Bíró Ernő alkotása
19402708_1740086706008001_583147588_o.jpg
50x35  cm.
Lavírozott  tus.
2017.

 

Bíró Ernő képei a letisztult stílus, a megbízható precíz forma, a téma szerteágazó, és sok mindent magába foglaló érdekességek mozaikjai. Színeivel folytonosan és szerethetően hat, soha nem hivalkodó. Kis bokrok, fák,megbúvó patakok, házak, pincék jelzik figyelmes útját. A fülöpszállási pihenője is ezt példázza. Hányszor elmegyünk egy-egy bokor mellett beszélgetve, sétálva, figyelmetlenül, pedig az ágak művészi elrendezése, a táj szépsége, picike részleteivel a nagy egész tökéletességét adják. Az egyetlen színnel készült kép a mesterség csodája. A bravúros könnyedséggel kezelt technika mutatós, kedves képet eredményez. Akinek kedve van a vonalak táncához, kipróbálhatja ügyességét, nagyszerű szórakozás és egyben egy felfedezés is, hogy mire, mennyire vagyunk képesek egy fehér lappal, tollal vagy ceruzával.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.06.25. 07:13

Írta: Kulcsár Attila 

mitevolegyek.jpgA nyaralót csak ritkán látogatja a család. Pedig minden komfortja megvan. Egy háromosztatú parasztház – korszerűsítve.  Tisztaszoba, konyha, lakószoba, amelynek a végében egy kis fürdőszobát is kialakítottak.  Hozzá van még ragasztva a valamikori istálló és fáskamra, na meg az udvari WC.  Már egyik se  tölti be eredeti funkcióját, mert az ő házuk  már közművesített, ám nincsen ez még a község minden házában  megoldva. Vannak, akik disznót tartanak, sokan tyúkokat is, és egy-két juhot az ünnepekre. Az állattartás léggyel jár. Ez az egyetlen zavaró momentum a városi ember számára falun. Nem mintha a bérházban nem lenne, de ezek itt olyan nomádok. A házi légy is agresszívebb.

 Amikor megérkeznek, szellőztetni kell, mert nincs a háznak szigetelése. Kinyitnak minden ajtót, ablakot, hadd járja át a friss levegő a szobákat.   

Amíg a háziak dolgoznak a kertben, a legyek birtokba veszik a lakást. Nem tudni, honnan jönnek, de percek alatt ott vannak mindenütt. Jóravaló, kedves rovarok, élelem után kutatnak, mókásan röpködve, szimfonikusan zümmögve, egyes fajok táncokat lejtenek. Ők is Isten teremtményei – szokták mondani. Fürge léptekkel, gyalogolva becserkészik a poharakat, tányérokat, mosogató peremét. Kedvencük a WC-ülőke, mosogató lefolyója, ahol lenni szokott valami maradék, harapnivaló. De nem sok sikerrel, két hónapja nem jártak itt a háziak, minden steril, minden elemózsiai szavatossága lejárt, összeaszalódott. Akik ezt hamar felismerték, tovább is álltak volna – huss, ki az ablakon –, de valamennyin szúnyogháló állta útjukat. Odakinn a napfény ragyogott a bokrokon, tarka virágok, és akkor a benti félhomályból az egyetlen kiút be van rácsozva. Az egyik házi légy már járt itt egy hónappal ezelőtt, próbálta felidézni, hogy merre is van a konyhaajtó, amelyen akkor ki-bejártak. De nem találta meg a félhomályban. Visszarepült hát az ablakhoz, Ott már egyre többen gyülekeztek. Néhányat megismert a tegnapi tehénürülék partiról, ahol összegyűltek vagy százan is.  De hol van már a tegnapi lakoma, különben is terhes, neki most minden nap enni kell, hogy peték egészségesen fejlődjenek a potrohában. A légysereg egyre dühösebb lett.  Hangoskodtak, veszekedtek egymással:

– Te hívtál ide, mert neked nem volt jó az a kutyatetem.

– Még neked áll feljebb, te hullarabló, hívott a lépfene! Ha sokat hőbörögsz, szólok az istállóban a lóbögöly haveromnak, az majd ellátja a bajodat.

Mások réseket kerestek a hálón, a törpe házi legyek végigcserkészték a háló keretét, hátha valahol eldeformálódott, és ki lehet bújni. De ez két „L” profilba volt beszorítva, sehol nem volt egy szúnyognyi rés se. Nem tudni, honnan került be a szobába egy szuronyos istállólégy, de az nagyon berágott. Messziről hatalmas sebességgel nekirepült a hálónak, hegyes szájszervét belefúrva a műanyag szövetébe, hogy szétfeszítse, de ő se boldogult. Alig tudta visszahúzni a csáprágóit, majdnem beleragadt a hálóba. Mások csak járkáltak körbe-körbe a keret peremén, dünnyögve, méltatlankodva. Fogadkoztak, hogy be nem teszik a lábukat ide többet.  Egy fémzöld döglégy elátkozta a percet is, amikor berepült a konyha ajtaján, pedig tudhatta volna, hogy az ilyen lakásokban már vízöblítéses a WC, és klozet-kefe is van minden kagyló mellett.  A nagyon buták nem takarékoskodtak az energiáikkal, röpködtek ész nélkül, de közben lement a nap, a szobában egyre sötétebb lett, és ház lakói nem szoktak itt aludni. Lenyírják a füvet, megkapálják a szőlőt, a veteményest, és este már holt fáradtan otthon fekszenek le.  Minek ezeknek nyaraló, jegyezte meg egy pőcsik, aki csak erre járt, de ő se találta meg a kijáratot.

Ekkor megjelent az EMBER, a teremtés koronája. Hatalmas sziluettje – mint egy felhő – elállta a szobába vezető nyílást. Minden légy őrjöngve repült neki a szúnyoghálónak. Rázták sűrű szövését, vergődtek szárnyaikkal. Amikor a háziúr bezárta az ablakot, a legyek a háló és az ablak közötti vékony résben rekedtek.

És a házaspár hazament a nyaralóból a városba. Jó, ha két hét múlva jönnek. Ekkor tört ki igazán a pánik a legyek között. Mindegyik röpködött szűk ketrecében faltól falig. Ütődve egymásnak, keretnek, hálónak, üvegnek. Aztán a kimerültségtől behúzódtak egy sarokba, és lejátszódott előttük életük filmje. A boldog gyermekkor, kristálycukor az asztalon, finom kutyaürülék a teraszon, egyszer egy ízletes döglött macska a kertben.  Később az első szerelem. Egyesek nekiestek egymásnak, hogy még egy utolsót szeretkezzenek – úgy látszik, minden élőlénynek ugyanarra a srófra jár az esze.  A harmadik napra, amikor a tűző nap az üveget felmelegítette, és szinte leperzselte a szárnyukat, már alig éltek, görcsösen kapaszkodtak a hálón ízelt lábaikkal. Már nem mozdult egyik se. A gyengébbek eleresztették a szúnyogháló szövését, és aláhulltak az ablakdeszkára. A két húslégyből kibújt az állat, ezek már ott álltak lesben, és elkezdődött a kannibalizmus. Rágóikkal nekiestek a védekezni képtelen, ám még élő rovaroknak. Először a potrohukat harapták le, abban van a legtöbb tápanyag, majd a szemek következtek. Azok a csodálatos légyszemek, amelyek 200 fokos látószöget képesek befogni és 240 képet tudnak elkülöníteni másodpercenként. És ez a biológiai csoda, a memóriájában milliónyi eltárolt fényképévek a természetnek, vacsora lett egy másik nyomorult élőlény számára.

Amikor az EMBER, az ő feleségével két hét múlva újra kinyitotta az ablakot, hogy beengedje a virágok illatát a szobába, ott hevertek a legyek tucatszám a szúnyogháló előtt az ablakpárkányon. Az asszony közömbösen összeseperte őket.

Ilyen a légy, és ilyen EMBER, a természet fejedelme. Szép a világ, a Föld egy paradicsom. Hegy, völgy, folyók, tengerek.  Örömök, élvezetek,  forrása . És van ez az ózonpajzs felettünk. Úgy tudom elképzelni, mint egy ablakot. Most talán zárva van. Nekünk ez a jó.  De mi van, ha kinyitja valami vagy VALAKI…? 

A kép forrása:http://www.mitevolegyek.hu/ 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Kulcsár Attila tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2017.06.21. 18:43

 

img_9661.jpg

Avignon A francianyelv tanulók elmaradhatatlan leckéje a kis gyermekdal: “Sur le pont d'Avignon L'on y danse, l'on y danse”. Japán turisták próbálják nevetgélve énekelgetni, és még táncolnak is, ahogy a nótácska biztatja őket. A híd a Rhone egyik partját köti össze a… nem a másikkal, mert a folyó közepén vége szakad. Közlekedésre alkalmatlan, mert hiába építették újra, mindig elvitte az ár. Látványosságnak annál inkább megteszi. Elég régi ahhoz, hogy csoda fűződjön az építéséhez. Egy Bénézet nevű pásztorfiúnak mondták meg az angyalok, hogy készítse el a terveit. A 22 ívből mindössze ez a négy maradt, bármennyire pártolta a Gondviselés. Mindazonáltal az említett fiatalembert később szentté avatták.

img_9659.jpg

A hídfő mögötti hatalmas gótikus katedrális már jobban állta a múló évszázadokat. A nyelvleckék után elővehetjük a történelemkönyvet. A 14. században hét évtizeden át hét pápa nem Rómából, hanem ebből a palotában irányította a katolikus egyházat. Pápák, ellenpápák, sőt párhuzamosan regnáló pápák, intrikák. Ha ezek a falak mesélni tudnának… Nem mesélnek. A telefonos applikációból hallgatják a látogatók teremről teremre a történelmet. A pápák emlékét monumentális festmények idézik, a sírokon egész alakos reliefek mutatják, ki nyugszik a kövek alatt.

img_9648.jpg

Lenyűgözőek a méretek. Vatikán Szent Péter katedrálisát mondjuk nem közelíti meg, de a kupola díszítményeit jobban látni teleobjektíven keresztül.  A trónterem ragyogó aranyozása, a bíbor bársonyok tompa csillogása talán még az egykori pápát is meglepné, ha egy percre ideutazna az időben.img_9641.jpg

Saint Bénézet hídja, az egyszerű dalocska, a pápák palotája a Rhone parti városba csalogatja a kíváncsi embert az egész földkerekségről. Avignonban, az UNESCO Világörökség bejegyzett helyszínén nem éri csalódás a látogatót.

***esiksandor2cm_1.jpg

                                                                                                                       Ilyen szép a világ

 

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.06.19. 18:40

Polgármester

Gibárt

szszb_33_ki_soltesz_istvan.JPGAz encsi kistérség igazi gyöngyszeme rendezett portákkal, új házakkal, nívós óvodával, vagyis olyan vonásokkal, ami Abaújra nem igazán jellemző. A település lakói 2006-ban döntöttek az önállósodásról, az Encstől történő elszakadásról. A Hernád közelsége, a szép természeti környezet és a kitűnő közbiztonság garanciája a minőségi életnek, ezért Gibárton találhatók a környék legértékesebb ingatlanjai.

Az abaújszántói körjegyzőséghez tartozó község polgármestere azt mondja: volt valamennyi fejlődés a város peremkerületeként is, de mióta helybeliek irányítanak, többet ki tudnak hozni az adódó lehetőségekből. Az 1963. május 15-én született Soltész István tagja volt az első önálló önkormányzatnak, bár akkor még a Vám- és Pénzügyőrség állományában Hidasnémeti határátkelőjén dolgozott, majd ugyanott parancsnoki kinevezést kapott. Nyugállományba 2009-ben vonult, előtte pár évig a regionális parancsnokságon teljesített szolgálatot. A képviselői munka2006-ban új feladat elé állította a felálló testületet, hiszen mindent az alapoktól kezdtek. Kellett egy polgármesteri hivatal megfelelő műszaki háttérrel és önkormányzati szakemberekkel. Találtak is alkalmas épületet, amiben helyet kapott az óvoda, a könyvtár és az orvosi rendelő. Beindították a közmunkaprogramot, ahol a közfoglalkoztatottak eleinte a község köztereit, úthálózatát tartották karban, majd pályázatokból gépesítették a munkafolyamatot.

Mezőgazdasági üzemmérnökként István úgy gondolta, a kárpótláson szerzett és az azóta vásárolt földeken belevág a mezőgazdasági termelésbe. Azt mondja, megtérült a befektetett munkája és szereti a szakmáját, de a 2014-es választások előtt a településen élők közül sokan benne látták új polgármesterüket. A megkeresések után elvállalta a feladatot, mivel érzett magában ambíciót, hogy elősegítse Gibárt gyorsabb fejlődését.  Így lett tiszteletdíjas polgármester. A testületbe több új tag került és a ciklus félidejénél úgy ítéli meg, jó a döntéshozók összetétele, jó irányba haladnak.

A polgármester büszke 23 fős óvodájukra, amely a környék legkapósabb intézménye. A szülők távolabbi településekről, sőt Encs városából is oda hordják csemetéjüket. Két óvónő és egy dajka foglalkozik a gyermekekkel, magas színvonalon.

Pályázat keretében nyertek pénzt az ’56-os emlékpark megépítésére, amit 2016-ban adtak át. A Gibárti Nyár rendezvényt 2015-ben indították útjára, amelyre minden évben várják a helybelieket és az elszármazottakat. Ez a nap a számos program mellett alkalmas az ismerkedésre, az egykori barátok, rokonok és iskolatársak újbóli találkozására is. Ennek időpontja július utolsó szombatja. Fontos feladatokat tudnak megoldani a pályázaton nyert falubusszal is.

A faluban élő amatőr festő- és képzőművész Ferencsák Attila alkotásaival járul hozzá Gibárt arculatának javításához. Műkőből készített domborműveket, az óvodában pedig a négy évszakról alkotott falfestménye takarja a falakat.

Egyedi látványosságként említi a polgármester az ország legrégebbi vízierőművét, amely a Hernádon „teljesít szolgálatot”. Onnan is befolyik némi adó, ahogyan a bejelentett 7-8 többi, építőipari és mezőgazdasági vállalkozótól is.

A közmunka programban önkormányzat földeken zöldségféléket termelnek, melynek nagyobb részét savanyító üzemben értékesítik. Gyártanak betonelemeket a vizes árkok burkolására és térkövezték a járdákat. Nagy gond viszont a munkaerő biztosítása, mert Gibárton alig található szakképzetlen munkanélküli, ezért a szomszédos településekről kell importálni a közfoglalkoztatott létszám jó részét.

A tervek között említi Soltész István a vízi turizmus elindítását, amihez kikötő és csónakház épül, valamint turistaház a vendégek elszállásolására. A Hernádon lehet kajakozni és kenuzni, kerékpáron pedig a környék nevezetességeihez juthatnak el a kirándulók.  Ezeket a sporteszközöket pályázati úton akarják beszerezni.

Polgármester úr családfája több évszázadra vezethető vissza Gibárton, vagyis igazi őslakói a településnek. Nagyszülei, szülei saját földjükön gazdálkodtak, amíg arra lehetőségük volt, a kórpótláson azokat a területeket sikerült visszaszerezni a családnak. Ketten voltak testvérek, bátyja néhány éve meghalt.

1991 évben kötött házasságot. Felesége Soltészné Jancsó Éva az Encsi Járási Hivatal Munkaügyi Osztályán dolgozik. Két gyermekük van, Éva 1992 évben született és jelenleg Budapesten dolgozik. Martina 1998 évben született és érettségi előtt áll, majd Budapesten szeretne tovább tanulni.

Célként az Önkormányzat vagyonának gyarapítását, a meglévő leromlott állagú önkormányzati épületek felújítását említi, ezt a célt szolgálják a beadott pályázatok is. A többfunkciós önkormányzati épület energetikai felújításával a településen élők régi álma teljesülne.

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.06.18. 13:09

Ügyvezető

Ózd

szszb_33_ki_kisbenedek_vilmosne_bolyki_eva.jpgA város és a térség egyik legismertebb vállalkozója. Divatáru üzlettel és fitness-szalonnal kezdte önálló pályafutását, eleinte még bérelt helységekben. Ma már az ózdi piac szomszédságában, építőipari cégük területén kínálja a legújabb divatos női cuccokat. Sokan ismerik a minőségi berendezésekkel felszerelt szoláriumot is, aki pedig fáradt, a kávézóban frissítheti fel magát alkoholmentes italok és koktélok választékából.  

Éva Ózdon született, alapfokú tanulmányait az Újváros téri Általános Iskolában végezte. Érettségit az ózdi József Attila Gimnáziumban szerzett, majd betársult szülei vállalkozásába, akik a Gömör Presszót üzemeltették. Ebben az időszakban a számára kedvelt területeken tanult és szerzett többek között fitness edzői bizonyítványt, kozmetikus szakmát, és letette a boltvezető vizsgát is. Szülei támogatták a sokrétű szakmai tanulmányait, mert úgy gondolhatták, egyszer mindennek hasznát veheti, ami be is következett. Amikor eldöntötte, hogy önálló vállalkozóvá válik, már minden szakirányú végzettséggel rendelkezett.

Csakhogy addig még történt néhány esemény az életében. Szülei 1985-ben úgy döntöttek, szobafestőt fogadnak és elvégeztetik családi házuk belső tatarozását. A környéken jó szakmai elismeréssel bíró Kisbenedek Vilmost kérte fel édesapja a munka elvégzésére, aki szokásához, hírnevéhez híven Bolykiéknál is kitett magáért. A falfestés mellett azonban másra is fordított időt, hiszen másfél év múlva, 1986 augusztus 23-án a család egyetlen gyermekével, Évával összeházasodtak.

Immár közös életükben újabb fejezetet Szabina érkezése jelentett 1990-ben. Ő diplomát szerzett a vendéglátó- és szálloda szakon, majd pályát változtatott. Most Budapesten él és vállalkozóként szempilla stylistként dolgozik, jó vendégkörrel.

Vili egyre több munkát kapott és úgy érezte, megérett az idő egy önálló cég megalakítására. 1993-ban indította el a Domaép Kft-t, amelyben feleségével együtt tulajdonostársak. Amikor stabilnak látták a kft helyzetét, fejlesztésekbe kezdtek. Főként a céghez kötődő termékek árusítására nyitottak boltokat, mint a festék és az építőipari termékek. Mivel telephelyük a város központjában található, a közelben pedig nem üzemel tüzéptelep, így azt is nyitottak. A korrekt munka viszont termelte a megrendeléseket, így folyamatosan növelni kellett a létszámot. Ma már 45 embernek adnak munkát.

Évát eleinte lekötötték a boltok, amelyekben női divatárút és cipőt kínált vásárlóinak, de fitness szalont is vezetett. A Városközpont után Vasvár úti üzlethelységet bérelt, majd a Gyöngy Üzletházban már nagyobb területen folytatta tevékenységét. A költözések során vevőkörük egy részét mindig elveszítették, akiket aztán vissza kellett szerezni. Csatlakoztak ismert márkás üzlethálózatokhoz is, így egy időben Attraktív, majd Mayo Chix néven hirdették magukat, a cégek dizájnját használva.

Jelenlegi, a Sárli telepen található, a Piac út mellett fekvő és már véglegesnek tűnő helyükre 2002-ben költöztek, 2010-től pedig Amnesia a divatárú bolt neve. Ebben egyedi vagy kisszériás ruhákat kínálnak, lényegében egy stabil törzsközönség számára. Pár éve ismét új fejezetet nyitottak a vállalkozásukban, mert az építőipari munkára Ózdon és térségében kicsi az igény, ezért akár 100-200 kilométerre kellett utazni munka után. Az időközben megnyílt boltokat, a telephelyet, a pénzügyet és a könyvelést viszont akkor is felügyelni kellett, amikor Éva férje máshol irányította a munkát, vagy éppen üzleti tárgyalásokat folytatott. Ez a feladat most már rá hárul, így nem csoda, ha a nap vége felé nem tűnik igazán fittnek. Fizikai állapotának karbantartására azonban mindig is igyekezett gondot fordítani. Ez korábban a fitnessben teljesedett ki, ám ezt a részleget megszüntették, annak a helyén pedig csempe bemutató termet nyitottak. Aztán megismert egy újnak számító sportágat, a spinninget, ami lényegében egy kibővített szobakerékpár, amelyen különböző testgyakorlatokat lehet végrehajtani. Heti négy órát tölt ezen a szeren, hogy karban tartsa fizikai és szellemi kondícióját.  

Megemlíti férje hobbiját is, aki jelenleg Domaháza és Kissikátor citerazenekarában zenél, és ezen a nyáron már tíz fellépésre kaptak megrendelést. Egy érdekes adalékot is elmesél a citerával kapcsolatban, ami nem mindennapi történet. Vili kilencévesen kezdett citerázni és volt egy nagyon szép hangú hangszere, ami egyszer eltűnt. Közel 25 év után egy férfi azzal kereste meg, hogy vegyen tőle egy citerát, mert gyógyszerre kellene a pénz. Legnagyobb meglepetésére az egykor elveszett citerát kínálta számára eladásra, amiért örömmel adott tízezer forintot. Felújították és azóta ismét az a kedvenc hangszere.  Csakhogy a hétvégi fellépések miatt kevés idő jut kirándulásokra és pihenésre, ami a reggeltől estig tartó napi munka után mindkettőjükre ráférne. Ezt a hiányosságot  egy-egy többnapos baráti összejövetellel pótoljak. 

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.06.18. 13:07

Hargitai Beáta alkotása
19238649_1732395416777130_1684186216_o.jpg
30x21 cm.
vegyes technika.
papír.
2015.
Fiatal éveim meghatározó helye lett Kőszeg. A négy év amit ott töltöttem, jobbára a csodálkozás ideje volt. A város mintegy Andersen mese tele volt szépséggel, meglepetéssel, kincsekkel, érzelmekkel, hangokkal, színekkel, a felfedezés ezer örömével. No nem annyira az iskola, hanem a város. A kis lepusztult, a világtól elzárt parányi település Csipkerózsika álmát aludta, titkosan lehetett bemenni, és kilépni. Ezer és egy pecsét jelezte lépéseinket, de a gondolataink szabadok voltak . . 1958-62 év. A korosztályom tudja, a fiatalokat pedig nem érdekli ez a zárt világ. A kimenő alatt barátnőmmel bejártuk a várost, a kis hátsó utcák, eldugott apró házak, templomok csendje, a délutáni orgonista gyakorlata, a temető ódon kövei, a komor vár, a Király-völgy, a szelíd gesztenyék, a Kálvária, és a Chernel ház. Keveset tudtunk az Európai hírű ornitológusról, talán a jelzett tábláról olvashattuk, hogy ki is volt ö. Sokkal-sokkal később került kezembe ez a gyönyörű kép, és talán most még jobban tudom értékelni szépségét. 1766-ban készült késő barokk-rokokó kapu. Főúri igényeket kielégítő stílusú épület, a földszinten és emeleten árkádsorral, az emeleten stukkó díszes boltozatok láthatóak. Mindezt csak olvastam, de sohasem láttam. Az életem nagy ígérete , hogy egyszer talán egyetlen hetet eltöltve itt, a házak, paloták, udvarok csendjét is átélhessem.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.06.18. 08:07

Vállalkozó, növényorvos

Rakamaz, Nyíregyháza

szszb_33_tk_heri_tibor_1.jpgBár a doktori címet még nem kapják meg a növényvédő szakemberek – igaz, a gyógyszerészek is csak pár éve használhatják – Héri Tibor vállalkozó, mezőgazdász, okleveles agrármérnök és növényvédelmi szakmérnök. Ez utóbbi, növénydoktorinak hívott végzettségét tartja a mezőgazdaság csúcsának. „Ha kimegyek a határba, és pompáznak az egészséges növények, friss, üde még a táj is, akkor a növényvédősök jó munkát végeztek. Viszont ha lehangoló a látvány, szenved a növény, az árt a léleknek és a pénztárcának is. Megyénkben 206 aktív növényorvos teszi a dolgát, az országban kétezren lehetünk. Az Európai Unióban igen fontos a mi tevékenységünk, mert lépésről lépésre nyomon követhetjük egy adott növény életútját a vetőmagtól az élelmiszerig. Büszkék vagyunk rá, hogy az Unióban Magyarország ezen a területen az élen jár. Még csak 5-6 éve szentelnek nagyobb figyelmet ennek a szakágnak, de jól mutatja szerepünket, hogy pár éve létrehoztuk a Növényvédelmi Kamarát, amelynek én is tagja vagyok.”

A mezőgazdasággal már néhány éves korában találkozott. A Héri név jól cseng nemcsak az országban, hanem határainkon túl is. Édesapja, Héri László, a rakamazi termelőszövetkezet közmegbecsülésnek örvendő elnöke nemcsak a közös gazdaságot építette fel a semmiből, hanem példát adott a fiainak is elkötelezettségből, a teljesítmény és a minőség feltétlen tiszteletéből. László és Tibor olyan családban és környezetben ismerték meg a világot, ahol a teljesítmény, az igazságosság, a tisztesség az alapérték. Héri Tibor Nyíregyházán született 1974. február 25-én néhai Tóth Borbála Valéria és Héri László kisebbik fiaként. Felesége Vark Mariann magyar-könyvtár szakos tanár a nyíregyházi Móricz Zsigmond Általános Iskolában. Házasságukból két gyermek született: Ella Mária (6) és Zalán Márton (4,5) éves. Kislányuk a nagyszülő iránti tiszteletből kapta a keresztségben a Mária nevet.

A földműveléssel foglalkozó nagyszülőket az akkori hatalom kuláknak minősítette, annak összes megbélyegzésével. Amikorra elcsitult a politikai vihar, sikeressé váltak a termelőszövetkezetek, a tagok és a dolgozók között megjelentek a több diplomát szerzett, magasan képzett értelmiségiek. Tibor kicsi korától felnéz az apjára, aki – bármennyi munkát is tartott sajátjának hajnali 4 órától estig – mindig nagy gondot fordított arra, hogy a család minőségi együttléttel pótolja be a kieső időt. Sportoltak, kirándultak, túráztak, úsztak, teniszeztek, ping-pongoztak, egy szóval nem a tévé előtt ültek. Tibor azt is nagyon pontosan megtanulta az édesapja példájából és a szavaiból, hogy kell a munkatársaival humánusan, de következetesen bánni, követelni, de jó fizetést adni. Nem véletlen, hogy Héri Lászlót többféle társadalmi tisztségre választották meg.

Amikor a pályaválasztás szóba került, Héri Tibor el sem tudta volna képzelni magát a mezőgazdasági termelés nélkül. Saját vállalkozásában a hagyományos növénytermesztéssel, búza, kukorica, napraforgó, csemegekukorica, zöldborsó, valamint alma és meggy termesztésével foglalkozik. A kiszámíthatóságot megkerülhetetlen tényezőként kezeli, és meggyőződése, hogy a partnerei is így élik meg a biztonságot. Épp ezért termeltetési szerződésen alapul a forgalom kétharmada. Lehet, hogy ha piaci áron adnák, vennék a terményeket, időnként több lenne az árbevétel. A biztonságos háttér azonban neki és beszállítóinak is megéri, a kockázatot a minimumra akarja csökkenteni.

A 21. század lehetőségeivel számolnak. A pályázatokat figyelik és ha lehet, be is nyújtják, amire lehet. Azt az elvet vallja a fiatal vállalkozó, hogy ne legyen kiszolgáltatva sem a politikai, sem a közgazdasági környezetnek, de még a környezetgazdálkodás se okozzon fejtörést. Amit a nagyszüleitől látott és szüleitől örökölt, azokat az emlékeket, értékeket adja tovább a gyermekeinek. Ők még kicsik, nem tudni, számukra is a mezőgazdaság jelenti-e majd a megélhetés forrását. Ha édesapjuk hagyománytiszteletét érzékelik, lehet, hogy találnak testhez álló és érdeklődésüknek megfelelő tennivalót ezen a szakterületen.

A mezőgazdaság átalakulásának, fejlődésének, a gazdasági életben betöltött szerepének lenyomatát hűen követhetjük a Héri családban. Ezer szállal kötődnek Rakamazhoz és térségéhez. Hét éve már Nyíregyházán él Tibor a saját családjával. A gyerekeknek az oktatásban nagyobb perspektívát látnak, mint a 26 kilométerre fekvő kisvárosban, Rakamazon. Bár az internet világában, az utazás, szakmai tanulmányok, a külföldi egyetemek elérhetősége mellett szinte majdnem mindegy, melyik településen élünk. Héri Tibor ősei földjéhez és a mezőgazdasághoz legalább annyira kötődött, mint a felmenő generációk képviselőihez. Nagyon bízik benne, hogy fia és lánya egyaránt megéli azt az élményt, mit jelent hazajönni, ahol nemcsak tárt karokkal és nyitott szívvel, hanem az otthon, a szülőföld megtartó erejével várják haza a családtagokat. Nem a doktori címre, hanem a családi összetartozásra szavaz. 

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.06.16. 21:48

Agrárközgazdász, az Eurofrukt Kft. ügyvezető igazgatója

Nyíregyháza

szszb_33_tk_kovacs_krisztian.JPGDollárban kapta az első fizetését Kovács Krisztián, amikor az USÁ-ban frissdiplomásként egy farmon helyezkedett el. A minisztériumi ösztöndíj a repülőjegytől az ellátásáig terjedt, egy kisvárosban élő helybeli család örömmel szállásolta el a tengerentúlról érkezett fiatalembert. Ma már ez nem lenne ritka jelenség, de 1996-ban még a helyi templomban a misén is köszöntötte a pap a vendéget. Kinyílt előtte a világ, noha nem akármilyen családi indíttatás révén már idehaza is belekóstolt a többre, jobbra törekvő, a közösséget szem előtt tartó értékrendbe. Édesapja, dr. Kovács Géza termelőszövetkezeti elnök, majd a FAT Kft megnevezésű élelmiszeripari cég ügyvezető igazgatója. Édesanyja, néhai Oláh Zsuzsa. Felesége Dicső Dóra közgazdász, a családi vállalkozásban dolgozik. Házasságukat három gyermekkel áldotta meg az ég: Ditta 13, Regina 11 és Hunor 6 éves. Kovács Krisztián számára igazából soha nem kínált két utat a sors, ő azt választotta, amelyet a fészekmeleg családból magával hozott.  Kisgyermek korától jólesően látta, hogy tisztelik és szeretik az emberek.

A kisvárdai Bessenyei György Gimnáziumban 1993-ban leérettségizett, a folytatás a nyíregyházi mezőgazdasági főiskolán növénytermesztési szakon folytatódott. A diplomázás után következett a világlátás: az amerikai ösztöndíj formájában. Nyelvtanulás angolból tökéletesre, megismerhetett másfajta kultúrát, szokásokat, értékrendet. Az új környezet formálta gondolatait, szélesedett a szeme előtt a földteke panorámája. Hazatérve a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen agrárközgazdászként fejezte be tanulmányait. Választhatott volna országot, várost, szakmát, beosztást, őt azonban hazahúzták a családi gyökerek. Ami a láthatatlan tartományban, a mélységben lakozik, nagyobb erőt gyakorol döntéseinkre, mint azt felszínesen gondolnánk.

Modern irodában idézzük fel 42 évének fontos eseményeit. Gödöllőn született 1975. február 12-én. Kisvárda, Szabolcsbáka, Nyíregyháza az a háromszög, amelyben leggyakrabban mozog. De Kovács Krisztián már otthonosan jár-kel a világban. A Bessenyei Gimnáziumban elhitették vele, bármit elérhet az életben, ez rajta múlik. Édesapja mellett belekóstolt a kétkezi munkába is: nyaranta izgalmas programnak találta a termelőszövetkezet állattenyésztési telepén a 15-20 lovaskocsi mellett a stráfon dolgozni, az állatokat etetni, ellátni. Később tárgyalástechnikát tanulhatott az apja és üzleti partnerei közötti megbeszéléseken. Folyamatosan képezte magát. Az Eurofrukt Kft.-hez 2000-ben került, az ügyvezető mellett már a modern vállalatirányítás alapjait látta. Félév múlva, annak sajnálatos halála miatt, Krisztiánt bízták meg az ügyvezető teendőkkel. Bár a 25-öt töltötte, tudásban, felkészültségben, elkötelezettségben készen állt a feladatra. Maga mögött tudhatta az apai támaszt, akivel megbeszélhette a vitás kérdéseket. Az ügyvezetés napi rutinját ő intézi, a stratégiai ügyekben közös álláspontig folytatják a diskurzust.

Látom a stabilitást a cégben – összegzi az eddigieket Kovács Krisztián. – Mára az egykori „vadhajtásokat” is lenyesegettem. Talán már nem ragaszkodom a racionális, vegytiszta nyereséghez, mint pályám kezdetén, hanem szociálisan is érzékenyebb lettem. Látom a munkást a teljesítmény mögött – én is megéltem ezt minden nyáron – s azt is tudom, legtöbbjük a biztos kenyér tudatában nem változtat munkahelyet pár kecsegtető forintért. Különösen az idősebbeket jellemzi a lojalitás, ők már kevésbé mobilisak. Még inkább igaz ez a Szabolcs-Szatmár-Beregi térségben, mivel itt nem nagyon válogathatnak a munkahelyekben. A fiataloknak viszont a folytonos kihívásról is gondoskodni kell. Ügyvezetőként az a célom, hogy minden dolgozónk megtalálja a számítását, pénzben, karrierben, kiteljesedésben. Emellett pedig a céget a 21. századi követelményeknek megfelelve, nyereségesen akarom működtetni. Amit kaptam a szüleimtől, azt adjam át tudásban, teljesítményben, humánumban. A motíváltságot nem pusztán marketing könyvekből tanulom, hanem a gyakorlatban volt és van szerencsém elsajátítani. Az önfejlesztés számomra minden  nap parancsoló szükséglet. Ráadásul, nagyon is érdekel! Az eddigi eredmények birtokában sem lehet hátradőlni! A legjobb minta a munkatársainknak a személyes példaadás, úgyis azt másolják le. Ha a gyermekeinknek megtanítjuk a siker titkát: kiegyensúlyozott, boldog emberré válni, megküzdeni mindenért, akkor előttük is kitárul a világ a maga csodáival, örömeivel, s a nehézségeket lépcsőfoknak tekintik majd a továbbhaladáshoz.”

Szabad idejében sportol, a családdal most indulnak egy háromhetes kaliforniai nyaralásra. Mint Krisztián összegez: az üzleti életben mindenki előtt annyi lehetőség nyílik, amennyire kíváncsi. S akkor elmondhatja, itt van Amerika. 

 

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.06.14. 15:20

A Taam-Acél Kft. tulajdonosa

Nagykálló

szszb_33_tk_tamas_mihaly.jpgVégy egy átlagos indíttatású családi hátteret, szerető szülőkkel és a szakmaszerzésre ösztönzéssel. Ebben a közegben nevelkedett Tamás Mihály, a Taam-Acél Kft. tulajdonosa. Nyolc testvér között a hetedikként született Tamás Mihály 1969. április 19-én Nyíregyházán Tisza Erzsébet háztartásbeli édesanya és Tamás Miklós fiaként. A nyíregyházi 110-es Szakmunkásképzőben Intézetben szerkezetlakatos szakmát szerzett. Dolgozott a Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalatnál, a Fémmunkás nyíregyházi gyárában. Letöltötte a katonaságot, de érezte, ki kell mozdulnia, mert a világ nem ér véget a város és az ország határánál. Ismeretség útján a németországi Frankfurt-am-Maine-be került. Homlokzati burkolatokat, üvegfalakat, acélszerkezeteket szereltek. A külföldi tapasztalat az igényesség mellett a saját céljaikat is magasabbra tette: alkalmazottként egyik szakmából sem lehetett volna ötről a hatra jutni. Megalapította a családi vállalkozást 1999-ben, amelynek fejlődésében végigjárta a ranglétrát, előbb egyéni vállalkozó lett, később betéti társaságként működtek, míg a Taam-Acél Kft-t 1999-ben létesítette. A profilt a megszerzett végzettséghez igazították, éppen ezért acélszerkezeteket, burkolatokat, bádogos munkákat készítettek. Mind a mai napig ez az egyik legfontosabb tevékenységi körük.

Szakmai előrehaladása mellett Tamás Mihály családot alapított. Neje Tamásné Herczku Beáta, aki szintén a vállalkozásban találta meg a teendőket. Házasságukból két gyermekük született. Vivien (21) építészmérnök hallgató, Levente (16) középiskolás. Ők nemcsak a családi összetartozás erejét, hanem a saját vállalkozás kiépítésének mikéntjét is megtapasztalják. Meg is jegyezte Vivien: Anya, milyen szerencsések vagyunk a tesómmal, hogy nem kell máshol tapasztalatot szerezni, hanem itthon láthatjuk egy cég működését! Az építőipar fejlődésével, az új anyagok és technológiák megjelenésével és elterjedésével a felesége is egyre jobban belefolyt az építőipari tevékenységbe. Az adminisztratív tennivalók mellett most éppen a bádogos szakmában teljesíti ki elméleti és gyakorlati tudását.

Rajta tartják a szemüket valamennyi munkafázison. Különösen a költségtakarékosságra, a precizitásra, a megbízhatóságra, a határidők betartására fordítanak nagy gondot. Ez már csak azért is fontos, ha a jelenlegi partnereikkel a jövőben is kapcsolatot akarnak tartani, a megrendelők elégedettségének ez az alapja. Nem véletlen, hogy kézről kézre adják a telefonszámukat, hirdetésre nem költenek. De ehhez az is kell, hogy a munkahelyi balesetből tolókocsiba kényszerült férj az emelőkosaras daru segítségével a tetőn ellenőrzi, milyen munkát végeztek a kollégái. Nagy a kihívás, számolni kell a konkurenciával, a piaci szereplők ugyanis csak a legjobbakkal dolgoztatnak. A megrendelők egyre igényesebbek.

Referencia munkáik közt találjuk a műjégpálya csarnokot Sátoraljaújhelyen, a fallabda pályát Debrecenben, a Serioplast illatszerpalackozót Nyírbátorban, a nyírbogáti tornaterem faszerkezetét, a csengeri cipőgyárban öt ütemben építkeztek, Nyíregyházán a tanárképző főiskola, a Baumax, a Boda Üzletház, Pesten a Corvinus Egyetem, Hajdúnánáson egy kacsaól, Hodászon egy gyümölcsfeldolgozó, Tímáron egy acélszerkezet gyártó üzem őrzi a kezük nyomát.

A 2008-as gazdasági világválság térdre kényszerített jónéhány hazai vállalkozást. Tamás Mihály elégedetten nyugtázza, ezen a nehéz időszakon is sikeresen tovább tudtak haladni. Következetesen ragaszkodtak cégük működtetésének alapértékeihez. Így megtartották megrendelőiket. Ők a nehézségeket nem kifogásnak értelmezték, hanem lépcsőfoknak tekintették, amelyeken folyamatosan lehetett előrehaladni. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében amúgy sem könnyű a vállalkozások helyzete. Az építőipar nehezen heverte ki a válságot. Ám a legjobbak, ha meg is érezték, túljutottak rajta.

A fém hajlítható, az ember azonban nem. Élő példát szolgáltat rá a család. A miskolci munkahelyi baleset derékba törhette volna a házasságukat, a vállalkozásukat, ők azonban emberfeletti erővel, győztesen jöttek ki belőle. Mit számít az, ha tolószékből irányít valaki egy céget, ha mindenben segítik családtagjai, munkatársai?! A munkatársak megbecsülik a biztos jövedelmet adó céget. Gyermekeiknek példaképül szolgálnak a szülők. Az üzleti partnerek örömmel működnek együtt a Taam-Acéllal.

A majdnem tragédia még jobban összekovácsolta a családot. Üzleti útjaikon a közös ebéd már programnak számít. Szabad idejükben főzőcskéznek, kirándulnak, rokonaikat látogatják.

A szépen gondozott üzem udvaráról a családfő mutatja az utat, merre guruljon az autó biztonságosan. Ő pontosan tudja, merre van az előre. 

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.06.13. 08:14

A KÁLLVAS-Trade Kft. tulajdonosa, ügyvezető igazgatója

Nagykálló

szszb_33_tk_varga_istvan.jpgA 10 gyermekes család 9. tagjaként óriási előny, de legalább ekkora hátrány nevelkedni – gondolná ezt bárki, aki nem ismeri személyesen Varga Istvánt, a KÁLLVAS-Trade Kft. tulajdonos-alapítóját, ügyvezetőjét. Ő tipikusan az az ember, akit hajlíthatatlan acélból munkált meg a Teremtő. Szeretettel beszél szüleiről, Taskó Erzsébetről és Varga Mihályról, aki a Volánnál több mint négy évtizeden át vezette a teherautókat. Édesanyja, az akkori szokásokkal ellentétben két évig nem hordott szíve alatt gyermeket, így a hívő család az állami gondozásból vett magához egy kisfiút. Csodás anyának, apának bizonyultak, mert utána 10 gyermeket (az ikreket, Mihályt és a néhai Györgyöt, Erzsébetet, Jánost, Irént, Marikát, Andrást, Ilonát, Istvánt és Ancikát) neveltek fel. Ezen alapértékek birtokában igen korán megtalálta és oltár elé vezette Varga Istvánné Kévés Máriát, aki 1999 óta a családi vállalkozásban keresi a kenyerét. Frigyüket két gyermekkel áldotta meg az Isten, Krisztina (1983) fodrász, könyvelő és a finommechanikai műszerész Iklódi Zoltánnal kötötte össze az életét. A 2 hetes Levente bearanyozza a nagyszülők mindennapjait is. Tamás fiuk (1986) érettségizett, informatikus és hegesztő szakmát is tanult. Neje Nagy Adrienn gyermekpszichológus. Tamás irodája az édesapja mellett a cégközpontban, a szó szoros és átvitt értelmében is lépésről lépésre tanul bele egy sikeres vállalkozás működtetésébe. Őket elnézve, nem tudom eldönteni, ki a büszkébb a másikra, apa a fiára, vagy fordítva. Az igazság bizonyára félúton van.

Vas- és fémszerkezeti lakatosként, kitűnő iskolában, remek tanárok mellett szerzett szakmát, oklevelet Varga István. Manapság ritkaság számba megy, hogy a tanáraikat, oktatóikat nemcsak hogy nem felejtik el, hanem egy életre emlékeznek a tőlük tanult precíz munkára, a fegyelmezettségre, a minőségi munkavégzés alapjaira. Bizonyára ez a tény is belejátszik, hogy évente 13-16 tanuló sajátítja el a szerkezetlakatos mesterséget a nagykállói üzemben. Szerencsésnek mondja magát Varga úr, de tapasztalatom szerint Fortuna mosolyáért meg kell dolgozni. A szakmaszerzés után hazajött, Hajdúnánáson a Szellőzőművekben, a Kelet-Magyarországi Közmű- és Mélyépítő Vállalatnál és Tégláson a Hajdúsági Iparművekben helyezkedett el. Azért is hálás a sorsnak, hogy Ludastón, az anyósáéknál lakhattak hat esztendőn át, amíg kalákában felépítették a 120 négyzetméteres házat Nagykállóban, a Simonyi utca 49. alatt. Közben a helyi Vasipari Szövetkezetben dolgozott: saválló konzervipari gépeket, a Ganz-Mávagnak beszállítóként gyártottak vasipari termékeket.

A jó szakember észrevette a lehetőséget: egyéni vállalkozó lett, majd betéti társaságot, később kft-t hozott létre. Először a családi ház műhelyében fogott bele a vállalkozásba, és csak akkor próbálta meg kitágítani a kereteket, amikor a vevők igénye ezt indokolta. A kor divatja szerint csőbútorokat készítettek, csak székből ezret. Asztal, fogas, kirakat, irodák, italboltok készültek a csőbútor felhasználásával. Amikor ismét rendeltek ezret, amiből 1 millió darab lett, körvonalazódott egy nagyobb léptékű vállalkozás. A kronológiai felsorolás részletei legfeljebb a családi vállalkozásban résztvevőknek jelentenek mérföldköveket. A két éve mestervizsgázott Varga István büszkén vezet körbe a cég udvarán: 2001-ben költöztek ide a várostábla mellett nyíló ipari park első üzemeként. Az eddigi lakatosüzem marad tanműhelynek, már felépítették a minden igényt kielégítő acélszerkezet-gyártó üzemet és még két ütemet terveznek a bővítéshez. Szoros munkakapcsolatuk szép barátsággá érett Tamás Mihállyal: mindkét vállalkozót nagy megbecsülés övezi megrendelőik körében. Szakosodtak, Varga Istvánék az üzemi gyártásban, Tamás Mihályék a helyszíni szerelésben profik. Ami közös bennük: a minőséget – legyen az bérmunka vagy generálkivitelezés – megkövetelik mindenkitől. Így alhatnak nyugodtan, amit ők aláírnak, arra a személyes garancia is természetes. Nem véletlenül állnak sorba náluk a régi és az új partnerek.

"Németország és Ausztria közelsége sokat árt – fejti ki a cégvezető. – Aki beletanul a szakmába, és hiába kap itt az átlag feletti fizetést, a devizahitelek szorításában a külföldi munkára kényszerül. Hogy hazajön-e valaha, ezt senki nem tudja előre. Van egy 5-6 fős törzsgárda, akik egyszerre kezdtek, félszavakból értik egymást. De betévednek ide vándormadarak is, akiknek a rózsaszín tb-könyvéből látszik: 2-3 hónapot bírnak ki egy helyen. Mi az állandóságra, a fejlődésre, a munkások megbecsülésére, a megrendelők elégedettségére kívánunk dolgozni. Valamint a családi vállalkozást maximális hőfokon, odaadással, szakértelemmel működtetni. Látom, Tamás fiam partner ebben. Értéket állítunk elő vasból és emberből egyaránt." 

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.06.12. 14:19

Huszár  Boglárka alkotása

18985091_1723484671001538_663162032_n_2.jpg
Olaj, vászon.
2015.
Megtehetjük egy kép kapcsán, hogy elkezdünk filozofálni, ha érdemes. Ha nem akkor nem érdekes a téma. Amikor az emberiség egy picinyke csoportja felfüggesztette az első ágra a talp nélküli saruját, és befejezte a vándorlást, kezdte jól érezni magát a barlang védelmében, és társai erejében. Kialakult a közösség. Működő képessége folytán sokáig fennmaradt, élvezhetőbbé téve az életet. Gyorsan elrugaszkodva és átlépve napjaink világába egy szakadozó háló csomóit bontogatjuk. Az önmegvalósítás vigyorgó ketrecét rázva próbálkozunk erőinkkel előre, feljebb, és magasabbra törni. Ezek a gondolatok érlelődtek bennem, ahol a ma élő ember kicsit elszakadva a maga világát keresve, távolságot tartva, és tartatva vegetál. Huszár Boglárka akarva, akaratlanul egy intim pillanatot látott meg ahol a két ember viselkedési típusát látjuk. A városok művi berendezései átgondoltak. A padok szaggatott ritmusa kiszámítható. A jó várakozás feltétele egy jó pad, ami tudományos vizsgálatok eredménye. Mindent az emberért. Tiszta burkolatú fal, kitűnő járólapok. A ma emberét a hírek tartják éberen, és akit már elfárasztott, a cipőjére hullott por mennyisége sem köt le. Unatkozik, de én nem unom a képet, mert bár hosszan írtam a véleményemet, az agyam ezzel a gondolattal pásztázta végig az elszigetelődő ember természet nélküli világát. Csak egy kép, és mégis egy keresztmetszet egy szakadozott világból ahol aprócska szigetek keletkezhetnek, és tűnhetnek el.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.06.11. 08:03

Polgármester

Hernádszentandrás

szszb_33_ki_uveges_gabor.jpgA hátrányos helyzetű Abaúji térség kis településén is lehet országos visszhangot kiváltó munkát végezni és érvekkel harcolni a túlélésért. Ha nem lehet tovább hallgatni, meg kell szólítani akár a miniszterelnököt is. Idáig párton kívüliként dolgozott a vidékért, de 2017-ben csatlakozott egy új szervezethez.

Kazincbarcikán született 1980-ban, majd tízévesen költözött családjával Hernádszentandrásra. Az encsi Váci Mihály Gimnáziumban érettségizett, majd ösztöndíjasként Londonban töltött egy félévet, ami az önállósodás mellett az idegen kultúrák megismerését is segítette, aminek máig hasznát veszi. A közélet iránti korai érdeklődése miatt nem volt meglepő, hogy a Miskolci Egyetem politológia szakára jelentkezett, mert „ mindenki találja meg a számára megfelelő utat”. Tanulmányait a Magyar Rádió Miskolci Stúdiójában kommunikációval egészítette ki, ami szintén hasznára vált. Diplomájával középiskolai tanárként is  dolgozhatna, de ő életének ezen szakaszát környezetének, az Abaúji térségnek, még közelebbről Hernádszentandrásnak a fejlesztésére tette fel. Egyetemistaként 2002-ben indult a helyhatósági választáson és alpolgármester lett. A vidékfejlesztés ügye, az önkormányzati munka hivatásává vált, ezért úgy döntött, azt szeretné a nap 24 órájában végezni. A közösségi élet fellendítéséért megalakították az Összefogás Hernádszentandrásért Alapítványt, amelybe a helybeliek mellé bevonták a helyi kötődésű embereket is. Így próbáltak létrehozni egy erőforrást, aminek szellemi és anyagi ága is van. Aztán az Árpád-kori község monográfiáját szerkesztették és adták ki 2005-ben. Megnyerte a 2006-os választást, de költségvetésük csupán a túlélésre volt elég. Tíz év kitartó munkája, a folyamatosan megújuló kreativitás és a menedzser szemléletmód kellett ahhoz, hogy elmondhassa: biztos iránya van a települési folyamatoknak.

A 2010-től működő Hernád-völgyi Tanoda elősegíti a gyerekek felzárkóztatását, de a családok szociális életvezetésére is odafigyel. Mindezt szervesen kiegészíti Biztos Kezdet Gyerekház intézménye.

Az intenzív munka igazából 2009-ben indult meg a faluban, azóta felújítottak több épületet, rendezetté váltak a közterek, megújult a művelődési ház, füves focipályát adtak át és már van szabadtéri színpad. Az egykori általános iskola két szárnya a BioSzentandrás programban újult meg, oda feldolgozó üzem épült. Ezen típusú projektek a nyugati államokban szép számban működnek, részben ezek szolgáltak mintaként az Abaúji település számára. Alapja elődeink tudására, a természettel való összhangra épülő kemikáliáktól mentes növénytermesztés és az ökokultúra megteremtése társadalmi vállalkozásfejlesztés révén. Egy rendszer kiépítéséről van szó, egészen a feldolgozásig, míg a végcél a 12 hónapos munkavégzés. A 2,5 hektáros földterületre 1000-1200 négyzetméteres fűthető polikarbonát ház és fóliasátrak létesültek, termékeik között pedig ott vannak a zöldségfélék és a fűszernövények is. A feldolgozó üzemet 2014-ben adták át, amibe a Leader programból nyertek 15 millió forint értékű gépet. Emellett ráálltak a kézműves termékek készítésére, jelenleg az „ökoturisztikai” szolgáltatások kialakításán, szálláshelyfejlesztésen is dolgoznak. A nagy kereslet miatt Üveges Gábor térségi szintre szeretné kiterjeszteni a programot.

Érdemi pályázatok híján közel három éve nem tudtak a terveik szerint fejleszteni, ám a munka nem állt meg, a főcsapást továbbra is a BioSzentandrás projekt képviseli.  Miskolc és Kassa között félúton van a falu, és ez a stratégiai fekvés sok lehetőséget kínál a határon túli együttműködésre.

A polgármester politológusként úgy értékelte, javítani kell a mai politika arányain, többet és érdemben kell tenni a vidék, a falvak felemelkedéséért. Mivel a regnáló pártokban erre nem érez valódi szándékot, a közélet stílusa pedig öncélúvá és minősíthetetlenné vált, ezért csatlakozott az Új Kezdet nevű párthoz, ahol választmányi elnöki tisztséget kapott. Úgy fogalmaz, ér neki annyit a vidék és ez a kivételes adottságú ország, hogy még többet dolgozzon érte. Világméretű tendencia, hogy megszűnt a  bal- és jobboldal, új megközelítés, valós megoldások kellenek napjaink problémáira. A Gémesi György egykori MDF-es politikus nevével fémjelzett szerveződés új pólust kínál azoknak, akiket a túlpolitizált mindennapok fásultságba kergettek. Gábor bízik az általuk létrehozott erőtérben, ahol az ember kerül a központba. Közel egy éve kezdték az építkezést hiteles személyekkel, ami garanciát jelenthet a szavazópolgárok számára.

Munkájában sok segítséget kap pszichológus feleségétől, aki 2009 óta aktívan részt vesz a településen zajló közösségépítő folyamatokban ifjúsági találkozók szervezésével, gyerekeket és felnőtteket egyaránt megcélzó szemléletformáló tevékenységgel.

Két gyermeket nevelnek, Réka nyolcéves, Hunor másfél évvel fiatalabb. Általános iskolába járnak és imádják a falusi közeget annak minden színével és ízével együtt. 

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.06.05. 18:34

Biszák László alkotása
18870904_1715473505135988_1238406092_n.jpg
Akril
2017.
Az emberlakta helyek kivirulnak, évek alatt megszépülnek, bokrok, fák, futórózsák teszik széppé, kedvessé, otthonná, ha a gazdája igazi gazda. Biszák László az utolsó előtti pillanatot rögzítette magának, nekünk, és az emlékezetnek.Szomorú, lehangoló, hiszen érezzük ösztönösen, hogy a tulajdonossal baj történt. Az egykori élet elsorvadt, a falak által zárt ürességet, a semmi takargatja.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.06.04. 08:10

Óvodavezető

Sényő

szszb_33_tk_csobanne_mikulas_edit.jpgA Mikulások sokáig élnek – állapította meg nem kis büszkeséggel a hangjában a sényői óvodavezető, aki négy évtizede kötelezte el magát a kisgyermekek nevelésével, gondozásával. Nyugodtan mondhatja, mert az édesapja, Mikulás István 86 éves. Az apai nagymama, lánykori nevén Tőkési Eszter 94 évesen, végelgyengülésben hagyta itt a földi világot. A hat gyerekétől 10-12 unoka nyaranta a fáradhatatlan, örökmozgó nagyi mellett ismerte meg a nagycsaládban megélhető örömöket, felelősséget, kötelezettséget. Edit, túl az ötvenen (Nyíregyházán, 1959. április 16-án született) még mindig élénken idézi emlékezetébe a családcentrikus nagymamát. Igen büszke rá, és bizonyára nem véletlenül dédelgetett pedagógusi álmokat. Édesanyja, néhai Jánócsik Erzsébet (77) a termelőszövetkezetben, édesapja a cipőgyárban kereste a kenyerét. A férjét Csobán György autóvillamossági műszerész személyében találta meg. Frigyüket egy fiú, Gergő formálta igazi családdá. Gergő a sényői iskolában történelmet, hittant, környezetismeretet tanít. Az élet durva, kegyetlen arcát mutatta felé, amikor 33 évesen elragadta párját a gyógyíthatatlan kór. Edit 29 évesen megözvegyült. Gyermekükben viszontlátja a szülőfaluhoz kötődést, a pedagógusi hivatás iránti lelkesedést. Maradt ő is Sényőn, a generációk óta féltő, óvó közegben.

Edit a helyi óvodában, iskolában készült az életre, a nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnáziumban érettségizett 1973-ban. A konzervgyár számviteli osztályán ismerkedett meg az alkalmazottak mindennapjaival. Végzett egy számítástechnikai tanfolyamot is a fővárosban. Ám az eljegyzése napján kapott egy másik ajánlatot is: Szabó József tanácselnök kopogtatott egy képesítés nélküli óvodai álláslehetőséggel. Nagyot dobbant a szíve, mert végre beteljesülni látszott a gyerekkori álom, pedagógus lehetett.  1979. november 15-étől  ez a második otthona. Hajdúböszörményben diplomázott. Egyik átszervezés érte a másikat, intézményneveket jegyzetelek, de a lényeg a sorok közt bújik meg. Csobánné Edit rátalált arra a hivatásra, amely kiteljesíti az életét. Megvigasztalódott a gyerekek közt, amikor legszívesebben a könnyeit törölgette volna. Saját gyerekük és az óvodások nevelése, később a vezetői feladatokkal történő megbirkózás – olyan hamar elszaladt egy nap, hogy csak otthon érezte át a társ hiányát. Mondja is a kolleganőinek: ide mindig mosolyogva lépjetek be. Régebben még a kisfiúk feleségül akarták venni, melyik szülő ne élte volna át ezt az élményt?

Mindent közösen értünk el – magyarázza.  – Az öt óvónő munkáját egy pedagógiai asszisztens, három dajka és egy gondozónő segíti.  2016. augusztusától a sényői Kölcsey Ferenc Általános Művelődési Központ óvodát, bölcsődét, valamint integrált szolgáltató teret, könyvtárat jelent. Csobánné intézményvezető és óvodavezető egy személyben. De ha mélyen a lelkébe néz, igazán jól a gyermekek közt érzi magát, született óvónő. Szebbnél szebb, saját készítésű dekorációk a csoportszobákban, jut belőle az irodába is. Elhárítja a dicséretet, ő legfeljebb ötletel, a megvalósítást a kollegák vállalják.

Hagyományápoló óvodaként figyelnek a környezetükre,  az emberekre.  A manapság oly sokat emlegetett civil világot tanulják a gyerekek, a játékokkal, a másság elfogadásával. Többször pályáztak, 2 alkalommal nyertek .  Vehettek 2 számítógépet, és eszközfejlesztésre kaptak pénzt. Edit indította el a jótékonysági bálokat két évtizede.  A helyi önkormányzat maximálisan segíti az óvodát, hogy színházba, állatparkba vagy csihu-vonatozásra vigyék a gyerekeket. 

A tehetősebb szülőktől a szerényebb anyagiakkal rendelkezőkig széles a skála. A hátránnyal indulók kommunikációt tanulhatnak. Számítógépes programmal vizsgálják az egyéni fejlettséget, valamint a 4-8 évesek fejlődését is komputer követi nyomon. Légterápiás készülékeket szereltek be mindhárom csoportszobába, és ígéretet kaptak egy sószoba kialakítására is.

Már a második generáció jár ide: 20-30 éves felnőttek, a mostani ovisok szülei köszönnek a vezetőnőre az utcán: Kezit csókolom, Edit néni! Szemével megsimogatja őket és örül a lelke, hogy az egykori óvodások rá és kollegáira bízzák saját gyermekeiket is.

Szabad idejében történelmi, utazási és szakkönyveket olvas. Féltőn óvja és gondozza színpompás virágait, akárcsak a gondjaiba vett kicsiket. A hatalmas házat egyedül tartja rendben. Szoros kapcsolatot tart barátaival, a tágas család pedig szeretettel halmozza el, akárcsak ő teszi ezt a többiekkel. Mindig kapott tőlük támogatást, hogy élete legnehezebb időszakában se érezze magát egyedül.

Csobánné Edit boldog, kiegyensúlyozott ember. Derűs lelke harmóniával gazdagítja környezetét. Ahogy a közel 30 fokos koranyári hőségben kapuig kísér, bepillant a csoportszobákba.  Egy baráti intés a kollegának, minden rendben.

Valóban minden rendben. A Mikulások amúgy is sokáig élnek.

 

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.06.01. 16:43

Írta: Vaskó Ilona

 

dancing-in-the-rain.jpg…mosod a nyár szennyesét. Az izzadt, fülledt, szerelem szagú szennyest. Mosod már régen. Fehéríted. Sehogy nem múlnak a foltok. Mindig újra és újra ugyanott eszed le a ruhádat.

Már nem is akarod kimosni. Eldöntötted. A foltokkal együtt a tiéd. Hordod, cipeled magadon a szerelem skarlát betűjét. Már nem nézed melyik nyár, mikor varrta rád. Azt meg főleg nem, hogy ki. Egyszerűen elfogadod, hogy a nyár hozta, a kánikula, a fülledt, izzasztó meleg. Nem keresed azt, hogyan moshatnád tisztára a foltot magadon.

Változtatsz. Csendben vagy. Már nem beszélsz. Néma vagy. Észre sem veszed, hogy süket is. Nem hallod a saját hangodat. Nagy a csend benned. Ürességre váltott minden.

Néha bátortalanul még behunyod a szemed, és emlékszel arra a lányra, aki boldogan, gátlások nélkül habzsolta az élet legfinomabb szerelem-almáját. Nem volt baj, hogy lecseppen, nem volt baj, hogy foltot hagy… De aztán el akartad tüntetni a foltokat. Pedig nem kell. Pont azokkal a foltokkal voltál önmagad. Ettől voltál te más, ettől voltál olyan nagyon elragadó, magával ragadó, könnyed. Olyan, aki nem fél az esőtől, sőt, aki kifut elé és kitárt karral várja, hogy arcát az égnek emelve lemoshasson mindent.

De a minap láttalak. Homlokodat az ablakra hajtottad, és nézted, hogyan csorog végig az esővíz az üvegen. Láttam, kerested a lecsorduló vízcseppek útját, láttam. Fájt valami. Talán az, hogy milyen rövid a vízcsepp útja, vagy talán az, hogy bent maradtál. Nagyon bent. Mi lenne – gondoltam –, ha egy pillanatra kirántanálak ebből az apátiából, és táncolni vinnélek az esőbe? Megijedtem. Mi van, ha visszautasítasz? Mit mondok majd akkor? Láttam én, nagyon jól láttam, hogy magányod börtönébe vagy zárva. Áthatolhatatlan falakkal vetted magad körbe. Olyanokkal, hogy becsület, meg kitartás, meg valami ostoba fegyelem. Odakötözted magad valami mindenki számára elérhető korláthoz… A szárnyaid már rég véresen lógnak rajtad, repülni már képtelen vagy. Szárnyakat már nem kapsz senkitől, de már zuhanni sincs hova, hiszen ez a jól szervezett konzervatív fegyelem, olyan erősen köt, hogy sehova nem enged.

Kintről néztem a foltos ruhádat, és szerettem volna rád üvölteni, hogy vagy mosd ki, vagy vesd le örökre, mindegy, csak tegyél már valamit, mert ez a néma, mindenbe beletörődő ember nem te vagy! De te már engem sem láttál. Telnek a napok, a hetek, és mintha meg is vakulnál.

Elfáradtam a biztatásodban, hát hátat fordítottam neked én is. Már nem érdekel, hogy mit csinálsz. Kit érdekel, hogy szárnyalsz-e, hogy vérzik-e a szárnyad? Miért is zavarna az engem, ha önmagad akaratából láncoltad magad az elvárások korlátjához? Te döntésed. Hát én többet nem akarlak megmenteni. Nem csak téged, senkit sem.

Válogattam a szennyest a fürdőszobában. Szépen sorban. Fehér, színes, fekete. Így tanította anyám. Nem mossuk össze a színeseket a fehérekkel, nincs az a színfogó kendő, ami használna… A ruha csak így lesz tiszta, ha szétválogatjuk.

A tükörben megmozdult a lány. Láttam, felém int… nem is felém, a ruhákra… Szemében ott volt a kérdés: Sikerült kimosnod a nyár szennyesét?

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Vaskó Ilona tárcái

Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.31. 17:43

Ősz Zoltán alkotása
18644424_1707189172631088_475334589_n.jpg
Pasztell,
papír.
2011.
Úgy gondolom, hogy a városi embernek is ismerős e kép. A falusi porta szerves része a hátsó udvar, az ólak, szalmakazlak, a csűr, a trágyadomb, a kerítésoszlopok zavart ritmusa a kialakított praktikum jegyében. Ősz Zoltán nem egy légből kapott kósza ötlete szerint, hanem az élet, és ember által alkotott világot mutatja nagy harmóniával a színek segítségével. Friss zöld színei nagyban hozzájárulnak a pajta bebarnult komorságához, nagyságához. A trágyadomb mesterien megalkotott tömegét érzékeljük, talán kicsit az "illatát" is. Igazán mondom, hogy szívesen jártatom körbe a szememet, a gondos aprólékos munkán. Ez egy tipikus falu részlet, és azt is le kell írnom, hogy VOLT! Nem zokogok fölötte, mert akik a vállukon cipelték a föld nehéz megmunkálását, kis mindennapi hősök voltak úgy, hogy nem is tudták, de kenyeret, tejet húst tettek az asztalunkra.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.28. 08:33

Őstermelő, családi vállalkozó

Csaroda

szszb_33_tk_balogh_bela.JPGA háromdiplomás, egykori tsz-elnököt megsüvegelték nemcsak Csarodán, Tákoson és Hetefejércsén – ezekben a falvakban adott munkát és megélhetést a közös gazdaság az itt élőknek – hanem még Pesten is: a melléküzemágak keretében 520-an érezhették magukat ipari munkásnak. Ám a fizetésükért ők is Csarodára jöttek, legalább láthatták, milyen a mezőgazdasági alapokon nyugvó termelőszövetkezetből pénzt keresni. Balogh Bélával a szépen dekorált családi ház étkezőjében idézzük vissza a nem is olyan távoli múltat. Egy hűséggel megszolgált életutat maga mögött tudó ember a gazdaság élén, és a családját, gyerekeit, unokáit rajongásig szerető édesapa egy személyben. Egyenes tartása, erős kézfogása, határozott tekintete ellentmond a születési anyakönyvi adatoknak. Eszerint 1947. december 18-án született Fejércsén, néhai Balogh Béla (93) és néhai Kovács Margit (88) fiaként. Gyöngyi testvérével osztoztak a szülők szeretetén. Saját családjában is az otthon látott minta dominált. Ebben csodálatos partnerre talált Máté Gizella óvónő személyében, akit még katonakorában a hajnali buszon ismert meg. A két fiatal szíve egyre hevesebben vert, ha találkoztak, mígnem úgy döntöttek: 1975. július 5-én összeházasodnak. Két lányuk született, Ágota többdiplomás középiskolai tanár, neki is két lánya született, Lili (16) és Luca (8). A kisebbik Balogh lányt Emesének keresztelték, és ő is kislánnyal, a három éves Saroltával, valamint jogász diplomával örvendeztette meg a nagyszülőket. A szobában, az étkezőben rengeteg fénykép őrzi a szép pillanatokat, a jeles eseményeket.

Olajos Ferencné, Karola tanár néni – túl a 90. évén – annak idején biztatta a jóeszű fiút, tanulni kell, mert csak akkor boldogul. Édesapjától azt az intelmet kapta: nehéz igazán élni, de jó. Mindez a fülében csengett, amikor a rendszerváltás idején jegyezhetett volna erdőt, de a nyugodt alvást választotta. Később, saját pénzéből már vett. A kis kitérő említésével egy pillanatra felrémlett a múlt, amely annyi, de annyi emlékkel gazdagította, hogy alig tudunk válogatni. Keressük azt a Balogh Bélát, aki a szülői háztól a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egyik legjelentősebb termelőszövetkezetében járta végig a ranglétra fokait. A Debreceni Agrártudományi Egyetemen 1972. július 3-án vette át a diplomáját, később közgazdász, majd vállalatgazdasági szakmérnökit végzett, és augusztus elsején már állattenyésztési telepvezetőként kezdett. Volt főállattenyésztő, főagronómus, elnökhelyettes, majd 1983-tól az 1994-ben történt felszámolásig termelőszövetkezeti elnökként irányította a gazdaságot. Fénykorában a tsz árbevétele 60 millió forintot tett ki, ez mai áron számolva közelíti az 1 milliárdot. A 4600 hektáron gazdálkodó szövetkezetben meghatározó volt az állattenyésztés. 400 tehén és szaporulata, valamint 1800 juh hozta a pénzt. A növénytermesztésben őszi búzát, kukoricát, cukorrépát, napraforgót termesztettek. A gyepterületen szénát kaszáltak az állatállománynak. A melléküzemek közt említi a lakatosüzemet, amiből fűrészüzem lett, a seprűkötőt, amely varrodává lényegült át, a tetőfedő részleget. Adott munkát a Fradi focistáknak, köztük Zsiborás Gábor kapusnak. A 384 tagú termelőszövetkezet és a 400 fővárosi alkalmazott nyugodtan alhatott, megélhetésüket nem fenyegette veszély.

A labdarúgás fontos szerepet játszott Balogh Béla mindennapjaiban. A szebb napokat látott hazai bajnokságban, a debreceni DASE és a DEAC csapataiban rúgta a gólokat középcsatárként, majd 1972 őszétől járási szinten. A közösségekben érezte elemében magát, élvezte a „bandázást”. Szerette az embereket, a szakmát, ez éltette. Így érthetően nehéz szívvel vezényelte le annak a tsz-nek a felszámolását, amelynek fejlesztéséért éjt nappallá téve dolgozott. Az eredményességet és a kollegialitást tartotta vezérlő elvnek. Noha 10 év alatt 6 párttitkár fordult meg nála, a nagypolitikával nem kellett sokat csatároznia. A térség legkiemelkedőbb munkáltatójaként volt mire büszkének lennie. Önelszámoló egységeket alakítottak, hogy fehéren-feketén kiderüljön, ki akar mások vállán felkapaszkodni. Tudomása szerint egy haragosa sincs, pedig még a nagy befolyással bíró Ellenőrző Bizottság elnökét is pénzbüntetéssel sújtotta, de másoknak is tudni kellett, mit jelent az egyenlőség.

Ahogy új szelek fújtak, Balogh Béla szíve, agya, lelke alig bírta elviselni az indokolatlan pusztítást. Elhagyott telepek ajtaját csak a szél forgatta, rozsdásodtak a gépek a tsz udvarán. Ha nem állt volna mellette mindig is a szerető családja, ki tudja, hogy vészelte volna át a történelem viharát. Szálfa egyenes tartását megőrizte, elvein mit sem változtatott, ám a megélhetéshez terményfelvásárlással foglalkozó vállalkozást indított. Szakmai tapasztalata közkincs, ezért kérték fel a vásárosnaményi falugazdász iroda vezetésére 1999-2014 között. Bár először elhárította a beszélgetést – ki lehet kíváncsi rá – aztán mégis megnyílt: életútja, embersége, szakmai tudása, vezetői magatartása követendő példa mindenki számára. 

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.27. 09:28

Írta: Antal Anikó

 

10744814_729160897133769_1707686340_n.jpgAzon a vasárnap délután a kislány könnyei lassan összemosódtak az esőcseppekkel, és fekete, ujjlenyomatszerű maszattá formálódtak a bazsarózsa vörös orcákon. Fekete gumicsizmájára megsárgult levelek tapadtak, mohazöld nadrágját pedig egyre jobban átitatta a hűvös esővíz, ahogy dühében lábaival az indigókék pocsolyába rugdosott. Ez volt a kedvenc nadrágja, ez a mohazöld színű. Nem érdekelte, hogy a szára a bokáján is felül ér már, és az sem, hogy derékban kissé lötyög. Nem foglalkozott vele, mert a nadrág simogató volt és meleg, mint anya keze. Anya keze mindig ilyen volt. Meleg, fehér és puha, mint az újszülötteket borító takaró. A kislány szerette, ahogy esténként elalvás előtt a levendulaillatú ujjak fésűként játszanak bozontos hajával. Olyankor szemét lehunyva tudta, hogy ezek a kezek kifésülnek belőle minden apró gondot, minden gúnyt, minden botlást, minden horzsolást, minden könnyet. Anya ujjai, a fehér varázspálcák, amik az altatódalok ritmusára táncoltak a sötét hajfürtök között vagy lustán megpihentek a mesék bódulatában, azon történetek varázsában, amiket anya talált ki, hogy egyszer majd minden szebbé lesz talán, mint az a narancspiros tök anya meséjében, mely a teherautó hátuljáról véletlen elgurult, s végül Csutka Rozi babaházává változott. Bár a tök húsát kivájták, kemény héját megtörték, éles késsel metszettek rá ajtót és ablakot, de a végén ez az ütött-kopott napsárga labda apró csipkefüggönyökkel ékesítve és pici fabútorokkal berendezve meseházként ragyogott. Igen, anya ujjai mindig elrepítették valami földöntúli varázsvilágba, míg ő a sötétben két kézzel kapaszkodott a tejillatú fehér karokba.

De már két éve, hogy nem voltak mesék, nem voltak hajfürtöket simogató ujjak. Anya tovább lépett az általa álmodott ismeretlenbe, maga után hagyva egy végtelen altatódalt. A kislány néha hallotta is, hallott valami ismerős dallamot, ami még erősebben szólt, mikor a szél játszott az égbe nyúló platánfa ezerzöld lombjával a temetőben, anya örökké megvetett ágya mellett. Az évek múlásával a simogató ujjak mind eltűntek, valóságból emlék lett, kis tenyerekben elmorzsolt perclevelek, emlékezésben megszáradt pillanatok. Végtelen semmi. Halál.

A mohazöld nadrágon összestoppolt foltok terpeszkedtek. Több mint két éve vette anya, mert szép volt év végén a bizonyítvány. Az összekacsintós egyezség úgy szólt, hogy a nadrágot csak különleges alkalmakkor lehet viselni, olyan napokon, amikor ünnepelünk, legyen az akár húsvét vagy karácsony, esküvő, színház, születésnap és napfényes, vasárnap délutáni cukrászdalátogatás. De furcsa mód ide tartozott a temetés is, bár a kislány nem értette, mit lehet ünnepelni egy temetésen, virágok és gyertyák tömjénes illatában történő búcsúzáson, ahol senki nem mosolyog, hanem csak sír, talpig éjsötét feketében, szótlanul. Persze anya egyszer egy temetésen elmagyarázta, hogy oly sok fájdalom és szenvedés után a szomszéd Piroska néni végre megpihent, szabad lett, repülhet a lelke egész a csillagokig. De a kislány még mindig nem értette. Egyszerűen csak rémült volt. Elrémítette a sok könny, az emberek fekete sorfala, a koporsóra hulló földrögök tompa puffanása, ételek és tömjén illatától nehéz halotti torok fekete-fehér pompája és Piroska néni fényképe, ami érintetlen pihent a fehérre meszelt falon. Aztán két éve a ravatalnál már sejtett valamit, amikor még egyszer, utoljára megnézhette anya arcát. Még sosem látta olyan szépnek, mint akkor. Nyugodt volt. Olyan volt, mint aki valami szépet és édeset álmodik. Olyan volt az arca, mint azokon az utolsó estéken, amikor anya még mesélt, de a történetekkel együtt lassan elaludt. Csak a nagy csend lélegzett a kislány mellett, aki a sötétben meg-megsimogatta anya arcát, vigyázva, óvatosan, nehogy felébressze, mert az utolsó hónapokban anya nagyon fáradt volt, hiszen túl sok volt már a víztiszta infúzió, és hiábavalókká lettek a hófehér varázspirulák. Egy idő után a kislány megértette, hogy anyának ünnep ez a végtelen alvás, neki viszont űr, egy nagy semmi, valami kézzel foghatatlan hiány, amivel ő valójában nem tud mit kezdeni.

Ahogy teltek a hónapok, egyre több feslés keletkezett a nadrágon. Az elsőre még tisztán emlékezett. Egy évnyitón szerezte, amikor véletlen megbotlott a nagy sietségben. A térdén foszlott szét a mohazöld, puha anyag, de anya bevarrta. Szép, tarka virágmintákkal. A második folt pár évvel később esett, amikor kihívásból kerítést mászott egy almáskertben, hogy bebizonyítsa a barátnőknek, mennyire bátor. A finom anyag oldalt szakadt. Combközéptől egészen a bokájáig. Az volt az első nap, amikor nem mert haza menni, mert már nem volt, aki bevarrja a nadrágot. A kislány sokáig csatangolt egyedül az utcákon, hosszú percekig ült a játszótér padjain, mire rászánta magát arra, hogy elinduljon. Mikor haza ért, még ki sem nyitotta az ajtót, már hallotta a lakásból kiszűrődő mély, öblös, káráló hangot, hogy itthon van már megint ez a gyerek, a fene egye meg, és hogy az Isten így meg úgy verje meg, itt maradt csak koloncnak a nyakunkon. A kislány lélegzetét visszafojtva, némán, gépies mozdulattal vette le kabátját, cipőjét katonás rendben hagyta az előszobában a fogas alatt. Lassan, szinte lopakodva lépdelt a lakásban, akár egy szellem vagy besurranó tolvaj, nehogy apja meglássa az oldalán felszakadt nadrágot. Apa kezei nem voltak puhák és tejillatúak. Nem arra születtek, hogy bevarrják a nadrágot. Nem tudtak simogatni.

A legutolsó hasadás, a mostani, a bal térden nyílt sebként tátongott. Tulajdonképpen magának köszönheti, mert nem viselkedett. Nem volt engedelmes, azért, mert nem evett. Egyszerűen nem ment. Nem tudta lenyelni a főtt disznóhúst. Soha nem szerette az íze miatt. Mióta anya meghalt, szinte mindig ez volt vasárnaponként. Disznóhús. A kislány legtöbbször illedelmesen erőltette magába a zsírgyöngyöktől rezgő levet, hisz nem akart ő senkit sem megbántani, főleg nem az új látszat anyát, aki szinte észrevétlen, pár hónap alatt lett része a szürke hétköznapoknak. Szép lassan olvadt bele a mindennapokba ez a látszat anya. Először anya helyén ült az ebédlőasztalnál, anya helyén ült az autóban, anya helyén aludt az ágyban, majd anya ruháit és nyakláncait is hordta, de ez a látszat anya nem tudott simogatni. Még a szavaival sem.

A vasárnapok hidegek voltak és íztelenek. Az asztalnál a kislány mindig álmodozott. Ha lehunyta a szemét, és valami szépre gondolt, akkor szinte mindent megevett. Így könnyebb volt. Le tudta nyelni a rágós disznóhúst, mert enni kellett és jól viselkedni, hogy béke legyen, és ő titokban azt remélte, ha jól viselkedik, akkor jutalmul kaphat végre egy-egy simogatást, igen, pontosan úgy, mint a kutyák. De ezen az esős vasárnapon már egyáltalán nem tudott enni. Úgy érezte, ha még egy kanál levest le kell nyelnie, akkor felfalja egész bensőjét az az undorító massza, amitől valójában már lélegezni sem tudott anyja halála óta.

A szék éppen hogy megállt az ajtófélfánál, de így is érte a kislány lábát az ütés. Fájt, de nem annyira, mint a kövekként rázúduló szavak. Tiszteletlen kis cafka. Selejt. Senki. Kolonc. Ez fájt a legjobban. Ez visszhangzott a legerősebben. Kolonc. Sarkon fordult és kiszaladt a konyhából, ki a vasárnapi esőbe. Majdnem elesett, ahogy a kisajtónál a nadrág szára megakadt a kerítés lécében.

Később vette észre, hogy a mohazöld nadrág bal oldalán friss, nyílt sebként tátong egy újabb szakadás. Tudta, hogy ezt már senki más nem varrhatja be, csak ő maga. Abban a percben döbbent rá arra, hogy egyedül van. Egy pillanat leforgása alatt felnőtté vált.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Antal Anikó tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.24. 18:43

Tollas Tibor költőről beszél Filip Gabriella újságíró

tollas_tibor.jpgTollas Tibor költő, lapszerkesztő, újságíró munkásságáról az 1980-as évek derekáig a magyar közvélemény szinte semmit sem tudott: az évtizedekig nyugati emigrációban élő szerzőt hermetikusan elzárta a hazájától az a fal, amelyet a politikai rendszer emelt az emberek közé.

Sorstragédia volt ez, a költő Saáry Éva nem véletlenül írta Tollas Tibor halála után hat évvel a következő sorokat róla: „Élete folyamán sokszor nézett szembe a halállal. Azt mondhatnám, a halál árnyékában élt. Nem akarok itt beszélni a háború borzalmairól, sem a keserves börtönévekről, de 1956 után egyik betegségből a másikba esett. Meg-megújuló súlyos májbántalmakkal, szívoperációval hónapokat töltött évről évre kórházban. Mégsem ezek vitték sírba, hanem egy titokzatos, ma még gyógyíthatatlan betegség, melynek kifejlődésében – meggyőződésem – lelki okok is szerepet játszottak: a félresikerült hazai változások, az emigrációban, majd itthon is végzett munkái elismerésének hiánya, és a mindnyájunkat emésztő keserű felismerés, hogy nem sok értelme volt a negyvenesztendős külföldi helytállásnak, harcnak, hiába és fölöslegesen hoztuk az áldozatokat.” Ki volt hát ez a sokak előtt még mindig ismeretlen, különös és mitikus ember, akit sajnálatos módon még ma sem ismer az olvasók többsége Magyarországon? Tollas Tiborról Filip Gabriella újságíróval, az Új Holnap irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztőjével beszélgettem, aki annak idején személyesen is találkozott vele, és elkísérte a külföldről hazatért költőt régen látott Borsod-Abaúj-Zemplén megyei szülőfalujába, a sírig szeretett Nagybarcára is.

– Mikor találkozott először Tollas Tibor nevével?

– Megvallom őszintén, hogy én csak viszonylag későn, az 1980-es évek végén találkoztam Tollas Tibor költő nevével, akkor tudtam meg azt is, hogy magyar újságot szerkeszt a nyugati emigrációban. Személyesen pedig 1990-ben találkoztam vele egy miskolci író-olvasó találkozón, ahová az Észak-Magyarország című, Borsod-Abaúj-Zemplén megyei napilap kulturális rovatvezetőjeként mentem el. Meglepett, hogy milyen sokan jöttek össze a Tollas Tibort bemutató eseményre, hiszen az ilyen kulturális rendezvényekre nagyon kevesen jártak már akkoriban is. A találkozóra az ország távoli településeiről is érkeztek vendégek, ott voltak Tollas Tibor gyermekkori barátai és egykori 1956-os rabtársai is. Ezen a találkozón ismertem meg, másnap pedig elkísértem a szülőfalujába, Nagybarcára tett látogatására is.

– Kérem, mutassa be a költő életútját!

– Kohlmann Tibor néven 1920. december 21-én Nagybarcán látta meg a napvilágot. Az apja – Kohlmann Tamás – katonatiszt, ezredes volt, aki mindig büszkén emlegette azt – és ezt a büszkeséget a fiába is belenevelte –, hogy a nagyapjának testvére, Kohlmann József császári tiszt 1848–49-ben honvéd ezredesként, Perczel Mór tábornok vezérkari főnökeként harcolt a magyar szabadságért. Megjegyzem, Tollas Tibor anyai ágon is jeles ősökkel büszkélkedhetett: anyja Kecskéssy Jolán volt, aki attól a Geleji Katona Zsuzsannától született, aki a híres református zsoltárfordító, Geleji Katona István leszármazottja volt. Érdekességként megemlítetem azt is, hogy Tollas Tibor tizennégy éves korában az addig használt Kohlmann nevet a sokkal magyarosabb Kecskéssyre cserélte fel. Középiskolába előbb Kőszegre járt egy évet, majd hét esztendőt Sopronban, az ottani Rákóczi Ferenc Honvéd Reáliskolai Intézetben tanult. Onnan került Budapestre, a Ludovika Akadémiára, amelynek sikeres befejezése után 1941-ben avatták hadnaggyá. Katonaként szolgált, amikor 1945 tavaszán Veszprém mellett mindkét keze súlyosan megsérült. Állítólag egy páncélököl robbant fel a kezében, aminek következtében öt ujját elvesztette. Ennek ellenére a háború befejezése után beállt az akkor szerveződő, úgynevezett demokratikus hadseregbe, de 1947-ben letartóztatták, majd elítélték. Erre ő maga így emlékezett vissza: „Mentő tanúnak jelentkeztem egy Tavi Árpád nevű ember mellett, akire ráfogták, hogy a beregszászi gettó parancsnoka volt, pedig valójában csak névrokona volt az időközben Nyugatra menekült gettóparancsnoknak. Mentő vallomást tettem mellette, és végül is őt felmentették, de néhány hónap múlva engem vádoltak ugyanezzel. Tíz évet kaptam. Ugyanazok, akik eskü alatt állították, hogy Tavi Árpád volt a gettó parancsnoka, most ellenem vallottak. Csak azért nem akasztottak fel, mert két volt beregszászi gettófogoly pontosan felidézte a táborban szolgálatot teljesítő tisztek és altisztek névsorát, s én nem voltam köztük. Fel is menthettek volna, de az ÁVO nyomására mégis kaptam tíz évet.”.

– Ha jól tudom, Tollas Tibor irodalmi munkássága tulajdonképpen ezekben az években, a börtönfalak között kezdődött…

– Mint azt jóval később 1988-ban, a Füveskert című antológia utószavában írta: „A könyvtelenség és teljes elzártság idején a szó szoros értelmében mindent hajlandók voltunk megtanulni. Szellemi egyensúlyunk megőrzésére különféle területekre menekültünk. Utólag egyeztetett tapasztalatok szerint majdnem mindenki versekkel kezdte. De tanultunk egymástól mindent, kémiai képleteket, kínai írásjeleket, ornitológiát és kereskedelmi számtant. Évekig nem láttunk könyvet, papírt, íróeszközt. Hónapokig, sokan évekig voltunk egyedül, magánzárkában, minden olvasás és munkalehetőség nélkül. Egy betévedt fogpasztareklám foszlánya könnyeket csalt a szemünkbe…” A kiszabott tíz évből kilenc évet töltött le a gyűjtőfogházban, a váci börtönben és a tatabányai rabbányában. Amikor 1954-ben a tatabányai rabbányából – ahol, mint írja, „az író nem kaphat többet élettől, világhírtől, Nobel-díjtól, mint amit mi kaptunk a bányászoktól” – viszzakerült a váci fegyházba, a sors különös kegyéből több hozzá hasonló, verset szerető fiatallal lakott egy zárkában. Akkor a már érezhető politikai enyhülés a fegyházban is mérsékelte az embertelen szigort, így lehetőségük nyílt az elítélteknek, hogy a munkaidőből elcsent percekben, séták alatt átkiáltott szavakban és este a közös zárkák vitáiban valamiféle „irodalmi élet” indítsanak meg. Lázasan gyűjtötték a magyar és a nyugati irodalom darabjait, töredékeit, méghozzá úgy, hogy a munka minden részlete illegálisan zajlott, hiszen lopni kellett a papírt, a tintát és a tollat. S lopni az időt a megírásra. Mindent hosszas konspirációkkal kellett megszervezni. A „kéziratok” Tollas Tiborhoz futottak be, rendszerint wc-papíron. Ezekből kellett neki a szalmazsákon kuporogva lehetőleg hibátlan szövegeket kihoznia. A zárka ajtajánál egy figyelőről kellett gondoskodni, aki veszély esetén riasztotta. De még így is nemegyszer semmisült meg gyakran több hónapi munka eredménye.

– Ilyen hihetetlenül nehéz körülmények között meddig tartott a gyűjtemény elkészítése?

– Az első kötetük – a saját, valamint a fejben őrzött és megtanult versekből – negyedévig készült. Öszzesen tizenkét kötetet készítettek, de ezekből csak hármat sikerült kimenteni. Ezekből állt össze aztán az 1957-ben Bécsben megjelentetett Füveskert című antológia, amellyel Tollas Tibor tisztelgett a bajtársai, a költőtársai, s mindenekelőtt a mártírhalált halt Gérecz Attila emléke előtt. Sírkő helyett szavakból emelte ezt az „obeliszket”. Nagyon érdekes, amit e börtönfüzet kapcsán írt – afféle magyarázatként – még 1957-ben, a forradalom első évfordulóján: „Milyen sorsot is szántunk ott Vácott az írott kis köteteknek? Nem reméltünk sokat, mégis reméltük kicsit halhatatlanságukat. Miért? Mert halhatatlan anyagból, Igéből valók voltak. Úgy gondoltuk, járják csak végig a cellákat, aki akar és tud, írjon belőle magának, aztán visszavesszük, és valami csatornacső alatt elrejtjük, de víz ne érje, kéménycsőbe, de tűz ne érje, megmaradjon azoknak, kik egyszer majd bontják a követ, s azt mondják ámulón: no lám, itt költők éltek, s Európát őrizték e falak.” Amikor a politikai perek felülvizsgálata megkezdődött, felülvizsgálták az ő ítéletét is, így 1956 júliusában – tehát néhány hónappal az októberi forradalom előtt – szabadon engedték.

– Mi történt vele a Rákosi börtönéből való szabadulás után?

– A forradalomban a budapesti Nemzetőrség tisztjeként vett részt. November első napjaiban – amikor élet-halál harcát vívta a forradalom – a „Füveskert” írói egy lap alapításának a tervével találkoztak, ám ez a lap végül csak külföldön jelenhetett meg Nemzetőr címmel. Miután a forradalom bukása után Tollas Tibor is kénytelen volt elhagyni a hazáját, 1956. december 1-jén Münchenben jelentette meg – az egyébként akkor még Bécsben szerkesztett – lapot, amelynek aztán a haláláig szerkesztője és kiadója volt. A Nemzetőr a nyugati magyar emigráció kedvelt és fontos olvasmánya lett, s körülbelül négyezer példányt eljuttattak belőle rendszeresen Magyarországra, Erdélybe és a Felvidékre is. Minden második hónapban angol, francia és német nyelven is megjelent a lap, sőt készültek kínai, arab és spanyol lapszámok is.

– Azt gondolom, hogy ehhez komoly stáb és megfelelő tőke kellett. Kik írták, szerkesztették és finanszírozták a Nemzetőrt?

– Amikor 1990-ben Miskolcon és Nagybarcán találkozhattam vele, ezt is megkérdeztem tőle. A lap szerzőgárdájával kapcsolatban azt mondta, hogy tulajdonképpen hárman szerkesztik, írják, de számtalan, magát megnevezni nem kívánó szerző is publikált a lapban. Ahogy Magyarországon erősödött a demokratikus ellenzék hangja, úgy növekedett az emberekben a bátorság is, s egyre többen lettek azok, akik nyilvánosan is adták nevüket az írásokhoz. A Nemzetőr volt az a lap, amely az 1980-as évek elejétől a hazai ellenzék minden megnyilvánulásának hangot adott. Egy idő után a lap tartalmi programját nem az emigráció, hanem a megerősödő „búvópatak-nemzedék” határozta meg. Ahogyan az egyik levelében Lezsák Sándor írta Tollas Tibornak: „Voltatok az igazság nemzetőrei, mert a részekre tört nemzet csak veletek mondhatta el gyötrelmeit.” Ami a finanszírozást illeti, bizony nagy hit kellett ahhoz, hogy hónapról hónapra megjelenjen a lap. Eleinte amerikai magyaroktól kaptak hozzá pénzt. Ezenkívül persze saját sajtóalapot is létrehoztak, az előfizetési díjakon kívül ide is lehetett adakozni, s mint minden nemzetiségi lap, a német kormánytól is kaptak évi 8–10 ezer márka támogatást.

– Beszélgessünk Tollas Tiborról, a költőről is, mert költői munkásságát csak kevesen ismerik!

– Őrzöm a Varázskör – Forgószélben című, általa dedikált kötetet, amely válogatás negyven év munkájából, a korábban megjelent öt verseskötetéből. Ennek a kötetnek a végén ő maga ezt írja: „Különös iróniája a sorsnak, hogy a szabad világban megjelent verseim – akár a börtönben írottak – csak »csempészáruként« juthattak el a hazai közönséghez.”. Azt hiszem, ez válasz a kérdésre, hiszen nem ismerjük a verseit. Tudunk néhányról, a „Bebádogoztak minden ablakot” címűt például nagyon sokan ismerik, igaz, egyes vélemények szerint ez a vers nem is az övé, hanem Gérecz Attiláé. De nekem például nagyon tetszenek a Bujdosó ízek ciklus versei, a gyermekkor ízeit felidéző költemények is. Azt hiszem, a magyar irodalomtörténet még nem elemezte és nem rakta helyére Tollas Tibor líráját. Érdemes megemlíteni, hogy Kabdebó Tamás az egyik irodalmi esszéjében a „remény költőjének” nevezi Tollas Tibort. Mivel Tollas kilenc évet ült börtönben, Kabdebó már csak ezért is hiteles, valós költőnek tartja, aki sohasem csak költészetet művelt, hanem annál valamivel többet: az igazságot. Mint Kabdebó írja: „Hitt a hazugságot túlélő igazságban. Hitt az emberiségben, hitt Istenben. Ezeket a sorokat sokan megmosolyognák. Az ateizmus ma divat”. No, már csak ezért sem könnyű őt még napjainkban rangján kezelni. Az 1956-os forradalom később felbukkant a verseiben is. Egyik ismert költeménye is ezt a címet viseli: Október 23. Ha megengedi, ezt a verset felidézem, mert sokat elárul Tollas Tibor költészetéről és a forradalommal kapcsolatos gondolatairól:

Rian a föld a falak dőlnek,

Kék harsonákkal zeng az ég.

S barlangjából a dohos kőnek

Az ember újra fényre lép.

Fonnyadt testünket záporozza,

Sápadt arcunkra hull a nap.

Szédülten szinte tántorogva

Szabadság, szívjuk sugarad.

Sötétből tárul ki a szívünk,

Bíbor virág a föld felett.

A szolgaságból fényt derítünk,

Fegyver nélkül is győzteset.

Azt hiszem, sokaknak ismerős lehet az Erdő fohásza című verse is, amely így hangzik: „Föld ura, Ember, ki erre jársz, / ne emelj fáimra kezet, / dermesztő téli éjszakákon / én vagyok védő tűzhelyed. / Én vagyok forró nyári délben / tornácod árnyas fedele, / szomjad gyümölcseimmel oltod, / kerted virágommal tele. / Holtan is téged szolgál testem: / házadat tartó oszlopok, / a megterített asztal lapja, / a szék amin ülsz – én vagyok! / Álmod őrzője, a vetett ágy, / hol fáradt tested megpihen, / szép szerelem fűszeres fészke, / éden – s nem űz ki senki sem. / A küszöb, honnan utad indul, / a tárt kapu, mely visszavár, / a bölcső és koporsód fája… / kísérlek élet és halál / ösvényein, mint hű cseléd, / fizetség nélkül én leszek / a sírodon faragott fejfád, / amely megőrzi tűnt neved… / Ne emelj hát reám kezet!”

– Ön jelen volt, amikor Tollas Tibor 1990-ben – harminchárom év távollét után – hazalátogatott a szülőfalujába. Kérem, idézze fel azt a napot!

– Az ember azt gondolná, hogy egy ember, akit az életének csupán első 10-12 éve köt a szülőhelyéhez, s aki egy racionális nevelést biztosító katonai iskolában nevelkedett, azt érzelmileg nem különösebben hatja meg egy ilyen találkozás. Ő ebben is különbözött az átlagtól. Idézem, hogy erről szó szerint mit mondott nekem a vele készült interjúban: „Ha tudnátok azt az örömet és izgalmat, amit most érzek! Ha tudnátok, mit jelent harminchárom évig nem is remélni, hogy egyszer még hazakerülök, legfeljebb a hamvaim a barcai temetőbe. Magyar emigráció még nem érte meg, hogy amiért harcolt, életében valóra vált volna. És most itt vagyok! 1956-ban megfogadtam, hogy akkor térek haza, ha törvényes kormány kerül az ország élére.” Emlékszem, a Hazafelé című versét is recitálta: „Ismerek minden útkanyart,

Mely anyámhoz visz, hazatart.

A vaksötétben is hiszem,

Hogy nem tévedne el szívem…”

Én nagyon boldognak láttam őt a régi játszótársak – Csízi Károly, Szaniszló József, Szarka László – között. Egy kedves epizód, hogy Barcára tartva, útközben a kazincbarcikai kórházban még a gyerekkori szerelmét, Csehes Erzsikét is meglátogatta. Neki írta 1987 augusztusában Cavallinoban „Az iskolánk” című versét, benne a következőket:

„Rettegtem, amikor apám tervét

közölte, »pap vagy katona leszel.

Őszkor Kőszegre viszlek,

ott vár a kadétiskola.

Ha nem vesznek föl, papnak adlak!«

Lángoló karddal angyalok

álmaimban közölték vélem,

papként nem házasodhatok!

Heteken át csak imádkoztam,

hogy vegyenek fel Kőszegen,

s ha felnövök, majd feleségül

Csehes Erzsikét elveszem”.

Az élet úgy hozta, hogy Csehes Erzsikét nem vehette el, de lám, el mégsem feledte! Tollas Tibor egyébként 1958-ban Bécsben nősült meg, magyar nőt vett el, aki etnológus volt, s 1963-tól a müncheni Néprajzi Múzeumban dolgozott. Három gyermekük közül Tamás és Csilla Bécsben, Krisztina Münchenben született. Hogy gyermekei mennyire ragaszkodnak szülővárosukhoz, azt nem tudom, de azt igen, hogy Tollas Tibor nagyon szerette Nagybarcát. Nagyon sok, meglett férfiként írt versében visszaköszön a gyermekkor. Olyannyira ragaszkodott a szülőföldhöz, hogy végrendeletében úgy rendelkezett: halála után ide temessék el. Ez így is történt. 1997-től a nagybarcai temető nyújt számára végső nyughelyet.

– Arról mit tud, hogy Tollas Tibor emlékét ápolják-e a szülőföldjén?

– Még mielőtt elment volna, Tollas Tibort az első demokratikusan választott magyar kormány a Magyar Köztársaság Érdemrendjével tüntette ki. Halála után három évvel pedig felavatták a Tollas Tibor Emlékházat Nagybarcán. Ugyancsak Tollas Tibor emlékének ápolását szolgálja, hogy általános iskolás és középiskolás diákok számára évek óta szavalóversenyt rendeznek Nagybarcán. A versenyt pályázatok révén folyamatosan támogatja a B.-A.-Z. megyei önkormányzat. 2002-től már a Felvidéken, Hanván is tartanak elődöntőt, sőt Erdélyben, Szovátán is volt előzetes megmérettetés. Mindkét helyszín első három helyezettje is részt vett a döntőn. A közelmúltban Putnokon rendezték meg az észak-magyarországi elődöntőt, a Serényi Béla Gimnázium és Mezőgazdasági Szakközépiskolában. A meghallgatás után a középiskolások közül hatan jutottak a döntőbe, és a színvonalas versenyen Tollas Tibor művein kívül Márai Sándor és Szabó Lőrinc versei is elhangzottak. De úgy gondolom, nem az elmúlással kell, hogy befejeződjön ez a megemlékezés! Sokkal inkább egy szép életpillanattal, amit sajnos nem én, hanem Saáry Éva költő élt át vele, és írt meg. Én viszont felidézem: „Szilveszter a téli cserkésztáborban. Ropogó, kék fényű hó, az északtiroli falu főterén szépen kivilágított jégcsapkarácsonyfa. A társaság enyhén spicces, vidám. Tiboron elegáns sötétzöld öltöny, s kedvenc virágénekét dúdolja: Lovamat kötöttem piros almafához, magamat kötöttem gyönge violához. Nem akarok az utolsó találkozásunk alkalmával látott fáradt, megtört emberre gondolni. Szeretném, ha úgy maradna meg emlékezetemben, amilyen azon a havas, szilveszteri éjszakán volt.”

Hajdu Imre

FILIP GABRIELLA (született 1959. október 25-én Szikszón) középiskolai tanár, újságíró, lapszerkesztő. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett magyar szakos diplomát, tanított, majd 1989-től az Észak-Magyarország című Borsod- Abaúj-Zemplén megyei napilapnál újságíró, munkatárs, kulturális rovatvezető. 2000–2002 között a Keresztény Élet főszerkesztő- helyettese. 2002-ben a Well-Press Kiadó és az Új Holnap irodalmi, társadalmi, művészeti folyóirat szerkesztője. 

TOLLAS (KOHLMANN, KECSKÉSSY, KECSKÉS) TIBOR (született 1920. december 21-én Nagybarcán, elhunyt 1997-ben július 19-én Münchenben) költő, lapszerkesztő, újságíró. (Hamvai Nagybarcán nyugszanak.) Középiskoláit, tanulmányait Kőszegen, majd Sopronban honvéd reáliskolai intézetben végezte, ahonnan a budapesti Ludovika Akadémiára került. 1941-ben avatták tisztté hadnagyi rangban. 1947-ben hamis vádakkal letartóztatják, és 10 év börtönre ítélik. A börtönben kezdett verseket írni Tollas Tibor néven. A börtönből 1956 júliusában szabadult. A budapesti nemzetőrség összekötő tisztjeként részt vett az 1956-os forradalomban, majd a forradalom leverése után Nyugatra távozott, előbb Bécsben, majd Münchenben élt. 1956. december 1-jétől szerkesztette a Nemzetőr című magyar nyelvű havonta megjelenő újságot. Verseskötetei: Csak ennyi fény maradt (Brüsszel, 1959), Járdaszigeten (München, 1967), Eszterlánc (München, 1969), Irgalmas fák (München 1975), Évgyűrűk (München, 1979), Forgószélben (München, 1983). Az Antall-kormány a Magyar Köztársaság Érdemrendjével tüntette ki. „A Nemzetőr című újságnak a haláláig szerkesztője és kiadója volt.”

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.21. 19:47

Címkék: ü:Tollas Tibor

Bíró Ernő alkotása
18575658_1703035136379825_1797924564_o.jpg
25x17 cm.
akvarell.
Ezen a képen, berobbant a tavasz!! Harsog, fénylik, duzzad minden ága az élni akarástól. Bíró Ernő könnyedén használja a színeket, nem túlozva, kedvet ad a tavasz minden mániákus örömének, így nekünk is. Csak egy kis bokor, amelyik képes a megbokrosodásra, előrevetíti a későbbi árnyékokat, hogy madárnak, bogárnak, kis árnyékot kívánó virágnak legyen kedve az élethez. A távoli ház szerény takarásban pompás hátteret biztosít az előre hozott látványnak. Kiegyensúlyozott tehát az összhang, és az ujjongó kiáltás: Újra itt a tavasz!

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.21. 08:21

Írta: Ésik Sándor 

poll_hugo_halaszbarkak.jpgAmigo estimado! Piciny gyöngybetűkkel írta a szavakat. Kerek o, peckes t, majdnem a névjegy tetejéig értek a sorok. Amigo, azaz barát. Ahogy a latinban szólították meg régen egymást a tudós emberek: Amice optime! Ám amíg az „optime” csak valamivel több, mint ma az optimális, az „estimado” az angol „estimated”-ra hajaz, ami legalábbis nagyra becsültet jelent. Teleírta a a féltenyérnyi fényes papírlap hátát, és a kezembe adta. A további mondatok szavaival már nem volt időm a találgatásokra, mert gyorsan lefordította. „Azt írtam Fernandónak, hogy magyarok vagytok, az én magyar barátaim, és nem lehet olyan kívánságotok, amit ne teljesítene.”

A félhomályos helyiségben heten ültük körül az asztalt. Hugó, a felesége, valamint mi öten. A quito-i szálloda éttermének kistermében csak nekünk terítettek. A különleges bánásmód már itt kezdetét vette. Pontosabban már akkor, amikor megérkeztünk, és Hugó megtudta, hogy magyar vendégei vannak. Egészen pontosan jóval előtte... Magyarországon, ahol Hugó egyetemre járt, megnősült elvált, hazatért, újranősült, elölről kezdte az életét...

„A tulajdonos várja magukat vacsorára” fogadott bennünket a portás, amikor délután visszajöttünk a városból. Délelőtt csekkoltunk be, és szándékosan nem feküdtünk le, bármennyire szédelegtünk az álmosságtól. A nyolcórás időkülönbözetet csak így lehet gyorsan elfogadtatni a tiltakozó szervezettel. Egymásra néztünk. Ilyen világhírűek volnánk? A profi kamerákból, az állványokból és más szerszámokból bizonyára látszik, hogy filmet készítünk, de az ilyesmi Ecuadorban nem olyan rendkívüli. „Köszönjük, jövünk” válaszoltam, aztán felvánszorogtunk a lépcsőn. Így már biztosan elhárítjuk a korai lefekvést. Kábultan üldögéltünk félórát az ágyszélen, aztán visszamentünk a hallba.

Hatalmas indián figurák, gyönyörű pálmák között durván megmunkált, de mégis stílusos fa fotelekben vártuk a hét órát. Ekkor lépett be Hugó a szárnyas ajtón, és ekkor ébredtünk fel a másfél napi ébren alvásból: „szevasztok fiuk, de régen láttam magyar embert”. Meginogtam, amikor felálltam, mintha valami himbálózó hajón volnék. „Látom, még nem álltatok át. Nem baj, megy az gyorsan, gyertek!”

A vacsora alatt jószerivel csak ő beszélt. A magyarországi évekről. Tokajról, Esztergomról, a műegyetemről, a magyar lányokról, az ott maradt barátokról. A felesége csak mosolygott, egy szavát se értette. Hugónak csak a vonásai, sasorra, és csillogó szénfekete haja hasonlított az itt eddig látott indiánokéra. Ő magasan száznyolcvan fölötti széles vállú, elegánsan öltözött sármos fickó volt. Széles jókedvében észre se vette, hogy alig tudjuk nyitva tartani a szemünket. „Filmet forgattok Galapagoson? Nagyon jó. Hajón fogtok lakni? Mi a neve a hajónak? Darwin Explorer? Hahaa!” Odanéztek a távoli asztaloktól is. „Az a hajó az enyém! Meg fogjátok emlegetni!”
Megfordítottam a névjegyet, aminek a hátoldalán Fernandónak, az emberének írt. Hugo Torres − állt rajta a mi új barátunk neve. Az utazási iroda, a hotel, a hajó és még néhány más dolog tulajdonosa.

Santa Cruz kikötőjében egy elég kicsike csónakban terpeszállásban egyensúlyozott Fernandó a móló mellett. Széles mosolya akkor sem lett kisebb, amikor a reptéri buszból csak hordtuk és hordtuk a bőröndöket és a felszereléseket. Az egyik kikötői bakhoz támasztottuk az elsőt és hozzá a többit. Métereket tett ki a sor. Rajtunk kívül még tucatnyian készültek a Darwin Explorerre. Arcok, társaságok, párok, akikkel együtt repültünk ide, Galapagosra Ecuadorból, de akkor még nem tudtuk, hogy majd egy hajóban utazunk. Fernandó egy ügyes szökkenéssel úgy lépett ki a csónakból, hogy az meg se rezzent. Láthatólag eltervezte, kiket kivel visz az első fordulóval a nagyjából száz méterre horgonyzó hajóra. Mint régi ismerőst üdvözöltem, ami egyáltalán nem lepte meg, hiszen bizonyára vannak visszatérő vendégei. Azon viszont fennakadt a szeme, amit a névjegyen látott. Én is régi ismerőssé váltam azonnal. Szempillantás alatt átprogramozta magát. Hugó neve varázsszó volt. A csónak velünk imbolygott át elsőként a hajóra, és a legjobb kabinokat kaptuk.

Fejedelmi lakosztály, állapítottam meg magamban. A kapitányi híd mögött, a legfelső szinten egyetlen kajüt nézett a teljes horizontra. Fernandó már mindenkit elszállásolt, én pedig aggodalmasan kérdezgettem tőle, amikor más nem hallotta: melyik lesz az enyém? „Nyugalom”, mosolygott, „nyugalom”. A fedélközben volt egy kis gázolajszag, a feljebb lévő szinten körbe lehetett járni a hajót, és belátni minden kajütbe. A tetőn viszont csak egy. Ide vitte be Fernandó a bőröndömet. Senki más nem jött fel, mindenki rakosgatta a holmiját, elfészkelt a tenyérnyi területén. Ezen az éjszakán már a hajón aludtunk. Felsurrogott a hajócsavar hangja, nagy habokat vetett maga mögött, és a Darwin Explorer a nyílt óceánnak fordította az orrát. „Reggelre Floreánán leszünk” mondta biztatóan Fernandó. A tat kis bárjában beszélgettünk. Lassan eltűntek a kikötő fényei, csak a csillagok maradtak. A hajó mozgása új koreográfiára váltott. Nagyon hosszú és nagyon lapos hullámokon nagyon lassan himbálózott. Előre, hátra és egy kis megmagyarázhatatlan oldalirányú csavarodással. A csónak, amin behajóztunk mellénk emelve függött, és ingaként másolta ezt a mozgást. Egyre többen vonultak el aludni. Fernandó felkísért a csigalépcsőn. Magával cipelt egy óriási fürt éretlen zöld banánt, és a zászlórúd alá akasztotta. „Három nap alatt megérik, négy nap alatt megesszük” világosított fel. Amennyivel magasabban voltunk, annyival nagyobb volt a hajó kilengése. „Vihar lesz?” kérdeztem Fernandót. „Ebben az évszakban nagyon ritka” búcsúzott el. Itt fenn csak egy körbefutó drótkötél helyettesítette a korlátot. Fernandó az ajtóig kísért. Bent felkapcsolta a villanyt. „Szép álmokat” mondta és magamra hagyott.

Fejedelmi lakosztály, jutott eszembe az első gondolatom. Széles ágy, tágas fürdőszoba... A lenti kajütökben lehajtható alkalmatosságokon szoronganak, milyen szerencsém van ezzel a Fernandóval. Vagyis inkább Hugóval. A fürdőszoba ajtókeretébe belevertem a vállam, de nem nagyon. Ültem a kagylón, és éreztem az alsó felemmel a hajó minden moraját, zörejét, nyikorgását. Az imbolygás ringatott, mint valamikor régen a körhinta. Kis híján ott aludtam el, trónolva.

Az ágy újabb meglepetés. Komfortos rugósmatracba süppedtem. Kinyújtottam kezem, lábam. Lekapcsoltam az amúgy se sok fényt adó lámpát, és csak néztem a váltogatva el- és feltűnő holdat a kajütablakon keresztül. Itt vagyok a Csendes-óceánon, öntött el valami diadalmas megelégedett érzés. Hajózok Santa Cruzról Floreánára. Ugyanott, ahol annak idején Charles Darwin a Beagle fedélzetén. Holnap százéves óriásteknőcök között fogok kalandozni...

Arra ébredtem, hogy két kézzel fogom a hasam. Már félálomban tapogattam. Az ébrenlét és az álom határán még tisztán láttam nagyanyámat a kisteknővel a kezében. Ő annak idején kemencében sütötte a saját kezével dagasztott és gyúrt kenyeret. Amikor kiporciózta a szakajtókosarakba, hogy megkeljen, és bevethesse a közben felfűtött kemencébe, mindig hagyott egy kis cipót, és azt a kisteknőben meghimbálta. A kiscipó pedig a teknő egyik faláról a másikra mászott. Vagy éppen körbegurult. Én csak nevettem, nevettem, ő meg csak mosolygott, mosolygott. Végül a kiscipó is a kemencébe került. Nem is hasonlított a kenyérre, mert azok barnára, feketére sültek, a kiscipó pedig napsugár sárga vagy inkább piros lett, mint az arcom, amikor belepillantottam a kemencébe. Mint a pokol tüze úgy lángolt benn ropogva a tavalyi szőlővenyige.

A hold fordult, vagy a hajónk, nem tudom, de éppen a takaróra esett a fénye. Szélesebb íveket írt le a beeső sugár, mint amikor aludni tértem. A motor hangosabb volt, a Darwin Explorer sebesebben haladt. Az orrnál szétcsapó habok hangja is felhallatszott. Két kézzel fogtam a hasam, és gondolkoztam, miért fogom olyan görcsösen. Tengeri betegség volna? Nem éreztem sem hányingert, sem rosszullétet. Egyáltalán semmi rosszat nem éreztem. A lábammal lerántottam a takarót, felemeltem a fejemet, és a hasamra néztem. Levettem róla a két tenyeremet. A köldököm fölött hol bal, hol jobboldalon emelkedett meg kissé a hasfalam. Hátravetettem a fejem, és most már tiszta tudattal ismét Darwinra gondoltam. Vajon amikor a Beagle ingott-ringott, ő felfedezte, hogy a gyomra ing-ring hasának kisteknőjében? Megint felemeltem a fejem, hogy tanulmányozzam a felfedezésemet. Haspréssel meg lehet állítani, rögzítettem az újabb megfigyeléseket. Aztán megint megijedtem. Biztos ez az, amit a tengeri betegséggel megküzdők kórelőzménynek megemlítenek. Még aggódtam egy kicsit és néztem ringatózó gyomromat, de aztán alighanem elaludtam. Ezt onnan tudom, hogy kipihenten és frissen ébredtem. A hajó moccanatlanul állt Floreana partján. Félrehúztam a függönyt, és láttam, hogy a banán már az éjjel elkezdett sárgulni. A távolból sirályok vijjogását hozta a szél, az alsó fedélzeten már javában zajlott az élet. Vetettem egy pillantást a hasamra, és elindultam a vizesblokkba.

Egész Magyarországot izgalomban tartotta a tévében zajló tehetségkutató selejtezője. A gyengébbek hamar kiestek, és a vége felé a feszültség egyre fokozódott. A sorsdöntő esték egyikén, amikor már csak a legjobbak voltak versenyben, a drukkerek tekintélyes része egy vékonypénzű, tehetséges fickót tartott a legesélyesebbnek. Kijött a rivaldafénybe, picit megingott, aztán egy két bizonytalan pillanat után felszabadultan szépen elénekelte a versenyszámát. Ebben a pillanatban csengett a telefon. Csaba hívott, egykori galapagosi stáb-társam. „Tudod ki volt ez?” ordította. „Persze, Torrez Dani. Lehet, hogy győzni fog.” „A Hugó fia, hát nem látod?”

Ó igen, világosodtam meg. Nekem hogy nem jutott eszembe? Még ott mosolygott a lámpák sora előtt. Igen, tényleg a Hugó vonásai. Mondta is az apja, hogy az első feleségével itt maradt a fia. „Művész akar lenni, és van is hozzá tehetsége. Most éppen Angliában tanul énekelni.”

Hugó és a fia... Elővettem e képeket, amelyek azon a bizonyos vacsorán készültek. Más termet, más alkat, de egy a tekintet. Mint a kovász a nagyanyám kenyerében és cipójában. 

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Ésik Sándor tárcái

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre! 

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.17. 19:22

Polgármester

Hetefejércse

szszb_33_tk_kiss_laszlo.jpgFelfoghatatlan változásoknak lehetett nemcsak szemtanúja, hanem cselekvő részese Kiss László, Hetefejércse 1994 óta mindig újraválasztott polgármestere. Szülőfalujával bizonyára elfogult, gondolom, ám szavaiból, az általa megrajzolt jövőképből ugyancsak fejlődhetne a 330 lelkes kis falu. Egy 10 emeletes szalagházban, városban élnek annyian, mint ebben az aprócska beregi községben. Náluk 60 év az átlagéletkor (!). Tavaly három újszülött jött a világra, míg utolsó útjára nyolc halottat kísértek a gyászolók.

A folyamat évtizedek óta tart, nincs, ami megálljt parancsolna az elvándorlásnak. Az iskolát még 1975-ben bezárták, busz viszi Csarodára a tanulókat.Középiskola után pedig másutt keresik a boldogulást. Mire jönnének haza, kérdezi mintegy magától a polgármester. Közmunkára? 47 majd 52 ezer forintért? Az a 36 közmunkás jelenti a legnagyobb dolgozói létszámot a faluban, akik köztisztasági feladatot látnak el. Az idén indul a paradicsomterv: zöldparadicsomot termesztenek, s viszik Jánkmajtisra.

A másik komoly munkáltató az idősek otthona, amelyben most 38-an pihenik ki egy munkásélet fáradalmait. Még lehetne legalább 20 gondozottat elhelyezni, ha 100 millió forintból bővíthetnének. Az árvíz után 2001-ben, a speciális otthonnak épült intézményt jelenleg a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség működteti.  Ám a helybeliek, nem győzi hangsúlyozni a polgármester, annak örülnek, hogy ha már intézményi gondoskodásra szorulnak a szerető család helyett, akkor legalább szülőföldjükön töltsék életük alkonyát, és ebben a temetőben találjanak végső nyughelyre. Akkora a sorbanállás a bekerülésre, hogy az külön megérne egy szociológiai, szociográfiai elemzést. Örökre vége az egykori famíliákra jellemző ellátási sémának: előbb a szülő a gyermekével, majd a felnőtté vált gyermek a szüleivel törődik. Figyelembe veszik a határszéli, ezernyi hátránnyal küzdő környék sajátosságait, nem kell beugrót fizetni. Alig várnak egy pályázati kiírást Hetefejércsén, hogy még több rászorulónak biztosítsanak emberhez méltó körülményeket, tisztességes ellátást.

Az egyszemélyes polgármesteri hivatal a tiszteletdíjas polgármestert jelenti. Alig tudunk időpontot és helyszínt egyeztetni a találkozásra. “Ha bármi történne, nekem azonnal intézkednem kell, nincs kit küldenem. Adminisztrátor sincs, az 5 tagú testület pedig a szabályos működés garanciája. Pedig nem akármilyen múltat tudhat maga mögött a falu, a lehetséges jövőkép több mint rózsaszín szemüveget igényel. Már beszéltünk a modern otthonról. Hát még ha a 70 millió forintból kivitelezett orvosi rendelőt nézzük! Csak pályázati forrás jöhetett szóba. Így viszont olyan Európai Uniós szabványoknak is meg kellett felelni, mint egy nagyvárosban. Kezdve a külön orvosi öltözőtől a rendelő berendezéséig. Ez már a 21. század. De vajon értékelik az idős orvost felkereső páciensek?

A közműveket, a szennyvízvezeték kivételével rég megépítették No, és most tegyük fel azt a bizonyos rózsaszín szemüveget, mert olyasmit elemez a maga mérnöki pontosságával Kiss László, ami mégis csak egy pozitív élettérrel keretezhetné a csöppnyi falut. Környezet- és természetvédelmi értékekről sokat beszélünk, de amikor tenni lehet érte, itt a lehetőség! Öt kilométerre az ukrán határtól, távol az autópályától, így ipari fejlesztés nem történt. Viszont semmi akadálya, hogy vegyszermentes, bio, egészséges élelmiszereket termesszenek, értékesítsenek. Védik a tájat, munkát, megélhetést, kenyeret adhatnak az ebben a projektben résztvevők kezébe. Így az sem kizárt, hogy nemcsak kényszerből, hanem a tisztes profit kedvéért is létesüljenek mezőgazdasági vállalkozások. Akkor nem a közmunka, hanem a jövedelemtermelő elfoglaltság lesz a mértékadó.

Felfoghatatlan változásokról, akár csodáról is nyugodtan beszélhet a polgármester. Ő például kétszer született, az elsőre még nem emlékszik: 1962. október 11-én Vásárosnaményban jött világra, néhai Kovács Ilona (78) és néhai Kiss János (51) fiaként. Testvére, dr. Kiss János állatorvos, nővére, Nagyné Kiss Gyöngyi postatiszt volt. Felesége Kissné Szondi Anna szociális munkás. Házasságukből két lányuk született: Anita (27) közgazdász Budapesten, Dóra (24) szintén a fővárosban él, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem végzős medikája. A polgármester Szarvason, a Mezőgazdasági Főiskolán meliorációs üzemmérnöki diplomát szerzett 1984-ben, és azonnal a Csarodai Új Élet Termelőszövetkezetben kapott állást. 26 évesen már termelési főmérnök, nála 20 évvel idősebbeket is irányított. Tisztelet, szorgalom, elhivatottság jellemezte a munkáját - elsőként érkezett, utolsóként távozott. Egy majdnem tragédiába torkolló autóbaleset hirtelen más megvilágításba helyezte a környezetében élő családtagokat - a nagyobbik lánya épp egyéves születésnapját ünnepelte -, fontos beosztást látott el a munkahelyén. Beletelt egy évbe, míg testileg, lelkileg összerakta önmagát. Választhatott az öngyilkosság, az alkohol, vagy az értelmes elfoglaltság mellett. Józan eszére hallgatva, családját és barátait, munkatársait nézve vett egy mély levegőt, és a közéletet választotta. Megbecsülik itt is - jól döntött.

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.17. 13:56

Ügyvezető igazgató (Acana Magyarország Kft.)

Mezőkövesd

szszb_33_bb_polik_laszlo.jpgA Kőfal Jacksontól az Acanáig, a Zsóry fürdőtől Kanadáig.

A Matyóföld híres szülöttei közül van szerencsém egyet személyesen is ismerni, egykor együtt koptattuk az iskolapadot, meg más padokat is, amelyek szoros összefüggésben voltak a Bessenyei György Tanárképző Főiskola hallgatóinak színes mindennapjaival. Se szeri se száma azoknak az élményeknek, „sztoriknak”, melyek vele kapcsolatosak, róla (is) szólnak. Ha a Sóstói út fái mesélni tudnának…

Lina – mert hát az országnak ebben a fertályában imígyen sokkal többen ismerik, mint anyakönyvezett nevén – 13 évet töltött el Nyíregyházán, mielőtt továbblépett volna nyugati irányba.
Mezőkövesden bontogatta szárnyait a kis László, gyermekkorában még ministrálni is eljárt családja nagy örömére. Hogy aztán mégsem állt be Isten szolgálatába, az korán eldőlt, örülhetnek ennek hazánk eb- és macskabarát honfiai, ugyanis a kis házi kedvenceik táplálkozási láncolatában meghatározó szerepet tölt be a Lina barátunk által vezetett vállalkozás. Általános iskolai éveit szülővárosában, a középiskolai tanulmányait Egerben, a szőlő és a bor városában végezte, majd mégsem Ho Si Minh szólította magához, hanem Bessenyei György, így került 1990-ben Nyíregyházára. Ez lett az ő keleti kalandja. Nagy szervező, véleményformáló, igazi vezéregyéniség, akit mindenki ismert és elismert, hallgatók, oktatók egyaránt. Egyik nagy sikere a Metró létrehozása a főiskolán. A Metró a főiskola alagsorában működő legendás klub volt, akik jártak ott, azok bizonyára emlékeznek rá még nagyanyó, vagy nagyapó korukban is. Több volt, mint egyszerű főiskolai szórakozóhely, a maga idejében intézmény volt az intézmény falain belül. Lina igazgatta, programokat szervezett, osztotta az észt és mindeközben még jól is érezte magát. Tulajdonképpen azt láttam, hogy ő az a fajta közösségi ember, aki azért van annyira önző, hogy miközben a közért tesz valamit, eközben még jól is akarja érezni magát. Gyarló, mint amilyen gyarlók vagyunk mindannyian.

Véleményét soha nem rejtette véka alá, nem a diplomáciai érzékéről volt híres az utolsó népművelők egyike. Népművelőként vették fel, aztán művelődésszervezővé avanzsált a szak nevének megváltoztatása miatt. A másik szakpárt, a történelmet egyetemi szinten is tanulta Lina barátunk, elvégezve a Kossuth Lajos Tudományegyetem történelem szakát. Bár mint tudjuk, a történelmet mindig a győztesek írják, meg aztán a történelem az élet tanítómestere, Linának így jó mestere lett.

Egyetemi tanulmányait már természetesen munka mellett végezte. A főiskola után rögtön saját vállalkozást indított, a Kőfal Jackson büfé profi színvonalon működött, színes gyorsétel kínálattal várta az egyre szaporodó létszámú vendégsereget, több volt, mint egy egyszerű büfé.
Akkor még nem gondolta, hogy egyszer majd az itt étkező gazdik kutyái és macskái lesznek a törzsfogyasztói. Színvonalas, professzionális kiszolgálás, ízletes ételek, megfizethető árak: röviden ez volt a siker receptje. Az ott szabadalmaztatott mártásokat azóta is emlegetik a kulináris élvezeteket hajszoló nyíregyházi atyafiak és atyalányok. Aztán egy idő után úgy gondolta, hogy mint annak idején az örökké vándorló matyó summások, ő sem ülhet tovább a babérjain. Érkezett a felhők szárnyán egy lehetőség a tengerentúlról és László úgy gondolta, hogy megragadja erős kezeivel. Váltani és változtatni akart és változtatott is. Kezdetben kétlaki (vagy inkább többlaki) életet élt, aztán döntött és költözött. A vándorbotját nyugat felé irányította, aztán Dunakeszinél megálljt intett neki és növesztett néhány hajszálgyökeret. A vállalkozás, amellyel kölcsönösen megtalálták egymást egy kanadai cég magyarországi leágazása lett. A feladat, ami rá várt leírva ennyi: világszínvonalú termékek megismertetése magyarországi fogyasztókkal, a cég felépítése Magyarországon. Sokunk bicskája beletört volna ebbe a „nagy fába”, de a „Matyó Buddhát” nem ilyen fából faragták, ha már szabad maradni ennél a képzavarnál. Kemény, szisztematikus munkával felépítette és sikeresen működteti ezt a mára az egész országot behálózó bolthálózatot. Battonyától Nemesmedvesig ugyanaz a színvonal, prémiumkategóriás termékek egy olyan területen, ahol azért „nagykutyákkal” kell küzdeni, mert a konkurencia nem ad kegyelmet, sem jutalomfalatot. Az ő filozófiája továbbra sem változott: minőségi alapanyagok, minőségi termékek, megbízható kiszolgálás, professzionalizmus.

Lina kevés szabadidejét utazással, túrázással tölti, olykor felbukkan a konditermek „tükörországában” is, bár Alice-hoz a legkevésbé szeretném hasonlítani. Úttörő korában igazolt bokszoló volt. Nagy barátja a könyveknek, a történelmet pedig taníthatná is nem középiskolás fokon. Ő inkább írni szeretné.

13680719_1168957709809139_3809482301017233445_n.jpg

 Írta:

Borbély Balázs

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.16. 14:47

Hargitai Beáta alkotása
18452502_1693778110638861_971139936_o.jpg
30x21 cm.
akvarell
papír
2012.
Erdők, mezők, rétek, és városi útjaink kísérői ezek a kis pompás szétszórt pitypangok. A leglehetetlenebb helyeken is virágzik, ellenáll minden bántásnak sértődés nélkül tűr, és mosolyog. Legyőzhetetlen. Ha letéped virágzásában, másnapra beérett vidám pom-pomkáival köszönt, máris fújhatod a szellő ringatta magjait, vagy a mérgedet! Ahány vidék, annyi elnevezés, kedves, bohókás, vidám mint Ő maga. Pár elnevezés a készletből: békasaláta, bimbófű, buglyos,virág, csattanógaz, éjjelilámpa, pimpó, pipevirág, zsibavirág, eszterlánc- és gyermekláncfű kákics, marcivirág. Ha mogorva vagy, és ezek után sem tudtál beleszeretni, fonjál gyermeked, vagy unokád fejére koszorút, és elszáll minden bánatod, mert szebbet még nem láttál. Én nagyon szeretem, kis csokorral hoztam, ha mégsem találkoztál volna véle, hát tiéd e csokor!

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.14. 08:11

Sebész adjunktus, helyettes osztályvezető

Kisvárda

szszb_33_tk_dr_sardi_peter.jpg416 gyermek született aznap Magyarországon, én csak egy vagyok közülük — mondja csendesen, miközben hellyel kínál. Szabadkozik, pár perce van csak két operáció között, ez alatt még haza is telefonál, hiszen maradnia kell, az ígért időpontra a hirtelen jött műtét miatt nem tud otthon lenni, így nélküle kell a családi ünnepséget megtartani.

A betegség nem ismeri az órát, a naptárt mondja. Orvosnak lenni életforma, nem szakma — folytatja — hangja erőt sugárzó, mozdulatai magabiztosak, határozottak. Derűs, rá jellemző mosolya, radikális őszintesége, szemléletmódja, szaktudása és óriási munkabírása védjegyévé vált páciensei, munkatársai körében. Saját bevallása szerint a még mindig kevés holisztikus szemléletű orvosok közé tartozik, missziója a gyógyítás mellett az egészségnevelés, az egészséggel kapcsolatos gondolkodás megreformálása, a korábbiaknál magasabb minőségű egészségtudat kialakítása. A folyamatos tanulásban hisz, gasztroenterológia szakvizsgájára készül, hivatása fundamentumának a naprakészséget, a megújulást, és a változásokhoz való alkalmazkodni tudást tartja.

Nagyon várt, második gyermekként született Ózdon, Somogyvámosról elszármazott, a kohászatban, szakmájában megbecsült üzemvezető, robbantásvezető édesapja, köztiszteletben álló, Bódvaszilason született tanítónő édesanyja, és nővére alkotta családba. A tőlük és általuk kapott értékrend mai napig meghatározó számára. Az ózdi Béke telepi 1-es Általános Iskolába járt, ahol kiválóan tanult, bár tanárai emléke szerint csúnyán írt, és lusta volt. Az aktív sport kisgyermek kora óta életének szerves része, eredményes úszóként csapattársaival számos versenyen öregbítették a város jó hírnevét. A kerékpározás, a síelés első mozdulatai a várost körülölelő hegyekhez kötik, szenvedélyesen űzi ezeket a sportokat manapság is. A József Attila Gimnáziumban töltött években természettudományos érdeklődése mellett — városi matematika verseny győzteseként — figyelme a műszaki pálya felé fordult, azonban egy tanára szerint "ebben benne van az orvosi...", s ez gondolkodóba ejtette. Nagyszerű oktatóinak tulajdonítja, hogy maximális pontos felvételit írt a Debreceni Orvostudományi Egyetemre. Tanulmányi évei alatt aktív szerepet vállalt az egyetem közösségi életében, tudományos diákköri munkát végzett, jövendőbeli kutatóorvosként molekuláris genetikával szeretett volna foglalkozni. Érett önismerete azonban a sebészeti pálya felé terelte, mely döntés helyességét az élet azóta már számos páciensén keresztül igazolta.

A nyíregyházi Jósa András Oktató Kórház sebész szakorvosaként már fiatalon óriási szakmai tapasztalatra tett szert, emellett körzeti ügyeletekben is hasznosította tudását a betegek javára. Oktatóként számos, egészségügyben dolgozó fiatal nemcsak orvosként, hanem volt tanáraként is tekint ma rá. Szakmai fórumokon előadóként is találkozhattak vele kollégái. A Magyar Sebészeti Társaság tagja.

2010-ben találta meg a Kisvárdai Felső-Szabolcsi Kórház vezetésének hívó szava, azóta ebben az intézményben végzi gyógyító munkáját.

Adja magát a kérdés: mi a titka egy ilyen sikeres pályának ebben a korban?

Nem titka van, hanem ára — válaszolja. Apám arra tanított, ha valamit csinálok, azt csináljam jól,  vagy ne csináljam. Hogy felelősséggel tartozom. Arra intett, mindig vigyázzak arra, mi mellé lehet oda írni a Sárdi nevet. És ha ezt nem lehet, akkor ne tegyem. Tudjak nemet mondani. Legyek képes megújulni időről időre. Otthonról azt hoztam, hogy az egész-ben gondolkodjak, ne részek-ben.

Általában azt mondják, minden érmének két oldala van: fej, írás. Én azt vallom, minden érmének három oldala van: fej, írás — és az él. És az "él" felől vizsgálva látszik minden oldal. Ez egy kiterjesztett gondolkodás. Ez pedig szükséges ahhoz, hogy a mai világban egy orvos újra tudja definiálni magát. Mert muszáj. Igénylik a betegek, az egészségesek, a szakma, a társadalom. Ezért fontos számomra, — és talán mégis ez a titok — hogy a hozzám forduló betegeknek általam ellenőrzött, és nyomon követett kiegészítő terápiát is biztosítsak, ugyanolyat, amelyet magamnak is előírnék szükség esetén. Vallom, hogy ezt nekünk, orvosoknak kell tennünk, hogy a betegek ne a médiából, vagy a szomszédasszonytól szerzett információ alapján avatkozzanak bele a kezelésbe. De ezt is csak jól szabad csinálni. Erre szeretném ösztönözni a jelenlegi és a leendő a kollégákat, illetve megtanítani a nem szakmabelieket a jövőben.

Túl a háromezredik önálló műtéten, a gyógyításra fölesküdött orvos számára az a legnagyobb elismerés, ha egykori betegének az ismerőse keresi meg — mondja. Ez ugyanis elégedett pácienst jelent, s akkor — történjen az tervezett időben, vagy ügyeletben — kifogástalan munkát végzett. Csak ezen az egyetlen úton szabad járnia, ám ezen az úton végig kell mennie.

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.05.12. 19:00