Írta: Szilvási Csaba

           

Paál_László Erdei_út másolata.jpgIsmerem és szeretem a német őszt. Jártam néhányszor szeptemberben és októberben a Harz hegységben. Lenyűgöztek a fenséges fenyőerdők ősszel talán még egy kicsit a megszokottnál is mogorvább zordságukkal, férfias keménységükkel. Szívembe zártam az orosz arany őszt is, Puskin mohos köveken fürdő napsugaraival és a Jasznaja Poljana-i Tolsztoj-liget aranyfürtös nyírfáival.

De a magyar ősznek nincs párja. Itthon nem tudom megunni, hogy a fák levélhullatásában gyönyörködjem. Ilyenkor mindig Petőfi Itt van az ősz, itt van újra című versének „Hallgatom a fák lehulló levelének lágy neszét” gyönyörű részlete zenél bennem.

Szeretem, ahogy az őszi eső után a sárga, barna, piros leveleken úgy csillognak a felhők mögül előtörő napsugarak, mint az első mosoly a síró kisgyermek arcán. Ilyenkor kimondhatatlanul szép, illatos a világ, mintha megmosva, nedves ragyogásban csillogna a természet minden kézzel fogható eleme.

Ősszel szívesen kószálok Budán, figyelem a bástyasétányon koppanó vadgesztenyék „morzeüzeneteit”. A Balatonnál, a Dunakanyarban, a Mátrában és a Bükkben mindenütt megérint a hervadás varázsa, az éger tövén lángoló szamócalevél. Szeretek barangolni a Gyarmat környéki erdőben, caplatni a vörös avarban, a nagy tölgyfák alatt, aranyos bábrablóra, hőscincérre, szarvasbogárra lesni, nagyokat sétálni a Birhón, kis kosárkámba bársonyos fejű gombákat gyűjtögetni.

Ősszel mindennap meg kell állnunk gondolatban. Meg kell köszönnünk a nótát és a mesét, az élet babonás költészetét. Lassanként kopnak, halványulnak körülöttünk a dolgok, az öregedéssel a világot való voltában találjuk, s előbb-utóbb rájövünk, nem is olyan nagy kár itt hagyni. De azért mégis fölösleges az elmúlással foglalkoznunk. Különösen akkor nem kell rá gondolnunk, amikor a város sétányain a még zöld pázsit és a boldog „kultúrfák” közelében élő, lábon járó tulipánok és rózsák sétálnak körülöttünk forró illatozással.

Gyarmaton, a „faluban” a tyúkok estefelé már korábban elülnek, de a békák még a közeli Túr aranytálában mosakodnak reggelente, sárgán, melegen fénylik minden, a tiszta levegőben kristálytisztán úszik a fény, s benne a szűz-fehér ökörnyálfonalak.

Fölöttünk oly ígéretes még az ég. „Ősz húrja zsong, jajong, búsong a tájon”, de esténként még gyönyörű, búgó hangja van a szélnek, és Mozart isteni trilláit zengik a madarak. A tájban ott vannak a színek, villogások és zenék. A szív átengedi magán a láthatatlan sugarakat, és ismeretlen szépségekben gyönyörködik. Szabó Pál gyönyörű sorai szólalnak meg bennem. „Egyre és egyre pompásabbak a reggeli napsütések, az őszi esők hullása éppen olyan szép, mint a templomi zsoltárok zengése.”

Szó sincs róla, hogy az ihar- és platánfák koronájáról hulló levél nekünk valami hattyúdalfélét zengene. Inkább azt muzsikálja a fülünkbe, hogy Ihar-juhar, ihaj-csuhaj, sose halunk meg.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Szilvási Csaba tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.23. 15:10


Zenekarvezető, ének-zenetanár, díszpolgár

Sátoraljaújhely, Felsőberecki

szszb 31 tk Szatmári György 400.jpgZemplén és riportalanyunk életében sok minden más jellemző mellett találunk egy teljesen egyező azonosítót: mindkettőjük „életútja és története” fordulatokban kiemelkedően bővelkedő. Hazánk semelyik más részéhez nem hasonlítható tájon, számtalan egyedi sorsú ember él. Ezek egyike a salgótarjáni származású, hetvenéves zenekarvezető, ének-zenetanár, Szatmári György, közismertebb nevén „Gyuri” is. Édesanyja, Klein Kornélia és édesapja, Szatmári László, kisebbik, örökmozgó fiúkban és bátyjában, Lászlóban feltörő energiák irányítása céljából mindkettőjüket beíratták a Nógrád megyei székhelyen 1954-ben megnyitott Zeneiskolába. Bátyját a könnyűzene vonzotta. Gyuriból meg fuvolás lett. Egy év után oboára váltott, s az Acélárugyár patronálta zenekarban játszott, mindössze félévi tanulás után. Ekkor a zenekar vezetője, Krajcsi Lajos patronálta. Jól tanult, énekkarba járt, és focizni is szeretett. A középiskolai tanulmányait a helyi gimnáziumban kezdte meg, de két év után – különbözeti vizsgákkal – átment a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolába (Zenei Gimnáziumba), a „ZÉGÉ”- be. A Tanárképző Intézetben szerzett tanári oklevelet 1966. június 15-én, majd húsz nap múlva (július ötödikén) oltár elé vezette diákkori szerelmét, a zongorista Tóth Saroltát – Sárikát – akivel immár 48 éve élnek kiegyensúlyozott házasságban. Fiúk, Zsolt 1968-ban látta meg a napvilágot. A zene szeretetét szüleitől örökölte, számára így nem volt kérdés a pályaválasztás, amikor annak az ideje elérkezett. A különböző zenei iskolákat egyre jobb és jobb eredménnyel fejezte be. Napjainkban a fővárosban él, a világszerte jól ismert Zeneakadémia megbecsült tanára. Doktori címét idén szerezte meg. Sikeres életútjával sok örömet szerzett és szerez szüleinek. Gyurit idézve: „Azt, amit akartam, a fiam beteljesítette.”

 Első munkahelye az ózdi Zeneiskola lett. Itt tanárkodott Nagykanizsára történt bevonulásáig. Szerencséjére, a katonazenekarba került, nagydobosnak. „ Igazából ekkor szerettem meg a fúvószenét” mondja huncut mosollyal az arcán. Ózdról Sátoraljaújhelyre vezetett az útja, ahol a helyi Zeneiskola tanára lett. A zongoristaképzést túlzott előnyben részesítő akkori vezető helyett, 1972-ben ő lett az iskola igazgatója. Ezt a munkakört 15 éven át töltötte be. Ezen időszak alatt felfejlesztette a több hangszeres képzést olyan színvonalra, hogy az újhelyi Zeneiskola országosan ismert és elismert tanintézet lett. Az eredményességben az is közrejátszott, hogy lehetőséget nyitott a tehetségesebb gyerekek továbbfejlődéséhez. További eredményei közé tartozik az is, hogy az ott tanulók számát megduplázta. Ennek megfelelően jól képzett szakemberekkel a tanári kart is a szükséges mértékben bővítette. Nem véletlenül szerepeltek egyre kiemelkedőbb színvonalon az országos szakmai versenyeken diákjai és azok tanárai. Újhelyen létrehozta az Úttörőzenekart, amivel városi rendezvényeken és társadalmi ünnepségeken lépett fel. A napot árnyék követte az életében: az ” irigyek kórusának” hangja felerősödött, emiatt visszavonta a soros pályázatát. Igazgatói munkássága kezdetén vette át a város Dohánygyári Fúvószenekara és a Kultúrház Kamarakórusának vezetését. 1986-ban Sárospatakra került, a Comenius Tanítóképzőbe, zenetanárnak, ahol emberként, tanárként igen jó nevet szerzett magának a szülők, a tantestület tagjai, de leginkább a gyerekek között.  Szerette a gyerekeket, ami kölcsönös volt a szó legnemesebb értelmében. Időközben elvégezte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemet, ahol ” iskolai ének-zenetanári” diplomáját 51 évesen vette át. Megalakította a Tanárképző első férfikarát, ami akkor ritkaság volt. A Városi Énekkar fellépéseit segítendő, „fúvós miséket” szervezett a római katolikus templomban. A miskolci Bartók Kórussal neves nemzetközi rendezvényeken vett részt. A rendszerváltás után a Dohánygyári Fúvós Zenekar további működtetésére az új tulajdonos alapítványt hozott létre, amely mind a mai napig eredményesen irányítja az együttest. Gyuri egyik alapítója volt a Rotary Club újhelyi szervezetének. Tanári pályafutása 2006-ban, főiskolai docensként, nyugdíjba vonulásával ért véget. Zenekarvezetői megbízásának negyvenedik évfordulóján ünnepi hangversenyt szervezett, mindenki meglepetésére és örömére. 2012-ben, a Dohánygyár és a Rotary Club vezetésének javaslatára Díszpolgári címet kapott. Kezdeményezésére húsz éve újévi koncertet tartanak január első szombatján. Nyugdíjasként sokat utazik feleségével, Sárikával. Közös tervük egy számítógépes tanfolyam elvégzése. Műhelyében minden olyan szerszám megtalálható, amivel alkotni lehet. Boldogság járja át szívét, amikor régi tanítványaival összefut, s azok örömmel állnak le vele beszélgetni.   

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.23. 12:23

Öntödevezető

Sátoraljaújhely

szszb 31 tk Tóth István 400.jpgBeszélgetésünket riportalanyunk közvetlen felettese – Rudnay Lajos, ügyvezető igazgató – segítő keze hozta össze, hiszen az öntödevezető a CERTA Kft. legelfoglaltabbjai közé tartozik. Bemutatkozásunkkor kitűnt, hogy Tóth István minden gondolatának, agya minden sejtjének a folyamatos munkavégzés áll az első helyen. Érezhető, hogy meglepik a másnak talán megszokott kérdések, pedig csak az ő példamutató tevékenységéről, másoknak is ajánlható vezetői stílusáról érdeklődünk.

A Sátoraljaújhelyen, 53 évvel ezelőtt született, tettre kész férfi mögött mozgalmas életút áll. A szülővárosban elvégzett általános iskola után a megyeszékhelyen működő, a híres magyar feltaláló – Bláthy Ottó – nevét viselő Erősáramú Szakközépiskolában tanult tovább. Az érettségit – és a technikusi vizsgát követően tért vissza a szülői házba. A városban akkor már üzemelt az ELZETT Lemezárugyár, ahová villanyszerelőnek vették fel. Vezetői már akkor is megbecsülték pontos munkavégzéséért, odaadásáért. Majd’ egy évtizednyi tevékenykedés után ő is „átcsábult” az új cég, a PREC-CAST Kft. munkásai közé. Ezen vállalkozásnál már képzettségéhez közelebb álló munkakört láthatott el: az öntödében lett előbb műszerész, majd azt követően műszakvezető. 1997-től kezdődően 2005-ig ő látta el az öntödei üzemvezető munkakörének feladatát. Munkája jó hírét elcsiripelhették a madarak a főváros közelében is, mert az Ecser községben működő Vági és Társai Kft., egy öntödei vállalkozás alkalmazta termelési vezetőként. A rövid, féléves kiruccanásnak újabb szakmai kihívás vetett véget: az 1989-ben, Johannes Reisenmajer úr alapította üzem egyik gyáregységének vezetője lett Marosvásárhelyen. Itt egy évig dolgozott. „Életem talán legnehezebb időszakát éltem át, mert távol voltam a családomtól. De találtam egy jó barátot, Darvas Csaba személyében.” mondja István.  2007 júniusában, Farkas János – a CERTA Kft. résztulajdonosa, akivel tizenhét éves ismeretség kötötte össze, elhívta magához dolgozni, ismervén szakmai tudását, emberi és vezetői képességeit.

Új munkahelyén már korszerűbb gépek, berendezések és nem utolsó sorban más minőségi technológia fogadta. ( Újabb szakmai kihívás!) Termelési vezetőként kezdett, de hamarosan az öntöde vezetője lett. A kívülálló érdeklődők számára sem ismeretlen, hogy a horgany- és alumínium ötvözetből készülő termékek előállítása során számtalan buktató áll a termelő ember útjába. István odakerülésekor a vállalkozás egyik „gyengélkedő” részlege az öntöde volt. Az alkalmazott termék előállítási technológiák mind a nyomásos, mind a gravitációs eljárás folyamatos odafigyelést, pontosságot, és kitartást igényelnek a dolgozóktól és a vezetőktől egyaránt. A „rendrakás” nem ment fájdalommentesen, de a minőség és a munkahelyek – a családok biztos megélhetése – megtartása érdekében személycseréket is végre kellett hajtania. A többség segítségével ezt rövid idő alatt meg is tette. Azóta az öntöde az igényes európai vevőkör kívánalmainak mindenben megfelelő árut állít elő. A minőséget az ISO TS rendszer szigorú előírásainak megfelelően biztosítják. Ennek végrehajtását évente ellenőrzik a hivatott szervezetek.

A folyamatosan jó minőségű termékeik újabb és újabb vevőket hoznak, ami jó a vállalkozásnak és jó az ott dolgozóknak egyaránt. Mindezek mellett naprakész kapcsolatban állnak a „régi” vevőikkel is, hisz’ a fejlődés állandó, s a konkurencia sem ül a babérjain. István megemlíti, hogy korábban állítottak elő repülőgépekben használatos öntvényeket is, de kereslet híján ezt a programot lezárták. Korábbi és jelenlegi partnereik közé tartoznak a Pneumatika Festo hazai és németországi részlegei. Legnagyobb vevőjük a Bosch cég, bővebben annak a barkács- és az ipari ágazata.

Istvántól a számtalan szakmai kérdés után családja felől érdeklődünk. Az arca felderül, szeme csillogásából látszik, kedvére való a témakör. Férfiasan bevallja, hogy a biztos családi háttér, azaz felesége, Semsey Zsuzsanna segítsége nélkül nem jutott volna idáig. Neje neheztel érte, de megérti, hogy miért nincs a férje mobilja sosem kikapcsolva. Harminckét éve házasok. Ennyi idő alatt sok szépet és jót megéltek együtt, mert megérdemelték, s mert tettek is érte. Lányaik közül a 29 éves Renáta környezetmérnök, egy három hónapos kisfiú, Botond boldog édesanyja, az unoka pedig a család szeme fénye. A középső, 25 éves Krisztina építőmérnök, a legfiatalabb, a 19 éves Vivien, túl az érettségin, az egyetem előtt áll. Célja: valamilyen ázsiai nyelveket tanító intézményben való továbbtanulás. A lányok mindegyike több idegen nyelven kommunikációképes. Ki angolul, ki franciául, ki pedig németül. Így kerek a világ a Tóth családban. Istvánnak az igazi kikapcsolódást a horgászat jelenti. Nem a mindenáron való halfogás, hanem, ahogy ő mondja: „ A  pihenés, a madárfütty, a csend…”

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.21. 23:13

Hargitai Beáta akvarellje

10805476_978762265473786_1412119443_n.jpg

35x25 cm. akvarell, papír

2014.                                                                                                                                      (Ésik Sándor fotója alapján.)

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.21. 17:16

Sipkay Barna íróról beszél Kopka János újságíró

Sipkay Barna-3.jpgSipkay Barna, a Kelet-Magyarország című Szabolcs-Szatmár megyei napilap munkatársa negyvenéves korára írásaival országos ismertségre tett szert. Még rengeteg terve várt megvalósításra, amikor – életének felfelé ívelő periódusában – elragadta a halál. Habár még most is csak alig több mint hetvenöt éves lenne, sajnos a legkisebb irodalmi visszhang, megemlékezés nélkül múlt el a hatvanadik és a hetvenedik születésnapja is. Ezt a hiányt szeretnénk pótolni ezzel az interjúval. Sipkay Barnáról Kopka Jánossal beszélgettünk, aki csaknem másfél évtizeden át dolgozott vele a Kelet-Magyarországnál, ahol mindketten munkatársak, később szerkesztők voltak.

– Ma is jól emlékszem első szerkesztőségi munkanapomra: mindenkivel összeismertettek, és amikor Barnához értünk, azt mondták: „ő pedig a jóságos Sipkay elvtárs”. Nem beszélve most az elvtárs megnevezésről, ami akkoriban a pártlapnál mindenkinek kijárt, ön szerint mi volt a „jóságos” jelző alapja?

– Barna valóban ilyen volt. Másfél éve dolgoztam a lapnál, amikor őt felvették a kulturális rovathoz. Korábban – miután a jogi tanulmányait abbahagyta – a villanytelepen volt statisztikus. Az érdeklődése az irodalom, a művészet felé vonzotta – a száraz jog nem passzolt ehhez –, viszont pénzt kellett keresnie, tekintettel arra, hogy nősülés előtt állt. Akkoriban a jogi pálya nem volt olyan jól jövedelmező, mint most, bár ha Sipkay Barna most lenne jogász, most sem tudna sokat keresni. Olyan ügyvéd lenne, aki inkább pénzt adna annak, aki hozzá fordul, ügyészként a bűnöst inkább mentené, mint vádolná, bíróként pedig felmentene mindenkit.

– Hogyan ismerkedtek meg?

– Amikor 1954 nyarán felvették munkatársnak, nagyon kevesen voltunk a szerkesztőségben. Talán tizenketten lehettünk, ezért mindenki sokat dolgozott. Megvolt ugyan a ranglétra: főszerkesztő, helyettes, rovatvezető, munkatárs, de mindenki mindennap írt, a területek nem voltak mereven elválasztva. Soltész Pista vezette a kulturális rovatot, Barna hozzá került. A Pestről érkezett Siklósi Norbert volt akkor a főszerkesztő, ő beszélgetett vele először, s mivel jó szeme volt, hamar felfedezte a tehetséget. A felvétel valóságos lebonyolítása azonban már utódjára, Szécsén Istvánra maradt, mivel Siklósit visszahívták a fővárosba.

– Korábban már ismerték őt?

– Barnát nem ismertük korábbról. Amikor bemutatták, csendes, félénk ember benyomását keltette, ráadásul sápadt, sovány is volt.

– Hogyan viselkedett eleinte a szerkesztőségben?

– Nemigen barátkozott, holott a szerkesztőségben nagy közösségi élet volt napközben is, de különösen esténként a nyomdában. Akkoriban ugyanis meg kellett várni a nyomdagépek indulását, az első lapokat. Utána meg – két házzal volt arrébb a Korona –, átmentünk kicsit beszélgetni a fehér asztalhoz. Barna viszont mindig hazament a családjához.

Én akkor találkoztam vele, amikor olvasószerkesztő volt. Ez a munkakör nem nagyon segíthette az írói alkotó munkájának kibontakozását, hiszen asztalhoz kötött, kicsit „rabszolgamunka” volt. Hogyan lett szerkesztő?

– Ennek hosszú előzménye van, ami részben a szerkesztőség vezetésében végbement változásokkal, részben a szerkesztőség felépítésének módosulásával függött össze. Rovatvezető például azt követően lett, hogy elődjét, Soltész Pistát 1956 októberében kikiáltottuk főszerkesztőnek. Ezt könnyen megtehettük, mert a nehéz napokban Szécsén nem járt be a szerkesztőségbe, tulajdonképpen magunkra hagyott bennünket. Barnát az így felszabadult rovatvezetői posztra nevezte ki az új főszerkesztő. Anélkül, hogy itt az 1956-os eseményekben elmélyednénk, Soltész Istvánnak a forradalom után távoznia kellett nemcsak a főszerkesztői posztról, hanem az újságírásból is. Utódja, Bálint Lajos, aki a pártbizottságról jött, Barnát megtartotta rovatvezetőnek. Amikor ismét új főszerkesztőt kaptunk az Esti Hírlap szerkesztői posztjáról érkező Ordas Nándor személyében, ő nem tartotta helyesnek a rovatvezetők heti váltásban történő szerkesztői munkáját, főállású szerkesztőt nevezett ki Sipkay Barna személyében.

– Milyen indokkal?

– Azt mondta, neki biztonságosabb, ha egy ember szerkeszti a lapot, ráadásul olyan, akinek nemcsak írói vénája van, hanem ért a nyelvhelyességhez is. Mert e tekintetben komoly gondok voltak akkoriban. Az én szememben ez akkor privilegizált munka volt, mert miközben nekünk naponta kötelező volt írni a munkaversenyről, a vidám aratásokról, meg a kulákokról, addig ő ezt kiválthatta néhány tárcával, novellával. Amikor újságíró lettem, én is hasonlókat szerettem volna írni. Gondoltam, hogy például majd Móricz Zsigmond nyomán elgyalogolgatok Szatmárban, és megnézem, megírom, mi változott a harmincas évek után. Amikor ezt megírtam, nekem visszadobták az írást – amiért mellesleg az egyetlen szabad vasárnapomon, a saját pénzemért mentem ki –, mondván, nem ezért fizetnek. Mert én az ipari és a mezőgazdasági rovatban dolgoztam.

– Barna visszahúzódó alkatát ismerve meglepő, hogy a forradalom idején olyan, nagyon is politizáló verset írt Üzenet címmel, amelyet a rendszerváltozás után beszerkesztettek a „Piros vér a pesti utcán” című, a forradalomról írt versek antológiájába. A radikális hang hogyan egyeztethető össze Barna személyiségével?

– Barna nemcsak félénk, hanem politikailag roppant naiv ember volt, ódzkodott attól, hogy bármilyen politikai nézetét konkrétan kifejtse. Azt azonban jól tudta – mint sokan mások, akiknek a szeme egy kicsit kinyílt –, hogy a Rákosi-rendszer nem jó, hogy valami irtózatos melléfogás történt. Ám soha nem szólalt fel, nem tiltakozott, nem helyeselt politikát. Csak várt arra az időre, amikor egyszer majd irodalmi eszközökkel megvívhatja a maga csatáját, csendes háborúját a humanizmusért. Ezt mutatja az említett verse és az első kötete, a Messzi harangszó is. Ezt a kötetet ma még érdekesebbnek találom, mint akkor, hiszen a falunak egy nagyon izgalmas korszakát rajzolta meg, egyben az emberek kiváló ismeretéről adott számot igencsak komoly politikai töltettel. Akkoriban, amikor még az egyéni gazdálkodás volt uralkodó, mindenki túrta a földet – mint ahogyan ma is –, függetlenül attól, hogy öt, tíz, tizenöt vagy ötven holdja volt éppen. Akinek öt holdja volt, azért hajtott, mert nem volt még lova sem, hogy feltárcsázza a földet, így azt a családjával együtt maga ásta fel, mert nem tudta volna kifizetni a szántást. Olyan gigászi küzdelem árán tudtak megélni az emberek, hogy az ma már szinte elképzelhetetlen. Szabályosan birkóztak a földért, a megélhetésért nemcsak önmagukkal, hanem egymással is. Óriási ellentétek feszültek. Az ötholdas úgy nézett a harmincholdasra, mint aki állandóan ki akarja túrni a földjéből. Amikor bementek a termelőszövetkezetbe – nem akarom azt mondani, hogy önként, dalolva –, ezeknek az embereknek a közösségben már lett idejük egymásra is, és sokan jobb minőségű életet tudtak élni.

– Barna íróasztalhoz kötött munkát végzett. Honnan voltak akkor ilyen alapos tapasztalatai?

– Egyrészt újságíróként még a kulturális rovatban sem engedhette meg magának, hogy ne járjon falura. Remek kapcsolatteremtő képessége volt, s nagyon jól ki tudta választani, kivel kell beszélni, hogy széles körű és kellő mélységű információt kapjon arról, amiről akart. Más kérdés, hogy a lapba kötelező penzumként ennek töredékét írta meg huszonöt-harminc sorban, a többit gyűjtötte kisregényeihez, novelláihoz. Másrészt amikor a reggeli kirajzás után vidékről délutánonként beérkeztek a munkatársak, dőlt belőlük az élmény. Sokszor nagy nevetések közepette, máskor méregből meséltük egymásnak, hogy mit láttunk, hallottunk. Barna szívta magába ezeket a történeteket. Később derült ki, néha elment az általunk mondott helyszínekre, hogy még többet szedjen ki a riportalanyokból, hogy egy más gondolati fonal mentén tudjon továbbhaladni. A népművelők, akiket mindenütt elsőként keresett meg, akkoriban is nagyon tájékozott emberek voltak, s ha egy hullámhosszra kerültek, olyasmiket is elmondtak neki, amiket másoknak nem. Nagyon jól tudta beszéltetni az embereket, szinte beleélte magát a történeteikbe.

– Az első, számára nevet hozó novellája, a Gesztenyék az Új Írásban jelent meg 1963-ban. Erről Katona Béla neves irodalomtörténész azt írta: ez volt Sipkay Hét krajcárja. Milyen körülmények között jelent meg az az írás?

– Barna már azt megelőzően is írt, mielőtt a szerkesztőségbe jött, úgyhogy sok megjelenésre váró kézirat volt a fiókjában. Másként nem is lehetett volna megcsinálni, hogy öt év alatt kilenc könyve jelenjen meg: hat regény, egy kisregényeket tartalmazó kötet és két novellagyűjtemény. Nyilván a szerkesztőségi munkáról is azt gondolta: egy ilyen helyen az irodalomhoz mégiscsak közelebb kerül, könnyebb lesz megjelentetni új és korábbi írásait is. Más kérdés, hogy az ember egy szerkesztőségben jobbára nem saját írói ambícióit élhette ki, hanem azt kellett megírnia, amit feladatul kapott. Ez persze nem zárta ki, hogy mást is írjon – akár egyelőre az asztalfióknak. Újságíróként ráadásul nagyobb esélye volt olyan emberekkel kapcsolatba kerülni, akik írói karrierjét egyengették. A Gesztenyékkel is így történt. Néhány novella megjelenése után biztattuk, küldje el valamelyiket az Új Írásnak.

– Miért éppen oda?

– Azért oda, mert akkoriban az volt a vezető folyóirat, ráadásul a nyíregyházi Váci Mihály volt a szerkesztője. Gondoltuk, nagyobb figyelmet fordít egy földijére, és tudtuk azt is, hogy olvassa a megyei lapot, vagyis ismerheti Barna egyik-másik írását.

És ő hogyan reagált erre a biztatásra? Elküldte az írásait?

– Barna nem mert Vácihoz fordulni, csak várta, hogy az égi manna leesik. Nem esett le magától. Végül meguntuk a dolgot, és egy eseményen kollégánk, Angyal Sanyi előhozakodott Miskának, hogy van egy munkatársunk, aki rengeteget ír, de nem fordult még senkihez, mondván: „se rokona, se ismerőse senkinek”. Váci aztán utánanézett, s kiderült, valóban tehetséges emberről van szó, akit nem azért kell segíteni, mert ő is nyíregyházi. Elsőnek a Gesztenyét választotta, ezzel indult Barna írói karrierje.

Úgy tudom, az első kötetének a megjelenéséhez Kopka Jánosnak is köze van…

– Amikor Nagy Imre miniszterelnök lett, Nyíregyházán egy nagy aktívaértekezleten ismertette a kormányprogramját, amelyről én tudósítottam. Furcsa helyzet állt elő: a gyors- és gépírólányok nem tudták leírni Nagy Imre beszédét, mert lehet, hogy gyorsírni tudtak, de a politikai szöveget nem értették. Végül én diktáltam nekik a jegyzőkönyvet saját kézírásos jegyzetemből. Egyszer csak odajött Dobozy Imre író, a Népszabadság munkatársa, és megkérdezte, felhasználhatja-e az én anyagomat, merthogy ő eredetileg a gyorsírásos jegyzőkönyvre hagyatkozott volna, ami nincs. Szívesen adtam oda, még örültem is, hogy egy nagy embernek segíthetek. Nem sokkal később a megyében volt dolga, s engem adtak mellé kísérőként. Amikor Dobozy az Élet és Irodalom főszerkesztője és az Írószövetség titkára lett, eszembe jutott, hátha ő tudna segíteni Barnának. Elkértem egy kéziratot tőle, és elküldtem Dobozynak. Nyilván jó véleménye volt az írásról, mert – legnagyobb meglepetésünkre – néhány hónappal később jelentkezett a Magvető Kiadó, hogy megjelentetné. Ezzel indult a köteteinek sora. Barnával akkoriban egy szobában dolgoztunk, sokat beszélgettünk, könyvét is úgy dedikálta: „Jancsinak, emlékezésül meghallgatott sok keservemre.”

– Ez 1963-ban volt. A következőévben egy novelláskötete és egy újabb kisregénye jelent meg, a Hajnali hinta és a Határtalan élet, a rá következő két esztendőben pedig egy-egy kisregény, a Gyűlölet, éjszaka, szerelem, majd a Boldogtalan boldogság. Mi lehetett a titka ennek a gyorsaságnak?

– Ráadásul nemcsak szokatlanul gyorsan jelentek meg a kötetei, hanem rögtön rádiójátékok, filmek is lettek belőlük.

– Mi lehetett ennek a magyarázata?

– Részben az, hogy új és friss hang került a magyar irodalomba. Móricz Zsigmondot, Ady Endrét, Kosztolányit, Babitsot – tehát a klasszikusokat – bőségesen kiadták már. Az új – a második világháború, a felszabadulás utáni – irodalom sokáig uniformizált volt, az 1956 utáni időt pedig nagy hallgatás jellemezte. Barna jókor robbant be. Az első olyan évek voltak ezek, amikor már az „egyenirodalomnak” és a hallgatásnak is vége lett, amikor már az író sok mindent elmondhatott abból, amit tapasztalt. Sipkay Barna élt ezzel a lehetőséggel, és 1963-tól öt év alatt olyan utat tett meg, mint mások ötven év alatt. Ezt bejárni sem egyszerű dolog. Óriási biztatás volt számára, hogy országos irodalmi lapban jelent meg írása, hatalmas tempót diktált magának. Egyre másra jöttek a megbízások, eszméletlen versenybe kezdett önmagával. Talán tudta, hogy valami nincs rendben az egészségével, azért sietett, hogy bepótolja, amit addig elmulasztott.

– Tudom, a könyveit, a drámáját szerette, de hangjátékait, filmjeit általában nem. Mi volt ennek az oka?

– A világ peremén című drámáját 1963-ban a Miskolci Nemzeti Színház mutatta be, nem is akármilyen szereposztásban, talán elég csak Darvas Ivánt említenem. Szinte mindenki ott volt a szerkesztőségből, ünnepeltük a kollégánkat, ő is szívből örült. A hangjátékokkal, filmekkel más volt a helyzet. Igaz, hogy neves dramaturgok, rendezők merítettek munkájából, de esetenként olyat is tettek, ami Barna ízlésének nem felelt meg, sőt néha műveinek tartalmán is változtattak. Leginkább az nem tetszett neki, amikor valamelyik részletet harsánnyá tették. Ő ugyanis nem a harsányság, hanem a csend, a szerénység embere volt. Megtörtént, hogy vissza is vonta nevét az elkészült alkotástól.

Úgy emlékszem, Barna sokat betegeskedett, és már nem dolgozott a szerkesztőségben, amikor a halálhírét hozták. Váratlan volt a halála?

– Meglepően hirtelen volt. Nekem volt egy kötetem tőle, amibe azt írta, mielőtt elment a szerkesztőségből: „Kopka Jancsinak, hogy nagyobb legyen a szerencséje annál az asztalnál, amelynél én elvéreztem”. Persze konkrétan ő sem vérzett el, de elég régen gyomorfekélyes volt. Ha máshonnan nem értesültünk volna komoly bajáról, onnan gondolhattuk, hogy állandóan fogta a gyomrát, szorította, az asztalnál ülve fájdalom ült az arcára.

– Ilyenkor mit csinált?

– Ilyenkor fogta a mindig nála lévő tejeszacskót – korábban tejesüveget – és kortyolt belőle. Még vicceltünk is, hogy „tejjel nem lehet megoldani semmit, igyál egy kis pálinkát, az legalább elzsibbasztja”. Butaságot mondtunk neki, soha nem ivott. A gyomrát az idegesség kezdte ki. Már az is bosszantotta, hogy tudta: arcára kiül a szenvedés. Aztán rengeteget cigarettázott, egymás után gyújtott rá, s mindegyik szálat csonkig szívta. A nikotintól az ujjai sárgásbarnák voltak, bár előfordult, hogy szipkával próbálkozott. „Mezítlábas”, filter nélküli Symphoniát szívott, és nem tudta abbahagyni.

– S miért ment el a szerkesztőségből?

– A napi szerkesztői munka mellett nem lehet tartósan mást írni, szépirodalmat alkotni. Igaz, nehezen szánta rá magát a lépésre.

– Miért?

Először is azért, mert nem volt benne biztos, hogy az írói munkából el tudja tartani a családját, a feleségét és a két leányát. Amikor viszont már tudta, hogy el tudná tartani, a szerkesztőség vezetése beszélte le, mondván: „Barna, maradj itt, ha ketten lesztek szerkesztők, írhatsz annyit, amennyit akarsz.” Amikor végül mégis elment, megnyugodott. Érdekes azonban, hogy amikor az ember kiesik egy ilyen őrlőmalomból, mint a napilapos élet, nem tud mit kezdeni magával. Barnának rengeteg megírnivalója volt, de hiányzott neki a szerkesztőségi élet. Talán egy főmunkatársi státusz lett volna jó neki, amelyben nem kötött a munkaidő és a teljesítmény sem. Ezt meg is engedhette volna magának egy olyan nagy szerkesztőség, mint amilyen 1968-ban a miénk volt, de valahogy nem jött össze. Minden esetre, amikor önállóíró lett, az első gondolata az volt, hogy elengedje súlyosan tüdőbeteg feleségét a tengerentúli rokonokhoz gyógykezelésre, így több hónapig egyedül nevelte a lányokat. Néhány hét után azonban gyomorvérzéssel kórházba került, de már a legkiválóbb sebész, Eisert Árpád sem tudott rajta segíteni, annyira előrehaladott állapotban volt a betegsége. A sors kegyetlensége, hogy temetésére a felesége nem ért haza Kaliforniából.

– Szülővárosa őrzi emlékét. 1971-től emléktábla örökíti meg a szerkesztőség falán jeles munkatársának emlékét, később utcát neveztek el róla, majd 1989-ben a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Iskola névadójául választotta. Ezen intézmény kezdeményezésére alakult meg 1990-ben a Sipkay Barna Baráti Társaság, s még ugyanabban az évben felavatták az iskola előtti parkban az író mellszobrát, Nagy Lajos szobrászművész szép alkotását. Nagy kérdés azonban, hogy ugyanilyen hálás-e az irodalom, az irodalomszerető közönség?

– Nem tudom, de az értékelés joga talán nem is az én tisztem, hanem az irodalomtörténészeké. Mindenesetre nagy a csend Sipkay Barna alkotásai körül. Talán méltatlanul. Biztos vagyok benne, hogy műveinek egy része kiállná az idők próbáját, annak ellenére is, hogy nagy változások történtek időközben az országban.

– Ehhez azonban az kellene, hogy újra kiadják Sipkay Barna könyveit?

– Ha nincs új kiadás, nemhogy unokáink, már gyermekeink sem fogják ismerni a nevét. A megyei újságírók azonban igen. Ha másért nem, azért, mert a Kelet-Magyarország szerkesztőségében több mint negyedszázada megalapítottuk a Sipkay Barna-nívódíjat, amelyet minden évben a Magyar sajtó napján titkos szavazással ítélnek oda a szerkesztőség munkatársai az arra leginkább érdemes újságírónak.

Marik Sándor

***

SIPKAY BARNA (született 1927. július 10-én Nyíregyházán, elhunyt 1968. január 28-án Nyíregyházán) író, újságíró. Jogi tanulmányokat folytatott, festészettel, grafikával is foglalkozott. 1948–54-ben Nyíregyházán üzemi statisztikus, 1954-től a Kelet-Magyarország című Szabolcs-Szatmár megyei lap munkatársa, majd olvasószerkesztője. Írásai a Kortársban, az Új Írásban, az Alföldben és a Napjainkban jelentek meg. Az új erdész című mesekönyve 1956-ban jelent meg saját illusztrációival. A világ peremén című drámáját 1963-ban a Miskolci Nemzeti Színház mutatta be. Művei: Messzi harangszó (kisregény, 1963), Hajnali hinta (novellák, 1964), Határtalan élet (kisregény, 1964), Gyűlölet, éjszaka, szerelem (novellák, kisregények, 1965), Boldogtalan boldogság (regény, 1966), Nyakamban az élet (regény, 1968 – csehül: 1973, németül: 1976), Rágalom (regény, 1968), Valaki a ködben (elbeszélések, 1969). 

KOPKA JÁNOS (született 1933. január 31-én Nyíregyházán) újságíró. 1953-tól a Kelet-Magyarország, illetve jogelődeinek munkatársa, 1973 és 1989 között a főszerkesztője. 1980-tól 1985-ig a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnökségi tagja, 1985–1989 között alelnöke. Főként helytörténeti munkákat ír, szerkeszt. Főbb művei: Negyedszázada történt (1969); Szabolcs-Szatmár (1969); Nyíregyháza (1984); Szülőhelyük Szabolcs-Szatmár (1985); Mezsgyék nélkül (1985); Középkori templomok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében (szerk. 2000); Tisztelet az ősöknek (2003); Zsidó emlékek a Felső-Tisza vidékén (2004). 1981-ben Rózsa Ferenc-díj, 2000-ben Nyíregyháza Érdemes Újságírója elismerésben részesült.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.19. 18:32

Címkék: ü:Sipkay Barna


00650018.JPG00650030.JPGJó húsz méterre másznak fel, ott még zenélnek egy kicsit, aztán a fennmaradó társuk dobszavára a kötélen lassan lepörögnek. A közönség beleszédült a látványba, akadt, aki meg is tántorodott. A fennforgók viszont felálltak, és egyenes léptekkel hagyták el sok ezer éves rituális táncuk színhelyét.

***

Mexikót először Tijuana-ban láttam, mely város Kaliforniával szomszédos, a határon található. Az amerikaiak José Cuervo tequilláért járnak át, fél áron hozzájutni, mint a másik oldalon. Yucatan-ban járva két nagyon fontos dologgal gazdagodtak ismereteim. Az egyik, hogy a Don Julio márka összehasonlíthatatlanul finomabb, még ha drágább is. Száz százalék kék agavé az alapanyaga, és ha Aňejo változatot vesszük, akkor járunk a legjobban. Maga a szó a latin anno-ból ered, tehát a korosságára utal. Mellesleg két „h”-val anyéhho”-nak ejtendő, mint a „lumbáhhó” nevű derékfájás. 

00650021.JPGA másik, és ez sokkal fontosabb, hogy északon meglehetősen kevert népség lakik. Itt viszont a mayák tiszta rassza található. Cortez, a spanyol hódító a partmenti Tulum kikötőjében szállt partra, és egy Guerrero nevű matrózától származik az első mesztic, azaz fehér indián keverék. Ha már itt tartunk, megemlítem, hogy tizenhárom spanyol ült az első partraszálló csónakban, és közülük tizenegyet az a dicsőség ért, hogy feláldozták őket a mayák isteneiknek. Nekik már nem adatott meg megtudni, miért nem ment szerencsétlenségszámba a sorsuk. Tulum városában található az egyetlen tengerparti romváros a yucatani félszigeten. A látogatást megelőzte egy folklórbemutató, amely virtusban és színpompában egyaránt gazdag volt.

00650029.JPGA jellegzetes sasorrú arcél, a zömök nyak, a nem túl magas termet egyaránt jelen volt, de a legmeglepőbb a viseleten előtűnő hímzés és mintavilág. Olyan érzés, mint amikor valamelyik finnugor rokonunk beszédét halljuk távolról. Az első pillanatban azt gondoljuk, magyarok beszélnek, de aztán szavukat sem értjük. Nos, figyeljék ezeket a majákat. Mintha egy magyar asszony hímezte volna a ruhájukat. Ha viszont alaposabban megnézzük, hát mégse.

00640029.JPGA férfi sípján aztán már idegen, de szép dallam csicsergett, fennforgó táncuk pedig nemigen hasonlít semmi más kultúráéhoz. 

  

 

 ***

 esiksandor2cm.jpg

Ilyen szép a világ

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.18. 17:19

post_123443_20130326165904.jpgA falvédő felirata közszemlére tett vizuális szöveg. Egy szó, egy hiányos vagy teljes mondat, illetve ennél nagyobb szöveg (próza, vers) tekinthető annak. A feliratoknak változatos a megjelenési területük, a leggyakoribbak és a legjellemzőbbek a falfeliratok, falfirkák, de léteznek még butellafeliratok, házfeliratok, s az utóbbi időben, sajnos, kezdenek tért hódítani a tárgyfeliratok. Azért „sajnos”, mert ezek a valamilyen használati tárgyon (bögrén, húsvágódeszkán stb.) olvasható jópofáskodó mondatok általában ordenáré, obszcén, ízléstelenül erotikus tartalmúak. Annál inkább értékesek a falvédőfeliratok, és nemcsak néprajzi, hanem nyelvi szempontból is. Ezek ma már csak falun, idősek házában, pontosabban konyhájában találhatók meg az (ebédlő)asztal, ritkán a gáztűzhely fölött. Különleges helyet foglalnak el, hiszen a szöveggel együtt a kép is megjelenik, s a kettő együtt alkot egészet.

Egy alkalommal időszaki kiállítást rendeztek Textiles feliratok címmel Nyíregyháza-Sóstón a Múzeumfaluban, ugyanakkor írott forrásként a Magyarországi szöveges falvédők a 19‒20. században című kötet is megjelent. A példákat ezekből merítettem.

A feliratokat tartalmuk szerint a következőképpen csoportosíthatjuk: érzelmes, „nótás”, líraiak:

„Cica játszik az egérrel, én meg a kedvesemmel.”

 „Fáj a szívem nagyon, majd megöl a bánat,

Édes kisangyalom, meghalok utánad.”

„Feketeszárú cseresznye,

Rabod lettem, szép menyecske.”

„Maga édes, maga drága,

Álmaimnak netovábbja.”

„Szép a rózsám, nincs hibája,

Libegős a járása.”

A feliratok egy másik része a családi élet értékeit közvetíti. A paraszti, kispolgári életvitel alapvető eszménye a szolid, bensőséges hangulatú család:

„Szegények vagyunk, de jól élünk.”

„Egymás sorsát jóban-rosszban két szerető szív megosztja.”

„Az otthont megbecsülöm, a viszályt elkerülöm.”

„Összevesznek – kibékülnek,

Vége az hogy – csókot kérnek.”

Nagyon sok felirat tartalmaz közvéleményt az asszony dolgáról. Ezek általában a ház asszonyát éltetik és beszéltetik, a képeken is ők jelennek meg, és mint „bölcsességek” egyben kijelölik a férj és a feleség szerepét a konyhában:

„A háztartást kormányozni az asszonynak gondja,

A hozzávaló ezres bankót a férjuram hozza.”

„Ne járjon a férj a konyhába,

Ne szóljon az asszony dolgába.”

Természetesen megjelenik a feleség elvárása is, általában az urával szemben:

„Nékem olyan ember kell,

Ki kocsmába nem jár el,

Jó sok pénzt keressen,

És csak engem szeressen.”

„Az én uram csak a vizet issza,

Nem is sírom a lányságom vissza.

Persze az okos asszonyka tudja, hogy ezért tennie is kell valamit:

„Jó ebéd, jó borocska, megelégedett az uracska.

S végezetül idesorolhatók a vendéglátással kapcsolatos, témájukban az étkezéshez és a családhoz kapcsolódó (humoros) aranyigazságok is:

„Ha jöttök, lesztek,

Ha hoztok, esztek.”

„Akármilyen kedves vendég,

Három napig untig elég.”

Összességében elmondhatjuk ezekről a feliratokról, hogy egyszerűségükben és tisztaságukban, időnként naivságukban pontosan fogalmazták meg a mindennapi emberek vágyálmait.

(A kép forrása: http://images.postr.hu/uploads/blogs/11653/123443/post_123443_20130326165904.jpg")

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.17. 18:07

Írta: Bódi Katalin


733px-Lorenzo_Lotto_Cupido másolata.jpgKarácsony előtti napon jöttek, becsengettek, s mikor kinyitotta a kaput, azonnal a földre teperték. Hason feküdt, szorosan hátracsavart karokkal, szokatlan nyugalomban, hiszen tudta, miért jöttek.

Évekkel korábban kezdődött. Nem szeretett otthon lenni, s amikor a három műszakos munkabeosztásnak köszönhetően szabadnapja volt vagy a soha meg nem szokható éjszakázások eredményeként úgyis csak álmatlanul forgolódott volna az ágyban, inkább valami megmagyarázhatatlan okból kiment a MÉH-telepre. Eleinte csak lenyűgözve figyelte a monumentálisan tornyosuló szeméthegyeket, mintha csak vascsontvázak hevernének egymáson valami furcsa világvége után, majd egy idő után ráérzett a káoszban megmutatkozó rendre.

Mivel mindenkivel könnyen szóba elegyedett, hamar megengedték, hogy keresgéljen a kincseket ígérő kupacokban. Egy idő után már csak a szépen megművelt kovácsmunkákra figyelt, gyertyatartók, falikarok, mosdóállványok, varrógépasztalok, lámpások találtak gazdára némi felújítás után a család minden ágában, majd piacra kezdte hordani ezeket a nosztalgiát keltő hasznos holmikat. Az amatőrt persze hamar behálózták a profik a nagy fogás ígéretével, így könnyű volt rábeszélni a világháborús ereklyékkel való kereskedésre. Kijárt falvakba, majd a szomszédos országok falvaiba is, hogy olcsón megvegye, majd elég jó haszonnal továbbadja a hálózat fenntartóinak az apró holmikat. Eleinte rohamsisakok, övcsatok, jelvények akadtak. Aztán jöttek a fegyverek, főleg a vásárokból, a piacok mellett parkoló autók csomagtartóiból. Kézigránát, mindenféle lőfegyver, s a legnagyobb zsákmányként egy aknavető.

Nem akart bántani ő senkit. Csak jó volt újra érezni a hatalom különös szépségét, ahogy fegyver simul hűvösen a kezébe. Apja rendőr volt, s a kapitányságon sokat játszott a fegyverével, meg ott volt a vadászatokon is használt puska is a simára kopott fatussal, amit néha otthon tisztított. Csak néha verte meg, általában a jobb belátásra bírás pedagógiai szándékával. Például amikor mezőgazdasági szakközépiskolába kellett mennie művészeti helyett, a festészetből így lett szégyellnivaló kínzó vágy, amit később, apja halála után jó néhány kitűnő olajreprodukcióval kielégített. Például amikor szobájába költöztette a gyönyörű cigánylányt, aki már gyermeket várt, s akit apja azután egy szép summa kíséretében felültetett a vonatra. Aztán már verés nélkül vette feleségül apja kollégájának a lányát, mikor elmúlt harminc, s a nyolcemeletes házban már csak ő lakott otthon a szüleinél.

A muszájesküvő utáni lagziban nővéreinek gyerekei kacsatáncot jártak vihogva, s természetesnek vették a felnőttek féktelen pálinka- és fröccsfogyasztását. Egy lány, majd egy fiú született, ő három műszakban, a feleség főleg otthon, mert a gyár jól fizetett, végül a nyugdíj miatt mégis dolgozott pár évet, diplomával takarítónőként iskolákban, a sorba becsukó gyárakban futószalag mellett. A gyerekek hamar felnőttek, egyre több ideje lett. A nagyobbik, úgy tűnt, megvalósítja apja elvetélt álmát, festőnek készült, tízévesen hangosan felnevetett Van Gogh napraforgóin, apa, ezt tíz perc alatt megfestem, és tényleg, aztán szerényebb és elképesztően odaadó lett.

A fegyverek gyűjtése eleinte csak magányos játék volt. Először csak kipróbálni mentek a fegyvereket a közeli erdőbe, ami nem működött, megjavították, majd célba lövöldöztek, s persze aztán kereskedni kezdtek vele. A szomszédok bejelentésére kezdte el a rendőrség a nyomozást, s nem volt éppen bonyolult lefülelni a naivitásba burkolózó néhány idősödő férfit. Nővérei, ahogy gyermekkorukban, most is azonnal a segítségére akartak sietni, hiszen a nyugdíj és az apósa ápolása után járó csekély összegből csak kirendelt ügyvéd lehet, de most, most az egyszer összezárt feleségével. Nem kért és nem fogadott el segítséget, nem beszélt semmiről és nem osztott meg semmit. Nemrég küldték ki a meghívókat. A lánya néhány hét múlva férjhez megy. Nem sikerült képzőművészként megélnie, végül még a tanári állása is megszűnt. Tíz év után végül szakítani akart a mindig alkalmi munkákkal sodródó férfival, aki fotóművészkedést színlel, de főleg sokat iszik, de végül férjhez megy hozzá, mert aztán mégsem sikerült szakítani.

Sajnálat. Beletörődés. Megszokás. Fatalizmus. Mindegy is. Ki tudja, talán kivár, még valami jó is történhet vele az életben, végül is az apjának is volt pár jó éve.

 

Lorenzo Lotto: Vénusz és Kupido
A festmény házassági ajándéknak készült az 1520-as évek végén. Vénusz korabeli velencei menyasszonyi fejdíszt visel a fején, körülötte a termékenység és a házastársi hűség szimbólumai láthatók. A Manneken Pis előképeként is nézhető Kupidó vidám gesztusa a jó szerencse kívánásának szimbóluma.
(Metropolitan Museum of Art, New York, olajvászon, 92x111 cm)

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Bódi Katalin tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.16. 13:19

Portik Sándor festménye

vizimalom.jpg

50x70 cm. olaj. vászon

2012.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.15. 09:14

Pedagógus házaspár

Sátoraljaújhely – Sárospatak

szszb 31 tk Cserépy család 400.jpgÉletük és közös történetük ékes példája annak, hogyan egyeztethető össze a pedagógusi hivatás mindennapi gyakorlása és az aktív hitélet, anélkül, hogy az bármelyik oldalon is valamiféle sérelmet okozhatna bárkinek is. Ennek az eredményes megvalósításához mindössze néhány – minden élő, értő és érző emberi lényben meglévő – pozitív tulajdonság szükségeltetik. Íme, a „recept” Cserépyék módjára: Hagyd a tanárt tanítani, a rábízott fogékony gyerekeket/diákokat a szépre – jóra nevelni. Hagyd mindkettőt hinni úgy, hogy közben fogják egymás kezét. Hagyd őket kérdezni és válaszolni is. Légy nyitott a világra, annak minden csodájára, változásaira és furcsaságaira. S, végezetül, hagyd azt, hogy az érdeklődők követhessenek utadon, bármelyikre is lépjenek lábaid. A jó szándék vezessen minden döntésedben és cselekedetedben. Mindössze ennyiből áll a „nagy titok!”

Cserépy László, generációkra visszavezethetően nemesi felmenőkkel bíró tanárember. Irigyelhető öröksége, hogy a család minden nemzedékében többen vonzódtak valamelyik művészeti ághoz. Leginkább a képzőművészeti munkásságuk nyomai lelhetők fel különböző magángyűjteményekben, galériákban, vagy a féltve őrzött családi kincsek között. Az alkotók egyetlen azonos tulajdonsága az, hogy autodidakta módon tanultak meg mindent, amit tudniuk kellett művésszé válásukhoz. A sárospataki emberek közösségében a Cserépy név igen elfogadott és elismert volt. Gazdálkodók lévén a mindennapi munkában éppúgy elől jártak, mint az aktív hitéletben. Nagyapja, Cserépy Gyula a kovácsok között komoly elismerést vívott ki magának. A város közéletének is aktív szereplőiként ismerték valamennyiüket. Az államosítás szétverte a családi gazdaságot, s a „kuláklista” a gyerekek jövőjét. Így riportalanyunk, zsebében a Rákóczi Ferenc Gimnázium latin szakos érettségijével jelentkezhetett a Debreceni Agrártudományi Egyetem Általános Mezőgazdász Szakára. A sors kegyes volt hozzá, így sikeresen elvégezhette tanulmányait és munkába állhatott, mint ifjú, tettre kész agronómus a Balsai Tsz-ben. Barátjával beutazták egész Európát, úgy, hogy Párizs és Észak-Olaszország valahogy mindig útba esett…

Varga Mária, aki 1963 tavaszán látta meg Sárospatakon a napvilágot, akkor még nem sejthette, hogy sok év múltával éppen Cserépy László lesz az a férfi, aki őt az oltár elé vezeti és esküszik örök hűséget neki. Édesanyja, Harai Mária a tsz-ben dolgozott és a családi tűzhelyet őrizte. Édesapja, Varga István, a Hőtechnikai Vállalatnál kőművesként ingázott. Hetenként láthatta a családját. Sajnos, a szülők már nem lehetnek családjuk körében.

Marika 1981-ben érettségizett a Rákóczi Ferenc Gimnáziumban. A Kecskeméti Kertészeti Főiskola zöldség- és növénytermesztői szakán diplomázott. A virágok szerelmese, nemrégiben a makkoshotykai pihenőparkot tervezte és növényesítette. Emellett esküvők egyedi virágkompozícióit készíti. Zemplénben, Sátoraljaújhelyen, az akkori Mezőgazdasági Szakközépiskolában kollégiumi nevelőtanárként kezdett dolgozni. Itt ismerkedett meg Cserépy Lászlóval, mint tanártársával, aki aztán őt 1992. szilveszterén oltár elé vezette. Az esküvő szűk családi körben zajlott le. Első gyerekük, Annamária Krisztina 1993-ban született. Marika, munkája és a gyereknevelés mellett tanári diplomát szerzett a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Tanárképző Intézetében 1994-ben. A kis család 1996-ban újabb leánygyerekkel, Blankával bővült. A két gyerekben már korán jelentkeztek a képzőművészeti tehetség első jelei. Annamária Krisztina nemcsak a festékekkel, de a szavakkal is bensőséges barátságban áll. Tervei szerint a MOME reménybeli diákja lesz rövidesen. Addig is lelkiismeretesen képezi magát, hogy növelhesse meglévő esélyeit. Húga, Blanka még csak a szárnypróbálgatás időszakát éli.

A családfő szintén két végén égeti a gyertyát. Tejipari szakoktatóként is dolgozott, majd munka mellett tanári diplomát szerzett testnevelés szakon. Lelkes sportemberként ismerték meg az újhelyi Spartacus futballcsapatánál, ahol több NB –I- es szintű játékost is kinevelt. Feleségével együtt részt vett egy mentori képzésen, aminek eredményeként cigány gyerekeknek tanított be egy színdarabot, amit ők a fővárosban, a budai várban sikeresen be is mutathattak. László, napjainkban egyre gyakrabban nyúl az ecset, vagy kréta után… Képeit már többször kiállították.

 A család minden tagja lelkes világlátó. Megpróbálnak minden olyan helyet felkeresni, amit egyszer az életében látni kell. Hazai és külföldi nevezetességeket őriznek a becsben tartott fotók. Aktív hitéletet élnek, követik a belpolitika történéseit, s a város közéletéből sem hiányoznak. Élik a mai lehetőségek között megvalósítható értelmiségi család életét. A példájuk követhető, bár manapság fehér hollónak számít. A „titkot” már úgyis tudják…

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.11. 18:52

Irinyi Károly professzorról beszél Szőke Domonkos történész

Irinyi Károly-3.jpgIrinyi Károly a Kossuth Lajos Tudományegyetem Történelem Tanszékének professzora volt, a hallgatóság körében az egyik legkedveltebb tanár. Népszerűségét imponáló felkészültsége, önálló történelemszemlélete, remek előadói készsége, őszinte, színes egyénisége alapozta meg. A tudomány világa még nagyon sokat várt volna tőle, amikor viszonylag fiatalon elragadta a halál. Szőke Domonkos egyetemi docens évekig a közelében élt, közös szobájuk volt. Ő ismerte talán legjobban a kollégák közül. Kérdéseinkre ő válaszol.

– Mikor ismerte meg Irinyi professzort? Tanársegédje volt?

– Nem voltam tanársegédje, de tanítványa voltam. 1966-ban egyetemi hallgatóként ismertem meg. 1971-ben, végzés után idekerültem a tanszékre, az ő közelébe, s attól kezdve őszinte tiszteletem az ember, a tudós, a pedagógus iránt csak növekedett. Vagyis nem csak szakmailag, morálisan is példaképemnek tekintettem. Akkor ő még docens volt. Legkorábbi, legmaradandóbb, legmeghatározóbb emlékem róla a rendkívüli kisugárzása, hogy ne mondjam, egyéniségének a varázsa. Ezt tudásával, alkatával, habitusával, megjelenésével érte el, amit erősített kellemes orgánuma.

– Nagyon jóképű férfi volt, akibe általában szerelmesek voltak a nőhallgatók.

– Ez is hozzátartozott az egyéniségéhez, de hát én férfiként beszélek. Egyetemi pályafutásom során többektől kaptam motivációt, indíttatást, de a döntő hatást Károlynak köszönhetem. Ez a későbbiekben úgy is megmutatkozott, hogy még azt is mondogatták nekem, úgy viselkedsz, mint Karcsi, talán parodizálod? Ez az öntudatlan azonosulás lecsapódása volt. A fiatalember, ha valakihez hasonlítani akar, szinte önkéntelenül is utánozza, másolni próbálja példaképe mentalitását. Sajnos egyre kevesebben vagyunk, akik az ő hatása alól indultunk. A mostani egyetemi generáció már azt sem tudja, ki volt Irinyi Károly, de a volt tanítványoknak Záhonytól Barcsig, vagy Biharkeresztestől Sopronig, ha a történelem oktatására gondolnak, avagy a Kossuth Lajos Tudományegyetemre, akkor elsőnek Irinyi tanár úr neve, alakja, hatása jelenik meg a tudatukban. Nekem abban a szerencsében és megtiszteltetésben volt részem, hogy évtizedekig együtt laktam vele ebben a szobában, ahol most róla beszélgetünk. Itt éltünk együtt, ahol Irinyi tanár úr egy nagyon fontos parkolóhelyre talált. Tamási Áron szavaival: az ember azért van a világon, hogy valahol otthon legyen benne. Lefordítva köznapi nyelvre: Károlynak ezt a szakmai otthont a 312. szoba jelentette.

– A híres Irinyi testvérek, János és József is bihari származásuk voltak. Volt valami köze családilag hozzájuk?

– A kérdés önként kínálkozik, bizonyára sokan feltették Károlynak. Az Irinyi testvérek valóban bihari származásúak voltak, de neki semmi köze nem volt hozzájuk.

– Nyilván sokat beszélgettek szakmai kérdésekről, de szóba kerültek emlékek, emberi dolgok is. Ő Esztárban született. Beszélt esztári emlékeiről?

– Sokszor! Nagy mulasztásnak tartom, hogy bár többször megpendítette, menjünk ki együtt, hogy megmutassa azt az egyszerű falusi környezetet, ahonnan elindult, ez valahogy elmaradt. Nagyon sokat beszélt szülőfalujáról, indíttatása körülményeiről, érzelmi kötődéséről, a falusi tradíciókról. Érdekes – alföldi parasztcsaládokban ritkaság – egyszem gyerek volt, ez elég szokatlan.

– Tehát első generációs értelmiségi volt?

– Igen, a legelső generációs értelmiségi, aki bekerülve Debrecenbe, eljutott az egyetemre. Bárhogy faggatjuk és értékeljük az ötvenes éveket, azt a korszakot, amelyről nagyon sok negatívumot lehet mondani, többet, mint pozitívumot, de azt el kell ismernünk, hogy teret nyitott tehetséges népi származású fiatalok előtt.

– Említene néhány nevet?

– Például az irodalmár Kovács Kálmánt, Kiss Ferencet, Juhász Bélát vagy a történész Für Lajost mondhatom. Ezek a tehetséges népi származású fiatalok az egyetemet nem csupán szellemi műhelynek, de szentélynek tartották, erősen kötődtek hozzá, még nem tudván, hogy később rangos tanárai lesznek. Egy dolgot azonban még hadd említsek meg Esztárral, illetve e fiatalok származásával kapcsolatban! Azokban a kegyetlen ötvenes években a paraszti lakosság számára az egyik nyomasztó tehertétel a beszolgáltatás volt. Ők nyaranta kijártak aratni, mert azt tartották, hogy a szellemi munka nem lehet akadálya annak, hogy a nyári terményt be ne takarítsák. A barátok összefogtak, s egyik helyről mentek a másikra, családtól családig, két-három-négy napra aratni. Erről később is úgy beszéltek, mint becsületbeli feladatról, küldetésről: nem lehet az otthoniakat cserbenhagyni. Egyrészt mert nehéz idők járnak, másrészt mert áldozatot hoztak értünk.

– Mit gondol, honnan merítették ehhez az etikai inspirációt? A népi írók szellemi hatása volt ez?

– Részben igen. Ők mindannyian ismerték, tanulmányozták a népi irodalmat, az inspiráció kétségtelen. Érdekes azonban, ezt Karcsi többször emlegette nekem, hogy Veres Pétertől hallotta élete legnagyobb hatású világirodalmi előadását itt az egyetemen. Ez azért sajátos és szokatlan, mert a debreceni egyetemen jó színvonalú, rangos világirodalmi oktatás folyt és folyik, másrészt Veres Péter nem a világirodalmi előadásairól nevezetes. De ő mindvégig úgy emlékezett rá, hogy tőle hallott először Ibsenről megragadó, nagyon magvas gondolatokat. Ez határozottan megragadt bennem. De ahogy a Karcsival való beszélgetésekre emlékszem, az etikai helytállás parancsa középiskolai oltás is volt. Ő a debreceni református gimnázium növendéke volt, részben onnan hozta magával ezt a belső késztetést.

– Végül nem jutott ki Esztárra?

– Nem, sajnos, azóta is szánom-bánom, mert főleg az én hanyagságom miatt maradt el a látogatás. Pedig Károly gyakran szóba hozta illyési értelemben a gyökereket, a forrásokat, amelyek meghatározóak. Ő néhány holdas kisparaszti családból származott, de az ötvenes évek végén, a hatvanas években a szülők beköltöztek Debrecenbe. A földjükkel aztán valami probléma támadt. Az édesapja végül, úgy emlékszem, közalkalmazotti státusban szolgált.

– Az ő tudományos korszaka a dualizmus volt, tehát a magyar történelemnek a szabadságharctól az első világháborúig (1848–1914) terjedő periódusa.

– Igen, bár a Mittel-Európa-tervekkel kapcsolatban is végzett kutatásokat, azaz a dualizmus nemzetközi, egyetemes problémái is érdekelték. Azon elsők közé tartozott, akik sajátos vélekedést formáltak a XIX–XX. századi magyar történelemről. Az egyik újszerű megvilágítása az 1848/49-es események értékelése volt. Úgy gondolta, hogy ’48/’49 szemléletét nem lehet kizárólag a romantikus nemzettudatból levezetni, mert nemcsak Kossuth Lajos hatott, hanem Széchenyi István és Görgey Artúr is. 1848/49-ben heroikus nemzeti küzdelem folyt, de egyúttal kemény belső harc is a három személyiség, a három koncepció között. A régi történetírás megalkotta a hős (Kossuth) és az áruló (Görgey) ellentétpárt. Irinyi Károly úgy látta, és úgy oktatta, hogy történelmi korszakokat s benne a személyeket nagyon differenciáltan szabad megítélni, hiszen a forradalom nemcsak példaképeket teremt, de nagyon sajátos figurákat is, akik ugyancsak történelmi szereplők. Hadd tegyem hozzá, hogy Károlyban rendkívül erős magyarságtudat munkált, de mint történész kellőképpen tudott ellenpontozni. Sajátos felfogása volt az 1867-es kiegyezésről is. Azt tartotta, hogy 1867 reálisan vállalható alternatíva volt, nem veszteség, de nem is nyereség, nem zsákutca, de nem is győzelem, olyan paktum, amelyet dialektikusan kell vizsgálni. A magyar társadalomnak egy olyan lehetősége a Habsburg-monarchián belül, amely felnyitotta a polgári átalakulás, az ipari forradalom előtt a sorompókat, s a gazdasági élet viszonylagos felgyorsulását hozta. Így tanította akkor is, amikor a hivatalos vélekedés ’67 teljes elutasítására hajlott.

– Egy ponton meg tudom erősíteni, amit mondott. Egy előadásán hallottam, s máig megmaradt bennem, hogy a kiegyezésről szólva elmondta, az 1960-as Budapest köz- és lakóépületeinek nagyobb része még 1867 és 1914 között épült. Ez meglepő adat volt számunkra! Debrecen történetével is foglalkozott?

– Nagyon sajátos nézetei voltak Debrecenről, a városról, mint a magyarság keleti perifériájának egyik őrhelyéről. Nehezen tudnám bizonyítani, de valamiképpen Németh Lászlóhoz hasonlóan vélekedett, hogy ti. Debrecen az erősen centralizált, túlhangsúlyos Budapestnek lehetett volna szellemi, gazdasági ellenpontja. De azzal a sajátos debreceni szellemiséggel, amelynek megvolt a maga tradicionális vallási, politikai, gazdasági súlya, a polgári átalakulás kínálta lehetőségeket nem lehetett maradéktalanul kiaknázni. A cívisváros ugyanis részben a haladás éllovasa, a magyarságtudat őrhelye volt, ám ragyogóértékei ellenére a perifériára sodródás veszélye is fenyegette, mint ahogy az be is következett. Gondoljunk csak Nagyvárad és Debrecen fejlődési ütemének különbségére a dualizmus korában! Erről szól többek között A politikai közgondolkodás és mentalitás változatai Debrecenben 1867–1918 című posztumusz könyve. Ez a könyv tudománytörténetileg is új megközelítést hozott. Károly szerint ugyanis nem gazdaságot, társadalmat, politikát, szellemet kell kutatni, noha mindegyiknek megvan a maga indokoltsága és kutathatósága, hanem mentalitást, viszonyulást kell keresni, ami benne van az egyénben, az osztályban, a cívis-polgárban. Nem lehet egy emberben elválasztani azt, hogy eddig gazdasági, ettől családi, ez a műveltségi szelete, vagyis a különböző tényezők együtt alakítják ki a karakterét, a lelki alkatát, amelyben nehezen különül el politika, kultúra, viselkedésmód, szokásrendszer. Ez a rendkívül magas színvonalon megírt, gazdagon dokumentált dualizmus kori Debrecen-történeti munka a mentalitástörténetet volt hivatva ábrázolni, értelmezni, elhelyezni. Irinyi Károly Debrecen-képe valószínűleg sok olvasónak okoz meglepetést. Mítoszromboló, ugyanakkor történeti meditálásra és gondolkodásra késztetőírás. Hogy milyen volt az egykori Debrecen, azt talán ebből a munkából tudjuk meg igazán.

– De miért posztumuszként jelent meg ez a könyve?

– Ismeretes, hogy az 1970-es években Ránki György szerkesztésében kezdődött Debrecen történetének monografikus feldolgozása és kiadása öt kötetben. Irinyi Károly nagy ívű dolgozata a harmadik kötethez készült, s mert a sorozat e kötetének megjelenése hosszú éveket váratott magára, Irinyi Károly kézirata is az asztalfiókban maradt. Ő már nem érhette meg a kötet megjelenését, amelyet végül Gunst Péter szerkesztett. Károly kézirata azonban messze túllépte a kívánt terjedelmet, ezért a szerkesztő jelentősen megkurtította.A történelmi intézet vállalkozott a teljes kézirat kiadására. A megkésettség mögöttes okaként azonban számolnunk kell azzal is, hogy a könyv terjedelmű dolgozat szemléletével szemben fenntartások húzódtak meg. Irinyi Károly dualizmusfelfogása nem volt könnyen beilleszthető a baloldali marxista értékrend szerint fogant kötetbe. A szerzői, írói késedelemhez szerintem ez a bizalmatlanság is hozzájárult.

Életében viszont megjelent és nagy szakmai sikert aratott a Benda Kálmánnal közösen írott nyomdatörténet.

– Ez a vállalkozás legalább olyan alapmű, mint később néhány Irinyi által jegyzett munka. Ezzel a nyomdatörténettel debütált Károly, mint tudós. Nagy megtiszteltetés volt a fiatal kutató számára, hogy Benda Kálmán elfogadta szerzőtársának. Mellette megjelenni szakmai elismerést jelentett, rangot adott.

– Egyszóval megszerezte a szakmai respektust?

– Irinyi Károly szakmai felkészültségét, előadói kultúráját és íráskészségét nagyra tartották a történettudományi intézet szakemberei, köztük a vezető történészek is. Jól ismerték, mert ő ügyelt arra, hogy a pesti kollégákat minél többször meghívja debreceni szereplésre. A nyitottság híve volt ugyanis, azt tartotta, hogy több szem többet lát. Féltékenység nem gyötörte, mert nem szenvedett a kisebbségi érzéstől.

– Kinek volt ő voltaképpen a tanítványa?

– A debreceni egyetemi tanárok közül szorosan senkihez sem kötődött. Legközelebb Hajnal István szociológiai történetlátása állt hozzá. Nagyon szerette a polgári radikálisok értékrendjét, Szekfű Gyula színes megelevenítő képességét.

– Irinyi Károly szakmai kiválóságát méltatjuk, mégis viszonylag későn lett professzor. Ennek mi lehetett az oka?

– Idejében megírta a kandidátusi disszertációját, ki is nevezték docensnek. De az ő szakmai előmenetelét mindig hátráltatta a hivatalos politikának nem tetsző, vele divergens, sok ponton feleselő tudományos állásfoglalása, amelyet még a hetvenes évek politikai légkörében is nehezen respektáltak. Említettem, hogy kutatásainak súlypontjában 1848/49, illetve 1867 és a dualizmus kora állt. De neki volt egy harmadik érdeklődési területe is. Ez a két világháború közötti korszak jellegének a megítélése. A hivatalos történettudomány ezt a korszakot akkor fasizmusnak, szélsőséges, menthetetlen ellenforradalmi korszaknak bélyegezte. Már hallgató korunkban tapasztaltuk, ő abban volt nagy, hogy a történelmi kérdéseket árnyaltan, adatgazdagon tudta megjeleníteni. Károly megközelítésében a két világháború közötti korszak nem fasizmus, hanem egy nagyon ellentmondásos, kétségtelenül jobboldali ideológiai jegyekkel leírható rezsim volt, a hárommillió koldus országa. Ő is így látta és jellemezte, ugyanakkor azt is látta, hogy a rendszer bizonyos értelemben értelmiségi vagy paraszti gyökerű elemeknek a felemelkedését, szűk határok között bár, de lehetővé tette. A Horthy-rendszer az ő értékrendjében nem volt egyértelműen fasizmus, differenciált elemzése szerint a politikai struktúrában megvoltak a különböző tendenciák, a jobboldali, baloldali és harmadikutas képződmények.

Ő tagja volt a pártnak? Úgy tudom, 1956-ban nem „pörkölte meg” magát. Nem emlékszem vele kapcsolatban semmilyen megtorlásra.

– 1956 előtt népi indíttatású társaival együtt tagja volt az MDP-nek. Úgy emlékszem, éppen 1956 őszén nősült, a forradalmi eseményekben talán ezért sem vállalt jelentékeny szerepet. Soha nem tartotta azonban 1956-ot ellenforradalomnak, ezt persze a katedrán nem hangoztathatta, hiszen az állásával játszott volna. 1956 után, bár többször kapacitálták, nem lépett be a pártba. A Kádár-rendszer korszakának nagyon kritikus, de nem mindenben szembehelyezkedő figurája volt. Tény, hogy szelleméhez méltó állami feladatot sohasem kapott, nem volt még dékánhelyettes sem. Maximum szakszervezeti funkciót ruházták rá, de ő azt is komolyan vette.

– Szeretett a hallgatókkal foglalkozni?

– A kedvenc foglalkozásai közé tartozott, már-már hobbija volt a hallgatókkal való foglalkozás. Legjobban az előadást, mint műfajt kedvelte. Mi nagyon sokat beszélgettünk barátilag igazán intim, közvetlen, emberi dolgokról is, például a sikerről, a kudarcról. Mint fiatal, induló egyetemi embert ezek a kérdések természetesen engem is foglalkoztattak. Emlékszem, egyszer úgy fogalmazott, ahhoz, hogy az ember igazán sikeres legyen, sok tényező, szorgalom, tudás, tehetség, kapcsolat stb. szerencsés összejátszása szükséges. Fontos szerepet töltenek be az embertől független, rajta kívül álló, objektív körülmények is. Az igazi nagy siker keveseknek adatik meg. Egy dolog azonban kizárólag magán az emberen múlik: a XII-es terem hallgatóságát neki kell meghódítania. S ez a karrier csúcsa!

– Irinyi professzor életvidám ember volt, szeretett társaságban dalolni, mulatni. De hivatásos énekes is volt. A debreceni Kodály kórusban még azután is fellépett, miután a kórus professzionista énekkar lett.

– Ez az ő színes egyéniségének egy másik gyakorló terepe volt, amin nem nagyon tudtam őt követni. Ennek ellenére, ha van valami zenei ismeretem, ami a hangszeres zene, főleg a barokk körébe tartozik, azt tőle tanultam. Úgy gondolom, hogy a vokális zene, a közös éneklés olyan érzelmi rezonanciát hozott ki belőle, amit másképp nem tudott megélni. A kórusmuzsikának lehet valami általam felfoghatatlan mágikus hatása. Úgy láttam, hogy ő rendkívül komolyan vette, s valami kedélyt felszabadító hatást, nyugalmat keresett és talált benne. Gyakran voltam viszont vendég a kondorosi kertjében, amelynek külön varázsa volt. Nagyon szerette ezt a kertet, ahová sűrűn meghívta a kollégákat. Főztünk, kapáltunk, s valósággal élveztük, hogy munka közben is lehet eszmét cserélni, tudományról vitázni.

– Mit jelentett számára a család?

– Sokszor találkoztunk családilag, olykor összejártunk. Felesége, Valika, a Kossuth Gyakorló Gimnáziumnak volt nagyon megbecsült tanára, két stramm fiú édesanyja. Károly családi kötödése szintén sajátosan „irinyis” jellegűnek mondható. Nem volt vallásos, legalábbis, ha a vallást hagyományos teológiai-hitbéli alapon értelmezzük, de ha etikai értékrendnek tartjuk, amely az ember viselkedését, napi szokásait befolyásolja, akkor Károly ezeket a normákat következetesen betartotta. S e normarendszerbe beletartozott a család is.

– Váratlan halála nagyon megdöbbentő volt, nemcsak azért, mert sosem betegeskedett a viszonylag fiatal professzor, de azért is, mert abban az évben a történelmi intézetnek több halottja is volt.

–1988 augusztusában történt, ebben az időszakban ő a Nyári Egyetemen szokott előadni. Ezt is nagyon fontosnak tartotta, a magyar szellem, a magyar kultúra egyik kitárulkozási lehetőségének. Éppen abban az évben hozta nekem szóba, hogy előbb-utóbb be kellene kapcsolódnom, hogy legyen, aki adott esetben felváltsa, helyettesítse. Úgy váltunk el a tanév végén, hogy jövőre bedobnak a mélyvízbe, de szeptemberben amúgy is találkozunk. S aztán váratlanul jött méltatlanul korai halálhíre. Egy rendkívüli termékenynek ígérkező tudományos pálya szakadt félbe. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a betakarítás ideje jött volna az életében.

Bakó Endre

***

IRINYI KÁROLY (született 1931. augusztus 15-én Esztáron, elhunyt 1988. augusztus 9-én Debrecenben) történészprofesszor. Elemibe Bihar megyei szülőfalujában járt, középiskolai tanulmányait a debreceni Református Főgimnáziumban végezte, tanári diplomát a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett. Ugyanott kezdte oktatói és tudományos pályáját. Fő kutatási területe a XIX. század második felének, a dualizmus korszakának politikatörténete. Benda Kálmánnal közösen megírta A négyszáz éves debreceni nyomda 1561–1961. című könyvét. Fő műve: Mittel-Európa tervek és az osztrák–magyar politikai közgondolkodás, 1973. Születésének hatvanadik évfordulójára Politikai gondolkodás-műveltségi áramlatok címen tanulmánykötetet adott ki a KLTE Történelmi és Klasszika Filológiai Intézete. Posztumusz könyve: A politikai közgondolkodás és mentalitás változásai Debrecenben, amiért posztumusz Csokonai-díjat kapott. 

SZŐKE DOMONKOS (született 1946. július 13-án Visznek községben) történész, egyetemi docens. Iskoláit Heves megyei szülőfalujában kezdte, Gyöngyösön végezte. Egyetemi tanulmányokat a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen és Moszkvában folytatott. Ezerkilencszázhetvenegyben szerzett diplomát. Attól fogva a Kossuth Lajos Tudományegyetem Történelmi Intézetének oktatója immár docensi minőségben. A történelemtudomány doktora.Kutatási területe a XX. század magyar eszmeideológia története, különös tekintettel a konzervatív áramlatokra. Főbb művei: Modernizációés/vagy népiség? 1994; Nemzet, középosztály, reform, 1994; Veres Péter, 1996; Szellem és politika, 2001; Szellemi ideológiai viták Magyarországon 1939–1952.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.10. 18:00

Címkék: ü:Irinyi Károly

Írta: M. Szlávik Tünde

 

552137_282387978544175_158856867_n.jpgMicsoda giccs, gondolta Kovács Imre, amikor az akácerdő szegélyezte úton haladva egy nyiladékon át megpillantotta a holdfényben legelésző őzcsaládot a kis tisztáson. Papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet… − ugrott be neki a Mézga Géza főcímdal. Felsejlett benne Marci fia pisze orra, homloka közepéig felszaladó szemöldöke, ha majd otthon elmeséli neki a találkozást. Elmosolyodott. Még húsz perc.  Dúdolgatva vette a kanyarokat. Néha eljátszott a gondolattal, hogy csukott szemmel meddig jutna el a harminc év alatt már unalomig megismert szakaszon. A nagy dombra fel jól kihúzatni, ötszáz méter egyenesen, a derékszögű jobbos kanyar előtt visszaváltani, kis gáz, negyedik, magában számol háromig, enyhe ív jobbra, száz méter után újra balra, elég a motorfék, csak egy kicsit kell a lábát elemelni a gázpedálról. Onnan meg megint csak egyenesen kilométereken át.  Egy pillanatra valóban le is eresztette szempilláit. Na, így lehet jól elaludni menet közben… Tenyerébe ásított, megdörgölte orra alját, az arcát, homlokát a haja tövéig, többször is.

− Az anyád, Bambi! − nyögött fel, amikor az őz megjelent az út bal oldalán. Hirtelen a fékre lépett, ezzel egyidőben belenézett a visszapillantó tükörbe. Utolsó pillanatban sikerült megállnia, mielőtt az állat pár pillanatnyi tétovázás után bizonytalan szökellésekkel megindult, át az úttesten, és bevonszolta fehér tükrös hátsóját a rekettyésbe. Imre is a bozótost fürkészte, jönnek-e a négylábú cimborák. Jöttek. Cseppet sem sietve, kissé bokázva, körmük meg-megcsúszott az aszfalton.

Imre teljesen felébredt... Komótosan folytatta tovább az utat. Csöndesen szentségelt.

A jobbra ívelő kanyaron túl egy traktor vesztegelt, fényszórója bevilágította a környéket, ám a kanyart bevéve elvakította Imrét, aki időben átváltott tompítottra. A másiknak azonban esze ágában sem volt így tenni. Legalább venné le azt a rohadt reflektort, ha már pont itt jött rá a szapora − morogta félhangosan Imre, majd ahogy a traktor mellé ért, pöccintett egyet a kapcsolón, hátha a váratlan fénytől észbe kap a vezető, s a motort felpörgetve beletaposott a gázba. Ekkor vette észre az úton heverő sötét alakot. Két lábbal állt bele a fékbe, karjait kinyújtva-megfeszítve próbálta lekormányozni az autót az útról. Nem volt biztos abban, hogy ismét sikerült időben megállnia. − Nem döccent, nem mentem át rajta, nem döccent…− mantrázta magában, amíg remegő lábakkal kinyitotta az ajtót. Kiszállni azonban már nem volt bátorsága, csak a bal lábát vetette meg az úttesten, s az ajtón áthajolva fülelt, hall-e nyöszörgést a kerekek alól.  Ám a traktor pöfögése minden más hangot elnyomott. Saját zihálását sem hallotta.

Hátra kéne tolatnom, hogy a fényben meg tudjam nézni, gondolta, de ekkor hirtelen úgy érezte, egy láthatatlan, hideg kéz csavargatja a beleit. Ha visszaül, nem lesz képes megállni, a traktor sofőrje pedig biztosan látta őt. Nem, nem hagyhatja itt feküdni a fickót az úton, mi van, ha csak megsebesült, és lehetne még segíteni rajta. De ha már… Úristen, akkor gyilkos vagyok, huppant le az ülésbe. Nincs mese, ki kell szállni.

Az idegességtől remegve araszolt, centimétert centiméter után küzdött le. Agyában az összes eddig látott horrorfilm egyszerre pergett,  a zetor sem tudta elnyomni a baglyok gúnyos, jellegzetes, tutuló  huhúhúú-ját, a banyák lármáját, meg a vérfarkas vonítását. Teljesen el tudta képzelni, hogy a kocsi kerekei alól hirtelen kihussan az elgázolt fickó − ha fickó −, és nekiugrik a torkának. A közelben megreccsent egy ág, ettől métereket ugrott hátra ijedtében. Majd izzadó homlokát törölgetve sasszézó léptekkel ismét becserkészte a kocsit.

− Élsz, ember? Hé, mondj valamit! − motyogta alig hallhatóan, de nem érkezett válasz. A félelemtől szűkölve négykézlábra ereszkedett, minden izmát megfeszítve egészen a kocsi orráig mászott, és megérintette a testet. A belei ismét megcsavarodtak, amikor a keze valami valószínűtlenül puhát tapintott. Ekkor eszébe jutott a telefonja, előkapta, és bevilágított vele a kocsi alá. Az egész alak olyan furcsán lapos volt.  A bal első kerék alatt megcsillant a fény egy kis tócsán.

− Úristen, úristen! − ordított fel.

A traktor mellől, az erdő felől sötét árnyak közeledtek felé, a részeg emberek bizonytalanul billegő lépteivel. Páni félelem fogta el, legszívesebben elfutott volna, de semmi értelme, itt az autója, az irataival, már szemtanúk is vannak... − Nem döccent, nem gázoltam el, nem mentem át rajta − zokogta térden csúszva. Az odaérkezők egyike atyáskodó mozdulattal megpaskolta Imre feje búbját:

− Nem látta ja Józsit? – kérdezte kásás, elmosódott hangon.Imre könnyes szemmel nézett fel a kockás inges, kantáros munkásnadrágot viselő pufók alakra:

− Csak nem magukkal volt?

− Debbezony, az előbb hagytuk el valahun, lejesett a pótosrul.

− Meeeer nem tudott kappaszkodni, pedig erőssen odakötöztük a kezit az oszlopho' − kontrázott hasonlóképpen seggrészeg társa, egy kajla bajszú, vékony égimeszelő.

− Édes istenem! – nyüszített tovább Imre. − Odakötözték? Miért?− Meee raza tökfej még kappaszkodni se tudott! − vihogtak amazok a kocsi orrára támaszkodva.

− Itt feküdt ez a szerencsétlen az úton, már elgázolhatta valaki, mert teljesen össze vannak törve a csontjai – mentegetőzött Imre.

− Kinek? – kérdezte meghökkenve a colos.

− Hát a maguk Józsi barátjának!

− A csonttyai? Hallod, aaaaszonygyaja Józsi csonttyai… Mikó a vót az egész társaságba ja leggerinctelenebb…− csapkodták fuldokolva a motorháztetőt.

− Megbolondultak? Itt fekszik a barátjuk holtan, maguk meg sértegetik? Nem, ne nyúljanak hozzá! − kiáltott  a részeg cimborákra, de elkésett. A lábánál fogva már ki is rántották a testet a kerekek alól. Imre rémületében megperdült a tengelye körül. Ha volt is szikrányi élet abban a szerencsétlenben, akkor most rázták szerteszét a gerincét. − Te úristen! Ááááá! − ordította,amikor látta, hogy a fej leválik a testről, és szétplaccsan az úton. − Mi ez?

− Szaaalmabábbu. Ja szüreti bálra. Ottan vannak mind a taraktoron, csak a Józsi lejesett. Űtet kerestük a setétbe. Ne bánkóggyá, e vót a legszarabb, meeer ez még kappaszkodni se tudott − nyerítettek ismét az Imre előtt ismeretlen vicc poénján.

− Basszátok meg! − ült le az árokpartra Imre, aztán két kezével többször végigdörzsölte az arcát, szemét, majd sírásba forduló nevetésbe kezdett a megkönnyebbüléstől. Beletelt pár percbe, mire annyira összeszedte magát, hogy újra be bírt ülni az autóba.

Alig haladt kétszáz métert, amikor ismét egy sötét alakot látott az út szélén heverni. 

− Rohadjatok meg, hát a Pistát is elhagytátok! − röhögött fel hisztérikusan, majd gázt adott, és áthajtott a testen.

Döccent…

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: M. Szlávik Tünde tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.09. 13:15

Ősz Zoltán alkotása

10487205_971869469496399_3679643372257986551_n.jpg

30x42 cm. pasztell, papír.
2010.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.08. 08:30

venice-regatta-2.jpgAz idegen szavak egyik jellegzetes csoportját alkotják az úgynevezett műveltségszók, amelyek más népektől átvett ételek, italok, tárgyak, események és egyebek elnevezése, ilyen például a pirog, a glögi, a szamovár és a pagoda. Jellegzetesek az olasz műveltségszók, amelyeknek egy része a velencei karneválhoz köthető.

A velencei karnevál ma Európa egyik legszínesebb rendezvénye, noha csak tíz napig tart, január végén. Rengetegen látogatnak Velencébe külföldről, hogy részt vegyenek az ünnepségen. Szédítő összegeket költenek el jelmezekre és álarcokra.

Azonban ezúttal sajátos módon közelítjük meg ezt az eseményt, a szavak felől. Amolyan velencei szófejtő és nem túlélő turistaútra hívom a kedves olvasókat.

Kezdjük mindjárt a kulcsszóval, a karnevállal! Olasz, még közelebbről északolasz jövevényszó, jelentése ’farsang’. A kifejezés a régi olasz nyelvjárási carnevelare szóra vezethető vissza, ami nem más, mint ’a húsétel elhagyása böjti időszakban’. A népetimológia egy latin Carne vale!, azaz „Húsétel, isten veled!” mondatot érthetett bele. Nyelvünkben Csokonai Vitéz Mihály Dorottya, avagy a dámák diadala a fársángon című komikus eposza révén válhatott népszerűvé.

Érdekes módon a másik kulcsszó, a maszk nem olasz, hanem német eredetűnek tekinthető a magyar nyelvben. Ez egyébként a lombard maska szóra vezethető vissza, amelynek jelentése: ’halott ember lelke’. A rendezvényen a legtöbb álarc a színdarabok, azaz a commedia dell’ arte-figurákat ábrázolja, Pierrot, Brighella stb. A karnevál fénykorában a legnépszerűbb jelmez  a La Bauta volt, amely tricorne, azaz háromszögletű kalpagból, fekete selyem- vagy bársonyköpenyből és fekete vagy fehér álarcból állt. Ez utóbbi a neve a larva, jelentése: a halott ember lelke.

A maskara, amelynek jelentése farsangi álruha, jelmez, viszont olasz eredetű, és ugyanarra a spanyol szóra megy vissza, mint a maszk.

S végül még egy szót említsünk meg, amely ízig-vérig olasz eredetű, és ez a gondola. Jelentése ’velencei csónak, amely lapos fenekű’. Egyébként a régi gondola édes bűnök kamrája volt, ezért nevezték úszó bordélynak is. Színes szatén- és selyempárnákkal bélelték ki, később ezt a fekete szín váltotta fel egy rendelet következtében. A velenceiek kizárólag esküvő vagy temetés alkalmával bérlik. Utunk véget ért, túléltük.

***  

minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.07. 17:03

Római katolikus esperes, címzetes apát

Sátoraljaújhely

szszb 30 tk Gubala Róbert 400.jpgAz őszi napsütés aranyló sugarai rávetülnek a római katolikus plébániára. Nem hétköznapi ember itt Isten szolgája, Gubala Róbert esperes, címzetes apát immár 3 éve a fenntartója az 1911-ben alapított, V. István Katolikus Szakközépiskola és Gimnáziumnak, Árpád-házi Szent Margit Általános Iskola. Patinás plébánián osztja meg velünk gondolatait, töprengéseit, és veszi száma a jövő kihívásait az atya. Mert nemcsak a diákoknak, a szülőknek – legalábbis a ma élőknek – újdonság a fenntartó-váltás, hanem a hitoktatás megújításáról, a cselekvő hit kialakításáról is eszmét cseréltünk Gubala Róbert atyával. Őt a középiskola igazgatója, Sebes Péter is a legkiválóbbak közt említette. Az Egri Érsekség a fenntartója az egyházi intézménynek.

Az atya Kékeden született, 1957. január 7-én, néhai Gubala József és lánynevén Balogh Ilona (88) fiaként. Ilona húgával a családi fészek melegét élvezve döntött: Isten szolgálatába áll. Esztergomban, a Ferences Gimnáziumban érettségizett 1975-ben, majd az Egri Hittudományi Főiskola után 1982-ben szentelték pappá. Sátoraljaújhelyen, Sárospatakon volt kezdő káplán, majd Göncruszkán, Füzesabonyban plébános, később Újhelyre visszakerülve lett esperes és címzetes apát. Zemplén „fővárosában”, Újhelyen és a környéken 8 ezer lelket számláló római katolikus egyházközség működik, a görög katolikusok 2-3 ezren vannak, a református gyülekezetben 3-5 ezer ember keresi a lelki, spirituális támaszt. Fellapozzuk az atya „személyes naplóját”, kutatjuk elkötelezettségének indokait. Talán a családi közösség motiválhatta, hogy Isten kiválasztotta a rendszeresen ministráló gyereket. Még általános iskolai tanárai is megütköztek, - hiszen ateista szellemiség uralkodott -, hogy a jó eszű diák milyen korán elkötelezte magát a hit szolgálata és hirdetése mellett. Hivatástudatától a katonai szolgálat sem tudta eltéríteni.

Fordulatot jelentett, hogy 2011-ben az önkormányzat tulajdonában lévő, éppen centenáriumát ünneplő „Kerit” az Egri Főegyházmegye vehette át működtetésre. A tantestület tagjai is örültek. A szülők pedig azért vették jó néven az egyházi irányítást, mert a hittant tanuló gyerekek magabiztosabban, erkölcsi értékekkel felvértezve jobban megfelelnek az élet kihívásainak. Természetes az idejáró diákok semmiben nem különböznek a mai kamaszoktól, interneteznek, szeretnek hétvégén bulizni, általában – életkoruknak megfelelően – még kevésbé fogékonyak a lelki értékek iránt. Viszont a mai kor támasztotta feltételekhez igazodó, folyamatosan megújuló hitoktatás – maga Gubala atya is tanít hittant – hatása már mérhető: visszaszorul a diákok agresszivitása, magatartásuk, viselkedésük, társaik és a másság elfogadása békésebbé teszi őket. Gubala atya azt is szeretné elérni, hogy ne csak a hittan órákon és a templom falai közt érezzék Isten jelenlétét, hanem cselekvő hitet gyakoroljanak a hétköznapokban. Tanuljanak meg ünnepelni, érezzék meg, hogy egy közösségnek a tagjai és a személyes felelősségvállalásuk ne csak önmagukra, családjukra, hanem társaikra és eljövendő életük alapértékeinek meghatározására is vonatkozik.

Tíz pontban foglalta össze az iskolát bemutató prospektus, miért érdemes idejelentkezni. Közgazdasági ágazaton német és angol nyelvet is választhatnak, válhatnak itt belőlük pénzügyi, statisztikai, biztosítási adminisztrátorok, érettségi után lehetnek banki, biztosítási, befektetési termékértékesítők, informatikusok, számítógépes rendszer-karbantartók, informatikai rendszergazdák vagy szoftverfejlesztők. Az ügyviteli ágazat adminisztrációs ügyintéző munkakör betöltésére jogosít, választhatnak még irodai asszisztens és ügyviteli titkár szakmákat is. A gimnáziumi osztályokban emelt szinten tanulhatnak angolt és németet, és ugyancsak emelt óraszámban matematikát, informatikát és történelmet. Fontosnak tartják megjegyezni, hogy felekezeti hovatartozástól függetlenül, a pedagógiai programban részletezett nevelési értékek mellett elkötelezett szülők gyermekeit várják az iskolába.

Az 55 pedagógusból álló tantestület tagjai magasan képzett, elhivatott tanárok. Tíz ezer kötetes könyvtár, taniroda, tornaterem, hat számítógépteremben 150 multimédiás komputer alapozza meg az oktatást. Az intézmény – fennállása óta – segíti a zempléni régió középfokú gazdasági szakembereinek képzését és továbbképzését. Az eltelt száz év is bizonyította, hogy az iskola tevékenysége a megye, a térség és a város képzési szükségleteire épül, azt jó színvonalon képes kielégíteni. Kiemelkedő a sportélet, a közösségi programok szervezésre. A „Keriben” az életre készülnek, hogy bárhová sodorja a sors az érettségizetteket, öregdiákként is megőrizzék lelkük rejtett zugaiban az alma materben szerzett tudást és erkölcsi tartást. 

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.06. 08:08

A Sátoraljaújhelyi Diákok Baráti Körének elnöke

Sátoraljaújhely

szszb 30 tk Dr. Lenár Györgyné 400.jpgÜnnepeltek a „térkép szélén”, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Sátoraljaújhely középiskoláinak mai és egykori tanárai, diákjai szeptember 27-én. Az 1984-ben alapított „Sátoraljaújhelyi Diákok Baráti Köre” (www.sdbk.hu) harmincadik születésnapját tartották. A kerek évfordulóra összesereglett valamikori diákok, tanárok és a meghívott vendégek méltó keretek közt, a Latabár Árpád Színház dísztermében tartották az emlékünnepélyt.

A gála alaphangját a mazsorettek – már hagyományossá vált – látványos bevonulása és színvonalas előadása indította. Ezt követően a város polgármestere, Szamosvölgyi Péter – maga is egykori diák - méltatta a három évtizede, lankadatlan szorgalommal dolgozó és folyamatosan megújuló közhasznú szervezet hiánypótló tevékenységét. Mint mondta: ”Az újhelyi diákokat nemcsak az egykori tanárok és diáktársak tisztelete, megbecsülése vonzotta haza, hanem a város, a szülőföld örökké tartó szeretete is.” A jubileumi megemlékezők nagy tapssal köszöntötték a Sátoraljaújhelyi Diákok Baráti Körének színpadra lépő elnökét, a mosolygós és népszerű dr. Lenár Györgynét – ismertebb nevén Anit – aki beszédében ekként emlékezett vissza az eltelt mozgalmas három évtizedre:

2406.jpg„ Boldogan jelentem, hogy egyesületünk harminc éves lett. Egy születésnap mindig nevezetes esemény. Összejönnek a családtagok, visszaemlékeznek az ünnepelt szüleire, gyerekkorára, élete nevezetes állomásaira. Az ünnepelt örül az ajándékoknak és közben elgondolkodik azon, hogy milyen gyorsan száll az idő, azon, mi az, ami siker, és az, ami kudarc volt eddigi életében. Így vagyunk ezzel mi is. Összejöttek a „családtagok”, a sátoraljaújhelyi középiskolák egykori és mai diákjai. Szeretett alma matereink - a gimi, a keri, a mező- és az ipari - tanárai és tanulói. Azért vagyunk ma itt, ilyen sokan, mert szeretjük Zemplént, szeretjük Újhelyt és mert mindannyian barátok vagyunk.” A szülőföld szeretete szólalt meg ebben az elhangzott hatsoros versikében:”Itt futkostunk a kies berekben, víg, csapongó, játszi kis seregben. Itt tanultuk édes anyanyelvünk, serdült ifjakká is itt lettünk. E drága föld adott nékünk tápot, legyen érte mindörökké áldott.” Az elnök asszony, visszatérve a születésnaphoz, így fogalmazott:” Egyesületünknek is voltak „szülei”, akik nagy szeretettel indítottak útnak bennünket. Fleskó László biztatására első elnökünk dr. Soltész Pál – aki most ünnepelte 60. érettségi találkozóját – munkatársaiból, és a diákéveire nosztalgiával visszagondoló volt újhelyi diákokból megszervezte a Diák Baráti Kört. Engelberth László titkár, Jánosi Lászlóné (+), Zahoránszky Anna és Juhász István elnökségi tagok vezetésével működni kezdett a megálmodott baráti társaság az akkori Művelődési Ház szakköreként. A tagok őszinte barátsága és szeretete fogta össze a volt piarista – korábban pálos – „gimis”, a „keris” és a „mezős” egykori diákokat. Egy-egy csoport működött még Budapesten és Miskolcon. Felkutattuk az innen elszármazott újhelyi diákokat, meghívtuk őket a rendezvényeinkre. Folyamatosan megismertetjük és továbbadjuk városunk és iskoláink hagyományait. Őrizzük barátságainkat. Önképzőkör szerűen bővítjük ismereteinket, amibe bevonjuk az ifjúság és a város érdeklődő lakosait is.”

Az SDBK 1997-ben lett hivatalosan is bejegyzett egyesület. Közhasznú szervezetté 2011-ben vált. Ekkor a szép emlékű elnök, dr. Ugray György és „csapata”: Wieland Ildikó, Hajdú Edit, Papp László és természetesen dr. Lenár Györgyné, az Alapszabály előírásainak megfelelően ügyeltek az egyesületi munkára. Bővítették a létszámot, és minden hónapban szerveztek valamilyen közös programot.

Mára hagyományossá váltak rendezvényeik: az emlékezetes csülkös vacsorák, a nőnapi köszöntések, a diák – és érettségi találkozók szervezése és megtartása, a közös kirándulások, a hangulatos szalonnasütések és a mindenki lelkének legkedvesebb karácsonyi ünnepségek. Mindezek mellett tovább folytatódnak a kezdetek óta népszerű előadássorozatok, amelyek igen széles témakörben mozognak. Tartanak könyvbemutatókat, adnak ki saját kiadványokat. 2014 tavaszán bonyolította le az egyesület a tizedik közös külföldi utazást. Az egyesület továbbra is folytatja a tehetséges fiatalok támogatását, díjazzák a tanulmányi versenyek helyezettjeit. Aktívan részt vállalnak a városi közéletben is. Rendezvényeiken szívesen szerepeltetik a sikeres, egykori újhelyi diákokat. Saját „otthon” hiányában az egyesület vendégként bonyolítja le programjait. Hol a könyvtárban, hol a Művelődési Központban, hol az Európa Házban, vagy akár a Zemplén Kaszinó helyiségeiben. Az elmúlt öt évben, az érettségi találkozókon kívül majd’ hatezren fordultak meg az SDBK különböző rendezvényein.

A szülőföld megtart, ezer szállal köti ide a családját, városát, egykori iskoláját sírig szerető baráti társasági tagokat. 

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.05. 16:15

bolyhos bilincs.jpgIdőnként szeretem lapozgatni a katalógusújságokat. No, nem azért, mert mániákus vásárló vagyok, s nem is azért, mert minden egyes olcsóbb áruért egyik áruházból a másikba szaladgálnék, hanem azért, mert ezekben az ingyenes kiadványokban találhatok rá új szavakra. Hiszen az árucikknek nevet kell adni az illusztráló fénykép alá. Az egyik alkalommal a következő ritka darabra találtam: boholytalanító, 2 db ceruzaelemmel működik, ára csak 1199 forint. Nézzük, hogyan is jött létre a boholytalanító szó, amely mint eszköz természetesen arra szolgál, hogy a kis szöszöket leszedje a különböző ruhadarabokról. A szótárban a következő alakok szerepelnek: bolyh, bolyhot, bolyha, bolyhhal, bolyhos, bolyhosít, bolyhoz, bolyhozódik, bolyhozógép.Mint látható, a toldalék a bolyhhal ragos alak kivételével kötőhangzóval szerepel, például bolyh + o + z. A boholy szó egyrészt azért jöhetett létre, mert így nem olyan nehéz kiejteni a fosztóképzős és igeképzős alakját: bolyhtalanító, helyette könnyebb azt mondani, hogy boholytalanító. Másrészt egy meglévő tőtípusba sorolódott be, az úgynevezett hangzóhiányos, hangátvetéses névszótövek sorába. Ezek a következők: pehely, kehely, teher. Toldalékos alakjukban kelyhet, pelyhet és terhet mondunk, tehát a h és az ly, illetve az r helyet cserélt. A teher német jövevényszó eredeti alakja a tereh volt, emlékezzünk csak Arany A walesi bárdok című múlhatatlan balladájára:

Vadat és halat, s mi jó falat /Szem szájnak ingere,/Sürgő csoport száz szolga hord,/ hogy nézni is tereh.

Tehát tereh volt, majd teher lett, viszont a toldalékos alakban újra jelentkezik a terhet alak. Ugyanez mondható el a kehely szóról is. A boholy viszont nincs szótározva, csak alkalmi szóalakulat egy katalógusújságban – gondoltam, azonban rákeresve az interneten meglepődéssel tapasztaltam, hogy több mint ezer találattal korántsem egyedi kifejezés, sőt vannak egyéb magyar megfelelői, a következők: ruhaborotva, szöszmöszlő.

Egyébként nemrég olvastam azt is, hogy Valentin-napra mekkora a választék ajándékokban: plüss-szívecskétől bolyhos bilincsig minden kapható. Ez utóbbi esetében biztos szükség lesz a boholytalanítóra.

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.02. 14:03

Biszák László festménye 

1385122_967151323301547_7300526765946057851_n.jpg

30x40 cm. akril, farost 2014.

***  

57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.11.01. 08:30

Nyugalmazott szakközépiskolai igazgató

Sátoraljaújhely

szszb 31 tk Rezsabek Gyula 400.jpgA vincellérmesterségnek a keresztes háborúkig visszavezethető története során felhalmozódott elméleti és gyakorlati szakmai tudás megőrzése és továbbfejlesztése, valamint a majdani mesterek képzése céljából, 1872-ben létrehozták az első szakképző intézetet, ami egy év múltán a Tarcali Magyar Királyi Vincellérképezde nevet viselte.  Ez a „jogelődje” a napjainkban Szepsi Laczkó Máté Mezőgazdasági Szakképző Iskola és Kollégium néven működő oktatási intézménynek, aminek Sátoraljaújhely 1953 óta ad otthont.

Ennek, a nemzetközi hírnevű, kiemelkedő képességű, elhivatott szakembergárdával rendelkező „műhelynek” volt a tanára 1968-ig – a puritán egyszerűségű és végtelen szerénységű - riportalanyunk édesapja, id. Rezsabek Gyula. Fia, az ő nyomdokaiba lépve, folytatta az általa megkezdetteket, immár igazgatóként. A tantestület számára hamar világossá vált: a fiatal kartárs mindenre elszánt a gyerekek oktatását és nevelését, valamint az iskola fejlődését, eredményességét elősegítő és azokat szolgáló lépések végrehajtásában. (A mai napig közszájon forog: Gyula nem ismeri az órát.) Hajnalban kelt, éjszaka feküdt. Példáját, akarva-akaratlanul egyre többen követték a tantestületből is.  

Miután 1994. január elsejétől kezdődően az iskola első embere lett, lelkiismeretétől és tiszta hitétől vezérelten, minden dolog gazdájának, mindenért felelősnek érezte magát. Széles látókörű, kombinatív elmével megáldott tanárember lévén, korán felismerte, majd az iskola, a gyerekek érdekében fel is használta a kor adta lehetőségeket.”Nem csináltam én semmi különöset, csak nyitva tartottam a szemem, gondolkoztam, majd tettem azt, amit kellett.” Ha valakit olykor fegyelmeznie kellett, habozás nélkül megtette, de az érintettre soha nem tudott haragudni. Szigorúsága nagyvonalú igazságérzettel és végtelen emberszeretettel párosult. Mindezek mellé jött a gyerekszeretet, amit csak egy Rezsabek Gyulától kaphattak a jobb sorsra érdemes, szegénycsaládokból érkező diákok. Ő is öt testvérével együtt nőtt fel, nehéz körülmények között. Talán ebből, de inkább a családi hagyományokból, a gyermekáldás szeretetéből ered ez az utolérhetetlenül embersége. Vezérlő elve: „Mindent a gyerekekért.” már-már szállóigévé vált az intézmény falain belül és kívül egyaránt. A város más iskoláinak igazgatói, tanárai, diákjai irigyelték az ő tanítványait. Miért, hiszen a lehetőségek mindenki számára egyformán adottak voltak? A különbség az, hogy Rezsabek tanár/igazgató úr azokat tettekre is váltotta!

Legendás szervező- és tárgyalóképessége révén elérte mindazt, amiről Magyarország nagyon sok városában csak álmodhattak a gyerekek: maga is kultúrember lévén szerette a színházat. Így bérletet szerzett az iskola diákjainak az Erkel Színházba. Igen, oda! Minden gyerek vágya között szerepel az utazás is, igaz? No, akkor szerzünk egy buszt és azzal megyünk tanulmányi, szakmai és egyéb utakra. Így is lett. Egyik „terepszemléje” során érzékelte, hogy a meglévő bútorok bizony már kopottak is, meg hibásak is. Oldjuk meg, de gyorsan. Bútorgyári kapcsolat, bútorkészítés, bútorcsere. Kész!

Amikor már nyitottabbá vált a világ, jött a kósza gondolat: mi lenne, ha elmennénk valahová külföldre is? A busz előállt, irány: Bécs, és minden, amit ott érdemes megnézni. Ennyi. Tantestület összekovácsolása, a „tüskék” hatástalanítása? Kirándulás, irány: Olaszország, Róma, a Szent Péter tér és még sok-sok csoda, amit látni kellett. Minden egyházi ünnepen más templomot kerestek fel. Segíteni kell a diákoknak, a családoknak, az iskola technikai dolgozóinak, a tantestület tagjainak. Egyforma Karácsonyi ajándékcsomagot mindenkinek!

Jutott pénz tanári továbbtanulásra, másod- vagy harmaddiploma szerzésére. Segítsük a város rendészeti szerveinél dolgozók képzését a városlakók és a város biztonsága érdekében. Rendben, mondta az igazgató úr, és elindult a rendészeti képzés is. Sokan dolgoznak még ma is azok közül, akik az általa vezetett iskolában érettségiztek. Nélküle ugyan hol lennének?

Sose kereste a hatalmasok kegyeit. Idejében bevezette a hittan- és az erkölcstan oktatását. Minden diák oda iratkozott, ahová lelkiismerete alapján akart. Az ifjúság védőszentjének, az iskola egyik korábbi névadójának, Szent Imrének, a főbejárattal szemben egy kis oltárt emeltetett és egy szobrot állíttatott.

2003-ban mondott le igazgatói megbízatásáról. Még abban az évben elkezdte a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a hittan tanári szakot, és sikeresen be is fejezte. Felsorolni is nehéz kiemelkedő szakemberré vált tanítványainak nevét. Nyugdíjasként gyerekeiket: Gyulát, az építészmérnököt, Ágit, a sikeres rajzpedagógust, Ottót és Tamást, a gépészmérnököket és azok családjait látogatja feleségével, Magdikával. Jövőre ünneplik Aranylakodalmukat. Addig meg közösen örülnek a nyolc unokájuknak.

***  File0001.jpg

Írta:

Volom Pál

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.29. 16:50

Mihály János gimnáziumigazgatóról beszél Székelyhidi Ágoston író 

Mihály.jpgMihály Jánost, a hajdúböszörményi Bocskai Gimnázium igazgatóját városszerte csak úgy emlegették: a direktor. Ősi diákszokás volt, s mind a mai napig divat, hogy a diákok kifogyhatatlan ötletességgel ruháznak fel tanárokat csúfnevekkel vagy jellemnevekkel, amit aztán a következő nemzedékek ellenőrzésük alá vonnak. Ha nem találják elég jellemzőnek, elvetik, ha lényegre tapintónak minősítik, úgy átveszik és szentesítik. Mihály János ragadványnevét a böszörményi diáknemzedékek elfogadták és őrizték. 

Székelyhidi Ágoston író, az egykori tanítvány, majd kolléga és barát szerint ebben is megnyilatkozik az iránta tanúsított nagy tisztelet. Egy ízben ezt írta: „Ízlelgessük csak ezt a nevet. Először is: nem általánosít, hanem meghatároz, nem fedi el a góréval, főnökkel, a vezérrel az igazgatót. Mintegy elismeri, megerősíti a tisztaságot. A közösség elévülhetetlen pecsétjét üti a kinevezés hivatali pecsétje mellé. Azaz fölé. De tovább is megy, többet is mond. A latinos változat alkalmas arra is, hogy fölidézze a hajdani komoly szertartásos méltóságot, majd finom iróniával meg is kérdőjelezze, el is hessentse. Így fejezvén ki, hogy ez a direktor másképp direktor, hogy tehát itt nem az állás ad rangot, méltóságot és tekintélyt az embernek, hanem az ember tölti meg méltósággal és tekintéllyel az állását. Azt jelezve, hogy a direktor nem az igazgató módján ember, hanem az ember módján igazgató.”

– Középiskolás korában ismerte meg Mihály Jánost?

– Édesapám a világháborúban katonatiszt volt, majd 1944-től a nagyváradi magyar érdekvédelmi szervezet politikusa. Emiatt letartóztatták. Később, 1947-ben, a párizsi béke után, amikor Románia már biztonságban érezte magát, azokat, akik nem vállalták a román állampolgárságot, s egyébként is megbízhatatlanok voltak, kiutasították. Így járt a mi családunk is. Édesapámnak Magyarországon volt egy katonatiszt barátja, aki egyébként görög katolikus iskolában tanított Hajdúböszörményben, az ő révén kerültünk a városba. 1948 az államosítás éve volt, én akkor ismertem meg Mihály Jánost, akkor iratkoztam be a Bocskai Gimnázium általános iskolájába, ő pedig akkor került oda frissen kinevezett igazgatónak.

Ő Sonkádon született, Szabolcs vármegyében, de középiskolai tanulmányait már a böszörményi Bocskai Gimnáziumban végezte.

– Az édesapja Hajdúböszörményben volt csendőrőrmester már 1929 körül, ráadásul altisztként amolyan törzsparancsnok-helyettes. Mihály János életébe, különleges sorsába ez is beletartozott, meg az is, hogy a Ludovika Akadémia hallgatója lett, sőt egészen fiatalon, mintegy másfél évig előadótanára is Marosvásárhelyen.

– Ezt érthető módon nem nagyon szellőztették. Annál kevésbé, mert tudomásom szerint ő a debreceni egyetemen a baloldali ifjúsági mozgalmakhoz tartozott?

– Igen, a Márciusi Front holdudvarába került, olyaténképpen, hogy mint történelem–földrajz szakos hallgatóÚjhelyi Szilárdnak és Tariska Istvánnak a távoli baráti körébe tartozott. Kállai Gyulával nem volt kapcsolata. Sorsába tehát belejátszott, hogy a Márciusi Frontnak a második-harmadik vonalához kötődött Debrecenben. Nem politikusként, hanem mint a Front bizonyos világnézeti körének, a népi írói törekvéseknek a hitvallója. Nemzeti elvű világnézetet vallott, bizonyos mértékig hatással volt rá Karácsony Sándor. Mégsem volt hazug az a magatartása, hogy később belépett az MDP-be, majd a MSZMP-be, mert a nemzetelvűséget valahogyan mindig egyeztette a társadalmi igazságossággal. A társadalmi igazságosság és a nemzeti függetlenség alapértékei egy meggyötört sorsú embernél még kiegészültek a humanizmus alapelveivel. Nem volt vallásos, de nagyra értékelte a kereszténységet. Amikor 1968 után a középiskolákban bevezették a világnézetünk alapjai elnevezésű tantárgyat, akkor ő vállalta annak a tanítását. Több óráját meglátogattam, mivel az én osztályomban is tanította ezt a tárgyat. Ráébredtem, hogy ő ennek a tantárgynak a keretében nem a tudományos szocializmust tanította, hanem azt, amit akkor eufórikusan szocialista humanizmusnak neveztek. Ő valójában a humanizmus elvét emelte ki, mint a marxi marxizmus egyik alaptételét. Hiszen ő is derült azon, hogy kik is a marxisták. Akik nem olvasták Marxot! A marxi klasszikus filozófiából az emberelvűséget vallotta. Nem volt álságos ember, hitt abban, amit tanított, de nem a dogma, nem a korlátoltság jellemezte.

– Mihály Jánost feltétlen bizalom övezte a hatalom részéről?

– Nem, ezt nem mondhatjuk. Inkább arról van szó, hogy Mihály János a szovjet hadifogságban elvégzett egy antifasiszta iskolát. Ennek az oklevelével érkezett haza 1947-ben. Hajdúböszörményben élt egy zsidó származású kommunista funkcionárius, bizonyos Waldmann Varga Jenő, aki 1944-től nagyon magas tisztséget töltött be a szovjet–magyar kapcsolatrendszerben. Nem tudom pontosan mit, de ez a tisztség bizalmas lehetett. Varga később kecskeméti polgármester, majd Bács-Kiskun megye tanácselnöke lett. Ez a Varga Jenő ismerte Mihály Jánost és a családját 1940 előtt, s tudta, hogy Mihály János apja, noha csendőr főtörzsőrmester volt, emberi módon bánt a zsidókkal. Kezességet vállalt Mihály Jánosért, noha tudta, hogy hivatásos katonatisztként a Ludovika Akadémián volt tanár, pontosabban a Gyorsfegyvernemi Hadapródiskolán tanított.

– Ennyi elég volt a bizalom megalapozásához?

– Mihály János személyisége és baráti köre is okot adott arra, hogy bízzanak benne. Volt egy olyan gimnazistakör, amelyet Mihály János 1948-tól kezdve maga mellé emelt. A fiatalokkal órán kívül is foglalkozott a Nékosz Kollégiumban, amelynek társigazgatója volt. Folyvást oktatta őket emberségre, de az öltözködéstől kezdve a késsel-villával való bánásmódig, a nyakkendőkötéstől a köszönésig az illemtan is szerepelt a programban. Ezek a fiúk megbíztak benne, ezekben ő is megbízott. Volt közöttük egy Lévai Sándor nevű gimnazista, aki később az MDP, majd az MSZMP városi első titkára, s a kerület országgyűlési képviselője lett. Ő is azok közé tartozott, akik kiálltak Mihály János mellett. Tehát ő igazában néhány embernek a bizalmából került be abba a körbe, ahol 1949 után találjuk. Ezek közt a gimnazisták közt, ahová én is tartoztam, természetesen más szerepben és helyzetben, voltak olyan velem egykorúak, mint például Szűrös Mátyás. Ő Mihály János legszűkebb tanítványi körének tagjaként került el 1952-ben Hajdúböszörményből, s a Lenin Intézetben érettségizett, majd a Szovjetunióban szerzett diplomát. Amikor visszatért Magyarországra, már megkezdődött a politikai karrierje. Szűrös Mátyás szintén bizalmába fogadta Mihály Jánost.

– Vagyis jótálltak érte?

– Igen. Három-négy olyan ember volt, akinek a bizalma megtartotta őt akkor is, amikor például 1950-ben letartóztatták egy napra. Valaki ugyanis éjszaka a gimnáziumban felfirkálta a falra Rákosi fényképe alá, hogy „Kopasz Rákosi, nincs neked itt helyed”. Ezért Mihály Jánost vegzálták, hogy miért nem vigyázott jobban a gimnázium megközelíthetetlenségére, miért nem záratta be az épületet. Letartóztatták, és a helyi rendőrség pincéjébe vitték, a család sem tudta, hogy hol van. Azzal hozakodtak elő, hogy persze csendőrgyerek volt, ludovikás tiszt, biztosan ő bujtogatott a provokációra. 1948-ban már egyszer majdnem 48 óráig volt a politikai rendőrség foglya ugyancsak a városban. Ez mutatja, hogy igenis élt vele szemben egyfajta politikai bizalmatlanság, pusztán csak az osztály-hovatartozása, nem a személyes magatartása miatt. Lévai Sándor, de főleg Waldmann Varga Jenő volt az, aki a rendőrségről kihozta őt. A hatvanas évek végén olvastam az 1950-es eset jegyzőkönyvét, mert Mihály János megőrizte. Annak kísérőiratában az állt, hogy a rendőrség lezártnak tekinti, nem akarja az ügyet tovább folytatni. Az irat egyik aláírója Waldmann Varga Jenő volt.

– Mit szólt a hatalom ahhoz, hogy a hatvanas években olyan tanárokat vett a gimnáziumba, mint Kertész László, Székelyhidi Ágoston vagy később Görömbei András, akikről tudnivaló volt, hogy úgynevezett másként gondolkodók?

– Mihály János rendkívüli képességgel rendelkezett, három nyelven írt és olvasott, állandóan tájékozódott, szaktárgyait egyetemi szinten ismerte és fejlesztette. Egy ilyen ember nemigen tudott volna egy kisváros középiskolájában, miliőjében megmaradni, ha a szakma nem karolja fel. Csakhogy a szakma is felkarolta. 1952-53 körül nagyon nehéz volt annak érvényesülnie, akinek nem volt patrónusa, de azok, akik a Márciusi Front környékén megismerkedtek vele, s akkor szakmai pozícióban voltak, mint például Jóború Magda miniszterhelyettes, igényt tartottak a szakértelmére. Jóború Magda azért is járt néhányszor Debrecenben és Hajdúböszörményben, hogy erősítse a Mihály János iránti bizalmat. Ez a szakmai kör és kapcsolatrendszer volt a háttere országosan. Szerencsére voltak olyan körök a megyében is, amelyek ismerték a képességeit. A szellemi, a szakmai, a pedagógiai és emberi értékei voltak azok, amelyek megtartották őt minden válságos körülmény között. De… A kisvárosban a dogmatikus, műveletlen, rosszindulatúés nagyon bizalmatlan kommunisták és funkcionáriusok várva várták az alkalmat, hogy elgáncsolják. Ez nemegyszer megtörtént. Az előbb említettem, hogy amikor letartóztatták, senkinek sem mondták meg, hogy hova vitték.

– Később nyugton hagyták?

– Nagy Imre leváltása után megint volt egy bizalmatlansági kísérlet vele szemben. A forradalom idején, 1956-ban az volt a szerencséje, idézőjelben mondva, hogy októberben végig beteg volt, még az utcára sem tudott kimenni, tehát nem vádolhatták azzal, hogy bármelyik csoporthoz tartozott. De amikor a hajdúböszörményi és Hajdú-Bihar megyei MSZMP-politikusok próbálták újraerősíteni a saját hatalmukat, akkor már Lévai Sándor végzett tanár volt, s ő lett a városi párttitkár a forradalom leverése után. Ez a tény megerősítette Mihály János pozícióit. Ő egyébként 1948-ban olyan középiskola élére került, amely korábban református főgimnázium volt, s amelynek a tanárai, igazgatói kivétel nélkül a régi keresztény Magyarország hívei voltak. Mihály János ezeket nagyrészt képes volt megtartani. Akiket nyugdíjaztak, őket visszahívni már nem volt módja, de az aktívak közül nem engedett senkit üldözni, miközben ő folyton ki volt téve ennek a veszélynek. Ennek ellenére a gimnáziumba kerültek olyan rovott múltúnak számító tanárok, mint például Molnár Pál, aki korábban a debreceni református gimnázium tanára, majd Erdély visszatérése után a Máramarosszigeti Gimnázium igazgatója volt. Őt állítólagos pán–germán rokonszenvei miatt üldözték. Mihály János odavette tanárnak, s rövidesen igazgatóhelyettessé léptette elő, mert szívós, jó hivatalnok volt. Orosházi Lajost említem még, aki katonatiszt tanár volt, s mégis odakerült az ötvenes évek második felében.

– De az 56-osok felkarolása volt az igazi huszárvágás!

– Igen. 1956-ban kedvenc diákjai közül Kertész Lászlóés jómagam nehéz helyzetbe kerültünk. Letartóztattak bennünket, engem kizárták az ország összes egyeteméről, Lacit nem, mert őt Juhász Géza professzor külön védte, mellesleg engem is. Kertész László, aki a Juhász család amolyan fogadott fiának számított, hiszen tudjuk, hogy lelencgyerek volt, állami gondozott, Juhász Géza rendkívüli emberséges és szilárd magatartása miatt maradhatott az egyetemen. Juhász Géza volt az, aki azt mondta, hogy Kertésznek a gimnáziumban van a helye. Énvelem más volt a helyzet, csak az 1963-as amnesztia után engedtek tanítani általános iskolában. 1959-ig afféle segédmunkás voltam, aztán helyettesítő tanár, s csak 1963-ban kaptam kinevezést, Baranyi Imre, volt évfolyamtársam segítségével. Bármit mondanak róla, lelkiismeretes ember volt, nem felejtette el e baráti kapcsolatait. Betértünk egyszer az Arany Bikába egy pohár borra, s ott felajánlotta, hogy közbenjár az érdekemben. Mondtam, a megyei tanácson eddig kőkeményen elzárkóztak még attól is, hogy általános iskolai kinevezést kapjak. Két-három nap múlva a megyei elnökhelyettes telefonált Mihály Jánosnak, hogyha ő foglalkoztatni tud engem, a megyei tanács nem zárkózik el előle. Azt sem titkolta, hogy ez Baranyi Imre kívánsága, aki akkor a KISZ Központi Bizottságának valamilyen magas rangú társadalmi-politikai tisztségviselője vagy tanácsadója volt. Mihály János ezt örömmel vette, s azonnal alkalmazott. Ez nem az ő kettős magatartására vall. Az ő személyisége és magatartása egységes volt, amelynek az a határozott értékrend adta az alapját, amelyet korábban említettem. Ő ezeket értékelvként, s nem pillanatnyi dogmaként vagy taktikaként képviselte, s ezeknek az értékeknek a révén mindig képes volt betölteni azt a teret, amit a pillanatnyi szabadság engedett.

– Azért Görömbei András esete sem jelentéktelen dolog.

– Bizony nem! Hiszen ő piarista gimnáziumban érettségizett, az édesapja ’56-os elítélt volt, tehát neki semmi esélye sem lett volna, hogy egyetemen tanítson. Barta János professzor kérte, hogy átmenetileg fogadja őt Mihály János. Ezzel a kerülővel juthatott aztán egyetemi állásba.

– Miben rejlett az ő pedagógiai vonzereje, szakmai tekintélye?

– Elsősorban tanárként volt rendkívül népszerű. Méghozzá azért, mert az ember akkor lesz igazán jó tanár, ha megőrzi a szakmai igényességét, nem akar leereszkedni senkihez, de képes tanítványaiban azt az érzetet kelteni, hogy emberileg egyenrangúak. Ő így kezelte a tanítványait. Tehát a bizalomteremtő képesség tette őt rendkívüli tanárrá. Valahogy minden tanítványa meg akart felelni ennek a bizalomnak. Módszere a gondolkodtatás volt, ezért a gondolkodó tanulókat becsülte legtöbbre. Soha nem adott fel leckét, hanem kérdéseket hagyott meg. És hát az emberi rokonszenvessége és férfiúi bája utánozhatatlan volt. Ezek a tulajdonságai engem Julow Viktor egyetemi tanárunkra emlékeztettek.

– Tudomásom szerint szakmai cikkeket is írt. Nem vágyott többre? Beérte azzal, hogy egy kisvárosi gimnáziumot igazgasson?

– Azt mondta, neki ez az élete. Említettem, hogy rokonszenvezett a Márciusi Fronttal, de nem a politikai irányvonalával, inkább azzal, amit úgy nevezhetünk, hogy a népi írók gondolatvilága. Ő élete végéig ezt az értékrendet fogadta el, és ezt érvényesítette. Elmondta nekem, hogy ebben nem állt egyedül, a fiatal katonatisztek, főleg a vezérkariak ’38-’39 táján a népi írók művein nevelkedtek. Hiszen sokan a népi osztályokból kerültek az értelmiség soraiba, mint ő is. Ez volt a titka annak, hogy őszinte meggyőződéssel vállalta a társadalmi igazságosságot, amit a népi írók tanaiból merített. Ehhez kapcsolta a nemzeti függetlenséget, az pedig általános európai műveltégéből származott, hogy egyfajta humanizmust és keresztény értékrendet vallott, de nem volt vallásos.

– Mégis hallani olyan emlékezéseket, hogy élete végén vallásos lett.

– A felesége halála annyira megrázta, hogy aztán a sorsszerűséget kereste közös életútjukban, a találkozásukban, hiszen véletlenül találkoztak. Mihály János már gyűrűs vőlegény volt, amikor megismerkedtek. Azt mondta, abban is a sorsszerűség játszott közre, hogy ez az asszony jóban-rosszban kitartott mellette, de abban is, hogy végül neki kellett ápolnia s eltemetnie. Tehát inkább a sorsszerűség volt az, amit mások úgy magyaráznak, hogy Istenhez való megtérés. Én is láttam, hogy a Bibliát olvassa – de nem a Biblia-magyarázatokat –, és abban nagy sorspéldákat talált. Kereste a példázatértékű szépirodalmi alkotásokat is, Kodolányi János nagy Mózes-regényét kétszer is elolvasta. Tehát a nagy bibliai mítoszokat nem is annyira az istenhit, mint inkább a sors mítoszaként értelmezte.

– Hogyan fogadta a rendszerváltást?

– Mihály János akkor már 75 éves volt, nyugdíjas, porig sújtotta a felesége szenvedése és halála. Amikor 1971-ben Lévai Sándor meghalt, Mihály János ellen hirtelen elszabadult a helyi dogmatikus pártmunkások indulata. Ne felejtsük, az 1970-es évek elején söpört végig az országban az értelmiségellenes hullám! Ez volt a filozófusperek kora. Mihály János a gimnáziumban az évek folyamán fogadta Veres Pétert, Sánta Ferencet, Mocsár Gábort, Féja Gézát. Ebben azt látták, hogy túlságosan a másként gondolkodóértelmiséghez köti a gimnáziumot, pedig annak az életre kellene nevelnie. E mögé a demagóg felfogás mögé bújtak, s Mihály Jánosnak nem engedték meg, hogy meghosszabbítsa 65 éves kora után is igazgatói megbízatását. Azt kiharcolta, talán nem is ő, a barátai, hogy 70 éves koráig óraadóként taníthatott, mert azt mondta, nem akarja elveszíteni azt a szereptudatot, hogy őrá még szükség van. Nem akarta elveszíteni a kapcsolatot azzal az intézménnyel, amelyet 1949 után ő emelt olyan szintre, amely méltó folytatása a református főgimnáziumi korszaknak. S azt is el kell mondanom, hogy élete utolsóéveiben nem zárkózott be, csak majd a felesége halála után. A rendszerváltozás idején voltaképpen már lezárult az élete. 1993-ban halt meg.

– Milyen ember volt ő a hétköznapokban mint társ,barát?

– Nagyszerű ember volt, érzelemgazdag, kitűnő barát, hangulatos házigazda és vendég. Szűkebb baráti körben sokszor feloldódott, és a társaság középpontja tudott lenni. 

Bakó Endre

*** 

MIHÁLY JÁNOS (született 1914. október 8-án Sonkádon, elhunyt 1993. június 5-én Hajdúböszörményben).Elemi iskoláit megyei szülőfalujában végezte, a középiskolát Hajdúböszörményben, a Bocskai István Református Gimnáziumban. 1932-ben érettségizett, majd tanulmányait a Debreceni Tisza István Tudományegyetem földrajz–történelem szakán folytatta. 1937-ben szerzett diplomát. 1941-ben a marosvásárhelyi GyorsfegyvernemiHadapródiskolában tanított. 1945-ben szovjet hadifogságba esett, ahonnan 1947-ben tért haza. 1949. március 1-jén nevezték ki véglegesen a Bocskai Gimnázium igazgatójának, beosztásától 1979-ben vált meg. Egy ideig, 1948-ban társelnökként vezette a Nékosz Petőfi Sándor Népi Kollégiumot. A megyei igazgatói munkaközösség vezetője, a városi pártbizottság és tanács tagja. Pedagógiai tapasztalatairól néhány szakcikk is árulkodik. Kitüntetései közül említést érdemel Az Oktatásügy Kiváló Dolgozója, 1956; a Kiváló Tanár, 1972; Hajdúböszörmény Város Díszpolgára 1975; a Munka Érdemrend arany fokozata, 1978; Pedagógus Szolgálati Emlékérem, 1979. 

SZÉKELYHIDI ÁGOSTON (született 1935. december 19-én Medgyesbodzáson) tanár, író, politikus. Nagyváradon nevelkedett. Családját 1948-ban kiutasították Romániából. Középiskoláit Hajdúböszörményben végzi, 1958-ban szerzett magyar–történelem szakos diplomát a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. 1956-ban a Hajdú-Bihar Megyei Forradalmi Bizottmány elnökségi tagja, ezért később vizsgálati fogságba került. 1959-től általános iskolai tanár Hajdúböszörményben, majd 1964-től az ottani Bocskai Gimnáziumban, 1977–1984 között a debreceni Kölcsey Ferenc Művelődési Központ főmunkatársa, majd lapszerkesztő és szabadfoglalkozásúíró. 1969–1976 között a Hajdúböszörményi Nemzetközi Művésztelep vezetője. Az MDF alapító tagja, a párt különböző megyei és országos testületeinek tagja, vezetője. Írásai 1955 óta jelennek meg. Az Erdélyi Szövetség és az 1956-os Kárpát-medencei Emlékbizottság elnöke. 1989–1999 között szerkesztette az Erdélyi Tükör című folyóiratot. Írói munkássága egyaránt kiterjed a szépirodalomra, a szociográfiára és a politikára. Munkásságát számos díjjal jutalmazták.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.28. 17:43

Címkék: ü:Mihály János

fel van mászva.jpgA közszolgálati televízió egyik csatornáján a közismert médiaszemélyiség és egy nyelvész beszélgetett az anyanyelvről, a nyelvhasználatról, a nyelvművelésről a műsorvezető közvetítésével. Érdekes módon a vita a végén vált izgalmassá, amikor a híres-hírhedt sztártelevíziós azt találta mondani zárszóként és legnagyobb problémaként, hogy az el fogok menni germanizmus. Ez nem igaz, és arra hívja fel a figyelmet, hogy a germanizmus, azaz a németességgel megvádolt babonák élnek és virulnak.

A fog segédigével szerkesztett jövő időt korábban egyesek germanizmusnak tartották. Tény, hogy a fog-os jövő idő újabb, különösen a 19. században elterjedt fejleménye a magyar nyelvnek, és a használatból éppen akkor kiszorult -and, -end toldalékos jövő idő helyébe lépett. Talán sokan ismerik Petőfi A tintásüveg című versét, amely Megyeri Károly színészről szól. Abban így figyelmezteti a költő színész barátját:

Kari, vigyázz, kedved majd követendi gyász!

Követendi, azaz követni fogja. Tehát a 19. század elején még élt a jövő idő jele. A jövő időt határozószókkal és jelen idővel is kifejezhetjük: Majd megyek hozzád. Elolvasom a könyvet. A fog segédigés jövő idő erőteljesebb, határozottabb jelentést tükröz: el fogok menni hozzád, el fogom olvasni a könyvet.

Nemrégiben stigmatizáció, azaz megbélyegzés eszközéül is szolgált az egyik germanizmus vádjával illetett szó, álszabály alkalmazása. Egy napilapban olvashattuk a következő mondatot:

A produkció meg lesz tartva – üzente diadalittasan egyetlen szabadulóművészként számon tartott honfitársunk, David Merlini, akinek a jelek szerint nem csupán nyelvhelyességi gondjai vannak.

Most tekintsünk el attól, hogy az ironizálás álpatetikus szóval is történik: diadalittasan, inkább arra fordítsuk figyelmünket, hogy a mondat magában foglal kimondatlanul egy többletjelentést is, s ez pedig a következő: nem csak anyanyelvünkkel van gondja a szabadulóművésznek.

Nyelvi elemzés tárgya nem lehet a vakmerő vállalkozás, annál inkább az, hogy a meg lesz tartva vajon valóban kifogásolható-e nyelvhelyességi szempontból. Nos, a válasz rövid és egyértelmű: nem. A határozói igenév és létige használata ezúttal (is) helyes, holott sokszor kifogásolják, a germanizmus vádjával illetik. Ennek az az oka, hogy az iskolában az idegen nyelvről magyarra történő fordítás során azt sulykolják a diákokba, hogy ne használják ezt, mivel helytelen például az a mondat, hogy A macska fel van mászva a fára és el van nyávogva magát. Ez valóban szokatlan és kifogásolható, megmosolyogjuk, de sok esetben nem kell félni az ilyen szerkezet használatától. Germanizmus, németesség azért sem lehet ez a szerkezet, mert már az 1380-an megjelent Jókai-kódexben is olvasható efféle, s akkor még nem volt kapcsolatunk a német nyelvvel, nem vehettük át tőlük. Másrészt a legközelebbi rokon nyelveinkben is megtalálható ez a szerkezet, a hantiban és a manysiban. Összegezve: be van bizonyítva, hogy ezek csak álszabályok.

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.26. 09:57

Huszár Boglárka festménye

65544_963221260361220_4648542465379037052_n.jpg
30x45 cm. olaj, vászon. 
2013.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.25. 07:29

Írta: Réti János

 

Auguste Renoir Az evezősök reggelije másolata.jpgA Teremtő a nyolcadik napon − ami történetesen hétfőre esett −, felfedezte a gyorsétkeztetést. Arra gondolt, hogy az elpuhult rómaiak majd fekve piszkálgatják a finom falatokat, a királyok trónusaikon ülve szaggatják az ürücombot, a legeslegújabb kor szegényei pedig talponállókban költik el egyfogásos lakomáikat. De gondolni kell a száguldó fogatosokra is, akik úgy siklanak majd a városi tömegben, mint algában az angolna, és közben − vagyis menet közben − ebédelni is akarnak. Így is lett. Lőn kifli, mustár, virsli és ketchup, lőn gyorsétkezés, és lőn HOT DOG! Ezek után már gyerekjáték Ádám egy kései leszármazottjának lótás előtt, futás után valamely város belvárosában, kirakatnyi ablak nyiladékán át pihegve kérni egy hot dogot. Erre a hölgy az üvegtáblán túl nekilát a technológia végrehajtásához: a fél kiflit beteszi a mikróba, amitől Ádám kései leszármazottjában meginog a bizalom a péksütemény keltének keltezését illetően, de reménykedik, hogy a kétezer tízes évek valamelyikében került ki a kemencéből. Amint a hölgy az üvegtáblán túl a kiflit visszamikrózta ember számára ehetővé, következik a járat előfúrása könyörtelen karóba húzás által. Aztán loccs egy kis sárga, lötty egy kis piros, és zutty, már csúszhat is a kilátástalan léből előhalászott virsli a beteljesülésbe. Még szalvéta az egész köré, és viheti, meg eheti a kedves kuncsaft. Ádám kései leszármazottja már harapja is azon nyomban, az utca kellős közepén, hogy aztán −lépés-harapás-lépés-harapás − menjen a dolgára, ahogy tervezte. Azaz harapná, de észreveszi, hogy előbb a szalvétát el kell távolítani az útból. Megáll, próbálja letekerni, de az összeragadt a szószokkal, mivel a virsli túlfolyást szorított ki a kifliből. Hogy akkurátusan le tudja kapargálni az elázott papírt a sütőipari termékről, kénytelen megállni, dacolva a forgataggal. Táskáját lába közé helyezni a földre, jól erősen szorítani meglepetések elkerülése végett, és akkurátusan nekilátni a hámozásnak. Többen belé botlanak, de ő fittyet hány a nehézségekre. A szalvéta és a kifli hallani sem akar a válásról, csak hosszas kapirgálás után válik szabaddá egy harapásnyi hely. Eddigre elázik a kifli! Először nyúlni, majd tekeredni kezd, mint színes szerekkel átitatott fásli, de leszakítani nem lehet! Foggal nem! És körömmel? Innen szabályos harc kezdődik a hot doggal. Mit harc, gigászi küzdelem, miközben faarcú járókelők százai haladnak el mellette közömbösen. A feltűnést kerülendő a legközelebbi újságosbódé mögé húzódik táskástól, hotostól, dogostól és ott mindent latba vet a győzelemért. Eddigre a virsli szökni készül, és a kifliből folyni kezd a piros-sárga szósz, végig Ádám késői leszármazottjának keze fején, reményteljesen kúszva mandzsettája felé. A látvány úgy fest, mintha ismeretlen áldozat vérét vette volna a bódé mögött. Méghozzá galád módon, szemtanúk szemétől verten. Nincs mit tenni, mint a lehető leggyorsabban eltüntetni az áldozatot, villan át az agyán, és olyat harap a megtépázott, de makacsul kitartó gyorskészítménybe, hogy maga is megbánja: a falat nagyságából alig kap levegőt, szeme könnybe lábad, de legyűri.

Még egy hasonló nekirugaszkodás és teli szájjal, könnyes-kigúvadt szemmel visszatérhet az életbe. A maradi emberek közé, akik vagy ülve ebédelnek, vagy sehogy.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Réti János tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.24. 19:37

112. Kinyílik a tér, megáll az idő KEMO_20141022_008a.jpg

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.22. 20:06

dühös zöldség.jpgJól emlékszem arra a történetre, amit a nyíregyházi Finn–Magyar Baráti Egyesület elnök asszonya mesélt el egy alkalommal. Kajaani város vezetősége, amikor testvérvárost választott, érdekes kérdés előtt állt. Tata vagy Nyíregyháza legyen a testvérváros? Tatát nagyon könnyű kiejteni finnül: Tátá, nem úgy Nyíregyházát, ami ekképpen hangzik: nüregüháza. Ugyanis egyrészt a finn nyelvben nincs ny hang, másrészt az ipszilon az ű hangnak felel meg. Azonban Kajaaniban úgy döntöttek, nehéz ejtés ide vagy oda, ők az északkelet-magyarországi város mellett teszik le a voksukat.

Egyébként a nyelvek hangzó- és betűkészletet tekintve természetesen nagy változatosságot mutatnak. Maradva a finn és a magyar nyelvnél, a hangjainak a száma majdnem egyforma, sőt a magán- és mássalhangzó aránya is, ezért tűnhet távolról hallgatva hasonlóan dallamosnak a két nyelv. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a nyelvek között nagy különbség van a tekintetben, hogy hány beszédhangból építkeznek, a legkevesebb a rotokasz és a mura, nyelveknek van, mindössze 11, a legtöbb beszédhanggal pedig az úgynevezett !xu rendelkezik, 141-gyel. Egyébként a beszédhangok száma egy nyelvben 20 és 37 közé esik.

Visszatérve a 32 beszédhanggal és 16 kettőshangzóval rendelkező finn nyelvre, elmondhatjuk, hogy mint minden nyelvben, nyilván itt is ügyelni kell arra, hogy ne keverjünk össze hasonló alakú szavakat. Íme néhány példa: a tilkku rongydarabot jelent, a tulkki tolmácsot, az anoppi anyóst, míg az apina majmot. Az általam megalkotott vihaisia vihanneksia pedig azt jelent, hogy dühös zöldségek. Nagyon hangzatos az egészségedre finnül, a következő: hölökyn kölögyn, igaz, ez már némi itóka elfogyasztása után használatos.

Nagyon sajátosan hangzó mondatokkal is találkozhatunk, így például: Miksi kaksi taksia? ami egyszerűen annyit tesz, hogy Miért két taxi? Ha képzeletben megrendeznék a játékos hangzású finn szavak versenyét, akkor a dobogósok nálam a következők lennének: möhömaha, ami pocakot jelent, a pakoputki, ami kipufogócsövet, a töttörö, ami tölcsért és a hattara, ami vattacukrot. S e szabálytalan nyelvi jegyzet végén a tolmácsolásaim emlékei közül két magyar szót hadd említsek meg, azokat, amelyeket a finnek a legnehezebben tudtak kiejteni. Íme: kedves megegészségesedésedre és a Sátoraljaújhely.

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.19. 19:22