Szemelvények Hajdu Imre Regényes Dél-Borsod című művéből

 

Diósgyőr másolata.jpgMiskolc része a Bükkaljai, vagy ahogy ma nevezik inkább, a Bükki borvidéknek. Itt alakult meg 2000-ben az István nádor borlovagrend. Alapító tagjai felavatására annak idején engem kértek fel, egyben tőlem „rendelték meg” a lovagrend egyik kötelező „dokumentumát”, a legenda megírását. Mivel az új borlovag rend székhelye a lillafüredi Palota szálló, annak egyik díszes üvegablaka adta az ötletet a történethez. Az üvegmozaik azt a jelenetet ábrázolja, amikor Nagy Lajos király a diósgyőri várban fogadta a Velencei Köztársaság követeit, akikkel ott, az ősi falak között szentesítette a már korábban megkötött turini békét.

Az Úr 1381. esztendejében járunk. Nyárvége van, mondhatnánk úgy is: őszelő. A Bükk-hegység mélyzöld üstökét már itt is, ott is sárga, piros, bronz foltok tarkítják, s a hajnalok fehér párával töltik ki a völgyeket. Ez a hömpölygő fehér folyam reggelen­te a fenséges diósgyőri vár vizesárkát is elfoglalja, s az előbukkanó első napsugarak fényében az éppen erre járó vándor, amint Miskolc felől álmosan baktat lován, azt hiszi káprázik a szeme, mert egy tornyaival felhők tetejére épült csodapalotát lát, melynek egyik bástyáján liliomos lobogót lenget a hegyek felől érkező friss szellő...

Ez a fuvallat úgy 8-9 óra tájra a vizesárokból tovaűzi a sűrű párát, s attól a pillanat­tól kezdve teljes pompájában, szépségében tündököl a magyar királynők kedvelt lakhelye, a négytornyú építészeti remekmű, a diósgyőri vár.

Ám nincs idő csendes szemlélődésre, mert hirtelen éles kürtszó harsan az egyik torony lőrése mögül. Az érces trilla végigszáguld a kelet felé csörgedező Szinva patak mentén, sőt nyugat felé is, a Bükk erdősörénye irányába, ahonnan a sziklák és az ormok visszhangként verik vissza. Aztán egy másik kürt is harsan, s ezt az imént még alvó, békességes tájat valami ünnepélyes, ám feszült várakozás lengi be.

A várkapunál lánc csikordul, majd annak nyomán mély zörejjel a felvonóhíd eresz­kedik alá.

Miskolc felől tompa dübörgés hallatszik, mint távoli kráter morajlása. A hang egy­re erősödik. Mi ez? Mintha vágtató lovak patája lenne. Igen, ezek lovak, s nem is egy­-két ló, hanem több tucat. Errefelé tartanak, mert a hang egyre erősebb, már-már mennydörgésszerű a morajlás.

Eközben megnyikordul a vár hatalmas tölgyfa kapuja. A két szárnyat fegyveres őrök tárják ki, s bentről vörös-sárga ruhás apródok lépnek ki rendezett két sorban. Felsorakoznak a felvonóhíd két oldalán.

Fent a vártornyokban ekkor megszólal az ünnepi fanfár. Minden toronyból 8-8 kürtös hajol ki a szűk lőréseken, s minden égtáj felé harsan az ünnepi zene. Az első kürtszó, de még a második is figyelmeztetés volt, ám ez a mostani már himnikus köszöntő. Jeles vendég tiszteletére szólal csak meg ez a zene.

S ekkor Miskolc irányából, ott, ahol a kanyargó Szinvát ölelő füzes véget ér, elő­bukkan egy vágtató lovascsapat. Elöl sisakos, páncélos vitézek. Az ezüstös vértjükön megcsillanó napfény szinte elvakítja mindazoknak a jobbágyoknak a szemét, akik az országút két oldalán fekvő királyi birtokokon már kora reggel óta gyűjtik be a ter­mést. De azok is felfigyelnek erre a látványos menetre, akik távolabb, a Bükk legala­csonyabb nyúlványain díszlő szőlőkben, „érés alá” kapálják a szőlőt. Bár messze vannak, s a lovasok egyébként sem őket figyelik, a jobbágynép férfi tagjai mégis leveszik fejükről a föveget, sőt a fejkendős asszonynép is jelét adja tisztelgésének hosszú, mély főhajtással.

A kezükben lándzsát és pajzsot tartó vértesek mélyfekete, selyemtakarós paripán lovagoló, hímes bársonyba öltözött urakat fognak közre. Közülük egy különösen kitűnik nemcsak daliás termetével, hanem azzal az eleganciával is, ahogyan a pompás mént vágta közben megüli. A jobbágyok mondják is egymásnak: az az aranyhímzéses, fekete bársonyba öltözött úr nagy előkelőség lehet. Talán királyi fenség? Talán egy idegen ország követe?

Valószínűleg az utóbbi - jutottak megegyezésre a pórnép tagjai. Annál is inkább, mert a király, a rettegett és mégis szeretett Anjou Lajos, vagy ahogy a köznép inkább nevezte, Nagy Lajos, gyakran megfordult és időzött a diósgyőri várban, s olyankor mindig tucatjával érkeztek hozzá díszesebbnél díszesebb öltözetű küldöttségek szerte Európából.

Lám, most is ott leng az Anjouk liliomos lobogója a vár fokán, vagyis itt tartózkodik a király Diósgyőrben, s nyilván ez a díszes küldöttség, melyet egy négy paripa röpí­tette hintó is követ, hozzá igyekszik.

De furcsa az a hintó! Kívül úgy csillog-villog a sok aranydíszítéstől, hogy az ember szeme belefájdul. S ebben a drágakövekkel is ékesített parádés hintóban nem ül senki. A függönye nincs elhúzva, így belelátni. Mintha valami fényes ládika, ereklyetartó lenne benne, ám az alatt a szempillantás alatt, ami alatt elrobog a menetet tisztes távolságból figyelő jobbágyok szeme előtt, ezt nem lehetett pontosan megállapítani.

A hintó, s persze a díszes öltözetű lovascsapat eközben a felvonóhídhoz ér. A magas termetű, fekete bársonyruhás úr felemeli a kezét, s kiált is valamit, mire a csapat visszafogja a vágtát, s elegáns ügetéssel halad át a várkapun. Bent az udvarban fürge csatlósok raja fogadja őket, és segítenek nekik leszállni a lóról.

Az udvaron félkör ívben felsorakozó várnép közül előlép egy délceg, termetes úr. Királykék kacagányt visel, fején kócsagtollas föveg, hozzá őzbarna, szorosan feszülő lovaglónadrágot. Odasiet az érkezőkhöz. Megáll a fekete bársonyruhás úr előtt, mélyen fejet hajt, s öblös hangon köszönti őket.

- Isten hozta Önöket, a dicső Velence követeit itt Magyarországon! Királyom, Lajos nevében köszöntöm Önöket, a béke követeit. István nádor vagyok, e vár ura. Engedjék meg, hogy jó magyar szokás szerint borral köszöntsem és kínáljam Önöket, a messziről jött vendégeket.

Miközben a mellette álló apród, aki a tolmács szerepét töltötte be, lefordította a köszöntő szavakat, István nádor kézfelemeléssel int a lovagterem bejáratánál vára­kozó három vincellérjének, akik ezüsttálcán, veretes ezüst kupákkal tüstént elindultak feléje. A bán kézmozdulattal kínálja a vendégeket, akik megfognak egy-egy kupát, amelybe előzőleg természetesen miskolci bort töltöttek a szolgák.

- A békére! Mindannyiunk egészségére! - kiáltja István s megemeli kupáját.

A vendégek saját nyelvükön ugyanezt ismétlik, majd szájukhoz véve a kupát, mohón kortyolják a pincehideg, ám tüzes nedűt.

Ki is ürülnek a kupák pillanatokon belül. Miközben azokat üresen visszateszik a tálcára, elismerően bólogatnak. Látszik, valamennyiüknek ínyére van az ismeretlen magyar nedű.

Közülük a fekete bársonyruhás, magas úr ekkor előrelép. Mélyen meghajol ő is István nádor előtt, s latin nyelven megszólal.

- Dominus vobiscum! Laudetur Jesus Christus!... Én, a Velencei Köztársaság békeküldöttségének vagyok a vezetője. A nevem Lucius Annaeus Deotisalvi, a felséges Velencei Köztársaság, a Serenissima patríciusa vagyok, a köztársaság Nagytanácsa által választott Tízek Tanácsa tagja. Azért jöttünk hozzátok ide, Diósgyőr várába, hogy dicső királyotokkal, Anjou Lajossal ratifikáljuk azt a békét, amely az idei esztendő augusztus 8. napján Turinban köttetett.

- Vártuk Önöket, fényes úr - válaszolt István nádor. - S nagy örömünkre szolgál, hogy ebben a várban láthatjuk vendégül Önöket. Nagy királyunk, Lajos király már tegnap megérkezett ide fényes kísérettel, s készen áll a békeszerződés ratifikálására. Jöjjenek kérem utánam, a lovagtermet előkészítettük az ünnepélyes ceremóniához.

A velencei küldöttség tagjai kettes sorba álltak. Elöl egyedül állt Deotisalvi, őt követték a város tekintélyes patríciusai, majd a vértesek, akik közül négy időközben az aranydíszítésű hintóból egy csillogó-villogó ereklyetartót emelt ki. Ők az arany és ezüstborítású, drágakövekkel ékesített ládikával - négy sarkánál fogva - a menet végén lépkedtek.

A vár gótikus ívű folyosóin egy ütemre koppant a bevonulok csizmája. Ettől a lépésről-lépésre felhangzó komor dobbantástól, amit a folyosók vastag falai még inkább felerősítettek, a galamblelkű udvarhölgyek és komornyikok szíve összeszorult. Szerencsére e félelmes zajt a csizmák sarkantyúinak csengése, s az újra megszólaló fanfárok magas, érces hangja, emelkedett ívű trillája valamelyest ellensúlyozta.

A velencei delegáció a vastag, veretes, hatalmas tölgyfa ajtón át belép a lovagterembe. A falakon körben Magyarország vármegyéinek címerei és zászlói díszelegtek. A falak mellett apródok álltak díszőrséget, fűszerzöld dolmányban, kezükben égő fáklyával. A velenceiek István nádor utasítása alapján félkörívben sorakoztak fel a lovagterem közepén álló, míves faragásé tölgyfa asztal körül.

Az asztalon sokágú, arany gyertyatartókban gyertyák égnek, s a fényes asztallapon két pergamentekercs hever, mellettük tintatartó és lúdtoll. Az asztal túlsó oldalán két ébenfából faragott, liliomos motívumokkal díszített karosszék áll.

Néhány percig ünnepélyes, várakozással teli csend támad. Majd a terem túlsó végében, amit a fáklyák tulajdonképpen be sem világítottak, érces hang kiált:

- Őfelsége, Anjou Lajos, Magyarország és Lengyelország királya!

Mindenki, aki a lovagteremben tartózkodott, a szolgálatot teljesítő apródok kivé­telével a fövegéért nyúl, azt követően pedig mélyen meghajolnak. S ekkor a félho­mályból, onnan, ahonnan a kiáltás jött, egy alig észrevehető ajtón belép a lovagte­rembe a király. Tesz két-három lépést, majd megáll, s tekintetét végighordozza a díszes kompánián.

Szigorú, ám megnyerő tekintetű, szakállas férfiú a király. Középmagas, de izmos teste - melyet a vörös királyi palást sem tud elfedni -, termetesebbé, hatalmasabbá teszi. A fején a korona meg-megcsillan az imbolygó fáklyák fényében.

Miután tekintetével konstatálja az őt köszöntőket, határozott, kemény léptekkel a míves faragású asztalhoz siet. Ott az őt kísérő apród eligazítja a földet súroló palástot, s a király helyet foglal az egyik ébenfa székben.

Ekkor emelkedik fel mindenki a meghajlásból, de a fövegét senki nem rakja vissza a fejére.

Előlép István nádor.

- Fenséges Urunk, szeretett királyunk! íme, itt vannak előtted a dicső Velence Követei, akik eljöttek hozzánk, hogy itt, Diósgyőr várában ratifikálják a Turinban augusztus 8-án megkötött békét.

Minden tekintet a királyra szegeződik.

- Köszöntünk Benneteket követ urak - szólal meg Lajos. - Örömünkre szolgál, hogy otthonunkban üdvözölhetünk titeket. A béke követei ebben a honban mindig kedves vendégek.

Lajos alig észrevehető fej mozdulattal biccentett István nádornak, hogy befejezte a mondandóját.

István erre ugyancsak fejmozdulattal int a velencei küldöttség vezetőjének. Lucius Annaeus Deotisalvi előlép a király elé. Mélyen meghajol. A király főbólintással viszonozza a köszöntést.

- Fenséges király! Engedd meg, hogy mindenekelőtt átadjam a Serenissima, a Ve­lencei Köztársaság népe őszinte üdvözletét. Külön tolmácsolom a dogé, a Nagytanács és azon belül a Tízek Tanácsa patríciusainak hódolatát. Eljöttünk hozzád, hogy itt és most ünnepélyesen ratifikáljuk az országaink között megkötött békét. Ezzel a békekötéssel annak a reményünknek adunk hangot, hogy ez a két virágzó állam, a Magyar Királyság és a Velencei Köztársaság a jövőben békében fog élni egymással, s kölcsönösen együttműködünk népeink boldogulásáért.

Deotisalvi ismét mélyen meghajolt, jelezve ezzel, befejezte köszöntőjét.

Két apród lép ezt követően az asztalhoz, s a pergameneket veszik kézbe. Elkezdik olvasni a rajta található szöveget. Az egyik magyarul, a másik latinul.

Az Úr 1381. esztendeje augusztus havának 8. napján Turin városában béke köttetett a Magyar Királyság és a Velencei Köztársaság között az alábbi feltételekkel:

  1. A háborúban foglyul ejtettek szabadon bocsáttatnak.
  2. A Velencei Köztársaság a magyar királynak évenként 7 ezer aranyat fizet, még­hozzá Zárában, minden év Szent István napján.
  3. A magyar király és a velencei dogé és ezek utódai esküt mondanak a békére.
  4. A két fél kereskedői szabadon közlekedhetnek, de felfegyverzett velencei hajók nem mehetnek a magyar kikötőkbe.
  5. A Velencei Köztársaság a magyar király, Anjou Lajos iránti hódolata jeléül a Szent Márk téren állandó jelleggel felvonja árbocra az Anjouk liliomos lobogóját.
  6. Az elfoglalt javakat mindkét fél visszaadja a másiknak.

Mi, Magyarország királya és a Velencei Köztársaság meghatalmazott követe kéz­jegyünkkel ratifikáljuk, s ettől kezdve kötelező érvényűnek jelentjük e békeszerző­désben foglaltakat.

Kelt az Úr 1381. esztendeje szeptember havának 8. napján.

A békeszerződés szövegének felolvasása után az apródok újra a tölgyfaasztalra helyezik vissza a pergameneket.

Újra megszólalnak a fanfárok. Lucius Annaeus Deotisalvi odalép a király mellé, aki int neki, foglaljon helyet a másik karszékben. Az előbb még a szöveget olvasó két apród most készséggel széttekeri a két pergamentekercset, s a lúdtollat, miután bele­mártják a kalamárisba, átnyújtják a szerződést aláíróknak.

Nagy Lajos és Deotisalvi kézjegyével látja el az okmányt, majd felállva kézfogás kíséretében kicserélik azt.

Ekkor a jelenlévő urak tapsolni kezdenek. Ebben a tapsviharban citromságra ruhás, zöld sapkás szolgák jelennek meg, ezüsttálcákat hoznak, mindegyik tálcán 6-6 ezüstkupát.

Az elsőnek érkező a király elé lép, óvatosan meghajol, s a királyt kínálja. Lajos elvesz egy kupát, s int Deotisalvinak is, aki hasonlóképpen cselekszik. Ezt követően minden jelenlévő kupa után nyúl.

- Tisztelt urak! Ezt a békét, amit most itt kézjegyünkkel hitelesítettünk, pecsételjük meg áldomással. Ünnepeljük a jó hírt az általam olyannyira szeretett miskolci borokkal. Mától kezdve ezt a bort, mely itt terem a közeli Avason, a Tetemváron, a Bábonyi bércen, a harsányi dombokon, a béke borának nevezzük. Egészségünkre!

Összecsendülnek a kupák. A korábbi méltóságteljes csendet megtöri a vidám beszélgetés, a kétnyelvű hangzavar.

- Fenséges király! - szólítja meg Deotisalvi Lajost - ez a bor tényleg fenséges. Én mondom ezt, aki ismeri Itália összes borát. Ez a bor vetekszik a Lacrima Christivel is. Tudja Fenséged, mi szerelmes nép vagyunk. Nos, ezt a bort a 22-28 éves szépasszonyokhoz hasonlítanám, akik erejük, és szépségük teljében pompáznak, s most érték el szerelmi tudásuk csúcsát. Ez a miskolci bor egyszerre felszabadult és tüzes, ugyanakkor romantikus is. Elviszem hírét Itáliába, hogy magyar földön, Fenséged birtokán, Diósgyőrben olyan bort ihattunk, ami egyszerre volt az igaz barátság, a hűség és a bölcs gondolatok bora. S mindenekelőtt - ahogy Felséged mondta - a béke bora. Emelem kupámat népeink boldogulására!

Közben finomabbnál finomabb falatok is érkeznek. Süllő vajban paradicsomsalátával, szárnyas májrizottó zöldborsóval, gombával és petrezselyemmel, szalonnával spékelt szarvas, őzgerinc, nyúl; vadkacsa. S persze bor, bor, bor.

De mielőtt a hangulat az egekig emelkedne, végigharsan a termen István nádor érces hangja.

- Urak! Figyelmet kérek! Újra Lucius Annaeus Deotisalvi, a Velencei Köztársaság követe kíván szólani.

Elcsendesül a terem, a jelenlévők pirosló arcán azonban látni, a miskolci bor megtette kedvező hatását.

- Fenséges Király! Az irántad érzett tiszteletünk, s a pálos szerzetesrendet alapító magyar nép iránti hódolatunk jeléül elhoztuk Nektek, és a Magyar Királyságnak adományozzuk a pálos rend névadója, Remete Szent Pál hamvait. Remete Szent Pál Krisztus után 341-ben hunyt el Egyiptomban. Holttestét sokáig Konstantinápolyban őrizték. Onnan került hozzánk 1240-ben, tehát 140 éve. Azóta Velencében őriztük a szent csontokat, amit most olthatatlan békevágyunk jeléül Magyarországnak adományozunk.

A négy vértes a díszes tölgyfa asztalra, a király elhelyezi a veretes ládikát.

Nagy Lajos keresztet vet, majd letérdepel. A jelenlévő követik a mozdulatait. Néhány percig ünnepi némaság üli meg a termet.

A király a csendes imádkozás után feláll.

- Úgy gondolom, értékesebb ajándékot Remete Szent Pál hamvainál nem igen kaphattunk volna Velencétől. Köszönet érte. ígérem népem nevében, hogy úgy vigyázunk ezekre a szent csontokra, mint a békére vagy a szemünk fényére. Ezeket az ereklyéket holnap díszes kísérettel küldöm el Budaszentlőrincibe, a pálos rend tartományi és anyaházába, s ott fogjuk őrizni az idők végtelenéig.

- Most pedig hű szolgám, István nádor, megparancsolom neked, hogy ezt a szent ereklyetartót holnapig helyezd el a vár kincstárában, s az ajtó előtt négy fegyveres őr teljesítsen szolgálatot.

Miközben István nádor a leghívebb szolgáival a kincstárba viteti az ereklyetartót, a király intésére felhangzik az udvari karnagy tenorja. Magyar nyelven szent ének köszönti a szent életű remete hamvait. A karnagynak a nemes urak is besegítenek, s a boltívek alatt zeng a himnusz, a Margit officium.

Bár királyi törzs magzatja,
Nem volt külön akaratja:
Templom lett ő, Istené,
Nem becsülni,
Ami földi:
Ez a példa,
Margaréta,
Mit te adsz hazád elé!

A bor tüzétől, no meg az ünnepi pillanattól örömláng árasztja el a jelenlévők arcát, akik hajnalig tartó vígsággal ünnepük a békeköltést.

A vár mellett elhaladó, a tetemvári, avasi, bábonyibérci szőlőkből csak késő este hazatérő jobbágyok mondogatták is egymásnak: - valami rendkívüli nagy dolog történik a várban. Nem is emlékszünk rá, hogy ilyen hangos jókedvvel, mikor ünnepeltek az urak.

Ahogy a várkapu előtt elvonul a kapás sereg, hirtelen utánuk kiált valaki. A kiáltó nem más, mint maga az ispán, Petur.

- Álljatok meg emberek! Nagy tisztességben lesz ma részetek. Jó királyunk, Lajos király elrendelte, hogy ti, akik a kedves borát, a miskolcit, a bakator, a gacsal, a gerset, a góhér, a romanya szőlőfajtákat termesztitek évtizedek óta, ezen a jeles napon, amikor békét kötött Velencével, megvendégeltessetek! Gyertek a hátsó udvarhoz! Ott majd kaptok ételt és italt. Mulassatok és igyatok Király Urunk egészségére!

A jobbágyokat nem kellett kéretni, mennek ők boldogan, s nem győznek hálálkodni.

- Mindig mondtuk, hogy Lajos nagy király. Lám, még velünk, pórnéppel is törődik.

A hátsó udvarban pedig nagy kondérokban fő a gulyás. Mindenki ehet annyit, amennyi belefér. A bort sem sajnálják a várszolgák. Az ónkupák gyakran ürülnek, ízlik az avasi, tetemvári, bábonyibérci nedű olyannyira, hogy nóta is csendül rövi­desen.

Éjféltájt jön Petur ispán.

- Emberek! Jó hírem van! Azt üzeni Király Urunk, hogy holnap nem kell kimennetek a szőlőskertekbe, az ünnepre való tekintettel kaptok egy nap pihenőt.

A jobbágynép vivátot kiált. De bent a várban, a lovagteremben is gyakran hangzik fel a vivát. Egymást érik a pohárköszöntők. A velencei küldöttség tagjai a tüzes

miskolci boroktól eljutnak a nirvána állapotába. Úgy érzik, ez a nedű visszahozta eredeti életüket, a Paradicsomot, és megmutatja, hová fogunk érkezni a végső világünnepen.

- Ez a bor az önkívület bora! - áradozik egy vértes és, átöleli magyar asztalszomszédját.

*

Így mulatott a társaság napkeltéig, ám a további részleteket a krónikás, Küküllei Lantos Kelemen már nem vetette pergamenre. Ezúttal ő is átadta magát a miskolci nedűk élvezetének.

Annyit azért még tudunk a Diósgyőrben ratifikált békeceremóniáról, hogy a velencei delegáció a tervezetthez képest egy nap késéssel indult vissza hazájába. Útra- valóul az elemózsiák mellé három göncihordó miskolci bort rakatott be Lajos király a szent ereklyéket idehozó hintóba.

A velenceiek nagyon örültek az ajándéknak. Hogy a borból mennyi érkezett meg Velencébe, arról nem szól a fáma. Azt azonban feljegyezték az itáliai krónikások, hogy az 1381-ben Magyarországon járt velencei békeküldöttség vezetője, bizonyos Lucius Annaeus Deotisalvi, a Nagytanács ülésén a turini békeszerződés ratifikálása mellett említést tett arról is, hogy a magyar honban termő tüzes nedűk vetekszenek az itáliai borokkal. Konkrétan is emlegetett egy bort, a miskolcit, amit a béke borának nevezett...

 

(Szerkesztette M. Szlávik Tünde)

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.15. 18:30

Egyetemi docens, az Abigél alapítója, mecénása, ügyvéd

Nyíregyháza

szszb 30 tk Siska Katalin.jpgNehéz elérni Dr. Szűcs Lászlóné Dr. Siska Katalint, az Abigél Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola, Alapfokú Művészetoktatási Intézmény, Szakképző Iskola, Gimnázium, Művészeti Szakközépiskola és Kollégium alapító mecénását. Az a típusú vezető, aki a nap 24 órájából tud 48-at tud csinálni. Így a találkozást a nyíregyházi Tünde utcai épületük udvarán könnyebb lebonyolítani, ugyanis a bővítést végző munkásokkal személyesen konzultál. Bár profi munkatársak látják el a feladatokat, ő az apró részletekre is odafigyel. Noha az elmúlt évek az intézményfejlesztéssel, az újabb profilok létesítésével, a sokszínű intézmény, ám mégis egységes szemlélet kialakításával teltek, azért a 2013/14-es tanév mégis hozott újat: a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Jogtörténet Tanszékének −  2010-től docenseként − az induló Praetor Szakkollégium első tanára lett. A Debreceni Egyetem Hallgatói Önkormányzata is nagyra értékeli azt a tevékenységet, amit a tehetséggondozás lehetőségeinek szélesítése érdekében a szakkollégium első tanáraként eddig is megtett.

Korábban Nyíregyházán és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében ismerték dr. Siska Katalint, és kötötték a nevét a mindig a megújulást kutató pedagógushoz. Ő a hagyományos oktatási struktúra mellett eredeti ötleteket talált ki és valósított meg. Az Abigél történelmet írt, hisz annyi újdonságot talált a diákság számára, hogy más megyében is felfigyeltek az eredményeikre. Hamarosan Szikszón és Debrecenben indítanak hasonló képzést. Gyakran kérik ki a véleményét Budapesten, ott is díjazzák a kreativitását. Mi több, ma már külföldön is jól cseng az Abigél neve, valamint a Siska Katalin által képviselt oktatási projekt.

A patinás Sárospataki Rákóczi Ferenc Gimnázium angol tagozata szilárd alapot adott számára a világ megismerésére, és annak kísérletére, hogy egy megfogalmazott problémára siessen egy megoldással. Arisztotelész görög filozófus gondolatát a szakkollégiumról készült anyagból vettük: „Aki helyes felismerésre vágyik, annak előbb helyénvaló kételyeket kell támasztania.” A tudományos ismeretek helyes megszerzésének módjára, a kételkedés, avagy a gondolkodás fontosságára világít rá ez a bölcsesség. A szakkollégiumi tagság többlet lehetőséget ad a tehetségeseknek, például a tudományos életben való elinduláshoz.

Gazdag szakmai, vezetői, tudományos pályát járt be eddig is dr. Siska Katalin. Mindössze néhány adat álljon itt rendelkezésre, hogy a szerteágazó területeken kimagaslót alkotó pedagógus, menedzser, ügyvéd, egyetemi docens portréját megrajzoljuk. Karácsony estéjén született, és talán a párhuzam nem véletlen: annyi szakmai ágazat profitált már a polihisztor vezető egyéniségéből. A nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán történelem-népművelés szakon diplomázott, majd a Miskolci Egyetemen jogi doktorátust szerzett. Közben megtanult angolul és olaszul. PhD fokozattal egészítette ki tudományos karrierjét. A kor követelményeihez igazodva a Közgazdaságtudományi Egyetem vállalkozás menedzsment szakán vehette át harmadik diplomáját. Elvégezte a BME közoktatás vezetői kurzusát. Mindezt megfejelte a tánc- és drámapedagógusi oklevéllel az egri Eszterházy Károly Főiskoláról. Így olyan elméleti ismeretanyaghoz jutott, amelynek birtokában sokkal magasabbra tehette a lécet, mint általában egy pedagógustól azt elvárja a társadalom. A megszerzett ismereteket sikeresen ültette át a gyakorlatba, és így intézményalapítóként is magasan jegyzik dr. Siska Katalint. A rendszerváltozásra már felfegyverkezett az elméleti, tudományos és a hétköznapokban, az oktatásban megvalósítható eszköztárral. Vállalkozói ambícióit is kiérlelte a sokféle szervezői munka. Nem esne kétségbe, ha kereskedelmi-gazdasági joggal, mikro- és makro ökonómiával, nemzetközi közgazdaságtannal, vagy diákok tudományos témavezetőjeként kell helytállnia. Külföldi ösztöndíjakat nyert el, a svédországi Uppsalában nemzetközi felnőttoktatási kurzuson angol nyelven társaloghatott, tanulmányúton vett részt Londonban és Ankarában is.

A Nyíregyházi Ügyvédi Kamarának 1998-tól tagja. Kitüntetést vehetett át a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Karáért címen, éveken át a jogi szakvizsga bizottság tagjaként tevékenykedik. Monográfiák, tankönyvek, munkafüzetek szerzője, szerkesztője, társszerzője. Magyar és idegen nyelven is írt tanulmányokat, recenziókat. Konferenciák tucatjait szervezte és adott elő, például a finn, indonéz, brazil, marokkói, madagaszkári, török, eritreai, indiai, kubai és a magyar kapcsolatokról.

Multikultúrális szemléletének, szerteágazó szakmai képesítéseinek, szervezőkészségének, utánozhatatlan munkabírásának köszönhetően egyének és közösségek élhetnek sokszínűbb életet.

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.14. 16:40

 

Kevesen jönnek fényképezőgép nélkül.jpgA rododendron gyűjtemény, amely mostanában pompázik virágaival, nem mindennapi élmény.

Az ország másik végébe, Vas megyébe jószerivel csak azért megy az ember e keleti végekről, hogy Rábafüzesnél átlépje a határt, ha valamerre Nyugat-Európába visz az útja. Amikor arra jártam, mindig megakadt a szemem a táblán: Jeli arborétum. A nyolcas úton Kámnál hívogat, de aki valahová messze igyekszik, nemigen áll meg.  Pedig érdemes. Ezt azok után mondom, hogy sokadszori fogadkozás után tavaly ilyenkor lefordultam a jelzett útra.

A rododendron gyűjtemény, amely mostanában pompázik virágaival, nem mindennapi élmény. Láttam már ezelőtt is egy-egy példányt kiskertekben, sőt erdőben is Észak Amerikában, de nem is sejtettem, mekkora a fajtagazdagsága ennek a gyönyörű virágos cserjének.

IMG_0358.JPGA májusi esőnek, érjen bármennyire aranyat, azon a vasárnap délutánon nemigen örültem volna. De kegyeibe fogadott a sors, mint ahogy azt a jónéhányszáz kirándulót is, akik ellepték a sétányokat. A bejárat előtt, a tágas parkolókban élelmes kertészek árulták a derékig érő ugyancsak virágos csemetéket. Mondhatom jól ment nekik. A távozó fellelkesült arcú látogatók között akadt, aki kétfélét is vett.

IMG_0391.JPGA park, amelynek sétányai a nevezetességéhez méltóan gondozottak, vonzzák a tekintetet a más és más színű, alkatú bokrok felé. Útbaigazító táblák segítenek megtervezni a sétát, és egy nagy szabadtéri vitrinben olvasható, miként vetette meg a kert alapjait 1922-ben bizonyos Ambrózy-Migazzi István, aki létesített egy ehhez hasonlót már annak előtte Felvidéken.

IMG_0349.JPGA dimbes-dombos erdőség, amelyben a rododendronok bontogatják a szirmaikat, már az Alpok aljának számít. Éppen ezért szereti a rododendron. Még jobban érzi persze magát magasabban, sőt sokkal magasabban is, innen ered a magyaros neve, havasszépe.

IMG_0355.JPGTalálunk tavacskákat, patakot, forrást, napsütéses tisztást, de olyan kaptatót is, amelynek lihegve állunk meg a tetején. Azt hinné az emberfia, hogy végtelen nagy erdőségben jár, pedig csak szakszerűen tervezték meg a sétányokat. A fenyőszálak tövében áradásként hullámzik az ezerszínű havasszépe. Csak néhol tűnik fel a vadvédelmi kerítés, amelyik körbezárja. Rajta kívül mélyen feltúrt avar jelzi, hogy arra vaddisznók járnak. Ha a csoda a másik oldalon is folytatódik, akkor az agyaras vadak bizonyára szarvasgombát találnak. Hiszen Kemeneshát eme szép szegletén, ahol a havasszépe ékesíti azt a földet, ahol megfelelő a talaj, sok a csapadék, nemcsak a szárazföldi, a szubalpin és szubmediterrán klíma találkozik, hanem így tavasztáján ezer és ezer virágot szerető ember is.IMG_0388.JPG

***

Ilyen szép a világesiksandor2cm.jpg

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.13. 08:37

Írta: Réti János

 

edvard-munch-attraction másolata.jpgAz önkény a második emeleten lakott. Kisgyermekkorom nagy bérházának második emeletén, a sarokban, az utca felőli fronton. Akkoriban, mikor a bőrkabátosoktól való rettegés − hallga csak: lépteket döng a gang − a lélegzetet is visszafojtotta a sűrű függönyök hajlatai mögött, és viccet csak kipróbált barátok meséltek egymásnak.

Az Önkényt Eskának hívta mindenki a házban (persze szájról olvasandó néma artikulálással), mert állítólag 19-ben, a tanácshatalom idején, amikor, mint mondták, élet-halál ura volt a környéken, nem aláírással, hanem csak s.k.-val hitelesítette rendeleteit. Saját kezűleg döntve életről és halálról. A kommün bukása után Oroszországba emigrált, ahol Rákosival is puszi elvtársak lettek. Együtt tértek vissza diadalmasan a Berlin felé dübörgő rohamléptek, paták, kerekek és lánctalpak nyomán. Népünk Nagy Vezére később, hatalma zenitjén sem feledkezett meg régi barátjáról, akihez születésnapján személyesen jött el gratulálni a lakására. Könnyen elképzelhető, hogy ezt a látogatást milyen felhajtás kísérte a házban, a kókuszszőnyegtől a testőrök nyüzsgő sokaságáig.

− Ha valaki nem tetszik Eskának, vagy akire csak megneheztel bármért is, azt úgy elviteti, mint a vöcsök! De még a famíliáját is! − tartották a lakók, mint ahogy gyanították azt is, hogy a Tanácsosékat a harmadikról, az ő személyes közbenjárására, Eská intézkedésére deportálták egy őszi nap proletárszürke derengésű hajnalán.

Mi hármasban, anya, apa meg én, ugyancsak a harmadik, a legfelső emeleten laktunk, egy gangra néző két szoba félkomfortosban, azon a szárnyon, ahol az egyszerűbb lakások voltak, de oda többet sütött a nap. Szüleim felhőjáróan fiatalok és széllelbélelten szegények voltak, mégis valamit menteni próbáltak a halálra ítélt polgári életformából. A zongorát, az ernyős asztali lámpát, a horgolt terítőket, a faragott csillári, könyveket, hanglemezeket, pedig a csőbútorok és neonfények kora már a küszöbön állt.

Apám azon az emlékezetes vasárnap délutánon is zongorázott. (Akkortájt még igazi cselekvések pótolták a későbbi pótcselekvéseket.) Muzikális hajlamát nagyanyámtól örökölte, aki zenetanárnő volt, de az igazi sikerhez, a hivatásszerű megélhetéshez kitartása vagy szerencséje kevésnek bizonyult. Csak a szombat meg vasárnap délutánok, baráti vendégeskedések öröme kárpótolta valamennyire. Akkor is zongorázott, azon a nyár végi vasárnap délutánon. Az ebédek illatát már felfalta a lépcsőház, és a korlátok árnyéka berácsozta a körfolyosó mozaikját, sőt a falra is egyre több csúszott fel, miközben nagy szobánk ablakán át tangók, foxtrottok és keringők dallama szállt az álmosító meleget sugárzó emeletek között.

És akkor egyszer csak ott lenn, majdnem szemben, a másodikon kivágódott a saroklakás ajtaja, és maga Eská csörtetett ki rajta személyesen. Teljes behemótságával, megközelíthetetlen rátartisággal, félelmetesen. Döngő, dromedár léptekkel indult a lépcsőház irányába, majd fel, fel, fel − a lift megjavításához neki sem volt hatalma −, fel a harmadik emeletre. Ott jobbra, végig, majd balra az ablakok alatt, az ajtók előtt − a félelem és a kíváncsiság addigra már lábujjhegyen kergetőzött a függönyök mögül leselkedőkben végig egészen mihozzánkig. Se szó, se beszéd, be a konyhába, át a lakáson, térdig gázolva a beszűrődő fényben, a nagy belső szoba felé, ahol apám mit sem sejtve fűzte, táncoltatta ujjai alatt a harmóniákat.

Pár pillanat, és a zongora odabenn elhallgatott. − Igen, a zeneszó biztosan megzavarta Eská vasárnap délutáni szunyókálását, és ez megtorlást kíván! Még néhány óra, legfeljebb nap, aztán este vagy hajnalban jönnek a bőrkabátosok − gondolhatta anyám −, és irány Szibéria! Csak előtte még jól kiordítozza magát apámmal, hogy mit képzel, mit merészel, és hogy jön ahhoz! Mire idáig érhetett, bent az ajtó mögött felhangzott egy akkord, majd egy másik a húrok közül. Aztán a dallam és az énekhang.

Mély, ablakrezegtető baritonon öblögetve egy orosz dal oroszul. A „Valahol a Volga mentén”. És az édes szomorú melódia harsogóvá erősödve, dagadva és hömpölyögve győzött le minden akadályt: felébresztette a délutáni álmodókat, meglebbentette a leskelődők függönyét, felidegesítette a pedikűrösnő kutyáját, összekócolta a mozigépész lányának kakastaréját, bekurjantott a vicéék ablakán, majd a napozótetőről elrugaszkodott a Duna felé. Összeölelkezve a zongorakísérettel.

Tényleg! Mi következett volna akkor, úgy negyven évvel ezelőtt, ha apám történetesen nem tudja a dalt, ha hibázik a kíséretben, vagy netán megtagadja a zenei aláfestést, és kiutasítja Eskát a lakásból? Ki mondja meg nekem immár, hogy az a harminc év körüli fiatalember azon a fülledt, délutáni órán, a harmadik emeleti lakásban gyáva volt vagy hős, áldozat, esetleg kollaboráns, amikor együttműködött a hatalommal? Mert az Önkénynek, a zene hallatán dalolhatnékja támadt. Volgáról, lányról, szerelemről.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! Olvassa el a szerző további műveit is:

Félár félcédulán   Táskajárás      Ostya, szenteletlenül     Gyümölcsleves főzelékkel

Az örök hölgy látogatása

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.11. 18:59

 

Szemelvények Hajdu Imre Regényes Dél-Borsod című művéből 


lala.jpgItta nyár, és ezzel elkezdődött az erre az évszakra oly jellemző modern népvándorlás. Az emberek szerte a világon — így kis hazánkban is — ezekben a hetekben, hónapokban szedik sátorfájukat, s a megszokottból (meguntból?) elindulnak új világot felfedezni, vagy a már korábban felfedezettek örömeit, élményeit újra élvezni, újra megcsodálni. Nem véletlenül mondták a régi rómaiak, hogy a változatosság gyönyörködtet.

Akik Miskolcról. Mezőkövesdről, Tiszaújvárosból idén is messze utaznak, például az üveghegyen túlra, ahol a kurtafarkú malac túr, s olaszul, franciául, németül röfög, nos azoknak nem tudok, illetve, hogy egészen pontos legyek, nem akarok tanácsot adni, hogy például Riminiben, Monte Carlóban, Wiesbadenben, vagy csak Máriazellben mit nézzenek meg, minek a történetét tudakolják. Viszont, akik idén is szűkebb pátriánkban maradnak, vagy azért, mert újfent nem telik rá, hogy messzebbre utazzanak, vagy mert úgy gondolják, a szűkebb haza is van olyan gyönyörű, mint Tündérország, azoknak e nyáron át is szolgálok némi jó tanáccsal, tippel ebben a könyvben, újólag igazolva mennyi szép rejteke, legendája, nevezetessége van ennek a dél-borsodi tájnak. S ez akkor is igaz, ha sokan az itt élők közül, ezekről vajmi keveset, vagy netán semmit sem tudnak.

Nos, ezúttal egy kedves, gyönyörű dél-borsodi faluba, Cserépváraljára invitálom Önöket. A települést a Miskolc — Nyékládháza — tardi elágazás — Tard Cserépváralja útvonalon, vagy ha Önök közül valaki például Bogácson nyaral, akkor a Bogács — Tard — Cserépváralja, vagy a Bogács — Cserépfalu — váraljai szőlők útvonalon közelítheti meg.

Hogy miért invitálom Önöket e faluba, erre a kérdésre több indokot is fel tudnék sorolni. Például, hogy gyönyörű a táj, bájos ez az apró falucska, hogy megcsodálhatnak egy, a világon és hazánkban is oly ritka természet- és emberalkotta képződményt, mint a kaptárköveket.

Valójában, illetve elsősorban azonban egy mindmáig alig ismert kultúrtörténeti kuriózum kapcsán bíztatom Önöket cserépváraljai látogatásra.

Ez a történet a Cserépváralja melletti Várhegyhez kötődik, amelynek tetején egykoron Cserép vára állott, majd ahol később a Couburg család — részben a hajdani vár köveiből — kúriát és mellé kápolnát, valamint a nagy mélységből vizet biztosító kút fölé, kútházat építtetett.

A történet kezdetének ideje pedig 1849-nek az az időszaka, amikor az orosz cári csapatok, miután az osztrák császár segítséget kért nagyhatalmú kollégájától a magyar szabadságharc leveréséhez, kezdték elözönleni szép hazánkat.

Történelmünknek eme bizonytalan időszakában, amikor sötét felhők gyülekeztek Magyarország ege fölött, élt Miskolcon feleségével egy sóhivatalnok, akit Lieb Leó Mihálynak hívtak. A feleségét pedig Reöck Cecíliának. (Emléküket — a haló poraik felett mindmáig álló — gyönyörű, sötétszürke, márvány síremlék őrzi mindmáig a miskolci Mindszenti temetőben.)

De most maradjunk az akkor még élő Lieb Mihálynál. Érezvén a veszélyt, a kincstári sótiszt feleségét és öt kiskorú gyermekét (négy fiút és egy lányt) elküldte a háborúnak kevésbé kitett, a Bükk erdei által rejtett Cserép várába, ami akkor már csak kúria és uradalom volt, s ahol apósa (más források szerint sógora) volt az intéző. A Lieb család itt vészelte át ezt a nehéz időszakot, és csak akkor, amikor dúlt a csaták zaja, akkor tértek vissza Miskolcra.

A cserépvári élményeit — együtt teljes életrajzának ismertetésével —‚ jóval később, egészen pontosan 1885-ben, megírta az egyik gyermek, aki akkor már felnőtt volt, sőt híres. Mégpedig levelek formájában, mely leveleket egy francia üdülőhelyről, Lamalouból, barátnőjének, egy bizonyos Chaplinnének küldözgetett. (E levelekből valamivel később, 1897-ben, a L’oeuvre d’art szerkesztője aztán könyvet is szerkesztett). És ez a könyv a cserépvári emlékek felidézésével is, elmondja Lieb Miska élettörténetét. De ekkor őt már másképpen hívták, más néven ismerte a világ. Ekkor már Munkácsy Mihály volt a neve, mely nevet (1868-tól) használta.

Visszaemlékezése ugyan tükröz némi pontatlanságot, de mindezek ellenére kétségtelen, hogy a híres festő 4-5 esztendős korában itt a Bükkben talált védelmet. Idézet ebből az életrajzból:

„Az első emlékeim 1848-ba szállnak vissza, négy éves voltam akkor... Apám elküldött minket, anyámat és az összes gyerekeket a Mátra hegységbe (itt keveri a Bükkel!), amely talán a legszebb vidék egész Magyarországon. Itt lakott anyám apja, aki uradalmi intéző volt a Cuoburg hercegeknél. Baj nélkül és sértetlenül érkeztünk Cserép várra. Ide fűznek legboldogabb gyermekkori emlékeim.”

Ezt követően Munkácsy részletesen leírta azokat a feledhetetlen napokat, heteket, hónapokat, amelyeket ott töltött el testvéreivel.

„A bejárattól bal kéz felé kis kápolna állott, Jobb kéz felé a kút, amelynek kerekét naphosszat bölcs nyugalommal forgatta egy szamár mindig előre, szakadatlanul, örökös egyformasággal, szinte úgy érzem, mintha még most is forgatná. A szamár volt a mulatságunk. Ötünk közül egy mindig a hátán ült, s állandóan verekedtünk ennek az előkelő helynek a birtokáért... A kastélyra és építészeti formáira már alig emlékszem. Annál jobban azonban a környékre. Néha még most is bolond vágy fog el, hogy viszontlássam, mert azóta nem jártam ott többé. Mégis, ha le akarnám írni a vidéket — úgy érzem —‚ minden eltűnt már emlékezetemből, a szamarat kivéve, s csak úgy él bennem az egész, mint valami régi elmosott fénykép, amelyen a körvonalakat alig lehet felismerni. Mondottam, legboldogabb gyermekkori emlékeim fűznek ehhez a helyhez, s mégis csak képekről mesélhetek, mert más nem maradt belőle... De látom a kis falut, a barátságos fehérre meszelt házakat, ahogy elterülnek a lábaim előtt, a zöldellő völgyben patak folydogál, s a tehenek és a bárányok, mint fehér foltok villannak a hegyoldalban, ahol annyit hancúroztunk a füves réten.” -

Boldog, gondtalan gyermekkor— néhány hétbe, hónapba sűrítve. Ám forrott a világ körös-körül, ekkor vívta haláltusáját Kossuth népe, a magyar. S ott, a boldog béke völgyében sem maradt meg sokáig az idilli nyugalom.

„Nemsokára láttuk Cserépvárról, hogy a völgyben felgyújtották a szép kis falut. A kedves fehér házacskák elpusztultak, s nem maradt belőle egyéb, mint egy sor fekete folt.”

Ez is előrevetítette annak árnyékát, hogy ettől a gyermekkori paradicsomtól előbb-utóbb elkerülhetetlenül el kell szakadniuk. S ez meg is történt. Amikor a szabadságharc elbukott, a háború véget ért, Lieb Mihály sótiszt személyesen ment családjáért Cserépvárra, s mind az öt testvért, anyjukkal együtt, visszaköltöztette Miskolcra.

Ennyi a történet dióhéjban, amihez még annyit teszek hozzá, hogy néhány éve már márványtábla is hirdeti a világhírű festő emlékét, tudtára adva helyinek és odaérkezőnek, hogy egykoron itt volt gyermek és boldog Munkácsy Mihály. Aki ellátogat erre a gyönyörű bükki tájra, a Várhegyre vezető út végén ma is megtalálja teljes épségében az egykori kápolnát, és áll a kútház is, ami körül hajdan az a bizonyos szamár járt körbe-körbe.

Váralján járva nem tagadom, mindig eszembe jut az a — talán nem alaptalan — feltevésem, hogy Munkácsy egyik híres festményét, az 1873-ban megfestett Rőzsehordó asszony című képét az itt szerzett, gyermekkorban itt rögzült élmények alapján festette meg. A vásznon látható szakadékos erdei út, a könnyű ecsetvonásokkal megfestett erdő Váralja környékének annyira jellegzetessége, akárcsak a rőzsehordó asszonyok voltak, akik közül eggyel-eggyel még napjainkban is lehet találkozni.

Megjegyzem, Munkácsyt számos más emlék, baráti, rokoni szál köti megyénkhez, ezen belül elsősorban Dél-Borsodhoz. Például több rokona itt nyugszik borsodi földben, s a Honfoglalás című monumentális festményéhez is e tájon keresett modelleket, miskolci és mezőkövesdi vásározók körében, akiket egy miskolci fotográfus segítségével örökített meg. 

(Szerkesztette M. Szlávik Tünde)

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.09. 18:23

Címkék: ü:Munkácsi Mihály

 

Csergezán Pál kalandos útja a világhírig


lalalala.jpgA szelíd budai hegyoldalban fonnyadni látszik már a fekete üröm, s bontogatja szirmait a katángkóró. Fut, szalad a nyár, maholnap nyakunkon az ősz. Kinyílnak újból az erdők, a tisztásokon kölyökőzek suhannak majd át, s Csergezán Pál ismét nyakába veszi a határt. Mert ha szereti is Budát, a nyüzsgést, azért az erdő, a mező az ő igazi hazája. Az egykori záhonyi finánc fia, a volt részesarató, lóápoló, cirkuszi mutatványos és elcsapott kisvárdai diák ma a világ egyik legismertebb természetfestője. Nemrég érkezett haza Monte Carlóból, s holnap reggel indul Gemencre. Alig van az országnak olyan zuga, ahol nem személyes ismerősként üdvözölnék őt a holtágak, a ligetek, s ha világhírű barátait, ismerőseit fel kéne sorolni, vég nélkül futhatna a toll.

Honnan a természetszeretet, a bravúros rajztudás? Talán ő maga sem tudja, igaz, nem is rágódik rajta. A festő dolga, hogy fessen, a többit majd meglátjuk. Aki képeit nézi, csak azt látja, félelmetes biztonsággal kezeli az ecsetet, de azt honnan tudhatná, hogy milyen aprólékos előtanulmányok előzik meg a művet? Lapozom a vázlatkönyvét, az egyikben csak vaddisznókat látok.

Pontosabban csak vadkan fejet, csülköt, gerincet, hogyan csücsörödik az orr, merre hajolnak a szőrszálak.

– Mi szükség van erre – kérdem, s feleli:

– Mert nem akarok hazudni, mert a természet sem hazudik.

Példátlan sikereinek talán éppen ez az egyik titka. De kezdjük az elején!

Tizenöt éves koráig élte a falusi fiatalok mindennapi életét, gyönyörködött a legelőket járó csordákban, az önkéntes tűzoltók bivalyerős lovaiban és koptatta a kisvárdai Bessenyei gimnázium öreg padjait. Tavasszal nyakába vette a határt, kisebb gondja is nagyobb volt a latin zegzugos ragozásának tanulmányozásánál. Ebből a fiúból sem lesz táblabíró, állapította meg egy kis idő múltán a családi tanács, s ezt csak megerősíteni tudta a nagyhírű gimnázium tanári kara. Nekik lett igazuk. S a sommás ítélet csattanója: a sorozatos csínyek után Csergezán Pál nevű megzabolázhatatlan tanulójukat kitiltották a patinás iskola falai közül.

– Gondolhatja, szegény anyám hogy neki volt keseredve – emlékezik a deres hajú mester. – Akkor már egyedül nevelt bennünket, apám korán meghalt, bennem volt minden bizodalma. De hát mit tehet egy kirúgott diák? Felmegy Pestre. Én is összekapartam tíz pengőt, vonatra ültem, s mikor leszálltam a Nyugatiban, csak tátottam a számat. Akkor láttam először olyan nagy várost. No, Pál, most aztán szükség lesz tizenöt esztendőd minden tudományára, gondoltam, s elindultam vaktában, neki a Váci útnak. Amíg tartott a tíz pengő, jó dolgom volt, de mikor a nyakára hágtam… S hiába néztem a Friss Újság álláshirdetését is, akinek biciklije volt, mindig megelőzött. Végül aztán a Váci úti fuvarosok könyörültek meg rajtam, felvettek lóápolónak. Már otthon, Várdán bolondja voltam a lovaknak, így úri életem lett, csak a rajzolgatást nem nézték jó szemmel a gazdák. Így aztán jó időre le is tettem "művészi" ambícióimról, egészen addig, amíg meg nem jelent a környéken egy vándorcirkusz. Történt pedig, hogy a szegény kis társulat motoros artistája összetörte magát, de hát ez volt a banda fő attrakciója, kellett tehát egy mindenre elszánt fickó, aki néhány órás gyakorlás után be mer ugrani.

S ki más lehetett volna ez a vakmerő legény, mint Csergezán Pál. Igaz, pár kék foltot ő is szerzett, de másnap este már felöltötte a halálfejes ruhát, s ha nem is tombolt, de tapsolhatott a publikum.

– Sokáig ez volt az egyetlen öltönyöm, ebben mentem el felvételizni az iparművészeti iskolába is. Frenetikus sikerem volt, de nem a rajztudásom, hanem a ruhám miatt. Azért felvettek. Igaz, csak belsőépítésznek, bútortervezőnek, de mit bántam én, tanulhattam.

– Miből élt?

– Az máig is rejtély előttem. Bent aludtam az iskola bútorraktárában, de felfedezték, elzavartak onnan. Szerencsémre. Mert közben megismerkedtem egy kárpitos legénnyel, ő vett pártfogásba.

Nem sokáig tartott azonban a jó világ, jött a háború, s valahogy Nagyváradra keveredett egy kisebb birtokoshoz, akinek a lovait gondozta. De mire egyenesbe került volna, már ott is volt a front, s újból nyakába vette az országot. Kerített két bivalyt, felpakolta a gazda cókmókját, s irány Balatonszemes!

– Hát, amit én azzal a két bivallyal kerestem, az maga a csoda. A Jámbor, meg a Fickó… mintha testvéreim lettek volna! Még azt is hagyták, hogy megpatkoljam őket. Igaz, senki mást nem engedtek magukhoz, csak engem, s ha én azt mondtam nekik, hogy lefeküdni, már térdepeltek is. Csodálatos két jószág volt, velük csak a várdai nagy bika versenyezhetett. Meg persze a tűzoltók lovai, akik máig itt vannak előttem. Tán még a perzsa sah ménesében sem igen akadt párjuk, pedig ott szép lovak voltak…

– Hogyan került Iránba?

– Ó, ennek hosszú-hosszú előzményei vannak. A háború és a hadifogság után éppen csak elvégeztem a képzőművészeti főiskolát, s mint afféle napszámos grafikus könyveket, különféle kiadványokat illusztráltam, de egyre többször festettem az állatokat, s lassan-lassan hírem lett a természetkedvelők táborában.

Kalandos életútja során alig-alig őrzött meg valamit tárgyi emlékei közül, de egy levélre ma is igen-igen büszke. Fekete István írta a meleg sorokat könyvei illusztrátorának. Valahogy így bukkanhatott rá az egyik nyugatnémet menedzser féle, aki meghívta az NSZK-ba, próbálkozzon ott is egy ideig a festéssel. A néhány hónapból három év lett, s közben eljött az egyik csúcs, a párizsi kiállítása. A hazai galériákban alig-alig jutott szóhoz, de a művészek Mekkájában már mint világhírű piktort ünnepelték.

– Azoknak a képeknek tulajdonképpen már mindnek gazdája volt, úgyhogy nem a pénzért, csak a magam örömére csináltam az egészet. No! Állok a terem közepén, mellettem a kifent arisztokraták, s egyszer csak megjelenik egy kis kopott ruhás emberke. Látom ám, hogy rámutat vagy nyolc képre, ezeket megveszi. Ez nehéz lesz, mert mindnek gazdája van, mondom. A pénz nem számít, mondja, ha akarom, megveszi az egész termet. Az üzletből persze nem lett semmi. Így ismertem meg Rotschild bárót. A "nagyágyú" viszont még csak ezután következeti. Négy, vagy öt nap múlva kis levelet kap, alábbi szöveggel: "Sajnos, párizsi kiállításának megnyitóján nem tudtam részt venni, mert Gabonban vadászom, de holnapután érkezem, szeretnék találkozni Önnel." Aláírás : Abdurezza herceg.

– Te jó isten, csak nem a perzsa sah öccse, a híres természetvédő? – forgattam a levelet. – Az volt. Órákig nézte a képeket, s mikor megajándékoztam egy parányi festményemmel – nagyító alatt készítettem -, kikerekedett a szeme, s azt mondta: ezennel tekintse magát udvarunk festőjének. Ha akarja, már holnap indulhat hazámba. Persze hogy akartam! Mikor kap az ember hasonló lehetőséget? A vendégeskedésből aztán a tervezettnél jóval rövidebb idő lett, egy évig éltem kint. Akkor kezdődtek a zavargások, s jobbnak láttam, ha pakolok. De így is volt alkalmam megismerkedni az udvar szinte minden tekintélyes emberével. Annyi gazdag embert egy csomóban… Az udvari bálok pompája… Hát, gondolhatja, én a kis szabolcsi gyerek a keleti főurak között! Lenyűgöző, s egyben félelmetes. S közben azon járt folyton az eszem, ha most itt lenne valamelyik otthoni cimborám, akik közt valamikor részesarató voltam a kisvárdai határban, mert nyáron kellett megkeresnem a pénzt, hogy tanulhassak…!

– Lakásában mindössze négy Csergezán-képet látok. Hova lett a többi?

– Eladtam, elajándékoztam őket. Pontosabban az ajándékozás nem jó, hiszen ingyen nem adok senkinek képet. A barátaimtól is pénzt kérek – egy képért egy forintot. Ne legyen lekötelezettem nekem senki.

Idén lesz hatvanesztendős. Kérdezem: milyen születésnapi ajándéknak örülne a legjobban?

Nevet, s feleli:

– Ha valaki meglepne egy szép Csergezán-képpel. Vagy ha eljuthatnék haza, Szabolcsba, az otthoni solymászokhoz. Mit gondol, szívesen látnának 

Balogh Géza 

(Szülőhelyük Szabolcs-Szatmár Életutak, vallomások a szűkebb hazáról Szerkesztette: Kopka János Nyíregyháza, 1985.)

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.07. 20:31

Címkék: ü:Csergezán Pál

 

1. Célkeresztben a sétáló árnyak.jpg

A mesehős itt tényleg lelógathatná a lábát, mert nincs tovább, megérkezett a világ végére. A szakadék majdnem két kilométer mély. Az alant kanyargó Colorado piciny szalagja, a túlvilági formák a távolban, már meghaladják az emberi érzékelés határait.

A másik oldal 15-20 kilométerre van, maga a földtani képződmény pedig több száz kilométeres nyílt seb a bolygó felszínén. Arizona és Colorado állam között a távlatok próbára teszik, és egyszersmind soha nem látott élményben részesítik a látogatót.

2. A hasadék mélyén már este van.jpgA fennsíkon csak a gyér növényzet emlékezteti az utazót, hogy kétezer méter magasan halad. Az őslakosokra, a kaibab, a hopi, a navajó és más indián törzsekre pedig a földrajzi nevek, valamint a számukra fenntartott rezervátumok. Számos nevezetesség mellett mérsékelt érdeklődéssel haladnak el a Grand Canyonhoz igyekvők. A nagy kaland, a „Látvány” foglalkoztat már jó előre. Készültem. Tudom, hogy a lassan felemelkedő felszínbe évmilliók alatt vágott rést a folyó, és úgy nyílt meg a föld, mint itthon a Tordai hasadék. Nagyon lassan, de nagyon biztosan.

Tordán egyszer végiggyalogoltam a hasadékban. Láttam felülről is, mert arra szállt velem egy menetrendszerű gép. A Grand Canyonba keresztben beleférne a mi hasadékunk. Aki elolvassa a Visitor Centerben kapható ismertetőt, tudja, hogy meztelenek a falon a földtörténeti korok rétegei. Aki pedig le akar menni az ösvényeken, annak fel kell készülni arra, hogy ha szembe jön az öszvér a félméteres párkányon, nem hajlandó kívül kerülni.

Naplemente közeleg, a hosszú árnyékokra fenik a fogukat a fotósok. Nehéz fegyverzet, aranyat érő gépek, kályhacső méretű objektívek kerülnek elő a hordtáskákból. Egy nagyon rövid hajú hölgy munkáját próbálom észrevétlenül meglesni. Készségesen avat be, milyen szűrőkkel próbálja még plasztikusabbá tenni az amúgy is lenyűgöző látványt. Én meg őt avatom be a titokba: jól mutat együtt a kanyonnal.

Leülök. Nem lógatom le a lábam, mert visszatart az életösztön. Van aki, fél lábon áll a peremen, és úgy fényképezteti magát. Nem bírom nézni, inkább a szememhez emelem jó öreg szovjet gyártmányú távcsövemet. Kirajzolódik előttem a messze szirtek összes csipkéje. A rájuk vetődő árnyék egy innenső oldali szikláról ered, és olyan hosszú, hogy a falon szemmel is érzékelhetően, egy sétáló ember „sebességével” halad.

A hasadék mélyén már este van

***

esiksandor2cm.jpgIlyen szép a világ

  

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.06. 09:29

 

Írta: Bódi Katalin


adad.jpgA folyosón ültem és türelmesen vártam, hogy a kizúduló gyerekáradat lassan letisztuljon, s önző módon arra az örömre készültem, hogy megölelhessem a sajátomat, hiszen a kicsiket még bátran lehet ölelgetni az iskola folyosóján. Közben megérkezett E. anyukája, ölében a kisebb testvérrel, arcán a nyugalmas, piros mosollyal, s végigbogarászta a faliújságot. Szüntelenül bogarászunk, feliratkozunk, csatlakozunk, előjegyzünk, majd várakozunk, készülődünk, nem kimaradunk, reggel és délután jöttünkben-mentünkben pár szót váltunk. Odaléptem hozzá, s szóltam, ha gondolja, adja addig az én ölembe a kicsit, amíg ír, pedig én vagyok az utolsó, aki orvul letámadja mások kisgyermekeit, hogy babaillatot és babaérintést raboljon alattomosan. Az én örömöm az érintésben, a simogatásban, a kérdezésben, a dicséretben sokszor az engem nem ismerő gyermek félelme, amitől jobban félek, mint amennyire ezt a nem kicsit nárcisztikus örömet vágyom.

Vannak helyzetek, amikor nincsenek szavak, ott, akkor soha, utólag is csak nehezen. Tudtam korábbról, hogy E. kistestvére sérülten született, nem lát és nem hall, állandó gondoskodásra szorul, s olyan lehet most számára anyától elszakadni, mint örökre elszakadni. Simogattam, ringattam az ölemben, göndör haját pusziltam, magamhoz vontam, dúdoltam neki, s ő riadtan tekergette vállait, kezeit nyújtogatva keresgélt, forgatta a szemeit, mert nem volt anyaszagom, nem annak az anyának a szagát hordoztam, hanem egy másik gyermek anyjáét. Hiába dúdolsz neki, nem hallja. Ez a kisgyerek meg vak? A folyosó még mindig zsibongott, s én védtem őt, kicsit tehetetlenül, kicsit sután, hirtelen megtapasztalt, kitáguló, néma időtlenségben.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! Olvassa el a szerző további műveit is:

Biztonsági kamerával megfigyelt terület   Angyallesen   Mesterséges paradicsomok    Cipőkopogás

Mese a halhatatlan túlélőtáskáról

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.04. 18:39

 

Maghy Zoltán festőművészről beszél Lázár Imre szakíró

 

Maghy Zoltán.jpgMaghy Zoltán rokonszenves alakját Lázár Imre volt polgármester idézi fel, előrebocsátván, hogy városszerte ismert ember volt, tudták, hogy festőművész. Annál is inkább, mert nagyon szívesen dolgozott a szabadban. Nemcsak vázlatokat készített, de a képeket rendszerint már a szabadban megkezdte, majd a műteremben fejezte be. Ez volt az általános metódusa. A városi témájú képeit természetesen a szabadban festette, ezért sok ember láthatta alkotás közben. Festményeinek témája nagyon sokszor Böszörmény, főleg az épületek. Több száz képet festett a városról. Ha valaki támogatná azt a gondolatot, hogy a XX. század közepének, második felének Hajdúböszörményét képzőművészeti alkotások révén mutassák be, Maghy Zoltán életművéből egy reprezentatív kiállítást lehetne rendezni.

 Úgy tudom, hogy ő egész életében Böszörményben dolgozott, kivéve egy-egy hortobágyi nyarat vagy más művésztelepi periódust. Tősgyökeres böszörményi volt?

– Annak számított, de családfáját visszavezetve a legrégebbi ősét az egri vitézek között találta meg. A család valamikor Hajdúnánáson telepedett meg, majd később Hajdúböszörményben. Már az édesapja nemzedéke is hajdúböszörményinek vallotta magát. Maghy Zoltán itt született 1903. január 29-én, egy jómódú, úgy is mondhatnám, gazdag családban. Az édesapja városi főjegyző volt, és némi földbirtokkal rendelkezett, akkorával, hogy amiatt a család a háború után kuláklistára került, pedig akkor már a birtok az örökösök között megoszlott. De ahhoz még éppen elég volt, hogy őt nem festőművészként, hanem kulákként tartották számon.

– Emlékszem, Zoli bácsi – akinek képei már a háború előtt a legelegánsabb fővárosi szalonokban is láthatóak és vásárolhatóak voltak – mesélte, hány tojás beadására kötelezték, amit ő nem tudott másként teljesíteni, mert tyúkjai sem voltak, csak úgy, hogy megvette.

– Ez ma már morbid humornak tűnik, de így volt! Nos, Maghy Zoltán itt járt gimnáziumban, itt érettségizett, s az iskolateremtő Király Jenőnél, a neves festőművésznél, a gimnázium rajztanáránál, aki a XX. század elsőévtizedeiben rendszeresen kiállított Budapesten is, vette az elsőórákat. Útja a főiskolára vezetett, ahol Glatz Oszkár és Vaszary János voltak a mesterei. Rájuk nagyon büszke volt. Már a főiskolai években nagyon szép, érett dolgokat festett, úgyannyira, hogy első kiállítását közvetlenül a főiskola után Budapesten rendezték. A tárlatot mestere is dicsérte. Őt igazában Vaszary erőteljes egyénisége vonzotta, bár furcsa módon nem azt az irányt és stílust követte, mint amelyiken a mester haladt. A főiskolai évekből hadd emeljek ki egy fontos mozzanatot! Bár itt született Böszörményben, itt élt a városban, csak egy budapesti néprajzi kiállításon döbbent rá, hogy milyen gazdag néprajzi hagyományai vannak a tájegységnek, a városnak. Ő addig diákként élt itt, tanult, gyakorolt, tanulmányokat készített, s amikor együtt látta egy gyűjteményben a városi kisbundát, a kék varrottast és sok mást, ami jellemző a Hajdúságra és Böszörményre, akkor jött rá, hogy ez nagyon érdekes világ. Ezt akkor csak tudomásul vette, de nem alkalmazta még mint motívumot. S aztán 20–30 évvel később elkezdett olyan képeket festeni, melyeken mindezek megjelentek. De az első kiállítás képeinek témája a Dunakanyar, főleg Nagymaros, ahová diáktelepekre jártak a mesterek vezetésével. A Hajdúsági Múzeumban vannak ebből a korszakából is szép dolgai. A végzés után valóban hazatért Hajdúböszörménybe, s ezután egész hosszúéletében itt élt és alkotott.

– Jól emlékszem, hogy ő hét évig járt a főiskolára? Talán, mert rajztanári tagozaton kezdte, s később ment át a művésztagozatra?

– Ez valóban így volt: 1921-től 1928-ig járt a főiskolára. Ennek oka az, amiről keveset beszél a fáma. A család egy kicsit furcsállotta, hogy a Zoli fiú festőművésznek készül, mert addig csak gazdagabb paraszti ősöket, jogászokat, közigazgatásban dolgozó hivatalnokokat nevelt. Bizonyosan kompromisszum eredménye volt, hogy a család végül beleegyezett a pályaválasztásába, azzal a kikötéssel, hogy rendben van fiam, de előbb legyél rajztanár, az biztosabb kenyér. S csak később dőlt el, talán önhatalmú döntés eredményeképpen, hogy a művésztagozaton folytatta és fejezte be tanulmányait, s megszerezte a diplomát. Valószínűleg a mesterek is erre biztatták, akiknek Zoli bácsi hamar elnyerte a bizalmát és elismerését.

– Zoli bácsi emlegetett egy festőművész nagybácsit is!

– Ő mindig is hangoztatta, hogy a szakmai inspirációt az akvarellista Király Jenőtől kapta, de művészi ambíciói felkeltéséhez hozzájárult az egyik nagybátyja is, aki egyébként jogász volt, és szívesen festegetett. Ám fiatalon meghalt, s Zoli bácsi egy szép napon a padláson rátalált festőfelszerelésére és néhány képére. Én még láttam a Zoli bácsi műtermében néhány kisméretű akvarellt, amit a nagybátyja festett.

Úgy tűnik, Hajdúböszörmény a festők városa! Mert nem hagyható figyelmen kívül Káplár Miklós személye sem, aki végül felkészítette a főiskolára!

– Hajdúböszörmény valóban a festők városa! Nem gondolom, hogy ez a megállapítás lokálpatrióta túlzás lenne! Ritkaságnak számít, hogy ebben az alföldi kisvárosban egy időben 5–6 jelentős festőművész élt és alkotott, akiket országosan számon tartottak. Az említetteken kívül a két világháború között itt dolgozott Kampler Kálmán és Pálnagy Zsigmond is. Ez így egy festőkolóniának számított. Maghy Zoltán és Káplár Miklós meghitt baráti kapcsolata az 1920/30-as évek fordulóján kezdődött, amikor Boromisza Tiborral együtt a Hortobágyot festették hármasban. Érdekes, Maghy Zoltán vallomásai és Káplár Miklós írásai egyaránt arról tanúskodnak, hogy keresték az Alföld e vidékének a jelentős motívumait. Káplár erre hamarabb rájött, az ő élményei sokkal közelebbiek és közvetlenebbek, s valószínűleg az ő hatása volt az is, hogy a fiatal, főiskolát éppen végzett Maghy Zoltán kitelepült vele a Hortobágyra, s festették a pusztát. Az Alföld lelkét próbálták megragadni ezeken a képeken, s tudatosult bennük, hogy ez nagy téma, érdekes motívum, ezért nyaranként többször is visszatértek. Káplár Miklós korai halála miatt a hagyatékgondozás szomorú kötelessége is Maghy Zoltánra várt. Zoli bácsi egész életében a legnagyobb szeretettel emlékezett Káplár Miklósra. Egyébként megfestette barátja arcképét, amiről egy művészettörténész azt írta, hogy a század egyik legjobb portréja. Hiteles, pontos, realista, nagyon szép, hatásos kép.

– Az ő művészi egyénisége már a második világháború előtt kiteljesedett?

– Ő jó festő, megbecsült művész volt már az 1930-as években, több olyan kiállítás állt mögötte, amelynek ismeretében számon tartották. S nemcsak Debrecenben és az alföldi városokban, hanem Budapesten, sőt külföldön is szerepeltek a képei. Elnyerte Rabinovszky Máriusz, Kállai Ernő, Gerő Ödön, Mariay Ödön és más kritikusok elismerését. Sokat dolgozott, s élete végéig megtartotta azt a jó szokását, hogy örökösen munkára fogta magát. De képeinek kvalitása már alkotó korszakának első periódusában is feltűnt.

– Mekkora törés következett be a pályáján 1945 után?

– A törés akkor kezdődött, amikor az édesapja meghalt, s az ő nyakába szakadt a gazdálkodás minden terhe, közbejött a nősülés, a gyerekek, majd a háború, amikor is egy évig távol volt a várostól. Ezekben az években nem dolgozott. Visszatelepülve is a gazdasága kötötte le, illetve mindössze két hónapig tanított, majd az úgynevezett fordulat éve után a családot osztályidegennek minősítették. Ekkor nem tartották festőként számon, mint tanárnak munkát nem adtak, az általános iskolából már korábban eltávolították. A gazdálkodáshoz nem értett, de erre kényszerítette a hatalom s maga az élet. Ilyen körülmények között nem tudott festeni. Összességében majdnem egy évtized esett ki alkotói életéből. Ez rendkívüli traumát okozott számára.

Éppen mostanában találtam egy cikket a debreceni Néplap 1945. december 5-ei számában a 3. oldalon. A címe: Még egy besúgó. Legnagyobb megdöbbenésemre Maghy Zoltánt aposztrofálta. Tud erről a vegzatúráról? Volt ennek folytatása, megtorlása?

– A kulák időszakban rövid ideig még vizsgálati fogságban is tartották. A besúgóügyről annyit tudok, hogy Zoli bácsinak valami konfliktusa támadt egy Jakobinyi nevezetű böszörményi értelmiségi emberrel. Az illető talán jogász volt, s kacérkodott a munkásmozgalommal. Zoli bácsi ezt valahol elbeszélte, s ebből Jakobinyinak valami kellemetlensége származott, ami később Zoli bácsira ütött vissza. De ez nem besúgás volt, inkább fecsegés.

– A háború után csak 1959-ben volt az első kiállítása. Ehhez Kállai Gyula segítette hozzá?

– A helyi múzeum igazgatója, JanóÁkos már az 1950-es évek közepén felkínálta számára a lehetőséget, még festéket is vásárolt számára, és alkotásra biztatta, aminek nem egykönnyen tudott megfelelni, az elszenvedett megaláztatások miatt képtelen volt rendszeresen dolgozni. A gesztust Kállai Gyula bátorította, aki szintén böszörményi diák volt, fiatalabb ugyan Zoli bácsinál, de még a gimnáziumból ismerték egymást. Alig volt kész anyaga. Zoli bácsi mégis szívesen fogadta Kállai közbenjárását, és később is elismerte, hogy az sokat lendített a sorsán. Hiszen ő művészként akart érvényesülni. Ezzel nagyjából egy időben megszabadult a földjétől, így megint a festészetnek élhetett. Ekkor kezdett el újra nagy intenzitással dolgozni, s ez egzisztenciálisan is segítette őt abban, hogy megkapaszkodjon, hiszen két kiskorú gyermeke volt, felesége pedig a központi iskolában tanított. Hosszú időn keresztül gyakorlatilag egy fizetésből éltek. Most újra kiállító, rendszeresen dolgozó művészként visszatért a város, a megye művészeti életébe.

– Elérkeztünk a hatvanas évekig, amikor Hajdúböszörményben megnyílt a művésztelep. Annak Maghy Zoltán is tagja volt.

– Alapító tagja és egyik kezdeményezője! Az 1960-as évek elején böszörményi fiatal értelmiségiek és festők körében fogalmazódott meg a művésztelep gondolata, amit Zoli bácsi erőteljesen támogatott. Nem kis mértékben az ő művészi rangjának köszönhetően szerveződött meg 1964-ben a böszörményi művésztelep.

Ő részt vett a vezetésben, a programkészítésben?

– A vezetésben, amely elsősorban szervezőmunkát, s nem művészi irányítást jelentett, mert mindenki tetszés szerint dolgozhatott, nem vett részt, de mindennap bejött, a rendezvényeken jelen volt. S persze festett magának.

Ő nem volt hajlandó változtatni a maga stílusán. Egész életében egységes stílusban festett?

– A hatvanas évekbeli képei azért tükrözik a kor hatását, ami bizonyos absztraháló, stilizáló jegyekben mutatkozik meg. Ő azonban szilárd és kiforrott egyéniség volt, a saját festői élményeit realizálta, s csak annyit hasznosított más stílusokból, amennyit feltétlenül szükségesnek érzett. Tehát stílusa a hatvanas években némileg más volt, mint korábban, de tematikájában megmaradt a Hajdúság festőjének. Mondta is, hogy az ő poéziséhez az kell, hogy innen kapja az impressziókat, a Hortobágyról, az Alföldről, Hajdúböszörményből. Az itteni életből, az itteni természeti látványokból merített ihletet. De ezek nem naturális leképezések voltak, hanem művészi átlényegítések.

– Hogyan határozná meg az ő stílusát?

– Realista festőnek tartom, aki nagyon sok líraisággal, érzelemgazdagon festette a képeit. Érzelmileg azonosult a témáival, s ez meglátszik a kompozícióin, melyek harmonikusan szerkesztettek, meleg színekben dúskálnak, olyanok, mint ő maga volt. Ő nem az ütköző, konfliktust kereső, hanem a világot mélyen megélő, megérteni akaró embertípushoz tartozott, s ez a világszemlélet tükröződik a képein. Tehát én az ő stílusát poétikus realizmusnak nevezem. Ő maga egy interjúban így fogalmazta meg saját művészi stílusát: „Világéletemben természetelvű festő voltam, nagyon pontos realista, sőt naturalista rajzoló, noha Vaszary mester szerint hajlottam az expresszionizmusra. Nekem minden kép elkészítése lelkiismereti kérdés. Mérföldkövek érintésével alakítottam ki a stílusomat, amely tudatosan olyan, amilyen. Tudom, hogy a barbizoni festők óta megéltünk egy újabb festészeti reneszánszt, tehát nem becsülöm le a különböző izmusokat, sőt minden becsületes, a fejlődést előmozdító kísérletet elfogadok. De a spekulációt elutasítom. A mobil meg miegymás nem időtálló művészet.”

– Jól emlékszem, egy interjúban üzenetet küldött a fiataloknak?

– Igen. Üzenete ez volt: „Az élet szép, meg kell becsülni. Az emberiségnek nagyon hatásos fegyvere a művészet, és ebben az erkölcs nélküli korban még nagyobb szükség van a művészi szépre, mint bármikor volt. Gondolat és érzés nélkül nincs művészet. Legyen a magyar művész az igazság képviselője, az ezeréves ország hagyományainak őrzője.”

– 1969-ben jelen voltam Lublinban a „Debreceni Napok”elnevezésű kulturális rendezvény képzőművészeti kiállításán. A megnyitó után a helyi festők együtt nézték a kiállítást. Megfigyeltem, hogy a legtöbb időt Maghy Zoltán képei előtt töltötték. Egy debreceni festő, az absztrakt szemlélet híve maliciózusan megjegyezte: a lengyeleknél most divat a neoprimitív.

– Erre azt tudom mondani, hogy a poétikus vagy mágikus realizmus nem azonos a neoprimitív szemlélettel és stílussal.

Ő többnyire vászonra festett nagyobb kompozíciókat?

– Fiatalkorában kizárólag vászonra festett, később farostlemezre dolgozott. De festett pasztellel, szerette az akvarell technikát, a tusrajzot. A szenet kevésbé. A művésztelep tagjai farostlemezt kaptak a munkához, ezt az anyagot szívesen használták. Zoli bácsi is megkedvelte. Ő szeretett nagyméretű képeket festeni, jól érezte magát abban a képszerkezetben. A kiteljesedést szerette volna megragadni ezekben a nagy kompozíciókban. Úgy vélte, hogy a világban való lelkiséget csak nagy képekben lehet igazán megjeleníteni. Ehhez hozzátartozik, hogy egy kicsit panteistának tartotta magát, valami furcsa romantikus szellemiséget, lelkiséget érzett, látott a környezetében. Mert bár igaz, hogy ő a valóságot ráismerhető módon festette, de abban annyi szellem és gondolat van, ami a művészet szférájába emeli a képeit.

– Az utolsó pillanatig dolgozott?

– Igen! Kilencvenhat éves korában halt meg, mintegy hetven esztendeig festett, s szinte az utolsó pillanatig. Gyakran jártam a műtermében, folyamatosan dolgozott, egyszerre több képet is festett. Szellemi frissességét tanúsítja, hogy az utolsóévekben készült képei között is vannak kitűnőek. Rengeteg kép került ki a keze alól, a saját nyilvántartása szerint mintegy 3000. Az utolsó időszakában főleg olajjal dolgozott.

– Beszéljünk egy kicsit az emberről. Érdekes egyéniség volt, kedves, aranyos öregúr. Vélted, nem ebben a világban járnak a gondolatai. Ám mindenre figyelt, mindent megjegyzett, számon tartotta a fiatalokat is.

– Zoli bácsi a művésztelep szervezése idején már javakorabeli férfi volt, elmúlt hatvan éves. A festő kollégákkal mégis szívesen érintkezett. Nem elméleti kérdésekről folyt a szó, hanem a világról, s ezek az eszmecserék hallatlanul izgalmasak voltak, mintegy inspirációt adtak a feltárulkozáshoz. A művésztelep esti asztali beszélgetetéseinek ő is aktív részvevője volt, s ha megszólalt, mindig érdekes, figyelemre méltó dolgokat mondott. Nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy föltárulkozzon az a lelkiség és szellem, ami az itteni világ sajátossága, az itteni ember karakterét fejezi ki. Festményein, az épületektől a portrékig, ezek mind megjelentek. Szerette a fiatalokat, biztatta őket, örült a sikereiknek. Sok mindenről lehetne beszélni, de csak egy példa a fantasztikus memóriájára. Csak élete végén jutott el ismét külföldre, egy-egy turistaútra, Párizsba, Londonba, Münchenbe. Tehát évtizedeken át nem kamatoztatta idegennyelv tudását. Egyik évben volt a telepen egy kollegina, akivel nem tudott másképp szóba állni, minthogy a gimnáziumi francia tudását próbálta mozgósítani. S nem eredménytelenül.

– Takarékossága anekdotákat szült.

– Őrzök néhány kazettát, amelyek a művésztelep résztvevőinek emlékezéseit rögzítik, s köztük a Zoli bácsira vonatkozó anekdotákat is. Az ő mindennapi magatartására rányomta a bélyeget, hogy a háború után nagyon szerényen élt a családjával együtt. A szűk esztendők tapasztalatai arra tanították, hogy minden forintnak helye van. Akkurátus kimutatásokat vezetett arról, hogy mennyi a képek zsűrizett értéke, mibe kerültek a keretek stb. Minden értéket számon tartott az utolsó forintig. Ha egy nap nem jött be a művésztelepre, mert otthon dolgozott, azért az ebédért megjelent az ételhordóval. Mindez valahogy jól állt neki.

– Elég jól el tudta adni a képeit?

– Igen, a képei, nem kis mértékben a líraiságuk okán, kelendőek voltak, szívesen vásárolták őket. Zoli bácsi úgy tartotta nyilván, hogy mind az öt kontinensre eljutottak a képei, még Amerikába és Ausztráliába is. Számon tartotta, hogy még Sydneyben is van festménye, egy csegei gulyás portréja. A hatvanas–hetvenes évek állami mecenatúrája következtében a múzeumok, az intézmények is vásároltak tőle festményeket.

– Nem sokkal halála után a felesége is jobblétre szenderült, a fiai pedig nem Böszörményben élnek. Vagyis a Maghy család eltűnt Böszörményből?

– Külföldre szakadt fia, Miklós, meghalt. Zsolt fia időközben nyugdíjba ment, de ő fenntartja a család számára a böszörményi lakást. Még nincs döntés arról, hogy mi legyen a hagyatékkal, s mi legyen a lakással. Zsolt Zoli bácsi halála után itt gondozta az édesanyját, és böszörményi lakosnak is számít.

– Részesült ő valamilyen magasabb kitüntetésben?

– Nem, csak megyei, városi díjakat kapott, a nagyobb szakmai elismerések elmaradtak. De hát nem ezen múlik. Ettől ő még jelentős, nagy festő volt.

Bakó Endre

***

MAGHY ZOLTÁN (született 1903. január 29-én Hajdúböszörményben, elhunyt 1999. december 5-én Debrecenben). Szülővárosában érettségizett. 1921-ben kezdte, 1928-ban fejezte be főiskolai tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, ahol Glatz Oszkár és Vaszary János tanítványa volt. 1928-ban vett részt először kiállításon a Műcsarnokban és a Nemzeti Szalon Szinyei Társaság kiállításán, majd az Ernst Múzeum és a Magyar Képzőművészek Országos Szövetségének tárlatain. Tagja volt a Nemzeti Szalonnak. 1928-ban Boromisza Tiborral és Káplár Miklóssal együtt a Hortobágyot festette. 1930-ban részt vett a Debreceni Műpártoló Egyesület tárlatán. 1931-ben képei szerepeltek Japánban. A Hajdúböszörményi Nemzetközi Művésztelep alapító tagja. 1974-ben tagja volt az Osetnica-Plener művésztelepnek. (Lengyelország). Első egyéni tárlatát 1930-ban rendezte a Debreceni Kereskedelmi Társulat. 1968-ban és 1981-ben Káplár-emlékérmet kapott, 1973-ban elnyerte Debrecen város és Hajdú-Bihar megye művészeti díját, 1973-ban és 1983-ban Medgyessy-plakettet kapott. 

DR. LÁZÁR IMRE (született 1935. december 2-án Hajdúböszörményben) tanár, könyvtáros, szakíró. Alsó- és középiskoláit helyben végezte, majd a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar–történelem szakos hallgatója. 1956-ban kizárták az ország összes egyeteméről. Könyvesbolti eladó, majd a diploma megszerzése után könyvtáros. 1972–1990 között a Hajdúböszörményi Óvónőképző Főiskola könyvtárának igazgatója. 1979-1990 a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep vezetője. 1990-től 2002-ig Hajdúböszörmény polgármestere, 1992-től a Hajdúvárosok Szövetségének az elnöke, 1994–1998 között a megyei közgyűlés tagja. Több, főleg képzőművészeti tárgyú tanulmány szerzője, társszerzője.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.)

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.03. 17:08

Címkék: ü:Maghy Zoltán

Szemelvények Hajdu Imre Regényes Dél-Borsod című művéből

 

img018 a barlanglakásnál.jpgBorsod megyének a Bükk felé eső déli részén, riolittufába vájt jó klímájú pincékben érik, nemesedik a szőlő leve. Kevesen tudják, hogy egykoron ezek a hegyoldalba vájt üregek emberi lakhelyül is szolgáltak. Szomolyán. Tibolddarócon, Sályban, Cserépváralján több száz ott élőnek adott fedelet, lakhelyet a pince, vagy ahogyan errefelé nevezték: a pinceházak, a barlanglakások.

Ezek „kiváltására” a múlt század húszas-harmincas éveiben, kormányzati segítséggel akció indult, s több bükkaljai faluban, például Tibolddarócon, Noszvajon. Szomolyán úgynevezett Cs-lakásokat építettek, melyekből néhány még ma is fellelhető eredeti formájában. Hálából a „kormányzati segítségért” például Szomolya felvette Gömbös Gyula, egykori miniszterelnök nevét, s néhány éven át hivatalosan is Gömbösfalvának nevezték a települést. (A község közepén, az I. világháború Hőseinek emlékművén a felirat máig így szerepel: állíttatták Gömbösfalva lakói.)

A barlanglakásokról később, a „felszabadulás” után megjelent, politikai propagandával kellően átitatott írások azt hangoztatták: hogy a nincstelen szegények lakhelye volt. akik így, rendkívül egészségtelen körülmények között tengették életüket, s nem véletlenül volt közöttük például sok tbc-s.

Nos, ezek az állítások így azért nem állják meg a helyüket. Egyrészt azért nem, mert nem csupán a legszegényebb népréteg lakott barlanglakásokban, másrészt jómagam is több „barlanglakótól” hallottam, hogy ezek a pinceházak nyáron kellemes hűst árasztottak, télen pedig jobban őrizték a meleget, mint a legmodernebb szigetelőanyag, s a „pincelevegő” egyáltalán nem volt káros az egészségükre.

Hogy mi az abszolút igazság, azt persze én nem tudom megmondani, az viszont tény, barlanglakás Bükkalján ma nincs, legalábbis olyan nincs, amiben laknak, illetve ha laknak is, az ott lakóknak ne lenne rendes, kőből, téglából épített házuk. Mert afféle „nyári konyhaként” itt-ott még ma is használják ezeket a domboldalba vájt üregeket.

Közülük egyet, — mintegy bemutatva, hogyan éltek egykoron az erre élők— tájházzá alakítottak át és rendeztek be Cserépváralján.

Váralján, ebben a két hegy közé szorult kis faluban, a völgyben futó patak két oldalán húzódó dombokon, teraszokon létesültek egykoron a barlanglakások. Így a Bagolyvár, a Tulivár, a Siccvár, az Alsó- és Felsőpincesor elnevezésű falurészekben.

Ezeket a könnyen kivájható, olcsón kialakítható pinceházaikat akár maga is kivághatta a gazda, de voltak a faluban kőfaragómesterek is, mint például a község kútjait ásó Siket-család, akik vállaltak pinceház „építést”.

Cserépváralján, ha nem is a legmódosab, de nem is a legszegényebb emberek, családok laktak barlanglakásokban. Elsősorban azok a kisgazdák, szőlősgazdák, akiknek azon a helyszínen már eredetileg is volt pincéjük. Ezt alakítottak át, ezt bővítették ki, s tették lakhatóvá.

Ezek egyike az Alsópincesoron a Rendik-család pinceháza, amiből, ha jól emlékszem, a 50-es évek elején alakítottak ki és rendeztek he a miskolci Herman Ottó Múzeum szakembereinek segítségével, egy barlanglakás-tájházat, amely napjainkban is látogatható. Az egykori tulajdonosokról, a Rendik famíliáról annyit kell tudni, hogy kisbirtokos család volt, nyolc hold földdel rendelkeztek. Ezek művelése mellett évről-évre eljártak summásnak is, így egészítve ki a család jövedelmét.

Barlanglakásuk valószínűleg a XIX. század második felében készült, illetve azóta használta lakás céljára a család. A szoba — pitar — pince funkciójú alaplakáshoz kapcsolódik egy külön bejáratú istálló és egy ugyancsak külön bejáratú, úgynevezett fonóhelyiség is, amit kezdetben lakószobaként használtak, s elsősorban az öregek, a nagyszülők lakták. Valamennyi helyiség tufába van vájva, tehát rakott falazata nincs. A mennyezete is kőpor, a padlózata viszont tapasztott sár.

A lakás első helyisége a pitar, amelynek első része a tényleges pitar, a hátsó része viszont a kéményalja. Ott magasodik a faragott szabadkémény, ami a füstelvezetésre, illetve télen a húsok füstölésére is szolgált. A pitarba nyílott a szobai kemence szája is. Előtte tűzpadka-masina volt a kinti főzésre. A kemence szájával ellentétes irányba volt a pitar nyílt tűzhelye, a katlan, ahol nagy üstökben főztek. A pitarban ezen kívül néhány nélkülözhetetlen bútort tartottak, így a vizeslócát, a tálast, kanalast, valamint néhány nagyobb tárolóedényt.

A családi élet igazi színtere a szoba volt, amit háznak is hívtak. A bejárattal szemben volt az asztal és a saroklóca, ami a szoba „főhelyének” számított.

Az ajtótól jobbra állt a kőből kifaragott, kívülfűtős kemence, a közvetlen mellé rakott masinával. A kemence előtt padka, vagy lóca húzódott. Ez volt az öregek melegedő helye. A gyereké viszont a sut, a kemence mögötti rész. A szoba másik sarkában állt az ágy, előtte pedig a bölcső, amit Váralján láncosnak neveztek. A szoba bútorzatához tartozott még a másik fekhely, a dikó. illetve ruhák tárolására a négyfiókos kaszli és a menyasszony festett tulipános ládája.

Ugyancsak a szobában, az ajtótól balra található az úgynevezett szent sarok, ez egy kőporba vájt fülke, vakablak volt, ahol a Bibliát vagy a szent családot ábrázoló szobrocskát tartották.

A pince a pitarból nyílt, s általában boltívesre alakították, Egyik felében bort, másik felében zöldséget tartottak. A végébe vágott vakablakban pedig a befőtteket tartották.

A ház istállója a faoszlopokkal alátámasztott folyosóról nyílt. Három részre tagolták, így választva el egymástól a különböző állatokat. Az aprójószágok számára a barlanglakás két oldalába vágtak kisebb üregeket, sőt a tyúkoknak még ülőkéket is kifaragtak.

img018.jpgA külön bejáratú fonóház a társas összejövetelek színtere volt, ahol a készített textíliák eszközeit és folyamatát mutatják be most az idelátogatónak. A kenderfeldolgozástól a fonásig, szövésig, a kötél és gatyamadzag készítésig, megtalálhatók itt az egykori eszközök, a tiloló, a guzsaly, az eszváta, a kötélszövő.

A cserépváraljai tájház egy letűnt kor különleges tárgyi bizonyítéka, emlékhelye. Számomra megható, tiszteletet parancsoló látvány, az idelátogató idegennek pedig nyilván roppant érdekes látványosság.

(Szerkesztette M. Szlávik Tünde)

Szerző: Napkelet Népe  2014.04.01. 17:25

 

2. Így „dolgoznak” a hódok.JPGA fákon még alszanak a rügyek, ám a hó alól már bimbózó hóvirágok kémlelik a tavaszt a Homoródalmás mellett, a Vargyas patak partján a szoros égbenyúló sziklafalai között.

Nyáron egymást kerülgeti a sok kiránduló a falutól hat kilométerre fekvő hegyhasadékban. Ha innen, Hargitából valaki végigmegy a mintegy négy kilométeres jelölt útvonalon, a másik oldalon már Háromszékben látja meg a napot. Most azonban csak hárman baktatunk, és örülnénk, ha a híres Orbán Balázs barlangig eljutnánk. Két kilométer a kanyon bejáratótól, és mióta a falu önkormányzata hét függőhíddal tette egyszerűbbé akár az abszolút amatőr természetjáróknak is az odajutást, nyaranta még népszerűbbé válhat a Homoródalmási Barlangfesztivál.

A hódok "munkájának" az eredménye

Csúszós az út, a fagy még csak a felső centiken engedett ki. A havas szakaszokon a hóban régi és friss medvenyomok között haladunk. Sanyi hosszúnyelű baltájával halad elöl, mögöttem baktat Zsolt. Mindketten helybéliek. Ha ők nem félnek, hát én sem - bátorítom magam. A legfrissebb csapás mellett a bundáról lecsorgott sáros víz cseppjei pontozzák a havat.

1.  Hóvirág a medvenyomban.JPGSanyi minden lépés után a hegyoldalt kémleli. Lehet, hogy ő is szorong? Száznál is több kisebb nagyobb barlang van a szorosban. Ha lombosak a fák, egy se látszik. Soha nem bántott még embert - nyugtat Zsolt. Aztán Sanyi hozza el a lelki békémet: a rengeteg nyílegyenes mogyorófaág között megtalálja, amit keresett. Egy szép szerszámnyélnek valót. Emiatt kémlelte folyvást a hegyoldalt, nem pedig a környék csúcsragadozójától tartva.

A hódok ténykedése annál inkább meglepi őket. Lenn a völgyben, a Kis-Homoródon már “dugást” is okoztak. Itt féltucatnyi fát rágtak ki. Az Oltból vándoroltak ide - világosítanak fel. Tudják, hogy természetes dolog, amit a rágcsálók művelnek, valahogy mégis nehezen fogadják el.

Nyáron sokkal kevesebb benne a víz - mondja Zsolt, amikor lenézünk a negyedik függőhídról. Olyannyira, hogy egyes szakaszokon teljesen eltűnik, távolabb előbúvik. Olyankor egyszerűbb a túra, mert a mederben is lehet haladni. Most viszont az ötödik híd után nem tudunk felkapaszkodni az ösvényen, annyira csúszós az ösvény. Vészterhes időkben a székelyek búvóhelyéül szolgált a tágas barlang. Megközelíteni sem egyszerű, megostromolni pedig kevés sikerrel kecsegtetett. A bejáratánál fallal is nehezítették a rossz szándékkal érkezők dolgát. Erről már a visszaúton mesélnek kísérőim. Manapság már inkább könnyíteni igyekeznek a látogatók dolgát. Jönnek is messze földről. Nem csak a már említett függőhidakkal, hanem az idevezető hegyi utak lekövezésével, könnyűszerrel járhatóvá tételével is.

Hóvirág a medvenyomban

***

esiksandor2cm.jpgIlyen szép a világ

  
Szerző: Napkelet Népe  2014.03.30. 16:55

Írta: Kulcsár Attila

 

Salvador Dalí Az elfolyó idő másolata.jpgKérem, én egyszerűen nem érek rá erre. Nekem már tele van a tököm ezzel. A komputerem szerint eddig kilenc és fél év ment el az életemből sorban állásra és mindenféle várakozásra.

Legutóbb is... Nálunk a postán nincs sorszámhúzás, mielőtt beállok valamelyik sorba, személyiségi, szociológiai elemzést végzek a szememmel, mert nem a hossza számít, hanem a sorban állók. Az a diák ott elől befizeti az étkezési csekkjét, és már el is tűnik. Az az ide-oda sandító izgága az öregasszony mögött zsebtolvaj lehet. Ki fog állni a hamar, ha az néni végez − vagy még előbb, ha ő végez. De az az aktatáskás kopasz a legveszélyesebb. Vagy tíz ajánlott küldemény lapulhat a táskájában, meg hárman még megkérték a hivatalban, hogy adja fel az övékét is. Bélyeg egyiken sincs.

Na, talán annál a hatfős sornál végzek a leghamarább, mert kettőnél csak egy-egy levelet látok, és elöl az a két lány együtt van. Az a nő meg a pénzzel a kezében hamar elmegy az útból, mert megmondják neki, hogy az egy másik ablak. Ez a szakadt alak meg itt a sor végén biztos lejmolni akar.

Beállok hát ide, és szarom el az időmet. Nekem napirendem van. Ezer elintéznivalóm. Nálam minden elő van készítve. Bélyeg felragasztva, sürgősséginek a pénz kiszámolva. De várok, várok…És nem halad, pont az én sorom nem, mi van már?… Úristen, az a két csaj dísztáviratok között válogat: Jó lesz ez, ez olyan cuki…, én is ilyet kaptam a ballagásra; te, ez temetésre való, ez férfinak való…, ez olyan uncsi. −Döntsetek már, kisanyáim, mert megy a vonatom! − dühöngök. Nagy nehezen választanak, és akkor jön az a nő a szóló levéllel, de Szíriába akarja elküldeni, és nincs rajta a feladó, ráadásul ajánlva szeretné, de otthon hagyta a másik szemüvegét. Szerencsétlenkedik egy darabig, de kap egy nyomtatványt, és ott akarja kitölteni. Kérem, ne tartsa fel a sort, ott az az írópult, oda tessék menni, és olvashatóan...

Elmegy, remélem, gondja lesz az arab írással és a számokkal is… Na, azt várhatja, míg visszaengedem magam elé. Remélem, addig végzek… A másik úr, előttem, átvert. Igaz, hogy egy levele van, de van egy postán maradó másik küldeménye is. A postás kisasszony elmegy keresgélni a múlt heti levelek között. Való ezeknek levél? Ma, a mobil világban csak a hivatalok leveleznek. Tértivevénnyel, mert az jó drága, futja az államkasszából, de ismeri az állampolgárt − enélkül letagadná az idézést. Ez is mit nyekereg itt előttem, hogy nem veszi át? Ja, mert a rendőrségtől jött? Na ja, még szép, biztos megérkezett a büntetés a múltkori parkolócédula miatt.

Már csak a hajléktalan kinézetű alak áll előttem. Ez be akar cserélni egy ötszázast, amit biztos egy kukából turkált nadrágban talált valahol, de hiányzik a sarkából egy darab. Szerencsére elküldi a postásnő a Nemzeti Bankba, hogy majd ott becserélik.

És aztán mit csinál? Feláll, bezárja a kisablakot, hogy egy kis türelmet kér, és elmegy pisilni vagy hova. Hát már a nőknek is baj van a prosztatájukkal vagy mivel, vagy csak sima hólyaghurut? Hát ezt jól kifogtam megint. Aztán vissza akart jönni a sorba a szíriai nő. Hát nekem ebből elegem van…

Én erre nem érek rá. Mennem kell még jegyet vásárolni az állomásra, holnapra. Fát vágni a kandallóba, visszavinni az antenna csatlakozót a boltba, mert nem jó, megválaszolni vagy két sürgős levelet, meg kell írni egy opponenciát, vásárolni kéne kaját, orvoshoz beugrani, le kell olvasni a vízórát még világosban, és jönnek hozzám a hirdetésre, mert el akarom adni a 12 éves Ibizámat.

De addig még sorban állok a Tesco pénztárnál, és az előttem levőnek nincs pénz a bankkártyáján, aztán ebédjegyekkel fizeti ki a legfontosabbakat, a többit otthagyta. Idő, idő, idő…. Az orvosi rendelőben, ahova receptet felírni mentem, csak táppénzellenőrzés van, meg óriási tömeg, persze magas lesz a vérnyomásom −hát milyen legyen?

Aztán ugyanez a vasúti pénztárnál.

A tessék mondani-val kezdődő jegyváltásnál a plafonon vagyok, hogy hányadik vágányról indul, folytatja, ott van uram kiírva, hallgassa, mert mindjárt be is mondják. Aztán egy nyugdíjas helyjegyet kér előttem, de a 16 órát összetéveszti a hat órával, és kezdődik az egész elölről, a pénztáros ideges, a néni magyarázatul hozzáteszi, hogy mert négy órára ott vár a Lajosom az állomáson. A következő vitatkozik, mert egymás mellé szerette volna a jegyeket, majd elcserélitek a vonaton, szólok barátságosan, és még neki áll feljebb, hogy ne tegezzen, maga vén szatír.

A kedves hölgyről, akit egyedül szimpatikusnak véltem, bár előttem állt, mert felkészülten beszólt a pénztárablakon, hogy március 23-ára az 5.23-kor induló INTERCITY-re kér jegyeket, kiderül, hogy Győrig, és 32 főre, és hogy akkor lesz-e csatlakozása a Győr- Sopron-Ebenfurti vasúton Csorna felé − akkor már ott is hagyom az egészet. Nem is zavar már, amikor még számlát is kér a Fülpösdaróci Általános Iskola részére.

Kirohanok a buszmegállóba. Persze nem jön. A legutóbbi vonat összes utasa ott várakozik velem együtt. Próbálok előre helyezkedni, hogy én legyek az első, legalább a hátsó ajtónál. És a buszsofőr nem nyitja ki. Dühösen előre szaladok, én szállok fel utoljára. Megkérdezem a vezető, mikor jön visszafele ez a járat.

− Egy óra múlva, de meddig kéri a jegyet?− kérdi.

− Eddig. Kösz, nem utazok − szólok és leszállok.

Most már úgy is mindegy. Végre lesz egy nyugodt órám, a várakozásra.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! Olvassa el a szerző további műveit is:

 Hétköznapi fülkeforradalom   Kutyavilág   Prózai sonkák   A tablólép szerelmese   

Szerző: Napkelet Népe  2014.03.28. 17:59

Szemelvények Hajdu Imre Regényes Dél-Borsod című művéből

 

img017.jpgAz Úr 1552. esztendejében járunk.

Mint tarlón végigszaladó futótűz, olyan szélvész gyorsasággal terjedt el a hír szerte Bükkalján, hogy Szolnok várát bevette a török, s ez a kétszázezer fős fergeteg elindult Eger ostromára.

Az egri vártól 16 kilométerre fekvő Bogácson a bír hallatán — főleg az asszonynép körében — támadt nagy riadalom. Rémségesebbnél rémségesebb történetek keltek szárnyra a törökök kegyetlenségeiről. A férfiak — élükön Barna vitézzel — persze inkább a várból hírt hozó katonák szavára figyeltek. Megtudták, hogy Dobó hívó szavára a király, a vármegyék nemigen akarnak katonát küldeni. — Bajban van a kapitány — beszélték esténként a Délőn lévő pincesoron, jóféle, Kőkőtőn termett olaszrizling bor kortyolgatása közben. S egyre inkább megérlelődött bennük az elhatározás: segíteniük kell Dobónak.

Össze is szervezkedett 30 bogácsi fiatal, jókötésű parasztgyerek, hogy jelentkeznek Egerbe katonának. Az indulás előtti nap estéjén valamennyien, Barna vitéz vezetésével — aki korábban három évet szolgált Ferdinánd király seregében — összegyűltek a Jács-völgyben, a Mária-fánál. E sokszáz éves tölgyfa körüli tisztáson rendezte ünnepeit, mulatságait időtlen idők óta a falu népe.

Ezúttal is összejöttek a búcsúünnepre jó sokan. Nem csak a hadba induló fiatalok voltak ott, eljöttek a szülők, a hozzátartozók, s természetesen a falu legszebb lányai is. Jó hangulatú bál kerekedett ott a sokszáz éves fa tövében, a föléjük sátorként boruló lombok alatt. Húzta a cigány a talpalávalót, fogyott a nemes olaszrizling, jókedvre derítve minden résztvevőt. Perdült a lányok szoknyája, kurjongattak a legények, volt móka, kacagás. Barna vitéz szerelmével, Bogácsi Borbálával járta a táncot. Borbála a bíró lánya volt, s legszebb virágszála a falunak. Úgy tervezték, hogy még az évben, szüret után, a község búcsúnapján, Szent Márton ünnepén kelnek egybe az Úr színe előtt.

Ámbár a török veszedelem keresztülhúzhatja a számításukat. Ki tudja, meddig tart Eger ostroma, s a védők hősiessége elégséges lesz-e a török ármádia ellen? Erre gondolt aggódva Borbála ezen az estén is Barna karjai között. Mintha érezte volna: ez a mostani vidámság csupán a félelem elpalástolására szolgál.

Hirtelen a falu felől kétségbeesett kiáltozás hasított bele a hegedűmuzsikába.

— Emberek, emberek! Meneküljön mindenki, itt a török a faluban! — kiabálta két lélekszakadva érkező férfi a sötétben. Amikor odaértek, a fáklyák lángjainál ismerték csak fel, hogy ezek Kiss Albin és Szeberin János. Mindketten a Daruszögben, az alvégen laktak, s a falu legjobb szőlősgazdái közé tartoztak.

— Mi történt, Albin bátyám? Mondja gyorsan! — fogta meg a futástól elgyengült öregembert Barna vitéz.

Az csak lihegett, miként társai is. Arcukon a rémület ült, szólni nehezen bírtak.

— Itt a török — nyögte ki végül Szeberin János. — Egy egész nagy lovascsapat. Kövesd felől törtek ránk, váratlanul, mint a villámcsapás. A házakat feldúlják, mindent rekvirálnak. Bort, búzát, jószágot. De még ez sem elég nekik, szép lányokat is keresnek. Nagy szerencsétek, hogy ma rendeztétek ezt a táncmulatságot, és itt van valamennyi szép lány ás asszony. A faluban csak Terka ángyotokat találták, de ő már olyan vén és csúnya, hogy a töröknek sem kellett.

— És az emberek? Velük mi történt? Édesapám is ott van a faluban? — kérdezte rémülten Borbála.

— Aki tud, menekül lányom — válaszolta Kiss Albin. Szerintem jönnek ide. Csak hát itt sem biztonságos. Úgy, hogy el kell innen mennünk gyorsan föl a Kőkőtőre, a szőlők közé! Ott a bányáknál megvédhetjük magunkat meg az asszonyainkat is.

Mindenki egyetértett a javaslattal. A legények baltával gyorsan karvastagságú husángokat vágtak, hogy adott esetben legyen mivel védeniük magukat. A csapat, a faluból közben odaérkező menekülőkkel az erdőn át a Kőkőtőre vonult. Szépen művelt, tüzes bort termő rizlingültetvények között vezetett az útjuk fel a bányához.

Igaza lett az öreg Kiss Albinnak, a török felfedezte, hogy a falu népe kicsúszott kezei közül, s bár bort, búzát, jószágot rekviráltak bőséggel, de Terka ángyóval mégsem állhatnak oda Ahmed pasa elé, aki megparancsolta, hogy szép magyar lányokat akar a háremébe.

A mintegy 50 fős török lovascsapat a noszvaji út mentén követte a menekülőket. Ám a Kőkőtőre vezető szekérút nem volt ínyére a lovaknak, több a lábát törte, úgyhogy a szpáhik kénytelenek voltak leszállni a nyeregből, s gyalog folytatták útjukat. A Kőkőtő tetején, ahol a hegy szinte költi a követ, a bogácsiak már várták őket.

Valóságos kőgörgeteg zúdult a törökök nyakába. Volt riadalom, jajveszékelés. A török csapat pillanatok alatt felmérte, hogy helyzete reménytelen, s jobban teszik, ha visszafordulnak, s mentik a rekvirált jószágot.

A bogácsiak látva a török menekülését, üdvrivalgásban törtek ki.

— No, erre innunk kell! — pödörte meg bajszát a kerülő Császár apó, aki ott, fenn a hegyen, a kunyhója alatt saját kezűleg ásott pincében is tartott kis tonnában jóféle olaszrizlinget.

Jólesett ott a bor mindenkinek a Kőkőtő tetején, s a közben pirkadó hajnalon, ahogy letekintettek a Tisza irányába, egyikük meg is jegyezte:

— Nincs ilyen Szép szőlőhegye senkinek e kerek világon.

Az öregek hümmögve bólogattak.

— Nem is szabad ezt nekünk a török kezére adni — szólalt meg Daragó Vendel, az Egerbe készülő fiatalok egyike.

— Márpedig arra fel kell készülnünk emberek, hogy a török visszajön — mondta Barna vitéz. — Fel kell adni a tervünket. Mi nem Egerben, mi itt harcolunk a török ellen!

A korábbi öröm tovaszállt. Mindenki rádöbbent, a mostani siker csak részsiker. A török vissza fog jönni, és sokkal nagyobb erőkkel.

— Hogy akarsz Barna harcolni a túlerő ellen? — kérdezte Szeberin János. — Mi ugyanis kevesen vagyunk, az egész falu 500 lélek öregestől, asszonyostól. Én is öreg vagyok már a hadi tudományokhoz.

— Ha erővel nem győzhetünk, meg kell magunkat védeni az eszünkkel — válaszolta sejtelmes mosollyal Barna. Most ide a Kőkőtőre, meg a zsérci tetőre és a Délőre őrszemet állítunk. Még egyszer ilyen váratlanul nem törhetnek ránk azok a kutyafejűek.

— S ha jönnek, mit csinálunk? — kérdezték innen is, onnan is.

— Mindennek eljön az ideje. Most csak arra kérek mindenkit, szedje össze a maradék motyóját, ruhát, élelmet, s mindenki legyen készültségben. A férfiak csákányt, ásót, lapátot is készítsenek. Most pedig menjünk haza, aludjuk ki magunkat. Ma már nem jön vissza a török, de holnaptól várhatjuk. Úgy is történt. Aznap békesség honolt Bogács felett, ám másnap hajnalban a Kőkőtőre állított őr, Hócza Ferkó, mint akit darázscsípett meg, rohant be a faluba.

— Jön a török, itt a török! — kiáltozta rémülten végig a falun. Bogács népe pillanatok alatt a piactéren volt. Az asszonyok, lányok batyuba, kosarakba pakolt élelemmel, vászonlepedőkbe összefogott ruhaneműkkel, a férfiak szerszámokkal.

— Akkor induljunk! — adta ki a parancsot Barna Vitéz.

— Hová, Barna?

— A Délőre. Megyünk a pincékbe!

— A pincékbe? Ott megtalál a török. Jaj, végünk van! Elvesztünk! — az asszonynép jajveszékelésben tört ki.

— Dehogy vesztünk el, asszonyok! A török, amikor itt járt, éjszaka volt. Az a csapat Kövesd felől jött, az éjszaka folyamán csak a házakban jártak. A pincesort nem vették észre, mert a menekülő emberek nyomát követték. Ok meg a Jácsvölgybe jöttek, a Mária-fához.

— De majd fényes nappal észreveszik a pincéket, és ott megtalálnak bennünket! sírta el magát Barna vitéz szerelme, Borbála.

— Ne keseredj el, galambom. Nem fogja a török észrevenni a pincéket! — vigasztalta

— Napszúrást kaptál te gyerek! — rivallt rá Császár apó. — Már hogyne venné észre a török a pincéket. Mindegyiknek látni az ajtaját.

— Most valójában látja bátyám — bólogatott Barna vitéz, mert éppen odaértek a pincékhez. — Csakhogy most bemegy ezekbe a pincékbe a fehérnép és az öregek, mi meg valamennyi pince elejét leomlasztjuk, betemetjük. Eltűnik minden bejárat, a török csak fehér kőport talál mindenfelé.

— S velünk, férfiakkal mi lesz? — kérdezte Daragó Vendel.

— Még ti sem tudjátok, hogy az én apám, Kis Bendegúz pincéjének van egy titkos bejárata, ott, abban a sűrű akácosban. Amikor valamennyi pince elejét betemettük, mi ott ereszkedünk le a föld mélyébe.

Úgy is történt minden, ahogy Barna vitéz tervezte. Az asszonyok, az öregek bementek a pincébe, a férfiak pedig valamennyinek az elejét beomlasztották, majd pedig a titkos bejáraton ők is lementek a föld alá, Kis Bendegúz pincéjébe.

Amire a törökök, úgy 4-500 janicsár, szpáhi Bogácsra érkezett, a Délő oldalán nyoma sem volt a pincéknek. A törökök megdöbbenve látták, a falu teljesen kiürült. Azaz, hogy mégsem. Egy valaki nem ment a többiekkel, Terka ángyot háza udvarán lelték, éppen babot fejtett. Mint már említettem, Terka ángyó annyira öreg ős rút volt, hogy a töröknek még meggyilkolni sem volt kedve.

Persze azért az öregasszonyt vallatóra fogták.

— Áruld el te vén banya, hol vannak a többiek? —támadt rá egy Juszuf névre hallgató janicsár.

— Banya, a te nénikéd — nyelvelt vele Terka ángyó, mert 92 évesen nem fél már az ember senkitől. — Egyébként, ha a többieket meg akarjátok keresni, menjetek utánuk Kisnánára. Mert hogy az egész falu oda ment, a kisnánai várkapitánytól kértek védelmet. Én viszont itt maradtam, mert én már itt akarok meghalni.

A törökök tanácstalanul összenéztek. Hittek is, meg nem is az öregasszonynak.

— Én azt mondom, maradjunk itt és várjunk — javasolta Juszuf a többieknek. — Lehet, hogy csak itta környező erdőkben bújtak el. Azt javaslom, hogy bújjunk el mi is egy közeli erdőben. Most tegyünk úgy, mintha visszamennénk Eger alá, de az éj leple alatt visszajövünk abba az erdőbe, ahol két napja kővel megdobáltak.

A többieknek tetszett Juszuf terve. A csapat elindult Eger irányába, de Barna vitéz, aki előbújt a pincéből, s az akácosból látta a török csapatmozgást, tudta, mindez csel. Harcolt ő korábban eleget a török ellen. Ismerte minden fortélyukat. S valóban, éjjel teliholdnál jól látta, hogyan lopóznak a török turbánok vissza a Kőkőtő alatti erdőbe.

A gond akkor kezdődött, amikor a török csapat még két hét múltával is az erdőben táborozott, s úgy nézett ki, hogy eszük ágában sincs visszamenni Eger alá.

A hat pincében összezsúfolódott bogácsiak ugyan levegőt kaptak a pincék rejtett szellőzőnyílásain át, ám az élelmük és főleg a magukkal hozott vizük vészesen fogyatkozott. Sőt, ott a pince mélyén egyre inkább megposhadt a víz. Félő volt, hogy járvány tör ki. Barna vitéz látva ennek veszélyét, áttörte a pincék között lévő fél-egyméteres válaszfalakat, teljes összeköttetést teremtett a pincelabirintusban. Kiadta parancsba, hogy vizet csak gyerekek kaphatnak, de azt a vizet is olaszrizling borral kell élvezhetővé tenni. A felnőtteknek pedig kötelező volt a kondíció és a lelki nyugalom megőrzése érdekében naponta ¾ -1 liter olaszrizling bort meginni.

További két hét telt el így a föld alatt. A csekélyke élelem és a hordókban bőséggel található olaszrizling tartotta az életerőt a bogácsiakban.

Éppen a harmincadik rovást véste a pince falára Kiss Albin, amikor a nap, mint nap a felszínre merészkedő Barna vitéz egy sebesen vágtató kisebb lovascsapat érkeztét látta. Törökök voltak azok is. Eger felől jöttek, s egyenesen annál az erdőnél álltak meg, ahol a 4-500 fős török egység már egy hónapja táborozott. Barna vitéz a távolság miatt természetesen nem hallhatta, nem tudta, mi történik bent az erdőben, ám egy jó óra múlva azt látta, hogy az erdőből nemcsak az újonnan érkezettek, hanem az ott egy hónapja láborozók is elindultak Eger felé. Jóval később tudták meg, már azután, hogy a török elvonult Eger alól, hogy Ahmed pasa, megtudva, hogy Bogácson 500 katona lopja a napot már egy hónapja, azonnal Eger alá, az ostromhoz rendelte őket.

Mindenesetre ezzel a bogácsiak megmenekültek a török veszedelemtől, s ezt köszönhették Barna vitéz furfangjának, az életmentő olaszrizling bornak. Lett is olyan becse ennek a szőlőfajtának, hogy nem csak Bogácson, hanem egész Bükkalján elterjedt. A bogácsiak pedig az év Szent Márton napján megtartották Barna vitéz és Borbála lakodalmát. Fogyott a rizling bőséggel, tüze kedvre sarkallt mindenkit. A krónikás tudni véli, hogy Barna vitéz és Bogácsi Borbála lagzijában még Terka ángyó is táncolt Szeberin Jánossal, sőt, azt énekelte kezében egy rizlinges pohárral: bor bor bor, de jó a bogácsi bor.

Amikor tíz évvel később, 102 éves korában meghalt, végrendelete szerint a Kőkőtőn temették el, és sírján a régi öregek szerint sokáig egy olaszrizling tőke díszlett.

Barna vitéz és Bogácsi Borhála utódai a későbbi századokban is őrizték, ápolták őseik örökségét, a szőlőt, legfőképpen az olaszrizling fajtát. Ma is éke e tájnak a vitis virnifera, s amikor poharunkban olaszrizling csillog, s szánkban szétfut a semmi máshoz nem hasonlítható fenséges keserűmandula íz, gondoljunk Barna vitézre, Bogácsi Borbálára, Terka ángyóra és a többiekre, akik megajándékozták a ma élőket is a „legnemesebb életet mentő gyógyszerrel”, a borral.

(E történetet az 1996-ban alakult bogácsi Szent Márton Borlovagrend kötelező legendájaként írtamHajdu Imre)

 

(Szerkesztette M. Szlávik Tünde)

Szerző: Napkelet Népe  2014.03.27. 17:28

Polgármester

Csaholc

 

szszb 30 és Hisam Al-Syed.JPGHa valaki szeret valamit csinálni, tegye tiszta szívből… Lassan, szinte szótagolva mondja, egy pillanatra megáll a mondat végén. Aki ismeri, annak szokatlan látvány lehetne ez a pillanat. Nem lobognak göndör fürtjei, nem gesztikulál széles mozdulatokkal, mint általában, csak a szeméből sugárzik valami, ami hitelessé teszi szavait.

Kölcsében, az orvosi ügyeleten beszélgetünk, a mai éjszakát itt tölti Szatmár arab származású orvosa. Alig huppan le a pihenő helyiség ágyára, már cseng is a telefonja.

— Vigye a gyereket a rozsályi gyógyszertárba, mondja, hogy Isam doktor küldte — rendelkezik ellentmondást nem tűrő hangon. — Megvárják, nem zárnak be. — Kinyomja, hívja a patikát. — Ott, maga előtt vegye be az első pirulát.

Zajlik az élet a kölcsei ügyeleten. Egy-egy eseményt követően ugyanott folytatja, ahol félbeszakították.

— Nagyon hosszú történet — mondja, amikor az életének korábbi éveiről kérdezem. Közhely egy átlagos beszélgetésben, de most valóban egyedi tartalommal bír. — 1963. december 23-án születtem Dél-Jemenben. Édesapám korán elhunyt, édesanyám velem együtt tíz gyereket nevelt fel. Nagy szeretettel, féltő gondoskodással vett körül bennünket. Sajnos három évvel ezelőtt ő is eltávozott az élők sorából. A temetésén voltam otthon utoljára. Tetézte a gyászt, hogy rá egy hónapra az egyik öcsém is meghalt.

A régi Dél-Jemen akkor még “szocialista” ország volt. Érettségiző diákjai közül a legjobbakat az állami szervek osztották el, melyik testvéri európai államba küldjék továbbtanulni.

— A legjobbakat az NDK-ba és Magyarországra íratták be, a kevésbé jók mentek a Szovjetunióba — ismerteti a szempontokat. Aztán megtudom, milyen egy hatalmas Isam doktori nevetés. — Engem tengerészetet tanulni küldtek ide, ahol tenger sincs. — Rám ragad széles mosolygása.

Így aztán a Debreceni Orvostudományi Egyetemen mutathatta meg, hogy rászolgált küldői bizalmára. A ‘91-es diplomaosztó sikeres tanulmányokat zárt le. Más kultúrában, idegen nyelven, távol a hazától…

Ezekben az években a világ nem csak a tengelye körül forgott. Eltűnt az NDK, összeomlott a Szovjetunió, egyesült a két Jemen, hogy csak egy-két elemét említsük a viharos fordulatoknak.

Dr. Al-syed Isam életében is gyors egymásutánban követték az események. A végzés évében feleségül vett egy magyar lányt. Karácsonyra már fiú sírt fel a szülőágyon: Sanad lett a neve. Őt később két lány követte: Amira és Rania.

A doktor ezek után nem ment haza. Debrecenben a 3. Belgyógyászati Klinikán  dolgozott egészen 2000-ig. Szerette a munkáját, tiszta szívből csinálta, de képtelen volt megszokni, hogy a fizetésből nem lehet megélni, a tizennégy emeletes házban, ahol laktak, még a szomszédokat sem ismeri.

A vidéki élet, ahová akkor csöppent, amikor eljött Csaholcra családorvosnak, lényegesen közelebb esett annak a közegnek a világához, ahol felnőtt. Akiben annyi energia dolgozik, amennyi két embert is szétvetne - márpedig Isam doktor ilyen - annak bőven terem babér errefelé. Orvosként nagyon hamar nem csak elfogadták, de meg is szerették. Csaholcon pedig rövidesen megmutathatta, hogy társadalmi, gazdasági bajok gyógyítására is van hajlama.

— 2002-ben már tagjává választott a képviselőtestület — emlékezik vissza arra, miként kapcsolódott be nagyon hamar a helyi közéletbe. — A Fidesz programját láttam legközelebb állónak magamhoz, ezért az ő színeikben politizálok. 2006-ban már alpolgármesterré választottak, a legutóbbi, 2010-es választáson pedig én lettem a polgármester.

Társadalmi megbízatásban látja el a feladatát, ami az ő esetében — munkaidőben legalábbis — nem szakaszolható. Délután egy pályázat megvalósítását ellenőrizték a hivatalban. Valószínű, hogy az alatt is átkapcsolt “orvos üzemmódra”, ha olyan hívást kapott.

— Nagyon sokat pályázunk, és szép számmal nyerünk — tudom meg, mi napjainkban a siker titka egy közösség életében.

Isam doktor aztán az első kritikus a megvalósításban. Beszélhetnének erről azok a mesterek, akiknek egy-egy építkezésen minden mozdulatát figyelemmel kíséri, és jellegzetes hangsúlyával, sodró lelkesedésével magyaráz.

— Isten szereti a tisztaságot, a szépet — veszi ki a szerszámot a közmunkás kezéből, és megmutatja, lehet még annál is egyenesebb, tökéletesebb az út menti vízelvezető árok oldala.

Sokat emlegeti Istent. Az övét, de amihez idézi, az keresztény erényként is nyugodtan értékelhető. Mindamellett a kecskék és juhok mellett disznót is tart. A húsát nem eszi meg, és alkoholt sem iszik.

Jó érzés hallgatni, amikor az idealista ember szólal meg belőle: “szeretném, ha a faluban több volna a szeretet, a tisztelet, a becsületesség!” Rossz érzés tudni, hogy igaza van. A vendég, ha lát is ilyet, nem mondja. Csak az érez rá jogot, akit már befogadtak.

Dr. Al-syed Isam szeretné az orvosi munkában, és a település vezetőjeként egyaránt a legjobbat nyújtani.

Szerző: Napkelet Népe  2014.03.26. 16:03

A Kölcsey Ferenc Gimnázium igazgatója

Nyíregyháza

szszb 30 tk Márk Attila Olivér.jpg„Ok nélkül hágni vészes pályára vakmerőség és hiúság, de midőn közügy kívánja, akkor mindenre készen lenni polgári kötelesség. S e kötelesség parancsolja a valót és igazat nemcsak megismerni… de bátor szívvel kimondani és pártfogolni is.”

A Kölcseytől vett idézet soha nem bírt olyan aktualitással, mint a XXI. század eleji Magyarországon. Kétszáz év is kevés a változáshoz? Vagy éppen az örök emberi, polgári és demokratikus jogok időtlenek?

E gondolatok jegyében beszélgetünk Márk Attila Olivérrel, a már régóta elitnek tartott Kölcsey Ferenc Gimnázium két éve kinevezett igazgatójával. Mint mondja, az újítás vágya számára nem jelenthet mást, mint a kor követelményei szerinti megújulást a folyamatosság jegyében. Mert nem akkor vezeti jól a gimnáziumot – osztja meg ars poeticáját – ha felforgat mindent, hanem ha a jól bevált, a gyakorlatban kimagasló már eredményeket hozott folyamatokat erősíti.

Márk Attila Olivér a Kölcseyben érettségizett, itt szívta magába azt az érzést, amit Sebő Ferenc így fejez ki: a hagyományainkat megélni kell. Ezt a cselekvő hagyományápolást szerette volna pedagógusként is tovább vinni az egyetemi diploma átvétele után. Matematika-fizika szakos középiskolai oklevéllel a zsebében – noha bárhol kínáltak volna jó állást – visszahúzta a szíve az alma materbe. Abba a bölcsőbe, ahonnan elindult, amelynek a lépcsői, osztálytermei, a diákok és a kollegák mentalitása megfizethetetlen értéknek számított. Tárt karokkal és ajtókkal fogadták az egykori eminens diákot, a kollegák közül nem egy még őt is tanította. A folytonosság és a reform gondolata hatja át ma is a Kölcsey szellemiségét.

Egyre jobb osztályzatokkal kerülnek be ide a nyolcadikosok. Valamennyien már távolabbi célokat tűznek maguk elé. A gimnáziumi képzés céljaként igazgatói pályázatában egyértelműen a felsőoktatás államilag finanszírozott szakjaira való bejutást akarja segíteni. Az állami ösztöndíjjal támogatott, osztott és osztatlan képzésekbe történő minél nagyobb arányú bejutás a cél most és a jövőben is. Reális lehetőségként számol a külföldi egyetemekre, főiskolákra jelentkező diákokkal.

Partnereket, testvérintézményeket kerestek és találtak a határokon túl is céljaik megvalósításához. Szatmárnémetiben a Kölcsey Ferenc Főgimnázium, a németországi Iserlohn, az olasz Udine és a francia Saint Pandelon gimnáziumaival alakítottak ki kölcsönösen előnyös együttműködést. A nyugat-európai intézmények anyanyelvi környezetet kínálnak a Kölcseys diákoknak, megismerhetik a vendéglátó családoknál a helyi szokásokat, életkörülményeket, a kultúrát, a mindennapi ember gondolkodásmódját, életfilozófiáját. Később, külföldi egyetemre felbecsülhetetlen kincsként vihetik magukkal az így megszerzett tapasztalatokat.

Számos képzésen vett részt az igazgató, hogy hitvallásának megfelelően, a legmagasabb szinten tudja ellátni közszolgálatát – ő ugyanis kiemelten ennek tekinti a pedagógusi hivatást. Tanult akkreditált életvezetési ismereteket, egészségfejlesztési és drogmegelőzési képzésen vett részt. Otthonosan mozog az emelt szintű érettségiztetés terén, majd a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karán a közoktatásvezető pedagógus szakvizsgát is megszerezte. Az Oktatási Hivatal által szervezett érettségi elnöki felkészítéseken 2006-tól van jelen. Büszke a szakirányára: algoritmus matematika szakos tanár szakirányú szakképzettségről is átvehette oklevelét. Osztályfőnökként – 13 éven át – nem az adminisztrálást tartotta fontosnak, szerinte az osztályfőnök legyen igazi nevelő, kapjanak a diákok tőle ragaszkodást, és éljék meg együtt a közösségi lét örömét.

 „Minden pillanatban a jelenben dolgozunk – a jövőnk érdekében. Ha ezzel a hittel és elszántsággal állnak hozzá a kollegáim is, és közösen erősíteni tudjuk a nevelőtestület teljes egységét, munkánknak meglesz a gyümölcse a következő években is. További sikereink előfeltétele, hogy a gimnázium minden pedagógusa és dolgozója - azon képességeit, amelyekben a legjobb – fordítsa a közösség javára, a Kölcsey Ferenc Gimnázium biztos jövőjéért. Mind a diákok, mind az itt dolgozók érezzék sajátjuknak a gimnáziumot és legyenek büszkék arra, hogy ehhez a közösséghez tartozhatnak!”

Márk Attila Olivér igazgatói hitvallását a korábbi évtizedek összetartó diáksága is bizonyítja, az osztálytalálkozókra még külföldről is hazajönnek az öregdiákok. Évkönyvet jelentetnek meg minden évben – emléket állítva a múló időnek. A patinás falakat ma modern burkolat teszi elegánssá, de a szellemiség megmaradt a réginek. Fényes bizonyítékul, hogy az általános emberi értékek, az oktatás, a nevelés, a haza szeretete és a haladás iránti elkötelezettség Kölcsey Ferenc korától kezdve mind a mai napig állandó és igaz. Ahol az értékek stabilak, oda szívesen gyűlnek a kiművelt emberfők. Talán ebben is rejlik a Kölcsey Gimnázium kimagasló népszerűsége.

Szerző: Napkelet Népe  2014.03.25. 11:49

Megálltunk az Egyenlítőnél. A fővárostól negyven kilométerre kis emlékművet emeltek az ott futó képzeletbeli vonalnak.

Dzsibuti jut eszembe, ahonnan egyszer Dél-Afrikába repültem. A pilóta kissé megdöccentette a gépet, aztán beszólt az utastérbe: ugye érezték, most haladtunk át az Egyenlítőn. Itt a díszburkolatba lefektetett rézcsík mutatja, hol húzódik a nevezetes vonal. Talpunk alatt két félteke – így fényképezkedünk.

Patagoniai képek 32.jpg
A vidéki Ecuador valóságos felüdülés a fővároshoz képest. Még el se hagyjuk Quito-t, máris falusias a környezet. Vidám lakodalmas menet mellett húzunk el. Amikor megállunk fotózni, majdnem magukkal cipelnek bennünket az erősen kapatos atyafiak.

Erről jut eszembe - mondja Csaba, és előveszi kis úti flaskáját. Louist akarja vele meglepni, akinek kellően be is pirosodik az arca az 51 fokos szilvóriumtól. Másnap ő is hozott egy kis üveget, amiben 80 fokos paradicsompálinka illatozott. Csak csepp hullott belőle az üléskárpitra, de végigkísért bennünket az illat, amely a konzervgyár környékére jellemző lecsószezonban.

Patagoniai képek 31_1.jpgKözép-és Dél-Amerikáról a nem túl hízelgő „Banánköztársaság” kifejezés ugrik be sokaknak. Ecuadort viszont nyugodtan hívhatjuk Rózsaköztársaságnak. Láttunk ugyan számos banánültetvényt, de a legmeglepőbb a rengeteg fóliaház volt, amelyekről Louis elmesélte, hogy rózsát termelnek bennük. Mint kiderült, a dél-amerikai ország a világ legnagyobb vágott-rózsa exportőre. A virágkultusznak lépten-nyomon számos jelét találtuk, nem csoda, hogy könnyen meghonosodott a rózsatermesztés.

Úti célunk ma egy falucska, ahol a helyi népművészetet tanulmányozzuk. A település mellett pedig kondorkeselyűk laknak. Közeledve elhagyjuk a csupa hegy vidéket, a síkságokból viszont az eddigieknél is magasabb magányos csúcsok emelkednek. Az út mellett már feltűnnek az árusok. Egy bájos indián kislány ad ízelítőt a szőttesekből, amelyeket a közeli helységben készítenek. Az ég valószínűtlenül kék, megkapó látvány, amint egy-egy magányos felhő árnya végignyargal a hegyoldalon.

A falucska inkább kisváros. A főtér egyetlen nagy bazár, de egyáltalán nem zsibvásár. A szőnyegek, takarók, ponchók helyi állatok gyapjából, az itteni folklór hiteles mintáival készültek. Egy kis vásárlás, bámészkodás után felkerekedünk, mert mielőtt ránk esteledne, még kondort is szeretnénk látni.

Patagoniai képek 3.jpg

 ***

esiksandor2cm.jpg

Ilyen szép a világ

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.03.23. 13:14

 2008. szeptember 19. péntek, Nyárliget

Írta: Csabai László

 

Móricz Csaba fotója.jpgDélután viszem Sóstóra a fordításokat.

A kapucsengőbe csak nagy sokára szólnak bele, és nem a szokott vidám hangon, inkább belehörögnek, beleszotyognak. 

A házvezetőnő szótlan. Gabi néni, a cég tulajdonosa pedig mintha kezdene összemenni valami nagy bánatban, kisírt szemét dörgöli állandóan. Megírom a számlát, ideadja a megbízási szerződést, s közben elerednek könnyei. Sormintát képeznek a szerződésre hullva.

– Mi történt? – kérdem, mert udvariatlanság lenne a fájdalomban való osztozás nélkül továbbállni.

– Gigi! – és felzokog.

Gabi néninek egy gyermeke van, Gabriella, de róla nem lehet szó, mert akkor üvöltene.

– Évek óta idejárt. Már a kezemből evett. Eljött a teraszig…

– Kutya?

– Őz.

– Elütötte valami?

– Kint hagytam a tányérját, káposztatorzsával, azt úúúgy szerette… (szünetet kell tartania). Át akart ugrani a kerítésen érte, és fennakadt. Sírt, visított szegény, jajj, hogy panaszkodott, mint egy kisgyermek… (megint szünetet kell tartania). Leszedtük, de elvérzett.

Csendben vagyunk. Még működik a csónakház melletti vendéglő, de most nem rikácsol benne az az átkozott zenegép, úgy látszik, az élettelen dolgokban is van kegyelet.

– Hová temették el? – kérdezem kifelé menet.

– Eltemetni?! – néz rám megütközve. – Megettük. Jó volt, csak egy kicsit parázs. A vadon élő állatok szárazak, mert sokat mozognak, nincs rajtuk zsír, csak izom. Vagy meg kell főzni őket, sós, babérleveles vízben és úgy kisütni, vagy jól megspékelni szalonnával. Füstölt szalonnával…

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

 

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! Olvassa el a szerző további műveit is:

A Nap és bolygói     Az Ócskán   Nyárligeti napló  Ki nem iktatható mulandóság

Szerző: Napkelet Népe  2014.03.21. 18:57

Fügedi Márta néprajzkutatóról beszél Gyulai Éva történész-muzeológus

 

Fügedi Márta.jpgA családi legendárium szerint a Fügedi ősök 1552-ben ott harcoltak Dobó mellett Egervár ostrománál. Egyiküket, Fügedi János lovas hadnagyot Gárdonyi név szerint is említi az Egri csillagok című híres regényében. Tény, Matyóország szívében, Mezőkövesden századok óta ősi és becsült családok a Fügediek. S bár Fügedi Márta a rá jellemző szerénységből családfakutatással nem foglalkozott, a gyökereit mégis büszkén vállalta, s tudományos munkásságának, életművének egyik alappillére volt a matyó tradíciók, a matyó folklór kutatása és publikálása.

Mezőkövesd büszke lehet – és büszke is – jeles lányára, Fügedi Mártára, a kiváló néprajzkutatóra, muzeológusra. De nemcsak Mezőkövesd, hanem egész Észak-Magyarország. Sőt nyugodtan mondhatjuk a magyar néprajztudomány és néprajzi muzeológia is. Bár fiatalon ment el közülünk – 2000. január 30-án, élete 51. esztendejében –, így tudományos életpályája alkotóereje teljében tört meg, végeztetett be, ám ez az emberi és szakmai életmű mégsem torzó. Ellenkezőleg, maga a teljesség, hisz benne az egyes témák szorosan összeérve nagyon tudatos szakmai építkezést tükröznek, jelezve a teljesség igényét az életút minden szakaszában. Fügedi Mártát, a jeles és elismert szakembert éppúgy, mint a szeretett és tisztelt magánembert kollégájával, Gyulai Éva történész-muzeológussal idézzük fel, emlékezve rá és mindarra, ami vele kapcsolatosan felejthetetlen.

Önök mindketten a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szereztek diplomát. Talán évfolyamtársak is voltak?

– Abban az értelemben lehettünk volna, hogy mindketten „karácsonyi gyerekek” vagyunk, hisz Márta december 21-én, én december 24-én születtem, ám mégsem voltunk évfolyamtársak, mert ő négy évvel korábban, 1949-ben látta meg a napvilágot. Úgyhogy mi csak később, 1978-ban ismerkedtünk meg, amikor én is a miskolci Herman Ottó Múzeum munkatársa lettem. Akkor ő már a férjével, Dobrossy Pistával együtt ennek az intézménynek oszlopos tagja, megbecsült szakembere volt. Szóval innentől datálódik a mi ismeretségünk, ami egészen Márta szomorú halálig tartott.

– Ez a kapcsolat, ha jól számolom, akkor 22 évig tartott. Ennyi év alatt sok mindent megtudott róla, alaposan megismerte. Nyilván azt is meg tudja nekem mondani, hogy miért mezőkövesdi gyökerű, vagyis „matyó jány” Fügedi Márta, hiszen az életrajzi adatai között azt találom, hogy Egerben született, az általános és a középiskolai tanulmányait Putnokon végezte, s Putnokról került a debreceni egyetemre, majd onnan a miskolci múzeumba.

– Attól függetlenül, hogy a szűkszavú életrajzi adatok között nem szerepel Mezőkövesd, az a város az ő tápláló gyökere. Mindkét szülője kövesdi, s amikor Márta született, Mezőkövesden élt a család. Ám szülés előtt az édesanyjánál valami komplikáció támadt, és ezért a mentő – biztos, ami biztos – bevitte Egerbe, az ottani kórházba, s Márta így Egerben látta meg a napvilágot. Kedves történet a családi legendáriumból, hogy a mama a mentő ablakán át csodálkozva látta: Eger fel van lobogózva. December 21-e volt, meg is kérdezte: honnan tudták itt, hogy szülni fogok? Persze a zászlódísz nem Fügedi Márta „érkezését” köszöntötte, de az tény, hogy jeles napon született, ugyanis aznap volt Sztálin születésnapja, s 1949. december 21-én azért volt Eger fellobogózva. Márta édesapja dr. Fügedi Péter mezőgazdász és tanár, aki – a lányuk születése után – Putnokra, az ottani Mezőgazdasági Technikumba került pedagógusnak, így a család a Matyóföldről Gömörbe költözött. De Kövesddel a kapcsolatuk soha nem szakadt meg, a szünidőket Márta gyakran töltötte a kövesdi nagyszülőknél. S hogy szívét-lelkét mennyire rabul ejtette e csodálatos mikrovilág unikuma, az emberek és embersorsok, a tárgyak és a kimondott szó, a színek és az illatok, bizonyítja a felnőtt, a kutató, a tudós Fügedi Márta munkássága, s munkásságában belül az örök ragaszkodás a matyósághoz.

– Hogyan lett Márta néprajzos? Hisz ha jól tudom ő Putnokról magyar–német szakra jelentkezett, s nyert felvételt a debreceni egyetemre.

– Úgy, hogy az egyetemen második évtől felvette harmadik szaknak a néprajzot. Mások is csinálták így, igaz mások ezzel együtt elhagyták a nehezebbnek vélt szakjukat. Márta viszont nem ment el a könnyebb ellenállás felé. Ez egyébként egész életében jellemző volt rá. Ő az egyetemen is sorra vette az akadályokat, nem hátrált meg előttük, s magyar–német–néprajz diplomát szerezve végzett 1973-ban.

– Ebből kettő tanári szak. Miért nem lett belőle tanár?

– Mert akkor elsősorban néprajzos akart lenni! Különben miért vette volna fel ezt a szakot? Akkoriban még nem volt divat a néprajzot középiskolában tanítani. Őt akkor a néprajz vonzotta elsősorban, hozzáteszem viszont, hogy a tanárság később mégiscsak megjelenik majd az életében. Már egyetemista korában benne volt abban a kutatócsoportban, amelyik Mátraderecske folklórját vizsgálta. Több hallgató is onnan választott magának témát. Ő például a néphit problematikáját kutatta, diplomamunkáját is Mátraderecske hiedelemvilágából írta. S néhány évvel később a doktori disszertációját is ebből készítette el. Márta, mint látjuk, szellemi néprajzzal kezdett el foglalkozni, de abban a pillanatban, hogy a Herman Ottó Múzeumba került, magától értetődő lett számára a tárgyi néprajzzal való foglalkozás is. De ez így természetes, hisz az ő munkássága ékesen mutatja, hogy a két terület mind a kutatásban, mind az ember életében elválaszthatatlan. A tárgyi néprajzból már a kezdetek kezdetén kiválasztotta a legnőiesebb területet, a textíliákat. Íme, az imént említett példa igazolása… A textilek tárgyak, ugyanakkor motívumkincsükkel a szellemi néprajz felé mutatnak. Abban, hogy eljegyezte magát a textíliák és a viselet tárgyi gyűjteményével s a problematika egészének kutatásával, nagy szerepe volt férjének, Dobrossy Istvánnak, aki nemcsak történész, hanem néprajzos is. Számos közös tanulmányban dolgozták fel a Herman Ottó Múzeum tárgyi gyűjteményét, illetve Borsod-Abaúj-Zemplén megye szövő-fonó technikájának változását, a vászonkészítés egészének folyamatát az alapanyag előkészítésétől a rostpuhító eljárásokon át a rostfeldolgozás eszközeinek tipológiájáig. Később Márta igen sok területét bejárta a textília és a viselet históriájának, szinte mindent kutatott, ami e tárgykörhöz kapcsolódik. Vizsgálta a hímzés történetét, figyelmet szentelve mind a Bükkalja és a matyóság varrottasainak, a varrók személyének és a varrni tanulás folyamatainak. Kutatta az északkeleti térség úri hímzéseit csakúgy, mint a paraszti viselet kiegészítőit előállító kékfestők és fésűsök tevékenységét.

– A textíliák iránti érdeklődését az elmondottakon túl nyilván motiválhatta a matyó kötődése.

– Ez nyilvánvaló. Ennek az is ékes bizonyítéka, hogy egész életpályáját végigkísérte Mezőkövesd és a matyó problematika. A kérdéskörben igen sok témát megvizsgált. A gyerekek szocializációjával, a varrni tanulással éppen úgy foglalkozott, mint a matyók díszítőművészetének változásával. Avatottan nyúlt a matyó népművészet felfedezésének kérdéséhez, a matyó viselet és népszokások látványossággá válásának ügyéhez csakúgy, mint a kövesdi múzeumügyhöz. Betetőzése és összegzése ennek a témakörnek az 1997-ben megjelent Mítosz és valóság: a matyó népművészet című kötete. Ebben árnyalt összefüggésekben követi azt a folyamatot, melynek során a matyó népművészet egyes elemei önálló útra keltek, önálló életet éltek, s megkülönböztetett szerephez jutottak a magyar népi kultúra szimbólumrendszerében.

– Fügedi Márta életpályáját – a korán, sajnálatos módon bekövetkezett halálát leszámítva – egyenes ívű, meredeken emelkedő, már-már üstökösi sebességű és fényességű szakmai karriernek látja a külső szemlélő. Ráadásul a neki kimért fél évszázad alatt többet alkotott, mint más hetven év alatt. Talán érezte, hogy sietnie kell?

– Ezt nem tudom. De az valóban igaz, hogy ez az életút – mind a szakmai, mind a magánéletben – töretlen ívűnek látszott. A magánéletben biztosan az volt, mert Dobrossy Pista személyében nagyszerű férjre talált, aki még a házimunkában is társa volt, ami nem mondható el minden férfiről. Ráadásul volt két szép és okos gyermeke, akik iránt nagy-nagy szeretettel és büszkeséggel érzett. A szakmai előmenetelére a sikeresség valóban jellemző kifejezés, mert tényleg jóval rövidebb idő alatt jutott el a csúcsra, mint mások. A külső szemlélő ebből azt a következtetést vonhatta le, hogy Mártának simán megy minden, könnyen elér, könnyen teljesít bármit is. Pedig a szakmai hírnév az ő esetében sem volt akadálymentes, a sikerért keményen meg kellett dolgoznia.

– Mi adott neki erőt ehhez?

– Mártának volt tartása! S volt ereje az akadályok leküzdéséhez. Kiegyensúlyozott volt, régies szóval élve igazi úrinő, aki sohasem nyafog, nem panaszkodik, hanem teszi a dolgát, ha kell összeszorított fogakkal, de csak azért is megcsinálja. Nagyon korán kandidált. 1990-ben, tehát negyvenegy éves korában. Ilyen korban társadalomtudósok még nem nagyon szoktak ilyen tudományos fokozatot szerezni, főleg nem, ha az illető nő és családos. Ő ebben is kivételesnek számított.

– Mi volt az értekezésének a témája?

– A kandidátusi értekezésében a népművészet egy nagyon érdekes témakörével, az állatábrázolásokkal foglalkozott. Egyaránt vizsgálta a motívum – madár, sas, szarvas, kígyó, hal, bárány stb. – jelentéstörténetét, valamint annak társadalmi, gazdasági és kulturális hátterét is. Amikor Márta életében egy nagy változás következett be, s a muzeológusi hivatás mellett elkezdett tanítani 1992-ben, akkor ezt már kandidátusként tehette. S itt kell szólnom arról, hogy az ő szakmai pályája nemcsak a férjével, Dobrossy Istvánnal fonódott össze, hanem Szabadfalvi József múzeumigazgató személyével is.

– Honnan származott az ismeretségük?

– Jóska bácsi a tanára volt az egyetemen, majd pedig amikor Miskolcra került múzeumigazgatónak, hozta magával több tanítványát is. Veres Lacit, a mostani igazgatót, Viga Gyuszit, Dobrossy Pistát s hát Mártát is. Közöttük a múzeumban mindig jó szakmai kapcsolat volt, s ennek jó bizonyítéka, hogy amikor Jóska bácsi 1991-ben a Miskolci Egyetem formálódó bölcsészkarán tanszék alapítására kapott lehetőséget, ő Mártával közösen alapította meg a Művelődéstörténeti és Muzeológiai Tanszéket, ami a mai napig él. Igaz, hogy jelenleg még csak úgynevezett „kis szakként”lehet felvenni a muzeológiát, tehát a történelem vagy a kulturális antropológia mellett, de úgy néz ki, hogy a közeljövőben megtörténik e szak akkreditációja is. A Művelődéstörténeti és Muzeológiai Tanszék létrejötte Márta életében jókor jött, hisz így lehetősége nyílt a tudományos pályán előbbre lépni. Persze a múzeumtól sem vált meg, már csak azért sem, mert a muzeológusképzés elképzelhetetlen múzeumi háttér nélkül. A főállása viszont az egyetem lett, s amikor Jóska bácsi nyugdíjba ment, ő lett a tanszékvezető. Sőt nem sokkal utána, hogy tanszékvezető lett, 1996–97 táján dékán helyettesnek is megválasztották. S nem kizárt, hogy ha megélte volna, Kabdebó professzor nyugdíjba vonulása után a bölcsészkar dékánjának is megválasztják.

– Megragadta a figyelmemet egy iménti megjegyzés. Azt mondta, Márta nagyon fiatalon kandidált, a társadalomtudósok ilyen korán még nemigen szoktak, ráadásul mindezt nőként, családos anyaként tette. Kérem, beszéljen nekem Fügedi Mártáról, a nőről, a családanyáról!

– Márta nagyon helyes, csinos nő volt, ugyanakkor volt benne egy kis „konzervatív íz”. De ezt én pozitív értelemben hangsúlyozom, hisz maga a szó is megőrzést jelent. Ő a régiektől, a múltból megőrzött valami régiességet, valami eleganciát, valami biztonságosat. Emlékszem, amikor a múzeumba kerültem, és kollégák lettünk, ő mindig szoknyában járt. Csak nagyritkán vett fel nadrágot, pedig már a legtöbb nő akkor sem viselt szoknyát. Később, érett nőként aztán ő is gyakrabban járt nadrágban, s kiderült, hogy az is nagyon jól áll rajta. Elegánsan öltözött. Nem költött ő többet ruházatra, mint más nő, de rendkívüli érzéke volt a szép, az elegáns kiválasztásához. Soha sehol nem jelent meg rendezetlenül, ő az utcára mindig tiszteletet parancsoló külsővel lépett ki. Az igényesség – igen ez a legjobb szó – belsőleg, külsőleg, szakemberként, magánemberként egyaránt jellemezte. A múzeumban mindenkivel jó emberi kapcsolata volt. Bár én történész voltam, így nem volt szoros munkakapcsolatunk, ennek ellenére, mint kollégák sokszor beszélgettünk, s ilyen alkalmakkor nem mindig a szakmáról folyt a szó. Amikor elkezdődött az egyetem, ahol ugyan más tanszéken én is tanítottam latint és történeti tárgyakat, hétfőnként mindkettőnknek volt órája, így sokszor ő vitt ki engem a kocsijával az egyetemre. De például elvitt Sárospatakra is egy olyan tudományos konferenciára, ahol ő elnökölt. S nemcsak engem, hanem a hallgatóit is! A hallgatói nagyon szerették. A bölcsészkar előtt neki is és Kunt Ernőnek is van egy kopjafája, olyan sírjel, amely mindkettőjük munkásságát hűen szimbolizálja. S ott e kopjafa előtt, egy halottak napi megemlékezésen az egyik volt diákja azt vallotta meghatottan: majdhogynem úgy tekintett rá, mint a saját anyjára. Márta úgy is szervezte, pátyolgatta őket, mint egy anya! Még a tanárságában is volt valami visszafogott nőiesség, mindenféle harsányság nélkül. De ez jellemezte minden tevékenységét! Mindenütt ott lenni, hivalkodás nélkül. Mindenütt letenni a névjegyet, a mindennek valamennyi részletét sikerrel teljesíteni, de ezzel soha nem kell harsányan telekürtölni a világot. Például mi kollégái is véletlenül tudtuk meg az egyik évben, hogy érettségi elnök lesz. S azután kiderült róla, hogy már húsz éve az. Az is! Mert ő számos, úgynevezett társadalmi, közéleti munkát magára vállalt. Otthonosan mozgott a régi szőttes vagy varrottas minták díszeit újraálmodó asszonyok között, a fazekas és fafaragó népi iparművészek munkaasztalainál, továbbképzésein, kiállításain. Zsűrizte a népi iparművészek készítményeit, személye híd szerepet töltött be a tárgyalkotó kultúra generációi között. És persze nő volt, vagyis családanya, háziasszony is, e hivatások, szerepek szokásos kötelességeivel. Az otthoni munkákban, főleg a főzésben Pista sokat segített neki, hisz ezt a feladatot szívesen magára vállalta, sőt piacra is szeretett járni. A többi munka, a takarítás a mosás azért mégis jobbára Mártára maradt. Még halála előtt fél évvel is – egy barátnőm mesélte, aki a házuk felé sétálgatva látta – ablakot pucolt, ami pedig nem könnyű munka. Nagyon szerették a rendet! Emlékszem, amikor Miskolcra kerültem, a Clepkó Ede utcában egy pici, 40 négyzetméter körüli szövetkezeti lakásban laktak, ahol nem is ők és a gyerekek, hanem a könyvek foglalták el a nagyobb helyet. Számomra szinte máig megfejthetetlen, hogyan fértek el ott azon a pici helyen, ráadásul ott minden glédában állt. Ez a rend, már-már kínos pedantéria, a tisztaság – mint mondtam –, mindkettőjüket nagyon jellemezte. Később, a Balogh Ádám utcában, ahol egy ikerházat vásároltak, ott is megteremtették – egy gyönyörű kerttel együtt – a maguk igényelte harmóniát.

– Volt Mártának valami hobbija, aminek szívesen hódolt szabadidejében?

– Szerintem neki a család volt mindene, és ezzel összefüggésben a háztartás. Színházbérletük volt, azt tudom. Olvasni szeretett, de ez érthető, hisz magyar szakos volt, bár azt is tudom, hogy több szakirodalmat olvasott, mint szépirodalmat. Márta ugyanis nagyon szeretett naprakész lenni a szakmájában. S talán az utazást említhetném hobbijaként. Ellentétben Pistával, aki nem szívesen mozdul ki még Miskolcról sem, ő szeretett utazni, s erre főleg külföldi ösztöndíjak révén nyílott módja. Járt az Egyesült Államokban, Svájcban, Svédországban s gyakorta Ausztriában. A bécsi néprajzi múzeumban kutatott is.

– Amíg élt, munkásságát elismerte a társadalom? S amióta már nincs közöttünk, mi az, ami nap mint nap emlékezteti az élőt, hogy élt közöttünk egy olyan ember – Fügedi Mártának hívták –, aki gazdag hagyatékot hagyott ránk, s ezért ebben az Észak-Magyarország nevű tájhazában mindenképp érdemesült a halhatatlanságra?

– Mártától idegen volt a csinnadrattás ünneplés. Ő mindig szerény volt a szakmai sikereit illetően is. Sohasem foglalkozott azzal, hogy kap-e, vagy ha nem, miért nem kap elismerést. Ami hajtotta a szakmai sikerek felé, az a lényében volt legbelül. Önmaga számára az a benső késztetés állította egyre magasabbra a mércét. Természetesen kapott díjakat, elismeréseket, hogy sokat-e vagy keveset, ez nem tisztem eldönteni, s Márta munkássága egyébként is jóval több annál, hogy azt ilyen-olyan plecsnivel mérni lehetne. 1980-ban Szocialista Kultúráért jelvénnyel tüntették ki, a népművészeti örökség megőrzéséért pedig 1999-ben Király Zsiga-díjjal jutalmazták. Ő talán a Herman Ottó-díjra volt legbüszkébb, ami szakmai díj, s ezt Miskolc város adományozta neki 1996-ban. S természetesen nem szabad elfeledkeznünk Mezőkövesd város Pro Urbe díjáról sem.

– A halála óta mi őrzi az emlékét?

– Mindenekelőtt könyvei, publikációi, amelyek nagy értékei a magyar néprajztudománynak, s muzeológiának. Nevét őrzi az egyik népművészeti egyesület, amelynek – sok másik mellett – úgyszintén patrónusa volt. A Miskolci Egyetemen kopjafa emlékeztet rá, s a tanszéken, egykori szobája ajtaján egy névtábla: „dr. Fügedi Márta tanszékvezető. Meghalt 2000-ben”. S ott a tanszéki szobában kint van a falon a portréja, akárcsak Szabadfalvi Jóska bácsié. S Mezőkövesd is ápolja emlékét. Hagyatékát e városnak adományozta férje Dobrossy István. Putnokon pedig, a Gömör Múzeum Fügedi Márta Néprajzi és Helytörténeti pályázatot ír ki 2000-től évente a térség felnőtt és fiatal amatőr kutatói számára. Én biztos vagyok benne, hogy Fügedi Márta neve nem fog feledésbe merülni az évek múltával sem.

Hajdu Imre

***

FÜGEDI MÁRTA (született 1949. december 21.-én Egerben, elhunyt 2000. január 30.-án Miskolcon) néprajzkutató, muzeológus, tanszékvezető. Általános és középiskolai tanulmányait Putnokon végezte, magyar–német–néprajz szakos diplomát szerzett Debrecenben 1973-ban. Már ötödéves hallgató korában a miskolci Herman Ottó Múzeumba került, ott néprajzos muzeológusként dolgozott. 1979. szeptember 1-jétől a néprajzi osztály megbízott, 1981. március 1-jétől kinevezett vezetője. 1982. május 1. – 1991. november 30. között igazgatóhelyettes. 1991. november 30-tól tudományos főmunkatárs. 1994. június 1-jétől tudományos titkár, tudományos osztályvezető. 1995. július 1-jétől a Miskolci Egyetem Művelődéstörténeti és Muzeológiai Tanszékének docense, majd tanszékvezető, dékán helyettes. Fő művei: Mezőkövesd és vidéke hímzései I–II. (1978–79), A gyermek a matyó családban (1989), Állatábrázolások a magyar népművészetben (1993), Mítosz és valóság: matyó népművészet (1997), Borsod-Abaúj-Zemplén megye népművészete (1997), Tárgyalkotó népművészet (1998).

GYULAI ÉVA (született 1953. december 24-én Püspökladányban) történész muzeológus, egyetemi docens. Kisújszálláson érettségizett, ezt követően a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen 1978-ban szerzett történelem–latin szakos diplomát. 1978-tól a miskolci Herman Ottó Múzeum történész muzeológusa. 2000-től a Miskolci Egyetem docense, a múzeumban félállású történész muzeológus. Szakterülete: a XVI.–XVII. század gazdaság- és művelődéstörténete, illetve az úgynevezett segédtudományok, abból is leginkább a heraldika. Főbb művei: Miskolc XVI. századi szőlőbirtoklása (1995), Miskolc monográfiája I., II, III., kötetének topográfiai része, I., II., kötetének gazdaságtörténeti része.

 (Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.)

Szerző: Napkelet Népe  2014.03.17. 18:42

Címkék: ü:Fügedi Márta

Díszpolgár

Rudabánya

szszb 30 ki Novák Géza.jpg.jpgElég régen elhagyta szülőhelyét, mégis örökös rudabányainak vallja magát a nyugdíjas éveiben idejét fafaragással töltő Géza bácsi. Nívós alkotásai tíz település közterein állnak és jutott belőlük a Rudabányai Érc és Ásványbányászati Múzeumba is. A 80 éves alkotó a tél elmúltával ismét kezébe veszi a vésőket, mert terveknek nincs híján.

Miután Rudabányán végzett általános iskolai tanulmányaival az 1934-ben született Novák Géza, Ózdra került az MTH-ba esztergályos tanulónak. Kiváló szakrajztanára volt, a tőle tanultakat aktív munkássága során, illetve mostanában a szobrok és plasztikák tervezésénél is kamatoztathatja. A tanulást Miskolcon a Bányaipari Technikumban folytatta esti tagozaton és az oklevél kézhezvétele után a Rudabányai Ércbánya bányamérnökségére került. A Mérési Osztályon külszíni és földalatti kutatásokat végeztek, ők jelölték ki a bányaterület határát, végeztek a kutatófúrások bemérését és a műveléshez szükséges területek kisajátítását. Sorolja egykori kollégái nevét, akik között ott volt Hernyák Gábor bányamérnök is. Az ő neve örökre beíródott az őskortörténelembe, miután 1967-ben megtalálta a bányaterületen az első majomcsontokat, amelyet ma Rudapithecusnak neveznek.

Novák Géza eközben kitűnő rajztehetségének köszönhetően térképeket szerkesztett, de részt vett a kutatásokban is. Az ércbánya fő terméke a barna vasérc volt, amire alapozva megépült az ércdúsító és rátérhettek a pátvasérc dúsításra. Ők találták meg az atomtechnikában használt baritot, amit Európában Rudabányán kívül csak egy helyen bányásznak. Munkásságának voltak szomorúbb napjai, így a baleseti helyszínek rögzítése, megrajzolása, fotózása és dokumentálása.

Elvállalta magánházak terveinek készítését és telkek kimérését, majd főnöke, Murvai László felkérte a Rudabányai Érc- és Ásványbányászati Múzeum tervrajzainak elkészítésére. Később szerepet kapott berendezésében, majd részt vett a telkibányai múzeum beindításában.

Ott volt az Országos Magyar Kohászati és Bányászati Egyesület rudabányai csoportjának megalakulásánál, amelynek 50 éve a tagja, amelyért a rudabányai bányászat 600 éves ünnepségén kapott elismerést. Megünnepelték a 100 éves nagyüzemi bányászat évfordulóját is, a rendezvénynek ő volt a főszervezője. A Bányász Szakszervezetnek 60 éves tagságot tudhatott maga mögött, nyugdíjazása előtt volt az üzemi bizottság elnöke is.

Sportmúltjáról ma is nagy lelkesedéssel beszél. Közel másfél évtizeden át futballozott a Rudabányai Ércbánya SE csapatában. Játszott megyei I. és NB III. osztályban, majd vezetése alatt az NB II-be is feljutottak. Ez már azután történt, amikor abbahagyta az aktív játékot és mindenesként segítette a csapatot, ami 1989-es nyugdíjba vonulásáig tartott.

Addig megkapta a bronz, ezüst, arany és gyémánt bányászati érdemérmet, de tulajdonosa a kiváló újító arany fokozatának is. Azt mondja, mindig gondolkodó ember volt és ahol lehetett, ott egyszerűsítette vagy gépesítette a technológiát. Őrzi az Edelényi Járási Hivataltól kapott elismerő oklevelet, amit a rudabányai tornaterem és uszoda építésének mérési munkálataiért érdemelt ki. Alig volt olyan beruházás a kisvárosban az elmúlt évtizedekben, amelyben ne vett volna részt.

 Novák Géza 1961-ben házasodott össze Kovács Edittel, aki nyugdíjba vonulásáig boltvezetőként dolgozott. Két gyermekük született, Róbert Nyíregyházán építész, Zoltán pedig az Északerdő Zrt. Putnoki erdészeténél kerületvezető erdész. A nagyszülők két helyről öt unokának - egy lánynak és négy fiúnak - örülhetnek. A család 1970-ben költözött Kazincbarcikára, majd 1998-ban Vadnán vettek kertes házat, ahol különleges növényeik előtt sok ifjú pár fotóztatta magát esküvői emlékként. Közbejött azonban egy nagy műtét, ami után Géza bácsinak fel kellett adnia a fizikai munkát, és ismét Kazincbarcikán kötöttek ki. A mindig mozgékony embernek fél év kellett a talpra álláshoz, de sikerült. Újra kezébe vette a vésőket és folytatta korábban elkezdett munkáját, a fafaragást. Autodidakta módon sajátította el ezt a szakmát, ami úgy kezdődött, hogy egy polcot készített és azt gondolta, vés bele néhány motívumot. Aztán folytatta, egyre nagyobb és nagyobb tölgyfafadarabokat keresett, amelyek közül jó néhány Vadnán, Sajóvelezden és több Barcika térségi településen áll. Tíz darab jutott a rudabányai múzeumba is, köztük van a középkori bányászatról faragott alkotása. Szobota Lajos polgármester elárulta, hogy ezekért az értékes faragásokért soha nem fogadott el ellentételezést Novák Géza.

Kazincbarcika műhelyét egy orvos barátja biztosítja, aki borlovag, ezért már készített szőlő-, hordó- és pohármotívumos sík faragásokat is.

Több évtizedes Rudabányáért végzett munkája elismeréseként 2012-ben a város önkormányzata Díszpolgár címmel tüntette ki, a következő évben pedig képzőművészeti alkotásaiért Holló László díjat kapott. 

Szerző: Napkelet Népe  2014.03.16. 19:10

A Pireneusok vonulataiban elterülő miniállam a világ legszebb síterepei között búvik meg.

IMG_4359.JPGVirágzó mandulafák lila pöttyei vidítják a méregzöld horizontot. Mézes illatokkal kényeztet a kilátó, ahol állok. Elemista koromban gyakran fellapoztam a földrajzi Atlasznak azt az oldalát, ahol egy ujjbegynyi helyen volt berajzolva Franciaország és Spanyolország közé.

Most a lábaim előtt hever. Valami olyasmit érzek, mint Iván Kozirev öntőmunkás, aki Majakovszkij versében új lakásba költözött. A fürdőszobát megpillantva elragadtatva kiáltott fel: „egyszerre csak itt van a nyár és a Volga. Csak halak nem úsznak és nincs gőzhajó”. Se nyár, se hal, se gőzhajó… Csak egy kis patak szeli át a várost.

IMG_4385.JPGKozirevből viszont volt egy másik. Igaz, Borisz, és Szkozirev és nem proletár, hanem fehérgárdista. Ahogy mondani szokták, a többi stimmel. Akár lovas szobra is állhatna itt, mondjuk a színes paripákkal csilingelve forgó körhinta helyén.

Ez a Szkozirev I. Borisz néven Andorra fejedelmévé koronáztatta magát a harmincas években. A Kozirev-féle szovjethatalom elől menekült ide, és rögtön megérezhette a hatalmi vákuumot. Bár, ha egy kicsit hozzáolvas fogadott birodalma történelméhez – mint mondjuk én – megtudhatta volna, hogy itt a szomszédos spanyolországi érsek, és Franciaország mindenkori feje gyakorolja a hatalmat. A Rejtő tollára illő történet végkifejlete bántóan prózai, azt is mondhatnám stílustalan.  Átjöttek a spanyol rendőrök és kitoloncolták. Ilyen egyszerűen el lehet hárítani egy orosz behatolást.

Sajnálhatja ez a szegény Borisz, hogy nem sikerült megtartani ezt a kis ékszerdobozt. Lépten-nyomon a gazdagság jeleivel találkozok amint végigsétálok a Svájcot idéző épületek között a patak vonalát követve.

IMG_4379.JPGA nagyvonalú vám- és adórendszer miatt ékszerbolt ér órásszalont, és itt érdemes fényképezőgépet venni.

Szép nap ez a mai. Ismét királlyal találkozom, Elvis Presley áll előttem. Tehénnek maszkírozták, ezzel is az alpesi országot idézi. Idejövet is láttam tehenet, persze csak közlekedési táblán, mert mindenütt méteres a hó a völgyön kívül.

Vajon hogy jutok ki innen, búslakodok félórácskát a patakpart alsó kövén ülve a lábzsibbasztó hosszú séta után.  A kisebbik baj, hogy a sok egyforma földalatti parkolóban meg kellene találni az autómat. A nagyobbik, hogy nem hoztam magammal útlevelet. Márpedig úgy láttam, hogy Unió ide, vagy oda, a határállomáson kifelé ellenőriznek a vámosok. Sebaj, Franciaország felé megyek. Végül is – a fejedelmeknél maradva – ott nem rég még magyar ember uralkodott: I. Nicolas, született Sarkozi.

Ha én volnék a francia elnök, bíz, hagynám az Elisée palotát másra, és csak itt uralkodnék a mandaluvirágos Andorra la Vellában.

 IMG_4360.JPG

 ***

                                                                                                                                      Ilyen szép a világesiksandor2cm.jpg

Szerző: Napkelet Népe  2014.03.15. 19:17

Írta: M. Szlávik Tünde


Anne Maria Zilberman másolata.jpg
Mivel már elég régen vagyok fiatal, kitapasztaltam, hogy van az évnek egy különleges, rövid időszaka, amikor egyszerre érzem a női létezés minden gyönyörét, s ereimben lángvörös lobogással forr a szerelem… Nincs naptárban előre bekarikázható terminusa, nem tudok előre felkészülni, hirtelen zúdul rám. Elmondom, talán ráismersz te is.

Elolvad már a hó, a föld a kovászolt, egyhetes rozskenyér savanykás illatát leheli, tétován trillázva új dalt próbálnak a cinegék, a kiskertekben felbrummognak a rotációs kapák.  Akkor, igen, akkor érzed meg az első tétova tekintetet térded felett. Mindegy, mit viselsz, levetkeztetnek a férfipillantások. Összehúzott szemrések mögül húzódó szivárványon lépkedsz, egyenesre feszíted derekad, érzed, magad mögött hagyod az éveket, leolvadnak a kilóid, a bánatháj oda, hetvenkilónyi tömör gyönyör visszfénye ég a tágra nyílt pupillákon.

Nincs otromba beszólás, füttyögés, csak vággyal teli, rád csodálkozó pillantások vannak. Nem lettél szebb tegnap óta, s holnapra talán elmúlik, de itt és most annyira jelen van a Tavasz, hogy nem érzed képzavarnak: vérágas tekintetek bújnak blúzod alá, s lepattintják rólad az ostoba konvenciók miatt magadra kényszerített melltartódat. Ma szabad a tanárnőnek mellbimbót viselni a kokárda alatt! Rügyként pattannak ki a testpáncél alól, s nem bánod, amikor a krétapor blézeredre hull, mert titokban végigsimíthatsz rajtuk.

Tavasz van! Eljött az én napom! Kinevetem a tegnapi bosszúságot, félrerúgom a hétköznapok nyűgét, ha csak egy napig táncolhatok az üvegcipőben, akkor is. Holnap újra tort ülnek a háznyi nagy tökfejek, de ma én vagyok a Tavasztündér: karcsú, rőt loboncú, fülig száj… Ma mindent szabad!

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! Olvassa el a szerző további műveit is:

Cinege a grillsütőben    Mostan színes mintákról álmodom    Halál feltámadáskor    Össztánc a gardróbban     Nyiribori, a guberálók gyöngye

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.03.14. 17:30

Polgármester

Szaniszló

szszb 30 és Kardosi Zoltán.JPGKét, vagy három egymással párhuzamosan futó ügyet intéz egy időben. Egyet a polgármesteri hivatal egyik helyiségben, egy másikat a vele szomszédosban. Én az ő szobájában várok és csodálkozom: a beszélgetés beszüremlő hangjai románról magyarra váltanak és vissza. Aztán leül velem szembe a domnul primár, a polgármester úr. Ki hogy szólítja…

– A település lakosságának kisebbik fele, 40 százaléka román nemzetiségű – világítja meg a jelenség hátterét. – Én megtisztelem a románokat, anyanyelvükön szólok hozzájuk. Ők is engem, hiszen a legtöbben – miként szinte mindenki Szaniszlón – mindkét nyelvet bírják. A szakigazgatás, a bürokrácia szavai románul pontosak, de akár mondat közben is váltunk.

Kiegyensúlyozott, akkurátus, ember benyomását kelti bennem Kardosi Zoltán. A hivatal hangulatának nyugalma ragad át rá? Vagy az ő személyisége a hivatalra…

Azért izgalmas ez a kérdés, mert a magabiztosan sugárzó zöld szemek időnként egészen mástól csillognak. Szaniszló polgármestere a leglelkesebb kemény-rock rajongók egyike. E sorok írója elképzelte már párszor, hogy élőben „csápol” amikor a Deep Purple döngeti a Smoke on the water-t, de számára csak álom maradt.

– Ott voltam a dortmundi koncertjükön legutóbb – mondja, és arckifejezése közelebb kerül ahhoz, ahonnan már csak egy lépés együtt énekelni a többi rajongóval. – De ha eljöttek Romániába, vagy Pestre, útra keltünk néhány barátommal.

Útra kelünk mi is itt, a községben. Az autó hol sima, hol döcögős úton halad velünk.

– Az esztendő végére innen már az új úton haladhatunk a határig – állunk meg a falu keleti végén. – Ha a schengeni ígéretet végre beváltják, akkor Ömbölyig, testvértelepülésünkig. A falunapon nyitva volt a határ eddig is. Olyankor odaát van fél Szaniszló. Ha végignézünk a tömegen, szinte csak falunkbélit látunk. 2002 óta vagyunk „testvérkapcsolatban” Trefán Gabiékkal, az ömbölyi önkormányzattal.

Valahol itt ér véget a Nyírség, állapítom meg, mert a sötét barázdájú jó földek homokdombra váltanak. A falu szélén hajt Kardosi Zoltán. Az út is változik, egymás mellé rakott vasúti talpfákra. A sárnál jobb, de a polgármester és Szaniszló még jobbra vágyik.

– Reményünk van arra, hogy egy pályázat keretében a település minden utcája szilárd burkolatot kapjon – mondja, miközben elhajtunk a fontosabb munkaadók, a malmok, a csirkenevelő telepek mellett. Akad közöttük új színekben csillogó is. – Egy szaniszlói illető negyven éve kiszökött Amerikába – idéz fel egy nagyon tanulságos epizódot. – Mikor 25 év után hazalátogatott, azt mondta: itt minden olyan, mint amikor elmentem. Na, ezzel betelt a pohár.

Kardosi Zoltánnak már Ceasescu alatt „betelt a pohár”, amin egyáltalán nem lehet csodálkozni. Van valami forradalmi a gondolkodásában – talán azért, mert ’56-ban született? A kommunizmus bukása után már tagjává vált az önkormányzatnak, és az is maradt mindmáig. 2010-ben időközi választáson lett alpolgármester, 2012-ben pedig polgármesterré választották.

Ez a bizonyos „betelt a pohár” még többször előjön a szavai között, miközben megnézzük a vasútállomás környéki romos dohányszárítókat, terményraktárakat. Nem csodálom, hogy elégedetlen az állapotokkal, és törekszik a megújításra. Egy pillanatra megállunk egy vasipari termékeket gyártó üzemnél. Bizonyos Kuncz a tulajdonosa a cégtábla szerint.

– Ő innen ment el Németországba, ma is ott él. A 2000-es években alapította ezt a céget. Kis könnyű kamionlétrákat gyártanak.

A névből levezethető, de a polgármester történelmi visszatekintéséből is kitűnik, sváb vidéken járunk. A környező falvakból sokat Károlyi gróf telepített be 1712-ben. A szaniszlói svábok nagy része már azokból költözött ide. Kardosi Zoltán önérzetesen mondja, az ősei szintén svábok. A nyelvet már nem beszélik, de neki gondja volt rá, hogy a lánya az óvodától a Babes-Bolyai egyetemig német iskolákba járjon.

– Ezt a parkot nemrég alakítottuk ki – állunk meg ismét a falu közepén a református templom mögött. A gondosan gereblyézett föld tavasszal már zöld pázsittá válhat. A terület tengelyében emlékmű rengeteg névvel.

– 1945-ben négyszáz szaniszlói polgárt deportáltak az oroszok sváb származása miatt – idézi fel a vészterhes időket. – Persze, hogy van köztük néhány, aki nem sváb – mondja, amikor látja, végigfut a szemem a neveken. – Az oroszoknak a létszám volt a fontos. Vittek mást is. Igen, van közöttük román, magyar, német… Valamennyiük leszármazottai megállhatnak az emlékmű előtt, hogy leróhassák tiszteletüket.

Szaniszló centrumában állunk. Az új emlékmű előtt egy régi, az első világháború hőseié. Távolabb szép templomok a többi felekezet híveinek. A sarkon a polgármesteri hivatal, amely – a remények szerint – egy pályázat keretében szintén megújul. Előttem pedig a polgármester, aki követi tekintetemet, amint lelkesen magyaráz terveikről. A templom mögött a lemenő nap borítja vörösbe a horizontot. „Fire in the sky” – lángok az égbolton, dobog a lábam képzeletben a Deep Purple-lel, miközben hallgatom.

Szerző: Napkelet Népe  2014.03.12. 19:36

Polgármester

Mikófalva

szszb 30 ki Kelemen Károly.jpgGazdasági szakemberként átlátja az önkormányzati rendszer jó és rossz oldalát, és mindezt igyekszik kamatoztatni a munkájában. A politikát mindig távol tartotta magától és erre kérte az önkormányzati tagokat is. Így többet tudtak foglalkozni községük dolgaival, az előremutató fejlesztésekkel. Közben a múltból is merítenek, pályázatból felújítanak egy kisnemesi lakóházat, amit korábban múzeummá alakítottak. Ebben léphet majd fel hagyományőrző népi együttesük, akik messzire viszik Mikófalva jó hírét. Példás barátságot ápolnak testvértelepülésükkel, a székelyföldi Mikóújfaluval, akikkel rendszeresen látogatják egymást.  Az Eger patak forrásvidékén található palóc község polgármestere 1990-től vesz részt intenzíven a helyi közéletben, korábban inkább a sport területén mozgott. Egy választási ciklus kivételével tagja a képviselő testületnek, tizenkét éven át volt alpolgármester, 2006-tól pedig a település polgármestere. A közel 750 fős Mikófalván a Kovács és Kelemen családokat a legrégibb időktől számon tartják a községben. Márpedig a név kötelez, így tősgyökeres helybéliként dolgozik szülőfaluja fejlődéséért, aminek jól látható eredményei vannak. 

Mikófalván született 1950-ben és ott is végzett alapfokú iskolát. Érettségit az egri Gárdonyi Géza Gimnáziumban szerzett, majd 18 évesen három évre munkát vállalt az NDK-ban. Németországból 1971-ben tért haza és az Egri Erdőgazdaság felsőtárkányi üzemében kapott irodai munkát. Honvédség után a Felnémeti rakodón rakodókezelő erdész lett. Elvégezte az erdészeti szakközépiskolát és megszerezte a technikusi oklevelet is Közel másfél évig újra Németországban dolgozott két fatermelő brigáddal, majd hazatérve kinevezték kerületvezető erdésznek és feladatot kapott a vadásztatásban is. Közben felsőfokú mérlegképes könyvelői vizsgát tett, majd felsőfokú pénzügyi - számviteli szakellenőri képesítést szerzett. Ezek után az Erdőgazdaság központjában revizorként dolgozott 2007. december 30-i nyugdíjazásáig, amit 40 éves munkaviszonnyal ért el.

Közéleti szerepvállalásához a ’90-es változások adtak motivációt, amikor Mikófalva különválhatott a Bélapátfalvai Nagyközségi Közös Tanácstól. A szétválást egyeztető delegációban vezető szerepet vállalt, majd négy év kivételével ott ült a település döntéshozó testületében. A 2006-os választásokon megkapva a helyiektől a bizalmat: polgármester lett. Hétmilliós hiánnyal vette át a hivatalt, akkor év végére már sikerült pozitív szaldóval zárni.

Fejlesztési tervekkel vágott bele a polgármesterségbe, ami a falu arculatának a megváltoztatásával is együtt jár. Elképzeléseihez lökést adott a víz és csatornahálózat beruházás végelszámolásából visszakapott 6,5 millió forint. Ezt bevonták a költségvetésbe, így önerőből felújították a Kultúrház vizesblokkját, az iskola épületében kialakítottak két tantermet, tornatermet és könyvtárat és vizesblokk épült a napközis teremhez. A temetőben térburkolat és urnafal készült. Ehhez pályázatokból és saját bevételekből sikerült a pénzügyi fedezetet előteremteni.

Elkezdődött a faluközpont átalakítása, ahol játszóteret építettek, parkosítottak és újabb épületeket újítottak fel. A Kossuth út 23.szám alatt található Múzeum - pályázati pénzből -2014. tavaszán megújul, és hamarosan bővül egy csűrrel, majd egy „mini skanzen”kiépítésével. A legnagyobb beruházás a polgármesteri hivatal teljes felújítása volt, amit a Lipót úti iskola épületéből alakítottak ki, 14 milliós önerős beruházásként.  Az óvodában több átalakítást végeztek, mint a vizesblokk felújítása, egy terem galériás kiépítése, nyílászárók cseréje, a folyosó padlóburkolása és lambériázása. A régi hivatalban fiók gyógyszertár nyílt. Kelemen Károly örömmel újságolja, hogy minden önkormányzati ingatlant felújítottak. Még a régi vasútállomást szeretnék megszerezni MÁV-tól, reméli, az is sikerül.

Iskolájukat átvette a római katolikus egyház, az óvodát másik három községgel társulásban működtetik, a körzeti orvosuk pedig két települést is ellát. Az önkormányzati hivatal szintén három településsel közösen működik, Balaton központtal.

A polgármester közel négy évtizede vadászik, amit még erdészként kezdett el, mára már csak hobbiként folytat. A sport más területe is közel áll hozzá, hiszen szerény anyagi támogatásukkal sikerül a Mikófalvi focicsapatot a megyei III.osztályban szerepeltetni.

Feleségével – aki ma már szintén nyugdíjas – 37 éve kötöttek házasságot. Két fiúgyermekük született. Egyikük Noszvajon körzeti rendőr, tőle van egy fiú unokájuk. A másik fiuk velük él, Egerben a Boschnál dolgozik, gyártmánytechnológusként. Feleségével szeretnek kertészkedni, ahol helyet kap a konyhai növények mellett a dísznövény is. Összességében nem sok szabadidejük van, de nem érnek rá unatkozni. Az élet azonban szerintük így lehet szép és hasznos.

Szerző: Napkelet Népe  2014.03.12. 12:35

 

Szemelvények Hajdu Imre Regényes Dél-Borsod című művéből

 

img016.jpgGyakran előfordul, hogy történelmi kutatásaim során valamilyen konkrét témához keresek forrásanyagot, írásos dokumentumokat, s eközben egészen más, érdekes, legalábbis engemet érdeklő írásos anyag kerül a kezembe. Így jártam 32 évvel ezelőtt is, amikor a miskolci II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár dokumentumai között bogarászva kezembe került egy régi periodika. Azért emlékszem az esetre ennyi év távlatából is évre pontosan, mert a Kolozsvárott, 1913-ban kiadott mű (Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum érem-  és régiségtárából) egyik írásában szülőfalumra, Bogácsra vonatkozó érdekes adatokra bukkantam. Nem tagadom, a váratlan felfedezés megdobogtatta a szívemet.

Dr. Roska Márton: Adatok a magyarországi zsinegdíszes agyagmívesség kérdéséhez című tudományos dolgozatában többek között a következőket olvashattam:

„Még 1876-ban jutott a Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtárának birtokába egy nyolcz lapura csiszolt, trachithól való, átfúrt kőkalapács, melyet a nevezett intézmény 301/876.4. szám alatt őriz. Keresztleveleképpen pusztán annyit jegyeztek meg róla, hogy „Tomorvár, Bogács". Minden közelebbi megjelölésnek híjával van, s így találgatásokra vagyunk utalva, ha a kőkalapács lelőhelyét megközelítő pontossággal meg akarjuk állapítani. Úgy hiszem, hogy Bogácsot kell lelőhelynek tekintenünk, Tomorvár pedig Bogácsnak azt a határrészét jelzi, a hol ezt a kőkalapácsot lelték. Tomorvár községről u. i. nincs tudomásunk.

Bogács nevű község azonban több van az országban. Ismerünk ilyen nevű községet Borsod, Kisküküllő és Kolozs vármegyében. Ha már most Tomorvár határnevet jelent, a pontos lelőhely kérdésének eldöntése tisztán azon fordul meg, hogy melyik Bogács nevű községnek van Tomorvár nevű háttérrésze?

Kisküküllő vármegyében Szászbogácsról azt a választ kaptam, hogy ott nincs Tomorvár nevű határrész. Kolozs vm.-ből nem kaptam választ. A Borsod megyei Bogács község jegyzője azt Írja, hogy ott van Tomorvár nevű határrész „mely erdőség és az egri főkáptalan birtokához tartozik.” A kérdéses kőkalapács tehát a Borsod megyei Bogács községből került a M. N. Múzeum birtokába.

„Kőkalapácsról és nem kőbaltáról szólok. Az élnek megfelelő rész olyan tompán kezelt, hogy teljesen kizárja a balta rendeltetését. Nem zárja ki az ék szerepét. Tekintettel azonban arra, hogy ez a szerszámtípus éppen többlapú voltánál fogva inkább díszfegyver, díszszerszám jellegével bír, fölösleges találtatásoknak kell minősítenünk a jelen esetben minden erőszakos magyarázatot, mely szerszámunknak balta szerepét akarná vitatni.

Alakja csonkított rhombus. Nyolcz lapura csiszolt. Alsó és felső lapja természetszerűleg az oldallapoknál szélesebb, jobb és baloldalt 3-3, közel egyforma széles lap határolja. Foka kerek, s sűrű ütési nyomokat árul el, a melyek azonban fiatalabb patinával bírnak s így eszközünk korával nem egyidejűek. Feltevésünket az a körülmény is megerősíti, hogy az eszközünk használati idejéből származó kisebb-nagyobb sérülések, csorbulások patinája elüt a fokon megállapítható, sűrű ütési nyomok patinájától.

Nyéllyuka u. n. szárazfúrás eredménye. E nyéllyuk fala gyűrűs, s e gyűrűzésből körülbelül megállapítható, hogy szerszámunk készítője hányszor fogott a fúráshoz, míg a rajta látható nyéllyukat a szerszám testéből kikoptatta.”

Bár a dr. Roska Mártonnak válaszoló korabeli bogácsi jegyző a Tomorvár nevű határrészt már csak erdőségnek ismerte, viszont dr. Szendrei János: A diósgyőri vár története című munkájában a következőket írta:,. Borsod megyében, Győr körül találjuk a Balajttal határos sápipusztai  „Vórca “, Bogár-sün ‚. Tomorvár”. Borsodon ‚‚Fémvár” és „Derékegyházasdomb“, Novajon „földvár”, Szihalmon lévő „földvár” vagy „Árpád vár” nevű őskori, jobbára újkőkorszaki földvárakat és erődített szállásokat.

Régészeti kutatások és leletek megállapították, hogy a hazánk területén fellépett nemzedékek és népfajok mindegyike felhasználta és meglakta ezeket az őserődöket. Történetírásunk a rómaikkal szövetséges szarmat-jazygoknak tartja az itt lakott egyik nép fajt...

Akkor, 32 évvel ezelőtt az imént idézett információk birtokában, elindultam megkeresni az idézett határrészt. Az erdő zöldje azon a részen karéjban övezte Bogácsot. Ahogy elhagytuk a falu legszélső házait, és elértük az erdő alját, hirtelen egy völggyel lepett meg bennünket a tölgyes. Széles, vadvirágos völggyel. Az itt élők Jács-völgyének nevezik ezt a területet, amelyet jobbra a Cseres-erdő tölggyel takart dombja övez, balra pedig a Zöldvár tetőhöz simul.

A völgybe akkor — augusztus végén jártunk — már beszökött az ősz. Igaz, a gombos góré lila boglya, a katángkóró kékje még a nyarat idézte, de a tölgyeken, akácfákon a levelek már másképpen rezdültek. A levegőben is volt valami nyárvégi hangulat, nyár utáni nosztalgia. Libasorban haladtunk a térdig érő fűben. Az előző napi esők szinte járhatatlanná áztatták a ritkán koptatott szekérutat. Az út felénél kísérőnk. Szeberin Vendel mezőőr jobb kéz felé mutatott. — A Mária-fa — tette hozzá szóval. Hatalmas, több száz éves tölgyet láttunk. Derekát talán három ember, ha átéri.

— Régen idejárt a falu fiatalsága. Minden évben itt rendeztük a majálisokat.

A 25-30 méter magas, öreg famatuzsálem egyetértően zúgatta lombját. Sok vidámságot megért, sok embert túlélt már ez a fa, ágai mégis évről-évre dacolnak az idővel.

Később beszűkült a völgy, már fenyők is feltűntek, amikor a Mária-fa „testverbátyját’’, az Óriás Makk-fát elhagyva, halra fordultunk. Be az erdőbe. Egyre járhatatlanabb lett a gyalogösvény. Ágak, bozótok állták utunkat. Aztán egyszer csak a sűrű bozótosban egy alig észrevehető üreget mutatott kísérőnk. A barlangszerű bejárat mögött mintegy 4x4 méteres üreg volt található. Egy riolittufába vájt pinceszerű verem. Üresen állt, sötét homályban. Levegőjét dohosnak éreztük.

—  Ezt nevezzük mi Tomorvárnak, mesélte Vendel bácsi, miközben egy kőre ülve kifújtuk magunkat. — Az eredetéről sok mindent beszéltek már. Mondták, hogy itt valamikor vár is volt. De az én őseim is már csak erre emlékeznek. Fiatal koromban azért nem volt ennyire elhanyagolt a környék. Például az aratás utáni bálokat itt rendezte a falu fiatalsága. A szomszéd községekből is sokan átjöttek erre. Egy-egy bál alkalmával voltunk itt 250-en is.

Arról, hogy itt földvár volt, az öreg mezőőr tehát semmi biztosat nem tudott. Sem ő, sem más a faluban. A kőkalapácsról sem hallottak semmit Bogácson. Az évezredes Tomorvár mára a föld alá került. Egy üreg kivételével mindent beborított a növényzet, s emlékét az évszázadok multával már-már az idő is kitörölte.

Ez az írás szerény kísérlet arra, hogy mégse..., hogy mégse törölje ki az idő, a feledés a történelmi múlt emlékét! Mert kell az igazolás, hogy ez a vidék ősidők óta lakott helye az embernek. A tomorvári kőkalapács csupán egy lelet. A település határából — tehát nem csak a Tomorvárból! — Ugyanis számtalan régészeti lelet került elő az elmúlt évszázadok során. Újkőkori, réz- és bronzkori leletek. Legutoljára 1988-ban, a faluhoz közeli Pazsagtetőn végzett ásatásokat Koós Judit, a miskolci Hermann Ottó Múzeum, és a Szathmári Ildikó, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze, akik egy kora bronzkori település nyomaira bukkantak. Az ott előkerült leletek például Krisztus előtt 1900 körülről származnak. S legértékesebb leletként előkerült egy bronzkori ház maradványa is...

(Szerkesztette: M. Szlávik Tünde)

Szerző: Napkelet Népe  2014.03.11. 19:31

Írta: Ésik Sándor

 

Eric Wallis.jpgHa Krúdyt olvasom, igen hamar eltéved szemem a sorok barázdáin. Gondolataim útra kelnek, vele sétálnak a hangulatos régi budai utcákon. Utána erednek az éjszaka lámpással suhanó, vállukon jótékonyan rejtő köntöst viselő szép asszonyoknak itthon, Nyíregyházán, a még azóta is földszintes városrészekben. Szindbádról az ízek és színek tobzódása jut eszembe, az étkekről meg − ideje lévén − a farsangi fánk. A farsangi fánk, amelynek illatosan párolgó szalmapuha belsejében olyan ízek rejteznek, mint amilyen szavak a legveszedelmesebb korban leledző asszonyok fülében, hogy továbbra is annál az embernél maradjunk, aki írónak született és semmi másnak.

Farsang volt akkor is, amikor megboldogult egyetemista koromban − ráadásul éppen az elején, gólyaként − hárman, barátok elmúlt időkre emlékeztünk. Egy nagyon szép lányra, Mátészalka legszebb hajadonára. Bánatosan ismertük be egymásnak, hogy külön-külön mindegyikünk halálosan szerelmes volt belé. Mi mindent suttogtunk volna a fülébe, párolgott az emlékezéstől szalmapuhává lényegült agyunk. A kamaszból még alig átminősített legények zaftosabb vágyainak felemlítésétől eltekintek. Maradjunk annak kifejtésénél, amit belesuttogtunk volna a már említett rózsaszín gyöngyházkagylóba. Sőt még ezt is az olvasó − remélhetőleg Krúdyn művelődött − fantáziájára bízzuk. Kiemeljük viszont azt, hogy „suttogtunk volna”. Mert mint ahogy vannak el nem csókolt csókok, léteznek el nem suttogott bókok is. Még csak szót sem váltott a kökényszemű bálvánnyal egyikünk sem.

Ezt a szomorú tényt valahogy kerülgettük az én Csaba és Béla barátommal, de ez csak „ideig-óráig” sikerülhetett − ismét klasszikust idézve. Az első vizsgaidőszak tombolt akkor, engem kémiából akartak éppen aznap kirúgni, majdnem sikerrel, egyszóval mindhárman eléggé magunk alatt voltunk. Ebből egyenesen következett, hogy az egykor volt szépségről beszélgettünk. Aztán mégiscsak elfogytak a jelzők a gyönyörű lány dicséretére.  Egyikünknek megfájdult a feje. Megkérdezte: nincs egy Demalgonotok?

„Demalgon!”, sóhajtott Béla, azt hittem az ő agya is sajog. „Istenem, mennyi Demalgont megvettem a patikában, ahol ő dolgozott, hogy láthassam”, folytatta. Megfeledkeztünk a fejfájásról, mert Csaba kijelentette, hogy az Antineuralgica olcsóbb. Marhaság, mondtam, mert elég volt megkérdezni, hogy van-e inzulinfecskendő, azt úgysem tartottak.

Mégis a Demalgon maradt meg az emlékezetünkben. Olyannyira, hogy egykori titkos szerelmünk neve az idők során Demalgonná szépült.

Emlékszel Demalgonra? − így kérdezte Béla, amikor egyszer itthon sétáltunk a szalkai utcákon. Nézegettük az átformálódott várost, ahol alig igazodunk már el.

Hogyne emlékeznék, gondoltam. Szótlanul ballagtunk tovább az emlékeink helyszínein. Nem tudom mi okból, de váratlanul a patika előtt találtuk magunkat.

Szép leány, fűzöm most tovább az emlékek gyöngyeit. Éltél volna Krúdynak, mazsola lennél egy foszlós túrós béles összeboruló porcukros frakkszárnyai között, és nem fájdalomcsillapító. Emlékezetedbe belefájdult a feje három egykori imádódnak egy régi farsangi éjszakán.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! Olvassa el a szerző további műveit is:

Bölcsődal, torkaszakadtából   Csipkezsófika álma   Vesszőfutás a jászol alól   Gabonaábécé

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.03.08. 17:12