Írta: Bódi Katalin

 

10455330_857490410956759_2319576990042727276_n.jpgSokat járt ott gyerekként, minden évben, amint kitavaszodott, autóval vagy busszal indultak el a lakótelepről, hogy felgyalogoljanak a várba, különös családi programként, amelybe jól betagozódtak a gyerekként hamar felismert szerepek, apa némán, az erdőben is dohányozva, a lányok anyával, később már inkább csak együtt fecsegve. A romhoz kiérve különös boldogságérzet, a hegyeknek megnyíló nevetés, a sziklákra felkapaszkodva forró tea, szendvicsek és némi édesség.

Most megint anyával és apával, és már saját gyermekeivel, türelmes lassúsággal, törökös-háborúsat játszva. Amikor azután a várból leereszkedve a játszótéren időztek a tavaszi tétlenségben, nagyon régen eltemetett emlékek taglózták le, ahogyan észrevett egy másik családot, akikhez majdnem köze lett idestova két évtizede.

Egy nála három évvel idősebb fiúval járt akkor, az első igazi, hosszú együttjárás, tervezgetések, nagynak ígérkező szerelem álságos boldogságban, hiszen hamar kiderült alapvető különbözőségük, a jópofaság mögött rejtőző üresség, az értelmetlen agresszió, de jó volt hinni a jövő megoldásának egyszerűségében.

És most hirtelen ott volt ez a múlt valamilyen formában, a fiú édesanyja, nővére és annak három gyermeke, a húsz-, a tíz- és az egyéves időztek ott a napsütésben, biztosan észrevették őt, aki napszemüveg mögé bújva játszott saját gyermekeivel, de végül elmentek egymás mellett. Jó lett volna beszélni, de miről is. Szakítás feletti fájdalomról még önmagában is alig. De mondjuk örömről és köszönetről, hogy kicsit tartozhatott hozzájuk is, mert az nagyon jó volt, jó volt, hogy szerették. Megkérdezni a gyermekeivel ott nevető nővérét a boldogságról. Hogyan élte túl első válását, kibírni, hogy férje börtönbe került gazdasági bűncselekmény miatt, emiatt ellépni mellőle, akit felületesen ismerve amúgy csak szeretni lehetett. Nagyfiával az oldalán férjhez menni második gyermeke apjához, aki ugyanúgy bántotta, ahogyan édesanyját édesapja, fényűzés után szegényen és megvetetten élni. Majd felállni és elmenni a városból máshová immár két gyermekkel és beleszeretni kicsi fia édesapjába, gyermeket szülni negyven évesen.

Nem jó tudni mások legmélyebb magánéletéről, főleg, ha kötődsz hozzájuk valahogyan, mert fájdalmat okoz, hogy nem tudsz segíteni, mert még magadon sem, de a némaság miatt még ráadásul őszintén örülni sem.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Bódi Katalin tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.25. 11:53

01000007.JPG01000018.JPGSeattle látképét uralja a torony, amúgy pedig nem nagyon különbözik bármely szép és rendezett amerikai nagyvárostól. Washington államnak Salem a fővárosa, ám bevallom férfiasan, ezt ugyanúgy csak mostanában tudtam meg, mint azt, hogy Oregonnak nem Portland, hanem Olimpia. 

01000012.JPGEz már az északnyugati csücsök. A Grand Canyontól idáig légvonalban is több, mint kétezer kilométer, de ennek majdnem háromszorosa ment bele a Ford Focusba, amelyet a reptéren visszavár a kölcsönző.

Csínos magasvasút járja körbe a belvárost, amikor jár, most azonban nem jár. Tőlem azonban járhatna, mert én akkor is gyalog járnám be. Ennyit a szóismétlés nevű stílushibáról, és a béna magasvasútról. Nézzük tehát a tornyot. De csak alulról, mert torony – mint arról már szó esett – akárhol lehet, bálnaszobor azonban nem. Micsoda szobrászati lelemény. Nézzék csak, nem látszik más, mint a hátuk. Annyi, amennyi a hullámok közül előtűnik, hacsak nincsenek ugrálós kedvükben. Méretre pedig akkorák, mintha igaziak lennének.

01000015.JPGA hatalmas kulturpark tartogat még néhány eredeti ötletet a látogatónak. Helybéliek és idegenek egyaránt élvezik a szabadidő eltöltésének nagyon eredeti lehetőségeit. E sorok írója nagy dilemmában volt, hogy a toronnyal a bálnákat tegye e ehhez az epizódhoz, vagy egy másikat. Azon ugyanis egy fél évszázadnál is idősebb tulipiros, fecskeszárnyas Cadillac feszített az égi tű alatt.  Van egy olyan változatom is, amelyen magamat is hozzáfényképeztettem egy arra járó nagyon kedves fekete bőrű úrral. Kalap nélkül állok a nevezetes jármű mellett, viszont rövidnadrágban.

01000014.JPGA kikötő felé lejt minden út valamilyen okból, úgy döntöttem onnan is szemügyre veszem a várost. Jóféle halakat sütnek ott, az illat is vezet, nem pusztán a domborzat. Békés, csendes hely. Jól védett öböl várja a hajókat. A túlsó oldal sziget, az itteni rózsadomb. Maga Bill Gates is ott lakik, kinek Windows nevű számítógépes programja nélkül ez a cikk nehezen íródott volna meg. (Itt mondunk köszönetet az áramszolgáltatónak, mely oroszlánrészt vállalt a pc működtetésében.)

Megtanultam néhány nagyon finom halnak a nevét. Halibut, codfish, swordfish… a frissen fogott és elkészített falatok ízének, a hús ropogós és mégis omlós voltának semmi köze sincs ahhoz a valamihez, amit mifelénk kiolvasztva kezdenek elkészíteni. Pedig ez is fish, az is fish, ez is chips, meg az chips.

 

***

 esiksandor2cm.jpg

Ilyen szép a világ

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.24. 07:55

 Ősz Zoltán alkotása 

10934225_1021882481161764_1003379705_n_2.jpg

Pasztell, papír 35x50 cm.

2012.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.23. 07:34

Benkő Ferenc gyógyszerészről beszél Pardi Sándor népművelő

benko_ferenc-3.jpgHa az úriember szót hallom, legtöbbször Benkő Ferenc, a derecskei patikárius gondosan öltözött, elegáns alakja jelenik meg előttem. Ilyennek láttam őt a debreceni levéltárban, képzőművészeti kiállításokon, olykor az utcán. 1982-ben felkerestem derecskei lakásán, s a megyei lapban riportban számoltam be a látogatásról. „Hetven évig voltunk itt patikáriusok – mondotta többek között. Apám 1910-ben vette meg az 1836-ban alapított Remény elnevezésű gyógyszertárat, amely személyjogú patika volt, azaz örökölhető. Én azonban sohasem voltam tulajdonosa. A patikát 1950-ben államosították, s én rövid kitérő után visszakerültem, a vezetője lettem. 1981. szeptember 1-jén mentem hivatalosan nyugdíjba. A gyógyszertár jól ment, Derecskén sohasem volt divatban a kuruzslás.”

A derecskei értelmiségről kérdeztem, s ő elmondta, hogy Derecske járási székhely volt, bíróság is működött itt, így aztán viszonylag nagy létszámú volt ez a csoport. Ő azonban nem élt sem társasági, sem társadalmi életet. Vagyis nem ivott, nem kártyázott, nem vadászott. Már csak a foglalkozása miatt sem. A diploma megszerzése után egy-két év múlva a gyógyszertár minden gondja az ő nyakába szakadt, éjszaka is talpon kellett lennie. „Nem vagyok szent, de a kaszinózást éppúgy nem szerettem, mint a házi mulatságokat. Édesapáméknak volt Görömbölytapolcán egy kis nyaralójuk, nyár végén, amikor ők onnan hazajöttek, én felmentem Budapestre, megnéztem a tárlatokat, a színházi premiereket, vagy elutaztam külföldre.” Pardi Sándor több mint egy évtizedig Benkő Ferenc közelében élt, s a derecskei patikárius megtisztelte őt bizalmával. Gyógyszerész szakmai munkáját ugyan ő nem tudja hitelesen megítélni, de az emberről és a művészetpártolóról, a derecskei lokálpatriótáról van mondandója.

– Mikor és hogyan ismerte meg Benkő Ferencet?

– Annak idején, amikor Koncz Sándor igazgató alkalmazott a Derecskei Művelődési Központban, Feri bácsi „oszlopos” tagja volt az intézmény társadalmi vezetőségének. Nagyon sokat segített abban, hogy milyen irányba forduljunk, főleg a művészetek területén. Gyakorlatilag Feri bácsi ismertette meg Koncz Sándort Debrecen és vonzáskörzete művészeti életével, a város markáns művészfiguráival, ő aztán igyekezett egymás után meghívni őket Derecskére. 1968-tól kezdve nagyon hatékony kisgaléria-rendszer alakult ki Magyarországon, így nálunk is, amelynek programjához Feri bácsi sok segítséget adott. 1987-ben kerültem vissza az intézménybe, s akkor egy kiállításrendezés kapcsán „elvi karambolunk” támadt Feri bácsival. Ő ugyanis elkezdte „cincálni”, vagyis kritizálni a kiállítást, igaz, korrekt módon, de én nem értettem vele egyet. Amikor nyugvópontra jutott a beszélgetésünk, azt kérte, látogassam meg a lakásán, mert szeretne jobban megismerni. Felmentem hozzá, s gyakorlatilag attól kezdve haláláig tartó barátság alakult ki köztünk, ha szabad annak neveznem a kapcsolatunkat, hiszen őédesapámmal volt egyidős. De édesapám hasonló vágású ember volt, tehát nem bizonyult számomra idegennek a stílusa, a közös művészeti érdeklődés pedig összekötő kapocsként működött. Mivel édesapám 23 éves koromban meghalt, nekem a Feri bácsi barátsága olybá tűnt, mintha az apám utáni dolgok történnének meg velem másképp, mással. Persze alkalmazkodtam hozzá. Nagyon sokat tanultam tőle, ismeretet és szemléletmódot egyaránt. Őt egy Derecskén túlmutató, mondhatnám európai, abszolút értelmiségi mentalitás jellemezte, amit a humánum és a sokirányú műveltség alapozott meg. Sokat és mindenről beszélgettünk, művészetről, irodalomról, debreceni dolgokról, olykor politikáról. Nagyon gazdag könyvtára volt. E barátság révén nekem is módomban állt kapcsolatokat kialakítani debreceni művészekkel és személyiségekkel, családokkal.

– Látta-e jelét annak, hogy más módon is bekapcsolódott a nagyközség, illetve később a város életébe?

– A szocialista időszakban bizonyos távolságot tartott a közélettől, a rendszerváltozáskor pedig már idősnek számított. De az 1980-as évek végén felismerte, hogy a tendenciák kedvező irányba fordultak. 1988-ban ő lett a Városvédő Egyesület elnöke, én meg a titkára. Olyan dolgokat próbált a tradíciók szellemében megvalósítani Derecskén, amiket hiányolt. Ezért az egyesület keretei között a helytörténet és a környezetvédelem felé nyitottunk. Neki ehhez voltak otthon őrzött anyagai is.

– Mire gondol, milyen anyagai?

– Nagyon sok Derecskére vonatkozó irat volt a kezében már az 1700-as évek végétől. Amire konkrétan emlékszem: például tizedösszeírások.

– Ezeket a levéltárban gyűjtötte?

– Nem, ezek eredeti anyagok voltak, a saját tulajdonát képezték, megmaradtak a családi örökségből, vagy később különböző forrásokból kerültek hozzá.

– A családja tősgyökeres derecskei volt?

– A családja apai ágon Nagyváradról származott, de a gyökerek egészen a németországi Padenbornba vezettek vissza. Édesanyja, Julier Margit szintén német származású. Egyik híres nagybátyja Julier Ferenc volt. A k.u.k. hadseregben az ezredesi rangig vitte, szolgált a fronton magas beosztásban, szolgált a Honvédelmi Minisztériumban, 1919-ben a hadügyi népbiztosság hadműveleti osztályának vezetője lett, majd a III. hadtest vezérkari főnöke. Végül Stromfeld Aurél lemondása után a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke. Korábban a tisztképző akadémián tanított, Gömbös Gyula is tanítványa volt. A proletárdiktatúra bukása után eljárást indítottak ellene, de mindkétszer felmentették. 1921-ben nyugdíjazták. Ezután fővárosi lapok és folyóiratok, elsősorban a Magyar Szemle megbecsült katonai szakírója lett. 1990 óta is több tanulmány és könyv foglalkozott érdekes személyiségével. Feri bácsi egyébként gyerekkorában még kapott Padenbornból ösztöndíjat. Valamelyik rokona volt ott a polgármester. Az örökösök az alapítványtól a mai napig részesednek valamilyen javadalmazásban.

Érdekes és nevezetes emberek voltak a testvérei is. Gondolom, róluk is beszélt.

– Hogyne! Az egyik testvére, György radiológus orvosprofesszor volt Pécsett, maga is műgyűjtő, autóbaleset következtében halt meg 1972-ben. A gyomor betegségeivel, elsősorban a gyomorrák gyógyításával foglalkozott, s nemzetközileg is jelentős angiográfikus módszereket dolgozott ki. Szerepel minden lexikonban, én is onnan gyűjtöttem az adatokat. De inkább a másik testvéréről, Károlyról beszélt többet, aki 1943 előtt mint joghallgató vett részt a debreceni baloldali egyetemi mozgalmakban, a szociáldemokrata párt megbízásából előadásokat tartott a Margit elnevezésű munkásotthonban. Valójában kommunista volt, Kállai Gyula és Rajk László barátja, küzdőtársa. Az 1940-es nagy lebukást ő sem kerülte el, őt és Szilágyi Józsefet 3-3 évi szabadságvesztésre és 10-10 évi hivatalvesztésre ítélték. 1945 után Debrecenben Szilágyi József rendőrfőkapitány helyettese, mint a politikai nyomozó osztály vezetője. Később Budapesten ő alapította meg a rendőrtiszti főiskolát. 1949-ben kalandos módon a Rajk-per előtt, az utolsó pillanatban Csehszlovákián keresztül „disszidált” Kanadába, ott is halt meg. Károly személye és szerepe a szocializmus időszakában egyike volt a tabutémáknak, de amikor Feri bácsi nekem beszélt róla, már nem számított annak. Felesége tanárnő volt.

– Amikor megismerte, még dolgozott a gyógyszertárban?

– Még be-bejárt a patikába, holott már jóval elmúlt hetvenéves. Gyógyszerészdiplomáját az 1930-as években szerezte, s közel 50 évig dolgozott a patikában, ez alatt óriásit fejlődött a szakma, de ő ragyogóan lépést tudott tartani a fejlődéssel, elsajátította az újabb ismereteket. S persze nemcsak a kész gyógyszerek kiadásából állt a munkája, hanem magisztrális gyógyszereket is készített. De előbb utóbb úgy érezte, hogy ott elvégezte a feladatát, s más jellegű terveit kell valóra váltania, amelyekre korábban nem volt ideje. Hozzá is látott ezekhez a feladatokhoz, s nagyon sokat be is fejezett közülük.

– Hogyan jellemezné, mint embert? Nyílt, zárkózott, pontos vagy lezser ember volt?

– Egyszerre mind a négy. Tudott nagyvonalú lenni, de csak azokkal szemben, akik hasonló gondolkodású egyéniségek voltak. Nem volt barátkozó természetű. A szakmabelieken kívül két emberrel tegeződött a városban, egy parasztbácsival, aki az elemiben osztálytársa volt, s Erdei Lajos népművésszel. Szigorú elvek szerint élt, a gyerekeit is aszerint nevelte. Adott az etikettre, a külsőés belső formákra. Az úgynevezett bemelegítős nyugdíjasokat nem kedvelte. Ő maga mindennap felöltözött, nyakkendőt kötött. Ez hozzátartozott önbecsüléséhez. A barátait, ismerőseit megválogatta, s azok körében fel tudott oldódni. Derecskén is szép számmal voltak barátai a maga generációjából, sőt azoknak a gyerekeivel is tartotta a kapcsolatot. Ugyanakkor távolságtartó is volt, nem mindenkivel kívánt kontaktust létesíteni, már csak időkímélés végett sem. Tehát nem azért, mert lenézett volna bárkit, vagy félt volna attól, hogy belelátnak a magándolgaiba, de az érdeklődési körüket nem lehetett közös nevezőre hozni. A városban, talán említenem sem kell, nagy tisztelet övezte. Azt mondanám, a konzervatív polgár tipikus modelljét testesítette meg. Mindig tudomásul vette a körülményeket, alkalmazkodott is hozzájuk, amennyire kellett, de az egyéniségét minden időben megőrizte.

– A helyi fiatalok ismerték?

– Ismerték, tisztelték, de az országos és a megyei kapcsolatait nem hasznosították kellőképpen. Ezekből Debrecen talán többet profitált, mint Derecske. Persze Derecske kisváros, a maga előnyeivel és hátrányaival együtt, nem lehet Debrecenhez mérni.

– Szakmai kapcsolataira gondolt?

– Arra is. Feri bácsi volt 1976-tól a gyógyszerészeti társaság egyik alelnöke. Ennek révén például ismerte és jó kapcsolatot tartott Antall Józseffel, aki az Orvostörténeti Múzeum igazgatója volt. Feri bácsi az 1970-es évektől sorra írta Debrecen gyógyszerészetének történetét. Dolgozott a Gyógyszerészeti Krónikába, az Orvostörténeti Közleményekbe, a Déri Múzeum Évkönyveibe, a Gyógyszerészetbe, a Múzeumi Kurírba, a Levéltári Közleményekbe és más szakmai folyóiratokba. Történetírói munkássága az 1970-es évektől csaknem haláláig tartott. Hadd említsek meg néhányat dolgozatai közül: Debrecen város patikájának leltára 1771-ből, Debrecen gyógyszertárai a XVIII. században, A debreceni városi patika könyvtára Kazay Sámuel idejében. Irodalomtörténeti érdekessége lehet Adatok a XVIII. század gyógyszerészetéhez a debreceni Baranyi-perben című dolgozatának. (Ismeretes, hogy a pert Jókai is feldolgozta az Egetvívó asszonyszív c. regényében!) Megírta néhány nevezetes régi patikárius életrajzát: Pókai Benjámin, Debrecen város patikájának provisora után, Csáti Sámuel debreceni patikárius élete és működése, Dr. Sztankay Aba élete és munkássága.

Úgy tudom, nyomdatörténettel is foglalkozott. Jól emlékszem?

– Erről írott művei: Debrecen város nyomdája és patikája a XVIII. században, Király András debreceni tipográfusinas ruházkodása.

– A gyógyszerészeten kívül volt még egy nagy szerelme, a műgyűjtés.

– Igen. Kratochvill Mimi azt mondta róla, ha Feri bácsi főhivatásul választja a művészettörténetet, talán a legnagyobbak közé emelkedhetett volna. Megvolt hozzá a szeme, az ízlése, a tudása.

– Milyen gyűjtemény volt a birtokában?

– Ő nem tartotta magát igazán gyűjtőnek, annál kevésbé, mert ismerte a Nagyházi, a Kieselbach aukciós házak gyűjteményét. Az ő lehetőségei behatároltak voltak. Egyébként sok mindennel foglalkozott, festménnyel, éremmel, kisplasztikával, grafikával. De nem felhalmozni akarta a műkincseket, üzleti céljai sem voltak, csak olyan tárgyi környezetet, polgári légkört akart teremteni, amelyben jól érzi magát. Persze sok értékes alkotást sikerült megszereznie, köztük Ferenczy Béni-rajzokat, Bernáth Aurél-festményeket, Reich Károly-grafikákat s modernebbeket is.

– Melyik stílushoz vonzódott leginkább?

– Nem volt egyetlen stílus, amit favorizált, de volt egy határ, ameddig elment. Azt tartotta, amit Genthon István is vallott, hogy a magyar képzőművészet a két világháború között élte virágkorát. Akkor értek be a nagybányaiak, s több új nagy tehetség jelentkezett.

– Egyszer nekem arról beszélt, hogy elszalasztott egy Derkovits-képet, amit azóta is sajnál. Volt neki Derkovits-képe?

– Ismerem a történetet, nekem többször is elmesélte. Egy árverésen háromszáz pengőért vehetett volna egy Derkovits-képet, de akkor véget kellett volna vetnie budapesti időzésének. Volt azonban birtokában egy Derkovits-kép: egy akvarell, kettős portré a művész feleségével. Azt az Ernst Múzeum egyik árverésén vette. Külön nevezetessége az volt, hogy ezzel alapozta meg Feri bácsi a gyűjteményét.

Úgy tudom, idős korában legjobban a numizmatika érdekelte.

– A bélyeg is, de valóban, az érem állt érdeklődésének középpontjában. Szinte a teljes modern francia, német stb. művészgárda éremművészeti remekelése megvolt neki. Numizmatikai érdeklődése összefüggött a szakmájával. A Gyógyszerészeti Társaság már a XIX. században meghonosította azt a szokást, hogy kongresszusai tiszteletére érmeket veretett. Feri bácsinak ezek az érmek hiánytalanul a tulajdonában voltak. Ő maga is adott megbízatásokat művészeknek. Például az 1991-es Derecske város érmét Asszonyi Tamás tervezte. Szabó Géza, a kiválóötvös verte le Szegeden, az Áfész költségén. Kiverték bronzba, ezüstbe is. Egyik oldalán Derecske címere látható, a másikon egy Horatius-idézet olvasható: No visitive locum potiorem rure beato. Vagyis: Soha nem láttam ennél szebb helyet. Ma már nem könnyű ehhez az éremhez hozzájutni. Halála előtt nem sokkal Ligeti Erika öntött érmet Feri bácsiról, amivel a családtagjait, barátait ajándékozta meg. Én is kaptam egyet. De igazából minden művészet, még a néprajz körébe vágó tárgyi világ is érdekelte. A Sárospataki Vármúzeum hutaüveg-gyűjteményét például Feri bácsi alapozta meg Takács Bélával, az egyházművészet kitűnő szakértőjével együtt. Nagyon szerette a csákvári kerámiát is.

– Emlékezetem szerint nagyon értékes könyvgyűjteménnyel is rendelkezett.

– Így van, két ritkaság jut hirtelen eszembe. Megvolt neki az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című sorozat, amelynek Jókai Mór is szerkesztője volt. Vagy említhetném első történészeink egyikének, Horváth Mihálynak háromkötetes történelmi összefoglalóját hazánkról.

– Hol tudta egyre gyarapodó gyűjteményét elhelyezni?

– Sajnos, sok minden a pincébe szorult. Nem említettem még, a sajtótörténet is érdekelte, majdnem teljes sorozata volt az 1848–49-es sajtótermékekből. Nem sokkal halála előtt nekem is adott belőle.

– A város érdeklődött a gyűjtemény iránt? Mi lett a hagyatékkal?

– Feri bácsinak nem állt szándékában gyűjteményét a városra hagyni. Semmi lehetőséget nem látott arra, hogy belátható időn belül külön kiállítóteremben helyezzék el az anyagát. A hagyatékot annak rendjemódja szerint a családtagok örökölték.

– Feszült volt a várossal a viszonya?

– Ezt nem mondhatjuk. De a rendszerváltozás után a Városvédő Egyesület egy-két ügyben hadakozni kényszerült a várossal, bizonyos tervek megvalósítása végett. Feri bácsi belefáradt abba, hogy olyan emberekkel csatározzon, akik négyévente váltják egymást, és elölről kezdik a helyzettel való ismerkedést. Ráadásul nem volt lelkes híve az önkormányzati rendszernek, a két háború között az édesapja is önkormányzati képviselő volt, s tőle sok kiábrándító manipulációról hallott.

– Ezért nem dolgozott a városmonográfiákba sem?

– Ezt nem tudom pontosan, de amikor a helytörténeti kiállításokat rendeztem, vele mindig konzultáltam, s akkor hallottam tőle, hogy nem tetszett neki egyik Derecske-monográfia sem. Emlegette, hogy ami anyagot a dolgozatíróknak adott segítségül, azt figyelmen kívül hagyták, akárcsak a helyi egyházi forrásokat. De kritizálta mindkét monográfiát azért is, mert Derecskét parasztvárosnak tüntették fel, holott szerinte nem az volt. Ő rengeteget tudott a településről. Ő levéltárakban is végzett kutatásokat.

– Megkapta a díszpolgári rangot?

– Igen, Magyari Béla után másodiknak kapta meg 1996-ban.

– Mondhatjuk róla, hogy derecskei lokálpatrióta volt?

– Feltétlenül. Soha nem hagyta el Derecskét, bár sokszor hívták máshova. Ez részben lokálpatrióta ragaszkodás volt részéről, másrészt pontosan tudta, mindegy, hol él az ember, ha saját dolgaival tud foglalkozni, ha ki tudja építeni kapcsolatrendszerét. Ő mindig megtalálta azokat az embereket, akikre szüksége volt, ezért Derecskét sem előnynek, sem hátránynak nem tartotta. Neki már az 1919-es román bevonulásról is voltak emlékei, akkor ő már 9 éves gyerek volt. Emlékei voltak arról, hogy Gömbös meg Bethlen is részt vett Bajcsy-Zsilinszky Endre 1920-as választási hadjáratában. Végigjárták a viriliseket Kádár Lehel író társaságában. Többször is hangoztatta, hogy Derecske történetének legnagyobb problémája az volt, hogy tisztviselő rétege a kritikus időszakokban mindig magára hagyta a települést. Ezt annál inkább tapasztalatból mondhatta, mert a második világháború alatt jószerint ketten álltak helyt Mustó doktorral, a többiek elmenekültek.

– Politikáról is beszélgettek. Volt határozott politikai állásfoglalása?

– Beszélgettünk olykor. Kezdetben volt határozott pártszimpátiája, ez később elpárolgott, csak amolyan konzervatív értéktiszteletté szelídült, mert csalódott a rendszerváltozás utáni politikai gyakorlatban.

– Emiatt megkeseredett ember lett?

– Egyáltalán nem! Inkább azt mondanám, hogy kritikus szemléletmód jellemezte. Vagyis nem volt simulékony természetű ember. Ezt a nagy élettapasztalat is táplálta, amit hosszúévtizedek során felhalmozott. Ne felejtsük, megélt két világháborút, legalább három-négy politikai rendszert! Őrá igazán illik Kosztolányi szava: egyszeri, megismételhetetlen emberpéldány volt, nincs, aki a nyomába lépjen!

Bakó Endre

* * *

BENKŐ FERENC (született 1911. október 5-én Derecskén, elhunyt 2001. október 25-én Derecskén) gyógyszerész, történész, műgyűjtő. Gyógyszerészcsaládban született, az édesapja hivatását folytatta. 1934-től 1981-ig vezette a Remény nevű patikát, amelyet 1950-ben államosítottak. Közben értékes műgyűjteményt halmozott fel, festményt, érmet, kisgrafikát, rajzot. Az 1970-es évektől kezdve rendszeres gyógyszerésztörténeti munkásságot folytatott, különböző szakfolyóiratokban megjelent tanulmányai alapján kirajzolódik Debrecen XVIII. századi gyógyszerészetének története. 1990-től a Városvédő Egyesület helyi elnöke, Derecske város önkormányzata kiemelkedő közéleti tevékenysége elismeréseképpen 1996-ban díszpolgári címet adományozott neki.

PARDI SÁNDOR (született 1961. június 6-án Békéscsabán) népművelő. Mezőberényben érettségizett, majd tanulmányokat folytatott Debrecenben a tanítóképző főiskolán, később a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. 1984 óta dolgozik Derecskén. Jelenleg közművelődési ágazatigazgatóés a grafikai művésztelep vezetője. 1986-ban a Hajdú-Bihar Megyei Grafikai Telep egyik alapítója, azóta is vezetője. Kiállítást rendezett többek között Aba-Novák Vilmos, Márffy Ödön, Kernstock Károly munkáiból Derecskén. Ugyanezeknek a kiállításoknak szerkesztette a katalógusát.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.22. 06:52

Címkék: ü:Benkő Ferenc

Zsoldos Barnabás vadásztörténetei

bockerek_a_bakkal.jpgTörtént, hogy Bittner József a Bockerek Vadásztársaság elnöke meghívott egy bakvadászatra. Nem ezért dobogtatta meg a szívem, a meghívás, mert sokat vadászom ott, hanem azért mert a táj szülötte vagyok, és mint mondani szokták, ott még a levegő is más, a Nap is másként süt.

A tízezer hektáros terület vadbőségét kis túlzással a somogyihoz merem hasonlítani.

Hívott Jóska, én pedig „repültem”.

Estére Kovács István hivatásos vadász barátommal már vártuk a nekem szánt bockereki bakot. Közben sem unatkoztunk, mert igazolta vadbőségét a terület, az erdő szélén egymás után jelentek meg az őzek, dámok, gímek. Távcsövünket le sem tudtuk venni a szemünkről. Jó szelünknek köszönhetően folyamatosan és hosszan gyönyörködtünk a vacsorázókban, a Jó Isten teremtményeiben.

Minderre azért volt időnk, mert az „urat” a másik irányból vártuk, de ő nem akarta a mi vendégszeretetünket élvezni.

Nem is jött.

Azzal váltunk el a vadászházban, hogy hajnalban újra tiszteletünket tesszük a területen.

A reggeli pirkadat ezerhangú madárdalárdájának trilláit nincs az az emberi nyelv, amely vissza tudná adni. Akinek nem volt ilyenben része, az el sem tudja képzelni. Magunknak pedig, akik ismerjük, nem cifrázom. Nincs értelme, tudjuk, lelkünk mélyén már halljuk is a természet produkálta koncertet, ami feledhetetlen.

Nos, ebben a bódító, az ember kicsinyes, de mégis bosszantó napi gondjait feledtetni tudó hangulatban jelent meg a Nagy Úr.

Méltósággal, de kellő távolságtartással és mindig csak annyit láttatott magából, amennyivel folyamatosan fokozni tudta érdeklődésünket, izgalmunkat.

Lőtávolságon kívül csipegette a harmatos, zsenge füvet, és mintha tudná, hogy ott vagyunk, rendszeresen elnézett felénk.

Távcsövem szálkeresztje ott táncolt a bal lapockáján, de nagy volt a távolság, ezért úgy döntöttünk, várunk. De hiába, más irányba vette reggeli sétájának útirányát.

Nem volt más választásunk, be kell cserkészni ő fenségét. Már-már sikereseknek gondoltuk magunkat…

S akkor megszólalt a földi állatok levegőbeli segítője a szajkó, amely riasztott mindenkit, még azt a nyulat is, amelyet mi nem is láttunk a hatalmas fűben, de az ő megiramodása, elég volt a klasszikusan szép páros hatos agancsot viselő „bakomnak”, hogy végleg kereket oldjon.

István javaslatára, Vámosatya másik határrészére mentünk át, de itt már csak cserkelésre gondolhattunk.

A Kosárszeg nevű rész lucernával vetett volt és még ma is az, a léniát pedig egy patak medre alakítja ezen az oldalon, a túlpart, pedig az átláthatatlan, tölgyes, bükkös, őserdőben folytatódik. Innen érkeznek a reggeli terített asztalhoz a nyulak, az őzek és a szarvasok. Gím és dám egyaránt, de vaddisznótúrásokat is látunk bőven, illetve olyan széles vadváltókat, hogy csak tátom a számat.

Ebbéli álmélkodásomból riaszt István szava.

Ott az elnök bakja.

Nyugodtan lakmározik, jó széllel érkeztünk, illetve a csalitosból kényelmesen távcsövezzük, a jobb agancsszárán sérült bakot.

Ezért is gondolta Bittner Jóska, hogy ő fogja terítékre hozni.

A bak még mindig előttünk, és már nekem is tetszik, de nem szólok. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni kísérőmet, de szerintem lerí arcomról, hogy mit gondolok.

Ennyi idő elegendő volt ahhoz, hogy a bak egy apró szökkenéssel a szomszédos fasor mögött eltűnjön.

István dörrent rám halkan: Gyere, lődd meg!

Mi is találtunk egy szekér átjárót a fasorban, s amint elénk tárult a terület megláttuk a bakot mintegy hatvan méterre.

Nem cifrázom.

Lőbot, levegővétel, légzésvisszatartás, a pulzusszám most nem érdekes, ezerrel pörgött volna úgyis a számláló.

Egy tiszta lövés után, pár méter megtételét után István már szakította is le a közeli bokorról a töretet, hogy néhány pillanat múlva már engem díszítsen és a falu központjában lévő vadászház környékén lakókkal tudassa, sikeres a vadász.

Természetesen azt sem halogatta kísérőm, hogy értesítse a vadásztársaság elnökét, ne keresse a sérült agancsú bakot, mert terítéken van.

Bittner József rövid időn belül meg is érkezett, és őszinte örömmel, igazi vadászként gratulált ahhoz a bakhoz, amelyet nem nekem szánt, de Diána és Szent Hubertusz, Kovács István vadászbarátommal összekacsintva ezt másképpen gondolta és akarta.

A trófea egyik dísze lakásomnak.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek!

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.21. 06:55

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 6 400.jpgA kis faház az erdőnek veti a hátát, s nézi a gátat. Keskeny földút csetlik-botlik a tövében, poshadt tócsákat kerülgetve igyekszik a falu felé.

Ámbár, dehogy poshadt azoknak a mélyedéseknek a vize!

Napok óta esik, meg esik, a környéken legelésző jószágok is azokból isznak, ha eljön a délidő.

Vigasztalanul szitál a vékony, de annál sürvebb szálakból font eső, az én szabadságom napjai pedig szépen peregnek. Reggelente arra ébredek, hogy fényesen ragyog a nap, friss szelek hajkurásszák a felhőket. Hunyorogva botorkálok ki a tornácra, aztán mikor felnézek az égre, halk szitkokat szórok. Keleten még csak-csak..., ott csupán néhány felhő billeg a láthatáron. De nyugaton...! Jön újból a fekete sereg, súlyos vértbe öltözött fellegek úsznak elől.

Mit tehát hát az ember? 

Bosszúsan elharap egy ásítást, és visszabújik az ágyba. Nézi a mennyezetet, s visszagondol a tavalyi augusztusra. Amikor olyan melegek voltak, hogy az ártér diófái kínjukban hullatni kezdték a leveleiket, s a kipányvázott csukák reggelre megdöglöttek mind egy szálig.

Az ám, ha még nem mondtam volna: horgászni jöttem, ide a Túrra. Mint sok éve immár, csukázni, pontyozni.

S lám, mi lett belőle!

Lustálkodás. Időpocsékolás, naplopás. Minden nap egy és ugyanaz, csendes őszi eső, fel-feltámadó szél, s ha ki is ballagok a folyóig, derékig kastosan térek vissza. Akkor már jobb, ha visszafekszik az ember. Így, ha álmában is, de mégiscsak halat lát.

Nézem az órát, fél hat. A szél hál' istennek megint vitézkedik, hátha elhajtja a fellegeket. Magamra rántom a takarót, s mikor újból az órára pillantok, elmúlt kilenc is. Az ég pedig még mindig, mintha bebádogozták volna. De fáj már a hátam a sok fekvéstől, kelletlenül hát, mégis csak megkezdem a napot.

Teavizet teszek forrni, vágok egy szelet kenyeret, az asztal alól előveszem a mézesüveget. Jó két literes, de már csak az alján imbolyog néhány ujjnyi. Nem is csoda. Ezt eszem napok óta.

Pedig milyen nehezen fogadtam el!

Még útközben, a Bukógát felé tartván ugrottam be Nagy Karihoz, a régi, filesdi cimborához, aki jobban ismeri a halakat, mint bármelyik akadémikus.

– Vigyél egy kis mézet! – mondta, miután „megvigasztalt”, hogy egész nyáron nem fogott egy tisztességes főzetre való halat.

– Ne kacagtass már ki, hallod! Csak nem egy bödön mézzel indulok horgászni...!

– Vigyed csak, vigyed! – erősködött. –Legfeljebb visszahozod. Vagy kiöntöd a lúdarazsaknak.

Még szerencse, hogy siettem, és nem akadékoskodtam tovább. S elfogadtam egy derék szalonnadarabot is. Mert szégyen ide, szégyen oda, most bizony felkopna az állam. Arra lusta vagyok, hogy begyalogoljak a falusi étterembe, a kocsikázás pedig szóba sem jöhet. Legfeljebb körbe a kövön. Mert a földúton gyalog is elég a járás, úgy elázott a sok esőtől.

Így aztán eszegetem a mézet, a szalonnát, s takarékoskodom a kenyérrel. Mert az kell a tejhez, amit eddig ki nem állhattam. Ám most, amikor esténként a gátőr bekopog egy csuporral, nem győzök hálálkodni.

A teát megittam, a mézesüveget vissza, az asztal alá dugom, s most, hogy végeztem mindennel, tanácstalanul ülök a szoba közepén. Feküdjek vissza, s dögöljek, merengjek az elmúlt nyarakon...? Akkor már jobb, ha elindulok kishalat fogni. Mert ebben az istenverte ködös, cseperésző időben másnak nemigen van értelme.

Az első három napon még rendületlenül faggattam az Új-Túr vizét, s tűrtem, hogy a túlparton tanyázó mátyásmadarak rajtam mulassanak. De ma már csak kishalazom. Délután hátha kiderül… Ha esik, legfeljebb visszaöntöm őket. Majd holnap megint kihalászom mindet.

Így okoskodom, miközben a bokáig érő sárban caplatok a zsilip felé, ahol az Új-Túr vize átzubog az Öreg-Túr medrébe. Tőlem húsz-harminc lépésnyire már összeszűkül a folyó, de itt, a zsilip előtt, a kavargó víz kimosta a partot, ideális halfogó hely.

De nem ilyen időben! S nem egy alig négyzetméteres csalihálóval.

Csak néhány lóga verdes a vödörben, igaz akkorák, hogy sütni lehetne őket.

Némán szűröm a vizet, mikor hallom, hogy megkoccan hátam mögött a parti kövezés. Idős, bekecses férfi araszol mellém, kezében vékony mogyoróbot perlonnal, libatollal.

– Jó szerencsét! – köszön.

– Az kéne.

Zsebéből elővesz egy dobozt, még vígan vergődő legyet tűz a horogra. Nézem, neki milyen a szerencséje.

Mint az enyém. Sőt... még olyan se. Nekem néha azért egy-egy derekabb lóga is jön, de neki...! Mint egy-egy gyufaszál. Azért elteszi.

– Csak nem a macskának gyűjti azokat az apróságokat?

– Ugyan – legyint bosszúsan. – Csukázni mennék. De ha nincs más!

Ám ezzel vége is a nagy vigadalomnak. Feltámadt újból a szél, csak úgy sepri a kövér cseppeket. Nézem az eget, pukkanásig tele fellegek szuszognak a magasban Megjöttek hát megint, bosszankodom, s fogom a vödröt, hogy visszaöntsem halaimat a vízbe, mikor megszólal az öreg.

– Nem adna néhányat?

– Dehogynem, mindet. Csak hát lógák ezek is, megdöglenek nyomban a horgon.

– Bánom én, az istenit a világnak...! Ha már kicaplattam ebben a nagy sárban.

Átönti halaimat a saját vödrébe, aztán eltűnik a hűvös párában.

Álmos csendben csordogál a délután. Ki tudja hanyadszor újból átszerelem a horgokat, hogy talán majd holnap..., mikor újra eszembe jut a délelőtti ismerős. Vállamra kanyarítom az esőköpenyt, csak úgy megszokásból, mert ez aztán mindentől véd, csak az esőtől nem, s elindulok. A töltésen megyek, mert ott kaviccsal szórták fel az utat, s elnyeli a vizet.

Ráérősen ballagok, nézem, hol vezet le csapás a gátról. Hol pergette le a fűről az öreg a vizet, merre üthette fel a tanyáját?

Az eső már elállt, ha nem látnám a bodza kövér fürtjeit, azt is hihetném, hogy március elején járunk. Azt, hogy elment a hó, s kövér, nedves csend üli meg a tájat. A szikkadó avar mindent elnyomó súlyos illata, a változás feszült csendje... S ekkor meglátom a biciklit. Lent az ártéren, egy rekettyebokornak támasztva pihen, a folyóhoz vivő csapást kökény, meg vadrózsa-bokrok rejtik.

Kövér csigák szárítkoznak az úton, nem győzi kerülgetni őket az ember. Májusban persze, mikor gyűjteni érdemes, akkor nem mutatkozik egy sem! Megvan nekik is a magukhoz való eszük.

Mint a csukáknak. Azok is akkor járnak, mikor nyakig ül munkában az ember.

Bezzeg most, hogy más dolga sincs...!

Ha még kettőt lépek, a folyóban kötök ki egyenesen. Váratlanul fogyott el a csapás, a part meredeken szakad a vízbe. Valami nagy mélység fölött feszül a víz tükre, s itt, a lábam előtt egy szabályos horgászbot, beljebb meg egy hatalmas dugó.

Bárki hagyta itt, már csak felnézem!

– Ne bántsa! Nincs azon semmi.

A mondat a kökénybokor túlsó oldalán csattan, s ki lenne más a gazdája, mint a reggeli öreg. Egykedvűen gubbaszt egy szalmacsomón, s nézi a Túrt.

– Van már valami?

– Akad.

Átkerülök a bokor másik oldalára, s nézem, hol a csuka. Mert mi más jöhetne a lógákra...!?

– Nyúljon le, ott van kikötve!

A vastag villanyzsinór innenső végét egy kiálló gyökérhez kötötte, s hogy megemelem lent a mélyben, hatalmasat rúg egy hal.

Méghozzá milyet...! S dehogy csukát – egy jó öt kilós, feketére vénült pontyot rángatok a levegőre.

Letaglózva állok a parton, nem akarok hinni a szememnek. Még csak nem is hallottam ekkora pontyról a Túrban! Hogy ebben a semmi folyóban...!?

– Csak nem lógával fogta? – méltatlankodom.

– Dehogy. Gilisztával.

– Hát csukázni indult!

– Persze. De hogy nem kellett neki, gondoltam megpróbálom egyiken a férget… Ha már jön a jó idő.

Gyönyörködöm a halban, s csak lassan jutnak el utolsó szavai a tudatomig.

– Mit mondott ? Miféle jó idő?

– Hát... reggelre kiállt a hátamból a fájás. Gondolja, ilyen pocsék időben másképp elindultam volna?

A halat visszaloccsantom a vízbe, rágyújtok egy cigarettára – pedig erről is le akartam szokni a víz mellett –, s lassan megnyugszom. Nézem a folyót, melynek hátán már búcsúzó falevelek úsznak, és vastag párába burkolózik. Szabályos derékszögű kanyart ír le itt a Túr, tőlünk balra teljesen ellaposodik a partja. Káka meg sás nő a szélén, a kis öblöt akár holtágnak is nézhetné az ember.

Ha nem látná a vízen csendesen ballagó leveleket.

A folyó fölött csak hízik, vastagszik a pára, lassan ködbe burkolózik a túlpart. Egy szarka száll le a szemközti fára, s csak néz, csak néz ránk. Idei jószág lehet, hogy ennyire semmibe veszi az embert, mert ha vénebb volna, már régen elrebben.

De szarka ez egyáltalán? Vagy már ezek is ennyit butultak, mióta nem jártam erre!? Ám ekkor éktelen cserregésbe kezd, s már hussan is...

Hát ezt mi lelte? Hogy ily hirtelen nyaka közé kapta a szárnyát...?

Mi lelte volna...!? Fáraszt az öreg. Amíg én az idei szarkák különös szokásain töprengtem, ő kézbe vette a botot, s megállította a nekilódult úszót.

– Megvan...? – kérdem fölöslegesen, hiszen láthatom, tisztességgel hajlik a bot, melynek csúcsa a kisujjamnál is vastagabb.

Gyönyörű szép, áttetszően tiszta a víz, a partról is látni a lerántott úszó útját. A sodrással szembe rohan, majd a túloldalnak veszi az irányt.

Egy kökénybokor hajol ott a vízre..., ha oda beveszi magát!

De az öreget se keszegezni űzte ki a partra a megérzett jó idő. A hatvanas zsinór pedig olyan, mint a drót. Egy bikát is meg lehetne fékezni vele. Úgyhogy a csukának – mert mi más lehetne? – bevégeztetett.

Csak egyetlen a gondunk, a meredek part. Még szákkal is elég lesz lenyúlni érte.

– Merítő? Minek az ide?

Az öreg tán legyintene is, ha nem kéne markolnia a botot. Ám tartania kell, mert a hal nem alkuszik.

Bár... mintha csendesedne már a küzdelem. Halkul a lobácsolás, jön, araszolgat a csuka. Már nem is izgulunk, ám újból kitör a háború. Akkorát ránt a boton, hogy kis híján a túlsó partra repül, de ekkorra az öreg végképp megunja a cirkuszt. Kegyetlen erővel csévéli a zsinórt, majd kezembe nyomja a botot, s lehasal, hogy kiemelje a hátára fordult csukát.

Egyik kezével a bokorba kapaszkodik, a másikkal meg lenyúlt a mélybe. Óvatosan keresi a fogást, a nyakszirtjét ragadja meg végül. Már-már kiér vele a partra, ám a gyönyörű, nyurga test hatalmasat lendül..., s eltűnik a vízben.

Még mindig kerekre nyílt szemmel nézek a hal után, mikor az öreg megszólal.

– Na..., ez elment!

Szemernyi harag sincs a hangjában, mintha csak egy sovány keszeget engedett volna az útjára.

– Bátyám, hát ez megvolt... három kilós! – nézek rá kétségbeesve.

– Hát annyi biztos... Nem baj, majd megfogjuk holnap!

A denevérszárnyakon érkező alkony öreg estté sűrűsödött már, mikor a zsilipnél jó éjszakát kívántunk. Ő elkanyarodott a gátőr háza felé, én meg szép csendben kinyitottam a faház ajtaját.

Csend és óraketyegés.

Még fél nyolc sincs, s tökéletes az éjszaka. A tornácról behozom az ebédre sütött szalonnamaradékot, kedvetlenül eszegetem. Ha már sült halra hiába áhítozom...

Csak úgy nadrágostul, ingestül dűlök az ágyra..., s arra riadok, hogy kint az udvaron nyikorog a kavics. Nemsokára hangokat is hallok, s belép a gátőr, meg az öreg.

– Csak nem alszik már? – nevetnek, s letesznek az asztalra egy fehér kendővel letakart tálat. – Túl van már a vacsorán?

– Hát... eszegetem.

– No, akkor csak egyen tovább. A feleségem küldi –biztat a gátőr, s felemeli a tálról a kendőt.

Pirosra sült halszeletek incselkednek velem.

– De hát maga nem is horgászik!

A két vendég összenéz, a gátőr pirosan bazsalyog.

– Ki mondta, hogy én fogtam!? Itt ül magával szemben.

Röviddel ezelőtt az avas szalonna még majdcsak kifordult a számból, de a ropogósra sült halszeletek láttán...! Persze, előtte valamit inni kéne. Van itt valahol még egy kis szatmári szilva.

– Hát akkor szerbusz! – emeli poharát a gátőr. – Én vagyok az idősebb. Egészségére magának is Kálmán bátyánk! Köszönjük ezt a szép halat.

Tibor, a gátőr szokatlanul bőbeszédű ma este, de fénylik már az arca Kálmán bátyánknak is. A szálkát csak úgy, egy régi újságpapírra köpködjük, s ha már nagyon megszomjaztunk, öntünk az üvegből. Kis, könnyű homoki bor persze jobb lenne, de nem rossz a szilva sem. Az első két-három pohárka még összerántja a gyomrot, ám utána valami békés, puha meleg önti el az embert.

S tömi magába a párás, még forró pontyszeleteket.

– Kálmán bátyánk, Kálmán bátyánk... ránk pazarolja ezt a drága halat – nézek rá rosszallóan, két falat között, de ő csak legyint.

– Azt hiszik, számít nékem egy ilyen hal? Még a csukát se sajnálom. Majd találkozom én még véle... ha nem itt, hát a holtágon!

A sült halnak már se híre, se hamva, mikor lassan újból derengeni kezdenek az iménti szavak.

Melyik holtág...?

Mert azokból van annyi, hogy rá se férnek a térképekre. De több bennük a sulyom, meg egy gyékény, mint a víz. Azokban kéne a csukákat keresni...?

– Már megbocsásson, de mióta jár maga ide?

Az öreg szavaiban enyhe rosszallás, ám a gátőr védelmére kél.

– Ez a harmadik nyara. S ne higgye, hogy mindig ilyen üres a konyhája! Csak hát siet mindig, kergeti az óra.

– Attól még felballaghatott volna a kiserdő alá. A régi gulyaszállásokig.

– Mondtam én neki, ott aranykárászokat foghat, de nem hitte. Pedig, emlékszik Kálmán bátyám, mikor azokat meghálóztuk...! Teremtő atyám, az a rengeteg hal!

* * *

Lapátnyi kárászok, karomnyi csukák ficánkolnak éppen a hálóban, mikor felébredtem, s kinéztem az ablakon. Kint ragyogott a nap, s bántotta az ember fülét a csend.

Ohó! Álmodtam én már ilyet!

Ám a tornácra botorkálva látom, most nincs tévedés. Tényleg szikrázik a nap, az eget pedig mintha kivikszolták volna.

Kábán ténfergek a házban, de az éjszaka hallott temérdek hal csak nem hagy nyugodni. Még halványan dereng, merre is kell mennem. A falusi földúton indulok el tehát. Átdübörgök a Kis-Túr hídján, s egy sűrű, fiatal tölgyesben találom magam.

Tétovázva poroszkálok egy félig benőtt csapáson, mikor hirtelen kinyílik az erdő, s feltűnik a holtág. Partján sudár akácok nőnek, s kísérik a medert, ameddig ellát a szem. A nap oldalról süt, a vékony fénypászmák alatt tenyérnyi bodorkák, keszegek sütkéreznek. Lenni kéne itt is csukának, de annyi a bedőlt fa, bokor, hogy reménytelen minden próbálkozás.

Még szerencse, hogy az akác nem tűr meg maga alatt semmiféle bokrot. Így legfeljebb egy-egy sovány bodzát kell kikerülnöm, meg néhány kifeszített pókhálót. Ha meglátja az ember. Többnyire persze nem veszi észre.

Így aztán tépem, szaggatom az arcomra ragadt hálót, s le-learaszolok a vízhez, hogy lássam, érdemes-e lestrázsálnom.

Semmi jót nem látni. Csak a sötét, fekete vizet, a rengeteg bedőlt fát, a sűrű kákacsomókat.

Isten tudja mióta botorkálok már, mikor hirtelen újból összezáródik az erdő. Az akácok elfogytak, juhar-, meg nyárfák bukkannak elő, s köztük valami áthághatatlan dzsungel.

Jobbra aztán valami világosság végre – biztosan a legelők.

Hát nem azok.

Az iménti fiatal tölgynél is sürvebb fenyves, az ember derekáig sem ér, de azokon átvergődni! A tegnapi, tegnapelőtti esők cseppjei még ott ülnek a zoványon, s mire átverekszem köztük, még a csontjaim is eláznak.

A fiatal fenyves egy mély árokban végződik, a túlparton néhány éger, szil, azon túl pedig... Hát ez nem igaz! Tényleg a nagy, tágas legelő. A keresett holtág, a gulyaszállással.

Magányos, viharvert tölgyek, múló kolompszó.

Nyílt víztükrök, virágzó tavirózsa, szélen napozó keszegek. A váratlan örömtől azt sem tudom hirtelen, merre szaladjak. A bottartó zsákot egy öreg tölgynek támasztom, s nyakamba veszem a gyepet.

A partot végig sás-, meg kákamező borítja, de szabályos közökben széles csapások szakítják meg a vadul burjánzó vízidzsungelt. Millió patanyom, itt járhat le a gulya inni.

Csak most látom, mennyire kellettek ezek az esők. A legelőt mintha csak felgyújtották volna, kiégett fűszálak lándzsái döfködik az eget. Ám tövükben ott igyekszünk már a rengeteg új hajtás.

Fent a magasban valami ölyvféle vijjog – amúgy álmos, párás csend, tétova árnyékok.

Az első állásnál telepszem le, fogok néhány féltenyérnyi bodorkát, veresszárnyút, s kézbe veszem az erősebb botot. Az ütközőgumit olyan másfél méternyire állítom, s már repül is az első dugó.

Aztán a másik.

Az előbb még gyanúsan kábán kóválygó kishalak vígan szánkáztatni kezdik a két piros úszót, ám annyi erejük azért még sincs, hogy a töklevelek alá ráncigálják maguk.

Hátam a göcsörtös tölgynek vetem, később hasra, majd hanyatt fordulok. Az úszó meg-megrezdül néha, amúgy mélán csordogál a délelőtt. Az iménti ölyv más vadászmezőkre úszott, szellő se rebben, levél se rezdül.

Kövér csend hízik a levegőben, s egy lepke száll el az orrom előtt. De az is oly mélán, révetegen, mintha azt kérdezné, érdemes-e ily' vakmelegben fennmaradni...

Arra ébredek, hogy mellettem veszettül utat egy kutya, s hangosan morgolódik valaki.

– Még ilyet... ez az ember alszik! A csuka meg viszi a botját!

A bot ugyan még a helyén, de az úszó! Az bizony valósággal száguld a vízen, s mire végképp elszáll szememből az álom, mintha a föld nyelte volna... Azaz a víz, mert most megint felbukkan, s rohan a túlsó part felé.

Gondolkozni itt már nincs min, jön az irgalmatlan akasztás.

S jön a várva várt rúgás, ott lent a mélyben.

Szép, szép a fárasztás, hisz annak öröméért horgászik az ember, de ha ez a csuka beveszi magát a túlparti dzsungelbe...! Hát akkor lőttek a csukavacsorának. Meg a szabadságnak is, mert akkor én már a hátralévő napokban nemigen veszek kézbe botot!

Ám a csukanemzetség most az egyszer igazán gavalléros. Jó karomnyi fiúk megnyugodva tűri, hogy az iménti hang gazdája begázoljon érte a sárba, s kipenderítse a partra.

Nézem, nézem a halat, de örömöm már nem is a régi. Mert a csuka tudomást sem vesz  rólunk, szeme a semmibe réved. Mintha le sem győzték volna.

Fekszik rezdületlenül a fűben.

Öccsei, a kis hetven, nyolcvan dekás csukák vergődnek, tekeregnek a szárazon, ez meg itt – mintha nem történt volna semmi.

Mintha most is a töklevelek árnyékában leselkedne az aprójószágra. Henyél, lustálkodik a napon.

Nem tudom persze, én mit tennék az ő helyében, iménti ébresztőm viszont nem sokat teketóriázik. Kézbe vesz egy vastag ágat, s kétszer-háromszor fejbe kólintja a büszke csukát.

– Na, megnyugodott – mondja. – Maga meg aludhat tovább.

Morcosan néz rám, de hangjában nyoma sincs semmi haragnak, irigységnek. Tapogatom elgémberedett hátamat, s vakarózom kegyetlenül. Mert a szúnyogok persze nem aludtak. Még szerencse, hogy a csizmát a lábamon felejtettem, most különben nem tudnám, hová kapjak,

– Ha meg nem sértem, az úr honnan keveredett ide? – Újdonsült ismerősöm kint áll a napon, háttal a víznek, s néz rám, mint valami csudabogárra. – Mert hogy a maga fajta urak ide nemigen járnak.

Egy percen belül kétszer szólít úrnak, viselkedjünk hát úriemberhez illően.

– A gátőr tanácsolta..., meg egy idősebb, rokonszenves férfi.

– Egy kicsit húzta a lábát?

– Ki?

– Hát ki? Kálmán. Kocsis Kálmán. – Rosszallóan csóválja a fejét, s csak az orra alatt morogja: – Nagyon öszebarátkozhattak...

Állunk némán a nagy tölgy ágai alatt, hallgatjuk a kis fekete, torzonborz kutyája szuszogását.

– És maga kicsoda, már ha nem haragszik meg érte...? –kérdem kis idő múltán viszonozva az iménti udvariasságát.

– Én...? Kérem, én vagyok Guszti. A kőcsi csordás.

Most már leül ő is, én meg elmélázom a nagy szerencsémen. Mert Guszti, a „kőcsi csordás” nem akárki. A szomszédos Kölcse gazdáinak teheneit őrzi, tavasztól őszig kint hál az Öreg-Túr partján.

S a környék legjobb halfogója!

Hallottam én már róla, de eddig sosem láttam. Mondják orvhorgásznak, orvhalásznak is, mert hogy ő fütyül az engedélyre... Dehát ezt csak a hivatal mondja. Hisz nem tesz ő semmi mást, csak itt él a víz mentén, s megfogja a halat.

Az ebédrevalót.

– Na, megyek, megnézem a dugókat – áll fel, s jó tíz méter után hátraszól: – Nem jön!? Hátha lesz nálam is valami.

A holtág partján szabályosan kitaposott ösvény gondosan kikerülve a jószág vájta gödröket. A fűszálakon felszáradtak már a tegnapi esők, de a földút csúszik, mintha beszappanozták volna.

Ám a csordás nemigen törődik vele. Hetykén lépked, mintha csak a kőcsi főutcán korzózna, s néha-néha visszanéz. Lássa, miképp botorkál a városi cimbora.

Jó ötven lépés után tűnik elő az első dugó, bent ringatózik egy töklevés árnyékában. A nagyjából lehántolt mogyoróbot kis fűzfaágon nyugszik – amúgy a legszentebb béke mindenütt.

A következő mentén szintén. A fehérre festett hordódugó csak néha-néha rebben, mikor a horogra tűzött versenyszárnyú megrémül egy-egy nagyobb hal láttán.

A csordás csak legyint rájuk.

– A kárászoktól riogálnak. Vannak itt olyanok hallja, mint egy-egy sütőlapát. Kálmán bolondul értük. Én nemigen. Én a csukán kívül nem ismerek mást.

Mennék tovább, ám a gazda megtorpan. Az úszó itt áll az innenső parton, a zsinór hurkázva fekszik a vízen. Épp ez az, ami neki szemet szúr. Óvatosan a partra fejti a perlont, s mikor már kis híján feszül, leheletnyit emel rajta.

Mintha gránát vágott volna a vízbe!

Hatalmas burvány, s kivágódik egy szikrázó, aranyló test a mélyből... Aztán semmi. Egy üres horog, meg két bénultan álló ember.

Pontosabban csak egy. Mert a csordás egykedvűen tűz másik keszeget a horogra, s azt mondja:

– Itt kellett volna ülni. Megérdemli.… hadd menjen.

Még mindig felajzva állok a parton, s nézem a sötét, titkokat rejtő vizet. Aztán távolról halk, mélyen kongó kolompszót hallok.... Mire feleszmélek, a csorda már bent is lobácsol a vízben. Lélekszakadva rohanok, hogy a botjaimat mentsem legalább, de a jószágnak szerencsére megvolt a magához való esze. A botokat kikerülve gázoltak a vízbe.

Sűrű iszapfelhő kavarog, lassan elérik a két úszót. S az egyik mintha...

Nem ez nem lehet. Biztos a csordától ijedt meg a horogra fűzött keszeg. Különben nem cipelné ilyen kitartóan a dugót. Szép egyenletesen cammog, majd hirtelen eltűnik.

Majd előjön ismét, s áll, mint a feszület.

– Na, azért! – hessegetem el ébredező kíváncsiságomat. Ám a következő pillanatban megindul újból, mintha sosem akarna megállni.

Lesz, ami lesz, veszem kézbe a botot, s végtelen nyugalom száll rám, mikor megérzem lent az ütést. Gyengébb, mint az előbbi, de csuka ez mégis. Úgy két kilósra becsülöm, s jobban örülök tán a nagyobbiknál is, mely a duplája ennek.

Mert ezt én fogtam, egyedül.

A megmaradt kishalakat visszaöntöm a vízbe, s lehajolok a fűbe. Elég volt mára, gyönyörködöm a csukákban.

Velem szemben egy béka úszik ki a partra, s néz rám rezdületlenül. Szemében szemrehányás: mit akarsz evvel a két nagy hallal!? Honnan tudná, holnap letelik a szabadság – búcsút inthetek a katángkóróknak, a lassan penderedő ficfaleveleknek...

Elkergetem a békát, kedvetlenül szólok át a csordásnak.

– Elviszi az egyik csukát!?

Nem hallja jól, vagy nem akar hinni a fülének?

Mert feláll, s közelebb poroszkál.

– Mit akar?

– A csukák..., az egyiket elvihetné!

Kalapja alá nyúl, megvakarja a fejét, s úgy néz rám, mint a kelekótyákra szoktak.

– Még csak ez hiányozna! Hogy Guszti halat kunyerál.

De már fordul is, megy a tehenei után. Sokáig hallom még a méltatlankodását, míg el nem tűnik egy bokor galagonya mögött.

Teljes lesz újból a csönd. Ág sem mozdul, levél sem rezdül. Fent a magasban vércse szitál, oly mozdulatlan, mintha csak odaszegezték volna. Fél óra is elmúlik talán, mikor újra az égre nézek. A madár még mindig ugyanazon a helyen..., ám az ég kékje mintha valamit fakult volna.

A súlyos csendben hátrafordulok, s megértem mindjárt a nagy némaság okát. Fekete fellegek tornyosodnak, némán lopakodnak a Túr felé...

Tépetten, agyonázva estem be a faház ajtaján.

Csapzottan, vacogó fogakkal ébredtem másnap, kint már javában sütött a nap. A vén juharfán harkály kopogott, s bekapcsoltam a rádiót.

Szép, napos hétvégét ígért, megembereli magát végre az augusztus.

Az én csukáimról persze egy szó sem esett, de Gusztiról is hallgatott a krónika. S a gátőrről, meg Kocsis Kálmánról is.

Mintha nem is találkoztunk volna.

Mintha nem ez lett volna a hét legfontosabb eseménye.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.20. 08:02

www_tvn_hu_f3c5f8d3fc87f6dea023ff9259e7031e.jpgFélreértés ne essék, a rendszerváltás komédiája címmel egy színházban eddig még nem játszott művet szeretnék mogyoróhéjban bemutatni, s nem pedig e korszakalkotó történelmi esemény politikai iróniáját adni.

Mondhatjuk, hogy kordokumentum, ugyanakkor sajátos mű Spiró György Legújabb Zrínyiász című komédiája. A darabot a Vígszínház rendelte meg, és be is akarta mutatni, azonban a szerző megmakacsolta magát, és nem engedte, mert úgy látta, hogy 1992-re a magyar közélet szereplői méltatlanná váltak arra, hogy színpadra kerüljenek. A mű – amely 1991-ben született – mintegy menet közben ábrázolja a rendszerváltozást, Mikszáth híres művéhez csatlakozva, az Új Zrínyiászt felidézve, annak a bátorságával avatva színpadi karakterekké a néven nevezett politikusokat, közszereplőket (Antall Józseftől Kis Jánosig, Horn Gyulától Kupa Mihályig, Orbán Viktortól Paskai Lászlóig és tovább). A történet alapja természetesen az, hogy Zrínyi és vitézei feltámadnak, s belecsöppennek a nagy változásba, rendszerváltozásba Magyarországon. Íme, Für Lajos hogyan kommentálja az eseményt:

„…ez nem támadó, hanem védekező feltámadás, mondhatom, hogy felvédekezés. Mindent el fogunk követni, hogy a béke megóvásának érdekében hamarosan az erdélyi származású Hunyadi János és Hunyadi Mátyás is feltámadjon.”

S megjelennek a műben a többpártrendszer első politikai kánonjai, azaz szólamai, sajátos nyelvi képződményei. Íme, a kisgazdáké Zsíros Géza tolmácsolásában.

„A Kisgazdapárt ezeregyszáz éve vallja, hogy lesz magyar feltámadás.”

A darabban Pető Iván, az SZDSZ nevében ekképp nyilatkozik:

„Az SZDSZ elvben minden feltámadást támogat, amennyiben az a jogállamiság kritériumait kielégíti. …Nem támogatjuk viszont a múlt feltámasztására tett kísérleteket, ezért az úgynevezett feltámadásban nem veszünk részt.”

Következzék a Kereszténydemokrata Párt, Surján László nyilatkozata a komédiában:

„A kereszténydemokraták nevében hálámat fejezem ki, amiért a kereszténység magyar mártírjai éppen ezt a korszakot látták jónak a feltámadásra. Hisszük, hogy ez a feltámadás nem az utolsó. Egészségügyi miniszterként elmondhatom, a magyar betegek egyetlen reménye eddig is a feltámadás volt, ezek után még inkább az lesz.”

A feltámadás eseményét a Fidesz részéről Orbán Viktor a következőképpen kommentálta:

„A kormánynak ezúttal is kiderült, hogy nincs fantáziája. Kossuthot vagy Széchenyit is feltámaszthatták volna, de nem merték. … A Fidesz úgy döntött, hogy a maga részéről Petőfit és József Attilát fogja feltámasztani.”

A műben az MSZP részéről a nyilatkozó Horn Gyula. Íme:

„Az MSZP szerencsétlen ötletnek tartja Zrínyiék feltámasztását. A törökök tiltakozni fognak, holott eladhatatlan termékeinket náluk akartuk elsütni.”

És végül az akkori kormányzópárt, az MDF nevében Kónya Imre frakcióvezető közölte a párt álláspontját:

„Erről álmodoztunk egykor a kerekasztal körül. Mi biztosak vagyunk benne, hogy a feltámadottak hús-vér emberek, vérek a vérünkből, magyarok a magyarok közül. Az ellenzék persze tagad, áskálódik, furkál, irigykedik, ez a dolga.”

Radnóti Zsuzsa a mű utóéletét illetve ekképp vélekedett: „Azóta több év telt el. Van, aki már nem él a szereplők közül, sokan fényévnyire kerültek egykori önmaguktól, és a darab izzó, harapós jelenéből ma már félmúlt lett. A szereplők erkölcsi megítélését az idő és a közvélemény úgy-ahogy elvégezte, s így egy tehetséges, pontos előadásban minden a helyére kerülne.”

S végezetül azt kell még elmondani, hogy ez az előadás azonban csak fejben születhet meg mindazok számára, akik elolvassák a komédiát, hiszen ez az egyetlen Spiró-darab, amit könyvdrámának nevez maga a szerző is.

(Az írás 1999-ben született.)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.19. 08:20

Írta: Réti János

 

fabian_perez_elmelkedes_masolata.jpgA három borbély− fodrász vagy figaró − egymás mellett dolgozott a tágas üzletben, ki tudja már, mióta. Az egyik húsz, a másik harminc, a harmadik negyvenvalahány éves lehetett, de olyan békés kollegialitásban nyisszantották vállvetve a férfiak felesleges tincseit, fürtjeit, mint ahogy a jégkoronghátvédek aprítják az ellenfél támadóinak ábrázatát. Járt a kezük, mint a motolla, és a nagy tükörben csak néha vetettek pillantást egymásra vagy vendégeik valamelyikére, amikor új téma merült föl a világ dolgait latolgató társalgásban.

Mikor először jártam az üzletben, kora reggel volt, közvetlen nyitás után, és egy lélek nem sok, de annyi sem akart hajat vágatni rajtam kívül. Így aztán szíves invitálásra, találomra a bal oldali harminconévesekhez ültem le. A figaró villámgyors volt, beszédes, de a frizurám olyan tökéletesre sikerült, mintha a fejem, a hajam meg ő évek óta összeszokott volna.

Másodszor a középsőhöz, a legidősebbhez jutottam, aki megnyírt ugyan, de egy hét múlva úgy néztem ki, mintha már hónapokkal azelőtt bevonult volna, a borbélyom.

Harmadszorra a sok várakozót megelőzve ülhettem a jobb oldali huszonéveshez, aki viszont úgy levágta a hajamat, mint utoljára tíz éves koromban a Marx bácsi. (Nem azonos az izmus feltalálójával; mesterember volt, aki azokban az időkben is csokornyakkendőt hordott, amikor mostani viselői, lehet, gondolni sem mertek volna rá.)

Szóval, ott a fodrászüzletben nagy igazságoknak jutottam a nyomára, miközben a bal oldali harmincasra várakozók részvétlen tekintettel bámulták, amint lassan kisfiússá válok a nyisszantások nyomán.

Ha sietünk, akkor a nagy rohanásban vagy úgy marad minden, mintha mi sem történt volna, vagy felismerhetetlenre kopasztanak bennünket. Arra, hogy pont úgy alakuljanak a dolgaink, amilyennek szeretnénk, bizony várni kell.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is:Réti János tárcái

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.18. 11:28

00197_08_shakaland.jpgAfrika déli részén a zulu nép volt az, amelyik a legtöbb borsot törte a hódítók orra alá. A törzset Shaka király kovácsolta egybe az 1800-as évek elején. A brit gyarmatosítók hamar megtanulták, hogy hadviselési hagyományaik haszontalanok errefelé, és egyenesen kedveznek a félelmetes zulu harcosoknak.

00196_25_jpg_shakaland.jpgA terep, a természet ismerete, valamint az ügyesség és a testi erő mind mind a bennszülöttek oldalán állt. Amikor pedig a zuluk látták, hogy a brit katonák csak zárt rendben támadnak, Shaka király kettétörte lándzsanyelét, hogy szaporábban tudja forgatni a fegyvert. A hajdani véres csatákat Shakaland-ben is békévé oldotta az emlékezés, amit már az is mutat, hogy a vidék nevének második tagja már angol szó.

00197_14_shakaland.jpgA zulu falu, ahol a felvételek is készültek, voltaképpen skanzen. Szemléletesen megmutatja, hogy a helyi építőanyagokból az itteni klimára miként lehet nagyon is kényelmes házakat, közösségi épületeket emelni. Az iparosok, a mesteremberek olyan szerszámokat használnak, amelyek egyáltalán nem multbéliek, mert nem is olyan távol innen, nagyon is hétköznapi még az alkalmazásuk. Az asszonyok raffiát szőnek, a lányok szinpompás gyöngyöket fűznek, a férfiak pedig – bemutatják harci táncukat.

00196_17_jpg_shakaland.jpgA falu közepén álló pajtaszerű épületben, köszönhetően a vastag pálmahéjazatnak, meglepően hűvös van. Nem is baj, mert amit itt a harcosok eltáncolnak, attól izzik a levegő. Igazi afrikai ritmus, nagyrészt csak itt ismert és használt hengszereken. A mozdulatokon meglátszik valamelyest egy hozzértő művész keze nyoma, de a fergeteges lendület, és az emberek vérébe ivódott hagyomány nem sok teret engedett fantáziájának. Ezek a kettétört nyelű lándzsák, és a fénylő barna karok ma se kimélnék azt, akinek élesben adnák elő Shaka király koreográfiáját.

00196_10_jpg_shakaland.jpgA táncos harcosok verejtékes homlokát odakint ébenbőrű szépségek törlik meg. Meztelen keblük úgy döf elő a szivárvány gyöngysorok alól, mint a már említett lándzsák.  Visszatérve a már említett britekre, ezek a fiúk a legszebb angolt beszélve válaszolnak kérdéseimre. 00196_09_jpg_shakaland.jpgA szólótáncos pedig egyenesen a ködös Albionban csiszolta tudását. Így aztán Shakaland a világ egyik legbékésebb zúga, Shaka király pedig békében nyugodhat a protea-cserjék alatt, mert harcosainak utódai ma is ámulatba ejtik a fehérbőrű utazót.

 

 

***

 esiksandor2cm.jpg

Ilyen szép a világ

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.17. 09:07

Biszák László festménye

10915192_1017582878258391_4008635919538777772_n_2.jpg
50x70 cm.
vászon, akril

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.16. 08:07

Zsoldos Barnabás vadásztörténetei

halvanyhat_vt_dec_18_003.jpgA természet különleges képződménye a köd. Csapadék, de mégsem eső, de még nem hó. A belőle képződött zúzmara – hideggel párosulva – pedig a táj olyan különleges látványát tárja a vadász, a természetben sétáló ember szeme elé, amire csak rácsodálkozni lehet. Ezt nevezhetjük a köd szebbik arcának.

De, van ám csúnya arca is.

Ez pedig az, amikor a táj átláthatatlan fehérségbe burkolózik. Persze a csúnya jelzőt a vadász említi, mert a másik oldalon ott találjuk a természet azon élőlényeit, amelyek zsigereikben érzik a ködtakaró áldásos jelenlétét a völgyekben, hegyoldalakban.

Nos, e hosszúra sikeredett bevezető után a köd által megtréfált vadászokról – köztük voltam én is – szól beszámolóm.

Mogyoróskára iparkodtunk, Kovács István kálmánházi vadászbarátunk két fiával és Dr. Móra Istvánnal, mert a jelzések szerint – januárban történt az eset – a vaddisznó kondákban jár, a muflont sem lehetetlen puskavégre kapni, de még selejt gímszarvas bika elejtésére is van mód. A tar vadakról nem is beszélve. Ennyi lehetőségből már csak elénk hoz valamit Szent Hubertus, vagy Diána.

Megvallom őszintén, az ő kegyeit, jobban szeretem…

Elindultunk, s a falu alatt a patak partján – szerintem csak üdvözlésünkre – egy gím tehén álldogált borjával. István a váratlan lehetőséget nem tudta kihasználni, a gímek pedig megunták a várakozást. Jó jel, mondtuk szinte egyszerre, egy cseppet sem keseregve az elszalasztott lehetőség miatt. Egyébként is mi lenne, ha minden vad puskavégre kerülne…

Azt azért megbeszéltük, a következő lehetőségnél én következem, már ha lesz. Nem volt.

Annál jobban foglalkoztatott bennünket az egyre ködösebb levegő. Pisti, aki a jobbkormányos G-mercit vezette, nyugodtan beszélgethetett, hiszen könnyedén vette az akadályokat az autó, s egyre csak biztatott bennünket, messze vagyunk még a tetőtől, ott még ideális időjárás várhat bennünket. Próféta szóljon belőled, mondta István, de ahogyan haladtunk magasabbra, magasabbra, mintha a köd is lassan követett volna bennünket.

Végre én is kiszállhattam a nyolcas lesnél, s megállapítottam a szórót látogatja minden féle csülkös vad. Sőt, még tökéletesen is látok, ha így marad az időjárás, a lő-világosság után a serte vadra is esélyem lesz.

A feltételezés a kudarc szülőanyja, szokta mondani a vejem.

Így is történt. Tar vad nem érkezett, de a trófeások is elkerülték a híresen jó szórót. Nem így a köd, egyre jobban körül ölelt, egyre kevesebbet láttam a szóróból. Fegyveremet gyakrabban emeltem célzásra, mit és mennyit látok a kukoricából, a sózó tönkbe illesztett fehér tömbből.

Egy kis szellő lebbenhetne, mormogtam magamban, de csak gondolatilag, ami azt jelenti egy hang sem, hagyta el az ajkam.

Most már semmit sem látok, állapítottam meg.

Hol vagy, drága Dianám, hol székelsz a zempléni hegyek ormán Szent Hubertus?  Vagy talán ti sem láttok az orrotokon túl?

Akkora szürkeség vett körül, hogy a savóval bőven telített kefires dobozban is többet látni.

A les, minden igényt kielégítő. Az előtérben lehúztam a csizmám, a báránybőrre zoknis lábammal léptem, az ülő alkalmatosság pedig ilyen alkalomra még fekvésre is alkalmas, hiszen a szivacs és a pléd erre csábítja a vadászt. Így is tettem, hallgattam a csöndet, az egyre erősödő ágroppanásokat. Ez ki is verte az álmot a szememből…

Nem kétséges, disznók érkeztek a szóróra, az átláthatatlan köd leple alatt. Nem láttam még a legközelebb álló bükkfát sem, csak hallottam őket, s megállapítottam, ez egy konda. Fantáziám is megindult, nem nehéz ebben a helyzetben, mert ropogtattak, csámcsogtak. Szinte láttam a nagyobbak, mint taszítják oldalba a kisebbeket, mert apró sivító hangokat is hallottam. Mennyien lehettek tízen, húszan nem tudhattam.

Megadtam magamat a sorsnak. Lefeküdtem, betakaróztam és hallgattam a vaddisznó „koncertjét.”

Vajon, mi a helyzet a többi lesnél? – nyilallott belém a gondolat.

Áldás ez a telefon…

Ti mennyit és mit láttok, kérdeztem Pisti helyett az édesapját, aki mint kiderült Kálmánházán a pincében a boros kancsó mellett ült. A sötétségben tévedésből az ő számát nyomtam meg.

No, de tisztázódott minden, István – mellesleg a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Vadászkamara elnöke – úgy döntött fel sem ül, mert éjszaka Nyíregyházára akart menni. Ebből következik, Pisti sem látott semmit, mert ő sem vadászott.

Csak én „vadásztam.”

S ez így ment szerda estétől szombat délelőttig, hegyre fel, hegyről le, mert a remény hal meg utoljára, meg az is lehet, hogy fent nincs is köd.

De volt.

Annak ellenére, hogy fegyverünket sem sütöttük el, jót vadásztunk. A régebbi történeteket sorra felelevenítettük, majd sütöttünk mindenfélét, mi szem-szájnak ingere. A platton és a kemencében sült étkeket, melyeket jó étvággyal elfogyasztottunk, István borával locsolgattunk.

Ezen a hétvégén a köd, Szent Hubertus és Diána nem a mi oldalunkon állt. Diána az öt deli vadászból egyet azért kiválaszthatott volna…

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek!

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.15. 07:14

Balogh Géza horgásznovellái 

bg1 10 400.jpgNyálkás decemberi köd ülte meg a várost, s egy rettenetesen unalmas értekezleten ásítoztam. Valami új, a közigazgatásban használatos számítógépes rendszerről beszélt egy Pestről szalajtott előadó…, le-leesett a fejem.

– Az Isten áldjon meg, viselkedj már! – lökött oldalba kollegám, s végre megembereltem magam.

Teltek, múltak a percek, szürkén csendesen csordogált a délelőtt, s..., végső kétségbeesésembe az ablakhoz menekültem. Résnyire nyitottam, és lassan elfogytak mellőlem a szavak. Már csak a kinti fákat, meg a lomhán, lustán kavargó ködöt láttam, később pedig már messze, egészen a Tisza mentén jártam. Istenem, ha én most a kóródi, milotai köveken ülhetnék...! Ilyen sűrű, ragacsos ködben még az alkonyt se kéne várni, a vesztit érzi ilyenkor a menyhal.

– Itt fogsz aludni? – bökött meg újból a kollega, s elképedve láttam, félig már üres a megyeháza. Vége az előadásnak.

Elcsigázva vánszorogtam a szerkesztőség felé, bambán néztem az öreg portásunkra, ahogy kezembe nyomott egy cetlit, és végigmért gyanakodva.

– Miféle nyilasok keresik magát Milotáról?

– Tessék? – pislogtam.

– Most volt itt valami férfi, azt üzeni magának a milotai nyilas, hogy fogják a süllőt, a menyhalat.

Nyilas...? Hát persze, Nyilas Laci, a milotai boltos, nevettem el magam, s azon nyomban tudtam, engem holnap már nem igen küldenek értekezletekre. Mert megyünk Milotára, menyhalazni! Igen ám, de nem olyan egyszerű ezt megszervezni! A cimborák többséges ilyentájt már leteszi a lantot, vagyis a horgászbotot, s úgy néz rám, mint valami őrültre:

– Télen, ráadásul éjjel...!?

S ők még csak hagyján, de a család!

Honnan tudnák szegények, hogy egy téli, tiszai éjszakázásnál nincs gyönyörűbb a földön. Nincs semmi más, csak a sötétség, s a nagy, súlyos csönd. Minden apró rezdülést meghall ilyenkor az ember. A lámpafénytől megriadó bagoly suhogását, az avarban bujkáló egér szöszmötölését, a messzi, fagymentes öblökben éjszakázó vadkacsák múló hápogását.

Szóval kire számíthatok?

Szabó Ferit könnyű lépre csalni. Szabadúszó, ráadásul itt lakik a szomszéd utcában. S még horgászni is tud..., nálam legalább is jobban.

– Hívjuk el a doktort, Szentpéterit. Úgyse járt még a Felső-Tisza mentén – fogad.

– Tényleg – nézek nagyot, hogy ez nekem nem jutott eszembe.

Szentpéteri doktor ugyan gyógyítani nem tud, de valóban doktor, a vetőmagtermesztésből kandidált. Ám ha gyógyítani nem is, horgászni azért tud, méghozzá úgy, ahogy én még senkit se láttam. Túl van már a harmadik infarktuson is, így aztán élvezi az életet. A vízparton persze...Csak egyetlen gond van vele, messze lakik tőlünk, Hajdúnánáson. De kitalálták már a telefont.

– Ó cimbora baj van – hallom a távoli, paposan kántáló hangját–, taknyom-nyálam egyben. Beledöglöm, olyan beteg vagyok.

– Dögölj meg, de gyere.

– De hová..., az Istenért!?

– A Felső-Tiszára.

– A Felső-Tiszára…? – változik meg a hangja. – Az már más. Csak az asszony meg ne tudja.

Másnap délelőtt aztán nem hogy a náthát, de Debrecent, Böszörményt, Nánást..., elfelejti a teljes Hortobágyot. Gyönyörű, szikrázó napsütésben autókázunk Milota, pontosabban a szomszéd falu, Tiszakóród felé, ahol az éjjeli szállásunk lesz, és Bartha Jancsi, az ottani rezidensünk mondja majd meg, hogy Milota vagy Kóród.

A nap, hatalmas, vérvörös korongja tünedezőben már, mikor begurulunk a vendégház udvarára, és Gáspár, a kóródi polgármester széttárja a karját.

– De örülök, hogy itt vagytok! – nyitja az ajtót, aztán dideregve az udvarra menekül. – Nem fogtok itt fázni?

– Ugyan – legyint Szabó, meg Szentpéteri, és a nagy örömre kibontanak egy üveg szilvóriumot. – Nem kérsz? – néznek rám kajánul, tudván, hogy vár még némi tennivaló. Többek között le kell vezetni az autót a vízhez.

Jancsi, a rezidens, majd visszahozza, hisz utálja a pálinkát..., de hol van még Jancsi. És hol az indulás!? Behordtam már minden hálózsákot, pizsamát, hősugárzót a majdani szállásunkra, de őket, hármójukat lehetetlen megmozdítani. Gáspár, a polgármester már menne, dolga is volna, meg különben is..., de a két mesterhorgásszal már nem lehet bírni.

– Ilyen nincs..., ilyen gyönyörű tájék! – hajtogatják, de aztán elfogy a türelmem.

– Két percetek van..., és megyek.

Ez hamarabb is eszembe juthatott volna, mormogom a kis, kacskaringós utcában Bartha Jancsiék felé menvén, ám csak az asszonya van otthon.

– Hol lenne, valahol lent a Tiszán! – mondja mérgesen, aztán, hogy felismer, behív bennünket kávézni. – Már egy hete, minden nap vár benneteket. Lent, a szokott helyen.

A szokott helyen..., ez nagy segítség, morgok, hiszen van nekünk vagy öt, „szokott” helyünk, ahol úgy elbújhat az ember, hogy hét vármegye zsandárja se talál rá. Akkor legyen a Kincstáré, mondom magamban. Egy hatalmas, kettős kanyar az, az egész Felső-Tisza legnagyobb langója, három akkora visszaforgóval, hogy elférne benne egy kisebb falu.

Összevágott, félig már felfagyott földutakon bóklászunk, a kocsi dülöngél, mint a részeg ember, s már azon vagyunk, hogy gyalog megyünk tovább, mikor a gáton feltűnik egy Trabant, és kisvártatva kiszáll belőle Jancsi. Két kisebb domolykó, meg egy paduc rugdos a vödrében, s arcunkra fagyasztja a mosolyt.

– Egy héttel korábban kellett volna jönnötök. Most, ebben a hidegben megállt, de tíz napja vastag, fekete gilisztával kilósokat is fogtunk.

Honnan vegyünk azonban most, e kutya hidegben vastag iszapgilisztát? Örülünk, hogy nem fagyott meg a vödrünk, s ha az öklék zöme ki is múlt, néhány apró halban még pislákol az élet.

Az autót az ártéri erdő alatt hagyjuk, s nekivágunk a dzsungelnek. Míg fel nem fedeztem ezt a tájat, teljesen abban a hitben éltem, dzsungel sehol másutt nincs, csak az Amazonas mentén.

A Felső-Tisza ártere azonban felveszi azzal is a versenyt. Méterenként kidült, korhadó nyár-, és ficfák, kefesűrűségű kökény-, meg galagonyabokrok, és mindent átsző a borzalmas hegyiszeder indája. Kezünkben a lámpa, a vödör, a szák, s persze a botok…, csoda-e, ha lépten- nyomon beleakadunk valamibe.

A neheze azonban még csak ezután következik. Előttünk egy-egy mély szakadék, a túlsó partján egy jó öt méteres homokfal, aztán majd újból le a folyó mellé. Néhány napja tisztes ár látogatott ki a partra, az avart most vékony jég borítja, előbb-utóbb valamelyikőnk egészen biztos, hogy bezuhan a vízbe.

A folyó pedig itt vagy öt méteres...

Jancsi már itt piheg mellettem, ők ketten azonban ügyet sem vetnek a borzalmakra. Állnak a homokbástyán, s csillog a szemük.

– Nem..., ez nem lehet – ordítják tele tüdővel –, ilyen víz sehol a világon.

– Majd akkor áradozzatok, mikor visszafelé másztok – mondom csendesen, de már megenyhült hangon, hiszen ez a víz valóban lenyűgöző. A folyó a túlsó, már ukrajnai területen vágtat, de az onnan benyúló porond hirtelen visszafordítja, ám bent, a meder közepén valami láthatatlan gerinc háromfelé osztja, teljeséggel kiszámíthatatlan, hová száll majd le a bevetett  horog, ólom. Lent, mélyen a vízbe nyúlva egy hatalmas áradás hozta nyárfa is nyugszik, felborítva a nyáron már megszokott sodorvonalakat.

– No, most hová? – nézek a rezidensre, de ő is csak tanácstalanul tárja szét a karját.

– Ez még nem volt itt egy hónapja.

No, szépen vagyunk, ha már a gazda se tudja, mi történt a nyájjal állunk tétován a bástyán.

Ők ketten legszívesebben már itt lecövekelnének, már maga a látvány is tökéletesen kielégítené őket, én azonban megindulok lefelé a parton, a nyárfa baloldalához. Nem mintha ott biztatóbb lenne a víz, mint a másik oldalt, de ott, a meredek part és a folyó között egy másfél-két méteres, enyhén lejtő part, kényelmesen elférek rajta. A víz persze visszafelé, a nyárfának robog, de ha hideg fejjel dobunk, a horognak valahol a fa előtt kell leszállnia. Az ágak között pedig hallnak kell lennie.

A két vendég még mindig letaglózva szemlélődik, én azonban már szerelek, és kisvártatva lehuppan mellém Jancsi.

– Eljöttél a jó hely mellett, a bedűlt nyárfa másik oldalán lehet, hogy jobb lett volna – mondja. – Tavaly ilyenkor, fentebb, a csécsi kanyarban is volt egy ilyen vízbedűlt fa, tudod te, hogy mennyi süllőt kivettünk alóla?

– Ilyentájt, decemberben?

– Nem. Melegebb volt, úgy október eleje.

– Jancsi...! Most decembert írunk, ki tudja merre járnak a süllők!

Nem is mond szegény semmit, fogja magát, és elindul neki a homokbástyának. A lépcsők derekára érve azonban még visszaszól:

– Adja Isten, hogy ott is szerencséd legyen!

Hoztam magammal egy vékony, maroknyira összehajtható szivacsot, kiterítem, elnyúlok rajta. Nem egészen sportszerű, de most nem is a hal fontos. Az csak ráadás lenne... Fekszem a parton, nézem az eget, az egyre fényesebb csillagokat, s hogy fázni kezd a lábam, egyre jobban hiányolom a rigók, a fülemülék hangját. Ha most április, vagy május volna, sokkal puhább, bársonyos lenne az alkony, örvösgalamb csattogtatná a szárnyát..., most azonban akkora a csend, hogy az ágpattanás is dörejként hallik.

Aztán már nem csak dörren, de robajlik is...! Lezúdulnak ők ketten, Szabó, meg Szentpéteri, s leülnek a botjaim és a nyárfa közé. Horgaim ki tudja merre libegnek, de az biztos, bármerre dobnak, engem megfognak. Az ólmot csak lefelé, a nyárfának vihette a víz, csak keresztbe dobhatnak hát..., át az én zsinórjaimon.

Eszükbe sem jut azonban a horgászat.

– Jancsikám, honnan tudtad, hogy szeretjük az almapálinkát? – hallom a nagy nyárfa alól a doktor úr hangját.

– Ó, benne van az az üveg egy fél éve az autóban. Én ugyan nem iszom, de sose tudja az ember, mikor jön valami rendes vendég.

– Ugye mondtam én neked doktor úr, hogy mi rendes emberek vagyunk– mondja némi krákogás után Szabó, majd újból néhány másodperces csend, aztán megint megszólal. – A nagyokost nem kéne megkínálni?

A nagyokos persze csak én lehetek, s akár meg is sértődhetnék, hisz nem kevés éle van az iménti mondatnak, de én már csak múlóan hallom a vakarózásukat. Rég elővettem a tartalék flaskát... Jancsi majd hazavisz minket. Legfeljebb itt marad az egyik autó... Megérdemli sorsát az a rabló, amelyik a mi kocsinkra pályázik!

Könnyű ezt azonban így, hirtelen kiszakadva mondani, de amikor félóra múltán se csökken a zajongás, kénytelen megszólalni az ember:

– Ti mikor akartok horgászni!?

Ügyet se vetnek rám, pálinkázgatnak vidáman. Egyre jobban bosszant a dolog, hiszen ha ezek most itt próbálják meg a horgaikat bevetni, akkor tényleg befellegzett a horgászatnak. Úgy keresztül hajítják a zsinórjaimat, mint a pinty. És ha itt újból szerelni kell, és nekiállni az összegubancolódott zsinórok szétszedéséhez…? Mínusz tíz fokban, gyér lámpafényben, elgémberedett kézzel, akkor tényleg megtudom mi a magyarok Istene.

Ekkor azonban hirtelen felkerekednek, s nekiindulnak a nyárfa túlsó oldalához.

Isteni rendelés, morgom magamnak. Végre végignyúlhatok a szivacsomon… Előttem a két bot, a víznek iramodó zsinórok, figyelem a csöndet. Egyetlen surranás, zörrenést se hallani, csak a partnak simuló hullámok monoton hangját.

Lassan-lassan megáll az idő, és mi beolvadunk a nagy, téli éjszakába.

Mire kinyitom a szemem kis híján lefordulok a szivacsról. A két botot vékony pókfonál köti össze, s az apró mester is feltűnik a fényben. A nagy pókász, Herman Ottó biztosan megmondaná, hogy mit keres itt, e komor hidegben a parányi jószág..., aki szemmel láthatólag cseppet se fázik.

Én azonban egyre jobban. A kivonult orosz katonák vastag, párnázott vattanadrágja feszül rajtam, de már így is vacog a fogam.

– Nem kéne egy kis tüzet rakni?! – kiáltom feléjük, de süket csönd a válasz.

Mi lehet ezekkel, kapaszkodom át a homokgerincen, de még fel sem érek, már integetnek. Szabónak libeg a zsinórja, s mire leérek, már a bot is remeg. Finoman, puhán bevág, és kiemel egy menyhalat.

Nem nagy ugyan, olyan harmincdekás, de hal. S menyhal! Az esztendő első menyhala! Sőt, hogy tavaly egyetlen egyet se fogtunk...!

Nézzük, forgatjuk a titokzatos tiszai vándort, – hangos, de aztán egyre csendesülő örömünk szétterül a folyó hátán. Ismét berepül a horog, várjuk az újabb kapást, aztán szétszéledünk, megy ki-ki a saját botjához.  Ám még a jöttünknél is felajzottabban. Akkor még csak reménység volt a menyhal…, most azonban bizonyosság!

Bezzeg az én horgaimat nem birizgálja semmi! – huppanok le a botjaim mellé, s némi tétovázás után elnyúlok ismét a szivacson. Ám a fejem még le sem ért talán, máris felegyenesedem, mert valami figyelmeztetetett.

Hajladozik a jobb oldali, a nyárfa alatti botom vége. Hal…, vagy csak a sodrás játszik velem? Nem bírom tovább, bevágok.

Menyhal! Ikertestvére az iméntinek.

Legszívesebben megcsókolnám, s világgá ordítanám a boldogságomat, de aztán megfegyelmezem magam. Újból csalizok, s bevetem az iménti helyre. Heverésző kedvem rég elmúlt már persze, simogatom, gyönyörködöm a halban, fél szemmel azonban mégiscsak figyelem a két botot. Aprókat bókolnak, de ez a víz nyomása csupán.

Most már a többiek bíztatnak, hogy menjünk fát gyűjteni, mert megveszi őket az isten hidege. Engem azonban innen már fel nem állít senki! Igaz, kapás semmi, de még mindig jobb, mintha kiültem volna vaddisznólesre – vigasztalom magam. Mert ott aztán tényleg moccani se lehet, nem hogy beszélgetni, cigarettázni. Ül az ember fent, egy deszkatákolmányban, mely bármelyik percben leszakadhat, és fülel a csendben. Órákon, fél éjszakákon át. Hogy hátha jön a disznó.

A vaddisznó meg persze nem jön.

Nekünk legalább már van kettő. Igaz, hogy aprócskák, de mit látok...? Szép komótosan kezd eldűlni a jobb oldali botom. S már nem csak dől, de a zsinór is feszül. Bevágok hát..., s egy gyönyörű, erős rúgás a mélyben.

Persze hogy menyhal! Nem is akármilyen, majd negyven centis, tán fél kilónál is több lehet benne!

Szégyen nem szégyen, én bizony megcsókolom, s ezzel az én részemről vége a mai horgászatnak. Megyek fát gyűjteni, s rakunk akkora tüzet, hogy tán még a túloldali, ukrajnai mezőváriak is látják.

De még így is csak este fél tizenegyig bírjuk. Lilára fagyva esünk be a kóródi házba. Jégverem az, nem is lakás, de bennünket szemernyit se zavar. Hisz a paducok, állítólag ezt szeretik igazán.

Másnap reggel Milotán vígan zörgetünk hát be Nyilas Lacihoz, majd ő megmondja, merre menjünk. Szokatlanul kedvetlen, bár megpróbálja palástolni.

– Valami baj van?—kérdjük.

– Ó dehogy! – legyint. – Titeket sajnállak, hiszen itt ma nem fogtok semmit.

Az ártér füvét vastag dér fedi, a bokrokon pedig kövér zúzmara, de még mindig nem gondolunk semmi rosszra. Ám furcsa, nyiszogó hangok jönnek a víz felől. Zajlik a folyó, szobányi jégtáblák úsznak rajta. Tényleg reménytelen a mai horgászat...

Ám a meteorológia enyhülést ígér..., mához egy hétre tehát ugyanitt.

Csak kibírjuk addig a Tisza nélkül!

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.14. 08:24

szifon_lokal.jpgMindenféle magyarítás sikeressége a körülmények szerencsés egybejátszásán múlik. Egyébként be kell látni, nagyon esetleges az elterjedése és a megismertetése. Ki lehet írni pályázatokat, s hiába a találó szó, ha valamilyen oknál fogva a közízlés nem fogadja el. Pedig a magyarítás sokak számára természetes. Ez tiszteletre méltó. Az egyik műszaki kollégám nagy örömmel írta egy e-mailjében, hogy megvan a pendrive magyar megfelelője! Zsebtár, hiszen a zsebünkben tároljuk az információt. A csetelés jellemzője pedig a dialógus, amelyet írott formában való megjelenése miatt valaki páriratnak nevezett el. Sajnos egyikről sem mondhatjuk el, hogy elterjedtek.

Az alábbiakban konkrét példák segítségével nézzük meg, hogy a lehetőségek és a szükségesség miképpen befolyásolja a magyarítást!

A piercing magyarítására egy összefoglaló magyar elnevezés született: testékszer. Ennek oka a tárgy sokfélesége. Valóban nevetséges volna a fülbevaló mintájára megalkotni a szájbavalót, az orrbavalót, a szemöldökbevalót, esetleg a nyelvbevalót stb. (Egyébként a testékszerek közül a köldökékszer Egyiptomban a királynők privilégiuma volt, az ókori Rómában pedig a férfiasságot jelképezte a mellbimbón átszúrt karika.)

A curling esetében egy másfajta tárgyelnevezési eljárással találkozhatunk. A csúszókorong magyarítás létrejöttét befolyásoló tényezők a következők: a már régóta létező jégkorong összetételben az előtag utal a helyszín jellegére, az utótag pedig a sport egyik eszközét jelöli meg: korong. Így a curling magyarítása során a korong utótag elé egy más jellegű előtag szükségeltetett. A cselekvés, történés módjának a megnevezése folyamatos melléknévi igenévvel: csúszó. Valószínűleg ezen motivációk szerint született meg a csúszókorong szavunk. A sporttal kapcsolatosan egy másik cselekvési mód megnevezése, a söprés valószínűleg azért nem honosodott, mert maguk a sportolók a jégsöprés szót kissé pejoratívnak, nevetségesnek érzékelték.

Sajátos, részben szóalkotásbeli, grammatikai problémával szembesülünk a magyarítás során akkor, amikor a sikeres anyanyelvi összetett névszóból annak igei alakját kívánjuk létrehozni, ez azonban csak elvonással lehetséges. E ritkább szóalkotási mód azért vált ki ellenzést és szokatlanságot, mert a magyar nyelv ragozó jellegéből fakadóan is alapvetően azt az eljárásmódot részesíti előnyben, amikor a szóhoz hozzákapcsolunk valamit (toldalékot, összetételi utótagot), s nem pedig elveszünk belőle. Íme, néhány példa: tender = versenytárgyalás, de nem mondjuk, hogy versenytárgyal, a lízing = kölcsönbérlet, de nem mondjuk, hogy kölcsönbérel, a szkenner = lapolvasó, de nem mondjuk, hogy lapolvas, a paint-ball  festéklövészet, de nem mondjuk azt, hogy festéklő, a scrabble szókirakó, de nem mondjuk azt, hogy szókirak, és végül az  e-learning = távtanulás, de nem mondjuk azt, hogy távtanul . Ez a szócsalád-alkotási hátrány némileg befolyásolja az összetett főnév elterjedését is, de nem annyira, hogy az idegen szavak helyett ne használhatnánk szinonimaként.

(A kép forrása: szifon.com)

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.13. 08:40

Szemész szakorvos, kontaktológus, vállalkozó

Nyíregyháza

szszb_31_tk_szabo_iren_fia.jpgszszb_31_tk_szabo_iren_1.jpgFotót készíteni az ideghártyáról? Vagy a szemfeneket lézerrel kezelni? Nemrég még a tudományos-fantasztikus kategóriába sorolták volna az orvosok mindkét eljárást. Bár nem mindennapos, de mára már teljesen természetesek, meséli dr. Szabó Irén szemész szakorvos. Azért is különleges az ő helyzete, mert nemcsak az orvoslásban elismert, hanem két évtizede vezet sikeres vállalkozást. A Szabolcs Optika a nyíregyházi kórház közelében, a Bocskai utcán jó ideje kedvelt gyógyító hellyé vált a páciensek körében. Mint minden vállalkozásnál, itt is nagy a szerepe a törzsvendégeknek. Van, aki 2005 óta Karcagról jár ide. Két éve végzett a fia, Balla Szabolcs a Debreceni Egyetem Orvostudományi Karán. Az édesanya régi álma valósult meg, hisz titkon abban reménykedett, hogy a fia szintén megkedveli ezt a hivatást és egyszer majd átveszi a vállalkozás irányítását.

Az álom már akkor körvonalazódott, amikor a nyíregyházi Krúdy Gyula Gimnázium kémia-biológia tagozatáról több mint 10-en jelentkeztek a debreceni orvosegyetemre. A szakmai gyakorlaton Szabolcsot szinte elvarázsolta a műtétek kifinomultsága és a szakma összetettsége. Ráadásképp a szemész édesanya a sikeres vállalkozása teremtett hátteret az orvostanhallgatónak, hogy bepillantást nyerjen az üzleti világba is. Azóta eltelt pár év, s a két éve átvett orvosi diplomával a zsebében szemész szakorvosjelölt lett az ifjú doktor.

A számítógépek gyakori használata során nem pislogunk eleget, száraz lesz a szem, és a felvilágosítás itt is jól jön. A szemünk is igényli a törődést, a wellnesst. Naponta többször mossuk meg, esténként vizes, kézmeleg takaróval borogathatjuk a szemünket, a műkönny mellett az omega 3 zsírsav rendszeres bevitele van jó hatással a panaszokra.

Arról már sokan tudnak, hogy a tavasztól őszig tartó időszakban a káros UV sugárzásoknak kitett szem és bőr védelme elemi erővel bír. A fényre sötétedő szemüvegek mellett megjelentek a dioptriás napszemüvegek is, így a divat és a szemünk védelme egyszerre megoldható.

A szakmai fejlődés lehetősége korábban elképzelhetetlen alternatívákat kínál az érdeklődő orvosnak. Hazánkban például igen magas a cukorbetegek száma és a népességhez viszonyított aránya – 8 százalék a kezelt beteg és ugyancsak 8 százalék még nem is tud a bajról. A felfedezésben illetve nyomon követésben fontos szerepe van a szemészeknek, hiszen a szemfenék vizsgálat során fény derülhet a hajszálereken található jellegzetes elváltozásokra, később pedig azok változására. Nem kevesen épp itt a rendelőben szembesülnek a rettegett kór megjelenésével. A diagnózis mellett terápiás eljárást is alkalmazhatnak, mivel a szemfenéki lézerkezeléssel késleltetni tudják a cukorbetegség szövődményeinek gyors terjedését.

E téma mellett a fiatal szemész szakorvosjelölt a szemultrahang (OCT) iránt is komoly érdeklődést mutat. Akár a hagyományos ultrahanggal, így a szem esetében is felderíthetnek még csupán lappangó elváltozásokat.

Az optika rendkívül költségigényes – fogalmaz Szabó doktornő. Mint a világhírű német Zeiss cég kiemelt márkapartnere, különös gondot fordítanak a több milliós diagnosztikus készülékek beszerzésére. A cél, hogy az új lencse típusokból minél inkább személyre szabott szemüveget készítsenek a pácienseknek. Számítógép segíti a szemész munkáját, az optikai gyógyászati rendelőben, – vagy inkább nevezzük szalonnak? – a vizsgálat adatai alapján elkészítik a szükséges, arcformához tökéletesen illeszkedő szemüveg-mintát, és akár 10 nap alatt elkészítik.

A hagyományos keretek közül a legújabb divatot követők többnyire műanyagot választanak. Hódít a retrónak számító műanyag fekete keret. Az igényesebb páciensek ékszerként viselik ezeket a kiegészítőket. A kontaktlencse növekvő népszerűségéhez kétség sem férhet. Ma már toricus, illetve multifokális változata is kapható, akár napi kivitelben is.

Noha az egyik legkeresettebb optikát alakította ki és működteti sikeresen Szabó doktornő, egyre azon töri a fejét, hogyan tudnának tovább fejlődni. Az egyik terv funduskamera beszerzése, mert ezzel fotó készíthető az ideghártyáról és eredményesen vethető be a cukorbetegek gyógyítási folyamatában. A másik izgalmas téma a színtévesztők – a hazai férfi lakosok 4-8 százalékát érinti! – ellátása: magyar tudósok fedezték fel azt az eljárást, amellyel a színtévesztés mértékét és típusát megállapíthatják és korrigálhatják. Noha 10 éve ismert a technika, a szemész szakma most ismerkedik ennek jelentőségével. Speciális vizsgálat alapján készíthetnek megfelelő szemüveget a színtévesztőknek.

Szabadidejében szívesen utazik, kirándul a doktornő, ismerkedve más népek kultúrájával.

„Nem a siker a boldogság kulcsa, a boldogság a siker kulcsa. Ha szereted, amit csinálsz, sikeres leszel” (Albert Schweitzer) – erre példa a Szabolcs Optika.

***  TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.12. 09:07

Írta: Ésik Sándor

 

foto_robyn_miller_masolata.jpgA szív, kedves doktornő, a szív... Nálam a szív jelentkezett először. Igaz, akkor még fiatalabb voltam. Idejárt hozzánk egy öreg orvos még a régi világban, az mondta: a szív, az nagyon komoly dolog, azzal nem lehet tréfálni. Annyi embert elvisz fiatalon. Annak az embernek aranyból volt a keze, áldotta is mindenki. Egy kis barna üvegben hozott cseppentős orvosságot. Kipróbálta az emberem is. Olyat máma már nem árulnak, nem is láttam azóta.

Meghalt az az orvos, nem sokkal a háború után. Jött helyettesíteni egy másik, annak is mondtam, doktor úr megint kidobbant a szív. Az az ember a pirosszemű orvosságot írta fel. Nem használt, vagy nem is tudom... Járt hozzánk sokáig, mint az a másik, ötvenhatig. Mind a kettő kiment Kanadába, utána mondta valaki, aki megkerült, hogy odavesztek a lágerben valami nyavalya által. Pedig azok sokat törődtek velem.

Mert hát a szív, azzal nem lehet tréfálni. Utána kezelt vagy tizenkét esztendeig a főorvos a városból, az meg-megnézte a vénembert is. Nála meg a gyomor, az volt bajban. A gyomor se játék, drága doktornő. Csak hát egyszer összekevertük a két orvosságot. Ráírtam én az övére, hogy a hasátul ha fáj, de hát azután is megesett a sutaság.

Ej, nagyon nehezen vagyunk. Kivitték azt a főorvost is a temetőbe. Nagyon megijedtünk. Ki fog velünk törődni? Itt vagyunk mind a ketten... Nekem a szív, az uramnak a gyomor. Már a vénember is több nyolcvannál. Mindig ez a betegeskedés. És ha legalább valami könnyebb bajunk lenne.

De hát a szív, kedves doktornő. Persze maga még olyan fiatalka, honnan is tudná? Ez nagyon komoly baj, látja engem senki nem tudott belőle kigyógyítani, pedig annyi orvos próbálta. Ki- és kidobban, amikor a vénember felbosszant. Nagyon félek, kedves doktornő. Ki fog engem meggyógyítani? Mennyi jó orvost eltemettem már.

Maga jól van, kedveském? Olyan bágyadt a szeme...

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Ésik Sándor tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.11. 11:17

00207_36.jpg

Amilyen mély benyomást tesz a mai látogatóra a mai Cordoba, legalább olyan meglepő dolgokra emlékeztetnek lépten-nyomon a múltját idéző látványosságai. Kevesen tudják, hogy a XI. század egyik legfontosabb fővárosáról van szó.

A kordovány csizma hazája Andalúzia gyöngyszeme. A belvárosban sétálva eme híres lábbelire nem találni utalást, viszont minden út a Mezquita-ba, a mórok máig fennmaradt mecsetjébe vezet. A világhírű műemlék a muszlimok egyik legnagyobb szent helye a földkerekségen. Az, hogy egy keresztény katedrálist építettek mellé a kalifátus megszűnése után, ma már senkit sem zavar. Amint az sem, hogy a falak tövében kezdődik a Juderia, a zsidónegyed. Vajon Jeruzsálemben is annyi idő kell a békéhez, amennyi itt eltelt azóta?

00206_14.jpgA keresztény templomokhoz és emlékhelyekhez szokott szemnek a Mezquita hektárnyi oszlopcsarnoka szinte felfoghatatlanul hatalmas. Művészettörténész legyen a talpán, aki az ismertető szerinti román, gót, bizánci, szíriai, és perzsa elemeket felfedezi a falakon és az oszlopokon. Legyen elég összefoglalás gyanánt, hogy ez bizony nem más, mint a Mudéjár stílus.Van még egy akadálya a látvány akadálymentes befogadásának, mégpedig a szinte átláthatatlan félhomály. A csarnok egyik végéből a másikat csak a csodákra képes emberi szem látja. A kamera elképzelhetetlenül hosszú záridővel exponál, az arra tévedő turistából pedig elmosódó szellem lesz.Az eredmény pedig olyan, mintha száz ablakon sütne be a nap. Mert az aztán süt odakint, s kedvére válogathat a turista a bazárban, legyen bár keresztény, muzulmán, vagy zsidó.

***

 esiksandor2cm.jpg

Ilyen szép a világ

00205_02.jpg

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.10. 08:09

Huszár Boglárka festménye

10922182_1013747441975268_918396722_n.jpg

40x58 cm. olaj vászon
2010. 

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.09. 08:07

Barta János irodalomtudósról beszél Imre László professzor

barta_janos-3.jpg„1951 tavaszáig csak a földrajzból és az irodalomból tudtam Debrecenen létezéséről. Először a mondott év tavaszán tettem lábamat a nevezetes város földjére. Augusztus végén behívattak a minisztériumba, és felajánlották Debrecenben az újonnan létesítendő II. számú irodalomtörténeti tanszék vezetését professzori rangban. Nem kis habozás után szántam rá magam arra, hogy vállaljam a célszerűnek tartott átköltözés bonyodalmát.” Barta János vall így, aki a debreceni egyetem egyik leghíresebb, legnagyobb hatású professzora lett, nemzedékek nevelője.

Nem véletlenül beszélnek Barta-iskoláról. Mellét nem borították el a kitüntetések, nem jutalmazták Kossuth-díjjal, sőt inkább örök viták pergőtüzében állt. Ő ezzel mit sem törődve haladt a maga útján. Életműve ma is kincsesbányája a fiatalabb irodalomtudósoknak. Imre László egyetemi tanár, a Debreceni Egyetem rektorhelyettese, aki egykor tanársegédje volt, idézi fel tudósi működését, emberi kvalitásait.

– Emlékezetes volt az első találkozás?

– 1963 júliusában felvételiztem Debrecenbe, akkor én már hallottam Barta János hírét, mert Hódmezővásárhelyen egy később országosan ismert irodalomtörténész, szerkesztő, kritikus, Grezsa Ferenc vonzáskörébe tartoztam. Amikor hallotta, hogy családi kapcsolataim miatt Debrecenbe készülök, azt mondta, nagyon jól teszed, mert Debrecenben olyan professzorok vannak, mint Bán Imre és Barta János, akiktől többet lehet tanulni, mint a szegediektől. Ez nem biztos, hogy teljesen igaz volt, de volt benne igazság. Az már majdnem romantikus fordulat, hogy amikor megszeppent hódmezővásárhelyi érettségizőként megjelentem itt az egyetem épületében, a kijelölt szobában egy alacsony, rövid ujjú ingben szigorú tekintettel fogadó, hozzám képest idősnek látszó professzornál szóbeliztem, s ez Barta János volt. Az én debreceni bemutatkozásom egy felvételi vizsgával indult, ez egy életre szólóan meghatározó volt, s vele kezdődött.

– Harmadéves korában kezdte őt hallgatni?

– Igen, de már korábban személyes kapcsolat alakult ki köztünk. Még negyedikes koromban írtam egy dolgozatot Váci Mihályról, aki ekkor az ország egyik legnépszerűbb költője volt. Másodéves koromban láttam azután egy kiírást a tanszék hirdetőtábláján, mely egy mai magyar költő képkincsének vizsgálatára szólított fel. Váci Mihálynak akkor jelent meg új kötete, a Szegények hatalma című, annak a képanyagát dolgoztam fel különböző szempontok szerint egy tudományos diákköri dolgozatban. Ez annyira megtetszett Barta Jánosnak, hogy az én, egy másodéves hallgató tanulmányát közölte a Studia Literariában.

– Mi volt az, ami megragadta a Barta-előadásokon?

– Már elsőéves korunkban eljutott hozzánk a híre, hogy ő egy nemzetközi méretekben is nagy tudós, s már azt is tudtuk, hogy egy kicsit szemben áll a korabeli felfogással. Olyan vádpontok hangzottak el ellene, hogy idealista, nem marxista, konzervatív, szellemtörténész. A róla kialakult képnek fokozta a vonzerejét a tiltott gyümölcs jellege. Tudtuk, hogy könyvet írt Madáchról, Aranyról stb., előttünk állt egy akadémikus, amilyen nem volt több a bölcsészkaron. De emellett a hivatalos kurzussal szemben álló, önálló felfogású, szuverén tudóst tiszteltük benne. Nem volt retorikai fenomén, aki magával ragadja az embert. Vajda, Reviczky költészetéről beszélt, nagyon okosan, világosan, precízen, racionálisan, de igazából nem tartott olyan hőfokú, nagy ívű előadásokat, hogy a hallgatóságnak eszébe jutott volna a vállán kivinni vagy megtapsolni.

Úgy emlékszem, 1965-ben csak az MTA levelező tagja lett, rendes taggá nagyon későn választották.

– Igen, méltánytalanul későn, már 80 éves is elmúlt.

– Fel tudták mérni az ő igazi jelentőségét, vagy a mítosza hatott? Például amit a Barta-emlékülésen hallottunk, talán éppen öntől, hogy ő volt az első magyar, aki leírta Heidegger nevét. Milyen tudományos alapon állt az ő irodalomszemlélete?

– Az ő nagysága, ha lehet ilyet mondani, éppen azon alapult, hogy irodalomszemlélete egymást követőés egymástól eléggé elhatárolódó szakaszokban fogható meg, de az egyikből mindig megmaradt valami később is. Mindenki tudja, hogy ő Horváth Jánosnak volt a tanítványa az Eötvös-kollégiumban. Tehát az 1920-as évek derekán, amikor megírta az első cikkeit, tanulmányait, akkor ő a magyar irodalomtörténet-írásnak egy viszonylag konzervatív, noha legnívósabb ágához tartozott, amely Horváth János révén közvetve visszanyúlt az Arany–Gyulai-iskolához. Ez egy nemzetközileg is garantált színvonalú konzervativizmus volt, hiszen Horváth János az Ecole Normal Superior-ben is tanult Párizsban. Ez volt Barta első korszaka. Az 1920-as évek végén kikerült két évre Berlinbe, s ott megismerkedett különböző pszichológiai, filozófiai iskolákkal. S ez már éppenséggel nem vágott egybe az induló, enyhén konzervatív hatással. Ezt ő el is szokta volt mesélni, s le is írta: ő nem a konzervatív Napkeletbe akart dolgozni, ahol Horváth János a tanulmány- és kritikai rovat vezetője volt, hanem a Nyugatba. El is hárította volt mestere invitálását. Ez bizonyára nem esett jól Horváth Jánosnak. Ez a konfliktus feloldódott aztán, mert kiderült, hogy hiába rajongott ő a szellemtörténetért, hiába olvasta eredetiben Heideggert meg a többieket, sokáig nem jutott be a Nyugat köreibe. Különben is volt benne egy bizonyos félszegség, zárkózottság. Első nagyobb tanulmánya, a Bánk bánnal foglalkozó, a Melindáról szóló mégiscsak a Napkeletben látott napvilágot. Később, több év múlva a Nyugat is fogadta előbb a recenzióit, aztán a tanulmányait, sőt a harmincas évek derekán a Válaszban megjelent Berzsenyi- és a Nyugatban közölt nagy Vörösmarty-tanulmánya annyira sikeresnek bizonyult, hogy a harmincas éveit taposó budapesti tanárembert Babits Baumgarten-díjra tartotta érdemesnek. Bejutott végül a Nyugat köreibe, Babits szűkebb társaságába azonban nem. Az ő igazi nemzedéktársai a harmincas évek vége felé a szellemtörténettől eltávolodó, sokfelé tájékozódó fiatalok voltak, például Szerb Antal, Sőtér István. De ő eléggé magányos figura maradt, a maga precíz, tanáros létformájában. Egy pesti kereskedelmi iskolában volt tanár, majd igazgató. Elment ugyan néha a Nyugat-vacsorákra vagy a kávéházi asztalokhoz, de nem tudott abba az életformába beilleszkedni.

– Voltaképpen nem tudták rákényszeríteni a marxizmust sem, bár a retorikájában benne volt.

– Igen, hiszen a negyvenes években egyenrangú partnere Waldapfelnek, Sőtér Istvánnak és a többieknek. 1942-ben megjelent a Madách Imre című könyve, ami országos feltűnést keltett, nevet szerzett neki. Rövidesen jött a politikai fordulat. 1945 után az irodalomtörténészeknek egytől egyig marxistáknak kellett lenniük, ha egyáltalán tanítani, publikálni akartak. Ez alól a kényszer alól csak egy-két, valóban óriásnak mondható figura tudta kivonni magát, például Horváth János, aki 1948-ban Kossuth-díjat kapott Kodállyal együtt, bár soha nem írta le magáról, hogy marxista. De Barta János ezt nem tehette meg. Ő 1949–50-től, ugyanakkor, amikor Debrecenbe leirányították professzornak, magát tényleg marxistának deklarálta. Hozzáteszem, hogy azért ez nem volt akkora erőszaktétel talán, hiszen a marxista irodalomtudomány merev, de racionális, voltaképpen szociológiai megközelítés, az irodalmi folyamatokat a társadalmi folyamatokkal összefüggésben magyarázó metódus, ami a XIX. század, Taine óta teljesen elfogadott. Pozitivista módszernek is mondhatjuk. Hogy aztán valaki a monográfiája előszavába bevette-e Sztálin nevét, vagy nem, az ízlés dolga volt. Barta János nem vette be. De ettől függetlenül – bár nem láttam bele a lelkébe, noha főleg halála előtt nagyon sokat beszélgettünk – talán a szociológiai megközelítést nem érezte valami szörnyű kényszernek.

– Mindenesetre rákényszerült a marxista terminológia használatára, különösen akkor, amikor az Irodalomtörténeti Társaságban funkciókat viselt, s beszámolókat kellett írnia. De bármilyen erős nyomás nehezedett rá, bizonyos kérdésekben fenntartotta különvéleményét. Szembeszállt Lukács Györggyel is.

– Igen. De ne felejtsük el, hogy 1945 tényleg egy olyan klasszikus fordulat mind a világ-, mind a magyar történelemben, hogy azután nagyon logikusnak tűnt egyfajta balratolódás az egész világon. Bár ő ezt-azt elfogadott a marxizmusból, és nem is mindent az erőszak hatására, viszont bizonyos alapdolgokat nem volt hajlandó feladni. Ezeket három pontba tudnám foglalni. Az első: volt benne egy elemi averzió Lukács Györggyel és tanítványaival szemben. Lehet, hogy ezt részben személyes okok is motiválták. Barta János Lukácsnak az egész gondolatrendszerét egy XIX. századi, Hegelhez, Goethéhez kötődő, lényegében idejétmúlt koncepciónak tartotta. Ebben erősítette Heidegger hatása: annak a marxizmusnak, amely a Goethe – Hegel-iskolát viszi tovább, Nietzsche, Bergson, Heidegger véget vetett. Tehát szerinte nem új és főleg nem korszerű a Lukács képviselte filozófia. Ezt nem mondhatta ki nyíltan, de abban, ahogy Lukácsot bírálta, ez a gondolat rejtve mindig benne volt. A második: örök érdeme, hogy nem volt hajlandó a forradalmi vonulat képviselői mellett ostorozni, szemétdombra vetni azokat az írókat, akik kétségkívül kifejezetten forradalomellenesek voltak. Főleg Madách, Kemény Zsigmond, Széchenyi szorult védelemre, egy kicsit még Arany is. A konzervatív, a forradalommal szembeszálló figurák makacs rehabilitálásáért vont magára sok helytelenítést. Pándi Pálék világosan látták, hogy Barta János, a szemükben öreg, konzervatív irodalomtörténész, mindenáron vissza akarja hozni Kemény Zsigmondot, s e mögött nemcsak az a szándék áll, hogy olvassuk a műveit, hanem azt is belopta a cikkekbe: nem lehetetlen, hogy Keménynek, Széchenyinek volt igaza, s nem Petőfinek. A harmadik dolog: az, amit ő az 1920-as években a maga szemléletén bővített Németországban, később itthon is tanulmányozva Heideggert, Jasperset, másokat, az 1956 után lépten-nyomon előbújt. 1956 előtt szörnyű terror ülte meg a lelkeket. De úgy 1961 után már a bátrabbak meg mertek szólalni. Amikor Pándi Pál cikket írt Barta ellen Kemény és az ő rajongói címmel, s reakciósnak nevezte, attól Barta Jánosnak a haja szála sem görbült meg, professzor és akadémikus maradt. Hamarosan kibújt Bartából a filozófiai érdeklődés, és kitűnt, hogy nem akar, és nem tud megbékélni egy szűken értelmezett materializmussal. Ennek legszebb példái az értékelmélettel foglalkozó tanulmányai. Ez akkor egy idealistának mondott kísérletnek számított. Nagyon sokat kapott érte, nem is fogadták el. Barta János pedig megpróbált ügyes lenni. Egy Tugarinov nevű leningrádi professzor írt egy könyvet az értékekről. Barta János két lapon keresztül ismertette a könyvet, majd elmondta a maga értékelméletét. A mai hallgató, ha ezt olvassa, fel nem foghatja, miért van ehhez szükség egy szovjet professzorra. Mi éreztük, hogy mire megy ki a játék. Ha lehet egy leningrádi professzornak értékelmélete, miért ne lehetne neki is? Ezeket a líraelméleti vagy értékelméleti vagy a marxista világnézettel szöges ellentétben lévő dolgait 1961 után szépen visszacsempészte tanulmányköteteibe. Bizonyos mértékű ellenkezést kiváltott ugyan, de miután Szabolcsi Miklós Debrecenbe került, s támogatta Barta Jánost, ezeket az „eretnekségeit” egyre inkább elnézték neki. Főképp a hetvenes-nyolcvanas években rájöttek, ez volt az Aczélféle kultúrpolitika, hogyha valaki visszacsempészi a kötelező olvasmányok közé Kemény Zsigmondot, ettől még nem tör ki a forradalom. Aczélék jól látták, hogy az igazi veszélyt az úgynevezett „kemény” ellenzékiek jelentik, akik szamizdatokat adnak ki.

– Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján esztétikát is tanított, amelynek kitüntetett fejezete volt a tükrözési elmélet. Ebben szintén külön álláspontot képviselt.

– Igen, s belopott sok új szempontot. Most, amikor a hermeneutika terjed Magyarországon az utóbbi 15 évben, el szoktam mondani a hallgatóknak, nekem nem okoz meglepetést, hogy a műalkotás csak felfogott állapotában értelmezhető, tehát csak megértett állapotában műalkotás, mert nem felejtem Bartának azt a kérdését-gondolatát, hogy vajon műalkotás-e a Milói Vénusz a tenger fenekén vagy egy kődarab? Műalkotás akkor lesz, ha legalább egy ember nézi, és műalkotásként elfogadja. Bizonyos értelemben persze elfogadta a tükrözést. Azt sem mondta, hogy nincs ábrázolás. Ez a realista művészetek, a regény, a hagyományos festészet sajátja, de ragaszkodott hozzá, hogy van kifejezés, van expresszív és játékfunkció. Ő csak tovább gazdagította a képet. Most meg az a kortendencia, hogy elfelejtik az ábrázoló funkciót, mintha figyelmen kívül lehetne hagyni, hogy egy alkotásnak köze van a valósághoz.

– Barta János a XIX. század specialistája volt, de nagy kitekintéseket végzett. Tanította az esztétikát, másfelől fontos kirándulásokat tett például a huszadik század irodalmában. Írt-e világirodalmi tanulmányt?

– Keveset. Éppen mostanában rendeztük a fiatal kutatók fórumát, ahol nekem kellett egy szereplőt bemutatnom, s ott mondtam el, hogy tanszékünknek hagyománya Barta Jánostól kezdve Kovács Kálmánnal folytatva, hogy nem zárultunk be egyetlen korszakba. Barta írt Gvadányiról, Weöres Sándorról, hogy két végletet említsek. Megvolt benne a többirányúérdeklődés. Kosztolányiról is írt egy nagy tanulmányt még a háború előtt, de azt Babits nem közölte, mert féltékeny volt Kosztolányira. Magántanári értekezése a magyar romantikus költészet vonulatát térképezte fel, s abba beleillett nemcsak Vörösmarty és Madách, hanem Ady is. Majd öregkorában, amikor több ideje volt kalandozni, több tanulmányt írt Babitsról, Tóth Árpádról, de amíg Debrecenben aktív professzor volt, egy sort sem írt huszadik századi alkotókról. Azt gondolom, később azért kalandozott el a huszadik század felé, mert őt egy költői alkat érdekelte főleg lélektani szempontból.

– A szóbeszéd szerint azért helyezték Debrecenbe, hogy ellensúlyozza Juhász Géza narodnyikizmusát. Egyáltalán milyen szerepet játszott Debrecen és az egyetem szellemi életében?

– Én annak adok hitelt, hogy ő Budapesten elsősorban Waldapfel Józsefnek, de másoknak is, vetélytársa lett volna az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, zavarta volna a köreiket azoknak, akik aztán vezető professzorai lettek a bölcsészkarnak. Másrészt ne felejtsük el, hogy több nagy figura is lekerült vidékre, Sőtér István és Király István is. Egyébként Bartának paraszti származása ellenére nem sok kötődése volt a népi írókhoz. A legműveltebb, legnívósabb főket, például Németh Lászlót persze nagyra tartotta, vele még személyes kapcsolatba is került a harmincas években, s Németh László a hatvanas években, amikor itt járt Debrecenben, régi ismerősként üdvözölte. Ennek ellenére Némethtel nem mindenben azonosult, egyoldalú beállításait, mint amilyenek a Kisebbségben című könyvében olvashatók például Kazinczyról, nem fogadta el. Már csak azért sem, mert világosan látta, hogy az Babits ellen íródott, s ő Babitsot bálványnak tekintette. Debrecenben sokan tisztelték, de a városi közéletben nem nagyon vett részt. Inkább egyéni akciói voltak. Miért, miért nem, a hatvanas években elkezdett foglalkozni dramaturgiai kérdésekkel, s idehívta az egyetemre Lengyel Györgyöt és másokat, hogy megbeszéljenek egy Csehov- vagy Ibsen-drámát. Dramaturgiai speciálkollégiumot tartatott Kertész Gyulával, a Csokonai Színház kiváló operarendezőjével.

– Milyen volt a kollégáihoz, tanítványaihoz való viszonya?

– Lelkiismeretes, komoly tanár volt, s a látszat ellenére megdöbbentően liberális. Ez sokakat meglephet, mert kicsi, mérges öregúrnak tartották, mint Gyulai Pált. Egy példa liberalizmusára: az a fiatal kolléga, aki átvette tőle és folytatta az esztétikaoktatást, Lukács György szellemében dolgozott, és Barta nem ellenezte. Én valóban szorosan vett tanítványának mondhatom magam, mert a TDK-dolgozattól a kandidátusi értekezésemig minden írásomat olvasta, nagyon rám hagyott mindent. Szóvá tette, ami nem tetszett neki, de hagyta. A tanszékén dolgoztatta az embereket, időről időre ellenőrizte, számon kérte a feladatokat, de nem féltek tőle. Kíváncsiság élt benne a fiatalok iránt. A szemináriumon például leírta, ha egy hallgatótóérdekes megfigyelést tett, jó dolgot mondott. A tanítást dialogikusnak képzelte. Valamikor Bata Imréék, Simon Zoltánék idejében kis évfolyamok voltak, akkor személy szerint ismerte a hallgatókat. Később egyre népesebbek lettek az évfolyamok, s neki mind több munkája akadt, lehet, hogy akkor már nem tudott mindenkire figyelni.

– Bata Imre nevét említette. Tudok róla, Bata nehezményezte, levélben is megírta Barta Jánosnak, hogy Baranyi Imrét, s nem őt választotta aspiránsának.

– Lehet, hogy ebben a választásban tényleg volt némi megalkuvás. Tudta, hogy Baranyi milyen jól áll politikailag, s az ő pozícióját erősíthette egy ilyen aspiráns, aki ráadásul szorgalmas és nem buta ember. Baranyi írt egy értékes Madách-könyvet. Bata Imrében azt látta, hogy nem igazán filosz. S talán az is közrejátszott a döntésében, hogy Bata Babitsból akart kandidálni, ami huszadik századi téma, nem az ő tárgykörébe vágott.

– A mi időnkben (1956 –1961) még volt benne merevség. Jellemző, hogy még akkor is „elvtárs”-nak szólított bennünket, amikor már nem volt muszáj. Szabó Dezsőés Szabó István úrnak és kisasszonynak titulálta a hallgatókat. Később, öregkorában viszont nagyon közvetlen, humánus lett.

– Kétségtelenül nem volt, ahogy mondani szokták, nyájas ember. A mi bensőséges kapcsolatunk is akkor kezdődött, amikor meglett a szemével a baj, s az a hír járta, hogy depressziós. Addig minket soha nem hívott. Akkor mi kezdeményeztünk látogatásokat, amit szívesen fogadott. S azokon a kellemes és tanulságos délutánokon meg-megnyílt a zárkózottsága.

 Bakó Endre

 * * *

BARTA JÁNOS (született 1901. augusztus 1-jén, egy Szenteshez közeli tanyán, elhunyt 1988. április 18-án Debrecenben) irodalomprofesszor, akadémikus. Alsó- és középfokú iskoláit szülővárosában végezte, magyar–német szakos tanári diplomát szerzett a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán, mint Eötvös-kollégista. 1925–27-ben ösztöndíjasként két évet a berlini Collegium Hungaricumban töltött, utána Budapesten kereskedelmi középiskolai tanár, 1946–1950 között igazgató. 1943-ban egyetemi magántanári képesítést szerzett Horváth Jánosnál a magyar romantikus költészetről (Berzsenyi, Vörösmarty, Ady) szóló disszertációjával. A háború előtt két ízben is Baumgarten-díjjal jutalmazták. 1950-től docens, 1951-től egyetemi tanár a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. 1956-ban az egyetem rektora. 1967-től a MTA levelező, 1981-től rendes tagja. 1971-ben vonult nyugdíjba. Legfontosabb szakterülete a XIX. századi magyar irodalom, de foglalkozott a XX. század irodalmi kérdéseivel is.

IMRE LÁSZLÓ (született 1944. november 17-én Csornán) egyetemi tanár. 1968-ban szerzett magyar szakos diplomát a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, ahol 1969 óta tanít. 1992–1996 között a helsinki egyetem vendégprofesszora. Az irodalomtudományok doktora, több szakmai díj és kitüntetés birtokosa. Fő kutatási területe a XIX. és XX. századi magyar irodalom, elsősorban a műfajtörténet. A 2003/2004-es tanévben a Debreceni Egyetem rektora, az előzőés az utána következőévekben rektorhelyettese. Szerkesztette Barta János Ma, tegnap, tegnapelőtt című kötetét, amelybe felvette a Barta Jánossal készített interjúkat. Főbb művei: Rákos Sándor, 1973; Arany János balladái, 1988; A magyar verses regény, 1990; Műfajok létformája XIX. századi epikánkban, 1996; Irodalom és küldetés, 2000.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.08. 09:06

Címkék: ü:Barta János

Zsoldos Barnabás vadásztörténetei

hejce_puskas_peter_az_ejszaka_utan.jpgHejce. Különösen cseng az emberek fülében ennek a településnek a neve. A Borsó hegy túlsó oldalán élő felvidéki magyarok, ha emlegetik Hejcét, vagy a Borsó hegyet, leveszik kalapjukat és megállnak egy pillanatra. A katonai repülőgép katasztrófájában elhunyt fiatalemberek emlékhelye, zarándokhely a Kassa környékén élő embereknek. Február első hétvégéjén láttám, amint csöndben halkan beszélgetve sorjáztak a feketébe öltözött hozzátartozók. Már nem kérdezték, merre kell menni. Rég óta nem kérdezik. Tudják az utat, sajnos.

De Hejce mást is jelent, történetesen sikeres vadászatot, hiszen vadban gazdag a vidék, s a vadászok szívesen is érkeznek ide cserkelő-, vagy les-vadászatra. Kiss B. Zoltán vadászbarátunk meghívása nyomán autózunk Puskás Péter fiatal vadásztársammal Zemplénnek erre a kies vidékére.

Más vadászcimborákkal együtt – ők már a vadászházban voltak érkezésünkkor –, úgy döntöttünk egész éjszaka kinn maradunk. Fegyver, lőszer, távcső legyen csak valamennyi vadásznál, szólt a verdikt. Cserkeléssel megközelítitek a szórókat, a meleg ruhákat, majd megkapja mindenki. Valamennyien abban reménykedtünk, hogy a napsütötte hegyoldalakon talán mufloncsapatba botlunk, vagy vaddisznó kondát terel elénk Szent Hubertus. Nem így történt, de előttünk volt még az egész éjszaka… Elmondás szerint a leglátogatottabb szóróra kerültem és egy fedett, zárttá tehető lesre. Péter tőlem lentebb, egy les-kosárban foglalt helyet.

Egyre hűvösebb lett az este, de mit számított ez a huszonéves fiatalembernek, amikor az esti szürkületben egy kondából a legkisebbnek látott süldőt egyetlen lövéssel a szórón marasztalta. Nem hogy fázott, még melege is lett a fiatal vadásznak, mire lehúzta a hegyről a süldőt. Újra kezdett fázni, de mintha ág roppant volna… Péter minden idegszála pattanásig feszült és igyekezett újait bemelegíteni, mert zsigereiben érezte, az újabb konda is a szóróra igyekszik.

Nem sokáig tartott a feszült várakozás. Ezek még többen voltak – így mesélte Péter reggel nyolc óra után – mint az előbbiek. Ezt a csapatot egy hatalmas koca vezette, de a szép holdvilágos estén a vaddisznók közötti nagyságbeli különbségeket még távcső nélkül is érzékelni lehetett. Itt is a legkisebbnek tűnő süldő bánta, hogy Pétert osztotta Zoli a les-kasba. A kis kancsi is a másik mellé került. Gyönyörűen mutattak a nyitott, melle magasságig érő fahasábokból épített alkotmány előtt. Péterben a látvány tartotta a lelket, mert már minden porcikájában reszketett.

Az óra mutatója még nem fejezte be 24-ik órája tartó sétáját, amikor a harmadik konda érkezett az erdő felől. Fiatal vadászunk megfogalmazta magában nem „vaddisznóhegyet” akar ő maga előtt látni, de azért a vadászszenvedélye nem hagyta cserben. Elővette vaddisznó hívóját és halkan, mozdulatlan testtartásban megszólaltatta. Azt hitte, káprázik a szeme, egy termetes koca elindult a les kosár felé. Különösen akkor gyorsította fel lépteit, amikor a malac hanggal próbálkozott.

Ez nem akar megállni, mi lesz, ha csavaros ész járásával – mármint a disznó – felismeri, hogy rászedték és dühös lesz. Péter és a koca egy magasságban voltak, azaz mindketten a földön. De, csak nem stimmelt valami a vadnak, mert megállt, orrával nagyot szippantott a levegőbe és horkantására a teljes kondát elnyelte a rengeteg. Most sem fázott, sőt úgy érezte, izzadságcseppek gördülnek lefelé testén, amit egyre hidegebbnek érzett, hiszen közel mínusz tíz fokra hűlt le a levegő. Két süldő ide, vagy oda már bánta, hogy a teljes éjszakát a vadászatra szentelte. Ezt a hideget nem lehet, még hálózsákban sem kibírni.

Csak derengene már.

Így érkezett el a hajnal, amikor öt óra körül már a negyedik konda tisztelte meg a fiatal vadászt. Péter csak azért örült érkezésüknek, mert elterelték a figyelmét a fogvacogtató hidegről. Lőni, ugyan eszébe sem jutott, de boldog volt, hogy Diána közel harminc vaddisznót terelt elé ezen a dermesztő hideg éjszakán.

Reggel, legnagyobb ámulatunkra, a két süldőt megtaláltuk, de Péternek se híre, se hamva. Bizony kénytelen volt sétálva védekezni a megfagyás ellen, ami sikeresnek is bizonyult. A történteket, ha fogvacogva is, de boldogan mesélte el, s ekkor már nem bánta, hogy ezt az éjszakát a vadászatnak szánta.

A csontig hatoló hideget e sorok írója is érezte, annyi különbséggel, hogy a lőrés ablakát be tudta zárni, s így már is elviselhetőbb volt ez a hejcei éjszaka.

Természetesen Péternek minden vadász gratulált a precíz lövésekhez és a nem akármilyen hidegtűrő képességéhez.

2011. február 15.

(Fotó: Péter a még mindig fagytól piros arcával és a két kis süldővel)

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek!

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.07. 08:47

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 2 400.jpgBő, lompos szoknyában járt már a nyár, s mikor esténként hazafelé tartott a csorda, könnyű porfelhő takarta el a napot. Az útmenti fasorok még fittyet hánytak a közelgő őszre, de hajnalonta a kertben seperni lehetett már a harmatot a töklevelekről.

S reggel, mikor megérkeztek az első dongók, megbotránkozva röpködtek a fakósárga virágok fölött.

Mi van ezekkel, hogy még mindig alusznak? – tanakodtak. Csak nincs valami bajuk? – szitálták halkan a levegőt, ám ekkor rájuk mordult egy vén, rideg somfa.

– Miért zavargatjátok őket?

A dongók elhallgattak, csodálkoztak a jó cimbora hirtelen haragján. De ahogy a mogorva, szúrós fára néztek, szégyenlősen kapták el a tekintetüket.

A som éppen vajúdott.

Ezernyi duzzadt, mélyvörös gyümölcs feszült a levelei alatt. Lent, a földön is pihent már néhány. S most, hogy megjöttek a darazsak, a somnak szikrázott a szeme, veszett kotlóként tárta szét ágait a lent pirosló kölykei fölött.

Valamit sziszegett is, de ezt már csak néhány redves körte-, meg szilvafa hallotta. Akkorra messze jártak már a darazsak. Csak mi ültünk a bolondul sarjadzó mogyoróbokrok alatt, az elhagyott tanya udvarán. Filesdi egy öreg birsalmának vetette a hátát, s nézett messze, a Túr felé.

A folyóból ugyan nem sokat látott, de ő már tegnap este, érkeztünkkor is kövér domolykók, virgonc csukák csapásait hallotta. S hogy lepakoltunk, nyomban kinézte magának a helyet, ahol majd megvallatjuk a vizet.

A ház a folyótól pár száz lépésre volt csupán, Filesdi úgy kérte kölcsön valami vén barátjától.

Gyere nyugodtan, bent él a faluban az öreg, a kutyát sem zavarja – csábított.

A nyár derekán jártunk, s addigra bebarangoltuk már a Túr minden ígéretes kanyarját. Néhány csuka, néhány paduc..., az ember szégyenkezve kullogott haza egy-egy hosszabbra nyúlt cserkészet után.

Itt ülünk hát a mogyoróbokrok alatt. Szépen süt a nap, a fűszálakon rég felszáradt a hajnali harmat, lomhán baktat a délelőtt. Érett, augusztusi csend úszik a mezőkön, a kiszikkadt tarlón egy gólya bóklászik. Óvatosan emelgeti a lábát, mintha csak tűpárnán lépdelne.

Bezzeg két hónapja nem volt ilyen kimért! Lótott-futott, nem volt egy szabad perce. De a csemeték kirepültek már, a maguk útját járják. Ám az öreg gólya esténként még fel-felkeresi őket. Lassan, ráérősen repül, s nézi, mivé váltak a fiai. Aztán, ahogy alkonyul, tesz még néhány kört, s itt, a kútágason ereszkedik fél lábra.

– Nem készülünk lassan? – hallom ekkor messziről Filesdinek a hangját.

– Hová? – meredek rá értetlenül.

– Hát nem halászni jöttünk?!

– Tudod hány óra van? Egy. Legfeljebb kettő. Ki akarod kacagtatni magad...?

– Akkor még ráérünk – dűl vissza a birsnek, s lehunyja a szemét.

A régi, elhagyott kút káváján könyöklök, nézem az elvadult kertet. Igazi dzsungelgyümölcsös. Vegyszert, metszőollót sosem látott fák, bokrok. Egy-egy hernyóval megtűzdelt ág..., aztán már nem látok semmit.

Halk, levélzörgető szellőre eszmélek, megrázom Filesdi vállát.

– Hallod!? Megfordult az idő.

– Mi..., mi fordult? – tápászkodik fel, majd mikor megcsapja őt is a szél, megelevenedik. – Indulás!

A kávafák, meg a hálók kint pihennek a tornácon, arra várnak már tegnap óta, hogy menjünk. A nap fenn bandukol még az égen, de mind hosszabbakat lép. Nőnek, nyúlnak az árnyékok, s a bodza súlyos, fekete tányérjai „jó estét!” bólintanak már, ahogy átszuszogunk köztük.

Filesdi megy elől, cipeli a súlyos kávafákat.

Száraz juharlevelek cseregnek a lába alatt, az augusztusi erdő szúrós, poros illata kíséri lépteit.

Kis tisztásra érünk, a nyári záporok emlékét őrző pocsolyában milliónyi béka. Nagy, kövér kecskebékák, s a fűszálak között kisujjnyi, zöldesbarna jószágok.

– Harmatbékák – fordul hátra Filesdi. – Valamikor ilyenekkel fogtuk a nagy törőhalakat.

Megáll, átveszi másik vállára a rudakat, mikor megkérdem.

– Fenéken?

– Dehogy fenéken ! Akkor megfullad. Kint, szélvízen. De az már régen volt, a kutya sem törődött velük.

Óvás ide, védelem oda, én bizony négykézlábra ereszkedem. Jó, jó az a háló, de biztosabb a horog. Pláne, ha Filesdi is biztat.

Nagy, dülledt szemekkel néz rám a rengeteg kis béka, csak le kell nyúlni értük. Ámbár..., nem is annyira bambák ezek, mint így, első látásra tűnnek. Már harmadszor, vagy negyedszer kapok utánuk, mikor Filesdi dühösen a földre hajítja a rudakat. Kitárja a kisujjasát, s hirtelen leteríti.

– Na...!– nyom markomba egy tucatnyi békát.

A földön fekvő elemózsiás szatyorra esik a tekintetem. A kenyér, a szalonna lezárt, vízhatlan dobozban – mi bajuk lehet, ha melléjük teszem őket? Semmi. Legfeljebb nyálkás lesz a doboz oldala.

Lassan elfogynak a kőrisek, a szilek, vén, cserzett bőrű tölgyesben járunk. Néhol egy-egy galagonya, amúgy akár keresztben is vihetnénk a kávafákat. Hosszú, hallgatag árnyékok hevernek az avaron, aztán hirtelen vége az erdőnek.

S szabályosan belebukunk a Túrba.

Keskeny, ki-kiöblösödő fasor kíséri a folyót, a fák gyökerei félig már a vízben. A túlsó parton sovány, száraz akácok, s egy-egy vízre hajló mogyoróbokor. Hatalmas kanyart ír a folyó, a part meredek, tépázott, mint az öreg, falusi templomok mohos fala.

A folyással szemben indulunk, valami lankásabb partot keresve. Filesdi egy vízbe borult fűz előtt megáll, s rám néz.

– Itt jó lesz?

Aztán választ sem várva ledobja a rudakat. Learaszol a vízhez, szemügyre veszi a medert, majd szerelni kezd. Kifeszíti a nagy kávafát, s rá a hálót, a kötelet.

Aztán csend, és mozdulatlanság.

Az árnyékban sűrű, sötét a víz, de ahol rávilágít a nap, fenékig látni. Vékony szálú hínár imbolyog a sodrásban, köztük ceruzavékony, ezüstösen fénylő testek, sütkérező küszcsapat. Feltűnik egy-egy vaskosabb veres szárnyú is, de elég a parton egy sóhajtás, máris kiugranak a fényből.

– Lesz itt más is... csak alkonyodjon! – bíztat Filesdi, ámbár engem aligha kell vigasztalni.

Fent ülök a parton, s falatozom. Igaz, a híres, vízhatlan doboz útközben kinyílt valamiképp, a békák össze-vissza mászkáltak a szalonnát, de a kenyérhez nem értek. Meg a húskonzerv belsejéhez sem. Már a vége felé tartok, mikor megszáll a szentlélek. Azért mégiscsak pocsék dolog ez egy baráttól! Felfalja a vagdalthúst, s cimborájának hagyja a békás szalonnát...

Filesdi, mintha csak érezné, hogy ő jár a fejemben, hátraszól.

– Szereled már azokat a horgokat?

– Hogyne... – kapok a táska után, s vastag zsinórt fejtek le az orsóról a lábam közé. Vékony, hosszú szárú horgot kötök rá, a végére meg súlyos, tiszai ólmot.

Ezt vigye el a „törőhal”, a domolykó, ha bírja!

Lapos, csendes vizeket keresek, vízre hajló ágakra hurkolom a zsinórt, aztán várom, hogy mi lesz. Eltelik egy fél, majd egy teljes óra... Persze semmi. Az én békáim vígan köröznek a víz tetején, a beígért domolykók meg fülük botját sem mozdítják.

Erősen unom magam. Ennél már az is jobb, ha Filesdinek a hátát nézem, meg a kávarudak mögötti apró örvényeket. Derékig érő csalánosan gázolok át, s hogy rövidítsem az utat, kilépek a fasorból. Nagy, sűrű tengeritábla állja az utamat, messze, a címertenger fölött most készül lebukni a nap. Apró szellőkölykök viháncolnak, s valahol felkiált egy fácánkakas. Majd még egy, aztán hatalmas robajlás, és Filesdinek a hangja.

– Megvan...?

– Mi? – nézek rá, mikor mellé zuhanok.

– Hát a fácán...! – kacag, és sokat sejtetően az egyik vízbenyúló gyökérre pillant.

Arra kötötte ki a haltartó szák madzagját, ami gyanúsan feszes.

Éktelen rúgkapálás a vízben, ahogy megemelem, egy rakás paducot, kárászt, veres szárnyút húzok fel a mélyből. Meg egy szép, majd' kilós domolykót.

– Már ez is megindult? – nézem a nagy, kövér halat.

– Vedd csak ki a szákból! – mondja. – Tudod, mi ennek a neve?

– Tudom hát. Domolykó.

– Domolykó a fenét! Telény az. Vagy tóthal. De nekem az tetszik a legjobban, hogy törőhal... Azt csak ti, városiak mondjátok, hogy domolykó. Elkorcsosult már a te nyelved is...!

Aztán elhallgat hirtelen. Vége a váratlan, kora esti monológnak, a vízre mered újból.

Én meg a háló mellett bevetett két, szabályos horgomra. Gyenge málészemeket tűztem rájuk, és le akar sülni képemről a bőr. Mert úgy világít a horgon az a két szem kukorica, mintha csak villanykörte lenne bennük!

Azokra aztán várhatom a kapást! Bár, ki tudja!? Hallottam én már olyat, hogy a zsenge tengeriszemeket is felvette a hal. Azok pontyok voltak ugyan, de hát a domolykók hová tartoznak?

Ám se ponty, de domolykó.

Csak néhány apró keszeg kerülgeti a vízközt imbolygó kukoricát, mikor gyors villanás– közéjük vág egy arasznyi csuka.

De ügyet sem vet a halakra. A sápadt málészemet kapja el, s indulna tovább.

– Na, megvan már a halászlérevaló! – kacag Filesdi, s a csukáért nyúl, hogy visszaengedje a vízbe. – Azért még hallgass! Te sem mégy szűz kézzel haza.

Halk szitkot morzsolok szét, s felcsévélem a zsinórt. Aztán hasra fekszem, bámulok át a túlsó partra. A nyurga akácok között lassan gallyazni készül már az alkony, de az ég még kék, mint a hajnali búzavirág. Egy-egy árva felhő bolyong csak rajta, s lekiált egy szürke, magányos gém..., aztán nem történik semmi.

Csak besötétedett lassan. Hűvös, párás csendben hallgatózott az éjszaka, elült a szél, a víz surrogott csupán. S ekkor, az elhagyott kanyar felől egy irtózatos csattanás. Majd megint egy hatalmas rablás. Aztán újból... Mintha csak lapáttal verték volna a vizet, szűnni nem akart a lobácsolás.

– Te! A véghorgok megvannak még!? – kólintott fejbe Filesdinek a hangja.

Nagy, vastag gyökereken bukdácsoltam át, meg mérges kökénybokrokon. Mire észbe kaptam, túl jártam már az utolsó véghorgon is. Kedvetlenül fordultam vissza, s fogtam kézbe a lágyan tekergődző zsinórt. Arasznyi domolykógyerek rángatózott rajta, bosszúsan ejtettem vissza a vízbe.

A középsőn pedig még mindig ott lobácsolt a béka.

Az utolsó horoghoz már csak a kötelességtudat parancsolt le. Hogy felhúzzam azt is, ne szenvedjen az a vétlen béka.

Ám mikor meghúztam a zsinórt, elszabadult a pokol.

Mintha csak a konok bikaborjú kötelét fogtam volna. Jó darabig nem is tehettem mást, csak tartottam a zsinórt. Aztán csendesedni kezdett a hal – a harcsa.

Mert az volt, egy jó, ötkilós, hetyke harcsa.

Szegénynek az állkapcsa alatt hurkoltam át egy hirtelen kezembe akadt madzagot, s húztam, vonszoltam magam után a recsegő avaron. Fejünk fölött súlyos, fekete madarak csapkodtak, de én csak húztam, cibáltam a drága zsákmányt.

Sosem fogtunk még a Túrban ilyen hatalmas, gyönyörű szép halat!

Filesdi egykedvűen üldögélt a parton, lágyan hajolt a kötél a vízre. A haltartó szák pedig –, mintha csak hozzá se nyúlt volna. Aztán felállt, és nézte, nézte a harcsát. Meg-megsimogatta, majd visszaült megint a hálóhoz. Szótlan.

Lassan, tétován araszolt az éjszaka, és nem történt semmi. Hajnalodott már, mikor elindultunk. A Göncöl-szekér rúdja messze a falunak fordult, s mintha csak gyermekek lettünk volna, kezünket fogva vezetett– hazáig.

A harcsát, meg a halakat a verembe vittük, s csak valamikor délben ébredtünk. Megpucoltuk őket, aztán újból ledűltünk. Estére visszamentünk a Túrra, de már csak néhány keszeget fogtunk. A halakat besóztuk, s vártuk a hidegebb időket. Hiába. Még kegyetlenebb melegek jöttek, a Túr is magába zárkózott…

Hajnalonta még hallani néhány „pi-pi”-t, meg csirkölést, de mihelyt felkél a nap, mit talál...? Pihegő tanyát, ájultan heverő mezőt.

A szemközti tarló fölött mintha csak vizet forralnának, reszket a levegő. A kombájnok rég elvonultak már, csupán az apróra tört szalma maradt utánuk. Meg néhány búzaszem, elrejtőzve a halott tövek között. Fel-felnéznek az égre, vastag, komor fellegeket várnak. A dörgést, villámlást se bánnánk, csak esne, zuhogna már.

Ám csupán a levegő vibrál, s a szalma zizeg a dombosabb helyeken. Apró mezei egerek futkosnak a letarolt, sárga erdőben. Bundájuk fénylik, akár a kivikszolt csizma szára, és bajszuk is délcegebb, mint hetekkel korábban. Túl vannak már az idei, Isten tudja hanyadik fészekalj gondjain, s most újabb nászon törik a fejüket. Kis dacos egérlánykák korzóznak a kiszáradt mezőkön, válogatnak a hetyke egérfiak között.

Hogy közben meg-megjelenik egy-egy ölyv, meg gólya!? Hát... Istenem! Más is belehalt már a szerelembe.

Később a déli harangszó után kis szél támad, s lepottyan egy-egy túlérett körte. Halkan puffan a fűben, elengedi nyomban kezét, lábát. Édes, ragacsos lé szivárog a földre, rögtön éhes darázsraj veti rá magát. A puffanásnak annyi hangja sincs, mint egy szú percentésnek. Mégis kinyitom a szemem. Egy apró, fekete kutya áll előttem, s néz rám gyanakodva.

– Nézd csak..., vendégünk van!

De akkor talpon van már Filesdi is, mustrálja a kis, koloncos kutyát.

– Én ezt már láttam valahol – mondja.

S láss csodát! Alighogy megszólal, a kutya máris szalad hozzá. Szagolja a csizmáját, leül vele szembe – s vigyorog. Apró szeme csillog, le nem venné róla a tekintetét.

Filesdi bámulja, bámulja a kutyát, s megszólal.

– Te..., ez Bogár! A Kökény András bátyámé!

– Na...! Már azt hittem, sose kőttök fel! – lép elő ekkor a mogyoróbokrok mögül egy szőke, hatalmas szál ember.

Fején ócska, lekonyult kalap, a hátán kopott, szakadozott bőrtarisznya. Könyököl a pirosra fényezett botján, és csendes derű bujkál a tekintetében.

– András bátyám! Hát maga hogy kerül ide!? – öleli meg Filesdi a nagy, derék öreget.

– Ó, hát híre van annak, hogy erre nyaraltok – kacag a vén juhász, s felém bök botjával. – Ez meg a barátod... igaz?! Aki azt a nagy harcsát fogta.

– Hát már ezt is tudja!?

– Sok mindenről fújdogálnak a szelek. De nem ezért jöttem. Boriska nénéd küldött nektek valamit.

Kövér, púpos tarisznyáját a kerti asztalra tette, s kivett belőle egy hatalmas, gőzölgő csomagot. Egy halom, még forró túrósbélést...

Három napja nem ettünk mi már akkor meleg ételt, csak néhány pirított keszeget. Tömtük, habzsoltuk a foszlós kalácsot, aztán Filesdi megszólalt két nyelet között.

– Hát Boriska néném...?

– Köszöni, jól van. Azért is küldte a kalácsot, hogy elintézted neki a kórházat. Úgy szalad azóta, hogy utól se lehet érni.

Lent, a veremben szűkösebb időkre tartogatva volt még egy fél korsó homoki borunk. Filesdi intett a szemével.

S felhoztam azt az eldugott korsót.

Telt, múlt az idő, de hát milyen mély egy tisztességes korsó...!

Lent bandukolt már a nap a messzi legelők alján, egy-egy denevér is feltűnt a lassan fakuló égen, mikor Kökény András szedelőzködni kezdett.

Marasztaltuk volna még, de már nem lehetett vele bírni. Vele tán még csak-csak– de a nyájjal, meg a kutyával!

Jó darabon át elkísértük őket, aztán egy fasornál elbúcsúztunk tőlük. Akkor már nagyokat, mélyeket sóhajtott a rét, s könnyű, fehér pára lebegett a tarlók fölött. Lassacskán feljött a hold, ezüstös cseppek telepedtek a fákra, füvekre. Egy ideig hallottuk még a kis puli csaholását, a vezérkos kolompjának szavát..., aztán már semmi mást, csupán a mocorgó fák sóhaját.

Nem maradt más utánuk, csak egy sötét csapás a harmatos fűben. Azt is belepte hamarosan a köd, a pára – de mi még most is elindulhatnánk azon a nyomon.

Utánuk, Kökény András után.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Könyvespolc

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Balogh Géza tárcái 

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.06. 13:19

diaksoder.jpg„A mai fiatalság nem ér fel velünk. Viselkedése szabados, ruházata bosszantóan rendetlen, hajviselete illetlen. Szórakozásai, táncai nélkülözik a méltóságot. Szomorú a szív, amikor az ész rádöbben, hogy nekik kell majd a helyünkre lépniük.”

Bármennyire hihetetlen, ezeket a gondolatokat több mint kétezer éve írta a híres filozófus és drámaíró, Seneca. A világ tehát nem változik – mondhatnánk. A diákok nyelvhasználata viszont igen, hiszen alapvető jellemzője az újszerűség és ezzel együtt a meghökkentés. A diáknyelv szélsőséges: durva és ötletes, fésületlen és színes, nyegle és játékos, de mindenekelőtt humoros, ironikus és szókimondó. Íme, máris néhány példa. A hónaljcsepegtető a lányoknak az a kistáskája, amelyik igen rövid fülű és vállra kasztható, a koszelhárító az a takarítónő, a fejradiátor pedig a sapka.

A diáknyelvi kifejezéseket több szempontból csoportosíthatjuk. Egyrészt a kifejezések tartalma alapján. Leggyakoribbak a tantárgynevek, a járműnevek, a foglalkozásnevek és az érdemjegyek többek között. Ez utóbbiak közül az elégtelenre született a legtöbb. Íme: bizonyára környezetvédő lesz az a diák, aki így közli: környezetbarát jegy, hiszen fa. A gazdasági, „megmagyarázom” tanuló az egyest így állítja be: ötös részletre! S az a nebuló pedig, aki olaszul tanul, ezt mondja: karó de gamma. Egyébként jellemző az idegen szavak hangalakutánzása, ilyen még például az ehetetlen menzakoszt kínaiul: öntsük csak ki, japánul: kaja nuku, angolul vájlinglé és dézsalé. Franciául az építész: dől a fal, a szerelem: dúl a lamúr. És végül kínaiul a tévészerelő: hang van kép nincs.

Másrészt a diáknyelvi szavak csoportosíthatók aszerint, hogy milyen szóalkotási móddal keletkeztek. Az egyik legjellemzőbb a szórövidülés és -i kicsinyítő becéző képzővel történő toldalékolása. Íme, néhány példa: progi (program), csiripöri (csirkepörkölt), a hasihusi: haspóló alatti hasfelület tréfás megnevezése míg a  bömbirongyi: papír zsebkendő. Az internetes folklór pedig már közzétett teljes feleletet ezzel a gügyögő szóalkotási móddal, nem kevés iróniával Milyen lesz a világ, ha a cukiság végképp leigázza? címmel.

Következzen egy feleletrészlet földrajzból, csillagászatból:

 „A Fölcsi aNapcsirendszerrel együtt a Tejcsiuccsirendszer nevű gali része.”

Azaz a Föld a Naprendszerrel együtt a Tejútrendszer nevű Galaxis része.

„A Tejcsiuccsi lényegében egy ezüstös sáv, amely az egész éjszakai égcsin áthúzódik, és főleg olyankor figyizhető jól meg, amikor tiszta a levi és kicsi a párcsitarcsi.”

Azaz a Tejútrendszer lényegében egy ezüstös sáv, amely ez egész éjszakai égen áthúzódik, és főleg olyankor figyelhető meg, amikor tiszta a levegő, és kicsi a páratartalom.

Úgy vélem, nem szükséges kommentálni, csupán azt hozzáfűzni, hogy az iskola legfontosabb feladat e tekintetben nem az, hogy a diáknyelvvel szemben ellenségesen viseltessen, hanem az, hogy elsajátíttassa a tanulókkal, hogy ez a kommunikációs forma megfelelő az egymás közötti társalgásban, azonban ha felnőttel, tanárukkal, egy általuk tisztelt személlyel beszélgetnek feltétlen kerülendő. Címkézhetjük is a másik kommunikációs helyzetet: Hogyan veszítsünk el egy állásinterjút tíz perc alatt? Nos így. Diáknyelvi szleng elemek használatával.

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.05. 15:37

Írta: Szilvási Csaba          

g_bjorn_thorkelson_.jpgNincs csodálatosabb, mint barangolni a szabadban, a merengő, tiszta, áttetsző tükrű ég alatt. Most szélcsend van, de a pihenő természet a hódunna alatt jó párszor már kénytelen volt kiállni a csupa éles tűből vert szélostor csapásait. Minden fekete-fehér idekinn, csupán a fagyöngy zöldell a csupasz fák koronáján. Madár alig van a Birhón, csak egy fakopáccsal találkozom, és egy cinke hallatja a hangját.

A fekete, fehér és égővörösen tarka harkály belecsapkod egy korhadó tölgyfa derekába, rátámaszkodik feszes, hegyes középső tollakból álló erős farkára, úgy dolgozik lelkesen. Fölfelé kúszva, aprólékosan vizsgálgatja a fa kérgét és belét, hogy az élő pondrót, szút vagy apró bogárkát felkutassa, kiácsolja, és hosszú, hegyes nyelvére felpeckelje. Nem igaz az a széltében elterjedt hit és gyanú, hogy a harkály kopácsolásával az élő fát rontja, erre az ács csapoló fejszéjéhez hasonló csőre, erőssége ellenére sem lenne alkalmas, a madár csak oda bír bevágni vele, ahol a fa, mint ez is, a redvesedéstől, a korhadástól meg van gyöngülve, s ezért alkalmatos tanyája az őrlő bogaraknak is.

Rövid a nap, és a mi „harkály bácsinknak” is nagyon meg kell szenvednie azért a kevés zsákmányért, amit nem szűnő munkával kikalapál a kéreg alól. Akikkel eddig találkoztam, fajtájabeliekkel, mihelyst megláttak, mindjárt a fa ellenkező oldalára kúsztak, de ő nem foglalkozik velem, el van merülve a munkájában. Amint továbblebben, nagyot sikkant, azután hullámos hajlással lódítja magát tovább egy másik fára.

Milyen felemelő érzés, hogy azok a szabad teremtmények, amelyek megbíznak erejükben és szívósságukban, a kietlenség hónapjaiban is hűek maradnak szülőföldjükhöz, mert hozzá vannak szokva a szenvedéshez, a nyomorúsághoz. Ezért szeretem a varjakat is. A feketéket mifelénk kálvinista varjaknak nevezték, és szerették is őket, mivel állítólag csak hússal élnek, ellentétben a szürke hátú pápista varjakkal, amik csak a vetést eszik. Én nem tudok haragudni sem a feketékre, sem a szürke hátúakra, akkor sem, amikor – mert a hóvilágban egyetlen falathoz sem juthatnak – beköltöznek az emberi környezetbe. Az éhes emberre és még inkább a hoppon maradottra azt mondták gyermekkoromban, hogy „koppan a szeme, mint a kálvinista varjúnak.” „Ezer varjú ellen elég egy kő”− tartja a népi bölcsesség. Az vesse az első követ rám, aki valaha látott engem madarat, akár varjút is, kővel dobálni

Örülök nekik is, amikor seregestül lepik el a kerteket, s amikor néha az udvarra is bemerészkednek. Gyönyörködöm bennük, ahogy elcsipegetik a hulladékot, felülnek a jegenyefa csúcsára, vagy a katolikus templom keresztjére.

Már hazafelé tartok a sétából. Gyarmat egyik utolsó, legszabadabb, még szinte a természet részét képező háza előtt meg kell állnom egy pillanatra. Mintha egy madárházat bámulnék. Először egy veréb nagyságú, de a csurinál kissé hosszabb, karcsúbb testű sármányt pillantok meg. Begye, hasa és fejeteteje aranysárga, amit a régiek „sárarany” színnek mondtak, feltehetően innen származik a madár neve is. Felborzolja begyecskéjét, s ce-ce-ce-ce-ce-ce-cili hangot hallatva, ciripelve szedi szét a szemétdomb tetejét. Pihenőre a sövény vesszeje között bújik meg, aztán − aprócska szárnyaival hol fürgén verdesve, ezáltal emelkedve, hol testéhez húzva őket, s így süllyedve − hullámzó mozdulatokkal eltűnik a kerítés mögött.

Ökörszem villámlik a tüske közt, egy pillanatra megmutatja szépen ívelt, sötétebb csíkokkal berótt, cserbarnás alapszínű hátát. Még ki sem gyönyörködöm magam bájos kis farkincájában, hirtelen „mártogatásaiban”, ő, huss, máris elrepül. Nem látom sehol, csak rekedt cserregése hallatszik szaggatottan. Hallgatom a madárka énekét, s elcsodálkozom, hogy ennek a paránynak, Európa legkisebb szárnyasának milyen erős, leginkább a kanáriéra emlékeztető hangja van.

Egy gyönyörű hajnalpiros mellű és hasú vörös begyű pirók, más néven gimpli vagy süvőtyő is megjelenik. Mosolyogva gondolok rá, hogy rózsaszín bőre miatt egyik tatabányai aknászképzős tanítványomat, Lakatos Janit − ahogy egy osztálytársát, Pallagi Gabit vezetékneve miatt „Sas”-nak − „Vörösbegy”-nek hívták a többiek. A vörösbegy nem azonos a pirókkal. Neki inkább rozsda- mint élénkpiros a mellénye.

Az én pirókom mélabúsan sípol a kerítésen túl a bogáncs közt. Süvöltése, amelytől székely neve is ered, olyan, mint a somogysági hosszú furulya középhangja. Ha megfognám a süvöltőt, otthon nótázásra is foghatnám, aminek a révén – például a Kispiricsi falu végén kezdetű dal kezdetleges elfütyülésére megtanítva − mesterré tudnám tenni. Könnyen elkaphatnám, mert nem bizalmatlan − ezért mondták régen az együgyű, hiszékeny emberre is, hogy „grimpli” − de én, hál’istennek, sem halász, sem vadász, sem madarász nem vagyok.

Természetes, hogy aki csak itt marad télére, apraja, nagyja, az mind oda iparkodik, ahol kéményfüst száll az égre. Az ember közelében nem olyan elhagyatottak a madarak, nem olyan üres nekik sem a világ. Tán még a ragadozó héja is ott húzódik meg ilyenkor a szélső házak kertjének aljában, ahonnan hirtelen kilőheti, s rávetheti magát a galambok vagy a gyanútlan tyúkok leggyámoltalanabbjára.

Gyönyörű a téli este. Ma már jól kisétáltam magam a határban, de azért még járok egyet a majdnem néptelen gyarmati Kisgyarmat utcán. Elgyönyörködöm a házak fölött ragyogó csillagmiriádban. Felfrissül a látványtól a lelkem, mert az égen a rettentő sok csillag olyan, mint amikor tavaszi hajnalon a fűszálak hegyén csillog a harmat.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Szilvási Csaba tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.04. 09:24

01700018_1.JPGEgyszer régen Moszkvában egy ismerősöm adatokat sorolt az ottani aranyfödémek súlyáról, értékéről, de valahogy kimaradt a munkamódszer, pedig azóta is eszembe jutott néhányszor, vajon hogyan csinálják?

01700012.JPGA Szent Izsák székesegyházat nem hagymakupola zárja ugyan, de éppúgy aranyfényben csillog, mint Szentpétervár többi tornya. Ráadásul egy kiadós lépcsőzéssel közelebbről is szemügyre vehető a csodálatos építészeti műremek tetejének nemesfémborítása.Az oldalhajó csigalépcsője után még egy repülőhíd következett. A kupola alatti oszlopsor mellől már látni lehetett a kisebb fiatornyok borítását. Ami távolabbról úgy fénylik, mintha felpolírozták volna, néhány méterről elég mattnak tűnt. Vagy inkább bársonyos felületűnek. Meresztgettem a szemem, aranyszegeket kerestem, vagy olyan összehajlítgatott sarkokat, amilyeneket a mi bádogosaink alkalmaznak. Semmi támpontot nem találtam.

01510031.JPGA homlokzati oldalról hátra ballagtam. A szél a Finn-öböl felől fújdogált, finoman borzolta Néva kékjét. A másik oldalról a Péter-Pál erőd falai mögül további aranyfödémű templomok néztek vissza rám. A hatalmas folyón sétahajók szelték a habokat. Meglepően sok volt belőlük. Alant, Nagy Péter lovas szobra mögött megpillantottam egy kikötőt.

A vízről még szebb a cárok városa. Amúgy is kellemes csalódás, hogy tisztább, mint Zürich, és biztonságosabb, mint Budapest, de az már majdnem túlzás, hogy minden turisták szempontjából fontos helyen nagyon tájékozott embereket találni. Ilyen volt például a kishajó kormányosa. Mintha csak vegyész lett volna, úgy ismertette az aranyozás technikáját. Az acéllemezeket tűzi aranyozásnak vetik alá. Az aranyport higanyban elkeverve, vagy oldva(?), nem teljesen értettem, viszik fel a vasra, és a hevítéssel a higany elillan. Környezetszennyezésről, a munkások egészségéről nem esett szó, mert véget ért a kirándulás. A naplementében száz csillagként ragyogtak Szentpétervár arany kupolái.

01700003.JPG

***  esiksandor2cm.jpg

 Ilyen szép a világ

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.03. 09:08

Bíró Ernő akvarellje


10899581_1006906835992662_1621085523_n.jpg50x35 cm. papír
2014.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

Szerző: Napkelet Népe  2015.01.02. 08:47

Balassa Iván néprajztudósról beszél Balassa M. Iván etnográfus
 
ballassa_kep.jpgBalassa Iván nevének patinás csengése van a ma­gyar néprajz, népélet kutatói körében. A nagy teher­bírású, sokoldalú és hihetetlenül termékeny tudóst asszociálja, aki szinte élete utolsó napjáig nagy energiával dolgozott. Néprajzi-történeti munkái mellett múzeumokat alapított, kiadványsorozato­kat szerkesztett, rengeteg kiállítást rendezett az ország különböző múzeumaiban. Gazdag életútját fiával idéztük fel, mégpedig abból a meggondo­lásból, hogy szakmailag édesapja nyomdokain halad.
 
 
– Van a családnak köze Balassi Bálinthoz, akit nagyon sokáig Balassaként ismertünk?
 
– Semmi! Nagyapám, minthogy egy jegyzőnek il­lett valami nemesi hátteret felmutatni, az Ásványi Balassáktól eredeztette a családot. Az Ásványi Balassák a Csallóközből származó kisnemesek voltak. Utána­néztem, ez a család valamikor a XVIII. században települt át a Dunántúlról az Alföld északi részébe, s ott elterjedt.
 
– Milyen családi hátteret képzeljünk el az édesapja mögé?

– Ő voltaképpen egy olyan kenderesi parasztcsa­ládból származott, amely a klasszikus modellt tes­tesítette meg, azt, ami az Alföldön szokás volt. Egy gazdacsaládnak volt két háza, egy bent Kenderesen, s egy kint a tanyán. Ezt a vagyont apám nagyapjának osztani kellett. Három fiúgyerek volt, ráadásul két há­zasságból. A nagyapám édesanyja ugyanis elég korán meghalt, s akkor a levirátus szellemében, mondom én, mint néprajzkutató, elvette a felesége testvérét. A három gyerek közül nagyapám volt a legidősebb, őt taníttatták. Egyébként Kisújszálláson Móricz Zsig­mond testvérével járt egy osztályba. A gimnázium után elvégezte a jegyzőtanfolyamot, végül főjegyző lett. A második gyerek asztalosnak tanult, a harmadik maradt parasztnak. Katolikusok voltak Kunhegyesen. Másik oldalról apám egy többgenerációs protestáns értelmiségi családból származott, ahol a felmenők lelkészek, tanítók voltak.
 
– Érdekes az is, hogy Ivánnak keresztelték. Ez, bár nem volt ismeretlen, elég ritka névnek számított.
 
– Ennek is megvan a maga története. Az Iván valóban nem volt általánosan elterjedt férfinév hazánkban. Már most tudni kell, hogy a famíliában mindkét ágon az „atyaúristent” is Józsefnek hívták. Nagyanyám erre azt mondta: elég volt, még egy József nem lesz a családban! Nos, 1917 körül sok arisztokratát Ivánnak neveztek, másrészt divatba hozták ezt a nevet az orosz hadifoglyok. Megtetszett nagyanyámnak is, és mellette döntött. Annál is inkább, mert hangzásban lényegesen különbözik a Józseftől.
 
– Gondolom, elemi iskoláit helyben járta. Hol végezte a középiskolát?
 
– Olyannyira helyben járta, hogy az első két vagy talán három évben magántanuló volt. Nagyapja, Szabó József lelkész – aki egyébként országgyűlési képviselő volt tanította. Ebből természetesen nagy kalandok szár­maztak, mert apám bizonyos dolgokban rendkívül jártas volt, például a történelemben, de alig tudott írni, mert arra a nagyapja nem fordított gondot. Végül a család belátta, hogy ez az út nem járható. Iskolába adták előbb helyben, Bárándon, majd Debrecenbe küldték a református gimnáziumba. Debrecenben végezte egyetemi tanulmányait is.
 
– Pályafutását tanulmányozva az a meglepetés ért, hogy ő nyelvésznek készült.
 
– Hogyne! Nyelvészként is diplomázott. Magyar–né­met szakos tanári diplomát szerzett. Ő a Csűry-isko­lához tartozott Végh József barátja révén, nála írta a szakdolgozatát is, pontosabban a diplomamunkáját. Végh Józseffel együtt már a református tanítóképző­ben szobatársak, barátok voltak. Ő csábította apámat a nyelvészethez és Csűry Bálint professzorhoz, aki a Wörter und Sache irányzatnak volt a képviselője. Apám ennek megfelelően a debreceni cívisek földművelé­sének szókincsét dolgozta fel. De nem ez volt az első komolyabb munkája, a sárréti nyelvjárásról is írt egy kis dolgozatot. Az volt tulajdonképpen a diplomamun­kája és doktori értekezése is. Ez eleve olyan tárgykör, amely erősen kapcsolódik a néprajzhoz. Bakó Elemér, Imre Samu, É. Kiss Sándor, Kovács István, Ruszkay Endre voltak az évfolyamtársai vagy generációjának tagjai. Mindegyikük feldolgozta saját falujának a nyelv­járását, földművelési szakszókincsét.
 
– Hogyan kezdte pályáját?
 
– Apám végzés után a kolozsvári egyetemre került tanársegédnek Szabó T. Attila mellé. Szabó T. Attila is részben Csűry-tanítványnak számított. Csűryt kérte meg, hogy ajánljon alkalmas személyt a tanszékére. Ez nagyon érdekes korszak volt, Erdély ideiglenes visszatérésének évei. Kolozsvárott egy lakást bérelt három ifjú titán, László Gyula, Haász Ferenc és Ba­lassa Iván. Innen ered a László Gyulával való életre szóló barátsága. László Gyula remek rajzkészséggel megáldott ember volt, portrét is rajzolt apámról, aki ekkor már részben néprajzzal foglalkozott. Apám a kolozsvári tartózkodásának idején nősülésre adta a fejét. Anyámmal még Debrecenben ismerkedtek meg. A Csokonai-teák a Bikában számukra nem múltak el nyomtalanul. De egy tanársegédi fizetésre akkor sem lehetett megnősülni, s akkor hívta el őt Herepei János a Székely Nemzeti Múzeumba, Sepsiszentgyörgyre. Így került apám múzeumi állásba, s ettől kezdve vol­taképpen élete végéig múzeumnál szolgált.
 
– Ő még a háború előtt Budapestre került?
 
– Nem, a háború alatt. Én ugyan Debrecenben szület­tem, de olyan féléves koromban éltem Sepsiszentgyör­gyön. Közben apámat behívták katonának. Ez is nagy kaland volt, mert a debreceni gyalogezredbe sorozták, mely akkor Losoncon állomásozott. Nagybaconinak kellett közbelépnie, hogy áttegyék a második székely gyalogezredhez. Apám aztán „rugalmas elszakadással” a hadseregtől búcsút vett. Menekülni kényszerültünk, ennek során Pestre érkeztünk, s úgy volt, hogy tovább megyünk. Egy hajóval el is indultunk nyugatra, de a hajót támadás érte, s akkor visszatértünk Pestre. Csak azért, hogy amikor Budapest ostromgyűrűje bezárul, lehetőleg már bent legyünk. Akkor került ő a Néprajzi Múzeumba, amely a Székely Nemzeti Múzeummal együtt a Nemzeti Múzeumhoz tartozott, tehát az anya­intézményébe jutott. Az ostrom egy részét is a múzeum falai között éltük át.
 
– Később nem származott hátránya abból, hogy Er­délyben kezdte a szolgálatát?
 
– Nem. A menekülésnek megvolt az a hátránya, hogy mindenünk Erdélyben maradt, Sepsiszentgyörgyön. A teljes háztartásunkat, a bútorainkat, felszerelésünket csak 1947-ben sikerült kihoznia Erdélyből. De abból nem származott semmi baj, hogy „erdélyi menekültek” voltunk. Sőt külön tisztelet övezte apámat azért, mert az ostrom alatt ő volt bent többek között a múzeumban, s aktívan kivette a részét a fosztogatások elhárításából. Ily módon sikerült a Néprajzi Múzeum gyűjteményét nagyobb károk nélkül megmenteni. Erről külön nagy történetei voltak.
 
– 1950-ben végül főigazgató lett. Ez nagy stallum volt!
 
– 1949-ben kapott főigazgatói kinevezést. Az valóban nagy stallum, pláne úgy, hogy párton kívüli volt. Ez éppen a fordulatnál, a politikai váltásnál elég kényes feladat volt.
 
– Milyen viszonyban volt édesapja Ortutay Gyulával, „a néprajztudomány pápájával”, akit kisgazda politikus létére később a kommunista hatalom is elfogadott?
 
– Ők tulajdonképpen jóban is, meg rosszban is voltak. Nem is tudom, akadtak amolyan „haragszom rád” kor­szakaik, de mégis inkább ragaszkodtak egymáshoz.
 
– Ne feledjük, könyvet is írtak együtt!
 
– Igen, az megint felettébb érdekes történet lehetne. Végül is azt kell mondanom, hogy barátinak mond­ható jó viszonyban voltak annak ellenére, hogy néha összezördültek. A kapcsolatuk nem mondható prob­lémamentesnek, de semmiképpen nem volt ellensé­geskedéssel terhelt.
 
– Azért is hoztam szóba Ortutayt, mert netán ő állt az édesapja mögött?
 
– Nem, ezt nem mondhatjuk. Apámnak erre nem volt szüksége, illetve amikor szüksége lett volna rá, Ortutay már nem tudott mellé állni. Ez az időszak 1955 őszén, 1956 tavaszán következett be, amikor aztán neki Sárospatakra kellett mennie.
 
– Miért kellett Patakra mennie?
 
– Mert nézeteltérése támadt a Darvas József-féle mi­nisztériumi vezetéssel. Bizonyos rá mért feladatokat nem volt hajlandó elvégezni vagy úgy csinálni, ahogy kérték tőle. Az ódzkodásnak részben szakmailag in­dokolható okai voltak. De olyan is, hogy valamelyik főtisztviselő sógornőjét nem volt hajlandó odavenni azon az áron, hogy valaki mást elküldjön. És így to­vább. Nagyon kellemetlen volt a szituáció. Ő lett volna a magyar néprajztudomány első kandidátusa, de nem engedték kitűzni a kandidátusi vitáját. Igaz, a halasz­tásnak olyan oka is volt, lévén a disszertáció a Magyar kukorica című monográfiája, hogy a végén Nagy Imrét idézte a kukorica jelentősége kapcsán. De Nagy Imre akkor már ismét nemkívánatos személynek számított. Egyszóval, elhalasztották a kandidátusi vitáját, így nem ő lett az első néprajzos kandidátus, ezt apám nagyon zokon vette. Ma is előttem van, hogy azon a februári ködös napon, amikor tudomására jutott a határozat, hogy a feszültségét levezesse, elmentünk kirándulni a János-hegyre. Egyébként akkor neki két lehetőséget ajánlottak fel: mehet Kőszegre vagy Sárospatakra, azaz az ország két legszélső pontjára. Kőszeggel semmiféle kapcsolata nem volt, Patakon viszont már ismerte Újszászi Kálmánékat, akikkel később igen bensőséges barátságba került.
 
– Le is költöztek?
 
– Nem, csak ő költözött le, 9 évet töltött Patakon. Addig kétlaki életet élt a család, mi Budapesten ma­radtunk, akkor már a húgom is megvolt.
 
– Édesapja, miközben a Néprajzi Múzeum főigazgatója volt, az egyetemen is tanított?
 
– Nem tanított! Abban az időben, érdekes módon, ez a kettő nagyon elvált. Egész pályafutása során egyetlen évfolyamot tanított. Ezek ma is nagyon hálás tanít­ványai, és külön kis kört alkotó társaság. A szakma biztosan nyert volna vele, ha rendszeresen tanított volna az egyetemen, és ő is nagyon sajnálta, hogy tudását ily módon nem adhatta át.
 
– Patakon mi volt a fő témája?
 
– Patakon az volt a legérdekesebb, hogy egy évig együtt dolgozott Dankó Imrével. Imre bácsi volt az elődje, aki akkor már készülőben volt el a városból, de még egy évet lehúztak együtt. (Úgy látszik, Imre bácsi akkor még nem váltott olyan gyorsan, mint a későbbi években.) A mi atyai barátságunk is onnan ered. Apám Patak környékét igyekezett feldolgozni, vannak kifejezetten a pataki idejéhez fűződő munkái, egyrészt tárgyi néprajzból a Földművelés a Hegyköz­ben, s ott készült el a folklór területén úttörő jellegű kötete, a Karcsai mondák. A mondákat akkoriban még partikuláris műfajnak tekintették. Ő egyetlen falunak a mondakincsét összegyűjtötte, s ez akkor újdonságnak számított. Nem véletlen, hogy a Magyar népköltési gyűjteménynek önálló köteteként jelent meg. Ez a munkája egy tanítványát, egy helybeli tanítót arra indított, hogy a falu teljes mesekincsét összegyűjtse. Így Karcsa az a helység, amelynek a legteljesebb a folklórfeldolgozása. Ezek a munkák foglalkoztatták többek között, s akkor már dolgozott a nagydoktori disszertációján, Az eke és a szántás történetén.
 
– De amikor ez megjelent, ő már ismét Budapesten volt, a Mezőgazdasági Múzeumban.
 
– Budapesten volt, de először a minisztériumba került, a múzeumi főosztálynak volt a tudományos osztályve­zetője. Nem vágyott oda, de a visszatérésnek ez volt az ára, az egyetlen lehetősége. A 9 évi száműzetés éppen elég volt, lépnie kellett. A család is megunta a különélést.
 
– Fő művének Az eke és a szántás története Magyar­országon c. könyvét tekinthetjük?
 
– Érték szerint tulajdonképpen nem nagyon lehet különbséget tenni a nagyobb munkái között. Ő szá­mos területen letett egy-egy olyan dolgozatot, amely annak a témának a további kutatását is meghatározta. Lényegében ilyen volt A magyar kukorica is, mert ezzel elindította a növénykultúrák alapos kutatásá­nak az igényét, hiszen követte egy dohánykötet, majd egy történeti monográfia a burgonyáról. Nos, Az eke és szántás története is olyan mű, amely az abszolút kezdetekig ment vissza, tehát az emberiség gyökeréig ásott le, hogy stílszerűek legyünk, majd végigkövette a fejlődést egyetemes és magyar vonatkozásban. Ez tehát ezen a területen megint alapvető munka. De ugyanilyen meghatározó munka volt a tárgyi néprajzos folklórkötete, vagy a Karcsai mondák. S aztán elké­szített egy összefoglalást az egész magyar néprajzról Ortutay Gyulával (Magyar néprajz 1979), amely német és angol nyelven is megjelent. Erről tudni kell, hogy a szerzőség aránya kb. 70-30 százalékban apám felé billen. Nemcsak a tárgyi néprajzi részeket, hanem egyes folklórfejezeteket is apám írt. Annak, hogy a könyv idejében elkészüljön, az volt a feltétele, hogy a munka nagyobb hányadát magára vállalja. A határon túli magyarok néprajzát is ő foglalta össze. (A határa­inkon túli magyarok néprajza, 1989). Tehát nem tudom megmondani teljes határozottsággal, hogy melyik a fő műve.
 
– Mikor ment nyugdíjba?
 
– Neki ilyen szempontból szerencséje volt, mert bár abban az időben 60 év volt a nyugdíjkorhatár, a Me­zőgazdasági Múzeumból nem küldték el a legjobb tudományos erőket. Így már csaknem 70 volt, amikor tényleges nyugdíjba ment. De ez nem jelentette azt, hogy leállt volna a munkával, olyannyira nem, hogy elkezdte a magyar földművelés történetét írni. Sajnos, ez a munkája befejezetlen maradt. Ennek nem tudott a végére érni.
 
– Végső kívánsága szerint Bárándon helyezték örök nyugalomba. Annyira ragaszkodott a községhez?
 
– Ez nagyon érdekes döntés, egy furcsa nosztalgia végeredménye. Ahogy idősödött, úgy erősödött a nagy egymásra találás szülőfalujával. Ismeretes, hogy az 1970-es, 80-as években nagy falumonográfia-hullám indult az országban, majdnem minden település meg­csináltatta a maga monográfiáját. Báránd sem akart kimaradni, s a kötet szerkesztésére őt kérték fel. Ez volt az a szikra, ami felgyújtotta benne a bárándi azo­nosságot. Azelőtt évtizedekig nem is járt a községben, hiszen az 1950-es, 60-as években nem olyan idők jártak, amikor a pap unokájának érdemes lett volna megjelennie a szülőfalujában. Akkoriban jószerint nem is tudott semmit Bárándról, de a monográfia szerkesztése közben újra közel került a faluhoz. Mire a könyv elkészült, már egész más légkör uralkodott a településen. A párttitkár például vagy a téeszelnök az a személy volt, akinek korábban a falut el kellett hagynia, mert a szülei kulákok voltak. Érdekes korszak volt az mindenképpen! A bárándi téesznek is az volt a virágkora. Akkor a bárándiak nagyon jól éltek, éppen azért, mert itt is lejátszódott az az országos fordulat, hogy a szakértők, jelesül az egykori nagygazdák leszár­mazottai jutottak vezető pozíciókba. Azok tudták, hogy 200 hold földön nem úgy kell gazdálkodni, mint 20 holdon, pláne nem úgy, mint 2 holdon, tehát képesek voltak nagy dimenziókban gondolkodni. Papp László volt a téeszelnök. Meg hát az akkori iskolaigazgató, Deli Andor! Velük nagyon jó barátságba került. Ekkor mélyült el a faluval a bensőséges kapcsolata, és minden alkalmat felhasznált, hogy Bárándon legyen. Baj volt egy időben, hogy a falvaknak nem lehetett díszpolgára. De valahogy ezt is gyorsan áthidalták. A díszpolgári oklevél átadásakor mondta a falubelieknek, hogyha ő meghal, akkor ide szeretne temetkezni. Jaj, de jó! -  mondták. Ez így morbidnak hangzik, de valóban nagyon megörültek neki. Azt is meghagyta, hogyha valaha emléktáblát akarnak állítani neki, azt csak egy helyre tehetik, a bárándi paplakra, ahol ő született.
 
– Kik voltak a barátai? Barátkozó volt egyáltalán?
 
– Igen, ő rendkívül közvetlen, oldott, barátkozó ember volt. Rengeteg emberrel tudta tartani a kapcsolatot. Az más kérdés, hogy igazi nagy barátja kevés volt. Emlí­tettem László Gyulát, de nem szabad elfelejtkeznem Imre Samuról, a kiváló nyelvtudósról. Vele volt talán a legközelebbi nexusban. Végh Józsefet kell még em­lítenem. Persze voltak azért többen, de az életre szóló, igazi nagy barátai ők voltak. Bakó Elemérrel a távolság miatt szakadt meg az ifjúkori barátság, hiszen Ameri­kával, a Kongresszusi Könyvtárral egy időben sehogy, de később is nehezen lehetett tartani a kapcsolatot. Azt ma is sokan emlegetik, hogy a Néprajzi Múzeumban akkor volt igazi élet, amikor apám volt a főigazgató. Ő ugyanis igazi társasági ember volt, s ennek révén valahogy az egész múzeum egységes volt.
 
– Elméleti beállítottságú tudós volt, vagy gyakorlati érzékű? Szeretett területre járni?
 
– Eleinte nagyon sokat gyűjtött terepen, és kitűnő terepmunkás volt. Csak olyan hatvanéves kora után kezdte mondogatni, hogy eleget gyűjtött, most már nem neki kell mennie. Ebben igaza volt. Persze én hamarabb kicseréltem egy biztosítékot, mint ő, de ez inkább generációs különbség, nem a gyakorlati érzék hiánya.
 
– A kérdés talán kellemetlen, mégis felteszem. Balassa Iván nem lett akadémikus? Miért?
 
– A kérdés kellemetlen, de jogos! Apámtól nagyon elmaradtak a hivatalos elismerések. Ennek rengeteg oka volt. Elárulom, azt is rossz néven vette, hogy nem kapott Széchenyi-díjat. Pedig többször fel volt terjesztve, de valamiért mindig ejtették. Az alkalmi elismerések gyérek voltak, a hatvanadik születésnap­jára kapott egy akkor magas kitüntetésnek számító Április 4. Érdemérmet, a nyolcvanadikra pedig egy Köztársasági Érdemrend középkeresztet adományoz­tak neki. Tehát eléggé mellőzték. Érdekes, hogy több külföldi akadémiának tagja volt, olyanoknak mint a dán vagy a svéd Gusztáv Adolf Akadémia, amit a tudományos világ nagy tisztelete övez, Herder-díjas volt, de a Magyar Tudományos Akadémia nem tartotta méltónak arra, hogy tagjai sorába válassza.
 
– Ez a mellőzés zavarta? Vagy ettől ő még boldog, kiegyensúlyozott ember volt?
 
– Harmonikus egyéniség, derűs életszemléletű ember volt, de azért időről időre jött valami esemény, ami eszébe juttatta mindezt. S ez kétségtelenül zavarta. Hiszen már olyanok is részesültek mindenféle elisme­résben, akik korban, munkásságban és talán tudásban is utána következtek….
 
Bakó Endre
* * *
 
BALASSA IVÁN (született 1917. október 5-én Bárándon, elhunyt 2002. november 1-jén Buda­pesten) nyelvész, etnográfus, a történelemtudo­mány doktora.Középiskolai és egyetemi tanulmányait Deb­recenben végezte, ugyanott az egyetem gyakor­noka volt, majd 1940-től a kolozsvári egyetem tanársegéde. 1941-től 1944-ig muzeológus Sep­siszentgyörgyön. Ezután a Néprajzi Múzeum osztályvezetője, főigazgatója. 1956-tól a sáros­pataki múzeum igazgatója. Ezt követően osz­tályvezető a minisztériumban, végül 1966-tól 1983-ig a Mezőgazdasági Múzeum főigazgató­helyettese. Díjai közül kiemelkedik az 1980-ban kapott Herder-díj.Debrecen, a Bodrogköz, Sárospatak és a határa­inkon túl élő magyarság néprajzával foglalkozott. Számtalan kötetet szerkesztett, többek között a Báránd története és néprajza c. falumonográfiát. (Báránd, 1985). Báránd díszpolgára.
 
BALASSA M. IVÁN (született 1943. március 28-­án Debrecenben) etnográfus, a néprajztudomány kandidátusa, címzetes igazgató. 1967-ben szerzett diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. A szentendrei Sza­badtéri Néprajzi Múzeum munkatársa, jelenleg címzetes igazgatója. 1991-től a Kultúraközvetítők Társaságának alelnöke, az ICOMOS Magyar Nem­zeti Bizottsága Népi Építészeti Szakbizottságának az elnöke. A népi építészet és műemlékvédelem kérdéseivel foglalkozik.
(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)
Szerző: Napkelet Népe  2015.01.01. 12:39

Címkék: ü:Balassa Iván