Ősz Zoltán alkotása

25360528_1932588433424493_2025196294_n.jpg

 

Hej, azok a dombok ölelésében szunnyadó kis faluk, hólepte, emlék lepte homályba vesző vidékek. Messziről mintha fekete ruhás öregasszonyok bújtak volna össze egy jó mondatnyi pletykára. Csend van, a kiáltást is lefogja a hó, a varjak rekedt károgása, és néhány fázós kutya jelenti a kinti életet. Ősz Zoltán pasztelljein a békét, a nyugalmat jelöli, azt a természetes életformát, amire mindannyian vágyunk.A hátteret a szelíd dombok, hegyek adják, mint védelmet a megijedőknek. Most karácsony közeledtével, talán lelkünk is megtisztulhat a várakozásban, a jóravaló törekvéseink is megerősödnek, az egymásért való türelmünket ne a fa alatt keresgéljük, hanem fedezzük fel saját magunkban.A téli kép adjon segítséget, méltó fogadtatást az év végi ünnepeinkhez

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.17. 08:13

depositphotos_5119577_w.png

Szemelvények M. Szlávik Tünde
A Férfi illata című könyvéből 

 

A világvégével kezdődött. Szeptember óta nyaggatnak a tanítványaim, hiszek-e benne, s szerintem lesz-e. Az elején még türelmesen magyaráztam, hogy 12 órakor sincs vége semminek, csak kezdődik az újabb tizenkét óra, ahogy december 31-én is egyszerűen átfordítjuk a naptárt. De ahogy haladtunk előre az időben, egyre tapinthatóbb lett bennük a félelem, s valahol jó érzés volt, hogy azon okos emberek közé sorolnak, akik majdnem mindent tudnak (szerintük), s akiknek akár még azt is el lehet hinni, hogy mégsem lesz csak úgy ukmukfukk vége a világnak. Meg persze mindig jó volt időhúzásnak is (szerintem).

December elején azt találtam mondani, hogy ha tényleg be kellene végeznünk, akkor sokkal stílusosabb lenne valami számmisztikailag is szép pillanatban tenni, teszem azt 2012.12. hó 12-én, sőt, 12 óra 12 perc 12 másodperckor. Be is állítottam a telefonomat, hogy riasszon előtte, el ne feledjem, mint tavaly a tizenegyeseket. Mert ilyen sok tizenkettes ugye csak egyszer adódik az ember életében… Bár volt olyan kisfiú, akinek meg kellett magyarázni, hogy ha kihagyom, legközelebb majd 100 év múlva nézhetném meg, amire az én koromban már nem sok esély van. Miért? Megnézzük jövőre. De jövőre nem lesz 13. hónap. De miért nem? Mert csak tizenkét hónap van. De miért? Mígnem az egyik kislány megunta, s a legtipikusabb női válasszal érvelt: csak. Elfogadta…

depositphotos_27049205_w.pngA hatodikosokkal volt akkor órám, akik szerint amit ebben a csúcs pillanatban kívánunk, teljesül. A hat amúgy fél tizenkettő… Kívántunk hát, meg fényképeztünk, sikerünk volt vele a Facebook-on, véletlenül a fotóra is tizenkét gyerek jött ki. Nem mondom meg, mit kívántam… 21-én, az utolsó tanítási napon mindenkinek szép utolsó napottal köszöntem el – láttátok volna azokat az elkerekedett szemeket, még a levegő is beszorult –, aztán folytattam: jó hétvégét, kellemes vakációt, boldog karácsonyt – levegő kifúj, felszabadult mosolygások…

Aznap délután eljött a világvége: elromlott a telefonom. Álltam az utcán a dermesztő hidegben, és hiába tapogattam, nyomogattam, ütögettem, semmire nem reagált. Huhukkoltam, hátha fázik. Simizgettem, kedveskedtem – rám se hederített. Zsebre vágtam, előszedtem, tiszta lap, súgtam neki, most még meggondolhatod magad, majd úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, csak egyszer engedj be, hadd hívjam a férjemet, nem merek elindulni elé, mert elkerüljük egymást. Semmi. Illetve dehogyisnem!depositphotos_35984073_w.png A hideg hatására egyre szaporábban jártam a pipitáncot. Viccesen nézhettem ki a fűtött lakások ablakából, ha jól belegondolok. A pisilhetnéktől szakadt rólam a veríték, befelé fordított, merev térdekkel, enyhén rugózva tipitopiztam két méteres sugarú körben, kezemben pillangókésként pörgött a bedöglött telefon. Sajnos nem lehetett megjavítani. (Fogadjunk, hogy azt hittétek, azt írom majd, hogy sajnos nem jutottam el időben a WC-re… De… Pisiltetek már jégcsapot? Nnna…) Szóval, míg ezt megjavítják, a kártyát visszatettem az ócskába, amelyiknek a képernyőjén akkora vakfolt éktelenkedik, hogy már a hívó nevét sem lehet elolvasni. Karácsony utánra ígérték, gondoltam, kibírom valahogy, szünet van, meg addig ott a vezetékes.

Legnagyobb meglepetésemre a fa alatt rám várt A Telefon, Amely Megváltoztatta Az Életemet. S én, aki vaskalapos módon, megrendíthetetlen meggyőződéssel vallom évek óta, hogy a telefon csakis telefonálásra való; én, aki a vasalótól sem várom el, hogy rádió szóljon belőle vagy megsüthessem rajta a rántottámat; én, aki ki nem állhatom, ha valakivel nem lehet felvenni a szemkontaktust, mert beszélgetés közben a telefonját buzerálja, én, én, én…, azt hiszem, megőrültem… Az még hagyján, hogy egész este kint ültem a nappaliban, és végigpróbáltam valamennyi funkciót, beleértve a levelek megtekintését a gmail-emen, a hírolvasást az origón és a házunk megkeresését a térképen, de hajnali fél négykor, amikor felriadtam, leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy az ágyban fekve megnézzem, mi újság a Facebook-on… Másnap sógoraim beállították nekem a GPS-t, kaptam egy karmolóan szexi férfihangot hozzá, s ajándékképpen bepipálták a földutakat is, hogy ne legyen olyan unalmas a munkába járás. Mostantól minden nap új kalandra indulunk a havas hómezőkön. 29_d29tyw4tms1zzwxmawuuanbn_w.pngMég jó, hogy légvonalban sincs több öt kilométernél a suli… Ma már – téboly, én mondom néktek! – játékokat nézegettem az interneten, pedig én a számítógépen is csak a mahjongot és a tyúkvadászatot voltam képes megtanulni…
Mindent, mondom, mindent kipróbáltam a telefonomon, csak egy dologról feledkeztem meg, s erre akkor jöttem rá, amikor megcsörrent. A húgom hívott, s én nem tudtam, hogyan kell felvenni… Nyomkodtam, kapargattam, simogattam, de csak csörgött tovább… Mert a készüléket, ami mély meggyőződésem szerint csupán kapcsolattartásra való, egy dologra nem használtam még: telefonálásra… A változások kora elérkezett… Mi jön még? Attól félek, ha belépek egy nyilvános mosdóba, ellenállhatatlan kényszert érzek majd, hogy a tükörben pózolva fotózkodjak… Szerencsére hamarosan véget ér ez az év, s talán minden visszaáll a régi kerékvágásba. Lehet, hogy ezt kellene kívánnom… De inkább csak boldog új évet kívánok!

 

 

konyv.png



Kedves Olvasóm!13502898_1036144519767592_961916204113779885_o.jpg

Szeretettel ajánlom figyelmébe könyvemet, amely ötven kisprózát tartalmaz százhetven illusztrációval.
Keresse fel egy kattintással

internetes áruházunkat!

2940 forint helyett most csak 2499 forint a kötet ára

Kérésre dedikált példányt küldünk. Írja a kívánt nevet a Megjegyzés rovatba! A kiszállítás az egész országban ingyenes.

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.12. 18:07

 Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

depositphotos_91623560_original.pngA fiatalember ámulva forgatta a fejét a mindenféle szagú deszkabódéban. Életében először bízták rá a megfüstölni való sonkát, kolbászt, megtiszteltetésnek vette, hogy ő tolhatta el a kiskocsin az utca végébe Szalontaihoz, aki híres volt, milyen szép aranypiros lesz nála a megfüstölt hús.

Barátunk természetesen nagyon vigyázott rá, a mester előtt fel ne tűnjék, ő még sohasem csinált ilyesmit. Szakavatottan dicsérni kezdte a szomszédok korábban odavitt, már majdnem kész kolbászát.

– Gyönyörű színe van mindegyiknek, kedvem lenne beleharapni – söpört végig a tekintete az akasztórúdon.

– Én ugyan bele nem vágnám a fogam – rakosgatta az öreg a frissen hozott, a páclétől még csöpögő sódarokat. A fiatalember zavartan toporgott.

– A mienk még ettől is pirosabb lesz – húzta ki magát büszkén, de a hangja rekedtre sikeredett. A gazda megállt egy pillanatra, felegyenesedett, és a derekát ropogtatta.

depositphotos_21098819_original.png– Döglött hús ez mind! – kezdte a felvilágosítást, és jobban szemügyre vette a vendégét. A fiatalember erre már nem tudott mit mondani, végképp zavarba jött. Csak állt egyik lábáról a másikra, hirtelen fázni kezdett az orra.

– Azt hiszik a népek, hogy a paprikától lesz égővörös a kolbász. Nézd meg a tiéteket! Ebben is annyi van, hogy szinte porzik. A hús meg olyan hóka benne, mint az óraüveg.

Levágta az egyik szál kolbász végét, és szavai bizonyítékául az ajtó felé tartotta, ahol tényleg meglátszott, hogy a szeletek színtelenek.

– Pedig ebben házi paprika van, Kalocsáról hozatta apám – kókadt le a fiatalember feje.

– Jó lett volna abba a bolti is – mosolygott az öreg Szalontai.

– Mondd meg apádnak, hogy a kolbásznak valót szeletelje fel vékony csíkokra, és rakja rá egy lécre. Majd meglátja, milyen pirosra szárad. Azt darálja meg, abból lesz a piros kolbász.

– Á, hagyja… Jövőre már úgyis én csinálom, támasztotta fel az önérzetét a fiatalember. Az öreg végzett a pakolással.

– Majd meglátjuk, öcsém. Gyere, igyunk egy pohár bort!

csipkezsofika_250px.jpg

 

 

 

 

Könyvem

megrendelhető

internetes áruházunkban!

Kattintson

a címlapra: 

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.12. 15:30

Csiporka és Bíborka továbbképződik autóvezetésből és a lélek kezeléséből

img_20171106_0006-crop-crop.jpgAz autó felgyorsulása után néma, ámuló csend telepedett az autó kis utasaira. A két bogárkát annyira elvarázsolták a fények, a haladás élménye, hogy még beszélgetni is elfelejtettek.

– Kicsit elhasznált idebenn a levegő. Lehúzom egy pillanatra az ablakot. Kapaszkodjatok meg, nehogy elsodorjon benneteket a szellő! – figyelmeztette őket Ibi.

Alig, hogy kimondta, máris megérezték a becsapódó hűs fuvallatot.

– Ibi! Te varázsló vagy! – állította csodálkozva Bíborka.

– Viki meg gondolatolvasó! – ámuldozott Csiporka. – Hogy képes magától teljesíteni, amit kitalálsz?

– Ó, dehogy vagyunk mi ilyen csodálatosak! – nevetett fel Ibi. – Itt a jobb kezemnél, a sebességváltó alatt két oldalt van két pici, fekete gomb. Ha megnyomom, kinyílik az ablak. Pontosabban csak akkor, ha jár a motor. Álló helyzetben nem működik az ablaknyitó – helyesbítette magát Ibi.

– Ó, de jó! Akkor, ha megállunk és valaki megtámad bennünket, nem tud bejutni hozzánk az ablakon át – jegyezte meg megkönnyebbülten Bíborka.

– Kis pillangóm! Miért félsz te mindentől? – kérdezte meg döbbenten Ibi, aki azonnal automatikusan lassítani kezdett, hogy alaposan oda tudjon figyelni a válaszra. – Megrettentél a tűtől, az ollótól, az ablaktörlőtől. Bántott már téged valaki, hogy ilyen sok mindent félelmetesnek tartasz?

Bíborka egy ideig nem válaszolt, majd nagy sokára megszólalt.

– Brexi letörte a szárnyamat... – vallotta be suttogva.img_20171106_0005-crop.jpg

– Életünk legelső napján támadta meg a békagyerek, amikor életében először nektárt szívogatni libbent a rétre. Majdnem meghalt... – görbült le az emlék fájdalmasságától Csiporka szája.

– És hogy menekültél meg? – kérdezte döbbenten Ibi.

– Csiporka lerángatta rólam, majd Szellő megsúgta neki, hogy van az erdő rejtekében egy barlang. Az az Erdő Szellemének palotája, ahol a varázsiszap terem. Csiporka megszerezte nekem, és visszaragasztotta a szárnyam tetejét. Szellő pedig hímport gyűjtött rá a mezei pilléktől, és rám szórta, hogy repülni is tudjak újra. Így gyógyultam meg.

– Ó, értem már a félelmeidet – bólintott megértően Ibi. – Tudod, mindenkit érhetnek váratlan jó és rossz dolgok is. De nem szabad mindentől rettegve élni, mert akkor azt az időt is megkeserítjük, elrontjuk saját magunknak, amikor nyugodtan élhetnénk. Olyan nyitottnak, érdeklődőnek, mosolygósnak ismertelek meg, hogy nem is gondoltam, hogy odabent a lelkedben ilyen félelmek lapulnak.

– Vigyázok rád mindig! – fogta meg Csiporka szeretettel Bíborka kezét.

– Csatlakozom! – mosolygott a pillangóra Ibi, és megpróbálom megtanítani neked, hogy az egészséges félelem hasznos, de nem kell és nem szabad mindenben rosszat és támadót látni.

Egy darabig mindhárman elgondolkodva ültek, csak az autó duruzsolása hallatszott. Időközben kiértek a város fényei, zajai közül. Csak a mellékút csendjében tűnt fel később  Csiporkának, hogy Viki hangja időnként változik.

– Miért lett hangosabb Viki? Talán haragszik valamiért?

– És miért húzgálod folyton azt a kart és nyomkodsz a lábaiddal? Nem a nyomkodás és húzgálás idegesíti fel szegényt? – kérdezte együttérzően Bíborka.

– Hű, de jó megfigyelők vagytok! Csakugyan a kar és a pedálok használatától változik meg az autók hangja. Nem vagyok valami híres műszaki szakember, de megpróbálom elmagyarázni nektek, mi az összefüggés a nyomkodás, a húzgálás, és Viki hangja között – ígérte Ibi. – Lefordulok, és leparkolok a legközelebbi pihenőhelynél, és akkor mindent biztonságban meg tudok mutatni nektek. Az úton haladva nem szabad levenni a szemünket az útról, nehogy balesetet okozzunk. Nézzétek csak! Ott a nagy P betű egy kék keretben az útszéli jelzőoszlopon. Az mutatja, hogy hamarosan jöhet a műszaki előadásom! – kacsintott rájuk Ibi.

A parkoló egészen kihalt volt, így nyugodtan megállhattak, nem zavartak senkit a bemutatóval.

– Itt a kormány alatt – mutatott le Ibi – három pedált láttok. A jobb oldali, jó magas a gázpedál. Ha ezt egyre jobban az autó orra felé nyomom, gyorsabban tud menni a kocsi, de csak akkor, ha közben egy pillanatra felengedem, és a bal lábammal lenyomom a bal oldali pedált, a kuplungot, vagyis a tengelykapcsolót. Ekkor kell a jobb kezemmel megfognom, és egyre nagyobb fokozatba irányítanom ezt a fejecske tetejű kart, a sebességváltót.

– És mi történik, ha csak a gázt nyomod egyre erősebben? – kérdezte Csiporka.

– Akkor csak felbőg a motor, de nem gyorsul. Bocsáss meg, Viki – kért elnézést öreg autójától Ibi –, de megmutatom ezt is a tanoncaimnak.

Néhány másodpercnyi fülsértő Vikizaj után Ibi rögtön levette a lábát a gázpedálról.

– Magasabb fokozat? Az micsoda? Azt jelenti, hogy hirtelen megnövünk?! – kérdezte Ibi és a kocsi csodáin lassan már meg sem lepődve Bíborka.

– Az nem lehetséges, te is tudod – mosolygott rá Ibi kedvesen.

– Szinte minden ismeretlen itt nekünk, de lassan rá kell jönnöm, hogy az emberek világában sem gyakran történnek valódi csodák, inkább csak mi nem értjük még a történések okait – bölcselkedett Csiporka.

– Na, azért vannak ám csodák! – mosolyodott el Ibi. – Barátokra vágytam, és megkaptalak benneteket. Ez csoda a javából! Igazi jó csoda! De a világ történéseinek, folyamatainak többnyire valóban megmagyarázható okai vannak. Csak éppen senki sem ismerhet mindent, így nem is képes egyetlen ember minden jelenség magyarázatára.

– Hm... Ezt értem! – mondta elgondolkodva Bíborka. De ebből nem derült ki, mi az, hogy magasabb fokozat – nézett fel várakozóan Ibire.

– Igazad van, kicsi pillém! Máris mondom! – kacagott fel kedvesen Ibi. – Mindig a fején találod a szöget!

– Milyen szöget?! – értetlenkedett Csiporka. – Nem látok itt semmi fejecskés beszúrót!

– Ez egy szólás. Szó szerint értve tényleg azt jelenti, hogy a kalapáccsal mindig sikerül ráütni a szög fejére, hogy teljesen be tudjon menni a fába, de az emberek  leginkább nem így használják, hanem akkor mondjuk általában, ha valaki nagyon találót mondott. Olyat, ami nagyon illik egy helyzetre, mint most Bíborka. Szépen udvariasan a tudomásomra hozta, hogy nem kapott választ a kérdésére – kacagott fel Ibi. – De nem húzom tovább az időt, máris elmagyarázom, amit ígértem!  A sebességváltó tetején számok vannak különböző irányokban. Balra fent van az egyes, balra lent a kettes, jobbra középen a hármas, jobbra lenn a négyes, és jobbra fenn az ötös – mutatta készségesen Ibi. – Minél nagyobb számra igazítom a sebességváltót a jobb kezemmel, közben a bal lábammal megnyomom a kuplung pedált, majd a jobb lábammal egyre jobban benyomom a gázpedált, annál gyorsabban tud haladni az autó. Indulás! Tegyünk néhány kört itt a parkolóban és próbáljuk ki! – harsant Ibi hangja.

– Éljen! Tudom a számokat! – örvendezett Bíborka. – Egy, kettő, három, négy, öt! – skandálta sokszor egymás után.

Aztán mindketten Ibi kezére és lábaira koncentráltak. Amikor újabb fokozatba állította a sebességváltót, mindketten harsogva kimondták a látott számot. Mire megismerték az autó műszereinek működését, lassan rájuk sötétedett.

– Indulhatunk tovább? – kérdezte Ibi. Sikerült kielégítenem a kíváncsiságotokat?

–Igeeeen! Köszönjük! – jött a két kis szájból a boldog válasz.

Újra kikanyarodtak az útra, és Viki csak úgy harapta az utat. Csiporkáék végig figyelték, hogyan kell autót vezetni.

– Értem már! Mindig egyesből indulsz, és arrafelé viszed vissza a kart, ha elénk pattan váratlanul egy másik autó a sötétből, és lassítanunk kell – örült felfedezésének Csiporka.

– Jó kis sofőr lennél, Csiporkám, ha lenne bogárka méretű autónk! – helyeselt Ibi.img_20171106_0007-crop.jpg

A nagy figyelésben a két kis bogár észre sem vette, hogy a sötétből ismét kivilágított területre értek.

– Megérkeztünk! Szólok anyának, hogy itt vagyunk.

Csiporka és Bíborka azt várta, hogy Ibi telefonál, vagy kipattan az autóból, ehelyett a kormány alatti fekete mélyedésre szorította a mutatóujját, mire Viki felbődült:

– Tráááá, tráááá!!!

Hangjára hirtelen kitárult a ház kapuja és egy mosolygós, ősz hajú, ölelésre kitárt karú néni lépett ki rajta.

– Végre megérkeztetek! Azt hittem, már sosem értek ide!

***

                                                                                                                

Írta, és az illusztrációkat rajzolta:10923441_925072970877136_1960095658476899916_n.jpg

Molnár Ágnes

 (A szerző Facebook oldala ITT)

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.12. 06:23

Huszár  Boglárka alkotása
24946508_1924352440914759_1903195777_o.jpg
Olaj,  farost.
70x40 cm.
Mintha most egy pillanatra visszanézne rám, nem kérdésre, és nem válaszra várva, csak úgy a pillanat tört részeként. Kabátját nem éppen most szabták, színét sem válogathatták nagy gonddal, de takar, talán meleg is. Sapkája pontosan illeszkedő, hamiskás mosolyát erősíti a kis stricis szabás. Nem tudhatom, ám nagy a gyanúm, hogy a hippis időket hozza magával a laza módi. A fodrászt-kerülő hosszú haj gondosan dekorált, talán színes papír, vagy műanyag sodrások, mindegy, jól mutat, és kész!! A külső csak ennyi, a felületes nézelődő nem lát többet, talán még ennyit sem. Viszont mi alkotja a belsőt, a lélek apróságait, az élethez, a valóhoz tartozásának kapaszkodóit. Mi az amitől még képes mosolyogni, ami kergeti űzi a nappalok, és éjszakák szakadékai között. Kitaszított, aki ott sétál a bizonytalanság vékony peremén kapaszkodó nélkül. Hol van az a pont amitől indul az ő felelőssége, és hol a határ amit a társadalom mért rá. A sok kérdésre nincs válasz, Ő egy a megsebzettek közül, egy a megsebzett vándorok közül.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.10. 08:12

Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

depositphotos_52530771_original.pngIsmét megnyomtam a csengőt, és a kiskapu vasrácsai között tovább fürkésztem a bejárati ajtót. Tekintetemmel végiglépdeltem a repedezett betonjárdán, számolgattam a gazos hézagokat. A vállam mögött visszanéztem, mert neszezést hallottam. A szomszédból idősebb asszony lesett ki a ház sarkától.

– Itthon van, de nem szokta kinyitni – mondta súgó hangon. Amikor közelebb mentem hozzá, még halkabban folytatta. – Ordítani szokott, tudja, ordítani. Bentről csak az üvöltés hallatszik, ő maga ritkán jön ki. Nagyon vigyázzon, mert ez veszélyes. Mi már jelenteni is akartuk, de sajnáljuk. – Megigazította a fejkendőjét, aztán váratlanul, köszönés nélkül besietett a házába.

Megfordultam, láttam, hogy kinyílt az ajtó. Borzos, álmos tekintetű nő nézett rám. Bizonytalan mozdulattal engedte el a kilincset, és a kiskapuhoz indult. A terméskő kapuoszlop kormos tövű zöld moháihoz hasonlított a szeme színe. Ruhája gyűrött, cipője félretaposott, a vállán pedig egy valószínűtlenül rózsaszín műszőrme díszelgett.

– Mit akar? – kérdezte ijedt, rekedt hangon.

A válasz szemmel láthatóan meglepte.

– Igen? Kiközvetítettek a munkaügyön? – kapta fel a fejét. Aztán leküzdötte a meglepetést.

– Éppen ideje – legyintett.

Kicsit könnyedebb lett az arckifejezése.

– Nem mintha nem volnék meg nélküle – igazította meg a rózsaszín műszőrmét.

– Várna egy picikét? – Sarkon fordult, és faképnél hagyott.

A néptelen utca csendjét csak egy magasan húzó repülőgép távoli zúgása oldotta. Vártam, vártam. Megfordultam, és kitekert nyakkal követtem a kondenzcsíkot az égen. Mi az, hogy ordít, jöttek vissza fejemben a szavak. Mi az, hogy üvölt?

A szőlőlugason keresztül a másik szomszéd árnya tűnt fel. A középkorú férfi egy pillanatra megállt, döbbenten nézte, hogy a kiskapuban egyik lábamról a másikra állok. Botladozva folytatta útját, és zavarában átköszönt, majd kilépve kiskapuján távozott.

Végre ismét feltűnt a ház ajtajában a rózsaszín műszőrme.

– Egy kicsit rendbe szedtem magam – mondta olyan kacérsággal, hogy hideg verejtékcsepp indult el a hátamon. Próbáltam megfejteni, mit szedett rendbe magán a nő, de ilyesminek semmi jelét nem láttam. Rajta volt-e az előbb a szakadt harisnya vagy nem, eldöntetlen maradt.

– Jöjjön be – invitált széles mozdulattal. Az előszoba közepén egy Singer varrógép mintha asztalként szolgált volna. Rajta beszáradt margarinos doboz, mellette egy fél fej hagyma, körülötte a lepucolt héja. A sarokban egy törött ajtajú vaskályha sugárzott sarkvidéki hűvöst a langymeleg nyári délutánba. A falon viszont egy gyönyörű, míves kard függött.

– Ezt visszapereltem – tette rá gyengéden a kezét. Gyászkeretes körmei ívbe hajlottak, mint a ragadozó nagymacskáké. – Mikor meghaltak a szüleim, nem volt pénzem – sóhajtotta  –, fillérekért vitte el az ócskás.

(Meghaltak a szülei, mégpedig mindketten ugyanazon a héten – harangozott a fülemben a hivatalnok hangja, aki a munkára ajánlotta. – Egy kicsit furcsa a természete, de jól jönne neki a pénz.)

– Nagyon szép kard – dicsértem meg őszintén.

– És szakszervezet van maguknál? – érdeklődött a nő.

– Igen – mondtam.

– Mennyi baba – folytattam csodálkozva. A szomszédos szoba résnyire nyílt ajtaja látni engedett egy nagy ágyat, telis-tele kicsi, nagy, szoknyás, nadrágos, pártás, pruszlikos babákkal.

depositphotos_55105739_original.png– Jaj, ki hagyta nyitva az ajtót? – lépett hátra fürgén a nő. Kezével olyan mozdulatot tett, mint egy balett-táncos. Bénultan engedte, hogy belépjek. Ott még több baba várt. Az ablakpárkányon, az éjjeliszekrényen, a komódon, a párnákon, a terítőkön, a ledobott ruhákon, az eldőlt cipők között.

– Ugye milyen szépek? – nézett végig rajtuk kigyúlt tekintettel.  – Ezt anyámtól kaptam, ezt keresztanyámtól, ezt a barátnőmtől.

Egyiktől a másikhoz lépett.

– Ezt a sírósat meg a vőlegényemtől – vett az ölébe egy nagyobbacskát az ágy melletti bölcsőből. – Csak már elromlott benne a masina.

Ringatni kezdte, a mellére vonta. Előbb halkan dúdolni, aztán mind hangosabban sírni kezdett. Az ordítást, ahogy torkaszakadtából üvöltött, már csak az utcáról hallottam. A kicsődült szomszédok sorfala között futottam vissza-visszapillantva.

 

csipkezsofika_250px.jpg

 

 

 

 

Könyvem

megrendelhető

internetes áruházunkban!

Kattintson

a címlapra: 

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.07. 17:32

Református lelkipásztor

Nyírcsászári

napkelet_34_tk_tarnok_tamas_vince_400.jpg

Áldás, békességgel köszöntek a leggyakoribb vendégek a Tárnok családban. A szülők, Tárnok Ferenc Attila és Török Márta Anikó, református lelkészek gyakran nyitottak ajtót a híveknek. A hat fiú és a három lánytestvér, Márta, Ferenc, Péter, Tamás, Dávid, János, Anna, Eszter és Dániel úgy ismerték meg a világot, hogy a köszönés nemcsak köszöntést, hanem az áldás óhaját is jelenti. Közel félévszázadot töltöttek a szülők a gyülekezet – leghosszabb ideig a nyírbátori – vezetőiként. A hit adományát kisgyermekkorban megismerő Tamás el sem tudott volna képzelni magának szebb hivatást, mint Istent szolgálni, akárcsak a szülei. Az ország keleti megyéit tartják számon szülőföldként a felmenői. Anyai nagyapja a görögdinnyéről messze földön híres Medgyesegyházán szolgált lelkészként hosszabb ideig, majd Geszten és Okányban, dédnagyapja pedig Karcagon. Apai ágon is presbiterek, gondnokok igazgatták az egyes gyülekezetek ügyeit. Szeghalmon 1981. október 6-án született Tamás. A most 36 éves lelkész életét teljesen kitölti a szolgálat. A nagyvarsányi segédlelkészi év után szülei mellé került Nyírbátorba beosztott lelkészként. A korábban a nyírbátori egyházközséghez tartozó, 200 lelkes nyírcsászári gyülekezet önálló lett, és 2009-től püspök úr kinevezte őt számukra missziói lelkipásztornak, aki előzőleg többször is szolgált már köztük.

„Igaz, alig néhány kilométerre a város, mégis nagy a különbség a munkánkban. Itt mindenki ismeri a másikat. Osztozunk egymás örömeiben, és tudjuk azt is, ki a beteg, a rászoruló, a magányos, ki szenved ínséget, vagy küzd meg nehéz helyzettel. Akik nem tudnak eljönni a templomba, azokat meglátogatjuk, és elvisszük nekik az úrvacsorát, ha kérik. Különösen a Karácsony táján ennek még inkább megnő a jelentősége. A Bibliaórákon részletesebben vesszük végig a Szentírás fejezeteit, olyan ez, mint egy Bibliaiskola. A Szeretetszolgálatban a gyermekek és felnőttek felé ajándékcsomagokkal szolgálunk, a bajba jutottakért pedig külön is imádkozik a gyülekezet. Annak örülök, hogy az általános gyülekezeti szolgálatra nem kell biztatni senkit, ki ebben, ki abban találja meg a támogatás lehetőségét.”

A fiatal lelkipásztor heti rendszerességgel a nyírbátori menekülttáborban is tart istentiszteletet angol nyelven, édesanyja ez irányú szolgálatát tovább víve. Többször járt Hollandiában, betekintett az ottani gyülekezetek szolgálataiba, miként foglalkoznak gyerekekkel, fiatalokkal, felnőttekkel és menekültekkel. Sok nemzedéken át hűséges, hitvalló és áldozatos munkát végeztek a holland reformátusok. A nyári Bibliai Gyermekhetet azóta itt is évente megtartják Nyírcsászáriban. A holland presbiterek és gyülekezeti tagok sokféle programot szerveznek, évszázadok óta hűségesen támogatnak magyar református gyülekezeteket és lelkészcsaládokat.

A hit megérintheti az embert akár gyermekkorában, akár később. A tiszteletes úrral arra keressük a választ, vajon a cselekvő hit mit jelent manapság. A Jézus Krisztusban való hit megváltoztatja az ember szívét, naponta szükségét érzi az Ige iránymutatásának és az imádkozásnak, és az Istentől kapott erővel és szeretettel pedig igyekszik lelkiismeretesen és önként szolgálni mások felé. Belülről való indíttatásból és névtelenül teszi mindezt, és örömöt talál a másokért való áldozathozatalban, amit nem vár vissza másoktól, hanem Isten dicsőségére teszi, mennyei jutalmat vár érte, ahogy Jézus megígérte. Lelkében törekszik mindig a legjobbra, és nem adja fel sohasem a küzdelmet a bűnnel szemben. Ennek az alapjait életében a Jézus Krisztussal való kapcsolatban találja meg, és a keresztyén testvéri közösségben szüntelen erősítik egymást ebben. A cselekvő hit kiindulópontja Isten megváltó szeretete, amelyet Jézus Krisztusban mutatott meg nekünk, aki életét adta értünk, hogy a benne hívők el ne vesszenek, hanem örök életük legyen. A hitoktatásban már kicsiny korban megismerik ezt a gyermekek, és otthon a szülőktől, keresztszülőktől és nagyszülőktől megerősítést kapnak ebben, valamint örömöt okoznak nekik azzal, hogy elmondják a hittanórákon tanultakat, és igyekeznek megélni is azokat.

„Megérintett Jézus szeretete, és szívbéli vágyként fogalmazódott meg bennem, hogy a megtapasztalt örömöt, békességet legyen módom tovább adni, amelyre elhívást is kaptam. Nagy dolog, ha valaki megérti, hogy mit jelent számára a bűnbocsánat, és amikor új szíve és új élete kezd gyümölcsözővé válni saját maga, családja, környezete számára, akkor nem kérdés, mit kell tennie. Számomra a mindennapi szolgálat, annak összes nehézségével, hétvégi, ünnepi elfoglaltságai ellenére is, maga a megtestesült ajándék. Isten Igéjét hirdethetem emberi lelkek közt, és ez valódi boldogsággal tölt el. Láthatom, ahogy gyülekezeti tagjainknak erkölcsi tartást ad a hit gyakorlása. Nekem ez az igazi cselekvő szolgálat. Áldást és Békességet.”

 

 

tk_70_px.jpg

 

Írta:

Tóth Kornélia 

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.06. 08:48

 Csiporka és Bíborka ismerkedni kezd az autók csodáival

img_20171025_0004-crop.jpgA garázsajtóhoz közeledve Ibi elővett egy jókora kulcscsomót. Egy jó nagy, sötét kulcsot kiválasztott a karikán lógók közül, és becsusszantotta az ajtó közepén levő lyukacskába. Fordított rajta egyet, és az ajtó azon nyomban kitárult. A félhomályban egy ezüstszínű, kicsit poros, régifajta, de méltóságos külsejű autó ácsorgott csendesen.

– Jó napot kívánok! – köszöntötte azonnal udvariasan Bíborka, ahogy azt az Erdei Tanodában Bagoly Brúnó tanító bácsitól tanulta.

Várt egy kicsit, majd folytatta:

– Ibit már régóta ismered – mutatott a lányra. – A jobb vállán áll csíkos hasú barátnőm, Csiporka. Én Bíborka vagyok, a pillangólány – mutatkozott be kedvesen.

Ismét várt egy kicsit, majd Ibihez fordult:

– Mondd, nem voltam elég udvarias?

– Dehogynem! – vágta rá azonnal Ibi. – Köszöntél, bemutattál minket és magadat, ahogy egy jól nevelt bogárkához illik – dicsérte meg a viráglány.

– Akkor nem értem, Viki miért nem viszonozta a köszönésemet – szontyolodott el Bíborka.

– Talán nem tud beszélni szegény – vélte Csiporka.

– Nincs semmi baj sem veletek, sem az autómmal! Ne aggódjatok! Ő csak akkor képes a hangját hallatni, ha ezzel a kis fekete távirányítóval, vagy ezzel a fekete búbos kocsikulccsal kinyitom az ajtózárait, majd az indító kulcsot beillesztem a kormány alatt jobb oldalon levő lyukba, és fordítok rajta egyet.

– Mennyivel egyszerűbb ez nekünk! – örvendezett Bíborka.  – Én csak kitátom a számat, és már mondom is, amit szeretnék. Milyen jó, hogy mi kulcs és lyukak segítsége nélkül is jó működünk!

– Én azért nem bánom, ha a szájlyukamba időnként jó sok zöldet tömögethetek. Igaz, kulcs nélkül jobban szeretek eszegetni – dörmögte közbe az orra alatt a mindig éhes Csiporka.

Ibi mosolyogva hallgatta párbeszédüket és arra gondolt, milyen szerencsés, hogy két kis barátja mindig derűssé teszi a napjait, közben észrevétlenül megnyomta a távirányító közepét.

– Odanézz! – kiáltott fel Bíborka. – Rám kacsintott Viki!

– Rám is! – bizonygatta Csiporka.

– Tényleg él, és nem is beteg! – örvendezett Bíborka.

– Nem bizony! Gyertek, üljünk bele! – invitálta őket barátnőjük.

Ibi egy mozdulattal kitárta az ajtót. Óvatosan levette kabátját, és úgy helyezte a jobb első ülésre, hogy a galléron ácsorgó bogárkák alaposan szétnézhessenek, majd ő is beült a bal első ülésre. Bedugta a zárba a slusszkulcsot, és elfordította. Mozdulatától az autó azonnal megszólalt.

– Tényleg nem haragszik! Igazad volt! – örvendezett Bíborka.

– Ezt honnan tudod? – lepődött meg Ibi.

– Igazán kedves a duruzsolása. Nem harsog, sziszeg, suhog, nyikorog, durrant, csikorog, mint azok az autók, amiket a fogorvoshoz menet hallottunk.

– Ha elindulunk, egy kissé erősebb lesz a hangja, majd meghallod, de mindig vigyázok arra, hogy ne erőltessem túl – mondta Ibi, és azonnal kitolatott az udvarra. Nem állította le a motort, csak kipattant egy pillanatra. Bezárta a garázsajtót, majd visszacsusszant a helyére, és lassan kigördült Vikivel az útra.

– De jó neked! A te hasadnál van egy nagy, forgatható karika! – sóhajtott fel vágyakozva Bíborka.

– Ez a kormánykerék. Amerre fordítom, arra fordulnak át az autó kerekei. Kormány nélkül nem tudnánk megváltoztatni a haladásunk irányát. Látod? Itt az út enyhén jobbra halad, így a kereket és is finoman jobbra fordítom, így nem futunk le az útról. Majd visszaállítom középre, mert a jobb kanyart most egy egyenes szakasz követi – magyarázta készségesen Ibi.

– És ez a kiálló kanálszerű mi itt a jobb oldalán? Meghúzhatom egy kicsit? – kérte Bíborka.

– Persze!

A tenyerére vette a bogárkákat, majd átültette a kar tetejére, de nem változott semmi.

– Túl könnyűek vagyunk, úgy gondolom – jegyezte meg Csiporka. – Segítenél?

Ibi nem is válaszolt, csak jobb kezét elvette a kormányról, és megbillentette óvatosan a kart. Mozdulata nyomán a kocsi ablaka váratlanul feléledt.img_20171106_0004-crop-crop.jpg

– Segítség! Két hatalmas fekete szár akar lecsapni, leszúrni! – sikította Bíborka, és egészen picire igyekezett összehúzni magát.

Ibi azonnal kapcsolt. Visszaállította a kart és a kardok leálltak.

– Nem támadók! Ne félj, Picipillém! Ezek az ablaktörlők! Vikinek nincs keze, nem tudja a szemeit megtörölni, ha esik az eső. Ez a két gumis aljú kar lehúzza a vízcseppeket a szélvédő üvegről, hogy lássam az utat – nyugtatgatta Ibi.

Bíborka a biztonság kedvéért még zárva tartotta a szemeit. Csiporka épp oda akart lépni hozzá, hogy megnyugtassa, amikor véletlenül nekitámaszkodott a kardos karnak.

– Odanézz! Vízesést fakasztottam az ablakon! – ámult el Csiporka. – Ez az autó tiszta varázslat!

– Az bizony! – mosolygott rá Ibi. – És nézd csak! Ha nem felém, hanem az első ablak, vagyis a szélvédő felé toljuk el a kart, akkor meg a hátsó ablakra spriccel.

– De minek Viki szemének ez a víz? Neki is muszáj mosdania minden este és reggel, mint nekem? – kérdezte Csiporka.

– Muszááááj??? – nézett rá kérdőn Ibi.

– Igen. Bíborka mindig rám parancsol, ha elfelejtkezem róla, vagy ha nagy fáradságomban el akarom halasztani – vallotta be Csiporka.

– Hát koszosan, porosan mégsem fekhetsz a vetett ágyba, és csipás szemekkel sem köszöntheted az új napot, lustácskám! – somolygott rá Bíborka.

– A rendszeres tisztálkodás hasznos, és mondhatni, kötelező is. A piszok betegségeket terjeszt, és a koszos lények illatát pedig szagnak érezzük, ami nem túl kellemes sem a tulajdonosának, sem a körülötte élőknek – jegyezte meg finoman Ibi. – Látod, Csiporkám, még az autók is kénytelenek mosdani, hogy biztosítsák gazdáiknak a pontos látást. De gyorsítsunk egy kicsit, mert sosem érünk édesanyámhoz! Azt hiszi szegény, hogy elvesztünk.

Ibi húzott, nyomott valamiket, és Viki vidáman berregve falni kezdte az utat..

***

Írta, és az illusztrációkat rajzolta:10923441_925072970877136_1960095658476899916_n.jpg

Molnár Ágnes

 (A szerző Facebook oldala ITT)

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.05. 05:32

Bíró Ernő alkotása
24251048_1915936968422973_615896268_o.jpg
Kecskemét-Úrrét.
50x35. cm.
akvarell.
Tél van. Az év koronázott hónapja, az ígéretes december, amikor kinn a mezőkön, hegyeken, és itt legbelül a szívekben is a békesség honol. Gondolnám én a legpatetikusabb pillanatban, amikor a nyugalmat árasztó képre nézek. Bíró Ernő festészete maga a szépség, a táj derűje, a természettel azonosulni képes festő. A megszokott ritmust, a pontos láttatás derűjét kapjuk olyan szeretettel, mint amilyen ő maga. A látvány egyszerű, akár megszokott, de a mélyen lehajló fűcsomók hajtott gerincén megülő hó mesteri mintázata a kép dísze. Az előtérben odavetett virág, és bokormaradék, mint a sírokon hagyott szeretetjel, úgy borul elénk. Minden a csendet szolgálja, a kis mélyre hajtott ágakkal mintázott rőt levelek behajlása, a távoli fegyelmezett fa sor. Bár egy pillanat csupán az Úrrétről, de ha beemeled szobád falára a mindenség picinyke szögletét kapod.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.03. 08:13

 Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

depositphotos_53960561_original.pngA két fiatalember, akikkel székesfővárosunkig szerencsém volt együtt utazni, anyanyelvemen társalgott egymással, mégsem sokat értettem szavaikból. Valamilyen híradástechnikai szakma lehet az övék, mindössze ennyit sikerült megállapítanom. Egyikük vizsgázni készült, a másik – nyugalmából és fölényéből ítélve – már valószínűleg túl volt a dolgon. Mindenféle aránydetektorok jelleggörbéiről oktatgatták egymást, és a nagy alakú spirálfüzetben bizonyos függvények görbéinek értelmezési tartományáról. Szó esett még egy elektronikai reléről is, amely akkor billen át, ha…

Mondom: közös volt a nyelvünk, de valahogy kínaiul hangzott minden. A füzetben oldalakon keresztül nem volt egy értelmes mondat, legalábbis nekem nem. Az integrálás és differenciálás (nekik) közérthető jelei, szinuszgörbék és más krikszkrakszok. Pusztán az izgalmuk árulta el, hogy nem mindennapi dolog, amiről tárgyalnak.

Mit tehet az ember, amikor irigykedve bár, de elismeri, hogy ebben a dologban nemigen tud labdába rúgni. Kényelmesen hátradőltem, és átadtam magam az emlékeimnek. Minden szakmának megvan a maga zsargonja, és ha művelője elég mélyre ássa magát benne, akkor úgy elsajátítja, hogy a brancsbélieken kívül más nem fogja érteni szavait. Nekem és sorstársaimnak egykor a latin nyelv szerezte azt az örömöt, amit ezek az elektronikusok éreztek, amikor körül tudták írni fogalmaikat. Ez az öröm persze csak az érdekesség szintjén volt osztatlan. A libabőrösséget okozó parányi kis szőrmozgató izom elnevezése például azonnal megragadt bennem. Kit ne nyűgözne le egy Habsburg-herceg címeihez hasonló hosszúságú kifejezés: musculus arrectores pilórum, ha jól emlékszem. A fele-katicabogárnyi lucernabödét pedig Subcoccinella vigintiquatorpunctata névre keresztelték. Hogy csak a szebbjét említsem. Innen kezdve azonban már érdekes az ügy. Mert milyen a diák? A meglévő elv alapján maga is költi a szebbnél szebb (és röhejesnél röhejesebb) neveket. A Bubo cupropenis például szó szerint jelenti azt a bizonyos rézmicsodájú baglyot, amellyel egyes sikamlós nyelvű nagyapák ijesztgetik az unokákat.

depositphotos_13951973_original.pngMosolyogtam magamban egyet, miközben expresszünk továbbrobogott velünk a rónán. Vajon ezek a cosinusrágók ragadtatják-e magukat hasonló haszontalanságokra? Ebben a vizsgahangulatban biztos nem – sóhajtottam. Hiszen amikor rendszertan-kollokviumon nekem csak annyit mondtak, hogy Oscines, egyrészt ki kellett találnom, hogy ez az énekesmadarak rendjét jelenti, másrészt fel kellett sorolnom ugyanígy latinul őket. Közöttük a vetési varjúval és a házi verébbel, amelyekről ismert a vicc, miszerint levelezőn végezték a zeneművészetit.

Azóta az én útitársaim túl vannak a vizsgán, én meg a nosztalgiázáson.

Mégsem múlt el nyomtalanul bennem az a halk kis nyelvészkedés. A minap akadt a kezembe egy kis füzet, bizonyos Priszter Szaniszló munkája. Címe: A magyar növénynevek helyesírási szótára. Megtudtam belőle, hogy a gólyaorrtermésűeket egybe kell írni, a boldogasszony mentáját és a szamár gyönyörűségét pedig emígyen, külön. Pusztán példának százszámra sorakozik a kis dolgozatban a sok szép ízes magyar név és kifejezés. Némelyiken tagadhatatlan ugyan a kimódoltság, de másokból olyan néprajzi ősiség árad, hogy eláll tőle a szó. A koloncosgyökerű lapickásfüvet például a már említett bagoly módjára latinra fordítani egész biztos lehetetlen.

Ugyan miért nyugszunk bele, hogy nyelvünk alkalmatlan a bennünket körülvevő világ dolgainak és azok egymáshoz való viszonyának érthető és használható leírására? Miért nincs az 1807-ben kiadott Magyar Füvész Könyv szerzőinek, Diószegi Sámuelnek és Fazekas Mihálynak méltó utódja? 

csipkezsofika_250px.jpg

 

 

 

 

Könyvem

megrendelhető

internetes áruházunkban!

Kattintson

a címlapra: 

Szerző: Napkelet Népe  2017.12.01. 19:17

 

Csiporka és Bíborka megtanítja a viráglányt arra, mi a legfontosabb

img_20171022_0004-crop.jpg– Elkészültem! Gyertek a galléromra! Irány a garázs! – hívta a bogárkákat Ibi.

– Hol a darázs? – meredt meg Bíborka egy szempillantás alatt.

– Félek tőle! – kapta a szemei elé a kezét Csiporka, mintha igaz lenne, hogyha nem látok valamit, akkor az nincs is.

 – A mezőn mindent elleptek. Csapatban rajzottak! Alig tudtunk elbújni előlük a levelek alá!

– Az a hír járta, hogy nagyon veszélyesek. Mindenkibe beleharapnak! Miért akarsz darázsmarást?! – értetlenkedett Bíborka.

 – Ne féljetek! Nem darázsról beszéltem, hanem garázsról.  A garázs az autók hálószobája. Ott pihennek, amikor nem használjuk őket.

img_20171025_0002-crop.jpg– Az autók fáradékonyak és fázósak? – kérdezte Bíborka meglepődve.

– A járművek többsége kemény fémekből készül, így nem érez igazán hideget, fáradtságot a testük. A legtöbb ember megvédi az autóját a nyári sugárzó napsütéstől, a villámlástól, a jégesőtől, a fagytól, sőt a felelőtlen, vagy a garázda emberek rongálásától. Építenek, vásárolnak, vagy bérelnek számukra egy zárt helyet, egyrészt azért, hogy kíméljék őket, másrészt azért, hogy ne sérüljenek, így sokkal tovább használhassák őket a gazdáik.

– És hol lehet autót szedni? – kérdezte Bíborka.

– Az autót hatalmas gyárakban kis darabokból állítják össze, nem fán teremnek! – mosolygott Ibi.

– És hogy kerülnek az emberekhez? – kapcsolódott be Csiporka is a párbeszédbe.

– A férfiak többségének gyermekkori álma, hogy egyszer majd lesz egy csodaszép, különleges autója. Sokan kicsi koruktól gyűjtögetik rá a pénzt, vagy a fizetésükből rakosgatják össze a rávalót. Vannak, akik pedig kölcsönöket vesznek fel, hogy álmaik verdáját megvehessék az autókat áruló boltokban.

– A kölcsön az olyan, hogy ad neked valaki pénzt, hogy vásárolhass, és megmondja, mikorra add vissza? – következtette ki Csiporka.

– Majdnem. Csak az a bibi, hogy általában nagyobb összeget kell a kapottnál visszaadni, ezért lesz egyre több pénze a kölcsönt adóknak. Haszon nélkül, jószívűségből bizony nagyon ritkán kap segítséget valaki manapság, azt tapasztalom.

– Más kárán akarnak meggazdagodni??!!– döbbent meg a jószívű Csiporka.

– Sajnos, igen.

– Akkor már értem, hogy működik a kölcsön. Adok neked öt frissfinom hajtást, hogy ne maradj éhen, amikor nincs pénzed zöldet vásárolni, de tőled már hét hajtást várok vissza, hogy én gazdagabb legyek, mint amilyen előtte voltam – konkretizálta a problémát a hasára azonnal Csiporka.

– Pontosan ezt, bár a bankok, vagyis a pénzkölcsönzők ügyletei ennél átláthatatlanabbak a magunkfajta egyszerű embereknek. Nem érdemes az ilyesmibe belebonyolódni. A szüleimtől egész életemben azt hallottam: „Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér!”

– Hogy jön a takaró a pénzhez? – értetlenkedett Bíborka.

– Okos szüleid vannak – állapította meg bölcsen Csiporka. Arra neveltek, hogy ne vásárolj addig, míg nem gyűjtötted össze a rávalót, így nem kerülhetsz olyan helyzetbe, hogy a megadott időben mégsem tudod kifizetni a pénzadóknak a megnövelt pénzt.

– Értem már! – csapott a fejére Bíborka. Így nem kell aggódnod, csak dolgoznod és gyűjtögetned szorgalmasan. De buta vagyok! Az előbb még azt hittem, hogy a takarónk alá kell dugnunk a pénzünket alvás közben úgy, hogy ki ne lógjon egy pénzcsücsök se onnan...

– Neked honnan volt annyi pénzed, hogy virágboltot is tudtál nyitni, meg autót is szereztél? – kíváncsiskodott Csiporka. Még nem túl sok éve dolgozhatsz, hiszen fiatal vagy!

– A bolt kialakításában a szüleim segítettek. A megtakarított pénzük egy részét megkaptam tőlük a bolthoz, mert tudták, az az álmom. Az autót pedig édesapámtól örököltem.

 – Mörökölteeed?? Mennyi új van itt nálatok! Csak kapkodom a fejem! Alig értek itt nálad valamit a városi világból – nyögte Bíborka.

– Örököltem – helyesbítette Ibi kedvesen. – Néhány évvel ez előtt édesapám megbetegedett, és hamarosan meghalt. Anyukám soha nem tanult meg vezetni, így, hogy álltában ne menjen tönkre apa kocsija, nekem adta az öreg Opel Vectráját. Nagyon megszerettem. Vikinek neveztem el, mert Vekinek az ébresztő órámat, vagyis a vekkeremet nevezem. Két ilyen különböző dolognak csak nem lehet azonos neve! – mosolyodott el Ibi, feloldva a korábbi szomorkodását.

– Ó, sajnálom, hogy elvesztetted az apukádat... Mi sosem ismertük a szüleinket...

– Egymást is csak onnan, hogy egy levélen láttuk meg a napvilágot – tette hozzá Bíborka, majd azonnal témát váltott: – És Viki merre lakik? Menjünk már végre oda hozzá! Hol a lakása? Mutasd, kérlek, az utat!

– A házunknak van egy hátsó kijárata is, ami egy apró udvarra nyílik. Az a Viki-lak. Gyertek! Odamegyünk! – indult meg Ibi.

– De jó neked! Hozzád három bejárat is tartozik! – irigykedett önkéntelenül Bíborka.

– Ne irigykedj! – pirongatta meg Csiporka. A gombaházunknak ezer be-és kijárója is volt! Hol van ahhoz Ibi és Viki három ajtaja?!

– Ó, szégyellem magam! – szállt magába azonnal az egyébként nagyon is jószívű Bíborka. – De tudjátok, valamiért nagyon szeretem az ajtókat.

– Az ajtókat szereted?? De miért? – lett nagyon kíváncsi hirtelen Ibi.

– Azért, mert ahányszor bementem rajtuk valahová, mindig történt velem valami szeretetes.

– Szeretetes??? Az milyen? – nyitotta tágra Ibi a szemeit.

– Nem érted? Pedig igen egyszerű! Megtaláltuk a gombaházunkat, és azonnal megszerettük, és első otthonunkká fogadtuk. Amikor Bagoly bácsi meghívott minket a tanodájába, a kapun belépve sok hasznosat tanultunk, és örök barátokra leltünk. Aztán idepottyantunk a nagy idegenbe, és az első virágos ház ajtaján belopakodva nem csak eledelt találtunk, hanem téged is.

– És te azonnal megörültél nekünk – kapcsolódott be a szeretetfolyamba Csiporka is.

– És gondoskodsz rólunk.

– Tanítgatsz minket.

– Vigyázol ránk – kapkodták egymás szájából a szavakat a bogárkák.

– Ez a szeretetes. Érted már? – kérdezte meg Csiporka a viráglányt.

– Értem és érzem. Egészen más lett az életem, mióta barátaimmá szegődtetek – mosolygott rájuk Ibi.

– És...és a te életed is olyan szeretetes lett mostanában, mint a miénk? – emelte fel szégyenlősen lehajtott fejét Bíborka.

– Nagyon! Sőt nagyon-nagyon! Barátokra vágytam, és megkaptalak benneteket. Mellettetek sosem unatkozom, és nem érzem egyedül magam. Jobb barátokat nem is vágyhattam volna! – simogatta meg kis barátnői fejét Ibi.  – De nézzétek csak! Kiértünk az udvarra. A mögött a virágos, dupla szárnyú ajtó mögött lakik Viki. Ne várassuk tovább! Kalandra fel!

 ***

Írta, és az illusztrációkat rajzolta:10923441_925072970877136_1960095658476899916_n.jpg

Molnár Ágnes

 (A szerző Facebook oldala ITT)

Szerző: Napkelet Népe  2017.11.28. 06:01

Biszák László alkotása
23805815_1908181669198503_652477365_n.jpg
50x70 cm.
Akril.
2017.
Kis szikrák, csillagok, parázs tüzek égnek vízen, parton leveleken. A szűk tenyérnyi résen beszökő színek szétcsúsznak a víz tarajos felszínén, hogy értelmet adjon a búsan borongó lomha sötét fáknak.Mint minden képnek, itt is természetesen a fényeké a főszerep!! Biszák László bő kézzel, színnel, szívvel, elhintette, hogy visszaadja azt az érzést amitől a mi szemünk is csillogóssá lesz A gemenci erdőrészlet, a vízpart, a terület harcos, és lírai részeként él emlékezetünkben, főleg akkor amikor áradások idején őzek csordáit mentik. Míg nyugalom van a tündérkertben, a pillanat is szent, hát álmodjuk tovább azt, amit átmenthettünk most magunknak.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.11.26. 08:13

Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

depositphotos_60137901_original.pngHol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr… A messze szatmári tölgyes, kökényes legelők ölén, a Túr folyó partján, azon a vidéken, ahol nem is olyan rég letört Petőfi fájának utolsó csonka karja, még jókor tavasszal találkoztam egy koszorús ágú csipkebokorral. Száz virágszem mosolygott rajta, és ezüstös levelek rejtették el ezer tüskekörmét. Ahogy az már tavasszal lenni szokott, a madarak fészkeiket bélelték, a halak ívóhelyet kerestek, az emberek harapták a friss levegőt, és arcukat a simogató napfényben mosdatták. Én magam a csipkebokorral maradtam kettesben, hiszen a büszke tearózsákra alig-alig emlékeztető virágocskái nemigen vonták magukra sokáig másoknak a figyelmét.

Akkor és ott, már én sem a virágokat láttam. Talán furcsa és szokatlan, de a télre gondoltam. A fagyos napokra, amikor majd a zöld köpeny alól ismét előtűnnek a kökény szomorú, kormos ágai, és varjúkárogástól lesz hangos a szürke ég. A kétkörömnyi csipkerózsák helyén piros csipkebogyó virít majd. Tekintetem lányom után futott, aki a vén diófa alatt labdát kergetett. Elhatároztam, hogy elhozom majd karácsony táján is, és megmutatom néki, hogyan kell csipkebogyót enni. Ahogy nagyapámtól tanultam, amikor magam is nyolcéves voltam.

Forróságot lehelt a kocsi ventilátora, kedvenc kirándulóhelyünk felé tartottunk. A levegő olyan tiszta és áttetsző, mint kis vízkor a Tisza. A beregszászi hegy szinte karnyújtásnyi távolságra magasodott előttünk. Zsófikát elzsongította a meleg és a kocsi monoton zúgása. Szótlanul nézte a mellettünk elfutó tájat. Fejét a megfeszített biztonsági övre hajtotta. Azt hittem, elalszik, de váratlanul megszólalt.

– Apa, hallod, ahogy harcolnak a bacilusok?

– Mit csinálnak a bacilusok, kislányom? – kérdeztem értetlenkedve. Megszoktam már gyerekeim merész képzettársításait, ám most semmit sem értettem. Látta szememen a bizonytalanságot. Csengő hangján felnevetett, felém fordította csillagos szemeit.

 – Nyomd a füledet a biztonsági övhöz! – Megtettem. Kicsit megfeszítettem, hogy keményen érjen a cimpámhoz. Beszédes zúgás rezegtette meg koponyacsontomat. A kerekek surrogását, a szél neszét, a kocsi lemezeinek apró nyekergéseit, de még talán a környező kukoricaföldek száraz kóróinak zörgését és a fázva bujkáló mezei nyulak nyüszítését is hallani véltem. Ránéztem a lányomra. Tekintete a bizonyságot várta.

– Ugye hallod, ahogy harcolnak a bacilusok?

– Miért pont a bacilusok? – kérdeztem.

– A bacilusokat nem látjuk, de mindenben benne vannak, mindenütt ott vannak. És harcolnak egymással.

Elégedetten dőlt hátra. Láttam az arcán, hogy büszke a magyarázatra.

A folyóparton, a fácánnyomos havú föld pucéran mutatta meg magát még a bokrok alatt is. A túlsó oldalon szakadt ruhájú emberek rozzant biciklijükön frissen sebzett fák ágaiból szedett nyalábokat toltak. Egyikük zsíros katonasapkája alatt nyári halászcimborámat ismertem fel. Harsány hangon köszönt át, kezem üdvözlésre lendült. Zsófika szorongva bújt hozzám.

– Ismered azt a bácsit? – kérdezte.

– Persze, te is találkoztál vele még a nyáron – feleltem.

Kerestük a csipkebokrunkat. A vízparti akácsuhángok között lépdeltünk, elég soknak csak a nyársa maradt, mert elvitték a biciklis tűzifa-gyűjtögetők. Az idén valahogy több nyomot hagytak. Régebben csak a diót tallózták fel, meg az elhagyott tengeriföldet. A korábbi esztendőkben, karácsonyhoz közeledve már csak a vadászok nyomába hordta a szél a porhót. Most pedig innen is, onnan is mozgás, fejszecsapás, reccsenés zaja hallatszott. Az én bokrom viszont megvolt. Szép nagy, piros csipkebogyók soroltak az ágán. Megtapintva éreztem, hogy jól átfagyhattak, mert a filmszerű héj alatt lekvárként engedett a pirosság. Zsófika idegenkedve állt mellettem, arca pirosabb volt, mint az istenadta bogyók. Megijedtem. Vajon ízleni fog-e néki? Felülről fogtam meg az ágat, ahogy annak idején nagyapámtól láttam, így nem kapaszkodnak belém a tüskék. Levettem egy kövér szemet, lecsíptem a tetejét, a régenvolt szirmok megfeketedett csonkját, és akkor jött a varázslat. Ahogy a tubusból a fogkrém, úgy kígyózott elő a természet adta csipkelekvár a bogyó hegyén. Összefutott számban a nyál, pontosan úgy éreztem csípős, zamatos aromáját, ahogy annak idején. Zsófika felé nyújtottam.

– Nem, apa, nem, én ezt nem szeretem – hárította el.

– Csak egyszer kóstold meg, kislányom, én nagyon szeretem, neked is ízleni fog – kérleltem. Láttam rajta, csak a kedvemért teszi, de elvette tőlem. Aggodalommal vegyes kíváncsiság ült az arcán.

depositphotos_86502668_original.png– Ez tényleg finom – lelkendezett, és láttam a tekintetén, hogy egy életre el van varázsolva. Szedte a bogyókat, szakszerűen lecsípte tetejüket, és ette, ette. Aztán elszaladt a közeli tócsa jegére csúszkálni, majd visszaszaladt. Hosszú, napbarna haja lebbenve követte mozdulatait.

Csendesen álltam a bágyadt napfényben, és néztem fáradt pilláimon át, ahogy kitágul körülöttem a világ. Már nem csak a gyűjtögető emberek halk derűjét éreztem szinte kézzelfoghatóan. Minden bokor, minden lengő nádszál élt, halálában is. A Tisza ukrán oldalának fagyos nyárfái, a távoli bércek jeges sziklái, minden, minden… Tétován szemelgettem a bogyókat, és eszembe jutott a lelőtt amerikai pilóta esete a boszniai erdőkben. Neki az életét mentették meg az ehető bogyók, bogarak. Ő könyvből tanulta mihez nyúljon, mihez nem. Lehet, hogy elviszi majd a gyermekét vagy az unokáját abba a zordon vadonba, ahol ő maga űzött vad volt. Ahol szusszanni se mert, ha valamilyen neszt hallott. Ahol csak a fű, fa, bokor és az erdő állatai voltak a barátai.

Ahol azóta már béke van…

És itt, ahol gyermekem őzgidaként szökell, szaladgál, mert nincs mitől félnie, itt béke van. A csendes, a barátságos és a bensőséges természet békéje.

Hm, de emelkedett vagyok, villant belém. Ideje hazamenni, gondoltam. Láttam Zsófi lányomon is a fáradás jeleit. Talán a cipője is elázott. Nem is nagyon ellenkezett, amikor a kocsiba parancsoltam.

A lemenő nap vöröslő korongja világított a szemembe a hazafelé vezető úton. Zsófika nem sokáig hallgatta a harcoló bacilusokat. Nagyon, nagyon fáradt volt. Feje oldalra csuklott, végül csendes álomba ájult. Magam maradtam ismét, én és a gondolataim. A biztonsági övre hajtottam a fejem, és elmosolyodtam, meghallottam a harcoló bacilusok hangját. Zsófikára néztem, aki kipirult arccal, kinyílt szájjal aludt, és talán a csipkebogyókkal álmodott.

 

csipkezsofika_250px.jpg

 

 

 

 

Könyvem

megrendelhető

internetes áruházunkban!

Kattintson

a címlapra: 

Szerző: Napkelet Népe  2017.11.25. 10:32

Görög katolikus parochus

Nyírcsászári

napkelet_34_tk_zolcsak_istvan_1000.jpg

Élet és halál misztériumának örök körforgását boncolgatjuk Zolcsák István görög katolikus parochussal Nyírcsászáriban. Karácsony közeledtén különös aktualitást érez mindenki a lelkében. Nincs olyan ember, aki legalább egyszer, ne tenné fel magának ezeket a súlyos, hitből vagy tudományból megválaszolható kérdéseket. Zolcsák főtisztelendő úr otthonosan mozog a fogyasztói társadalom által ránk erőltetett vágyak felélesztése, illetve az erre történő reagálások terén. „Mintha üzletelni akarna valaki Istennel, és csak akkor fordul hozzá, ha ennek szükségét érzi. Pedig ha a Krisztusi üzenetet, a szeretet parancsát nem érti meg, szerezhet valaki annyi vagyont, hogy legfeljebb marakodnak a halála után az örökösei. Testi, lelki és szellemi szükségleteink kordába szorítása, inkább úgy mondom, egyensúlyban tartása, elhozza számunkra azt a nyugalmat, harmóniát, amely befogadóvá és elfogadóvá tesz bennünket. Szeretjük a Teremtőt, megértjük az általa sorsnak hívott rendeléseket, és egyúttal szeretjük embertársainkat. Mindenekelőtt a családunkban, a baráti körünkben igyekszünk megvalósítani azokat az általános értékeket, amelyek nélkül nem érdemes a hétköznapjainkat pergetni. Azt tapasztalom – így volt ez a 18 évi, Kántorjánosiban töltött szolgálat alatt, és így van ez most Nyírcsászáriban is – , hogy sokaknak az élethelyzete befolyásolja az Istenhitét. Például egy gyász idején gyakorta felteszik a kérdést: hogy engedhette meg ezt a Teremtő? Nem látják a nagyobb képet, amely jobban megvilágítja, mi miért történik. (Eszembe jut egy példa: lemaradt valaki a repülőgépről, amely a felszállás után lezuhant. Három hét múlva az „újraszületett” utas autóbalesetben vesztette életét.) Ha mindennapjaink felvillanásait, örömeit, bánatait, jónak és rossznak gondolt történéseit hitvallással, tanúságtétellel fogadjuk és éljük meg, nem lesz ugyan kisebb a veszteség érzése, mégis másképp tompul a fájdalom, az általános boldogság érzése felülírja a végzetesnek, vagy végleges hitt eseményeket.”

Nyírcsászári lakói ősidőktől fogva a görög katolikus vallást követik. Eljárnak a misékre, a családi ünnepeket Isten színe előtt szeretnék megélni. Zolcsák István főtisztelendő úr arra is utal, mennyire fontos, hogyan élik meg a személyességet Krisztus követésében? Kevés ugyanis keresztvíz alá tartani a csecsemőt, vagy kimondani a holtomiglan-holtodiglant, ha nem ennek a szent fogadalomnak a jegyében éli meg a gyülekezet tagja a mindennapokat. Elég nagy baj, hogy sokan elszakadtak a gyökereiktől. Beköltöztek a városba – a munka, a megélhetés parancsára -, és csak vendégségbe járnak haza. Hiányoznak a hitélet formái, már nem imádkozik együtt a család, a felnövekvő gyermekek nem tapasztalják meg a vallásos élményeket. Nem egyszer látja Isten szolgája, hogy a pénz nem eszköz, hanem cél lesz. A vagyongyarapítás, az anyagi javak mértéktelen felhalmozása, a pazarlás oda vezet, hogy különbséget kezd érezni a módosabb és a szegényebb egymás közt. „Több évtizedes papi szolgálatom tapasztalatával bizton állítom: aki nem érti a Megváltó üzenetét, legyen idős, fiatal, szegény, gazdag, iskolázott vagy nem, a jó és a bűn – nem jogi értelemben véve – közti lelki viaskodást nem tudja győztesen megvívni. A személyesség megtapasztalása vagy pusztán annak hite, az, hogy Istenre mindig számíthatok, reményt ad a holnapra. Bizonyossá válik, minden életfeladatomból tanulnom kell, de nem vagyok elhagyatott.”

Nem akármilyen örökséget folytat a főtisztelendő úr Nyírcsászáriban. Elődje az a Véghseő Tamás, aki a Szent Atanáz Hittudományi Főiskola rektori tisztét látja el. Ebben a kis faluban található az a kápolna, amelynek hármas oltárán Krisztus két oldalán a csodatételeiről, kórházalapításáról és a gonosszal folytatott viaskodásáról híres, Jézus stigmáit viselő és szentté avatott Pió Atya képe, valamint az apokrif iratokból a Bibliát lefordító pálos szerzetes, a község szülöttje, Császári Bátori László festett képe látható. Itt évszázadok történéseit követhetjük nyomon, és kísérheti el híveit Zolcsák főtisztelendő úr a 21. század útvesztőiben.

Ebben a misszióban nagy segítséget kap a családjától. Gyermekkorában Szabó Ilona édesanya és Zolcsák István édesapa egyengette az öt gyermek útját. Feleségnek Kocsis Katalin Mária laborasszisztenst választotta. Három lányuk született, férjezettek, megszülettek az unokák is. Beáta lányuk csecsemő- és gyermekápoló, fiai, Noel (4) és Áron (2) éves. Márta tanár, mikrobiológus, az ő gyerekei Petra (3) és Patrik (1) éves. Melinda óvónő, az ő Anna lánya 7 éves. A nagyszülők hálás szívvel örülnek gyermekeik boldogulásának, családalapításuknak és kiteljesedésüknek. A Görögkatolikus Teológiai Főiskolát végzett Zolcsák István parochus 2004. szeptember elsejétől szolgál Nyírcsászáriban. Búcsúzóul arra utal: az embert kísértés kerülgeti, hogy felülírja a lelki igényt, az Istenhez tartozást, de a szabad döntésünket a Teremtő támogatja. Csak figyelnünk kell a jelekre…  

tk_70_px.jpg

 

 Írta:

Tóth Kornélia 

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.11.24. 15:36

Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből

depositphotos_79480896_original.pngA Túr vize már ott a hullámtér szélét nyaldosta, ahol a töltésre felhajtva először megpillantottam. Szokatlan látvány volt. Néhány napja még legalább két méterrel alacsonyabb volt, a medrében folyt, és vastag jég borította. A rücskös rideg páncél most ott ringatózott a meder közepén, és csak itt-ott mutatkozott rajta repedés.A nyugtalan víz időnként buborékot vetve hörgött elő a szűk réseken. A kökénybokrokon varjak veszekedtek, arra is alig rebbentek, hogy közelükben suhant el a szortyogósra olvadt gyepen az autó. Hó sehol sem volt, a gyepet egészen zöldnek láttam, úgy éreztem mintha március lehelletét hozta volna a könnyű meleg szél. Pedig még a télen is innen vagyunk, gondoltam. Karácsony csak a jövő héten következik.

Nem mertem végigmenni a folyó és a töltés között vezető dűlőutón autóval. Maradt még vagy ötszáz méter a Tiszáig, a torkolatig, de azon a legelővé szélesedő nagyobb mezőn, ami közbeesett, gyanúsan sok víz csillogott. Még azzal se hagytam magamat megtéveszteni, hogy arrébb, mint fele útja, egy kék Dacia állt. A háromszög alakú gyep külső, dombos részén húzódtam félre a kocsival, hátha jön még valaki utánam.

Az évszázad enyhesége – idéztem fel magamban az időjárás-jelentés szavait. Lépteim alatt puhán süppedt be a zárt szőnyeg. Úgy láttam némelyik fűféle és a boglárkák sarjadni kezdtek. Az évszázad enyhesége? Valóban nem emlékszem, hogy karácsony előtt ilyen meleg lett volna valaha is. Igaz, egyszer a tarpai gyümölcsösökben láttam virágzó árvacsalánt és tyúkhúrt szilveszter után… De karácsony előtt? Nem, tényleg nem. De hát bolond ez az idő mégiscsak… Nem lesz jó vége talán, mert a vetés is megmozdul, aztán jön megint a fagy.

Annyi idő alatt, amíg odaértem, a Daciát körbevette víz. Könnyűszerrel keltem át rajta combközépig érő gumicsizmámban, sőt oda is el tudtam gázolni, ahol halkan surrogva tört át az akácbozóton, és a véknyabb nádszálakat már a hátára fektette. Ennyire áradna Tisza? – villant át gondolataimon a felismerés. A Túr immáron visszafelé folyt, ha lassan és alig érzékelhetően is, de visszafelé. Hátat fordítottam a folyónak és visszanéztem. A legelőre másutt is erecskék törtek be. Ott, ahol az előbb még száraz lábbelivel, mit sem sejtve haladtam végig.

A bukógát alatt, ahol az ásott Túr végül is a Tiszával találkozik, csak egy ember próbálta a szerencsét. A Dacia tulajdonosa. Az előbb, látva a nagy áradást, több halászt vártam volna, hiszen Csekében, Kóródon, sőt a többi közeli faluban is hallgatják a vízállásjelentést, naponta lenéznek a folyóra. Ha megindul a víz, jönnek, hátukon az emelőháló kávafáival, ilyenkor van esély a fogásra. Meg mertem volna esküdni, hogy legalább az öreg Cs. Jenő lenn lesz, ő akár oda is költözhetne, mert többet van a vízparton, mint otthon.

A Tiszán nem voltak jégtáblák, csak a Túr torkolatában szédelgett egy-egy kisebb darab. Az öbölben úgy kavargott a víz, mint az üstben a leves. Erősen kellett fogni a kötelet a fiatalembernek, hogy el ne ragadja tőle szerszámát a kiszámíthatatlan áramlás.

– A magáé a Dacia? – riasztottam meg a köszönés után. Meglepődve nézett fel a partra. A feje a lábammal volt egy magasságban. Megállapítottam, hogy láttam már itt gyakran, de a neve nem jutott eszembe.

– Ühüm… – fürkészte arcomat. Nemigen tudott hová tenni.

– Jó lenne vele visszamenni a dombra, mert felveszi a víz – folytattam.

– Ugyan, alig árad – a lába fejével arra a kis ágdarabra mutatott, amelyiket nyilván akkor szúrt le, amikor halászni kezdett.

– Van valami? – érdeklődtem.

– Á, még alig kezdtem hozzá – nézett fel ismét. Sután lehajolt, és bizonyságképpen fél kézzel lenyúlt, megemelte a műanyag krumpliszsákot, amit errefelé a halászok használnak.

– Az öreg pipás nem volt lenn? – kérdeztem egy kicsit később. Közben emelt egyet, emelt még egyet, de semmi nem mozdult a hálóban.

– Nem – intett a fejével.

– Jenő bácsi? – folytattam.

– Ő tegnap fogott néhányat, úgy hallottam. Arca megenyhült, tisztázódott, hogy vannak közös ismerőseink. Azért egyet s mást még megkérdeztünk próbaképpen egymástól, aztán leszúrta a kötél végét, és fellépett mellém a partra.

– Szóval el kellene vinni azt a kocsit onnan, mert baj lesz, tértem vissza aggodalmamra.

– Nem kell olyan hamar megijedni – ropogtatta meg a tagjait. Elég szűk helyen toporogva húzta a hálót.

– Én óvatos ember vagyok, látja, nem hajtottam le egészen idáig, mert féltem, hogy elakadok. A víz lassan jön, a legelőre meg csak a zöldár szokott betörni.

Onnan, ahol álltunk, nem lehetett a legelőre látni. Ehhez legalább a közeli diófáig kellett elsétálni az én halászomnak. Nem igyekezett vele, de láttam rajta, hogy meg fogja tenni. A hálót se engedte vissza. A válla fölött el-elnézett a töltés irányába, de nem látta, nem láthatta a közben lévő szántóföldtől a lapályt.

– Lehet, hogy a betonfalnál nagyobb sikerem lenne – talált ürügyet, hogy elmenjen a közeli diófáig, és még azon is túl. Mélyen nézett a part alá, hol lehetne leállítani a háló tartórúdját. Időnként pedig lábujjhegyre állva pillantott messzebb. Nem ért el a bukógátig, amikor minden átmenet nélkül vágtára fogta a sétát. A sáros szántáson csúszkálva rohant, lassan elveszett a szemem elől. Utánaballagtam a diófáig. A lábam földbe gyökerezett a látványtól. Az iménti tócsás legelő néhány szigetet kivéve tengerré változott. A halász már elérte a Daciát, amelynek kékje beleveszett a víz színébe. Nagy párát fújt magából a kipufogó, és meglódult a kocsi. Ismeri a helyet a barátom – állapítottam meg magamban elismerően. Két oldalra nagy sugárban fröcskölt a víz, de lassan kiért a szárazra.

– Igaza volt – lihegte kifulladva a halász, amikor ismét lekászálódott a hálójához. Ilyet én még nem láttam. Úgy özönlik befelé a víz, mintha meg se akarna állni. Nem is tudom mi lett volna, ha nem szól…

Kissé remegő kézzel húzta fel a hálót, semmi nem volt benne.

– Minden jót, és nagyobb szerencsét – nyújtottam kezet búcsúzóul.

– Viszlát, és még egyszer köszönöm – mondta, hálásan mosolygott.

depositphotos_40115423_original.pngRáérős léptekkel indultam meg visszafelé. Olyan volt a levegő, amire azt szokták mondani, hogy harapni lehet… Friss, ropogós, megtelt vele a tüdő. A legelőn már a szigetek is eltűntek. A Dacia messze, a vízen túl, az én kocsim mellett állt. A nemrég született tavacskából csak néhány sarjú diófa állt ki, meg a folyóparti nádas. Bemértem magamnak, hol húzódik a felszín alatt a dűlőút, és lábammal kitapogatva indultam el. Át tudok-e gázolni combig érő csizmámban vagy nem? Ha nem, hát körbekerülöm – határoztam el.

Néhány métert haladva tenyeremmel leárnyékolva a fényt, láttam, hogy a víz él, nem csendes. Az ág- és levéltörmelék, a lom néhol megelevenedett. Mezei egerek és pockok úsztak kétségbeesetten. Ha találtak egy ágacskát, kimásztak rá, és úgy reszkettek, hogy szinte hallatszott a csontjaiknak az összekoccanása. Jobb kéz felől a lemenő nap olyan vörössé tette az égboltot, mintha vérrel borították volna be a nyárfákat, a töltést, a víz szélét.

Odébb egy nyúl tűnt fel, a nádasból úszott ki halálfélelemtől nyüszítve. Elindultam felé, de a víz már a magas csizmaszáramba is belefröccsent. A nyúl így is sietősebbre vette a dolgot, és ugrálva úszott. Ha talajt érzett a lába alatt, métereseket szökkent. Lassan a töltésig ért. Ott görcsösen rugdalózva próbált feljebb kerülni, de minduntalan visszacsúszott az egyszer már megfagyott és nyálkássá vált pitypangleveleken.

A csizmám kiállta a próbát. Beletelt egy negyedórába, amíg átlábaltam a kísérteties tavon. Talán éppen akkor tetőzött az áradás, amikor a diósarjak mellett haladtam el. depositphotos_57928757_original.pngMár nem látszottak vibráló zübörgők, ahol erős áramlatban tört be a víz. A surrogás is elmaradt. De ekkor hallhatóvá vált a nagy csendben az a buborékolás, amit a legelő vakondlyukaiból előtörő levegő okozott. A nap ezeket a kis gejzíreket is átszínezte.

Az autóból még egy pillantást vetettem a Túr partjának eme karácsonyi tavára, és óvatosan tolatva fordultam vissza. Bekapcsoltam a rádiót. Egy komolyra vett női hang sorolta az eseményeket: „Temesváron ismét a tömegbe, lőttek. A felkelés tegnap éjszaka és a mai napon átterjedt egész Romániára.”

(1989. december)

csipkezsofika_250px.jpg

 

 

 

 

Könyvem

megrendelhető

internetes áruházunkban!

Kattintson

a címlapra: 

Szerző: Napkelet Népe  2017.11.23. 10:02

Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből  

depositphotos_88467560_original.pngA szív, kedves doktornő, a szív… Nálam a szív jelentkezett először. Igaz, akkor még fiatalabb voltam. Idejárt hozzánk egy öreg orvos még a régi világban, az mondta: a szív, az nagyon komoly dolog, azzal nem lehet tréfálni. Annyi embert elvisz fiatalon. Annak az embernek aranyból volt a keze, áldotta is mindenki. Egy kis barna üvegben hozott cseppentős orvosságot. Kipróbálta az emberem is. Olyat máma már nem árulnak, nem is láttam azóta.

Meghalt az az orvos nem sokkal a háború után. Jött helyettesíteni egy másik, annak is mondtam, doktor úr, megint kidobbant a szív. Az az ember a piros szemű orvosságot írta fel. Nem használt, vagy nem is tudom… Járt hozzánk sokáig, mint az a másik, ötvenhatig. Mind a kettő kiment Kanadába, utána mondta valaki, aki megkerült, hogy odavesztek a lágerben valami nyavalya által. Pedig azok sokat törődtek velem.

depositphotos_130170518_original.pngMert hát a szív, azzal nem lehet tréfálni. Utána kezelt vagy tizenkét esztendeig a főorvos a városból, az meg-megnézte a vénembert is. Nála meg a gyomor, az volt bajban. A gyomor se játék, drága doktornő. Csak hát egyszer összekevertük a két orvosságot. Ráírtam én az övére, hogy a hasátul ha fáj, de hát azután is megesett a sutaság.

Ej, nagyon nehezen vagyunk. Kivitték azt a főorvost is a temetőbe. Nagyon megijedtünk. Ki fog velünk törődni? Itt vagyunk mind a ketten… Nekem a szív, az uramnak a gyomor. Már a vénember is több nyolcvannál. Mindig ez a betegeskedés. És ha legalább valami könnyebb bajunk lenne. De hát a szív, kedves doktornő.

Persze maga még olyan fiatalka, honnan is tudná? Ez nagyon komoly baj, látja, engem senki nem tudott belőle kigyógyítani, pedig annyi orvos próbálta. Ki- és kidobban, amikor a vénember felbosszant.

Nagyon félek, kedves doktornő. Ki fog engem meggyógyítani? Mennyi jó orvost eltemettem már.

Maga jól van, kedveském? Olyan bágyadt a szeme…

 

csipkezsofika_250px.jpg

 

 

 

 

Könyvem

megrendelhető

internetes áruházunkban!

Kattintson

a címlapra: 

Szerző: Napkelet Népe  2017.11.22. 08:02

Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

depositphotos_41079359_original_1.pngAz öreg Karcsay szolgálati járműve az az ócska Pannónia volt, amelyiket még az agitálás után vettek az első tsz-elnöknek. A nagy kort megért, és még ma is mutatós, fényes jármű annak idején legalább akkora becsnek örvendett, mint ma a Volga. Nem sokáig járt az első elnök motorral, hamarosan kocsit szerzett maga alá. Azóta nyűvi egymást az ős-Pannónia és az öreg Karcsay. Ő persze nem vesz tudomást a motor koráról, mint ahogy a sajátját sem érzi. Ma is úgy ül rajta, mint húsz évvel ezelőtt. Igaz, a világháborúból származó örök életű bőr pilótadzseki és az ugyancsak elkoptathatatlan halszálkás szürke posztó csizmanadrág, no meg a gojzervarrott fűzős birgedlicsizma sem változott. Csodálatosképp a haja és a bajusza is éppolyan tömött, mint fiatalkorában lehetett. Csak jócskán megőszült mind a kettő. De az asszonyok közül azoknak a száma, akik emiatt a kútba is készek lennének beleugrani… Nos, azoknak a száma nem változott. Legalábbis az öreg Karcsay szerint nem.

A Gyárfás-tanyán – ahogy a tsz majorját az egykori bérlő után ma is hívják – nem okozott feltűnést Karcsay megérkezése.

A Pannónia ritkákat pöffentve gurult be a kapuban lévő mérlegház előtt. A bömböm motort – így hívta a tanyagazda félig süket felesége a Pannóniát – a szokott helyére támasztotta, ahol nem érte a nap. Megállt egy kicsit, megnyújtóztatta a derekát. Hunyorogva nézett az udvar másik oldalán emelkedő magtárra.

Régi, fehérre meszelt falú épület volt, sok apró ablakkal, amelyek felett szemöldökként piros téglaívek húzódtak. A tágas udvaron a seregnyi vadgalamb, veréb és a jóisten többi éhes madara nem törődött a jövő-menő teherautókkal, a pótkocsis traktorokkal, ugrálva, tipegve szemelgette a rozsot. Csak akkor rebbentek fel, amikor Karcsay döngő léptekkel elindult a magtárépület irányába. Nagyon büszke volt súlyos, határozott járására, ezért úgy odavágta a patkós birgedlicsizma sarkát, hogy azt egy katona is megirigyelhette volna. Sarkig tárta a magtárajtót, de nem lépett be azonnal, mert megállította a kiáramló por és a tisztítógépek sivító zaja. Hatalmas rosták dohogtak odabent. A kombájnoktól behordott rozsot szórták rajtuk, különválasztották az ocsútól és a benne termett szöszös bükköny gömbölyű magjától.

Ingatag falépcső vezetett fel az alacsony plafonú emeletekre. Mindegyik padlóján tágas lyuk nyílt, hogy egy zsákos ember vállán a teherrel könnyedén fellépkedhessen rajta. Karcsay lassan indult felfelé. A deszka reccsenéseit elnyelte a zakatolás, alakját pedig a félhomály és por. Az első szinten csak a fejét dugta ki a feljárón, és úgy tekintett körbe. Senkit sem látott, csak két gép szíjának csettegését hallotta. Ezek mellé nem kellett ember, mert felülről kapták a magot, és amint átment rajta, a földszintre bocsájtották. Felnézett a plafonra, ahonnan pici súrolások zaja szüremlett. Az öreg érezte, hogy ma célhoz ér.

A második emeleten egyedül kapargatta a szétgurult bükkönyszemeket Rózsi, a kis cigány lány. A bükköny úgy pattogott szét a lapát elé, mint a sörét. Rózsi halkan dudorászott, de ezt a mellette sivító gép miatt rajta kívül nemigen hallhatta senki. A lába alatt apró, barna tacskó ugrándozott, az egyik lány hagyta itt a munkacsapatból. A többiek elmentek kávét inni a tanyagazda feleségéhez. Rózsi nem vette észre, hogy Karcsay felóvakodott a tágas nyíláson. Csak arra lett figyelmes, hogy a tacskó nem körülötte ugrál, hanem cérnahangon ugatni kezd. Amikor már megfordult, késő volt. Az öreg kitépte kezéből a lapátot és oldalra dobta. Megkarolta a lány derekát, és egy mozdulattal a kövér zsákok mellé penderítette. Nagy, dongás mellkasával odaszorította Rózsit, aki ijedten vinnyogott.depositphotos_122025536_original_1.png

– Jaj, Laci bácsi… mit akar – fulladozott a súlyos test alatt.

– Tudod te azt – szuszogta az öreg. Ekkorra már nem volt szoknya a lányon. Az öreg Karcsay lába támasztékot keresett a simára kopott deszkákon. Ebből lett a baj. A bükkönymagon úgy szaladt hátra a gojzervarrott fűzős birgedlicsizma vastag bőrtalpa, mint nehéz ágyúk támasztéka lövés után. Elestében a feljáratnál megpillantotta az időközben visszaérkező lányokat. Csak a nyakukat dugták ki, úgy leskelődtek és vihogtak szertelenül. Köztük volt a juhászok brigádvezetőjének felesége. Rá is régen fájt már Karcsay foga. Most mintha az ő hangját hallotta volna.

– Nézzétek már… Az öreg csak szagolja, másra nem futja neki az erejéből. – Karcsay horgas orra valóban végigszántott Rózsinak ama szép bársonyos-bolyhos testrészén, amellyel különben sokkal kellemesebb céljai lettek volna. Nehezen támaszkodott fel a kárvallott ember. Dadogva káromkodott.

– Mi az anyátok istenit bámészkodtok itt? Dologra, lusta némberei. Ha nem néznék rátok, egész nap kávéznátok.

Az asszonyok elszéledtek, de kacajuk égette az öreg büszke lelkét. Felment a legfelső szintre, és az ablakba könyökölt. A poros vasrácson tigriscsíkos sárga kecskedarazsak döngtek. Itt fent tiszta volt a levegő, és a zajnak is csak egy része hallatszott. Lent az udvaron jöttek-mentek az emberek, gépek. A mérlegháznál állt a juhászok brigádvezetője, erről eszébe jutott valami. Már majdnem elindult lefelé, amikor észrevette, hogy a brigádvezető felesége átrohan az udvaron. Az alacsony növésű fekete ember mozdulat nélkül, szenvtelen arccal fogadta a nyakába boruló szép asszonyt. Rövid ideig beszéltek, ezalatt a juhász egyszer nevetett, de akkor olyan hangosan, hogy felhallatszott az öreghez. Karcsay zavartan lépett hátra az ablaktól, pedig jól tudta, hogy a fényről nem látni a félhomályba.

depositphotos_71110867_original_1.pngAz első szint előtt a lépcsőfordulóban pergőtűz gyorsasággal, kopogó lábbal felfelé indult valaki. Az öreg fel sem ocsúdott a meglepetéstől, amikor a harminc körüli, kissé megizzadt asszony már előtte állt. Majdhogy el nem sodorta lendületével. Karcsaynak elállt a lélegzete. Csak nézte a szép juhászné arcát, amelyen először kényszeredett mosolyt, utóbb irtózatot látott. Karikára tágult szemekkel lépett előrébb, és reszkető kezekkel húzta magához az ijedt nőt.

– Gyere, teee… – csuklotta, és szőrös keze megindult a piros munkáskabát alá. Az asszony lélegzete végigcsapott az arcán. A forró lehelettől még erőszakosabb lett a támadás. A gépzaj azonban elnyelt minden hangot. Aztán hasadt az ing. Öt éles köröm tépte fel az öreg őszes szőrzettel borított mellkasát. Fájdalmasat horkantott, és eleresztette a nőt, aki ugyanolyan fürgén iramodott vissza, ahogyan jött.

Most aztán nem tudta az öreg Karcsay, hová menjen. Fent a nők, lent a juhász, akinek biztos beszámolt a felesége… Sziszegve tapogatta magán az átvérzett inget. Néhány másodpercig tétován toporgott. Úgy érezte, rendeződnek vonásai, begombolta magán a dzsekit, és álldogált még egy kicsit. Közben aprókat imádkozott:

– Jaj, csak most egy kicsit ne jöjjön senki! – Nem is jött, volt ideje magához térni. A félhomályban bajuszát pedergette. Mindig ezt csinálta, ha tanácstalan volt. Visszagondolt a régi szép időkre. Az apjára, akinek még intéző úr titulus járt, és egyetlen asszony sem kockáztatta volna meg, hogy ellenálljon, ha az intéző úrnak kedve kerekedett hozzá. Igaz, tette hozzá magában, nem volt nála snájdigabb legény se közel, se távol. Nemes, nemzetes, vitézlő karcsai Karcsay… De hát mit ér ma a kutyabőr?

A vénséges Pannónia – mint mindig – pöccintésre beindult. A gazdája megszokott elegáns mozdulatával két ujja közé csippentette a csizmanadrág élét, hogy amint a csizma sarkát a sebességváltóhoz érinti, változatlanul a combja közepén maradjon a szövet vasalt vonala. Felnézett. Tekintete a szép juhásznééval találkozott, aki a férjével együtt bukkant elő a mérlegházból. Mögöttük jött az idősebbik fiuk, láncon türtőztetve egy borjúnagy ebet. A hatalmas tarka kutya vicsorogva próbált szabadulni, majd ledöntötte a lábáról a fiú apját. Az öreg Karcsay tekintete nyugodtan siklott az asszonyról az urára. Közömbös hangon mondta, mielőtt a motorkerékpár gurulni kezdett volna:

– Este kimegyek az akolhoz, ott legyetek! – Látta az asszonyon, hogy mindent elmondott az urának, ami a magtárpadláson történt. A férfi arcáról azonban semmit sem tudott leolvasni. A Pannóniával kikerülte a tanyagazda félig süket feleségét, és hazafelé indult.

Ha az öreg Karcsay megmondta a juhászoknak, hogy kimegy hozzájuk a meglehetősen távoli hodályokhoz, az egyet jelentett valami játékkal. Létezett ugyanis egy íratlan szerződés közte és a juhászok között, ami szerint a birkák őrzői időnként elvághatták a torkát egy-egy szép ürünek. No, nem azzal a céllal, hogy megvendégeljenek valakit a tsz fontos vendégei közül, hanem csak úgy saját maguknak. Ebbéli jogukban sehogy sem engedték magukat csorbítani. Ha valaki megtiltotta volna, hát csinálták volna még nagyobb titokban. Megtalálnák a módját.

Az öreg Karcsay sohase beszélt velük erről a dologról, ellenben kiszimatolta, hogy mikor kerül sor az ügyre, és akkor feltétlenül arra vetődött. A soros áldozat rendszerint ott függött megnyúzva és kizsigerelve az akol hátsó ajtajára szegezve. Miután adott a módnak, és úgy ítélte meg, hogy eleget beszélgetett a juhászokkal, egyszerűen hátrament a megnyúzott ürühöz, és az egyik combját éles, görbe bicskájával lekanyarította. Utóbb már nem várta meg az alkalmat, hanem üzent, ha birkapörköltre éhezett.

A délutáni szendergése, amihez néhány éve már hozzászokott, nemigen sikerült. Eszében járt, ami napközben történt. Felkelés után összeveszett a feleségével. Többször is próbálta magában elintézni egy „eh, sebaj” sóhajtással, de nehezen gyógyult a seb. Régi-régi sérelmek fájtak valamikor ennyire elmúlhatatlanul.

Az akolnál halálos csend támadt, amikor a Pannónia morgása elhalt. Egy hang sem hallatszott. Sehol sem látta az öreg a máskor láncon vicsorgó kutyát, a Gyilkost sem. A juhász is egyedül jött elő a kis földes padlójú házból.

– No, mi újság, Mihály? – Köszöntötte az öreg. Nyugtalanul nézett jobbra-balra, inkább szerette volna, ha a többiek is itt vannak. A juhász borostás arca ijesztően sápadt volt a lemenő nap sárga-vörös fényében. Nem fogadta az öreg köszöntését. Villogó szemmel húzta össze nyakán a zsíros gallérú esőmentes kabátot, és csak nézett.

– A többieket tán megette a Gyilkos? – kérdezte az öreg, hangja rekedtségén maga is meglepődött.

– Attól kitelt vóna – hangzott a válasz. A juhász ujjai megmozdultak a hosszú bot végén, és szorosabban fonták körül a réz bikafejet.

Karcsay megijedt, de azért erőt vett magán. Megigazította a Pannónia tankján a bukósisakot, feljebb húzta a nadrágját, és sarkon fordult. Lassan, egyenes léptekkel indult szokott útján a hodály hátsó vége felé. Mögötte nyikorgott, majd csapódott a házikó ajtaja.

depositphotos_36853435_original_1.pngNem nézett hátra. Csodálkozott magán, hogy erőt vett rajta a félsz. Ugyan, heherészett félhangosan, próbálna velem ujjat húzni. Megelégedéssel látta, hogy a megnyúzott tetem a szokott helyen függ. Mindkét combját levágta egyetlen dühödt mozdulattal a keresztcsont táján. Az ösztövér gerincet ráhúzta az egyik szegre. Amikor visszament a motorhoz, még mindig nem látott egy lelket sem. A húst belerakta az erre a célra magával hozott műanyag szatyorba, és a csomagtartóra kötött táskába dugta. Amikor a bukósisakot a fejére tette, a melegedő ablakában meglátta a szép juhászné arcát. Olyan boldogan mosolygott, mint aki az angyalát látja. Zavarában majdnem átesett a motorkerékpár másik oldalára.

Másnap fehér volt az öreg Karcsay, mint a meszelt fal. A szeme kialvatlan, az arca gyűrött, a kedve, mint a kivert kutyáé. A Pannóniára sem mert felülni, még mindig úgy kóválygott a feje. Pörköltöt főzetett az asszonnyal az este, és hiába lett egy kicsit rágós, annyit evett belőle, hogy éjjel csak forgolódott, álom nem jött a szemére.

Lassú léptekkel ballagott a Fő utcán a Gyárfás-tanya irányába. Még a csizmája patkóját is elfelejtette a járdalaphoz verni. Alig tudott kitérni a juhász fia elől, aki biciklijét tolta vele szemben. Egy nagy tábla bőrt vitt, amely keretre volt feszítve. Az alja a pedál tövén támaszkodott, a közepe az ülésnél csúszkált fel és alá. Még frissnek tűnt, émelyítő volt a szaga. Az öreg Karcsaynak nagyon csavarta az orrát. Nem állt meg szó nélkül.

– Honnan van ez a nagy borjúbőr, fiam?

– Nem borjú ez, Karcsay bácsi – állt meg egy pillanatra a gyerek. – Apám tegnap meglövette a Gyilkost. Nem bírt már vele, nagyon bolond kutya volt. A bőrös azt mondta, megveszi a bundáját.

Ezért nem volt hát sehol tegnap ez a randa eb, mondta magában az öreg Karcsay. A következő gondolata az ajtón függő megnyúzott tetem volt. Ekkor megmozdult vele a világ. Összeakadt szemekkel, vadul öklendezve rohant az útszéli orgonabokrok közé. 

 

csipkezsofika_250px.jpg

 

 

 

 

Könyvem

megrendelhető

internetes áruházunkban!

Kattintson

a címlapra: 

Szerző: Napkelet Népe  2017.11.22. 07:58

Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

depositphotos_65364755_original.pngHa Krúdyt olvasom, igen hamar eltéved szemem a sorok barázdáin. Gondolataim útra kelnek. Vele sétálnak a hangulatos, régi budai utcákon, vagy utánaerednek az éjszaka lámpással suhanó, vállukon jótékonyan rejtő köntöst viselő szép asszonyoknak itthon, Nyíregyházán, a még azóta is földszintes városrészekben. Szindbádról az ízek és színek tobzódása jut eszembe, az étkekről meg − ideje lévén − a farsangi fánk. A farsangi fánk, amelynek illatosan párolgó szalmapuha belsejében olyan ízek rejteznek, mint amilyen szavak a legveszedelmesebb korban leledző asszonyok fülében, hogy továbbra is annál az embernél maradjunk, aki írónak született és semmi másnak.

Farsang volt akkor is, amikor megboldogult egyetemista koromban − ráadásul éppen az elején, gólyaként − hárman, barátok elmúlt időkre emlékeztünk. Egy nagyon szép lányra, Mátészalka legszebb hajadonára. Bánatosan ismertük be egymásnak, hogy külön-külön mindegyikünk halálosan szerelmes volt belé. Mi mindent suttogtunk volna a fülébe, párolgott az emlékezéstől szalmapuhává lényegült agyunk. A kamaszból még alig átminősített legények zaftosabb vágyainak felemlítésétől eltekintek. Maradjunk annak kifejtésénél, amit belesuttogtunk volna a már említett rózsaszín gyöngyházkagylóba. Sőt még ezt is az olvasó − remélhetőleg Krúdyn művelődött − fantáziájára bízzuk. Kiemeljük viszont azt, hogy „suttogtunk volna”. Mert mint ahogy vannak el nem csókolt csókok, léteznek el nem suttogott bókok is. Még csak szót sem váltott a kökényszemű bálvánnyal egyikünk sem. Ezt a szomorú tényt valahogy kerülgettük az én Csaba és Béla barátommal, de ez csak „ideig-óráig” sikerülhetett − ismét klasszikust idézve. Az első vizsgaidőszak tombolt akkor, engem kémiából akartak éppen aznap kirúgni, majdnem sikerrel, egyszóval mindhárman eléggé magunk alatt voltunk. Ebből egyenesen következett, hogy az egykor volt szépségről beszélgettünk. Aztán mégiscsak elfogytak a jelzők a gyönyörű lány dicséretére. Egyikünknek megfájdult a feje. Megkérdezte: nincs egy Demalgonotok?

„Demalgon!” – sóhajtott Béla. – Azt hittem az ő agya is sajog.  „Istenem, mennyi Demalgont megvettem a patikában, ahol ő dolgozott, hogy láthassam” – folytatta. Megfeledkeztünk a fejfájásról, mert Csaba kijelentette, hogy az Antineuralgica olcsóbb. Marhaság, mondtam, mert elég volt megkérdezni, hogy van-e inzulinfecskendő, azt úgysem tartottak.

Mégis a Demalgon maradt meg az emlékezetünkben. Olyannyira, hogy egykori titkos szerelmünk neve az idők során Demalgonná szépült. Emlékszel Demalgonra? Így kérdezte Béla, amikor egyszer itthon sétáltunk a szalkai utcákon. Nézegettük az átformálódott várost, ahol alig igazodunk már el.

Hogyne emlékeznék, gondoltam. Szótlanul ballagtunk tovább az emlékeink helyszínein. Nem tudom mi okból, de váratlanul a patika előtt találtuk magunkat.

Szép leány, fűzöm most tovább az emlékek gyöngyeit. Éltél volna Krúdynak, mazsola lennél egy foszlós túrós béles összeboruló porcukros frakkszárnyai között, és nem fájdalomcsillapító. Emlékezetedbe belefájdult a feje három egykori imádódnak egy farsangi éjszakán.

 

csipkezsofika_250px.jpg

 

 

 

 

Könyvem

megrendelhető

internetes áruházunkban!

Kattintson

a címlapra: 

Szerző: Napkelet Népe  2017.11.22. 07:32

Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

depositphotos_90104944_original.pngAz aratásnak illata van! Nem a mindent beborító, törekes porral szálló szalma tüsszentésre ingerlő orrpiszkálására gondolok, bár a kevésbé figyelmes és türelmetlen embernek talán csak ez marad meg a szaglószervében. Nem mondom, lehet, hogy ez az, ami jellegzetesnek mondható, no de…

Az aratás tulajdonképpen szép munka, tehát az illatokat regisztráló idegekben is valami jó emléknek kellene maradnia. Hogy csak tulajdonképpen szép? Kinek hogy… A reggeli harmatban például még a vizes szalma illatát érezni. Nem az elázottét, mert az tényleg szag. A lábon állóét, amelyen cseppé kerekedik és megfut a finom apró nedvességgyöngy, ha hozzáérünk. A harmatos gabonaszárnak olyan az illata, mint a régi fűzfateknőnek, miután a dagasztott tésztát már kiszakították. A megszáradt – a frissen száradt – szalmáé pedig már a barna korpáéra emlékeztet. Olyan, mint a kenyereké, amit mostanában újra felfedezünk.

A tábla szélén, ahol nem érte a földet a gyomirtó, ott terem a szagos bükköny. Akad már ember, aki nem tudja, hogy így hívják, és a gyerekét is arra tanítja: ez a lila, ez a vad földimogyoró. Badarság. Bükköny ez, tudja, akinek volt, ki megtanítsa. Olyan a levegő körülötte az orrnak, mint a látvány a szemnek. Szinte bántóan harsány a püspöklilája, az illata meg nehéz, mint a legdrágább parfümöké. Hangulat kell hozzá. Émelyítő a kedvenincs embernek, mámorító egy szerelmespárnak, annak pedig, aki arat – szép. És jó, mert egy szólam vagy csak egy hangjegy az illatszimfóniában.

Külön-külön talán csak egy ráérő ember szagolgat végig minden gazt – vagy egy vizslató aratási ellenőr? Igaz, ilyen talán már nincs is. A kombájnosok, a szemszállító traktorok vezetői csak a harmat felszálltáig érnek rá ilyen mihaszna dolgokra. Utána pedig már rajtuk terem a forró harmat: a verejték. Ez is hozzátartozik ám az aratási illatleltárhoz! A verejtéknek ugyanis még szintén nem bántó a szaga, csak az áporodott izzadságnak. Igaz, a kombájn porával nagyobb mennyiségben majdnem sárrá lesz, de büdössé csak másnap válik – ha hagyják. Aki nem kívülről való, annak nem tűnik fel a társa árasztotta ájer, talán, mert a sajátja is hasonló. Sőt bizonyos korig még vonzó is lehet egy csipetnyi friss stich, ellenkező neműek között persze. Talán csak a törődött embernek lesz egy kissé elkent szaga.

Mint a vágószerkezet kaszájának estefelé. Rajta a ráragadt rengeteg szétpréselődött zöld acat meg tölcsérvirágú folyóka. Ettől van az aratás esti illata. Ehhez már keverednek művi komponensek is, hogy mást ne említsünk: a kifolyt olaj, a csapágy mellett előbuggyant gépzsír. Ahol még lóval hozzák az ivóvizet: a fonnyadó lócitrom.

Az aratásnak illata van, valamint eleje és vége. Az illat mindennap más és más, ahogy fogy a vágnivaló, kevesbedik az erő, telik a magtár. A jó aratásnak jó illata van. A rossznak még sincs szaga. Olyankor az ember öröme kevesebb. Bánatában vigasz, hogy ahol végigdolgozta az évet, elvetette a reményét, ápolta a vágyakozását, legalább otthon érezte magát két-három hétig. Amíg a tarlót fel nem verte a szeder hamvas, semmire nem hasonlítható illatú gyümölcsével.

 

csipkezsofika_250px.jpg

 

 

 

 

Könyvem

megrendelhető

internetes áruházunkban!

Kattintson

a címlapra: 

Szerző: Napkelet Népe  2017.11.22. 07:28

Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

depositphotos_10049406_original.pngBéláék a család tulajdonát képező ház hátsó fertályában éltek. Az elejét a kényszertársbérlő foglalta el még néhány évvel azelőtt, hogy Bélát megismertem volna. Szemben velük lakott velük Csaba, az osztálytársam. Egy délután átmentünk megnézni, miként tanul Béla angolul a Saturday Rewue című színes ausztrál hetilapból, meg a Beatles új, ám a sok lejátszás miatt recsegős bakelitlemezeiről. Előtte Csabáék almásláda nagyságú rádiójából hallgattuk a Rádió Luxemburg nem kevésbé recsegős, ám ráadásul még sivító hangján Tom Jones számait.

A délutáni nap perzselte házuk kiskertjében a nemrég elvirágzott orgona poros leveleit. Az ablakszemek alján még ott sárgállott a sárgára dohosodott hurkapárna. A téli léghuzat ellen helyezték oda fázós kezek. Talán a kényszertársbérlő felesége gondoskodott így a takarékosabb fűtésről. A férje éppen akkor lépett ki a Béláék házának elején lévő főbejáraton. Köszönés nélkül haladt el mellettünk. Nekem szokatlan volt, hogy én se köszönök, de a szolidaritás, az szolidaritás. Béla már mesélt róla, miként ordítoznak egymásra szüleivel időnként. Szabó bácsiról, Béla apjáról nehezen tudtam elképzelni az ordítozást, mert egy megtört, nehezen mozgó öregember volt. Felesége pedig az a tipikus úrinő, aki soha fel nem emelte a hangját.

A célszerűen megalkotott táskalemezjátszót a tornác végében egy hokedlire tettük, mert bent semmiféleképpen sem fértünk volna el abban az egy szobában, amelyet Béláék használtak. Nem értettem, hogyan férnek el benne négyen. Ildi, Béla nővére is otthon lakott még. A másik hokedlin a Saturday Rewue lapszámai hevertek. Ámulva lapozgattam bennük, és méginkább csodálkoztam, ahogy Béla kapásból fordított belőlük. Mi Csabával csak oroszt tanultunk, és azt is mérsékelt energiával. Ugyanilyen briliánsan tette át magyarra az éppen forgó Beatles-számot is. Gyönyörű délután volt. Csabával szentül elhatároztuk, hogy mi is belevágunk az angolba. Amikor lejárt a lemez, elérkezett az ideje, hogy megkezdjük késő délutáni strandolásunkat a város méltán népszerű fürdőjében. Kifelé menet, mintha csak érezte volna, hogy ismét találkozhat velünk, az érkező kényszertársbérlőbe botlottunk. Akkor se köszöntünk, de ezt a dolgot tudatosan nem éltük meg, annyira természetesnek tűnt.

Béla a strandon megint az amerikás magyar lánnyal trafikált, természetesen angolul. A vietnami háború éppen friss eseményeiről faggatta. A lány egy szót se tudott magyarul, így nyugodtan cikizhettük Bélát mellettük pancsolgatva: „ennek annyi esze sincs, hogy felszedje ezt a jó csajt, annyira az agyára ment az angoltanulás”.

Másnap délután Bélát egy nagy gödörben találtuk, amint Csabával megérkeztünk az aktuális zene- és angolórára. A kényszertársbérletben nekik jutott kisebb kertrészben tevékenykedett. Elvis módra belőtt haja izzadtan lógott a homlokába.

– Kaptam egy halat – nézett fel egy pillanatra.

– Igen? – tettem úgy, mint aki mindent ért.

– Milyen halat? – kérdezte Csaba, mellőzve a közöttünk amúgy tényleg nem szokásos udvariaskodást. Béla a tornác fellépőjére mutatott, ahol egy uborkásüvegben valóban egy kis ezüstös halacska úszkált körbe-körbe.

– Na és? – emelte fel most már a hangját Csaba.

– Itt lesz neki a kis tó. Csak nem gondolod, hogy abban a szűk uborkásüvegben tartom majd? – válaszolt Béla, és serényen ásott tovább. – Egészen a talajvízig lemegyek, és akkor nem kell mindig frisset önteni bele.

– Te hülye vagy – mondta Csaba bárdolatlanul, de a lényegre tapintva.

– Gyere, menjünk a strandra! – pillantott rám. A kényszertársbérlőt majdnem felborítottuk, amint megfordultunk. Szótlanul, de gyanakodva bámulta Bélát, aki mit sem törődve jelenlétével, ásott tovább.depositphotos_10674602_original.png

Béla másnap délutánra érte el a talajvizet. A gödör széles szájjal, nagy kupac földdel körülvéve mélyedt a sötét fekete földbe. Lefelé egyre szűkült, azon a részen talán már fogyott Béla ereje. Ott lenn talán még annyi víz sem volt, mint itt fent az uborkásüvegben. A kis tükröcskéből hármónk arca nézett vissza. Béla lelkes tekintettel, csillogó szemmel visszhangozta a pinceként kongó földszagú üregbe: – Látjátok, ott természetes közegében, szabadon van az én halam. – A halacska pedig, mintha tudta volna, hogy ennek van itt az ideje, vidáman csobbantott egyet az úszójával.

 

csipkezsofika_250px.jpg

 

 

 

 

Könyvem

megrendelhető

internetes áruházunkban!

Kattintson

a címlapra: 

Szerző: Napkelet Népe  2017.11.22. 07:19

Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

00058_10.pngMegnéztem már magamnak egy párszor Tiszacsécsén a Móricz-emlékházat, körülötte a sövénykerítést, aztán az  „öreget”, ahogy szoborrá meredve álldogál az udvar kellős közepén. Soha nem keltette bennem a ráismerés varázsát. Remekmű a vesszősövény, pontosan ilyen a szalmatető… minden annyira eredeti, hogy így hamis. Művi. A neccel bevont zsup, a lénia mellett font kerítés… Mennyire más egy élő vagy már meghalt csécsi ház. Igen, sok a halott ház vagy éppen halódó. A fundamentum beregszászi sziklakövei közül az idő kikoptatta a fugát, a gerendák szálai mellől a puha gesztet, az udvarvégen sötétlő nagy csűrök hajópallói ívbe gémberedtek, a kerítésculápok a föld színénél semmivé rothadtak. A sövény viszont mintaszerű az útkanyarulatban, mint egy nejlonharisnya szemei nagyító alatt. A ház pedig hiába vert falú – oly délcegen áll, mintha mérnök tervezte volna. Talán éppen ez történt.

A fenyők a csécsi kerítések belső oldalán szálasabbak, mint másutt a szatmári falvakban.

– Vajon mi lehet az oka – faggatom Nagy Gyulát, aki a tejcsarnok kezelője, így napközben van ideje egy kis sétára a kanyargós faluban.

– Régebben ezekről törtünk karácsonykor egy-egy ágat – világosít fel. Csendes a falu. Az egyik mohos kapuból szomorú tekintetű asszony fogadja köszönésünket. Gyászban van. Néhány lépéssel továbbhaladva suttogja el Nagy Gyula: – Nemrég halt meg az ura.

– Fogy a falu – marad a témánál. – Tizenkét évvel ezelőtt még 520 lélek lakta, ma alig vagyunk többen háromszáznál. – Még két idősebb asszonnyal találkozunk, ők vidámabbak.

Látják nálam a fényképezőgépet, mindjárt el is mondják, hogy ők „szoktak” rajta lenni a képeken, a filmeken. Előkerül a kisbíró hölgy is. A dobpergés után megtudjuk, hogy másnap jön a villanyszámlás. Kiderül, ő is gyakori fotótéma.

– Miért fogy a nép? – töröm meg egy kissé jókedvüket.

– Az embereink mennek el hamarabb – igazítja meg a kendőjét egyikük. Rövid számolás után maguk is meglepődnek: negyven özvegyasszony van a faluban és csak négy özvegyember.

– Az ember legtöbbször idősebb akár tíz évvel is – próbálnak magyarázatot találni. – De sok a betegség, meg az ital. Még az asszonyok között is akad, aki rákap.

– Nem restellik? – kérdezem.

– Én elbújnék a helyükben – mondja egyikük, aztán lemondóan hozzáteszi: – Annál jobban jön-megy a faluban, ha beivott. Viszi a feje, az a nehéz.

– De azért azt ne higgye már Csécséről, hogy itt mindenki iszik  – mentegetőzik Nagy Gyula. – Nehogy ránk ragasszon valami ilyesmit.

00058_05.pngA boltban Hopka Sándorral, az üzletvezetővel bizonygatják az itt élők jóravalóságát. 220 tehén ad tejet a gazdáknál, és sok bikaborjú kerül más vidékekre az itteni istállókból. Hatezerért visznek el egyet a kupecek. Én vagyok a cenzár, meg a kocsmáros, mi mondjuk meg, hol van eladó.

A bolt forgalma egyenlő a nullával ezen a délutánon, így van ideje ránk Hopka Sándornak.

– Akár így, akár úgy, kifelehalófélben van Csécse, lassan tanya lesz belőle – sóhajt egy nagyot. Aztán belebonyolódik a szóba, amit mondott, mert másként akarja megismételni. Némán hallgatom. Csak Szatmárban használják ilyen eredeti ízzel a történés folyamatosságát kifejező „fele” szócskát. A „félben”-nel együtt micsoda tömörítés, én fél oldalon keresztül nem leszek képes ilyen pontosan leírni Csécse mai állapotát.

Még egyszer szemügyre vesszük az épületeket. Az emlékházzal átellenben, az utcakönyökkel szembeni mellékutca elején kidőlt-bedőlt deszkakerítés. Valamikor szebb napokat láthatott. Az udvar se különb, a háznak pedig meztelenül fagyoskodnak elmállott vályogjai.

– Ennek nem lehet beszélni a gazdájával, elüldöz és feljelent mindenkit – szégyenkezik egy kicsit a szóban forgó ember helyett is Nagy Gyula. – Engem magának a miniszternek jelentett fel, de mással sincs kibékülve.

Nem sokkal odébb, a közelmúltban csaknem hárommillióért felújított templom után, gyönyörű tornácos ház. Az udvart benőtte a fű, nem vezet ösvény a grádicshoz.

– Innen is kihalt mindenki. Járt itt egy filmrendező, aki Móriczról akar filmet csinálni, azt mondta, adna érte négyszázezret, ha lenne benne fürdőszoba. Kiadná a nyugatnémeteknek. Ha leesik a hó, visszajön, elkezdik a munkát. Szirtes Ádám lesz Móricz, Horváth Teri meg egy parasztasszonyt fog játszani.

Hó helyett dér borít mindent, a ködből nő a szála. Minden fehér és mozdulatlan. Az új házak, mert ilyen is épül egy-kettő egy évben, hivalkodóan dalmahodnak a régebbiek között. Utcafrontjukon műanyag lambéria barnállik, még a harmat se szállja. Nem úgy a tornácok oszlopai az ódonabbak hóna alatt. A míves faragott és fűrészelt formákra és ívekre kontúrt rajzol a hószerű dara, így még inkább követni képes a szem az elpusztult parasztművészek keze nyomán megőrződött gyönyörű formavilágot.

– Ez meg Tukacs Laci, a mi tanítónk – rikkant Nagy Gyula, mert feltűnik egy kissé sántító fiatalember. Megörvend a találkozásnak, és magyarázatát adja furcsa menésének.

– Megrúgtak focizás közben, azért húzom a lábom. Most megyek injekcióra.

Néhány perc múlva utolér bennünket Nagy Gyula tágas, meleg és barátságos konyhájában. Jól átfagytunk, és csak nehezen engedünk fel. Két fiatalasszony tesz-vesz körülöttünk. Egyikük a gazda menye a másik pedig az előbb feltalált tanító sógornője.

Tukacs László különben a harmadik szomszédban lakik, de ennél több egyelőre nem derül ki, mert újabb vendég érkezik a penyigei Kis József tanító. Róla tudom, hogy a túristvándi Makay Bélával együtt néprajzi gyűjtést végez, gyanítom tehát hogy ide is azért jött. Másodpercek alatt kör alakul hokedlikből és sámlikból.

– Az a baj, hogy én csak csupa szomorú dolgot tudtam mondani a vendégnek – magyarázkodik zavartan a házigazda. El is mondja röviden, mire egy kis döbbent csend támad.995217_641177269238690_1558579366_n.png

– Na, azért nem olyan nagy a baj, mint ebből hinni lehet – mosolyodik el Tukacs László. Aztán fájdalmasan nyúl a hátsó részéhez, ahol megszúrták. Megfontoltan folytatja – akinek élnivalója van, az itt olyan alkalmat talál, hogy sehol másutt nem. Mi, fiatalok, akik hazajöttünk, nem vágyunk el. Igaz, hogy a szomszéd faluba kell járni iskolába nekem tanítani, de hát ma már nincsenek távolságok. Itthon meg? Tornaterem van a csűrben, a faluban sakkbajnokság, még focicsapat is volt, míg el nem vittek katonának.

Egyedül beszél, a többiek úgy hallgatják, mintha beszédet mondana.

– De hazajönnek-e? Hazajön-e mindenki, aki elmegy tanulni – vetem közbe. Nem válaszol, nem akar kiesni abból, amibe kezdett. Még egyszer közbeszólok: – Nincs-e igaza a boltosnak, amikor azt mondja: kifelehalófélben? – Ismét csend, az egyik fiatalasszony helyet vált, egy másik alkalmatosságra ül. Ő kezd beszélni.

– Pedig milyen nagy nemzedékeink voltak. – Nem nekem mondja, a többieknek. – Emlékeztek? Mi tizennégyen jártunk a faluból egy osztályba általános iskolás korunkban. Egytől egyig leérettségiztünk. – Feléje fordulok.

– Hol dolgozik?

– Gyarmaton tanítok.

– A férje?

Megakad a szó, megfagy a levegő, csak a spór dohog.

– Öt hónapja halt meg agyvérzésben, harmincegy évesen.  – A csend még nehezebb lesz.

– A falu pedig gazdag volt, úgy is hívták régen, hogy „Csáre Csécse” veszi fel az elejtett fonalat Nagy Gyula. – Az itteni embernek nem volt becses csak a bikaborjú meg a kanmalac. Ma meg csak az üszőborjút tartják meg.

Kis József tanító úr szólal meg, hogy kiegészítse az előbb mondottakat.

– Igen! Így mondták, Csáre Csécse, cifra Kóród, hű Milota, bolond Becs.  – Aztán önfeledten magyarázzák a kóródiak öltözködését, meg hogy Becsen pankráció a futballmeccs, Milotáról pedig azt, hogyha egy elkezd valamit, a falu azonnal utánozza. Aztán a gyűjtött szerelmi babonákból ad elő a penyigei néhány vaskosabbat. Amikor odaér, hogyan fogják meg a lányok babonával a nekik tetsző legényt, azt mondja Nagy Gyula:

– Nektek bezzeg nem főztek még bájitalt.

Egymásra néz a két fiatalember, de csak a csécsi tanító pirul el.

– Persze Jóska már előtte áll, de én még tényleg távol vagyok az esküvőtől.

– Tényleg, nem kellene már belevágni? – szegezem neki a kérdést. Még pirosabb lesz, aztán a szeme egy kissé mintha a távolba meredne.

– Biztos én vagyok a hibás. Amíg főiskolás voltam, csak a kányákra figyeltem, a galambok nem érdekeltek. Most meg…

(1988. január)

 

csipkezsofika_250px.jpg

 

 

 

 

Könyvem

megrendelhető

internetes áruházunkban!

Kattintson

a címlapra: 

Szerző: Napkelet Népe  2017.11.22. 07:07

Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

sarkanyok_a_gyongyharmatbandepositphotos_54237833_original.pngA júniusi harmat képes annyi csapadékot hozni, mintha egy kisebb eső áztatná a tikkadt földeket. Ott van a levegőben már kora napszállatkor. Megérzi az aratógép. Csavarodik a szalma, és nem törik. Ha nem így volna, még talán éjszaka is járna a kombájn. Mire a nap lebukik, már csurom víz a kalász, az akácbokrok poros levelén pedig megfut a csepp, mint nappal a verejtékező félmeztelen férfiak vállán. Az igazi csoda azonban hajnalban mutatkozik meg annak, aki ezért hajlandó pirkadatkor felkelni. A fasoroknak azon a részén, ahol nem nő más, mint a bokáig érő porcsinfű, olyan fehér az este még zöld szőnyege, mintha havazott volna. Ez a gyöngyharmat, amelyben a hagyomány szerint érdemes megfürödni, mert selymes-bársonyos lesz tőle a leányok bőre.

Ez utóbbi népi bölcsesség nem volt ismeretlen Pestről érkezett ismerősöm előtt, aki néhány napot töltött vidékünkön élményszerző útján. Ezzel együtt az összes többit hitetlenkedve hallgatta. Annál is inkább, mivel nem a harmat gyöngyözött homlokunkon a naplángban álló nyárban, hanem verejték. Facsarni lehetett volna az inget rajtunk, de én nem tágítottam: lássa csak mi az az aratás, ne csak Arany Jánostól tudja, hogy „ég a napmelegtől a kopár szik sarja”. Becsületére legyen mondva, nem futamodott meg. Olyannyira nem, hogy a hajnali kelés már majdnem az én vereségemet hozta – ő ébresztgetett. Amint elhagytuk a város legszélső házait, és bekanyarodtunk az első dűlőútra, métereket sem kellett hajtanunk, a szélvédőhöz csapódott egy bodzaág. Mintha egy findzsa vízzel locsoltak volna le bennünket. A lassan kifehéredő pirkadatban eddig tartott csak az álmosság. A lecsorgó harmatban külön-külön látszottak a porszemek. Igen, hát valóban… Vendégem elismerőn bólintott. Arra pedig már én kiáltottam fel, amikor megláttam: az út porában a traktor nyomának pereme jól kivehetően sötétebb volt. Átitta a nedvesség.

Ő találta meg a gyöngyharmattól roskadozó porcsinszőnyeget. Mint a gyermek, úgy örült, látva sötét nyomait az ezüst mezőben. Tényleg olyan, mint a hó – lelkendezett. Váltott, hátrafelé haladt, és hosszan húzta lábát. A hosszabb csíkok a rongyként kornyadozó lapulevelekhez vezettek, amelyeknek a vize aztán fél combig eláztatta a nadrágszárát.

Kijózanodva, kicsit fáradtan állt meg. Arca piros volt, a felkelő nap sugara kezdte megszínezni a tájat. Keresztülvágtunk a fasoron oda, ahol a minap az aratókat vettük szemügyre. Na, ott akadt el aztán a lélegzetünk. Láttam én már ködpaplant ülni a kaszáló laposában, de ilyet még nem. A tarló teknőjébe fészkelte magát a sűrű pára. Az ott leparkolt kombájnok csak deréktól felfelé látszottak, a pótkocsikból pedig nem több mint az oldalukból egy-két arasz. Úsztak a nagy fehér semmiben.sarkanyok_a_gyongyharmatbandepositphotos_73550855_original.png

Egy rövid sóhajtásnyit elgondolkozott, aztán mesélni kezdett. Tudod, egyszer Vietnamban jártam. Az ottaniak kitettek magukért, elvittek minden szép helyre, amit szerettek, amire büszkék voltak. Mutattak dzsungelt, mutattak rizsföldeket, idomított elefántokat, és még sok minden mást, de a legnagyobb hatást egy tengeröböl tette rám. Tele volt meredek, megmászhatatlan falú nagy sziklákkal. Köztük jöttek-mentek a halászok vitorlás dzsunkái. Amikor lefordította a tolmács az öböl nevét, azt mondtam: ez igen, ez poétika. Úgy hívják, a Leszálló Sárkányok öble. A hagyomány szerint hajdanában sárkányok szálltak le ott, és valamilyen okból kővé váltak. Talán egy szűz lányt áldoztak fel a helyiek, vagy valami ilyesmi történt. Csodáltam én már meg kék tengert, szürke tengert, de olyan fehéret, amiben a kővé dermedt sárkányok álldogáltak, még nem. Ugyanolyan világító tejfel volt, mint ez itt.

Azt vártuk volna, hogy a lassan előbukkanó nap megszínezi a mi habpáránkat, mint tette a horizonttal. Nem ez történt. Hiába vált a mély szürkéből sötét bordóvá az ég, abból lángvörös, és hajnali négy órára már szinte déli verőfény. A mi páratavunk, benne a kombájnsárkányokkal, végig olyan fehér maradt, mint a téli zimankóban egy selyemkendőnyi lehelet. A nagy monstrumok, amelyeknek sokáig csak a körvonalait láttuk, hamarosan részleteikben is megmutatkoztak. Aztán lassan, majd szinte szemmel követhető gyorsasággal kezdett fogyatkozni a mi kis gyöngyharmatos tavunk. Előbb a nagy gumikerekek tűntek elő, majd a tengely, végül hirtelen semmi sem takarta már a szálanként látható tarlót.

Kihúzták a kád dugóját – ölte meg a szép pillanatok varázsát az én messziről jött emberem. Kedvem lett volna kérdezgetni még a Leszálló Sárkányok öbléről, mert amikor mesélt róla, sokáig csak azt láttam magam előtt, nem a mi ködben úszó mezőnket. De fáradtak voltunk mind a ketten. Látni kellene azt, gondoltam. Ha tényleg olyan szép, mint a ma reggeli tünemény, megérne egy utazást.

 

csipkezsofika_250px.jpg

 

 

 

 

Könyvem

megrendelhető

internetes áruházunkban!

Kattintson

a címlapra: 

Szerző: Napkelet Népe  2017.11.22. 06:53

Csiporka és Bíborka, a tökéletes varrási stratégák

 

img_20171022_0001-crop.jpgA reggeli legvégén, amikor kerek hasától már szinte mozdulni sem tudott, Csiporkának végre eszébe jutott a „mindigegykicsitkevesebbeteszem” fogadalma, de már csak egy sóhajtásra futotta az erejéből.

– Látom, mindjárt kidurransz! – korholta egy kicsit mérgesen Bíborka.

– Ennyi finomságot látva mindig elfelejtkezem a pocakom méretéről – szomorkodott Csiporka.

– Most már mindegy! Gurulj utánam! Le kell dolgoztatnom veled a többletet! – kacsintott rá Bíborka.

– Hová? – ásítozott a bogárka. – Olyan álmos lettem! Le kell pihennem! – nyögte két ásítás között, hiszen a teste minden erejét a túl sok étel feldolgozására kezdte fordítani.

 – Be ne kapj! – ugrott el mellőle Bíborka kecsesen. – Nem emlékszel, hogy a varrást akartuk kipróbálni?!

– Ó, tudom már, ne haragudj! Igazad van! A túl sok evés lustává teszi az agyamat... Gyerünk!  – nógatta magát Csiporka, és nekilódult, hogy visszagyalogoljon a varróasztalhoz. – Mennyivel könnyebb lenne egyszerűen átlibbenni innen bárhová! – morgolódott. – Végre igazán oda kell figyelnem magamra, mert soha nem fog elbírni a szárnyam! – lépegetett döcögve, sóhajtozva, dünnyögve.

– Mássz fel az asztal lábán! De le ne ess megint! – figyelmeztette Bíborka.

Csiporka lihegett, szuszogott, verejtékezett az erőlködéstől, de végül csak feljutott az asztalka tetejére. Bíborka addigra kirángatott egy anyagdarabot nagy nehezen Ibi varrós zsákjából, és türelmetlenül toporgott, mert az ollót nem tudta egyedül használni.

– Gyere már! – mérgelődött. – Fogd meg az olló másik szárát és húzd erősen magad felé! Én meg az én felemet vonszolom hátra.

– Jó! Igyekszem! – ragadta meg két kézzel Csiporka az olló bal szárát. Nekiveselkedett, és csodák csodájára az olló vágóélei szétnyíltak.

 – Megtartom így nyitva – ajánlotta Csiporka –, te meg cibáld az élek közé az anyagdarabot! – kérte Bíborkát.

Bíborka négy marokkal szorította a kelmét, vékony lábaival erősen kitámasztott. Nagyokat nyögött, de végül sikerült véghezvinnie a tervet.

– Húzd felém még egy kicsit! – irányította az olló mögül mindent jól látó Csiporka.  – Elég lesz nekünk egy kis sarok is. Ne pocsékoljuk el Ibi anyagait!

– Kész! – lihegett Bíborka. – Visszamegyek melléd. Ha háromig számolok, induljunk meg mindketten magunk előtt tolva az ollószárat!  Egy! Kettő! Hááárom!

Csiporka megindult a karikába kapaszkodva. Munka közben még a szemeit is bezárta, hogy jobban tudjon összpontosítani a megerőltető feladatra, így akkor vette észre, hogy középre ért, amikor összeütközött Bíborkával.

– Jaj! Majdnem orra estem miattad! Nekem jöttél! Nem láttad?! – méltatlankodott.

– Ne haragudj! Figyelmetlenné tett a figyelem... – sajnálkozott azonnal a bogárka. De – derült fel a bűnbánó arca – hallottad a nyisszanást?

– Hallottam hát! Nézzük meg, levágta-e az olló a darabkát!

Mindketten ledobták az olló szárát a kezükből és előre futottak a hegyéhez.

 – Sikerült! – sikkantotta Bíborka boldogan. – Most vágjunk a véget nem érő színes kígyóból is! Mi is a neve?

– Cérna – válaszolta a jó memóriával megáldott bogárka. – Vágjunk belőle ugyanúgy, mint az előbb! Számolok! – vette át az irányítást Csiporka. – Te meg húzd ide a cérnaszálat!

Bíborka megmarkolta a szálat, mint egy kötélhúzó, kitámasztott, és rántott rajta egy akkorát, amekkorát csak bírt. A spulni a rántástól váratlanul pördült egy nagyot, és csak úgy ontotta magáról lefelé a szálat.

– Jaj, a fenekem! Ellökött a cérna! – panaszkodott.

– Dehogy lökött el! Csak az erős húzástól tekeredni kezdett feléd a hosszú szál, te meg lecsüccsentél a lendülettől.

A vágás már könnyen ment, ráadásul az éleket is elég volt egy kis résnyire eltávolítaniuk egymástól, mert a vékony fonal elvágásához csak annyi kellett.

– Irány tovább! – vezényelt a sikertől fellelkesedve Csiporka. img_20171022_0002-crop.jpg– Dugjuk át a szálat a tű fokán! Én felállítom a tűt és megtartom, te meg röppenj fel, és dugd át a tű résén a cérnaszálat! – kapta fel a tűt egészen könnyedén az eddigi sikerektől megsokszorozódott erejű bogárka. – Célzás! Innndulj! – lelkesítette vezényszavaival Bíborkát.

– Átment! – harsant néhány pillanat múlva a pillangó elégedett örömkiáltása. – Most leereszkedem a földre és ráülök az átdugott végre, hogy ki ne csusszanjon a lyukból. Te meg fektesd el óvatosan a tűt, és szaladj el a szál másik végére, és hurkolj rá csomót, ahogy Ibi mutatta!

Csiporka körbenézett, nehogy a tű hegyével megszúrja a pillét, és erőlködve megtartotta a hatalmas gerelyt, hogy az ne zuhanjon, hanem kecsesen lefeküdjön az asztallapra. Aztán sem totyorászott teli hasára hivatkozva, mint korábban, hanem egy szempillantás alatt odaért, és megragadta túlsó szálvéget.

– Ne nagyon rántsd meg, mert könnyedén kicsúszhat alólam! – figyelmeztette Bíborka.

Csiporka fújtatva vonszolta visszafelé a szálat. Kört alkotott és a véget átpördítette a hosszú szálrész tetején.

– Majdnem agyonütött! – sopánkodott, miközben ismét a kezeibe emelte az átpenderítés után az asztallapra zuhanó szálvéget.  – Most hagyd ott, kérlek, a tűn átdugott részt, és markold meg erősen a szálat itt a csomó előtt! Én meg megragadom a csomó utáni kis csücsköt. Vesd be minden erődet a csomó megszorításához! Távolodááás! Hóóórukk! – rikkantotta, majd jókorát rántott a szálon mindkét bogárlány a maga irányában.

– A cérna befűzve a tűbe, csomó a végén! – jelentette sugárzó arccal Csiporka a pillangónak. Varrás előtt – esetleg – nem pihenhetnénk egy kicsit? – nézett Bíborka felé a bogárka a legkedvesebb kérlelő mosolyával.

– Rendben! Legyen pihenő! Addig legalább kiokoskodjuk, hogyan haladjunk tovább – egyezett bele Bíborka.

– Szerintem nekem kéne markolni a tűt alul és a hegyét ráirányítanom az anyagra, mert én vagyok az erősebb. Te foghatnád felül a tűt a cérnánál, hogy az emelgetésnél ki ne csusszanjon a cérnavég. Ha a megfelelő ponthoz odaillesztettem, szólok, és mindketten teljes erővel lefelé nyomjuk a dárdát, hogy a hegye átüsse az anyagot.

– Jó lesz! És utána? – kérdezte a pille.

img_20171022_0003-crop.jpg– Aztán ledobjuk a tűt, te az anyag alá mászol! Hatkézlábra ereszkedsz és tolod a fejeddel, a hátaddal, én meg rámarkolok a tű hegyére, és addig vontatom előre, míg a szál meg nem feszíti a csomót az anyagban!

– Csak arra vigyázz, hogy el ne repíts az anyaggal együtt a nagy erőddel! – cukkolta Bíborka.

– Jó lesz így – mosolyodott el egy kicsit önelégülten Csiporka –, csak éppen nagyon fárasztó lesz...

– Ne biggyesztgesd a szád! – vigyorgott rá a pillangó elővéve a legpimaszabb mosolyát. – Legalább ledolgozod a tripla reggelit! Nincs több pihenkélés! – pattant fel tettre készen. – Valósítsuk meg a tervünket!

 

Már kora délutánra fordult az idő, mire észrevették, hogy nagyon elfáradtak és éhesek. Letették a tűt és eldöntötték, falatozás előtt megnézik, milyen munkát végeztek. Ahogy a csomóhoz értek, Ibi felszólt nekik:

– Bogárkáim! Nem vagytok még éhesek, szomjasak?

Mire a kérdés végére ért, már fel is szaladt a lépcsőn a lányokhoz.

– Egész nap tele volt a bolt vásárlókkal. A színeteket sem láttam. Mivel töltöttétek a napot? Meséljetek!

– Varrtunk, ahogy megbeszéltük – felelték kórusban a bogárkák.

– Hadd nézzem! – kérte Ibi kíváncsian.

– Itt van! Nézd! Tízet varrtunk!

– Hol a többi? Én csak egy anyagot látok! – értetlenkedett Ibi.

Szavai hallatán a lányok arcáról lehervadt a büszke mosoly... Ibi rájuk nézett, majd jobban megnézte az anyagot.

 – Ó, értem már! Tíz öltést készítettetek az anyagba! Igazán szép lett! Minden öltés egyforma nagyságú, sőt még egy vonalban, egyenesen is sikerült haladnotok! – dicsérte meg őket. – Istenem! De buta is vagyok! Eszembe sem jutott, hogy milyen megerőltető lehetett nektek az emberi kéz méretére készített eszközöket használni! Ne haragudjatok rám! – mosolygott rájuk engesztelően. – Megmutatnátok, hogy csináltátok?

A bogárkák kérésére a jól begyakorolt módszerrel megragadták a tűt, céloztak, döftek, toltak, vonszoltak, cibáltak. Az újabb öltés elkészülte után csillogó szemmel néztek fel Ibire.

– Csodálatos, hogy egy bemutatás alapján emlékeztetek a munkafolyamatra. Az még inkább, hogy ki tudtátok találni, hogyan győzzétek le azt a nehézséget, hogy a varróeszközök mérete, súlya nem a ti méretetekhez lett igazítva. De a legcsodálatosabb, ahogyan együtt tudtok működni. Minden ember tanulhatna tőletek, bogárkáim! – csillant meg a büszkeség könnye Ibi szemében.  – Menjetek uzsonnázni! Én gyorsan bezárok és indulunk édesanyámhoz!

***

Írta, és az illusztrációkat rajzolta:10923441_925072970877136_1960095658476899916_n.jpg

Molnár Ágnes

 (A szerző Facebook oldala ITT)

Szerző: Napkelet Népe  2017.11.21. 06:03

Tüttő József alkotása

23666617_1900899216593415_504899742_n.jpg

50x70 cm.

Olaj/polimetakrilát

2014.

 

Amikor a nagy magasságos égboltra felkúszik a vékonytestű Hold, és kipattannak a csillagszemű fények, elkezdődik az éjszaka, a nyugalom ideje, gondolnánk, de nem így van. Indul egy titkosabb, szépen csomagolt világ, ahol a turpisságok végtelenje indul hódításra. A lámpák fényei imbolyogva jelzik a nefelejcsszemű barátok útját, ahol a vidámság palackolva szunnyad. Tüttő József festményén az alig magányos kóborlónak két hűséges társa van, a mindent elnéző kutyája, és a meleget adó barát, a szesz. Bátorítást, képzelt vágyakat, be nem teljesült örömöket remél mint mindenki más aki él. A háttér komor, az egyedüllétet nem oldja a csomag nélküli világ, régen elveszett. Marad az éjszakai őrjárat.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.11.18. 09:30

Református lelkipásztor

Nyírbátor, Mezőtelki

szszb_33_tk_fazakas_ferenc_sandor.jpgA matematikához vonzódott, ám akkor még nem sejtette, hogy egyszer áldja majd a gondviselést a reáltárgyak iránti kötődése miatt. Fazakas Ferenc Sándor református lelkipásztor valószínűleg nem gondolta, mennyi és milyen teher nehezedik a vállára, ha egy gyülekezetben szolgál. Bár a családja ősidők óta a református vallást gyakorolja, a lelkészi hivatást mégsem választották. A mai Románia területén, Zilahon 1977. november 13-án született Kiss Ilona tanítónő és néhai Fazakas Ferenc lakatos egyetlen fiaként. Kisebbségi léthez szokott, szerető családban ismerte meg az emberi alapértékeket, és édesanyja jóindulatú noszogatására úgy döntött, a Zilahi Wesselényi Református Kollégiumban folytatja tanulmányait. Az ott megtapasztalt humánus légkör, az igazság szeretete és vállalhatósága, a hitélet szilárd talaja előkészítette őt a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetre. 2001-ben végzett, és a környéket sújtó lelkészhiány miatt azonnal a mélyvízbe kényszerült ugrani: a 270 lelket számláló Mezőtelki – 100 kilométerre a szülőföldjétől – tárt karokkal várta a frissen diplomázott tiszteletest, aki a térképet hívta segítségül, merre vezet az útja. A református iskola szellemisége azonban felvértezte a lépten-nyomon felbukkanó akadályokkal szemben. Először még épület sem volt, nemhogy ideális körülmények! „Ha egyszer az eke szarvára teszem a kezem, nem változtatom meg a nehezen hozott, de végleges döntésemet” – idézi a paraszti életformából vett hasonlattal a helyzetét. Bár két év gyakorlati időt töltenek a végzett lelkészek, neki egyedül kellett ellátnia a gyülekezeti hitélet és vallásgyakorlás eseményeit. Istentiszteletet tartott, keresztelt, esketett, temetett, és úgy a szívükbe zárták a helybeliek, hogy a „gyülekezet konyháján” főztek a nőtlen lelkipásztornak, magyarán minden nap más család várta terített asztallal.

Fazakas Ferenc mindig előbbre nézett a többieknél. Úgy látta, a gyerekeknek kellene egy új óvoda, oktatási programmal, hitoktatással. 2004-2008 között sikerült bővíteni a játszóházat, napközi otthonos intézmény, óvónőkkel, dadusokkal várta a kicsinyeket. Emellett a gyülekezet vásárolt részletekben 60 hektár földet, amelyen szántóföldi növényeket, napraforgót, kukoricát, búzát termesztettek. Akár egy farmergazda, a tiszteletes úr úgy irányította a munkálatokat. Besegítettek a presbiterek és a hívek is. Most áldotta igazán a matektudását! A terményeket eladták és abból tudták a gyülekezet eseményeit, az ifjúsági táborokat, kirándulásokat megvalósítani. Lélekben is berendezkedett a Nagyváradhoz közeli kistelepülés gyülekezetét szolgálni. Ám 2008-ban oltár elé vezette szíve választottját, Bereczki Eszter lelkipásztor, vallástanárt. A neje Debrecenből átköltözött hozzá Mezőtelkibe. Új színt hozott a gyermekmunkába, iskolalelkészként helyezkedett el Nagyváradon. Két fiúval áldotta meg az Isten a házasságukat: Benjámin (8) és Dominik (4) évesek.

Az interneten a Napi Igét mutatja a tiszteletes úr: 2016. július 7-ét írtuk akkor. „Hosszú útra indulsz, még nem jártál ott soha”. Nemigen tudta megfejteni, de az esperes úr telefonhívása, majd a személyes találkozás után helyére került a kirakós játék minden darabja. Röpke pár hét múlva már a nyírbátori egyházközségben szolgálta a család az Urat és a gyülekezetet. Nagyobbik fiuk itt kezdte az iskolát. A város mellett Nyírcsászári és Nyírvasvári is az ő gondoskodásukat élvezi. Óriási a különbség a kisfalu és a nagyobb város között a lelkészeknek. Mezőtelkiben elég volt szólni egy fiatalnak, hogy este gyűlés lesz, jöttek mindannyian. Itt viszont személyesen is csak néhány embert ismert. A 2-3 ezer tagot számláló nyírbátori gyülekezet tagjainak cselekvő hitéletét megszervezni nem egyszerű. Tudja a célt, a missziós látás adott, de hogyan juttassa el a Megváltó üzenetét a hívekhez, ha esetleg nem is járnak vasárnaponként a templomba? A jövő nemzedék lelki gondozása a legjobb befektetés, mert a fogékony elme hamarabb azonosul az értékekkel, még nem kötik gúzsba az előítéletek. Kitalálták, hogy gyermekfelügyeletet szerveznek az Istentiszteletek idejére, nehogy ezért maradjanak távol a szülők. Az iskola erőforrásait is bevonják, így alakíthatták meg egy éve az ifjúsági zenekart. A fiatalokat egyéb programokba is bevonják: összegyűlnek, felolvasnak a Bibliából, értelmezik az Igét, később filmet néznek, beszélgetnek, kirándulnak.

A szeretetszolgálat révén meglátogatják a magukra maradt időseket, vigaszt nyújtanak a betegeknek, segítik a rászorulókat eligazodni a világi útvesztőkben. „Míg Erdélyben világosan tudtam, hogy a magyarság összetartozását is szolgálom, itt újabb célokkal és tennivalókkal látott el a Jóisten. Hitem, hitvallásom szerint magaménak érzem talán azokat a feladatokat is, amelyeket szét kellene osztanom. Ezt még tanulnom kell.”

Negyven évének minden tudásával, szívének szeretetével és megingathatatlan hitével világítja az utat a híveknek Fazakas Ferenc Sándor.

 

 

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.11.16. 18:17