig. Az 1970-es években Berettyóújfalu társadalmi tanácselnökhelyettese. Az 1981-ben megjelent városmonográfiában őírta a Közoktatás, közművelődés című fejezetet. Több kitüntetés birtokosa, többek között az Oktatásügy Kiváló Dolgozója. 1992-ben Szolgálati Érdemérmet kapott.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor) 

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.14. 15:49

Címkék: ü:Erdélyi Gábor

Nyárligeti napló
Július 20.

(Elmerülés)

 

Írta: Csabai László

georgy_kurasov_ferfi_es_no.jpgA városról minden brosúrában a Kaszinót mutogatják. Kívülről valóban tetszetős ez a hatalmas szecessziós kagyló. Belül rom. Viszont innen indul ki a félszigetet körbeölelő promenád. A szél annyira fúj, hogy elragadott sombrerok mindenfelé. A baseball sapkát a fejemhez kell szorítanom. A régi kilátótorony már elvész a környező épületek között. Főleg a Flottaparancsnokság épülete takarja el. Megterheli a félszigetet ez a behemót hivatali tömb. Kis tengerpartot nagy tengerészeti hivatallal akarnak egyensúlyozni.

A Zona Centrală-hoz a rakparttal párhuzamos utca visz föl. Mégis inkább ez a városközpont. Vagy ez volt. A valamikori fellegvár terjeszkedhetett évszázadokkal ezelőtt, hogy aztán osztódjon, és lenn kialakuljon az Ovidiu tér. De mi nem ide, hanem felfelé tartunk. Minden város legmélyebb rétege őrzi az összebújás élményét. Ahogy az ember az ágyban a szüleihez, a kedveséhez vagy fogadóban a kemencéhez bújik, úgy kerestek védhető, természetes határokkal rendelkező helyszíneket őseink. Nem véletlen, hogy milyen sok nagyváros települt a folyók mentén pont oda, ahol sziget is volt. Vagy tengerbe kinyúló félszigetre. S ahol még domb is volt a félszigeten, az volt a legkecsegtetőbb. Az utcákat mint évgyűrűket átvágva hatolunk egyre mélyebbre – pedig épp emelkedünk. A domboldal házai fehérek, a sarkokon ívben forduló, és egészében is a bizánci, keleti lágyságot tükröző épületek. Elérkezünk az origóhoz, a genezishez, ahonnan nincs tovább felfelé, ahol minden elkezdődött. Ennek a közepén egy hivalkodó, nemzeti romantikus épület, a mostani népművészeti múzeum – korábban városháza – áll, de ennek hátat fordítva egy fél futballpálya nagyságú területen föltárulkozik a maga valójában a Balkán. Kicsi, lágy, bensőséges, koszos, kopott. Annyira emberorcájú, hogy kedvem lenne hetekre, hónapokra, vagy akár évekre – de azért nem örökre – beköltözni itt egy házikóba, és feloldódni a mindennapokban. (Mert nincs fantasztikusabb a mindennapoknál.)

Shaormát veszünk. Ez kebab-szerű nyesedékkel töltött lavas-lepény, a török lahmakumhoz hasonló. Másutt az idegen-nemzetköziség érzetét keltené, itt azonban nagyon is helyén való. Ezt ették már a függetlenség előtt, mikor Tomoi, Tomis, Konstantia után, utolsó előttiként, a török Küsztende volt a város hivatalos neve. A szószok szabadon tölthetőek, csípnek, és most kedvem van végigégetni nyelőcsövemet. Boldogság a kín elmúlta. Aztán bágyadtság.

Már egy órája a napernyő alatt ülünk. A limonádét kancsóban kérjük, várunk, nem akaródzik menni. És egyszerre elnehezül a kis tér. Nincs semmi szél. Minden mozgás elernyed, lelassul. A kutyák álltukban eldőlnek vagy összeroskadnak, a pincérek bebújnak a pult mögötti hűvös verembe, pedig a járókelők épp most kérnének tőlük védelmet. A Veleméri templom szándékosan úgy van kialakítva, hogy az év egy meghatározott pontján a nap sugara olyan szögben tűz be az ablakokon, hogy a fény a liturgia alátámasztásaként végigjárja a freskókat. A constanţai Peninsula csúcsa aligha szándékosan, de a nap egy állásánál fokuszálja a fényt. Bemegyek a fedett helyiségbe, mely valójában egy labirintus része, mindenféle fedett közökön át elvezet az utca túlsó oldalára, de épp onnan, dél felől jön a hőség.

Felállunk és elindulunk a strand felé. Nincs messzebb, mint fél kilométer, de a beton tésztásan csúszik a lábunk alatt, és a hőség úgy nyom, mintha a szauna teteje ránk szakadt volna. A görög templomnál, a Karatzali-Bătrăn kereszteződésben érezni először a tenger hűvösségét.

Árusok jönnek hozzánk, mikor már a kemping előtti plázson fekszünk. Kínálnak dobozos sört, nem sokkal drágábban, mint a boltban, és kólát meg bort is. Körülnézek, nincs-e a közelben Dzseni, és veszek egy üveg vörösbort. A híres Murfatlar! Valóban, ahogy az útikönyvben is írják, már inkább fekete, mint vörös. Hűvös, most kell meginni. Dugóhúzónk nincs, Dzsenitől nem kérhetek, mert nyakon vág. A Kedves emlékszik, hogy Emőnek – aki most a szobájában van, mert napszúrást kapott – volt kempingkészlete, mely dugóhúzót is tartalmazott. Elküldöm Emőhöz Gerit. Majdnem ő küld el engem. Elküldöm Mátét. Azt mondja, mindjárt, és bemegy a tengerbe. De kivárom. Ki én, mert az nem lehet, hogy az én szavamnak senkinél ne legyen foganatja!

Nincs foganatja, de megígérem Máténak, hogy veszek neki egy Szpari sálat, és így felmegy. Nincs nála dugóhúzó, mikor visszajön. Ez maga érdekes, de van még más is. A szülő megérzi, ha a gyermekével történt valami.

– Nem volt Emő a szobájában? – kérdem tőle.

– De – válaszolja a kicsi, és a homokot kezdi piszkálni. – Már a lépcsőről lehetett hallani, hogy dobog… Duff, duff…

– Ó hát neked nem kellett volna ebbe beleavatkozni – szólal meg a feleségem. – Elég, ha mama meg Zsuzsa néni leszólja emiatt.

Máté bólint. De még mindig nem néz föl.

– Voltak nála – teszi végül hozzá, amire mindketten felülünk, mert bár anyósom feljár Emőhöz a holmijáért, úgy tudjuk, most Zsuzsa nénivel meg Etelkával shoppingolni vannak.

– Mama volt ott? – kérdi mégis a Kedves.

– Nem láttam az arcát, mert háttal volt nekem fordulva. De szerintem Béci volt. Emőt sem láttam, Béci eltakarta… Ordítottak, hogy tűnjek el azonnal – mondja a kicsi, és elgyengül a hangja.

Mégis Dzsenitől kell dugóhúzót kérnem.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Csabai László tárcái

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.13. 17:59

Biszák László alkotása

10841175_992713764078636_1113350123_n.jpg

60x120 cm. akril falfestmény.

2014.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.12. 15:59

A Csekő Kávéház tulajdonosa

Nyírbátor

szszb_31_tk_cseko_.jpgAz Egerben született, minden újra nyitott fiatalember, az ország lakosságának olvasztótégelyében, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében vélte megtalálni tervei, elképzelései és álmai megvalósításának helyszínét. 1970-ben Mátészalkán érettségizett. A továbbtanulás Budapesten, a Távközlési Technikumban folytatódott. A családi hagyományoknak megfelelően, első munkahelye a MÁV nyíregyházi telefonközpontja lett, ahol 1981-ig dolgozott. Egy nyári napon, a strandon ismerkedett meg későbbi feleségével, Méhész Valériával. A Csekő-családban elsőként Balázs látta meg a napvilágot 1973-ban. Öccse, Gábor nyolc évvel később született. Ma már mindketten a családi vállalkozásban, a vendégek által kedvelt Csekő Kávéházban dolgoznak, emellett mindkettőjüknek vannak saját vállalkozása is. Nyírbátor ismert emberei közé tartozik a „Titi” becenévvel illetett tulajdonos. Feleségével közösen 1980-ban döntöttek arról, hogy egy fagylaltozót nyitnak. Egy év alatt elsajátították a szakmai ismereteket. A vendégkör növekedésével a fagylaltot a téli hónapokban süteményekkel egészítették ki. Felesége, Valika nagyon jól képzett cukrászoktól sajátította el a mesterség alapjait és alakították ki azt a receptúrát, amely a Kávéházra jellemző ízvilággal igyekezett elnyerni a vendégek bizalmát.

Az igényesen kivitelezett és berendezett, családias légkört sugárzó helyet hamar szárnyára kapta a jó híreket hordozó szél, s egyre többen tértek be hozzájuk a környező településekről, de a városban sétálgató turisták, külföldi vendégek közül is. A profil bővítése épületrendezéssel járt együtt. Városszerte ismert ez a mondás:”Itt a tél, a Titiék biztosan építkezni fognak.”

Titi és családtagjai is kísérleteztek új ízekkel, úgy a fagylaltok, mind a sütemények és egyéb édességek körében. A közismert csokoládé, vanília, citrom, eper, málna és más ízek mellett megjelentek az újabb, az egyre divatosabbá váló fagylalt- és süteménykülönlegességeik is. Elmondása szerint a márciustól októberig tartó szezonban, általában negyven féle fagylaltot kínálnak, abból a mintegy 120-as fagylaltrepertoárból, amelyet az üzletben elkészítenek. A vásárlói trendeknek megfelelően állandóan változik süteménykínálatuk összetétele is.

Balázs és Gábor felnőtté válása és szerepvállalása új lendületet adott a Kávéháznak, amelynek eredményeképpen jelentősen megváltozott az üzlet arculata és termékkínálata. Napjainkra az éttermi vendéglátás is jelentős forgalmat bonyolít le, a fagylalthoz és a süteményhez már megszokott színvonalon.

Az idén harminchárom éves családi vállalkozástól a gazdasági válság idején sem kellett elküldeniük senkit sem a dolgozóik közül. Megérezték ugyan a negatív hatásokat, de az időben végrehajtott profilbővítések ekkorra már biztosították a talpon maradáshoz szükséges anyagiakat.

Csekő Sándor, a dinasztia-alapító vendéglátó méltán lehet büszke teljesítményére. Arra, amire másoknak is ugyanannyi esélye volt, mint neki, egy apró különbséggel. Ő nemcsak álmodozott, hanem tett is azért, hogy terveit megvalósíthassa, céljait elérhesse. Büszkén mondja, hogy sosem gondolt a család egyetlen tagja sem a kihívó életvitelre, amikor jobban ment az üzlet. Minden nyereségüket visszaforgatták a vállalkozásukba.  

„Amikor lejövök az üzletbe szétnézni, hogy rendben mennek-e a dolgok, akkor boldog vagyok. Az álmom, a családom segítségével megvalósult, hisz ennek az álomnak ők is részesei voltak. Mindig forgatunk valamit a fejünkben. Mivel lehetne még meglepni az embereket, hogy örömet szerezzünk nekik. Úgy érezzék: ha ide belépnek, ez a hely olyan, mintha hazajöttek volna.”

A szakmai megmérettetéseken minden évben részt vesznek, s eredményesen szerepelnek. Az Év Vállalkozója díj mellett az Év legjobb csokifagylaltja díjat is „begyűjtötték”. De a díjak, oklevelek és érmek számánál Titinek mindennél többet jelent a vendégek elismerése. Az, hogy mára egy széles, változó ízlésű és korösszetételű törzsközönségi kör alakult ki. Beszélgetésünk közben jött a jó hír a sanghaji asztalitenisz vb-ről, hogy a csapat bejutott a legjobb nyolc közé, és Majoros Bence, a 17 éves tehetség a meccsét megnyerte. Ez a hír is jókedvre derítette. Az asztaliteniszhez kapcsolódóan említi meg, hogy 35 éve kezdtek el komolyabban foglalkozni ezzel a sportággal, s már három éve az Extraliga stabil csapatának számítanak. A városi asztalitenisz szakosztály vezetője, szívből jövő támogatója Csekő Sándor.

Szülei: édesanyja, Villi Magdolna, édesapja, Csekő Sándor, aki fél évszázadon át tanított, zongorázott és hegedült, 78 évesen még a katedrán állva tartotta az óráit. Bátyja, András, szintén a MÁV-nál dolgozott. Nővére, Éva, nyugdíjas postai tisztviselő, 65 éves. Titi álmát vélhetőn két unokája közül vagy a 14 éves Dániel, vagy a 9 éves Kincső fogja tovább álmodni. Mindannyiunk örömére mondva, úgy legyen.

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.11. 21:36

Zsoldos Barnabás vadásztörténetei

– (Nyílt levél egy vadászbaráthoz)–

_dsc2019a.jpgAutónk november egyik hétvégéjén kellemes duruzsolással fogyasztotta a kilométereket. Már Somogyországban jártunk, így a különböző beszédtémák során egyre többször került szóba úti célunk, a vadászat. Dr. Bugya István főorvos barátom invitálását nem tudtam visszautasítani, nem is illett volna. Az igazsághoz tartozik, nem vadásztam még a legendásan híres vadászmezőn. Természetesen hallottam a világhírű lábodi gímbikákról. Nem oda iparkodtunk, az a terület a főút jobb oldalán helyezkedik el, mi a bal kézre eső, a délebbre fekvő Szulokra igyekeztünk.

Már a gépkocsiból lehet látni, vadban bővebb ez a vidék, mint az ország keleti régiója. Nem győztem számolni a szemünk elé kerülő, rudlikban található dámokat. A tarvadazás időszakát írtuk, s a látottak alapján belül azt súgta valami, sikeres vadászatban lesz részem.

Az elhelyezkedés nem érdekes, kellemes környezetű, vadászok számára kialakított hotel vagy panzió, már nem is emlékszem a nevére, jó benyomást tett rám azonnal. Sőt arról is döntöttünk, ha megérkezik Robi, a hivatásos vadász, megmondjuk neki, az esti órákban kimegyünk terepszemlét tartani, azaz „vadászni.  Az idézőjel azért indokolt, mert vadbőség ide vagy oda, el sem sütöttük a fegyverünket. Másnap reggel és este már nem így volt.

A vasárnapi visszaindulás előtti hajnalban  olyan búcsúzási hangulatban  egy öreg vadkörtefás lesre ültem, balról az erdő és pár kilométerre a Dráva, előttem pedig egy nagy tábla hajdinatarló, azon túl újra erdő. Jobbra egy legelő, amelyet a birkák látogattak leginkább. A hajdinatáblát nem szántották fel, a vad szívesen látogatta, csipegette a tarlóban felnövő gyomnövények fiatal hajtásait, de az is lehet, hogy a kipergett szemeket is szívesen szedegették.

Lőtávolon kívül, a domb hajlatában az őzek már kiléptek az erdőből, de azt is megtanultam a három nap alatt, hogy az Alföld nagyvadját, az őzet nem kell lőni, hanem a dám- és a gímállomány szabályozása a legfontosabb feladat. Sok volt belőlük, különösen borjúból, ünőből, tehénből.

István egy másik lesre ült, elválásunkkor hangsúlyozta: „Ne feledd vadászni jöttünk. Jó helyen ülsz, az erdőből fognak kiváltani dámok.  Ez azt jelenti, az említett vad nőivarú egyedeit korra való tekintet nélkül lőhetem bátran. Közben kezet fogtunk, s az ilyenkor szokásos jókívánságokat is elmondtuk egymásnak.

A kissé csípős novemberi hajnalban gyorsan eggyé váltam a természettel, s ha vadászom, akár két napot is kibírok étlen-szomjan, azaz nem matatok, hanem figyelek mozdulatlanul. Ez olyannyira sikerült, hogy a vadászszenvedélye  vagy talán éhsége  által űzött vadmacska is csak akkor vett észre, amikor a les felső hágcsóin járt. Életemben nem láttam hasonló szaltót és talpra ugrást, mint amit a gyűrűs farkú bemutatott. Fújt vagy kettőt és gyorsan eltűnt a szemem elől. Valószínű ő is szokott itt figyelőállást felvenni.

Újra csönd ereszkedett a tájra. Fülemben maradtak István szavai, de ezen nem csodálkoztam, hiszen rádióriporteri betegség, hogy képesek vagyunk mindent rögzíteni, amit hallunk. Szóval reménykedve vártam. Természetesen az őzeket folyamatosan távcsöveztem, s abban is reménykedtem, hogy a szemközti erdőből rövidesen megérkeznek „őnagyságáék.

Valami reccsent bent. Letámasztott fegyverem helyzetét megnéztem, hogy akár odapillantás nélkül is koccanásmentesen fel tudjam emelni. Minden idegszálammal vadásztam…

Már látom is – elevenedik meg bennem a történet ,  egy pettyes bundájú dámborjú nyújtogatja a nyakát, majd kilép és a tarlószélben csipegetni kezd. 7×64-esem már a kezemben van, sőt a bajor tüském is a lapockájára néz. Nem húzom meg a ravaszt, bentről újra ágak reccsenését hallom.

A vadászathoz türelem kell, mondom magamnak. Eldöntöttem megvárom a zaj okozóját.

Egy tehén lép ki óvatosan, közben a borjú gyanútlanul szedeget a tarlón alig harminc méterre tőlem. A tehén is ott áll a közelében, időnként körbenéz, remélem, nem lát fel a lesre. Vadászkörökben ismert a dámnak az a tulajdonsága, hogy ellenőrzi, tartózkodik-e valaki a lesen. Meg sem mozdulok.

Már a tehén jobb lapockájára, – blattjára  néz fegyverem. Ha a tehenet ejtem el, a borjú ott marad és lesz időm őt is elejteni. Fordított sorrendben csak a borjú marad terítéken, a tehén azonnal elugrik. Amíg ez végigfutott rajtam, ahol a borjú és a tehén kiváltott, érkezett a koronás fő. Lenyűgöző volt a látványa. Két hatalmas lapátjának minden csipkéje tökéletesen kirajzolódott a hajnali napfényben. Lélegzetvisszafojtva gyönyörködtem a természet tökéletes alkotásában.

Csatlakozott a többiekhez. Hiszen ez egy család:  apa, anya és a gyermek , villant az agyamba. Most már csak a látvány érdekelt, s azok a megfogalmazhatatlan emberi érzések kerítettek hatalmukba, amelyeket karácsony táján érez az ember, amikor hazajönnek a gyermekek az unokákkal. Néhány hét és itt van Szent Karácsony Ünnepe, jutott eszembe. Teljesen emberinek láttam a három dám együttlegelészését. Ez egy család  fogalmaztam meg újra, s észre sem vettem, hogy fegyverem már letámasztottam. Ma sem emlékszem, mikor helyeztem vissza a magasles sarkába.

Közben mind a hárman elérték a szemközti erdőt, beváltottak. Írhatnám, hogy kavarogtak bennem a gondolatok, jól tettem-e, hogy elengedtem őket, vagy az intelmet kellett volna megfogadnom, hogy vadászni jöttünk. Ez utóbbi ott és akkor már eszembe sem jutott. Már csak arra vártam, hogy István megérkezzen. Tudtam, nem jön üres kézzel, mert hallottam lövést felőle.

 Neked, nem jött ki semmi? 
 Nem   válaszoltam határozottan, sőt talán még bosszankodó hangsúllyal is igyekeztem mondani, hogy hihetőbben hangozzék.
 Nem akarom elhinni – voltak az első szavai.

Elhitte, nem hitte, nem tudom,  mindenesetre többet nem szólt. Úgy emlékszem, láttam egy gondolatfelhőt átsuhanni az arcán, különösen a homloka árulkodott. Én igyekeztem az ő sikeres vadászatára terelni a szót. Sikerült. Erről a hajnalról pedig az eltelt évek alatt sem beszéltünk…

Kedves István Barátom! Ott és akkor gyönyörű vadászélményben volt részem. Füllentettem, de nem bántam meg, és most  azt akarom, hogy tudd az igazságot.

Vadászbarátod: Barna

2009. november 23. 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek!

Olvassa el a szerző további műveit is: Zsoldos Barnabás vadásztörténetei

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.10. 18:13

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 Stefán Ferenc 400.jpgNagyon régen vártuk már így az őszi csukázásokat. Egész nyáron hiába jártuk a tavakat, a holtágakat, de a tiszai márnák, kecsegék is nagy ívben elkerülték a botjainkat.

Három éve rettenetes haragja volt a télnek. November derekán csípős szíjostorként éles északi szél korcolt végig a tájon, s a második nap hajnalán megszeppenve hallgattak el a vizek – ujjnyira hízott rajtuk a jég. Pár nap múlva pedig arasznyira. Hiábavaló volt a lékelés. A harmadik bontáshoz mire hozzákezdett az ember, az első léken már újból hártya feszült.

A hónap végén pedig leesett a hó. S március végéig el sem takarodott! Tönkrementek a híres vadvizek, tavaszra a nagy csukáknak nem maradt se hírük, se hamvuk.

De azóta három esztendő telt el! Enyhe telekkel, keszeget, kárászt bőven termő nyarakkal. A falánkabb kiscsukák mára már karnyiak, s hallani innen is, onnan is, hogy megnőtt az eszük is, mert a villantóra nem kap. Legfeljebb kishalra.

Már akinek. Mert ez a nyár…!

S ez az ősz...! Még októberben is hétágra sütött a nap, a kérészt derékig a vízben állva szedtük, s hiába kopaszodtak meg a szőlőtőkék, a varádics még mindig úgy sárgállott az árokpartokon, mintha csak most kezdődne a vénasszonyok nyara.

Már november derekát írtuk, szép fagyos reggelekkel végre, mikor egy szombat reggelen csöngettek. Bérházban a szomszédok ilyentájt még papucsban csoszognak, most azonban a gumicsizma érdes talpának hangja hallott.

Apám volt, s az öcsém, Pályiból, a Kraszna mellől.

„Ebből a fiúból már tényleg nem lesz ember” – láttam a tekintetükön, s szégyenkezve mostam ki a szememből az álmot, mert micsoda dolog az, hogy egy meglett férfi reggel hatkor bújik ki az ágyból.

– Siess, mert megyünk!

Balázs, az öcsém a beépített szekrény sarkában kotorászott, fitymálva nézegette a botokról árván fityegő zsinórokat.

– Te a parton akarsz szerelni!?

Csak lent, a kocsiban közölték az úti célt. Tímár, a zempléni hegyek alatti holtágak birodalma. Stefán Ferinek, a halászcimborának már üzentek, úgyhogy biztosra mehetünk. Ámbár a nyáron is voltunk mi már nála –, mindenét odaadta volna a Tiszának, csak ajándékozza meg vendégeit néhány hallal. A folyó azonban hívatlan vendégként bánt velünk. Áradt, piszkos, zavaros hordalékot cipelt a hátán.

Álltunk a parton, s reménykedtünk a vastag iszapgilisztáinkban. Ha más nem is, harcsa hátha jön. Ám Feri lemondóan nézte a vizet. Hallgatott, nem akarta kedvünket szegni. Mikor jó félóra múltán felnéztük a horgokat, már láttuk mi is, reménytelen a helyzet. A zsinórra ujjnyi vastag szöszféle hordalék tapadt, büdös, barna levet engedve.

– A Szamosról jön, megüli a verséket is – káromkodott halkan Feri. – A hal meg kínjában a fenékre lapul.

Persze, mi se fogtunk semmit. Igaz, tele szákkal mentünk haza, mert Feri kinyitotta a bárkát, s nekünk adta a tegnapi zsákmányt. Mert a hálókba azért csak beakadt pár rendesebb ponty, dévér. De hát mi nem az ő halára vágytunk!

Ám ki törődött most a nyárral!? Meg a Tiszával, az akkori zavaros löttyel...!! Mikor a hírek szerint a holtágakban elült a kishal, s kölykeit nevelő rókaként portyázik az éhes csuka!

Egyedül kopogtam be a házba. Feri a cserépkályha előtt térdelt, tűzgyújtáshoz készült. Nevetve nyújtotta a kormos kezét.

– Téged is lehet látni?

– Még mást is, ha beengedsz bennünket.

Apám akkor már ott állt az ajtóban. Együtt dolgoztak régen, apám negyven, Feri húsz éves lehetett akkor. Egy rossz lakókocsival járták a Tiszántúlt, évekig egymás tányérjából ettek. S majd negyedszázada nem látták egymást...!

A halászok nagyivók hírében állnak, de Feri már rég megjavult, ki nem állhatja a sört, a pálinkát. A bort se szíveli, de most fel kellett menni a korcsmába...

A delet húzták éppen, amikor öcsénk szelíden ránk szólt.

– Nem kéne indulni lassan?

– Hová? – nézett rá megrökönyödve Feri.

– Hát csukázni jöttünk.

– Most!? Láttátok már a vizet? Már tegnap is baltával kellett kivágni a verséket a jégből.

Még szerencse, hogy a korcsmáros is ebédelni készült, széles gesztusokkal mutogatta a karóráját. Mi még maradtunk volna szívesen –, de ha már az öcskös csukázni indult...

Kint a holtág mellett aztán arcunkra hervadt a mosoly. Kétujjnyi jég fedte a vizet, s szorította a csónakot. Mindent megpróbáltuk, hogy kiszabadítsuk–, félóra alatt jó, ha három métert haladtunk. S közben zengett, csattogott a baltacsapásoktól a környék. Ha volt is csuka a vízben, mind réges-rég eliszkolt onnan. 

– Keszeg van nálatok? – unta meg Feri a jégtörést.

– Hogyne lenne.

– Akkor kimegyünk süllőzni. Az élő Tiszára. Mi Balázzsal felugrunk a motorért, ti meg addig elballagtok a kikötőmhöz.

Majdnem egyszerre értünk a „kikötőhöz”, ami nem volt más, mint egy vén ficfa, meg egy hosszú vaslánc. Annak a végén ringatózott a ladik, amibe beszálltak ketten.

– Te apáddal elmensz süllőzni – mutatott le, a stég alá egy kis homokpadra Feri –, mi meg addig szedünk kérészt.

Nekünk már mindegy volt, csak szabad vizet lássunk – ám hogy valaki novemberben kérésszel horgásszon!?

Összeszereltem a botokat, halszeletet vágtam a horgokra, s apámra bíztam őket. Én pedig még lejjebb mentem pergetni. Mert a balinban, a domolykóban még bíztam. De a süllőkben – fényes nappal!?

A víz furcsa, áttetsző barna volt, amúgy szellő sem boronálta. Hátunk mögött fejszecsattogás hallott, ritkították az erdőt. Bent a folyó közepén vadkacsák gubbasztottak, csoda, hogy nem fagyott le a lábuk. A túlparton már valami alig észrevehető szürke fátyol lebegett, a kopaszra vetkezett fák rezdületlenül bámultak le a vízbe.

Ekkor hallottam meg apám ijedt hangját.

– Fiam…! Ez elment.

Rohantam végig a süppedős homokban, s már csak az árván fityegő horgot láttam. Apánk még sosem süllőzött. Honnan tudhatta volna hát, hogy a szeletet nyeletni kell. Ő viszont az első húzásra bevágott irgalmatlanul.

És csodálkozott, hogy lemaradt a betyár. Szó nélkül csaliztuk fel újra, mikor a messzi homályban egy apró pont vált el a parttól.

A motorcsónak megkerült bennünket, s alattunk kötött ki a két kérészvadász.

– A süllőket hová dugtátok? – vigyorogtak kajánul, s apámra néztem. Láttam a szemében a „hallgass”-t, s csak egy legyintés volt a válaszunk.

A befőttesüveg viszont félig volt kérésszel. Ők ketten nem is vacakoltak tovább, szó nélkül vékony, apró horgokra cserélték a süllőző kampókat. S nem akartunk hinni a szemünknek, mikor megfogták az első jászokat. Majd a domolykókat. Aztán megindult a dévér is. Nem a nagyja, de legalább eleven halak voltak.

– Ti mért nem szereltek át!?

Apám hallgatott, tartottam én is a szám. Hallgattok majd ti is, ha újból nálunk kopogtat a süllő!

A szemközti homoknyelven apró szellőkölyök dörzsölte meg a szemét, tétován felénk indult. Beleborzolt a folyó lenyalt üstökébe, megsimogatta a vadkacsák hátát, s – megrezdítette a szélső botom csúcsát. Rezdítse! – rándítottam meg gondolatban a vállam, mert már ezerszer megbántam, hogy nem cseréltem én is kisebbre a horgaimat.

De mért bólogat még mindig az a bot?

– Hagyd békén, hadd nyelje...! – súgta Feri, aki rég észrevette már, hogy a víz fölött aprókat rezdült a zsinór.

No, megállj! Az én eszemet nem fogsz túljárni. Lehajtottam a kart, a zsinórt az ujjaim közé csíptem, s vártam. Lent a hal meg-megcibálta a horgot, finnyásan forgatta szájában a szeletet. Két-három percig tartott a játék, de aztán vízre feküdt a zsinór – elment a nagy hal.

– Sügér lehetett, nagy volt neki a falat – legyintett öcsém, s alig titkolta rosszallását. Fél vedérnyi kérészt ásott ki ebben a betyár hidegben, s nekünk nem jó a jász! Süllőt akarunk fogni.

Már nem is tudom, kire voltam igazán dühös. Rá, vagy azokra a finnyás süllőkre? – visszahajtottam a kart, feszesre csévéltem a zsinórt..., amikor hirtelen mintha megingott volna a szolgafa.

Bevágtam keményen.

– Megvan? – kiáltott az öcsém, de elég volt az arcomra néznie. A horgon az imént feltűzött árva halfarok fityegett, s bent, a folyó közepén riadtan rebbentek fel a kacsák.

– Mondtam, hogy kérészt tegyél fel!

Apánk eddig szó nélkül üldögélt egy elszáradt fűcsomón, de most vidáman megszólalt:

– Valamit fogjatok már! Anyátok nem hiszi el, hogy horgászni voltunk.

A nap már a túloldali fák közt legelt, mikor Feri nyakába kanyarította az addig mellette heverő sálat.

– Na öltözz, mert megyünk! – indította be a motort, s intett a szemével, hogy üljek mellé. Vagy kétszáz méter után a fülemhez hajolt. Van neki a vízben még ilyenkor is néhány varsa, ha abban sem lesz semmi, hát akkor ő nem is tudja hová bujdokol...!

Szembe mentünk a folyással, apámékat már nem is láttuk, mikor előttünk, kint a nyílt vízen egy fehér bója állta az utunkat. Feri akkor már kikapcsolta a motort, csendesen siklottunk az ismeretlen doboz felé. Csak magamban dohogtam –  benned is most támadt fel a kíváncsiság? Varsákat nézni indultunk, s nem flakonokra vadászni.

Ám zsörtölődésre nem sok idő maradt, mert Feri lenyúlt, s egy zsineget emelt ki a vízből. A madzagot aprózva szép kényelmesen húztuk magunkat szembe az árral. Harminc méternél is többet mehettünk már, a zsineg már merőlegesen állt a vízben, mikor megszólalt:

– Most figyelj!

A mélyből hatalmas, vesszőből font varsa bukkant fel, a parti „versék” úgy ahogy vannak, befértek volna a nyílásán.

– Ha ebben nem lesz...– nyögte Feri.

A szerszámnak még csak a szája emelkedett ki a vízből, de már hallottuk, az utolsó zsákban ver valami. Vert is. Egy szép, kiló körüli dévér.

– A nyavalya verjen ki, nem bírtál pontynak születni...!

S úgy, ahogy volt, a varsa visszarepült a vízbe.

Arcomon nem tudom, mit láthatott Feri, de bosszúsan csak legyintett.

– Ezt sajnálod!? Lesz a következőben.

Nem lett. Sötét volt már, mikor apámékhoz értünk.

Már az autóban ültek. A botok a csomagtérben, a kannák az ülések alatt –, de miért ég a reflektor? S mi az a furcsa, csillogó halom a kocsi előtt? Ezek itt hagyták volna az elemózsiás tarisznyát?– hajoltam le kedvetlenül érte. Még hozzá sem értem, mikor veszett zörgésbe kezdett.

 Szabályos haldomb púposodott ott, alul. Dévérek, jászok, domolykók– s köztük három csillogó szemű süllő.

Kérészre jött mindegyik.

Mintha csak megrendelték volna őket.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.09. 16:07


szij.jpgA következőkben a szócsépléssel, tudományos nevén a redundanciával, azaz a fölösleges szószaporítással kívánok foglalkozni. Ezt a túlbiztosítást Nádasdy Ádám túlbőségnek nevezi, Grétsy László pedig a következő hasonlattal él e stiláris-nyelvhelyességi hiba jellemzésekor: olyan, mintha valaki a nadrágszíjhoz még nadrágtartót, régi szóval hózentrágert is kötne. No, de nézzük, miről is van szó! Ugye mindenki elmosolyodik, amikor azt olvassa, hogy női melltartó kapható ebben és ebben a boltban. Nyilvánvaló, hogy a jelző, a női fölösleges.

A Nyelvművelő kézikönyv a pongyola stílus szócikkében tárgyalja ezt a jelenséget, s ekképpen határozza meg: A szószaporítás vagy bőbeszédűség fajtái, amikor a kelleténél több szót, több kifejezést használunk. Két ágát különböztethetjük meg. Az egyik a pleonazmus, magyarul szófölösleg. Még pontosabban olyan szószerkezet, amelyben jelentésbelileg fölösleges a bővítmény. A jövőbeli terv szemléletes példa a pleonazmusra, mert a tervnek egy elengedhetetlen jellemzőjét, jelentés-összetevőjét emeli ki a bővítmény. Hasonlóképpen az előre prognosztizál szószerkezetben az idegen szó jelentéstartalma már magában foglalja az előre jelentéstartalmát, hiszen prognosztizál azt jelenti, hogy ’megjósol, előre jelez’. Hasonló példa még a korrupciós kenőpénz és a nukleáris támadás többek között.

Pleonazmus tulajdonképpen az ingyenesen hívható zöld szám szószerkezet is. Súlyos nyelvhelyességi vétségnek azonban nem minősíteném. A nyelvszokás szentesítette, a hirdetők biztonsági okokból helyezik ki a jelzőt. Íme, egy példamondat:

„Újabban nemcsak kérdezni, árut rendelni, de feljelenteni is lehet ingyen hívható zöldszám segítségével.”

A szószaporítás másik fajtája a tautológia, magyarul fölösleges szóismétlés. Ez más, mint az előző, ugyanis a tautológiában ugyanaz a jelentés ismétlődik többször, más formában, szinonimaként. Például: elsődleges prioritás. Jelentésbeli ismétlés történik úgy, hogy nincs jelentéstöbblet. Hiszen a jelzős a szószerkezetben ugyanazt jelenti a magyar és a latin szó is: ’elsőbbség’, ’elsőség’. Gyakori tehát amikor az idegen szó mellett a magyar megfelelő szerepel: hipotetikus feltételezés, regionális térség, intervenciós beavatkozás, érzelmi emóció, fundamentális alap, hagyományos tradíció, növényi flóra, vizuális látvány, kooperatív együttműködés, populáris népszerűség. Íme, egy példa mondatban is:

„Szöveg – párbeszéd vagy dialógus – formájában csak akkor került a történetbe, ha az esemény a képről már semmiképp nem olvasható.”

E nyelvi jelenséget azonban, mint a többit is, árnyaltan kell megítélni. Szóban könnyen becsúszhat, írásban azonban célszerű stilizálni. S főként nem ítélendő el akkor, amikor szépirodalmi szövegben fordul elő. A szépirodalmi példák azt bizonyítják, hogy pleonazmus és a tautológia esetében épp egy vétségnek minősíthető nyelvi jelenség válik – képzett és jelentős stílusművészek által – nyelvi erénnyé, stilisztikai többletté, a kifejezés erejét és hatását fokozó jelenséggé.

A felhívó funkción kívül a szerepe még: a hatáserősítés, a közlés kifejező erejének a fokozása a terjedelmességgel, a látszólagos feleslegesség ellenére a végletekig pontosítja a jelzett szót.

Nézzük először a pleonazmust mint stíluserényt, stíluseszközt szószerkezetben! Kölcsey Az örökös megváltás tárgyában című beszédében így szólt:

„Óhajtanám bár ez az ember most is itt lehetne, s szemeivel nézné, füleivel hallgatná, mily kinos fájdalommal küzdünk mi a kormánnyal, mely azon tulajdont a népnek megadatni nem hagyja.”

Parti Nagy Lajos: Tisztújítás című művében pedig Farkasfalvy, az egyik főszereplő ekképp kiált fel:

„Hű, a szukacemendéje! Ez már nem tréfadolog!”

A szuka jelentése ’nőszemély’ (természetesen pejoratív hatású), a cemende szóé pedig ’szajha’. Mivel azonban a szajha szót csak nőszemélyre vonatkoztatjuk (a férfira vonatkozó megfelelője a lator), ezért az összetétel előtagja az utótag jelentésének egy részét tartalmazza, így ez pleonazmus.

Elnézést kérek stílusosan szólva a női hölgyektől, s ígérem, legközelebb olyan témáról szólok, amelynek boldog happy end lesz a vége.

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.08. 17:05

Írta: Réti János

 

gerhard_gluck_karacsony.jpgA kommandósok sötétedés után érkeztek, és mentőt is hoztak magukkal. Vagy fordítva! Kocsijaikat diszkréten leállították a sarok mögött, és hivatásuk magaslatáról közelíteni kezdtek a régi sarokház utcáról is jól látható hátsó ajtaja felé.

− Biztosan a bolond emberért jöttek... Valaki beszólhatott, hogy vigyék el... Kitörhetett rajta a bolondéria − latolták az utcán álldogálók, és az ablakokban is megjelentek az érdeklődők.

A bolondot mindenki ismerte a környéken. Hatvan felé járó, magas, szikár, ősz hajú férfi volt, nagy fizikai erő birtokában, ami birkózó-múltjának maradványa volt. Állítólag jó ideje dilicédulával élt, bár olyan mendemonda is keringett, hogy néha még felkérték, gyerekedzés vezetésére. Akik rábízták a birkózópalántákat, bizonyára tudták: a bolond ember nem árt senkinek. Legfeljebb magának. Időnként ugyan jelentkeznie kell a kórházban megfigyelésre, ezért olykor hetekig sem látták hazajönni. Már a lánya sem jár hozzá.

Rajta kívül hárman laktak a házban. Mögötte, hátul egy fiatalember, aki alig volt otthon, elöl meg az öregember a rég elvirágzott lányával. Na, ők nem állhatták a bolond embert! Az öreg azt híresztelte, hogy meg akarja őt ölni, egyszer hátba is vágta valami bottal a pincelejáróban.

Amíg a kommandó behatolni készült, a bámészkodók némelyike már tudni vélte, hogy ők hívták ki a mentőket, mondván: a bolond ember ön- és közveszélyes, most is gázszag jön a lakása felől. Pedig csak az történhetett, hogy ez egyszer nem ment be a megfigyelésre. A gázt ugyanis nemrég kikapcsolták nála. Szóval a kommandósok jöttek, behatoltak és már vitték is!

Nem kis közönség gyűlt össze addigra, amikorra előírásosan kihozták a lakásból. Hátracsavart kézzel, kényszerzubbonyban, ahogy kell. Kimagaslott a kommandósok és mentőápolók közül és semmi ellenállást nem tanúsított. Az egész olyan volt, mintha Dantont vitték volna újfent a vesztőhelyre. A bámészkodók hamarosan szétszéledtek, mindenki ment a dolgára. Talán jobb így, nyugtatták lelkiismeretüket, mi lenne vele karácsonykor? Ott benn melegben lesz, és kap ennivalót is.

Igen ám, de a lámpát, ami az ajtó fölött volt, elmenetben égve hagyták az intézkedők, és attól kezdve világított éjjel-nappal. Csak az nem láthatta az arra járók közül, aki nem akarta. Eleinte még beszélték, kellene valami megoldás, hogy ne égjen ki és ne csináljon fogyasztást, mert ha hazaengedik a bolond embert, nem lesz udvari világítása, viszont kap olyan villanyszámlát, amit nem tud kifizetni, és az áramot is kikapcsolják nála. De intézkedés nem történt. A lámpa világított − fennen, fájón, időtlenül.

Először a kamionosok kezdtek lassabban hajtani a ház előtt, hogy ne riogassák a kisebb járművek vezetőit, aztán a buszsofőrök várták be a késve rohanókat. Pár nap múlva a kukázók nem dobálták szét a szemetet, és gonosz suhancok sem törték tovább a megálló melegedőjének borítását, és a telefonfülkéket sem koncolták fel ismeretlenek. Közben a lámpa világított. Egyre világosabban, mintha ama betlehemi csillag költözött volna a burája mögé.

A boltos asszony nem kiabált a tolvajokkal, mert azok messze elkerülték az üzletet vagy jobb útra tértek. A munkanélkülieknek megjött a segély, és a zöldséges olcsóbban adta a fenyőfát. A politikusok nemhogy megbékéltek, de emberi értékek sorát kezdték felfedezni egymásban. A terroristák plüssmaciért, legóért álltak sorban testvérhúguk kislánya vagy kisfia kedvéért, és a távoli tájakon dörgő fegyverek is elhallgattak. A sokat szenvedett városokban mindössze az ágakról lezúduló hó tompa puffanása hallatszott a hegyek felől. Csak a lámpa gazdájának megfigyelését folytatták a zárt osztály komor díszletei között, aki nem sejtette, hogy ő fizeti a számlát.

Aztán mégis kialudt a lámpa. Elhamvadt benne az izzószál. Mi lesz ezután? − néztek ijedten egymásra az emberek. − Legalább az ünnepeket bírta volna végig! Négy nap múlva karácsony.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is:Réti János tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.07. 14:52

1_waikiki_hires_strandja_ejszakai_fenyekben.jpg00185_12_utcai_zeneszek.jpgMajdnem egy napnyi repülés, és tizenegy időzónán átkelés után elgémberedett lábakkal és hullafáradtan akár ágyba is zuhanhatnék, de hiába van késő este, a biológiai órámnak még fényes dél van. Nem vagyok álmos, a szállodám előtt, Waikiki parti sétányán pedig zajlik az élet. Így aztán, ahogy leszálltam a reptéri buszról, csak a csomagomat vittem fel a szobámba, és irány az éjszaka.

Így elöljáróban leszögezném, hogy öt perc után látszik, minden igaz, amit Hawaii-ról hírből, képből, filmből, vagy mások elbeszéléséből gondolunk.

00185_02_harikrisna_tancos.jpgEllentétben más híres üdülőhelyekkel, ahol a fény és pompa mellett jócskán van szembeötlő árnyék is. A Honolulutól félórányi autóútra található Waikiki meglepően kis hely, ám a legkisebb szögletéig ápolt park vesz körül minden épületet. A ritka trópusi növényzetet nem mesterségesen kell életben tartani, őshonos mind. Napok mulva, amikor már átálltam az itteni időszámításra, és nappali fényben is szemügyre vettem a városkát, láttam, jobb az első benyomásokat ájszaka megszerezni. 

00185_11_harikrisna_tancos.jpgSenki sem alszik. Nyitva minden üzlet és szórakozóhely, árad a vidámság, a jókedv. A hömpölygő emberáradat vagy diákkorú, vagy jómódról árulkodó külsejű nyugdíjas. A járda kövezetén egymást érik a mutatványosok, a tetoválók, az utcai zenészek. 

00185_06_utcai_zeneszbohoc.jpg
Vakuk villannak, a legtöbb ember kezéből a videó sem hiányzik. A japánokéra pillantva megnézhetem, mi lesz a trendi jövőre Európában. Nem tudom, vagy inkább nem is hiszem, hogy Waikikin laknak e egyáltalán hawaii polgárok. Itt van például ez a francia krisna csoport. Ruháik és ékszereik olyanok, mintha Dior, vagy más jobb tervező álmodta volna őket, a lányok pedig bízvást elmehetnének a divatgurukhoz modellnek. Előbb a gitáros bohócot táncolják körbe, majd nekem pózolnak. Kis csengettyűjük szava sokáig elkísér. 

00185_08_labtetova.jpgA vízparton nyomomban járnak a fények, halk langy hullámokban frissül a talpam. Visszapillantva elém tárúl a város éjszakai panorámája. A sok évvel ezelőtti otthoni teljes napfogyatkozás jut eszembe. Úgy ül a fény és káprázat a koromsötét horizonton, mint a hold mögül előbúvó nap első sugárkoszorúja.

***

 esiksandor2cm.jpg

Ilyen szép a világ

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.06. 16:30

Huszár Boglárka festménye

huszar_boglarka_kamilla_50x40_cm_olaj_farost_2011_koszonom_2.jpg
50x40 cm. olaj, farost
2011.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.05. 09:03

Intézményvezető-helyettes

Kisléta

szszb_31_tk_csontosne_bodnar_maria_iren_400.jpgA vezetői ajánlás és a jó sorsom hozott össze riportalanyommal, a Kislétai Ápoló Gondozó Otthon intézményvezető – helyettesével, Csontosné Bodnár Máriával. Már az első mondatok után kiderültek pozitív, legemberibb jellemvonásai: a nyílt beszéde, a másikra folyamatosan odafigyelő tekintete, a legritkább kincsek közé sorolható, semmivel össze nem téveszthető, a lelke legmélyéről jövő őszinte mosolya és nevetése. Úgy éreztem, hogy az Intézményben lakó, halmozottan sérült emberek pusztán ezek láttán és hallatán biztosan gyógyulnak mindennap egy kicsit. Valahol itt kereshető az ő titka. Az, hogy a legelesettebbekkel is pillanatok alatt megtalálja a közös hangot, problémamentesen tudja kezelni az esetleges konfliktusokat, a nagyritkán előforduló „agressziót” is.

Marika – mert mindenki így hívja az intézményben – Nyíregyházán született 1970. április tizenhetedikén. Édesanyja, Ferenc Irén,64 éves, nyugdíjas. Édesapja, Bodnár Gyula, traktorosként kereste a kenyerét. Középső fiútestvére, László, 42 éves, vállalkozó. A legfiatalabb, Gyula, 40 éves. Férje, Csontos Tibor 45 éves, körzetfelügyelő. Három gyerekükkel – Orsolyával (22 éves), Dórával (21 éves) és Tiborral (18 éves) élnek immár 24 éve kiegyensúlyozott házasságban. A gyerekek közül van, aki dolgozik, van, aki az útkeresés időszakát éli, s, van, aki még tanul. Így kerek a világ a Csontos - családban. A nagykállói Korányi Frigyes Gimnáziumban érettségizett, majd a helyi Posztógyárban kezdett el dolgozni, 1988-ban. A gyár megszűnése utáni időszakban több  OKJ-s  bizonyítványt szerzett, de úgy érezte, neki, azok  a szakterületek nem az igaziak.  Amíg gyes-en volt, addig is tanult, illetve dolgozott. A gyerekek önellátóvá válása után került be a szociális ellátó gondozó rendszerbe, amikor is dolgozni kezdett a Szakolyi Módszertani Ápoló Gondozó Otthonban. A ranglétrát végigjárva öt évet töltött el annak falai közt. Szakmai útja következő állomása az Észak – Alföldi Regionális Módszertani Központ lett, Hodász községben. Itt majdnem öt évig dolgozott és tanult. Megszerezte a szociális munkás diplomát (2010-ben), majd szociális szakvizsgát tett 2011-ben. 2013-ban egy újabb, szociális - gerontológusi diplomával lett gazdagabb. Időközben az élet – egy évre – a megye legnagyobb szociális intézményének vezetői székébe, Kislétára röpítette. Jelenleg intézményvezető-helyettesi beosztást lát el vezetőjével egyetértésben.  A feladatokat megosztva, egymást nagyon jól kiegészítve, eredményesen dolgozva működtetik az Intézményt. Párját ritkító kettős az övék.

Munkájáról és feladatairól ezeket mondja: ”Őszintén szeretem a szociális munka minden területét. Legyen az ellátó szolgálat, támogató ellátás, vagy akár fogyatékosokkal való foglalkozás. Egyre inkább úgy érzem, ezt kerestem, ezt nekem, és a hozzám hasonló lelkületű és gondolkodású embereknek találták ki. Szeretem az Intézményben élő ellátottakat, s ebben nem teszek közöttük különbséget, vagy kivételt. Mindegyikőjüket valami másért szeretem. Örülök annak, amikor úgy érzem, hogy hallgatnak rám, megértik azt, hogy jót akarok nekik. Ebben a munkában nem lehet sem szólamokkal, sem szánalommal eredményes munkát végezni. Sajnos nagyon kevés ellátottnak van családi kapcsolata. Így aztán itt élik meg a „valahová tartozás” élményét. Nekik az intézmény jelenti a családot, a világot, mindent. Esetenként néhány lakónak erős igénye támad az önálló életvitelre anélkül, hogy tudnák a kinti világ valós viszonyait. A megoldás mikéntjét a szakdolgozók mindig megbeszélik az érintettekkel, s közös nevezőre jutva lelik meg a lehető legjobb megoldást.” Marika a lakókat sütni-főzni tanítja. Akik képesek rá, azokat számítógépeken játszatja. De azokkal is foglalkozik, akik csak a mesefilmek nézésére képesek. A dolgozók korai kiégésének a megelőzése végett az intézmény vezetése belső továbbképzésekkel, a tanulási kedv támogatásával igyekszik segíteni azokat, akik igénylik ezt segítséget. Céljai, tervei közt első helyen szerepel a 2014-ben megkezdett mesterképző eredményes befejezése, az anyagi lehetőségeik függvényében az ellátottak életszínvonalának az emelése, a dolgozók változó feladatkörökben történő kipróbálása, valamint az Intézmény folyamatos, szakmailag magas szintű működésének a biztosítása. Az „A” és a „B” pavilon régóta tervbe vett felújítása és korszerűsítése, ami nem kis feladatot jelent mindannyiuknak.  A megyében 2011. óta tapasztalható, negatív trend jogszabályi keretek között történő visszaszorítása. (A nagyobb családi jövedelem biztosítása, az öregségi nyugdíj megszerzése érdekében „hazaviszik” a lakókat a hozzátartozók.)

Marika, szabad idejében tanul, kertészkedik a családi fóliasátorban, s a gyerekeivel, családjával foglalkozik. Életével, munkájával, sorsával elégedett, boldog ember.

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.04. 21:03


Balogh Géza horgásznovellái


bg1 28 400_1.jpgKét szitakötő ül a horgászbotom végén. Sonkád alatt, az Öreg-Túr partján támasztom egy vén szilfa törzsét, s nézem a folyót, a szitakötőket. A Nap még fent bandukol az égen, de itt a mély kanyonban, a vízre hajló fák alatt már félhomály, egyre kövérebb sötétség. Meg persze rengeteg szúnyog. Ám most különös, megbocsátó hangulatban vagyok, de miért is haragudnék rájuk...!! Isten teremtményei ők is, oka van annak, hogy köztünk élnek. Kopott szalmakalapommal hessegetem hát őket, azzal valóban még a légynek sem árthatok.

A ritkább lombok között be-besüt egy-egy fénynyaláb, mintha csak aranyport hintenének valami feneketlen vékásból a vízre. Vagy legalább is tengeridarát.

Áldott, augusztus végi csönd.

A környező fákról rég kiröppentek már a madárfiókák, pókok szövik most az ágak közt a fészkeket. Mozdulatlan a folyó tükre, még a máskor fürge küszök, keszegek sem mutatkoznak. Elunják a nagy tétlenséget szitakötőim is, fogják magukat, s mint a hajnali ködök, szótlanul elillannak.

Maradok hát újból magam. Szellő sem rebben, levél sem zörren. Csak a határ örökös vándorzenészei, a tücskök bolyonganak a szikkadt, nyárvégi mezőkön, s veszik elő hegedűjüket egy-egy vaskosabb vadkörtefához érvén. Most is muzsikál néhány, a sötétülő lombok alatt hallgatom őket. A folyó mintha csak befagyott volna, szenderegnek a botjaim is. Máskor, ennyi tétlen óra már zavarná az embert... De most?!

Egy hét teljes szabadság!

A család fent tévézik a kis, bérelt faházban a Kis-Bukó mellett, ahol a Túr átbukdácsol a köveken, az öcsém meg fent kóborol a gátőrházon is túl, valahol az Új-Túr mentén. Tudom, hogy most a mélységet méri, a holnapi helyeket keresi. Csak egy botot vitt magával, s egy hatalmas, tenyérnyi ólmot. A súlyt beveti a vízbe, s közben szid engem.

Hogy otthagytam, hogy az Öreg-Túrt választottam.

Még most is hallom a hangját, hogy alkonyul, pedig mikor elváltunk, még hármat sem ütött az óra.

– Hogy mi az ördögöt szeretsz te azon a kis semmi vízen...?! Úgysem fogsz semmit, de ha mellém ülsz, biztos, hogy nyálkás lesz a kezed!

Honnan is tudná, hogy nekem ez a „kis, semmi” víz az első szerelmet jelenti... az első compókat, csukákat, keszegeket. Meg a márnákat. Igen, mert akkor még ezek a bajszos, vaskos vitézek is bőven éltek e sötét, hallgatag vízben.

Most...?

Most se márna, se süllő, csak szúnyog, de az aztán csűstül. A csorda már rég hazatért, talán épp most fejik őket. A szúnyogok meg rajtam állnak bosszút, ha már elment a csorda, el a csordás.

Dongnak, zümmögnek a fejem körül, csapkodom, hajkurászom őket, mikor megrebben a kisebbik botom csúcsa. A nagy, erős Silstar végén harcsára, csukára várva egy féltenyérnyi keszeg szenved, de ezen a kis, vékony boton pontyot, kárászt várok. Trágyagilisztát tűztem a horogra, hátha túljárok az óvatos halak eszén.

Apró, rövid ütések a boton, ám mire bevágok, a gilisztának már csak a farka lóg a horgon.

A nagy Silstar meg sem mozdul, de a kicsi újból mocorog. Most már figyelek..., arasznyi törpeharcsa nyelte le a férget. Visszaengedem a vízbe, s nézem, a kékes-zöldből lassan szürkére váltó folyó hátát.

A túlparti füzek, kőrisek ágait még tisztán látni, ám mögöttük, bent az erdőben egyre vastagodik az est. A leveleknek már csak a susogását hallani, s egy-egy hazatérő madár szöszmötölését.

Vajon mit csinál most a fiú, a nagyokos öcsém? – tűnődöm, aztán már a hajnalon jár az eszem. Kiül majd a ködlő, gőzölgő Új-Túr mellé, s szórja a frissen vágott málét – az este csent kukoricaszemeket. S ha ma felérek majd a házhoz, és lepakolom az üres tarisznyát, azt fogja mondani: reggel aztán időben ébressz...!

Másnap hajnali négykor tekerem meg a bütyökujját, s néz rám álmosan, értetlenül.

– Mi... mi a baj?

Mi lenne...? Semmi. Lassan világosodik.

Még félig sötét van azért. És sűrű csend, meg az ártéri füvek súlyos, buja illata. A töltés alatt fáradt, éjjeli ködök, a magasban meg egy-egy szálláshelyére iparkodó csillag.

A nyár ugyan itt jár még köztünk, de lassan, törődötten rója már a poros utakat, s mind távolabbi tájakra figyel. A gát alatti tölgyes elszántan dacol még a mind közelebb lopakodó ősszel, de az ébredő bakszakáll tanácstalanul nézi szomszédait, az imolát, a katángkórót. Alusznak még, s a bakszakáll most zavartan pislog.

Hisz' tegnap ilyenkor már meleg volt, nyújtózkodott a töltés zöldje.

Ám tegnap sütött a nap, apránként felemelte fejét, s szárítkozott a mező rengeteg füve, de most vékony, füstszínű felhő kúszott észrevétlenül a keleti égre. Az imént még ott szitált egy magányos vércse, de mostanra eltűnt az is. Csak egy fogoly cserreg a vénülő kaszálókon. Messze, valahonnan a Borzsa-híd felől halljuk a zsörtölődését, ahol kiszélesedik a Túr, s derekas kanyart ír váratlanul. Arra igyekszünk mi is, mély gödrök várják ott az embert, ahol jönnie kell a halnak a tegnapi etetésre.

Én ugyan nem sok reményt fűzök hozzá..., de ha már az öcsém annyira akarja!

Neki aztán mondhatom, hogy a régi, az Öreg-Túr az igazi. Nem érdemli az meg, hogy pocskondiázzuk! Ritkán van ugyan adakozó kedvében, de pár keszeg, kisebb csuka azért majd mindig megakad. Meg persze domolykó, melyek itt különös becsben állnak. Hívják telénynek, hátasnak–, domolykónak szinte soha. Legfeljebb a városról szalajtott úri-horgászok, akik a tengerit kukoricának, a gilisztát kukacnak mondják.

Kövér cserebogár, meg dús, vastag eper híján nekem is ezekre, meg a csontira kéne fanyalodnom –, de akkor már inkább perget az ember. Még akkor is, hogy lassan, de biztosan árad a folyó. Később aztán belátom, hiábavaló próbálgatás ez, jobb híján az öcsém körül ténfergek hát. Tenyérnyi dévéreket, jászokat emelget ki a vízből, a nagyja valahol a bedűlt ficfák alatt turkál.

Tőle lejjebb, a jégmarta nyárfák alatt később azért csak bedobok egy kishallal csalizott horgot, de hogy a kutya sem néz felé, felbaktatok a gátra, s leülök egy fehér, útvető kőre. A nap ki-kinéz már a felhők közül, s fejem fölött egy madár szitál. A hajnali vércse lehet, az szemlélődik ilyen kitartóan.

Milyen szerencsés az a madár, mi mindent láthat ő onnan, fentről!

Vajon tudja-e, tűnődöm, hogy a világ talán legszebb tája terül el a szeme előtt? Holtágakkal, vízmosásokkal szabdalt erdős, ligetes táj, kiégett legelők, egy-egy vén vadkörte..., hátunk mögött pedig a híres zsilip. Ahol kettéválik a Túr, az új, meg az öreg ága. Ég és föld a kettő. De itt, az osztómű fölött még nincs nagy különbség köztük. Itt még ugyanolyan vad, zabolátlan a meder, mint az öreg ág a zsilip alatt, csak kisebbek fák, ritkábbak a bokrok.

A gát túlsó oldalán vén holtágak tekeregnek, keskeny, félig már benőtt gyalogút vezet a partjukon. Felébredt a szél, kövér vízcseppek hullanak a bokrokról, s egyszer csak kilép közülük egy ember. Idősebb, biciklit toló férfi, a kormányon veszettül csörömpölő vedér, a vázra kötve pedig vagy öt horgászbot.

Nem vesz észre első látásra. Ám mikor megpillant, lassítja lépteit, s gyanakodva mér végig. Néhány lépés után azonban már békésen mosolyog, s kérdi:

– Volt valami?

Csak most, hogy rám köszönt, veszem észre, még mindig hátamon a villantós táska, kezemben a könnyű, pergető bot. Mintha csak innen, a gát tetejéről üldözném a csukákat, telényeket.

– Ugyan! – nézem a toldozott botjait. – Fenekezni akar?

– Megpróbálom. Holnap jönnek Pestről az onokák, hátha szerencséjük lesz.

– Hát csak próbálkozzon! – bíztatom sajnálkozva, ám az ő kedvét nem lehet elrontani.

A mi csapásunkon indul a Túrnak, később, mikor megyek, hogy megnézzem a botomat, majd' felbukom a biciklijében. Mogyorórúdjai legyezőbordákként terítik be a vizet, ül egy kidült fatörzsön, s hideg, már kimeredt töltött káposztát eszeget.

– Megéheztem – mosolyog szégyenkezve. – Hosszú idáig az út, s ma még nem ettem. Rendbe raktam a jószágot, s szaladtam, hogy a napkeltét még elérjem.

– Arról már lekésett.

– Nem baj az – legyint derűsen. – Az a fő, hogy itt vagyok. Majd csak jön valami halacska..., mert rettenetesen szeretik azok a városi pulyák a pirított keszeget.

Nézem ezt a borostás, deresedő embert, s lassan valami megmagyarázhatatlan béke, nyugalom ragad rám róla. Ülünk a parton, süttetjük arcunkat a nappal, s nem akarunk, nem követelünk a világtól az égvilágon semmit. Úgy, mint a ficfák, a juharok. Azok sem követelőznek. Ha esik, elfogadják, ha fúj, meghajolnak... s ha kisüt, felragyognak. Ráhagyják a természetre, hogy tegye a dolgát. Hogy tavaszon magot vessen, hogy nyáron nevelgessen. Hogy a folyó áradjon, bölcsőként életet ringasson. Hogy aztán jöjjön néhány ember –, megszedni a vámot.

No hiszen, mi aztán nem szedjük!

A nap már a szemközti fák ágait nyalja, de a mi boltjaink mintha csak nem is léteznének.

– Na, itt se lesz ma már semmi.

– Jöhet az még – mondja szelíden, s bíztat, vigyek a gilisztából. – Az este szedtem, jó vastag, fekete giliszták.

S mintha csak hallanák az iménti szavakat a halak, megmozdul az egyik rúdja. Arasznyi törpeharcsa vergődik a horgon.

– Ugye mondtam, hogy megindul! – simítja meg a fekete, nyálkás halat, s becsúsztatja egy sűrű szövésű zsákba.

Nem telik el öt perc, megint moccan a mogyoróbot vége. S kivesz újból egy halat, egy tenyérnyi kárászt. Még tényleg megindul, nézem a tüsténkedését, s belemarkolok a gilisztásüvegébe. Átballagok a saját botjaimhoz, feltűzöm a vastag gilisztákat, s várok.

Később hanyatt dűlök a fűben, bámulom az idei gólyák szárnypróbálgatásait. Lehetnek vagy nyolcan, irdatlan magasban köröznek. Mind lejjebb, s lejjebb szállnak, s mikor már majdnem a fák ágait súrolják, rémült szárnycsattogtatásba fognak. Suta, erőtlen még a mozgásuk, ám azért csak visszaerőlködnek a felhők alá. Nézem, miképp rúgják mind feljebb, és feljebb magukat, s eltűnődöm, mi járhat vajon a fejükben!? Vajon mit jelenthet nekik ez a folyó, ez a rét, ez a mező...? Ezek a fák, ezek a füvek?

Vagy ők nem is látják mindezt, Csupán azt jelzi fejükben valami műszer, hogy itt jár a tücsök, a béka, a pocok...?

Aligha. Hiszen másutt is van egér, bogár, madárfióka. Miért térnek hát akkor vissza ide, csakis ide, ameddig csak élnek...!?

– Hé... gyere már! – hallom ekkor múlóan, távolról az öcsém izgatott hangját.

Hatalmas, majd tíz méteres grafitbotot szorít a lába közé, ha nem markolná a derekát, hát kézzel-lábbal integetne szegény. Így aztán csak a szemét meresztgeti, meg a fejével mutogat.

Csak sokára kapcsolok, hogy ne a vizet nézzem, hanem a zsinórt. Meg a bot csúcsát, mely karikába hajlik, és kis híján a vizet verdesi. S végre meglátom a zsinórt is, ahogy a vizet hasítja. A bot persze afféle modern versenyszerszám, minden orsó, fék nélkül. Így aztán a zsinóron, meg a horgász ügyességén múlik minden. Meg persze a halon. Ami biztosan nem márna, vagy valami megveszekedett nyurgaponty, mert akkor már rég meglépett volna.

Ám ez sem valami tenyérnyi, szelíd halacska, mert olyan vadul, mégis olyan fenséges magabiztossággal kering a bot hatósugarában, mint aki tökéletesen tisztában van a saját erejével.

– Te, ez még el is mehet! – rémüldözöm, s furcsa módon az öcsém is csendes.

– Ettől félek én is – mondja, s int, hogy vegyem elő a szákot.

Jó néhány éve kergetjük már együtt a halakat, de az még sohasem fordult elő, hogy tőlem kért volna segítséget. Igaz, ilyen vékony keszegező versenybottal sem láttam még horgászni –, így aztán meglehetősen bizonytalanul veszem kézbe a merítőszákját.

A folyó fölött könnyű, áttetsző pára gomolyog, úgy tűnik, már-már nem is a vízzel, hanem e gomolygó köddel küszködik a halunk, mikor hirtelen felvágja magát, s meglátunk egy nagy dévért. Lehet benne vagy másfél kiló, én horgon még nem is igen láttam ekkora példányt. De az öcsém elhúzza a száját.

– Nézd már, hát ez csinál ilyen ribilliót!?

– Úgy teszel, mintha naponta akasztanál ilyeneket – morgom, de persze csak szákolás után.

Ám az öcsém vigyorog rendületlenül, s megenyhülök én is, mikor felhúzom a vízből a haltartó szákját. Fél karomnyi paducokkal, kilós dévérekkel van kibélelve. S vágnak akkora rugdalózást, hogy – kisvártatva átcsörtet hozzánk a „tőtött káposztás” szomszéd.

– Jaj de szépek...! – mondja csendesen, s leguggol, úgy simogatja a nagyját.

Mintha csak én fogtam volna mindet, büszkén nézem a halakban gyönyörködő aprócska embert, aztán, valami különös indíttatásból, a választ is sejtve, azt kérdem tőle:

– Azóta volt valamin?

– Ó... nem, semmi – mondja szégyenkezve. – Maguk mivel fogták? Evvel?  – nézi a méregdrága botot.

– Meg csontival – mondja most már az öcsém is csendesebben.

– Pondróval? – kerekedik ki az emberünk szeme –. Hát maguk képesek a dögökben bogarászni!?

– Hát, nem éppen – veszi elő öcsém a csontis dobozát, s lecsavarja a fedelét. – Szagoljon csak bele! Ez magának büdös?

A szomszéd óvatosan hajol a doboz fölé, tétován beleszagol, egy kis ideig hallgat, majd ránk néz bizonytalanul.

– Adnának pár szemet?

Én már nyomnám is kezébe a teljes dobozt, hisz van még nekünk fenn, a háznál majd egy fél vödörnyi kukac, mikor Balázs megfogja a karom. S ránéz a vendégünkre.

– Mit akar maga ezzel?

– Hát – bizonytalanodik el a hangja –, jönnek az onokák Pestről. Szegények csak nálam esznek halat.

– Akkor magának nem csonti kell, hanem hal! – emeli fel Balázs a szákot, s kiborítja mindet, az utolsó szálig mindet a gyepre. – Fogyasszák egészséggel!

– De hát hogy..., hát hogy gondolják? – kerekedik ki a szomszédunk szeme, és hol ránk néz, hol a tömérdek halra. Zavartan simogatja a dévérek hátát, de a legjobban mi vagyunk mégis zavarban.

Kapkodva pakolunk, és gázolunk át az ártér még mindig harmatos füvén, mely fölött szűrt, fátyolos fény ragyog –, fent a faház udvarán pedig a gátőr, meg a kölcsei cimborák. Vannak vagy heten, vígan sütik a sonkát, a szalonnát. Vastag kenyérszeletekre csurgatják a zsírt, és sajnálkozva nézik az üres szákunkat.

– Mért nem mentetek a Tiszára? Milotán már napok óta megy a süllő – csóválják a fejüket, s a kezünkbe nyomnak egy jókora darab sódart, szalonnát.

                            X

Dehogy mentünk! Ha süllőt nem is, dévért, paducot azért fogtunk itt is jócskán. Adtuk boldognak, boldogtalannak. Csak Tibor, a gátőr nem fogadott el egyetlen szálkát sem.

– Halljátok, dombra homokot? – kacagott, s megpiszkálta a szabadságunk végét jelző tábortűz parazsát.

Tengerit sütöttünk héjában, s krumplit, vastag, szürke agyagba bugyolálva.

Bársonyos, augusztus végi est borult ránk, egy-egy csillag is leszaladt az égről – s mikor reggel kikísért bennünket a gátig, azt hittük, megszakad a szívünk a búcsúzásban.

A villanydróton fecskék ültek, az égen bárányfelhők úsztak, Tibor pedig csendesen megveregette a vállunk.

– Csak semmi sírás-rivás! Hamarébb visszajösztök ti, mint azok a fecskék!

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.03. 17:41

Írta: M. Szlávik Tünde

 

anne_marie_zilberman_masolata.jpgNem tudom, más is így van-e ezzel, de nekem a régi emlékek gyakran illatokkal párosulva tódulnak az agyamba. Mostanában rosszul alszom, jobb híján a fiókból óvatlanul kirántott papírköteget válogatom. A Bruce Lee-kártyanaptárról bevillan az edzések utáni csípős verítékszag, a soha meg nem sütött aprósütemény receptjéről nagymamám vaníliaillatú lakktáskája, amelyben vasárnap délutánonként a kóstolót hozta, az újságból kivágott gyászjelentésről meg édesapám illata.

Nem beszéltünk róla, de Anya sejtette, miért megyek ki időnként a műhelybe. Még halála után hónapokkal is ott éreztem leginkább a jelenlétét. A satut tekergetve, a vasakat, a keze nyomát őrző tárgyakat simogatva ismét magam mellett éreztem őt. Hogyan is lehetett volna arról beszélni, hogy időnként befúrtam a fejemet a fogasra felakasztott munkásruhába? A koszos bőrköténybe temettem az orromat, hogy érezzem a hegesztés szúrós fémszagát, s a köszörülés szikrái által hagyott mákszemnyi lyukakban keresem az apámat. Így próbáltam feledni a vérszagot…

A baleset után a mentősök a kezembe nyomták a holmiját, csak Anya mehetett vele. Szinte félálomban mentem haza, a helyére akasztottam a kabátot, vacogtam a sokktól, feltekertem a termosztátot. A melegben éreztem meg… Émelyítő volt. Addig észre sem vettem, hogy a kezem is véres. A csíkokra vágott nadrággal együtt begyömöszöltem a kabátot a mosógépbe, kitisztítottam a bakancsot, hogy ne Anyának kelljen, ha hazaér a kórházból. Csak később gondolkodtam el rajta, hogy talán nem lett volna szabad... Akkor csak ültem, hallgattam az Apa által Dünnyögőnek keresztelt mosógépet meg a közönyös óra rideg kattogását, egyik kezemmel az orromhoz szorítottam Apa megmaradt fél pár kesztyűjét, a másikkal nyugtatni próbáltam szívem alatt vergődő parányi kisbabámat.

Egy olajfoltos noteszlap… A kisfiam első talplenyomata – ma már csak egy kihajtott napilapra férne rá… Utánozhatatlan babaillat, az alvástól megnyirkosult hajtincsek finom csiklandozása, hintőpor és tejszagú boldogság.

Egy régi jelvény, parányi fenyőfákkal és ötágú csillaggal. A hátoldalán a tű alá beszorult egykopekes. Vodka! Első komoly alkoholélményem, huszonegy évesen, innen hatezer kilométerre, ami sokat elárul a szülői szigorról. Az azerbajdzsán fiú, aki a sziktivkari vendéglőben itallal akarta megtörni az ellenállásomat. Egy feles is elég volt... Feloldódott bennem valami ősi gátlás. A taxisofőr cinkosan vigyorogva kívánt jó éjszakát, s én életemben először felszabadultan – elkezdtem oroszul beszélni. A diákszálló előtti téren idegenvezetést tartottam, bemutattam Moszkva és Leningrád nevezetességeit, különös tekintettel a szökőkutak szépségeire, majd a liftben elénekeltem a Nyírfácskát. A dúli-dúl-balalajkánál még reménykedett, de a répamesénél feladta. Pedig annak a vége a legjobb, a totális katarzis. A tancevala repka sz makom-at már csak a magam szórakoztatására adtam elő.

Erről persze eszembe jutott a másnapi ebéd a tejüzem étkezdéjében. A sok kimondhatatlan nevű és lenyelhetetlen étel után a földöntúlian finom kalácsillat. Mentünk az orrunk után. A munkások szokás szerint lapockán veregettek minket, kedvesen sorolták: egy, kettő, három, szem, haj, máj, a komik és a magyarok testvérek. S a drága rokonok végre valami ehetőt sütöttek! A kövér szakács néni beleegyezően bólogatott: persze, lehet, hármat is ad a finom pirogból, végre esznek valamit ezek a magyar gyerekek, ha már ilyen messziről ide jöttek dolgozni. A legnagyobbat vettem ki a ropogós, fényes, barna tészták közül. Óriásit haraptam, vártam a nyelvemre omló édességet. De lekvár helyett alig dinsztelt, szinte nyers hagyma és zöld hagymaszár bújt elő a fogaim közül. És le kellett nyelni, jó képet kellett vágni hozzá, hiszen mindenki minket nézett nagy boldogan. Rágtuk, nyeltük, befelé könnyezve átkoztuk azt, aki kitalálta ezt a cserediák dolgot. Szép kis rokonság! Valamelyikünk nagyon elfajzott az alomból…

Egy fotó – halott öcsém utolsó képe… Na, nem! Felugrottam, feltéptem az ablakot. Odakint februári hó pilinkélt, még nem jártak az autók, csak a szél szlalomozott a tuják között. Mélyet szippantottam, a fehér hidegség mintha torkon ragadott volna. Behunytam a szemem. S akkor… Az orromba kúszott a Férfi illata. A leírhatatlan feromon, amitől megbicsaklik a térd és sztepptáncba kezd a szív. Meglátni és megszeretni? Ugyan! Ez a megszagolni-és-rabul-esni illat, amitől az ember abbahagyja az ócska papírok válogatását, s inkább visszabújik az ágyba, hogy reggelig még elfeledje, milyen kaleidoszkópos volt a hajnal.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: M. Szlávik Tünde tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2014.12.02. 17:44

egy sima.jpgMire jók a szólások és a közmondások? Nos, többek között arra, hogy beszédünket szemléletesebbé, élvezetesebbé és képszerűbbé tegyék. Azonban napjainkban egyre ritkábban és egyre kevesebben alkalmazzák őket. Főleg a fiatalok. Ez nem a szokásos sirám, hanem csupán ténymegállapítás. Viszont furcsa fintor az, hogy ezek a frazémák elferdített változatukban élnek a diákszlengben. Íme, néhány példa:

Az egyik szeme sír, a másik kancsal.

Ki korán kel, álmos.

Lassan járj, kevesebbet dolgozol.

Több szem többet sír.

Természetesen ezeknek a közmondásoknak a funkciója a meghökkentés és a humorkeltés. Ugyanilyen céllal, de már sokkal összetettebben alakítja át a közmondásokat a szépíró, például Parti Nagy Lajos, akit sajátos nyelvteremtő kreativitása miatt nyelvzsonglőrnek is nevez a szakirodalom. Moliere Tartuffe-átiratában jó néhányszor él ezzel a lehetőséggel. A darabot nemrég láthattuk az egyik tévécsatornán a Nemzeti Színház előadásában.

Íme, az első kicsavart szólás. A bigott Pernelle asszony ekképp korholja Elmirát és a családot:

„Csak semmi mama kérem

Te is hibás vagy a Deákné vásznánál

Már pardonjál, de ez nem egy viselkedés.”

Nyilván többen észrevették a Te sem vagy jobb a Deákné vásznánál közmondást, a következőben példában pedig a Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja ferdült el. Újra Pernelle-né asszony káricsál, és mai szlenggel szólva osztja az észt. Egyébként gondolatának lényege, hogy sok a pletyka. Íme:

„De a haraszt szomszéd addig-addig zörög,

Ameddig a végén már a szél is fújja…”

Sőt ennek a közmondásnak szerepel egy másik változata is a komédiában. Ezúttal Tartuffe szájából hangzik el akkor, amikor kiderül, hogy Orgonnak, a házigazdának a feleségének is  szerelmi ajánlatot tett:

„Célozgatsz, gyanakszol. Zörögsz a haraszttal.

De jól van így, ahogy van.”

Ugyancsak Tartuffe szájából hangzik el a következő mondat, Orgont csitítja vele, mert az nagyon haragszik a fiára. Érdekessége, hogy két közmondás vegyül és alakul át benne.

„Ne vesd el a sulykot, Orgon testvér, ámbár,

Az Írás szerint sulyk alatt nő a pálma.”

Ezek a nyelvi játékok elsősorban az élőbeszédet hivatottak közvetíteni, s szövegkörnyezetből kiragadva nem is tudja teljességgel a hatást elérni, így mindenkinek bátran ajánlom, vagy olvassa el az komédiaátiratot, vagy pedig nézze meg színházban.

(A kép forrása: http://www.telegraph.co.uk/news/picturegalleries/picturesoftheday/8365842/Pictures-of-the-day-7-March-2011.html)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.30. 15:04

Bíró Ernő akvarellje

10822163_983907784959234_2139804193_n 2.jpg
50x65 cm. papír
2014.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.28. 16:32

00209.20.jpg
00209.29.jpgMég egyszer végigkérdeztem, hogyan is gondolja ezt a kirándulást, és továbbra is gyanakvás ült az arckifejezésemen. Egy oslói utazási irodában ültem, ahol az alkalmazott azt mondta: van ugyan kirándulóbusz egynapos programmal, de jobban járok, ha a tömegközlekedést veszem igénybe.


00209.16.jpg- Felül a hajnali bergeni gyorsra, félúton leszáll Sögnefjordnál, ott öt perc múlva indul egy vonat a közeli kikötőbe. Alig kell várni, és a hajó indul a fjord másik végébe. Ötven kilométer gyönyörű táj. A menetrendszerinti busz a másik kikötőből felvisz egy másik vasútállomásra, ahol éppen akkor jön visszafelé a bergeni gyors. Közben a busz vár félórát egy széles panorámájú kilátónál, mert megvár egy másik buszt. Jó, mondtam belenyugvóan. A társaság tagjai még mindig kételkedtek. Még akkor is, amikor a vonat reggel másodperc pontossággal megindult velünk. A vidék nagyjából olyan volt, mint amilyennek ígérkezett. A szerelvény azonban sok meglepetést tartogatott. Most csak egyet említek: egy komplett kocsi teljesen játszótérnek volt berendezve. Trambulinnal, csúszdával, éppen csak homokozó nem volt.
00209.09.jpgÉrkezés pontosan, indulás pontosan – verőfényes az idő, ragyognak a gleccserek. A szárnyvonalról kiderül, a világon itt lejt legjobban a sín.
Különben nem jutnánk tizenvalahány kilométeren belül a hóhatártól a tengerig. Lassít, csikorogva megáll. 01670002.JPGNa, most megy el a hajónk – sóhajtok. Két perces kedvesség: egy vízesésesnél piros ruhás tündér táncol. A hajó… Menjünk már. A hajóra ráérősen lépegetnek fel a helyiek. Időben szedjük fel a horgonyt. A fjord tündököl. Elvarázsolt zöld tanyák, szabadon száguldozó lovak, szédítő sziklaszirtek. Jó idő lesz, mindent látni fognak, visszhangoznak a fülembe az irodai alkalmazott szavai. Miért nem kérdeztem meg tőle a lottószámokat – pillantok fel a felhőbe vesző gleccserekre. A kikötői bakra szakszerűen csavarodik fel a vastag kötél, a busz mellénk kanyarodik. Na azért, mosolyodik el útitársam. A kilátó mellett visszanézek a fjordra, a málnabokrokról szemelgetek. A norvégok nem tartanak velem, én is abbahagyom. Odalenn megszorult a levegő és melegebb volt, itt karcosabb szellő jár. A gyorsvonat fagyos vihart tol maga előtt, az állomás szépmívű órájára rajtunk kívül senki rá se pillant.

***  esiksandor2cm.jpg

 Ilyen szép a világ

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.27. 18:36

Kecskés Mihály professzor

Kecskes Mihaly.jpg"Örök adósa maradok ennek a gyengén savanyú, laza, barna erdőtalajnak, ami énnekem a Nyírséget jelenti…" Azon sem kellene csodálkozni, ha kapásból elsorolná az egyszerű halandó által pusztán homoknak ismert, de ilyen szakszerűen körülírt talajtípusnak a jellemző szemcseméreteit, a benne lakozó Pseudomonas és Azotobacter baktériumok fontosabb törzseit. Kecskés Mihály mikrobiológustól, Vasmegyer szülöttétől, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem tanszékvezető tanárától ez egyáltalán nem volna meglepő. Aki a mikrovilág titkaiból védte meg az akadémián doktori értekezését, az már gyógyíthatatlanul ezen a szemüvegen keresztül szemléli a világot.

Az említett "adósság" részleteiről itthon, a Nyírségben beszélgettünk a professzorral, mert bármennyire is törleszthetetlennek érzi teljes mennyiségét, mégis minél több szemcséjét szeretné itthon hagyni. A műszaki egyesületek székházában tartott előadást megyénk erdészeinek a talajbiotechnikáról, amely kedvenc kutatási témája. Az egyébként is izgalmas „tanórát" diapozitívekkel színesítette, amelyeket a világ szinte minden táján járva magával hozott. A csendes kis zugban, ahová a sűrű embertömeg elöl elbújunk, égzengésként .rivall a hangja, még az előbbi előadói ritmus van a szavaiban, mozdulataiban. Nem tud elszakadni tudományos területétől sem.

- A talajbiotechnikában hatalmas feltáratlan tartalékok vannak, higgye el nekem! - vág bele azonnal a közepébe és szélesen gesztikulál. - A környezetvédők nagyon hamar felfedezték, hogy mekkora károkat okozhatunk kenyerünk bölcsőjének. A talaj nagyon érzékeny közeg és a legkisebb beavatkozás is hatalmas változásokat okoz benne. Néha visszafordíthatatlant, jóvátehetetlent. Erre az ipari országokban sajnos egyre inkább szaporodnak a példák, de nálunk is akad már belőlük. Az érzékenység azonban mást is jelent. A növény és lakóközege szoros kölcsönhatásban van egymással, különösen a táplálkozás szempontjából. Erre irányulnak az én kutatásaim. Vagyis: a talajélet befolyásolásával kedvezőbb feltételeket teremteni kultúrnövényeinknek, és ezen keresztül elérni magasabb terméseket. Szavaimat tartsák különösen tanulságosnak azok, akik a rnikrobiológiát ma is önszórakoztató, haszontalan alapkutatásnak tekintik. A mi tudományunk igenis hatalmas termelőerő lesz. Eddig csak a pillangós takarmányok gyűjtötték a levegő nitrogéntartalmát, megtakarítva a műtrágyát, de a mikrobiológia sikere lesz, amikor majd a búza is azt teszi. Vagy a „megoperált" génszerkezetű egysejtűek ritka fémeket, akár aranyat oldanak ki eddig értéktelennek tartott meddő kőzetekből, megint más parányok inzulint termelnek nekünk, embereknek… , de minek soroljam a távlatokat? Ma már közöttünk élnek ezek az eredmények. Egy biztos: ha ez a század a fizikáé, akkor a következő a biológiáé lesz!

Még ennél a századnál maradva: Kecskés professzor két kerek évtizedet töltött belőle Sopronban, az Erdészeti Egyetemen. Mielőtt megkezdte volna ottani működését, volt egy „rövid" kis vargabetű életében. 1964-ben megnyert egy pályázatot és az ausztráliai Sydneyben dolgozhatott ösztöndíjasként. A világ minden tájáról pályázták ezt a helyet és bármilyen tudományágból várták a jelentkezőket. Az egyetlen ösztöndíjas státus a földinké lett. Egy év múltán visszatért ugyan hazájába és az erdészeti tudomány fellegvárában tovább folytatta, amit korábban elkezdett, de nem zárta be maga mögött az ajtót. A következő években még tizenhat országot keresett fel, ahol kongresszusokon és más szakmai jellegű tanácskozásokon vett részt. Cikkei pedig sorra jelentek meg a világ legrangosabb természettudományos folyóirataiban.

- Higgye el fiatalember, a nyelvtudás hiánya a mi rákfenénk! Hiába vannak nagyon képzett tudósaink és szenzációs eredményeink, a sötétben matatunk, ha egy sort sem értünk meg abból, ami egy tudományos közleményben áll, mihelyst nem magyarul van. Vagy nem tudunk felállni egy idegen országban megrendezett tanácskozáson, hogy kifejtsük véleményünket. Az lenne a minimum, hogy az első vonalbéli tudósgárda tagjait akármikor meghívhassák vendégprofesszornak olyan egyetemekre, ahol világnyelveken ért a hallgatóság.

A Minisztertanács 1984. július elsején kelt rendelete Kecskés Mihályt a Gödöllői Agrártudományi Egyetem tanszékvezető tanárának nevezte ki. Korábban sem voltak előtte ismeretlenek más felsőfokú tanintézetek, de ezt az eseményt áttörésként értékeli a tudományág közvéleménye.

- Nem volt eddig egyetem az országban, ahol önálló tanszéke lett volna ennek a stúdiumnak. Valamelyik társtudománnyal élt társbérletben, ennek az állapotnak valamennyi hátrányával. Azt is mondhatnám, hogy annak az állapotnak a fenntartása a tudományosság mai szédületes fejlődése mellett egyszerűen lehetetlen volt már. A késésnek sajnos már pregnáns jelei kezdtek mutatkozni. A legtöbb tudományágban egy-egy jeles tudós, tudományszervező egyéniség köré iskola alakult. Aki abban a körben szerzett diplomát, az büszkén vallja az illető tanítványának magát. A mester pedig a maga sikerének tudja tanítványa sikerét, még akkor is, ha az többre vitte nála. Ez a kor a mikrobiológiában - sajnos - mind ez ideig váratott magára. Én felvállalom ezt a feladatot. Gödöllőn sem mulasztottam el programom egyik legfontosabb részeként felemlíteni, mielőtt a katedrát elfoglaltam volna. Mikrobiológiai szemléletet akarok a végzős mérnökökbe plántálni, hogy korunk tudományos-technikai forradalmában megállják a helyüket. Nagyon erős lesz oktatásunkban a molekuláris genetika, a már említett biotechnológia, az ökológián belül a környezetvédelem, és természetesen a biokémia. Ez az ország már ma is a mezőgazdaság élvonalában van világviszonylatban, és mindenki tudja, hogy itt megállni senki sem akar. A továbblépésben a mi tudományunk még nagyon sok lehetőséggel kecsegtet.

A nagyra törő tervek tulajdonosa nagyon energikus ember. Legényes lendülete mögött azonban ott van, és minduntalan előtűnik a betonszilárd háttér. Jellemző történet következik.

- A nyíregyházi Kossuth gimnáziumban, ahol végeztem, a közelmúltban ünnepeltük a 175 éves jubileumot. A baráti kört egy ideje már komputeren tartom nyilván, és higgye el, nem rongyrázásból, mert 25 kandidátus, három akadémiai doktor, és egy akadémikus fémjelezte az itt végzett emberfők kiműveltségének színvonalát, amikor legutóbb összegyűltünk. A hazai tudományos életben is kimagaslónak számított ez az esemény, sőt megkockáztatom, hogy az Akadémián sem mindennapos a szellemi kapacitás ilyen fokú koncentrációja. Hozzáteszem, hogy a már említett adósságom újabb törlesztésének tekintem e körnek a szervezését, istápolását.

Hogyan is halmozódott ez az adósság, amire Kecskés Mihály minduntalan visszakanyarodik? Az apa, a vasmegyeri jegyző korán, már 1948-ban eltávozott az élők sarából. Az indíttatás, a világra irányuló bimbózó érdeklődés az ő adománya, amit visszaadni már sohasem tud a megajándékozott. Egyetlen támasza özvegy édesanyja maradt, és nincs az a komputer, amelyik a végére járna, miként lehetett 268 forint nyugdíjból legényfiát úgy egyetemre járatni, hogy még jó cipőre is jusson. A Kossuth gimnázium tehetség-kibontakoztató erejéről már esett szó, a tájban maradt gyökereket pedig le nem tudja tagadni senki. A tanszék élére ismét Ausztráliából, Melbourne-ből érkezett vissza a professzor, ahol egy évig megint vendégelőadó volt. Hazajár a távoli földrészre, hiszen feleséget is onnan hozott.

- Ő, és anyám a "back-ground" - mondja szándékosan angolul a hátországot a szép szőke asszony felé fordulva, aki körünkben ül. - Nélkülük sem tudományos, sem tudományszervezői, sem közéleti tevékenységem nem bontakozhatott volna ki. Így nem éreztem magam idegenben Ausztráliában, és amíg ott voltam, nem volt távol a Nyírség. Oda is jött a levél Vasmegyerről Fazekas Menyus barátomtól, gyakran eszembe jutottak a Tolnai fiúk, Szunyoghék, és otthon nagyon jó volt ismét meghallani, miként surrog a cipő alatt ez a gyengén savanyú, laza, barna erdőtalaj. Elhozom a három nagyfiamat, kiviszem őket a Kápolna-tanyai iskolához, hadd lássák, hol töltöttem én a gyermekkoromat, nézzék meg a szülőföldemet, igyák magukba ők is a természettel való közvetlen kapcsolatot. Mert mondanom sem kell, hogy mindegyikükből mikrobiológus lesz. Ha öt lenne, akkor mind az ötből. Ha itt járnak, csak akkor érthetik meg, miért van bennem a szülőföld utáni kitörölhetetlen vágyódás, a kötöttség, az egész életre szóló ragaszkodás.

Ésik Sándor

(1984) 

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.26. 19:11

Címkék: ü:Kecskés Mihály

Balogh Géza horgásznovellái

574CSC_00431-med.JPGLangyos, koraőszi nap volt, a park vadgesztenyéi másodszor virágoztak, mikor megcsörrent szobámban a telefon. Filesdi volt, a szatmári cimborám.

– Jössz...!? – kiabálta valahonnét messziről. – A révházban vagyunk, Apáti alatt.

A telefon sercegett, kattogott, búgott, már csak annyit tudtam kivenni, ha megyek, vigyek horgot, paplant, meg persze „némi forintokat... Aztán végleg elhallgatott.

Délelőtt volt, meleg, bársonyos szeptember, s ahogy a kint játszó galambokat néztem, mind inkább fészkelődni kezdett bennem az ördög. Minek várnám én meg a holnapot...? Alig másfél órányi autóút ide a „ré”-ház, kettőre még akkor is ott vagyok, ha közben hazaugrom a botokért, a forintokért.

A nap még éppen csak átbukott a delelőn, mikor Naménynál lekanyarodtam a Szamosra, az olcsvai kompnak. Innen már csak pár kilométer a tiszai révház. Ha szerencsém van, a komp itt lesz az innenső parton, negyedóra múlva már a Tiszában áztathatom a lábam.

Hogy le ne guruljon, fent, a meredek parton hagyom az autót, s lesétálok a vízhez. A Szamos meglepően tiszta, fényes, a nagy, fenti kanyarban néhány horgász is üldögél, ám a komp a túloldalt.

A révész meg sehol.

Nem baj, ráérek, leülök hát egy kőre, s nézem a folyót, az apró küszök játékát. Később rágyújtok, majd teszek egy rövid sétát. Felballagok az autóhoz, ellenőrzöm a horgokat, a tartalék orsókat... De lent a víznél még mindig senki.

– Hó...hahó! – vesztem el a türelmem.

A horgászok valamit mutogatnak ugyan, de semmit sem értek a mozdulataikból. Már azon vagyok éppen, hogy megyek körbe, a kisari hídnak, mikor a túlparton megjelenik lélekszakadva egy ember. Biciklijét ledobja, s tekeri veszettül a komp csörlőjét.

– Jaj, megvárakoztattam...?! – kiáltja már messziről. – Ne haragudjon, de most szóltak, hogy szeget nyelt a borjúm. Az állatorvosért szaladgáltam...

– Megmarad...? – kérdem megenyhülten.

– Ó, semmi jóval nem bíztat! – legyint keserűen. – Az öcsém most nézi, de azt mondtam neki, ha nem javul, üsse fűbe szegényt. Így legalább ki tudnánk mérni.

Már bent járunk a Szamos közepén, lassan, komótosan úszik a komp, mikor a botokra esik a révész tekintete.

– Csak nem a Túrra készül? – mosolyodik el halványan.

– A Tiszára. A Túrra ráérek novemberben is.

– Hát..., nem tudom – néz rám óvatosan. – A Tiszát nem lehet kiszámítani..., de én a Túron a múltkor is gyönyörű telényeket, cigányhalakat fogtam. S ahogy hallom, a csuka is mozgolódik.

– Á..., nem jár az még. Én meg nem állok neki cigányhalazni, mikor ott a számban a Tisza.

– Hát maga tudja – mondja, s kiugrik a partra, hogy feltekerje a láncot egy vén nyárfára.

Nyújtom neki a százast, hogy áthozott az innenső partra, ám tiltakozva emeli fel a kezét.

– Így is majd egy órát várt rám.

– Tegye csak el, vissza is itt akarok jönni.

– Na nem bánom... – mondja vonakodva. – De ha nem fog semmit, estére elvárom. Félreteszek magának egy kis gyenge borjúhúst.

– Nem lesz arra szükség! – vigasztalom. – Fogok én halat, a jószág pedig megmarad.

Hálásan mosolyog, s mielőtt indulnék, még útbaigazít. Ha elhagyom a falut, rögtön forduljak balra, onnan már el sem lehet téveszteni a réházat.

A révet persze ismerem már, háromszor is horgásztam rajta, de mindig körbe, a kisari hídnak jöttem. Innen, Apáti felől még sosem.

Egy nagy, szikkadt legelőn a marhacsapást követem hát. Vén hagyásfák mutatják az utat, s egyszer csak összeszűkül a járás. Mintha csak a semmiből lépne elő, feltűnik egy csúnya, kopott vashíd, s mire észbe kapok, már át is léptem a Túron. Ez persze a régi ága, amihez soha nem nyúlt még emberi kéz.

Vad, sással, gyékénnyel benőtt partok, s kristálytiszta víz a sodrásban hajladozó hínárszálak között. A tisztásokon meg-megcsillanó halak, s mindjárt a híd lábánál egy tízéves forma gyermek.

Előtte szobányi területen szabad víztükör, s benne két, jól megtermett dugó. Úszó gyanánt szolgálnak, ám a csendes tükörben állnak, mintha odaszegezték volna őket.

– Van valami? – kiáltok le a hídról.

– Akad – pislant fel, majd újból a borosdugókra mered.

– Megnézhetem...?

Erre már nem is mond semmit, csak lenyúl, s felemel egy zsákot. Gyönyörű, kéttenyérnyi halakkal van tömve, szikrázik a fényben a rengeteg jószág.

– Mi az, ponty vagy telény...?

– Ugyan...! – löki vissza a halakat. – Kárász, meg cigányhal.

Ha nem várnának Filesdiék, tán le is mennék szemrevételezni őket. A nap ugyan még javában legénykedik, az árnyékok is éppen csak hogy kezdenek nőni, ám mire megtalálom, s üdvözlöm őket...

Kár volt azonban a nagy sietségért. A révház kihalt, mintha embert az idén nem is látott volna. Igaz, a komp itt már rég nem jár, elevezett az utolsó révész is, oda, ahol mindannyiónkat várnak. Amolyan nyári szállás most az öreg, viharvert épület, ahol megszállott tiszai horgászok gyülekeznek néhanapján, hogy megvallassák a folyót. Az év nagy részben egyedül áll, s szép csendesen eszi az idő, rágják a szelek, a nyúlós, novemberi ködök.

A portán régi, mohos kút, elhagyott ól, istálló, göcsörtös szilva-, meg körtefák, és mozdulatlanul, szeptemberi csönd.

Szótlanul, merengve kószálok az öreg, elvadult kertben, aztán learaszolok a vízhez. A régi lejáró megmaradt még, ha félig-meddig fel is töltötték már a tavaszi áradások. Tölgyek, kőrisek hajolnak rá, pókok fonják át az utat, de a Tiszát ők sem rejthetik.

A túloldalt nagy, széles porond, itt viszont kemény, meredek part, mindjárt alattunk meg durva kövezés. A Tisza szép őszi, kék vízzel folyik, a túlsó porondon egy-egy apró balin szalad a partnak. Amúgy csend, egy-egy lehulló levél, s apró habok a vízen...

Nagy loccsanásra riadok. Valami vén domolykó vághatott a sütkérező küszök közé, aztán elhalkul újból minden. Tanácstalanul veszem elő a könnyű pergető botot, nehéz, tört fényű körfogót kötök rá. Dobok párat, de nemsokára már megint a kocsi mellett állok. Diót tallózok az avarban, s fél szemmel a révház rozsdás lakatját nézem. Fölöslegesen persze. Ha ki is tudnám nyitni a kaput, mit érnénk vele? Fent az ajtóval úgysem boldogulnék Filesdiék nélkül. Újabb botokat veszek hát elé, a két, nehéz fenekezőt, meg a vékony keszegezőt. Zsebrevágok egy doboz gilisztát, s leballagok ismét a vízhez.

A lejárótól balra egy csökött kőgát, előtte lomha forgó. Az egyik fenekezőre gilisztát tűzök, a hosszú bottal meg nekiállok keszegezni. Pár marék darát szórok a vízbe, s lesem az aprócska úszót. Ujjnyi küszök, féltenyérnyi keszegek jönnek. A dévéreket visszaszórom a vízbe, a küszöket meg a vödörbe. Jó lesz majd este süllőre, miegyébre.

A vödör lassan már tele, a fenekezőre nem is figyelek nagyon. Újabb keszeget akasztok, mikor megmoccan a nagy, nehéz bot spicce. Valami megmagyarázhatatlan öröm szalad szét a tagjaimban, s nyúlok, hogy megbirkózzam a nagy, titokzatos hallal – és kicsévélek egy dühös, arasznyi durbincsot. A horgot úgy lenyelte, hogy bele kell vágni. Szerelni semmi kedvem, de ha lenne, tán akkor se kötnék újat. Minek...? Hogy újabb durbincsot fogjak?

A küszökkel viszont legalább elszórakozik az ember. A fiúk jöttéig fogok még párat, aztán nekiállunk a komolyabb halaknak...

Ám Filesdiék az Istennek sem akarnak jönni.

A nap lassan már átbukik a Tiszán, alig észrevehetően feketedik a túlpart. Látszólag még minden a nagy, délutáni fényben ragyog, de nőnek, híznak az árnyak, s a nadálytő összezárni készül a szirmát. Egy-egy denevér is elsuhan a folyó fölött, nesztelenül siklanak a túlparti fák előtt. Nyugodt, békés éjszakára készülődik az ártér, s ekkor..., a fenti kanyar mögött felzúg egy csónakmotor. A nagy homokzátonytól még nem látni őket, de a motor hangjából ítélve őrült sebesen jönnek.

Aztán váratlanul felvisít a motor, majd nyomban elhallgat.

Hosszú percekig csend, csak néhány apró hullám jelzi a fenti vendégeket, majd néhány elmosódott szitokféle... S megint csönd úszik a Tisza fölött.

Most már erősen sötétedik. Mintha öregedő tintával öntötték volna le a fákat, a bokrokat, mind kékebb, vastagabb lepel borul rájuk. Lassan már csak az ég, meg a folyó világít, mikor az iménti káromkodás irányából feltűnik a vízen egy aprócska, sötét pont…. S egyre inkább egy csónak határozott formáját ölti. Két alak áll benne, veszett tempóban eveznek. Mintha már láttam volna őket… A hátul álló különösen ismerősnek tűnik, s már hallom is a hangját.

– Húzzunk bele! Már csak néhány csapás. Siessünk, mert amilyen idegbajos, még itt hagy minket.

Az „idegbajos” persze én vagyok, a bolondul lapátoló meg Filesdi.

Már itt vannak mindjárt a lábam előtt, mikor észrevesz.

– Hallottad?! – kiált a partra, hogy meglát.

– Mit?

– A motor hangját.

– Hallottam.

Egészen elfehéredik a válaszon.

– Mégsem jöttél segíteni..., igaz!? Felőled fel is fordulhattunk volna.

– Csak nem felborultatok? – nézek rá mind erősebb bűntudattal, hisz' mégiscsak piszkos dolog lett volna, ha az ember legjobb barátai a füle hallatára vesznek a Tiszába.

– Annyira szerencsétlenek azért nem vagyunk! – morogja csendesebben, miközben partra kormányozza a hajót.

Csak most látom, hogy a csónak félig tele vízzel, Filesdi is csöpög, mintha ruhástul fürdött volna.

– Rámentünk valami piszkos, víz alatti fára, nézd meg, mekkora lyukat vágott a csónak alján! – kászálódik a partra Pista, a pesti mérnök-cimboránk. Falubelije Filesdinek, s ha meghallja az üzenetet, tán még nálam is könnyebben elveszti a fejét... Most azonban meglepően szótlan, némán pakolássza a rengeteg holmit a csónakból a partra.

Látom, valami nincs köztük rendben, ám megszólalni csak fent, a házban merek, miután elrendezkedtünk.

– Hogy nem vettétek észre?

– Beszélsz bolondokat... te belelátsz a vízbe?! – csattan fel Filesdi, s titkon int, hogy menjünk a konyhába.

– Az bántja, hogy nem hallgatott rám. Mondtam neki, kerüljünk inkább, de a mély vízen menjünk. Ám ő minél hamarabb a réháznál akart lenni...

Pista kint ül a tornácon, s lógatja a fejét. Előtte egy üveg furmint, de annyi kedve sincs, hogy a poharába töltsön. Mi könyörülünk meg rajta. Ám csak rágja, forgatja a bort, majd kisvártatva rám néz.

– Fogtál valamint?

– Ugyan. Egy vedér küszt. Meg egy durbincsot.

– Élnek még? – elevenedik meg a küszök hallatán.

– Mikor jöttetek, még éltek. Kint vannak a Tisza partján.

Szó nélkül állt fel, s vette kézbe a falnak támasztott botjait.

Jócskán az éjszakában járhatott már az idő, mikor Filesdi rám nézett.

–Nem nézzük meg a hajóst?

Az udvaron még volt is némi fény, ám ahogy elhagytuk a kaput, feneketlen sötétségbe léptünk. Se hold, se csillag, mindent eltakart a sűrű erdő. Ha nem pisszeg már messziről, tán Pistát is a vízbe döntjük. Valami kőfélén ült, s halványfényű zseblámpával pásztázta a vizet, azzal mutatta nekünk is az utat.

Botokat, zsinórokat, horgokat kezdtünk keresgélni a csónak alján, mikor hátrafordultam.

– Hol a hal?

– Itt – nyúlt le a vízbe, s mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, kihúzott a kötélen egy..., egy gyönyörű márnát. De akkorát, hogy elakadt a lélegzetünk. Volt benne vagy három kiló.

– Te hoztál magaddal kérészt?! – néztem rá megrökönyödve.

–Mit gondoltál? Miért vacakoltuk mi el az egész délutánt!?

– Maradt még pár szem?

– Hogyne maradt volna, – s már nyújtotta is a sok, hemzsegő álcát.

Feljebb, de még látótávolságon belül ültem le a parton. Bedobtam a két botot, s eszembe jutott, van nékem egy lámpám. Felkattintottam, s nekidűltem egy fának. Apró, lágy hullámok futkároztak a Tisza hátán, egy-egy alkonyatkor látott dévér is megjelent a fényben, de hal nem mutatkozott. Később felnéztem a két horgot, de úgy ficánkolt rajtuk a kérész, mintha csak most tűztem volna fel őket. Ám valami sehogy sem tetszett. Az egyik tű tele volt nyálkás, megvakult falevéllel. Ott lent mély, lassú forgó lehet, ahová a sodrás lerak mindenféle szennyet. Hiába is keresem ott a halat, ha tele van lommal, bomló törmelékkel. Épeszű hal elkerüli azt a zavaros, iszapos feneket...

S persze az épeszű horgász is. De nem éjszaka, az imbolygó, csúszós köveken!

Bedobtam hát újból, vissza a súlyos ólmot, halványabbra állítottam a lámpám fényét. Minek gyengítse az akkumulátort..., úgysem lesz ma itt már semmi!

A fenti bokrok alól száraz avart kotortam a nadrágom alá, államat a térdemre tettem, s hallgattam a nagy, éjszakai csendet. Hátam mögött valami apró egér, vagy cickány zörgött. Egészen gyanútlan volt, mind közelebb jött hozzám, aztán hirtelen apró szél támadt, összekoccantak a bokrok, az egér meg mintha ott sem lett volna... A túloldalt, fent a magas fák koronái között megreccsent egy ág, suhogni kezdett egy szárny, ijedt madarak rebbentek fel az égnek. Halk, csendes szellő neszezett az ártér elvadult gyümölcsfái között, s valahonnét a vénülő kukoricatáblák súlyos illata úszott felénk.

Puha, álomba ringató volt az éj, de alvásról szó sem lehetett. Hiszen Filesdiék itt vannak pár lépésre, még csak az hiányozna, hogy álmomban belebukjak a vízbe. Évekig hallgathatnám, hogy „képzeljétek, elaludt a bot mellett, úgy kellett kihalászni a Tiszából!”

Tartottam hát magam, már amennyire az erőmből tellett. Az pedig egyre fogyott. Órát nem hoztam, a csillagokra hagyatkoztam tehát. Percenként néztem fel, merre áll a Göncöl-szekér rúdja, s mikor az éjfél felé fordult, kiszedtem a két botot. A megmaradt kérészekről leöntöttem a vizet, s elindultam fel a partra.

Még a lámpát is eloltottam, Filesdiék nehogy meglássanak. De elég volt néhány összekoccanó kő, hogy elém kiáltsanak:

– Megmutatod a zsákmányt?

– Nem! – morogtam, s felkattintottam a lámpát, hogy lássam, miképp tudom kikerülni őket.

– Na, akkor te is sokat fogtál! – kacagtak, de nem törődtem én már akkor velük, alig vártam, hogy bebújjak az ágyba.

Majd holnap. Megmutatom én nektek, hogyan kell halat fogni! Átmegyek a Túrra, a szátokat tátjátok majd a sok compó láttán.

Nehéz, súlyos álmom volt. Mord, fekete viharban jártam, zengett-csattogott, villámok hasogatták az eget..., s mikor a szempillám feltápászkodott nagy nehezen, Filesdit láttam fölém hajolni.

– Te...!? Bújj el, mert agyonázol – motyogtam, de ő csak vigyorgott, s rázta, kegyetlenül rázta a vállam.

– Ébredj már, mutatok valamit – hajtogatta. – Pista küldött, hogy nézd meg a halat...

– Miféle halat? Hagyjál már békén!

Békén hagyott. Sértődötten állt fel az ágyról, s rám csapta az ajtót. Magával vitte az álmomat is persze. Nyűgösen, bosszúsan botorkáltam ki a tornácra, kis híján ráléptem Pistára. Lent ült a lépcső alsó fokán, s nézte a két halat. Az esti márnát, meg az éjjeli, vagy én nem is tudom mikor fogott félembernyi harcsát.

– Te..., ez megvan tíz kiló is talán – szólaltam meg később.

– Hát annyi nincs – szerénykedett –, azért a nyolcat megüti.

– Gyönyörű – mondtam –, gyönyörű. Mindig is irigyeltem a kitartásodat.

– Hát azt hiszed én fogtam!? – nézett rám nekikeseredve. – Filesdi, a halászbarátod! Én már untam, hanyatt dűltem kicsit. Tán el is pilledtem néhány pillanatra..., már csak azt hallottam, hogy a kövek előtt lobácsol egy hatalmas valami. A fene sem gondolta, hogy harcsa! S hogy pont Filesdit választja!

Hullámokban tört rám a sárga irigység, meg tudtam volna ölni, mikor Filesdi kaján képére néztem. Ám ekkor Pista felállt, s bánatosan kihozott egy üveg pezsgőt. Mint egy rossz filmben –, bujkált bennem az ördög, pezsgővel illik köszönteni a győztest.

–Viktória! – emeltem gúnyosan poharamat Filesdire…, s én magam is megrémültem, hogy’ szorulhat belém ennyi gonoszság. Hiszen hányszor jól laktam nála, hány éjszakát töltöttünk együtt a sötét vizek partján...?!

Ám Filesdi fel sem vette gúnyolódásomat.

– Mondtam én mindig, ágyban ritkán fog halat az ember! – s kacagott, kacagott, de a szemét azért le nem vette volna a halról.

Gyönyörű, bársonyos reggelre ébredtünk, nyoma sem volt bennem az éjjeli irigységnek. Könnyű lélekkel araszoltam le a Tiszához, s még azon sem háborogtam nagyon, hogy jó órányi próbálkozás után üres kézzel kellett felballagnom a házhoz. Bent még szuszogott a két éjszakai hős, én meg vállamra akasztottam a bottartó zsákot, s irány a Túr.

A hídnak indultam. A csordás-inas persze már ott ült a tegnapi helyén, és semmi jelét sem mutatta, hogy átadja azt a messziről jött vándornak. Balra fordultam hát, a folyással szembe. Vagy húszlépésnyire álltam meg a hídtól. A sásszigetek között kerestem egy szűk csapást, s bedobtam a horgot. Csontkukacot, apró gilisztafarkot húztam rá, csendesen úsztattam.

Sokáig semmi sem történt. A kristálytiszta vízben egy-egy apró küsz ráncigálta csupán a horgot. Ám hirtelen megvillant egy fényes, ezüstös test, s partra csévéltem az első, tenyérnyi dévért.

No, megindult, nyugtáztam örömmel, s újabb daragombócot hajítottam a vízbe. Kisvártatva az előbbinél is nagyobb dévér jött, aztán még egy, majd egy kövér bodorka.

Ti csak horkoljatok ott fenn nyugodtan, néztem a révház felé, majd a szépen gyarapodó szákra. Ha nem is lesz olyan bolond szerencsém, mint nektek az éjjel, azért én sem megyek haza üres kézzel.

A nap már jól fent járt az égen, erősen sütötte a hátam, s kezdtek ritkulni a kapások. A nap lehet az oka, teljesen átvilágítja a vizet, tűnődtem, mikor megrebbent az úszó, aztán el is tűnt nyomban.

Hát ez mi...? – pislogtam értetlenül, s megemeltem a bot csúcsát hányaveti módon. Csak akkor rémültem meg igazán, mikor megláttam a horgon a gyönyörű, félkaromnyi compót. Tett egy gyors fordulót..., s szó nélkül elment. Mintha sose lett volna szájában a horog.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kiáltottam utána semmit. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy ezzel be is fellegzett a horgászatnak..., attól kezdve a halak ki nem mozdultak volna a sásból, a gyékényből.

Kis idő múltán össze is pakoltam. Már a csukázó bothoz nyúltam éppen, mikor a hídon felkiáltott valaki.

– Nyakon váglak, ha elmegy!

A korlátnak dűlve sovány, kajla hátú ember egrecíroztatta a csordásinast, aki szétterpesztett lábbal állt az iszapban, s ropogott kezében a mogyorórúd.

A szákomért kapkodtam, hogy segítsek neki, de a fiú nem várt ilyen kényes szerszámra. Derékig hajolt a vízbe, s kirepített a partra egy szép, sárga pontyot.

– Na, meglesz a pájinkája! – nézett fel a hídra.

– Aztán anyádnak egy szót se...! – csúsztatta a kajla egy zsákba a majd' két kilós halat, s elindult sebesen a falunak.

A gyerek mintha nem is hallotta volna. Visszahajította felférgelt horgát a Túrba, s ült mozdulatlanul.

– Minek adtad oda neki ingyen? – araszoltam le mellé.

– Majd fogok másikat. Úgysem hagyott volna békét – morogta a gyerek.

– Ilyet...? Ebben az iszapban?

Csak legyintett, majd lehajolt, s kihúzta a szákját.

Az a szakadozott háló tele volt hallal! Compókkal, kárászokkal, s két kisebb, ám így is igazán szép ponttyal.

Ám a nagy, amit elvitt az a kajla ember!

– Én azért nem adtam volna oda! – mondtam később.

– Hát persze..., nem a maga apja! – nézett rám a gyerek, és attól kezdve befejezte a diskurálást.

Igaz, nem is erőltettem nagyon. Mert mit kérdeztem volna tőle? Azt, hogy mennyiért vette a mogyorórúdját...? Vagy azt, hogy merre szedte a gilisztáját? Ott, ahol én, a régi tsz-telep trágyacsomójában. A mogyorórudakhoz pedig még ennyi ész sem szükségeltetik, tele van velük a Tisza ártere.

Savanyú képpel álltam fel mellőle. Az előbb még oly csodásnak hitt zsákmányomat fitymálva emeltem ki a vízből, s ha nem kellett volna félnem, hogy megbüdösödnek ebben a nagy melegben, tán’ be se viszem a révház udvarára. Minek kacagjon rajtam Pista, meg Filesdi?

Mire felértem a házhoz, a hátamon már ömlött a víz, a szák körül meg vastag döglegyek döngtek. A portán hál' Istennek nem volt senki, üres volt a ház is. Egy nagy diófa alatt letelepedtem hát a csaphoz, s fél óra múltán már be is sóztam a halakat. Nem voltak sokan, tán két kiló, ha lehetett bennük, de akkorra elhamvadt már bennem a békétlenség, és hevertem a fűben, néztem a koraősz halvány, áttetsző árnyékait.

Később felbontottam egy üveg sört, aprókat kortyolva ittam, majd szétnéztem, hogy merre a kenyér, a szalonna. Sovány ebéd, de ha más nincs…!

A szalonnát meg is találtam nyomban, de a kenyér szőrén-szálán eltűnt. Már vagy ötször pakoltam ki az elemózsiás szatyort, mikor lassan tudatosodni kezdett bennem, hogy ott az asztalon egy kendővel letakart, púpos tál. Hát persze, hogy abban a kenyér, emeltem fel a terítőt..., s nyomban dörömbölni kezdett a szívem.

Mert abban olyan gyönyörű, mogyoróbarnára pirított harcsaszeletek virítottak, hogy a halottakat is felébresztették volna talán.

Persze, ha éhesek... Én mindenesetre az voltam, de nagyon.

Nincs azonban olyan éhség, mely meg ne szakadna egyszer. Hamar elteltem én is a harcsaszeletekkel. Bóklásztam, ténferegtem a portán, s egy idő után azon kaptam magam, hogy unatkozom. Hogy lassan hiányzik a két lókötő.

Hol lehetnek, mi az ördögöt csinálhatnak? Legalább egy cédulát hagytak volna, zsörtölődtem a révház hátsó teraszán, mikor arra lettem figyelmes, hogy a szemközti porondon veszettül rabol a balin.

Na, ti csak tekeregjetek, most majd visszaadom a kölcsönt! – loholtam le a vízhez, és súlyos tömör szivarólmot kapcsoltam a karabinerre. Az első dobás majdnem a túlparti fák koronáján landolt, ám a következők már a legjobb helyekre mentek. Ennek ellenére semmi.

Az ötödik, vagy hatodik kísérlet után jutott eszembe csupán, hogy műlégy is kéne. Az persze nincs. De ha nincs légy, megteszi a tejes-zacskó is. Letépek hát egy partra sodort tasakból egy körömnyi darabkát, bicskával becsipkézem, s feltűzöm egy apró hármashorogra, majd kapkodva az ólom fölé kötöm. Nem valami sportszerű szerelék, de majd meglátjuk.

Már az első próbán ráakadt valami. Egy szép, másfél kilós balin. Aztán egy fél, majd egy kis híján kilós telény.

Atyaisten, mi lesz itt! – horgadozott bennem a remény, pedig tudhattam volna, ha a domolykó jön, ott már nemigen lesz balin. Nem is lett egy se. A vad, sunyi telények elverték maguk mellől mindet, pedig nem is voltak igazán éhesek. Legalább is az én ólmomra, műlegyemre.

A gyors siker, a három hal persze hosszú időre elvakítja az embert. Másfél órányi hiábavaló pergetés viszont ki is ábrándítja. Egyre fogyó kedvvel dobálgattam hát, s mind gyakrabban tekergettem a fejem, hátha találok valami szórakoztatóbb időtöltést.

S ha az ember fülel, meghall sok mindent. Például azt a nagy kurjongatást, ami a fenti porond felől jött, melynek alján horgásztam az éjjel. Látni nem láttam semmit, egy öreg, vízre dűlt ficfa takarta a vigadókat. De a hangjuk betöltötte a folyó mindkét partját.

Én bizony megnézem őket! Tá még valami nudista lánykák is lehetnek köztük! – csörtettem át az ártér dzsungelén. Már csak néhány bokor, pár földre hajló ág választott el az ígéret földjétől, mikor valami ismerős hang harsant:

– Menjünk...! Még azt hiszi, direkt kizártuk! Így is haragszik ránk, hogy nem ő fogta a harcsát.

Filesdi egrecíroztatta persze Pistát. Ő azonban nem nagyon zavartatta magát, akkora hasasokat vágott a vízbe, hogy bármelyik víziló megirigyelhette volna.

Akkor lepődött meg csupán, mikor kiléptem a gazból, s megszólaltam.

– Rólam beszéltek...?

– Na végre, megkerültél...!? – ocsúdott elsőként Filesdi. – Már azt hittük, a Tiszába vesztél. Merre tekeregtél?

– Nem fogod elhinni. Horgásztam.

– És hol a hal?

– A ház alatt. Kikötöttem a parton.

– Persze – kacagtak már akkor mind a ketten. –És azóta fel is kapaszkodott, és javában sül a zsírban.

Sértődötten indultam vissza az iménti sűrűnek, s mérgemben dobtam párat, aztán leültem egy kőre. Rablásra vártam, de a Tisza hallgatott, akárcsak a fent úszó felhők. Cigaretta után kotorásztam éppen, mikor lent, a kövezés alján feltűnt egy súlyos burvány.

A süllő, meg a harcsa rabol így, lehajoltam hát megint a botért, ám mire felegyenesedtem, a burvány eltűnt, a szemközti porondon viszont megbolondultak a balinok. Mintha egy csordát zavartak volna a partra... tíz perc alatt kifogtam belőlük négyet. De még három kiló sem volt bennük. Persze, visszahajigáltam mindet. Bár ne tettem volna! Mert amilyen hirtelen jöttek, úgy is távoztak. Én meg szidtam magam, legalább a legnagyobbat megtartottam volna. Ha másra nem is, de alaplébe jó lett volna. De magyar embernek vásár után jön meg az esze! S mit tehet ilyenkor: vár a következő rablásra.

Ami meg is történt – nem is sokára. Csak éppen nem a szemközti porondon, hanem az iménti, mélybe csúszott kövezés alatt. Ugyanolyan váratlan, titokzatos volt, mint a korábbi, csak most jóval közelebb fordult, a küszök meg mintha a levegőben próbáltak volna menedéket keresni.

Gondolkodás nélkül oda hajítottam az ólmot, a legyet. A nagy kapkodásban túlságosan is hosszúra sikeredett azonban a dobás, felrántottam hát a botot, aztán mintha egy beiszapolódott faágba akadtam volna... Halkan káromkodtam egyet, ám, ha forgolódott is, azért jött az ág. És vele egy hal is, az alsó horgon egy hatalmas süllő. No, jó, nem hatalmas – de három kilónál mindenképp nagyobb.

A tornác lépcsőjén ültem, néztem a lábam elé kiterített halat, mikor megnyikordult a rozsdás kapu. Pista jött derűs, felhőtlen arccal. Már-már a süllőre lépett, mikor megtorpant, s leroskadt a hal mellé.

– Istenem, de gyönyörű – szólalt meg később. – Ha egyszer egy ilyet fognék.

Mintha hájjal kenegettek volna. Már-már arról ábrándoztam éppen, hogy azt mondom majd nekik, no, itt van, vigyétek, megeszik majd a gyermekek, hiszen úgy is rég ettek már ilyen finomat, mikor becsörtetett Filesdi. Visszahőkölt a nagy csődület láttán.

– Te fogtad? – kérdezte óvatosan.

– Én.

Nézte, kerülgette a halat, majd megszólalt:

– Szép. Hány kilós lehet? Három, három és fél...?

– Akörül – mondtam.

       Erre már nem szólt semmit. Bement a házba, s kihozta a nagy, rántott harcsával tele tálat.

– Nem vagytok éhesek....? – kérdezte, aztán szó nélkül enni kezdett.

Kedvetlenül forgatta szájában a kihűlt szeleteket, majd felállt, s kisvártatva megjelent egy újabb tállal.

– Ezt is te fogtad...? – nézett rám, belemarkolván a déli keszegeimbe.

– Én.

– Akkor másfél óra múltán jöhettek a halászlevemre.

Ágakat szedtünk, fákat hasogattunk, de alighogy fellobbant a láng, elparancsolt bennünket a tűztől.

– Majd ha rátok ragad az illat, akkor lássalak benneteket!

A koraőszi est súlyos, sűrű leple borult már a kertre, mikor felharsan a hangja.

– Ti nem éreztek semmit...!?

Mire felkoslattunk a harmatos gazban, már a tányérokat is teleszedte. Nekünk már csak habzsolni kellett a sűrű, forró étket. A harmadik tányér után pedig már semmihez sem volt kedvünk. Legfeljebb néhány nótához..., aztán az ágyhoz.

Szelíd, szeptemberi fényre ébredtem. Az őszi nap beragyogta a szobát, a túlsó sarokban egy bágyadt légy zümmögött, ám gyanúsan csendes volt a ház.

Csak úgy, ahogy ágynak dűltem, gatyában, atlétában indultam felderítő útra, a két bajnoknak azonban sehol semmi nyoma. Az ágyuk bevetve, a tányérok elmosva –, mintha itt sem jártak volna. Már a konyhában ténferegtem, mikor megláttam a hűtő ajtaja alá szorított levelet.

„Próbáltunk felkelteni, de aludtál. Mi elmentünk, a hűtőből ne felejtsd el kivenni a fél harcsát... Üdv. Pista, meg én: Filesdi!”

Hát..., sose jön meg az eszük! – bazsalyogtam. Azt hiszik, beveszem ezt a mesét. Megirigyelték az esti süllőm, s hajnalban leültek a kőre. A kövön azonban nem volt senki, a csónak is hiányzott. A lejáró alatt egy idegen ült, mélán nézte a zsinórjaival játszó folyót.

– Régen itt van? – köszöntem rá.

– Hajnal óta.

– Nem látott két idősebb, gyűrött embert?

– Dehogynem. Egy órája mehettek el, a csónakjukat én toltam vízre.

– S nem üzentek semmit?

– Hát..., – suhant át valami halvány mosolyféle az arcán. – Azt mondták, ha jön majd egy álmos, gebe formájú ember, ne törődjek vele, mert kicsit habókos szegény. Amúgy nem bánt senkit, csak nagy harcsát nem szabad mutatni neki.

– Öhöm... – morogtam egyik lábamról a másikra állva, s csak akkor derengett fel valami megbocsátó mosolyféle az arcomon, mikor becsuktam a kaput, s elindultam fel, a falunak.

A komp az innenső oldalon állt, de a révészt nem ismertem. Beszédes kedvemben sem voltam, így aztán csak kurtán köszöntem, s bámultam a Szamos szennyes, bőrödző hátát. Már a folyó közepén jártunk, mikor a révész megszólalt:

– Nem tegnapelőtt jött maga véletlenül?

– Valahogy a tájon... – mondtam.

– A réházban aludt, igaz!? Mért nem szólt hamarább!? Most tekerhetem vissza a láncot.

– Minek kéne azt visszatekerni?

– Mert van a parton félretéve egy kis ajándék.

– Nekem...?! – néztem rá megütközve.

– Magának – erősködött. – Berti küldi, Kósa Berti.

– Dehát ki az a Kósa Berti?

– Ejnye..., hát nem ismeri!? A váltótársam. Le kellett ölnie a borját, itt várta magát tegnap egészen estig.

Nagyon régen szégyelltem el úgy magam, mint azon a szép, koraőszi napon. Álltam a kompon, egyik kezemben a harcsa-, másik kezemben a borjúhússal. S nem tudtam, melyiknek örüljek jobban.

A régi barátságnak-e, vagy az újnak.

(A fotó forrása: http://www.fotohaz.hu/fotoarena/showphoto.php?photo=489299&password=&sort=&cat=531)

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.25. 17:51

Cégtulajdonos, ügyvezető igazgató

Sátoraljaújhely

szszb 31 tk Rudnay Lajos 400.jpgMintha diaképeket vetítenének, lelki szemeim előtt úgy villannak fel Rudnay Lajosnak, a Certa Kft. ügyvezető igazgatójának meghatározó életképei. Mélységek és magasságok, sikerek és az életben maradás ösztöne fémjelzi eddigi életútját. Hihetetlen pályájának ívéből egy pillanatra enged betekintést. Vajon ki ismeri valójában őt? Személyes sorsát a történelem kíméletlensége alakította. De amit a sors egyik kezével elvett, a másikkal bőven kárpótolta. A halk szavú ügyvezető igazgató arca akkor derül fel először, amikor az életkorát legalább 10 évvel kevesebbre becsüli a krónikás. Kiérlelt gondolatai, Svájcban és Ausztriában szerzett tudása, banki és vállalatirányítási tapasztalatai, a nyugati munkakultúra ismerete és hazai adaptálása révén a fél évszázados múltú, többféle átszervezést megélt, létszámában is meghatározó – több, mint 300 dolgozó – így Borsod-Abaúj-Zemplén megye jelentős középvállalataként tekinthetünk a Certára. A kezdeti nehézségeken igyekeztek úrrá lenni, és a két társtulajdonos, Rudnay Lajos és Farkas János megingathatatlan hite a gyár és a munkahelyek megőrzésében, a termelés korszerűsítésében, és a piaci partnerek megelégedettsége azt eredményezte, hogy 2014-ben a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kereskedelmi és Iparkamara a cégnek ítélte a Kiemelkedő Gazdálkodó Szervezet díjat, valamint évről évre egyre előkelőbb helyen végeznek a megye 100 legjelentősebb vállalkozása között.

A térkép szélére szorult Sátoraljaújhely, Zemplén „fővárosa” ezer szállal kötötte magához a lokálpatriótákat, ám az utóbbi években – a 2008-ban kezdődött gazdasági válság, a kiszámíthatatlan adózási szabályok, a banki és más, adminisztrációs ügyintézés bürokráciája miatt – még azok a kisüzemek is bedobták a törölközőt, amelyek küzdöttek a fennmaradásért. A nemrégiben még 20 ezer lelket számláló Újhelyről elvándoroltak a fiatalok, kényszerűségből, a megélhetés reményében. Nyugatra indultak, sokuknak már Miskolc is annak számít. A szülőföld hiába kötné baráti szálakkal, családi összetartozással, gyönyörű dimbes-dombos tájjal, sokan vándorbotot fogtak.

Ilyen körülmények közt mi késztet arra egy négy nyelven beszélő, európai mércével is meghatározó üzletembert és feleségét, Wimmer Elisabethet – aki könyvvizsgáló és adótanácsadó – hogy két fiuk és négy unokájuk mellől elköltözve, belefogjanak egy komoly vállalkozásba egy hátrányos helyzetű térségben? István fiuk ügyvéd Bécsben, Sándor a Dunapack anyacégénél dolgozik. Szívet melengető naptárt húz elő a nagyapa, Teresita, Lorenz, Clarissa és Viktor fényképeit örökíti évek óta a kalendárium. A hétvégéket a család közelében, Bécs mellett töltik.

A válasz nem egyszerű. Rudnay Lajos úr kutat az emlékezetében, de olyan, számára természetes alapértékeket sorol, hogy felelősségérzet a családja és a környezete iránt, a nyugati munkakultúra meghonosítása, a korábbi évtizedekben szocializálódott alkalmazottak gondolkodásmódjának átalakítása, a minőség, az üzleti partnerek, a fogyasztók iránti mélységes elkötelezettség – mint mondja, csak így érdemes élni.

A Nagykónyiban született, Kaposváron felnövő gyermek – testvéreivel együtt – még 1956. november 2-án elhagyta az országot. Dátumra figyelni, mert képzeletben már látta a vasfüggöny lezuhanását maga mögött. Kiválóan megállta a helyét svájci Lausanne-ban a francia nyelvű, 8 osztályos gimnáziumban. Egyetemet végzett, dolgozott a bécsi Schoeller Bankban. Amikor újabb kihívást keresett, itthon a feleségével és banki kölcsönnel megvette a nagy múltú Elzett Gyárat. Kevés a itt hely a vállalat, a konkurencia, a lassúskodó hazai banki, közigazgatási gyakorlat útvesztőit ecsetelni. Rudnay úr kiemeli, hogy Farkas János megjelenése, társtulajdonosi szerepvállalása, a maga műszaki tapasztalatával fellendítette a céget. Humán oldalról a nyugaton bevált vállalatvezetési modellt, a dolgozók döntéshozatalba való bevonását, műszaki oldalról pedig magasan kvalifikált szakemberek irányításával, és a legkorszerűbb technológia alkalmazásával folyik a gyártás, a fejlesztés és a tervezés.

Az EU Pályázati Portálon impozáns adat kelt figyelmet: Uniós támogatásból technológiai innovációs fejlesztést valósítottak meg a Certa Zárgyártó, Présöntő és Szerszámkészítő Kft-nél. A 600 millió Ft-t meghaladó eszközbeszerzés célja a megnövelt, hozzáadott értékű, új generációs termékek gyártására szolgáló folyamatok optimalizálása volt. Az egyik fő tevékenységi körük az alumínium öntvények gyártása. Termékeiket házon belül vetik alá CNC megmunkálásnak, és az öntéshez szükséges szerszámokat is itt gyártják. Hazai multik megbízható beszállítói.

Ma már sikertörténetet írnak, csaknem 3 milliárd Ft évi árbevételüket 2017-re 5 milliárdra emelik és félezer dolgozónak és családjaiknak adnak megélhetést. Tiszteletet parancsol az elkötelezettség, Zemplén büszke a Certára. 

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.25. 10:49

www.motorozz.hu.jpgA helyesírás nem jogszabály, nem törvény, hanem csupán ajánlás azok számára, akik a nagy nyilvánossághoz valamilyen írásbeli üzenettel fordulnak. Ez így is van rendjén, hiszen milyen furcsa és abszurd volna is az a párbeszéd a börtönben: ‒ Te miért vagy itt?  ‒ Három vesszőhiba és egy kezdőbetű elvétése miatt.

Komolyra fordítva azonban a szót azt is el kell mondani, hogy Magyarországon a helyesírásnak presztízsérteke van. Elvárja az olvasó a kifogástalan írást, még akkor is, ha  szórólapot olvas. Napjainkban az ingyenes reklámújságok tartalmaznak elsősorban helyesírási vétségeket egyrészt azért, mert nem alkalmaznak a korrektort, másrészt azért, mert a számítógép helyesírás-ellenőrző programja korántsem tud mindent kijavítani, harmadrészt mert ezek a lapok gyakran tartalmaznak olyan kifejezéseket, amelyek meglehetősen alkalmiak, egyediek, s egy jó helyesírónak is fejtörést okoz a „megoldás”. Nemrég hallottam, hogy az egyik megyei napilapnál elküldték a korrektorokat, mert csak pluszköltségnek vélte a laptulajdonos Így virít is a címlap reklámjában a szervizakció szó hosszú í-vel és különírva.

Ugyanakkor a helyesírás kapcsán feltétlen el kell mondani azt, hogy a helyesírás-tudás szinteződését feltétlen figyelembe kell venni. Egyrészt az iskolai szintet, ettől magasabb a magyartanár, korrektor, olvasószerkesztő tudásszintje, s legfölül a szakmai helyesírás foglal helyet Így például a növénytannal foglalkozónak kell azt tudnia, hogy a szagosmüge egybeírandó, illetve a földrajzosnak vagy a térképet készítő szakembernek, kartográfusnak azt, hogy a Csörnöc-Herpenyő-puszta két kötőjellel írandó.

Feltétlen meg kell említeni azt is, hogy a szépirodalom művelői bizonyos szabadságot élveznek a helyesírásban, stiláris vagy egyéb hatáskeltés okán, így például nemrég jelent meg egy verseskötet mégismarionett címmel egybeírva, kis kezdőbetűvel. Ezen nem szabad felháborodni, akik ezt a kötetet elolvassák, éretni fogják a szándékot.

Egy alkalommal a helyesírás miatt tettlegességig fajult az összetűzés tanár és szülő között. S mivel az eset botrányos hírű volt, az országos sajtót is bejárta. Íme a hír:

„Az emberi butaság pofonjai. Közfeladatot ellátó személy elleni erőszak miatt indult eljárás egy házaspár ellen. A nyomozás adatai szerint a 29 éves férfi és felesége hétfőn reggel bementek a helybeli általános iskolába, és a folyosón bántalmazták a harmadikos gyermekük középkorú tanárnőjét. A rendőrkapitányság által elvégzett tanúkihallgatások szerint a szülők nem engedték el fiukat a korábbi osztálykirándulásra, és ezt az ellenőrző könyvébe tett beírással igazolták. Elmondásuk szerint azért támadtak a pedagógusra, mert az piros tollal kijavította a szülői bejegyzés helyesírási hibáit.”

Kétségtelen, a szülőknek a törvényellenes cselekedetükért felelniük kell, azonban a tanárnő is vétkes, etikailag nem volt oka és joga kijavítani a hibákat, s ezzel megsérteni őket. A fent említett helyesírás-tudás szinteződését nem vette figyelembe. A diákot meg kell tanítani a helyes írásmódra, hogy teljesítse a penzumot, ez az iskola feladata. S egy még távolabbra mutató érv: ne kerüljön nyelvileg hátrányos helyzetbe bizonyos álláspályázaton vagy bármilyen hivatalos irat elkészítésekor, egyáltalán az igényessége mutatkozzék meg ebben is. Azonban hogy a szülőket is tanítania kellene a tanárnak az igen kétséges. Főleg akkor, ha szülők évi írásos kommunikációja egy-egy levél vagy képeslap megírására szorítkozik. 

(A kép forrása: www.motorozz.hu)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.24. 17:55