Nyugalmazott szakközépiskolai igazgató

Sátoraljaújhely

szszb 31 tk Rezsabek Gyula 400.jpgA vincellérmesterségnek a keresztes háborúkig visszavezethető története során felhalmozódott elméleti és gyakorlati szakmai tudás megőrzése és továbbfejlesztése, valamint a majdani mesterek képzése céljából, 1872-ben létrehozták az első szakképző intézetet, ami egy év múltán a Tarcali Magyar Királyi Vincellérképezde nevet viselte.  Ez a „jogelődje” a napjainkban Szepsi Laczkó Máté Mezőgazdasági Szakképző Iskola és Kollégium néven működő oktatási intézménynek, aminek Sátoraljaújhely 1953 óta ad otthont.

Ennek, a nemzetközi hírnevű, kiemelkedő képességű, elhivatott szakembergárdával rendelkező „műhelynek” volt a tanára 1968-ig – a puritán egyszerűségű és végtelen szerénységű - riportalanyunk édesapja, id. Rezsabek Gyula. Fia, az ő nyomdokaiba lépve, folytatta az általa megkezdetteket, immár igazgatóként. A tantestület számára hamar világossá vált: a fiatal kartárs mindenre elszánt a gyerekek oktatását és nevelését, valamint az iskola fejlődését, eredményességét elősegítő és azokat szolgáló lépések végrehajtásában. (A mai napig közszájon forog: Gyula nem ismeri az órát.) Hajnalban kelt, éjszaka feküdt. Példáját, akarva-akaratlanul egyre többen követték a tantestületből is.  

Miután 1994. január elsejétől kezdődően az iskola első embere lett, lelkiismeretétől és tiszta hitétől vezérelten, minden dolog gazdájának, mindenért felelősnek érezte magát. Széles látókörű, kombinatív elmével megáldott tanárember lévén, korán felismerte, majd az iskola, a gyerekek érdekében fel is használta a kor adta lehetőségeket.”Nem csináltam én semmi különöset, csak nyitva tartottam a szemem, gondolkoztam, majd tettem azt, amit kellett.” Ha valakit olykor fegyelmeznie kellett, habozás nélkül megtette, de az érintettre soha nem tudott haragudni. Szigorúsága nagyvonalú igazságérzettel és végtelen emberszeretettel párosult. Mindezek mellé jött a gyerekszeretet, amit csak egy Rezsabek Gyulától kaphattak a jobb sorsra érdemes, szegénycsaládokból érkező diákok. Ő is öt testvérével együtt nőtt fel, nehéz körülmények között. Talán ebből, de inkább a családi hagyományokból, a gyermekáldás szeretetéből ered ez az utolérhetetlenül embersége. Vezérlő elve: „Mindent a gyerekekért.” már-már szállóigévé vált az intézmény falain belül és kívül egyaránt. A város más iskoláinak igazgatói, tanárai, diákjai irigyelték az ő tanítványait. Miért, hiszen a lehetőségek mindenki számára egyformán adottak voltak? A különbség az, hogy Rezsabek tanár/igazgató úr azokat tettekre is váltotta!

Legendás szervező- és tárgyalóképessége révén elérte mindazt, amiről Magyarország nagyon sok városában csak álmodhattak a gyerekek: maga is kultúrember lévén szerette a színházat. Így bérletet szerzett az iskola diákjainak az Erkel Színházba. Igen, oda! Minden gyerek vágya között szerepel az utazás is, igaz? No, akkor szerzünk egy buszt és azzal megyünk tanulmányi, szakmai és egyéb utakra. Így is lett. Egyik „terepszemléje” során érzékelte, hogy a meglévő bútorok bizony már kopottak is, meg hibásak is. Oldjuk meg, de gyorsan. Bútorgyári kapcsolat, bútorkészítés, bútorcsere. Kész!

Amikor már nyitottabbá vált a világ, jött a kósza gondolat: mi lenne, ha elmennénk valahová külföldre is? A busz előállt, irány: Bécs, és minden, amit ott érdemes megnézni. Ennyi. Tantestület összekovácsolása, a „tüskék” hatástalanítása? Kirándulás, irány: Olaszország, Róma, a Szent Péter tér és még sok-sok csoda, amit látni kellett. Minden egyházi ünnepen más templomot kerestek fel. Segíteni kell a diákoknak, a családoknak, az iskola technikai dolgozóinak, a tantestület tagjainak. Egyforma Karácsonyi ajándékcsomagot mindenkinek!

Jutott pénz tanári továbbtanulásra, másod- vagy harmaddiploma szerzésére. Segítsük a város rendészeti szerveinél dolgozók képzését a városlakók és a város biztonsága érdekében. Rendben, mondta az igazgató úr, és elindult a rendészeti képzés is. Sokan dolgoznak még ma is azok közül, akik az általa vezetett iskolában érettségiztek. Nélküle ugyan hol lennének?

Sose kereste a hatalmasok kegyeit. Idejében bevezette a hittan- és az erkölcstan oktatását. Minden diák oda iratkozott, ahová lelkiismerete alapján akart. Az ifjúság védőszentjének, az iskola egyik korábbi névadójának, Szent Imrének, a főbejárattal szemben egy kis oltárt emeltetett és egy szobrot állíttatott.

2003-ban mondott le igazgatói megbízatásáról. Még abban az évben elkezdte a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a hittan tanári szakot, és sikeresen be is fejezte. Felsorolni is nehéz kiemelkedő szakemberré vált tanítványainak nevét. Nyugdíjasként gyerekeiket: Gyulát, az építészmérnököt, Ágit, a sikeres rajzpedagógust, Ottót és Tamást, a gépészmérnököket és azok családjait látogatja feleségével, Magdikával. Jövőre ünneplik Aranylakodalmukat. Addig meg közösen örülnek a nyolc unokájuknak.

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.29. 16:50

Mihály János gimnáziumigazgatóról beszél Székelyhidi Ágoston író 

Mihály.jpgMihály Jánost, a hajdúböszörményi Bocskai Gimnázium igazgatóját városszerte csak úgy emlegették: a direktor. Ősi diákszokás volt, s mind a mai napig divat, hogy a diákok kifogyhatatlan ötletességgel ruháznak fel tanárokat csúfnevekkel vagy jellemnevekkel, amit aztán a következő nemzedékek ellenőrzésük alá vonnak. Ha nem találják elég jellemzőnek, elvetik, ha lényegre tapintónak minősítik, úgy átveszik és szentesítik. Mihály János ragadványnevét a böszörményi diáknemzedékek elfogadták és őrizték. 

Székelyhidi Ágoston író, az egykori tanítvány, majd kolléga és barát szerint ebben is megnyilatkozik az iránta tanúsított nagy tisztelet. Egy ízben ezt írta: „Ízlelgessük csak ezt a nevet. Először is: nem általánosít, hanem meghatároz, nem fedi el a góréval, főnökkel, a vezérrel az igazgatót. Mintegy elismeri, megerősíti a tisztaságot. A közösség elévülhetetlen pecsétjét üti a kinevezés hivatali pecsétje mellé. Azaz fölé. De tovább is megy, többet is mond. A latinos változat alkalmas arra is, hogy fölidézze a hajdani komoly szertartásos méltóságot, majd finom iróniával meg is kérdőjelezze, el is hessentse. Így fejezvén ki, hogy ez a direktor másképp direktor, hogy tehát itt nem az állás ad rangot, méltóságot és tekintélyt az embernek, hanem az ember tölti meg méltósággal és tekintéllyel az állását. Azt jelezve, hogy a direktor nem az igazgató módján ember, hanem az ember módján igazgató.”

– Középiskolás korában ismerte meg Mihály Jánost?

– Édesapám a világháborúban katonatiszt volt, majd 1944-től a nagyváradi magyar érdekvédelmi szervezet politikusa. Emiatt letartóztatták. Később, 1947-ben, a párizsi béke után, amikor Románia már biztonságban érezte magát, azokat, akik nem vállalták a román állampolgárságot, s egyébként is megbízhatatlanok voltak, kiutasították. Így járt a mi családunk is. Édesapámnak Magyarországon volt egy katonatiszt barátja, aki egyébként görög katolikus iskolában tanított Hajdúböszörményben, az ő révén kerültünk a városba. 1948 az államosítás éve volt, én akkor ismertem meg Mihály Jánost, akkor iratkoztam be a Bocskai Gimnázium általános iskolájába, ő pedig akkor került oda frissen kinevezett igazgatónak.

Ő Sonkádon született, Szabolcs vármegyében, de középiskolai tanulmányait már a böszörményi Bocskai Gimnáziumban végezte.

– Az édesapja Hajdúböszörményben volt csendőrőrmester már 1929 körül, ráadásul altisztként amolyan törzsparancsnok-helyettes. Mihály János életébe, különleges sorsába ez is beletartozott, meg az is, hogy a Ludovika Akadémia hallgatója lett, sőt egészen fiatalon, mintegy másfél évig előadótanára is Marosvásárhelyen.

– Ezt érthető módon nem nagyon szellőztették. Annál kevésbé, mert tudomásom szerint ő a debreceni egyetemen a baloldali ifjúsági mozgalmakhoz tartozott?

– Igen, a Márciusi Front holdudvarába került, olyaténképpen, hogy mint történelem–földrajz szakos hallgatóÚjhelyi Szilárdnak és Tariska Istvánnak a távoli baráti körébe tartozott. Kállai Gyulával nem volt kapcsolata. Sorsába tehát belejátszott, hogy a Márciusi Frontnak a második-harmadik vonalához kötődött Debrecenben. Nem politikusként, hanem mint a Front bizonyos világnézeti körének, a népi írói törekvéseknek a hitvallója. Nemzeti elvű világnézetet vallott, bizonyos mértékig hatással volt rá Karácsony Sándor. Mégsem volt hazug az a magatartása, hogy később belépett az MDP-be, majd a MSZMP-be, mert a nemzetelvűséget valahogyan mindig egyeztette a társadalmi igazságossággal. A társadalmi igazságosság és a nemzeti függetlenség alapértékei egy meggyötört sorsú embernél még kiegészültek a humanizmus alapelveivel. Nem volt vallásos, de nagyra értékelte a kereszténységet. Amikor 1968 után a középiskolákban bevezették a világnézetünk alapjai elnevezésű tantárgyat, akkor ő vállalta annak a tanítását. Több óráját meglátogattam, mivel az én osztályomban is tanította ezt a tárgyat. Ráébredtem, hogy ő ennek a tantárgynak a keretében nem a tudományos szocializmust tanította, hanem azt, amit akkor eufórikusan szocialista humanizmusnak neveztek. Ő valójában a humanizmus elvét emelte ki, mint a marxi marxizmus egyik alaptételét. Hiszen ő is derült azon, hogy kik is a marxisták. Akik nem olvasták Marxot! A marxi klasszikus filozófiából az emberelvűséget vallotta. Nem volt álságos ember, hitt abban, amit tanított, de nem a dogma, nem a korlátoltság jellemezte.

– Mihály Jánost feltétlen bizalom övezte a hatalom részéről?

– Nem, ezt nem mondhatjuk. Inkább arról van szó, hogy Mihály János a szovjet hadifogságban elvégzett egy antifasiszta iskolát. Ennek az oklevelével érkezett haza 1947-ben. Hajdúböszörményben élt egy zsidó származású kommunista funkcionárius, bizonyos Waldmann Varga Jenő, aki 1944-től nagyon magas tisztséget töltött be a szovjet–magyar kapcsolatrendszerben. Nem tudom pontosan mit, de ez a tisztség bizalmas lehetett. Varga később kecskeméti polgármester, majd Bács-Kiskun megye tanácselnöke lett. Ez a Varga Jenő ismerte Mihály Jánost és a családját 1940 előtt, s tudta, hogy Mihály János apja, noha csendőr főtörzsőrmester volt, emberi módon bánt a zsidókkal. Kezességet vállalt Mihály Jánosért, noha tudta, hogy hivatásos katonatisztként a Ludovika Akadémián volt tanár, pontosabban a Gyorsfegyvernemi Hadapródiskolán tanított.

– Ennyi elég volt a bizalom megalapozásához?

– Mihály János személyisége és baráti köre is okot adott arra, hogy bízzanak benne. Volt egy olyan gimnazistakör, amelyet Mihály János 1948-tól kezdve maga mellé emelt. A fiatalokkal órán kívül is foglalkozott a Nékosz Kollégiumban, amelynek társigazgatója volt. Folyvást oktatta őket emberségre, de az öltözködéstől kezdve a késsel-villával való bánásmódig, a nyakkendőkötéstől a köszönésig az illemtan is szerepelt a programban. Ezek a fiúk megbíztak benne, ezekben ő is megbízott. Volt közöttük egy Lévai Sándor nevű gimnazista, aki később az MDP, majd az MSZMP városi első titkára, s a kerület országgyűlési képviselője lett. Ő is azok közé tartozott, akik kiálltak Mihály János mellett. Tehát ő igazában néhány embernek a bizalmából került be abba a körbe, ahol 1949 után találjuk. Ezek közt a gimnazisták közt, ahová én is tartoztam, természetesen más szerepben és helyzetben, voltak olyan velem egykorúak, mint például Szűrös Mátyás. Ő Mihály János legszűkebb tanítványi körének tagjaként került el 1952-ben Hajdúböszörményből, s a Lenin Intézetben érettségizett, majd a Szovjetunióban szerzett diplomát. Amikor visszatért Magyarországra, már megkezdődött a politikai karrierje. Szűrös Mátyás szintén bizalmába fogadta Mihály Jánost.

– Vagyis jótálltak érte?

– Igen. Három-négy olyan ember volt, akinek a bizalma megtartotta őt akkor is, amikor például 1950-ben letartóztatták egy napra. Valaki ugyanis éjszaka a gimnáziumban felfirkálta a falra Rákosi fényképe alá, hogy „Kopasz Rákosi, nincs neked itt helyed”. Ezért Mihály Jánost vegzálták, hogy miért nem vigyázott jobban a gimnázium megközelíthetetlenségére, miért nem záratta be az épületet. Letartóztatták, és a helyi rendőrség pincéjébe vitték, a család sem tudta, hogy hol van. Azzal hozakodtak elő, hogy persze csendőrgyerek volt, ludovikás tiszt, biztosan ő bujtogatott a provokációra. 1948-ban már egyszer majdnem 48 óráig volt a politikai rendőrség foglya ugyancsak a városban. Ez mutatja, hogy igenis élt vele szemben egyfajta politikai bizalmatlanság, pusztán csak az osztály-hovatartozása, nem a személyes magatartása miatt. Lévai Sándor, de főleg Waldmann Varga Jenő volt az, aki a rendőrségről kihozta őt. A hatvanas évek végén olvastam az 1950-es eset jegyzőkönyvét, mert Mihály János megőrizte. Annak kísérőiratában az állt, hogy a rendőrség lezártnak tekinti, nem akarja az ügyet tovább folytatni. Az irat egyik aláírója Waldmann Varga Jenő volt.

– Mit szólt a hatalom ahhoz, hogy a hatvanas években olyan tanárokat vett a gimnáziumba, mint Kertész László, Székelyhidi Ágoston vagy később Görömbei András, akikről tudnivaló volt, hogy úgynevezett másként gondolkodók?

– Mihály János rendkívüli képességgel rendelkezett, három nyelven írt és olvasott, állandóan tájékozódott, szaktárgyait egyetemi szinten ismerte és fejlesztette. Egy ilyen ember nemigen tudott volna egy kisváros középiskolájában, miliőjében megmaradni, ha a szakma nem karolja fel. Csakhogy a szakma is felkarolta. 1952-53 körül nagyon nehéz volt annak érvényesülnie, akinek nem volt patrónusa, de azok, akik a Márciusi Front környékén megismerkedtek vele, s akkor szakmai pozícióban voltak, mint például Jóború Magda miniszterhelyettes, igényt tartottak a szakértelmére. Jóború Magda azért is járt néhányszor Debrecenben és Hajdúböszörményben, hogy erősítse a Mihály János iránti bizalmat. Ez a szakmai kör és kapcsolatrendszer volt a háttere országosan. Szerencsére voltak olyan körök a megyében is, amelyek ismerték a képességeit. A szellemi, a szakmai, a pedagógiai és emberi értékei voltak azok, amelyek megtartották őt minden válságos körülmény között. De… A kisvárosban a dogmatikus, műveletlen, rosszindulatúés nagyon bizalmatlan kommunisták és funkcionáriusok várva várták az alkalmat, hogy elgáncsolják. Ez nemegyszer megtörtént. Az előbb említettem, hogy amikor letartóztatták, senkinek sem mondták meg, hogy hova vitték.

– Később nyugton hagyták?

– Nagy Imre leváltása után megint volt egy bizalmatlansági kísérlet vele szemben. A forradalom idején, 1956-ban az volt a szerencséje, idézőjelben mondva, hogy októberben végig beteg volt, még az utcára sem tudott kimenni, tehát nem vádolhatták azzal, hogy bármelyik csoporthoz tartozott. De amikor a hajdúböszörményi és Hajdú-Bihar megyei MSZMP-politikusok próbálták újraerősíteni a saját hatalmukat, akkor már Lévai Sándor végzett tanár volt, s ő lett a városi párttitkár a forradalom leverése után. Ez a tény megerősítette Mihály János pozícióit. Ő egyébként 1948-ban olyan középiskola élére került, amely korábban református főgimnázium volt, s amelynek a tanárai, igazgatói kivétel nélkül a régi keresztény Magyarország hívei voltak. Mihály János ezeket nagyrészt képes volt megtartani. Akiket nyugdíjaztak, őket visszahívni már nem volt módja, de az aktívak közül nem engedett senkit üldözni, miközben ő folyton ki volt téve ennek a veszélynek. Ennek ellenére a gimnáziumba kerültek olyan rovott múltúnak számító tanárok, mint például Molnár Pál, aki korábban a debreceni református gimnázium tanára, majd Erdély visszatérése után a Máramarosszigeti Gimnázium igazgatója volt. Őt állítólagos pán–germán rokonszenvei miatt üldözték. Mihály János odavette tanárnak, s rövidesen igazgatóhelyettessé léptette elő, mert szívós, jó hivatalnok volt. Orosházi Lajost említem még, aki katonatiszt tanár volt, s mégis odakerült az ötvenes évek második felében.

– De az 56-osok felkarolása volt az igazi huszárvágás!

– Igen. 1956-ban kedvenc diákjai közül Kertész Lászlóés jómagam nehéz helyzetbe kerültünk. Letartóztattak bennünket, engem kizárták az ország összes egyeteméről, Lacit nem, mert őt Juhász Géza professzor külön védte, mellesleg engem is. Kertész László, aki a Juhász család amolyan fogadott fiának számított, hiszen tudjuk, hogy lelencgyerek volt, állami gondozott, Juhász Géza rendkívüli emberséges és szilárd magatartása miatt maradhatott az egyetemen. Juhász Géza volt az, aki azt mondta, hogy Kertésznek a gimnáziumban van a helye. Énvelem más volt a helyzet, csak az 1963-as amnesztia után engedtek tanítani általános iskolában. 1959-ig afféle segédmunkás voltam, aztán helyettesítő tanár, s csak 1963-ban kaptam kinevezést, Baranyi Imre, volt évfolyamtársam segítségével. Bármit mondanak róla, lelkiismeretes ember volt, nem felejtette el e baráti kapcsolatait. Betértünk egyszer az Arany Bikába egy pohár borra, s ott felajánlotta, hogy közbenjár az érdekemben. Mondtam, a megyei tanácson eddig kőkeményen elzárkóztak még attól is, hogy általános iskolai kinevezést kapjak. Két-három nap múlva a megyei elnökhelyettes telefonált Mihály Jánosnak, hogyha ő foglalkoztatni tud engem, a megyei tanács nem zárkózik el előle. Azt sem titkolta, hogy ez Baranyi Imre kívánsága, aki akkor a KISZ Központi Bizottságának valamilyen magas rangú társadalmi-politikai tisztségviselője vagy tanácsadója volt. Mihály János ezt örömmel vette, s azonnal alkalmazott. Ez nem az ő kettős magatartására vall. Az ő személyisége és magatartása egységes volt, amelynek az a határozott értékrend adta az alapját, amelyet korábban említettem. Ő ezeket értékelvként, s nem pillanatnyi dogmaként vagy taktikaként képviselte, s ezeknek az értékeknek a révén mindig képes volt betölteni azt a teret, amit a pillanatnyi szabadság engedett.

– Azért Görömbei András esete sem jelentéktelen dolog.

– Bizony nem! Hiszen ő piarista gimnáziumban érettségizett, az édesapja ’56-os elítélt volt, tehát neki semmi esélye sem lett volna, hogy egyetemen tanítson. Barta János professzor kérte, hogy átmenetileg fogadja őt Mihály János. Ezzel a kerülővel juthatott aztán egyetemi állásba.

– Miben rejlett az ő pedagógiai vonzereje, szakmai tekintélye?

– Elsősorban tanárként volt rendkívül népszerű. Méghozzá azért, mert az ember akkor lesz igazán jó tanár, ha megőrzi a szakmai igényességét, nem akar leereszkedni senkihez, de képes tanítványaiban azt az érzetet kelteni, hogy emberileg egyenrangúak. Ő így kezelte a tanítványait. Tehát a bizalomteremtő képesség tette őt rendkívüli tanárrá. Valahogy minden tanítványa meg akart felelni ennek a bizalomnak. Módszere a gondolkodtatás volt, ezért a gondolkodó tanulókat becsülte legtöbbre. Soha nem adott fel leckét, hanem kérdéseket hagyott meg. És hát az emberi rokonszenvessége és férfiúi bája utánozhatatlan volt. Ezek a tulajdonságai engem Julow Viktor egyetemi tanárunkra emlékeztettek.

– Tudomásom szerint szakmai cikkeket is írt. Nem vágyott többre? Beérte azzal, hogy egy kisvárosi gimnáziumot igazgasson?

– Azt mondta, neki ez az élete. Említettem, hogy rokonszenvezett a Márciusi Fronttal, de nem a politikai irányvonalával, inkább azzal, amit úgy nevezhetünk, hogy a népi írók gondolatvilága. Ő élete végéig ezt az értékrendet fogadta el, és ezt érvényesítette. Elmondta nekem, hogy ebben nem állt egyedül, a fiatal katonatisztek, főleg a vezérkariak ’38-’39 táján a népi írók művein nevelkedtek. Hiszen sokan a népi osztályokból kerültek az értelmiség soraiba, mint ő is. Ez volt a titka annak, hogy őszinte meggyőződéssel vállalta a társadalmi igazságosságot, amit a népi írók tanaiból merített. Ehhez kapcsolta a nemzeti függetlenséget, az pedig általános európai műveltégéből származott, hogy egyfajta humanizmust és keresztény értékrendet vallott, de nem volt vallásos.

– Mégis hallani olyan emlékezéseket, hogy élete végén vallásos lett.

– A felesége halála annyira megrázta, hogy aztán a sorsszerűséget kereste közös életútjukban, a találkozásukban, hiszen véletlenül találkoztak. Mihály János már gyűrűs vőlegény volt, amikor megismerkedtek. Azt mondta, abban is a sorsszerűség játszott közre, hogy ez az asszony jóban-rosszban kitartott mellette, de abban is, hogy végül neki kellett ápolnia s eltemetnie. Tehát inkább a sorsszerűség volt az, amit mások úgy magyaráznak, hogy Istenhez való megtérés. Én is láttam, hogy a Bibliát olvassa – de nem a Biblia-magyarázatokat –, és abban nagy sorspéldákat talált. Kereste a példázatértékű szépirodalmi alkotásokat is, Kodolányi János nagy Mózes-regényét kétszer is elolvasta. Tehát a nagy bibliai mítoszokat nem is annyira az istenhit, mint inkább a sors mítoszaként értelmezte.

– Hogyan fogadta a rendszerváltást?

– Mihály János akkor már 75 éves volt, nyugdíjas, porig sújtotta a felesége szenvedése és halála. Amikor 1971-ben Lévai Sándor meghalt, Mihály János ellen hirtelen elszabadult a helyi dogmatikus pártmunkások indulata. Ne felejtsük, az 1970-es évek elején söpört végig az országban az értelmiségellenes hullám! Ez volt a filozófusperek kora. Mihály János a gimnáziumban az évek folyamán fogadta Veres Pétert, Sánta Ferencet, Mocsár Gábort, Féja Gézát. Ebben azt látták, hogy túlságosan a másként gondolkodóértelmiséghez köti a gimnáziumot, pedig annak az életre kellene nevelnie. E mögé a demagóg felfogás mögé bújtak, s Mihály Jánosnak nem engedték meg, hogy meghosszabbítsa 65 éves kora után is igazgatói megbízatását. Azt kiharcolta, talán nem is ő, a barátai, hogy 70 éves koráig óraadóként taníthatott, mert azt mondta, nem akarja elveszíteni azt a szereptudatot, hogy őrá még szükség van. Nem akarta elveszíteni a kapcsolatot azzal az intézménnyel, amelyet 1949 után ő emelt olyan szintre, amely méltó folytatása a református főgimnáziumi korszaknak. S azt is el kell mondanom, hogy élete utolsóéveiben nem zárkózott be, csak majd a felesége halála után. A rendszerváltozás idején voltaképpen már lezárult az élete. 1993-ban halt meg.

– Milyen ember volt ő a hétköznapokban mint társ,barát?

– Nagyszerű ember volt, érzelemgazdag, kitűnő barát, hangulatos házigazda és vendég. Szűkebb baráti körben sokszor feloldódott, és a társaság középpontja tudott lenni. 

Bakó Endre

*** 

MIHÁLY JÁNOS (született 1914. október 8-án Sonkádon, elhunyt 1993. június 5-én Hajdúböszörményben).Elemi iskoláit megyei szülőfalujában végezte, a középiskolát Hajdúböszörményben, a Bocskai István Református Gimnáziumban. 1932-ben érettségizett, majd tanulmányait a Debreceni Tisza István Tudományegyetem földrajz–történelem szakán folytatta. 1937-ben szerzett diplomát. 1941-ben a marosvásárhelyi GyorsfegyvernemiHadapródiskolában tanított. 1945-ben szovjet hadifogságba esett, ahonnan 1947-ben tért haza. 1949. március 1-jén nevezték ki véglegesen a Bocskai Gimnázium igazgatójának, beosztásától 1979-ben vált meg. Egy ideig, 1948-ban társelnökként vezette a Nékosz Petőfi Sándor Népi Kollégiumot. A megyei igazgatói munkaközösség vezetője, a városi pártbizottság és tanács tagja. Pedagógiai tapasztalatairól néhány szakcikk is árulkodik. Kitüntetései közül említést érdemel Az Oktatásügy Kiváló Dolgozója, 1956; a Kiváló Tanár, 1972; Hajdúböszörmény Város Díszpolgára 1975; a Munka Érdemrend arany fokozata, 1978; Pedagógus Szolgálati Emlékérem, 1979. 

SZÉKELYHIDI ÁGOSTON (született 1935. december 19-én Medgyesbodzáson) tanár, író, politikus. Nagyváradon nevelkedett. Családját 1948-ban kiutasították Romániából. Középiskoláit Hajdúböszörményben végzi, 1958-ban szerzett magyar–történelem szakos diplomát a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. 1956-ban a Hajdú-Bihar Megyei Forradalmi Bizottmány elnökségi tagja, ezért később vizsgálati fogságba került. 1959-től általános iskolai tanár Hajdúböszörményben, majd 1964-től az ottani Bocskai Gimnáziumban, 1977–1984 között a debreceni Kölcsey Ferenc Művelődési Központ főmunkatársa, majd lapszerkesztő és szabadfoglalkozásúíró. 1969–1976 között a Hajdúböszörményi Nemzetközi Művésztelep vezetője. Az MDF alapító tagja, a párt különböző megyei és országos testületeinek tagja, vezetője. Írásai 1955 óta jelennek meg. Az Erdélyi Szövetség és az 1956-os Kárpát-medencei Emlékbizottság elnöke. 1989–1999 között szerkesztette az Erdélyi Tükör című folyóiratot. Írói munkássága egyaránt kiterjed a szépirodalomra, a szociográfiára és a politikára. Munkásságát számos díjjal jutalmazták.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.28. 17:43

Címkék: ü:Mihály János

fel van mászva.jpgA közszolgálati televízió egyik csatornáján a közismert médiaszemélyiség és egy nyelvész beszélgetett az anyanyelvről, a nyelvhasználatról, a nyelvművelésről a műsorvezető közvetítésével. Érdekes módon a vita a végén vált izgalmassá, amikor a híres-hírhedt sztártelevíziós azt találta mondani zárszóként és legnagyobb problémaként, hogy az el fogok menni germanizmus. Ez nem igaz, és arra hívja fel a figyelmet, hogy a germanizmus, azaz a németességgel megvádolt babonák élnek és virulnak.

A fog segédigével szerkesztett jövő időt korábban egyesek germanizmusnak tartották. Tény, hogy a fog-os jövő idő újabb, különösen a 19. században elterjedt fejleménye a magyar nyelvnek, és a használatból éppen akkor kiszorult -and, -end toldalékos jövő idő helyébe lépett. Talán sokan ismerik Petőfi A tintásüveg című versét, amely Megyeri Károly színészről szól. Abban így figyelmezteti a költő színész barátját:

Kari, vigyázz, kedved majd követendi gyász!

Követendi, azaz követni fogja. Tehát a 19. század elején még élt a jövő idő jele. A jövő időt határozószókkal és jelen idővel is kifejezhetjük: Majd megyek hozzád. Elolvasom a könyvet. A fog segédigés jövő idő erőteljesebb, határozottabb jelentést tükröz: el fogok menni hozzád, el fogom olvasni a könyvet.

Nemrégiben stigmatizáció, azaz megbélyegzés eszközéül is szolgált az egyik germanizmus vádjával illetett szó, álszabály alkalmazása. Egy napilapban olvashattuk a következő mondatot:

A produkció meg lesz tartva – üzente diadalittasan egyetlen szabadulóművészként számon tartott honfitársunk, David Merlini, akinek a jelek szerint nem csupán nyelvhelyességi gondjai vannak.

Most tekintsünk el attól, hogy az ironizálás álpatetikus szóval is történik: diadalittasan, inkább arra fordítsuk figyelmünket, hogy a mondat magában foglal kimondatlanul egy többletjelentést is, s ez pedig a következő: nem csak anyanyelvünkkel van gondja a szabadulóművésznek.

Nyelvi elemzés tárgya nem lehet a vakmerő vállalkozás, annál inkább az, hogy a meg lesz tartva vajon valóban kifogásolható-e nyelvhelyességi szempontból. Nos, a válasz rövid és egyértelmű: nem. A határozói igenév és létige használata ezúttal (is) helyes, holott sokszor kifogásolják, a germanizmus vádjával illetik. Ennek az az oka, hogy az iskolában az idegen nyelvről magyarra történő fordítás során azt sulykolják a diákokba, hogy ne használják ezt, mivel helytelen például az a mondat, hogy A macska fel van mászva a fára és el van nyávogva magát. Ez valóban szokatlan és kifogásolható, megmosolyogjuk, de sok esetben nem kell félni az ilyen szerkezet használatától. Germanizmus, németesség azért sem lehet ez a szerkezet, mert már az 1380-an megjelent Jókai-kódexben is olvasható efféle, s akkor még nem volt kapcsolatunk a német nyelvvel, nem vehettük át tőlük. Másrészt a legközelebbi rokon nyelveinkben is megtalálható ez a szerkezet, a hantiban és a manysiban. Összegezve: be van bizonyítva, hogy ezek csak álszabályok.

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.26. 09:57

Huszár Boglárka festménye

65544_963221260361220_4648542465379037052_n.jpg
30x45 cm. olaj, vászon. 
2013.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.25. 07:29

Írta: Réti János

 

Auguste Renoir Az evezősök reggelije másolata.jpgA Teremtő a nyolcadik napon − ami történetesen hétfőre esett −, felfedezte a gyorsétkeztetést. Arra gondolt, hogy az elpuhult rómaiak majd fekve piszkálgatják a finom falatokat, a királyok trónusaikon ülve szaggatják az ürücombot, a legeslegújabb kor szegényei pedig talponállókban költik el egyfogásos lakomáikat. De gondolni kell a száguldó fogatosokra is, akik úgy siklanak majd a városi tömegben, mint algában az angolna, és közben − vagyis menet közben − ebédelni is akarnak. Így is lett. Lőn kifli, mustár, virsli és ketchup, lőn gyorsétkezés, és lőn HOT DOG! Ezek után már gyerekjáték Ádám egy kései leszármazottjának lótás előtt, futás után valamely város belvárosában, kirakatnyi ablak nyiladékán át pihegve kérni egy hot dogot. Erre a hölgy az üvegtáblán túl nekilát a technológia végrehajtásához: a fél kiflit beteszi a mikróba, amitől Ádám kései leszármazottjában meginog a bizalom a péksütemény keltének keltezését illetően, de reménykedik, hogy a kétezer tízes évek valamelyikében került ki a kemencéből. Amint a hölgy az üvegtáblán túl a kiflit visszamikrózta ember számára ehetővé, következik a járat előfúrása könyörtelen karóba húzás által. Aztán loccs egy kis sárga, lötty egy kis piros, és zutty, már csúszhat is a kilátástalan léből előhalászott virsli a beteljesülésbe. Még szalvéta az egész köré, és viheti, meg eheti a kedves kuncsaft. Ádám kései leszármazottja már harapja is azon nyomban, az utca kellős közepén, hogy aztán −lépés-harapás-lépés-harapás − menjen a dolgára, ahogy tervezte. Azaz harapná, de észreveszi, hogy előbb a szalvétát el kell távolítani az útból. Megáll, próbálja letekerni, de az összeragadt a szószokkal, mivel a virsli túlfolyást szorított ki a kifliből. Hogy akkurátusan le tudja kapargálni az elázott papírt a sütőipari termékről, kénytelen megállni, dacolva a forgataggal. Táskáját lába közé helyezni a földre, jól erősen szorítani meglepetések elkerülése végett, és akkurátusan nekilátni a hámozásnak. Többen belé botlanak, de ő fittyet hány a nehézségekre. A szalvéta és a kifli hallani sem akar a válásról, csak hosszas kapirgálás után válik szabaddá egy harapásnyi hely. Eddigre elázik a kifli! Először nyúlni, majd tekeredni kezd, mint színes szerekkel átitatott fásli, de leszakítani nem lehet! Foggal nem! És körömmel? Innen szabályos harc kezdődik a hot doggal. Mit harc, gigászi küzdelem, miközben faarcú járókelők százai haladnak el mellette közömbösen. A feltűnést kerülendő a legközelebbi újságosbódé mögé húzódik táskástól, hotostól, dogostól és ott mindent latba vet a győzelemért. Eddigre a virsli szökni készül, és a kifliből folyni kezd a piros-sárga szósz, végig Ádám késői leszármazottjának keze fején, reményteljesen kúszva mandzsettája felé. A látvány úgy fest, mintha ismeretlen áldozat vérét vette volna a bódé mögött. Méghozzá galád módon, szemtanúk szemétől verten. Nincs mit tenni, mint a lehető leggyorsabban eltüntetni az áldozatot, villan át az agyán, és olyat harap a megtépázott, de makacsul kitartó gyorskészítménybe, hogy maga is megbánja: a falat nagyságából alig kap levegőt, szeme könnybe lábad, de legyűri.

Még egy hasonló nekirugaszkodás és teli szájjal, könnyes-kigúvadt szemmel visszatérhet az életbe. A maradi emberek közé, akik vagy ülve ebédelnek, vagy sehogy.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Réti János tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.24. 19:37

112. Kinyílik a tér, megáll az idő KEMO_20141022_008a.jpg

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.22. 20:06

dühös zöldség.jpgJól emlékszem arra a történetre, amit a nyíregyházi Finn–Magyar Baráti Egyesület elnök asszonya mesélt el egy alkalommal. Kajaani város vezetősége, amikor testvérvárost választott, érdekes kérdés előtt állt. Tata vagy Nyíregyháza legyen a testvérváros? Tatát nagyon könnyű kiejteni finnül: Tátá, nem úgy Nyíregyházát, ami ekképpen hangzik: nüregüháza. Ugyanis egyrészt a finn nyelvben nincs ny hang, másrészt az ipszilon az ű hangnak felel meg. Azonban Kajaaniban úgy döntöttek, nehéz ejtés ide vagy oda, ők az északkelet-magyarországi város mellett teszik le a voksukat.

Egyébként a nyelvek hangzó- és betűkészletet tekintve természetesen nagy változatosságot mutatnak. Maradva a finn és a magyar nyelvnél, a hangjainak a száma majdnem egyforma, sőt a magán- és mássalhangzó aránya is, ezért tűnhet távolról hallgatva hasonlóan dallamosnak a két nyelv. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a nyelvek között nagy különbség van a tekintetben, hogy hány beszédhangból építkeznek, a legkevesebb a rotokasz és a mura, nyelveknek van, mindössze 11, a legtöbb beszédhanggal pedig az úgynevezett !xu rendelkezik, 141-gyel. Egyébként a beszédhangok száma egy nyelvben 20 és 37 közé esik.

Visszatérve a 32 beszédhanggal és 16 kettőshangzóval rendelkező finn nyelvre, elmondhatjuk, hogy mint minden nyelvben, nyilván itt is ügyelni kell arra, hogy ne keverjünk össze hasonló alakú szavakat. Íme néhány példa: a tilkku rongydarabot jelent, a tulkki tolmácsot, az anoppi anyóst, míg az apina majmot. Az általam megalkotott vihaisia vihanneksia pedig azt jelent, hogy dühös zöldségek. Nagyon hangzatos az egészségedre finnül, a következő: hölökyn kölögyn, igaz, ez már némi itóka elfogyasztása után használatos.

Nagyon sajátosan hangzó mondatokkal is találkozhatunk, így például: Miksi kaksi taksia? ami egyszerűen annyit tesz, hogy Miért két taxi? Ha képzeletben megrendeznék a játékos hangzású finn szavak versenyét, akkor a dobogósok nálam a következők lennének: möhömaha, ami pocakot jelent, a pakoputki, ami kipufogócsövet, a töttörö, ami tölcsért és a hattara, ami vattacukrot. S e szabálytalan nyelvi jegyzet végén a tolmácsolásaim emlékei közül két magyar szót hadd említsek meg, azokat, amelyeket a finnek a legnehezebben tudtak kiejteni. Íme: kedves megegészségesedésedre és a Sátoraljaújhely.

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.19. 19:22

Bíró Ernő akvarelljeBíró   Ernő.   Duna  kanyar..jpg

50 x 35 cm. papír 2013

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.18. 05:45

A Szepsi Laczkó Máté Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Szakképző Iskola és Kollégium igazgatója

Sátoraljaújhely

Komporday Levente 400.jpgFellebben a történelmi emlékezet fátyla a fiatal iskolaigazgató szobájában. Önmagában is egyedülálló, hogy 29 évesen vehette át a hosszú nevű, nagy múltú intézmény irányítását Komporday Levente. Felmenői iránti tiszteletét mutatja, hány és hány ősét idézi név, születési év, foglalkozás, beosztás szerint. Nem véletlen, hisz a múlt iránti érdeklődés vezette a családfakutatáshoz. Egészen 1655-ig vezette vissza a família történetét. Anyai ágon dédapja, palocsai dr. Pauliczky István Zemplén vármegye főjegyzőjeként szolgált, másik dédapja kádármester volt. Anyai dédanyja Reviczky-lányként született. A Palocsayak II. Rákóczi György erdélyi fejedelemtől kapták meg a nemesi címet. Apai nagyapját, vitéz Komporday Pált már Kolozsváron találjuk, mint MÁV-hivatalnokot, vasúti főintéző beosztásban. Édesapja néhai Komporday Pál üzemmérnök volt, édesanyja, lánynevén Palocsay Éva óvónő, Budapesten él. Öccse, Péter, Miskolcon dolgozik.

Ennyit a múltról, mert sokkal érdekesebb számára a ma megélhető jelen, amely majd a kései utódok számára lesz kutatható múlt. Szabályos életút, amelyben a középiskolát az esztergomi Ferences Gimnáziumban kezdte, majd a miskolci Katolikus Gimnáziumban tett érettségivel zárta. Történelem-latin szakos diplomát szerzett a Debreceni Egyetemen 2002-ben. Rögtön beiratkozott a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar Posztgraduális Doktori Képzésére, PhD fokozat elérésére. A doktori fokozat levelezőn folytatott tanulmányai mellett sikerült elhelyezkednie a Szepsi Laczkó Máté Mezőgazdasági Szakképző Iskolában történelem tanárként. A két világháború közötti magyar közigazgatásról és a magyar katonai tisztképzés történetéről tartott szemináriumot a debreceni egyetemistáknak. Párhuzamosan oktatta a sátoraljaújhelyi szakközép- és szakiskolai diákokat. Belevetette magát az elitkutatásba, kíváncsian fedezte fel az elitnek mondott családok történetét, ki, miért, milyen karriert futott be.

Az intézményben töltött 11 év alatt alaposabban megismerte a régiót, kapcsolatokat szerzett, barátságokat kötött. Ma már otthon érzi magát Zemplénben.

Intézményük ismét a Földművelésügyi Minisztérium irányítása alá tartozik. Többszöri átszervezés, összevonás, profilváltás jelzi az útkeresést. Igyekeztek a térség szakmai képzését iskolai keretek között a gazdaság igényeihez igazítani. Ám a rohamléptekben változó társadalmi, gazdasági elvárásoknak nehezen tud eleget tenni egy intézmény, amely meg akar felelni a szülői igényeknek, és piacképes szakmát, ezáltal megélhetést akar adni az ide jelentkező diákoknak. Kiragadás szerűen néhány mondat az agrár-szakképző iskolákat bemutató minisztériumi kiadványból: érettségi vizsgával zárul az élelmiszeripari és mezőgazdasági képzés. Technikusokat képeznek bor- és pezsgőgyártásban, cukor- és édesiparban, sütő- és cukrász szaktechnikusok, kertészek, szőlészek-borászok, pékek, húsipari termékgyártók kerülnek ki az intézményből. A gyakorlati helyeket az iskola biztosítja a tangazdaságában, tanműhelyében, illetve külső vállalkozónál. Az iskola tanulói a Leonardo program keretében összefüggő gyakorlaton vehetnek részt Norvégiában, Franciaországban és Dániában. Felnőttképzést is szerveznek az intézményben: érettségizhetnek a 8 osztállyal rendelkezők 3, míg a 10 osztályt végzettek 2 év alatt. Kollégiumi elhelyezést biztosítanak minden igénylőnek. Ösztöndíjjal segítik a kiválóakat és a rászorulókat egyaránt. Szakmai ösztöndíjban részesülhetnek a tangazdaságban és a külső gyakorlati helyeken az Oremus Alapítvány a Középfokú Szakképzésért támogatása keretében a jó tanulmányi eredményért.

Színes képekkel bőven illusztrált, magyar, angol, francia nyelvű tájékoztató füzet mutatja be az intézmény szerteágazó tevékenységét.  A részletes ismertetéstől helyhiány miatt tekintsünk el, annyit azonban feltétlenül fontos kiemelni, hogy minden diák szinte igény szerint szakmai képzést, utat választhat a nagybetűs Élethez. A gyakorlati helyeket külföldön is megismerhetik, a 3 nyelvű kiadvány a nemzetközi trendekhez is igazodik. Büszkék arra is, hogy a szövegértési hátránnyal küzdő diszlexiás fiatalok érdekében bekapcsolódtak az Európai Unió egyik programjába, és a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézetével közösen elnyerték a Diszlexiás-barát Iskola nemzetközi védjegyet.

A diákok cselekvő részesei az intézmény közéletének, hiszen a diákönkormányzat aktívan szervezi a Szepsi Napokat, a diáktréningeket, diákközgyűléseket, jutalom-kirándulásokat, szerkesztik az iskolaújságot, gyakorolják a társadalmi szerepvállalást a diákképviseleten keresztül. Zemplén vármegye múltját így köti össze a jelen és készül a jövő kihívásainak megfelelni.

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.16. 19:45


Szemelvények Hajdu Imre Regényes Dél-Borsod című művéből

img895.jpgAz út innen nem megy tovább... Akik ezt említik Isten háta mögöttiséget sejtetve, mi tagadás, lekicsinylően vélekednek e helyről.

Hadd mondjam erre s nekik, ha ez az út beszélni tudna, azt mondaná: miért mennék tovább? Nagyon jó nekem itt.

A holland háza, egyszerű népiességével ezúttal is megkap. Néha-néha hátrapillan­tok rá, be a gyepes udvarra, az ámbitusra, a barna lócára, a csendre, amit sugároz, tükröz ez a fehérből, barnából, pirosból harmonizáló épület. Ám szememet innen, a csendesen és kristálytisztán csörgedező Kács-patak hűsítő leheletű partjáról, az el­lenkező irány még inkább vonzza. A számomra legjellegzetesebb kácsi kép, a domb­ra szaladt háztetőkkel, s az ezek fölé magasodó templomtoronnyal. Itt, ezen a ponton állva, s nézve a fák lombjai között felfelé, mindmáig azt hiszem, Szentendrén va­gyok.

A holland, ki eredetileg magyar, de nem idevalósi, lám itt vett házat. Itt áll mögöt­tem az épület, udvaráról ugyanaz látszódik, mint innen a patakpartról: a bükkaljai Szentendre. Neki is nagyon tetszhet, mert egyébként miért jött volna ide?

Hogy még ki mindenki szerette ezt a helyet? Például az a bizonyos bárány... – Szóval, úgy volt ezzel a bizonyos báránnyal, amely állítólag Árpád apánké volt − hallom Dósa Sándor barátomtól, a tibolddaróci és kácsi közös termelőszövetkezet egykori elnökétől −, hogy elengedték szabadjára, s úgy döntöttek, ahol majd megáll legelni, oda falu települ, templom épül. Állítólag ennek a barikának igazán ízlett a kácsi fű. Gondolom, azután még inkább, hogy jókat is kortyolt az itteni források vizéből. Az sem kizárt, hogy a víz még jobban ízlett neki. Ezt azért gyanítom, mert az Öcsöd vezér fia, Örösúr alapította község forrásai mellé még az Árpád-korban idete­lepültek a bencés atyák, kik termesztett gyógyfüveik katlanban kifőzött párlatával fokozták ezeknek a szubtermális hévizeknek a gyógyító hatását.

Később itt, a község észak-nyugati szélén kialakított ősparkban, a román-kori kolos­tor töredékein épült fel a barokk stílusú apátság árkádos, tornácos épülete. A ma látható épületegyüttes ebben a formában az 1933-34-es átépítéskor alakult ki. Némedy Gyula és Lajos építészek munkája nyomán.

Fényes Elek 1851-ben azt írta a 14 forrás táplálta fürdőtelepről: „A helység felső részein, a völgy torkolatánál ered több lágymeleg forrás, mellyeknél csinos fürdőház emelkedik. E víz köszvényes, és csúzos nyavalyák ellen igen hasznos.” E víz hasznát ma is élvezi a mára megkopott ruhás üdülőtelep, a szabadtéri strandmedence, s az a 12 település, amelyik az itteni főforrásról kapja vezetéken keresztül a vizet.

De térjünk vissza a patakpartra, a Bodnár-féle vízimalom aljába (apropó, nem is említettem: annak idején 11 kilométernyi szakaszon, tizenegy vízimalom kerekét hajtotta ez a kristálytiszta víz). Mára ez az egyetlen maradt meg, ez a Bodnár-féle. Nevét legutolsó tulajdonosáról nyerte. Szerencsére ez most már véglegesen megma­rad, mint ipartörténeti emlék.

Innen a malomtól indultunk el akkor is, mint egy két évtizeddel ezelőtt. Kísérőnk Dósa Sándor mellett Harangi Jánosné, a közös községi tanács kácsi kirendeltség vezetője volt. Tőle tudjuk, a falu összlakossága akkor 854 lélek. A korábban itt is jelentkező fogyatkozás akkorra megállt, sőt, a sok új épület, amit sétánk során látunk,

arra engedett következtetni; a falu jövője nem hogy nem kilátástalan, hanem egye­nesen biztató.

−Ezek szerint Kácsot kezdik felfedezni, s ez számomra nem is meglepő. Ám arra azért mégis kíváncsi lennék, mi Kács vonzereje?

− Egyszerűen a jó levegő, a hegyvidéki szép környezet. Évek óta nagyon sok aszt­más gyereket üdültetünk. A légzőszervi betegségekre kiváló ez a klíma − mondja a kirendeltség vezetője.

S ugye, hogy nemcsak erre?− kacsintok a téeszelnökre.

Ő nevet.

− Valóban. Ez a klíma a szőlőnek is nagy barátja. S bár a kácsi bort nem emlegetik, nem ismerik annyira, mint a darócit, én mondom, itt is nemes nedűk alapanyagát érlelik a domboldalak...

...amelyek egyik-másik helyen rettentően meredekek. S lám mégis, ott is díszük a szőlő.

Pedig elég oda felgyalogolni. Már attól elfárad az ember jegyzem meg.

− Hát ez az − bólogat az elnök. − A szőlő megválogatja a barátját. Csak ott marad meg tartósan, ahol tudnak vele bánni. A szőlő az embertől tudást, jellemet és kitar­tást egyaránt kíván. Nézd meg, bármerre az országban, a jó szőlősgazdák jellemesek, rendesek, dolgos emberek.

Ami azt illeti, ez így igaz. Én is tisztelem például Gácsi József kőművesmestert, azért, mert pincéjében, abban a szörnyű kánikulában jó szóval vendégül látott, s mert nemes, karakteres, igazi kácsi borral kínált bennünket, de még inkább tisztelem azért, mert tudom, onnan a pince hűséből a szőlőhegy poklába igyekezett permetezni.

Szóval Kács megválogatja a lakóit! Következésképp ott, a Kács-patak partján − hol a kristálytiszta vízben a tarajos gőte szinte utolsó otthonra lelt − magaslik, s nem porlad a megtartó példa.

Úgy mondják − visszautalva bevezetőmre −, régen innen a drótostót is visszafor­dult. Napjainkban Kácsra sem téved már drótostót, aki viszont idejön, tudatosan te­szi, s nem azért, hogy visszaforduljon, hanem, hogy itt töltsön el legalább néhány szép napot. Azzal a bizonyos úttal együtt, amelyik már rég nem akar innen tovább menni. S lám milyen igaza van. Ha én út lehetnék...!

(Szerkesztette M. Szlávik Tünde) 

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.14. 17:10

plakat.jpgA fiatalok bulvársajtójában előforduló sajátos kifejezéseket, amelyek egyúttal e műfaj sajátos stílusát hozzák létre, két szempontból lehet megközelíteni. Egyrészt az idő szempontjából: így gyakran találkozhatunk neologizmusokkal, azaz az új szavakkal. Ez természetes, hiszen az előforduló jellegzetes kifejezései elsősorban az ifjúsági nyelv szókincsébe tartoznak, amelynek alapjellemzője a változás, az újdonság, a meghökkentés és a szókimondás. A másik megközelítésben, stiláris szempontból pedig a bizalmas, familiáris, szleng minősítést kaphatják. Az ilyen stílusú szavak használatával közelít az élőszóhoz, így e stílus is az írott beszéltnyelviséghez közelít, igaz nem olyan mértékben, mint az sms vagy a cset. A sajátos bulvárstílust megteremtő szavak leggyakrabban szóösszetétellel és szóképzéssel jönnek létre, ugyanakkor előfordulnak idegen szavak és szórövidítések is.

Nézzünk néhány példát először a szórövidítésre és képzésre!

Oké, a pophercegnő tényleg összekapta magát, de azért az öltözködésén még van mit csiszolni. Főleg a mintás, szakadt rövidnaci súlyos!

Húsz olyan progit találsz benne, amelyeket egyetlen közös felületről indíthatsz el.

Úgy látszik, a Jones bratyók világéletükben cowboyok szerettek volna lenni. Most valaki vagy adjon alájuk egy lovat, vagy szóljon nekik, hogy gázok ezek a csizmik.

A rövidnaci, a progi, azaz a program, a bratyók és a csizmik, azaz a csizmák a két legkedveltebb terület, a számítástechnika és a divat témaszavai. Ugyanakkor érdemes figyelni a divatos és átvitt értelmű jelzőkre: súlyos rövidnaci, gáz csizmik, azaz cikik ezek a ruhadarabok stílusosan szólva. S még egy példa:

Biztosan lesznek, akik megijednek, amikor azt mondjuk, hogy ez egy politikai tartalommal bíró album, de nem kell parázni.

A parázni valószínűleg a paranoia szó rövidülése és továbbképzése, jelentése: megijedni, izgulni.

A divatos jelzők sorába tartozik a brutális és a durva:

Nagyon durva, de ezek a srácok elkezdtek hívogatni, amikor befutottam. Zenecsatornán csak a brutálisan félbevágott változat fut…

Ez a korong nem hoz brutális stílusváltást, de a rajongók tutira kajálni fogják.

Igen kedveltek a túlzásokat tartalmazó szóösszetételek, mint például a médiamogul, a rappercsászár és a fogyiguru. Következzenek a mondatok, mert ezek a kifejezések igazából szövegkörnyezetben érthetők meg.

A hajdani rádióriporter, aki vonattal járt az interjúkra, mára médiamogullá nőtte ki magát.

Azt akarom, hogy most mindenki vegye elő a mobilját vagy a kameráját. Exkluzív cuccot fogok nyomni. Eljátszom nektek az új albumom első dalát – mondta a mikrofonba a rappercsászár.

Jennifer Lopez szülés után drasztikus diétába kezdett, ezenkívül hipnózisra jár egy fogyiguruhoz.

Eddig csak a randigurut ismerhettük meg egy filmben, de úgy tűnik, a guru összetételi utótagként igen kelendő

A bulvárstílus a neologizmus-szleng-divatszó hármasában ragadható meg elsősorban. Zárásul következzék még egy mondat, amelyik mindezt a jellemzőt magán hordozza. Ha valaki nem értené, kérdezze gyermekét, unokáját!

Igazi bevállalós klippel támadnak a punk-rock arcok. Az eredeti, vágatlan, bevállalósabb verziót csak a neten nézhetitek meg.

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.13. 08:45

Hargitai Beáta akvarellje

Papír. 2011. 30x21 cm.

10509468_954055011277845_763332381_o.jpg

 ***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.11. 17:14

Írta: Szilvási Csaba

 

10428441_10203439561122703_8694748631938379488_n.jpgEz a szokásos, őszi, szatmári utunk, amelyet most egy érettségi találkozó kapcsán tettünk meg Tatabányáról, még a korábbiaknál is rövidebbre, igazán csak „dakszlikutyafuttányira” sikeredett. De azért a kis Túrt és a Tiszát meg tudtam nézni. A Tisza, a hajdani szőke, cserfes fiatalasszony, gyermek- és kamaszkorom ilyenkor ősszel is tiszta tekintetű menyecske-folyója most, az alacsony vízállás ellenére is szívszorítóan piszkosan, lomposan, unottan, koravén-asszonyosan hömpölyög lefelé. Nem is bírom sokáig nézni. Inkább visszafordulok Gyarmat irányába, és lehorgonyozok egy kicsit a Birhó erdő mellett, az öreg Túr partján, ahol az alig csordogáló víz valóságos perzsaszőnyeget sodort össze a felszínén magának, s körülöttem mindent áthat a csodálatos, fanyar avarillat.

Nincs ilyen gyönyörű hely sehol a világon! Tíz évvel ezelőtt, júliusban itt töltöttem életem legfeledhetetlenebb napját. Kiscsikóként száguldoztam és hemperegtem a meleg nyári záportól füstölgő réten. Olyan szabadnak, boldognak még soha nem éreztem magam, mint akkor. Most is egyedül vagyok, de körülvesznek a régiek. Ezerkilencszázhatvanban itt horgászott Kun Sanyi bácsi, hetvenhétben pedig Nagy Sanyi.

Sanyi bácsi, az öreg, aki pecázás közben bele-belecsusszant a vízbe, a Túr vizének gyógyhatásáról, később általam is tapasztalt „étvágyzsöndölyítő” erejéről beszélt, Sanyitól pedig, aki akkor főiskolás volt, és tehetséges festőnek indult, egy frissen fogott gyönyörű csukát kaptam ajándékba. Már régóta mindketten „odaát”, a Styx folyó túlsó partján horgásznak. A harmadik Sanyi − ő már hál’ istennek a közeli valóságból −, Katona Sanyi is megjelenik előttem egy mosoly erejéig. „Hazajössz te még ide, pajtás” − mondja, mondogatja állandóan, azóta is bennem, ahogy néhány perce a gyarmati „lokálpatrióta klubban” biliárddákó-krétázás közben megjegyezte. Mármint hogy „végleg” haza. Mosolyogtam rajta, most is mosolygok, de azért jólesett.

Alszik a folyócska. Szunyókál. Csak egy-egy csuka (talán a Nagy Sanyitól egykor ajándékba kapott kapitális példány ki tudja hányadízigleni ivadéka) meg-megvillanó foltos háta s a lefelé mozgó levél-futószőnyeg mutatja, hogy él a víz.

Él a természet is, csak oda kell figyelnünk, hogy ezt észrevegyük. Néhány lépésnyire tőlem két fácánkakas pompázik büszke hím-együttlétben. Más élőlények férfiegyedeitől eltérően ők nem kakaskodnak egymással. Tudják, tele van bájosabbnál bájosabb tojókkal a Kökényes, a Csipkerózsás és a Rekettyés. Nem szalad el a két tapsifüles sem, csak egy kicsit óvatosabban figyelnek, messziről, lelapulva a barázdában.

A madarak nyugalomról és békéről szólnak. Kórusuk úgy harsog itt lent, a bokrokon, mintha július lenne, s tüdőm lombos bokrai boldogan nyújtózkodnak az ózondús, csodálatos szatmári levegőben.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Szilvási Csaba tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.10. 18:19


Szemelvények Hajdu Imre Regényes Dél-Borsod című művéből

img892.jpgKi géppel száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudhatja, hogy hol építette vitéz leveldi Kozma Miklós, Magyarország hajdani belügyminisztere az első házat, ame­lyet a barlanglakok kitelepítésére szánt. S nem tudta hol terem és milyen ízű a daróci bor. Ám aki géppel száll fel e táj fölébe, az előbb ámul, szájtátva a természet e nagyszerű, emberléptékű térformáit látva. Egészen pontosan a kecsesen völgybe simuló, zöld üstökű hegyeket, a mélyben kanyargó, fénytől csillogó patakokat, piros tetős házakat, mezők, rétek, szántók, szőlők és újra csak szőlők kavalkádját látja. Nos, az előbb ámul odafent, aztán lekívánkozik nagyon gyorsan ide a földre átélni mindazt, amit e táj szépsége s egyedisége testközelből kínál minden emberfiának.

„Idegenvezetőnk” ezúttal megyénk egy újabb mikrotájegységére kalauzolja el Önöket. Ezúttal a Kácsi-patak völgyébe, hol egy ősi, történelmi község, Tibolddaróc nevezetességéivel, látnivalóival ismertetem meg az olvasóimat. Jó barangolást!

*

Fényes Elek, aki 1851-ben elkészítette a történelmi Magyarország geographiai szótárát, a kis településeket 4-5, esetleg 10 sor terjedelemre méltatta. Ám e könyv­ben voltak kivételek is, természetesen történelmi múltjuk, rangjuk alapján. Ilyen rangos falu mostani kirándulásunk helyszíne. Tibolddarócról 92 sor leírás olvasható a nevezett könyvben, mind-mind csupa érdekes adat.

Anonymus szerint e tájon átvonuló honfoglaló magyarok itt tartottak pihenőt. Ár­pád fejedelem pedig Örösúr apjának szállásbirtokot adott. Ezen a helyen − egészen pontosan a Tibolddaróccal szomszédos Kácson−, az Örösúr nemzetség holtestjeinek őrzésére a nemzetség tagjai monostort alapítottak. De nemcsak a honfoglaló magya­rok telepedtek meg e tájon! Századokkal később, egészen pontosan 1706. október utolsó napjaiban, majd valamivel később, 1710. január 9-15. között, tehát kétszer is tábort vert Tibolddarócon II. Rákóczi Ferenc.

E néhány történelmi példa is igazolja, jeles települések múltját és jelenét kutatjuk kirándulásunk során. Bükkábrányi északi, északnyugati irányban elhagyva, az addig alföldi jellegű táj előbb észrevétlenül, majd egyre inkább szembetűnően domborod­ni kezd, s mire feltűnnek Tibolddaróc házai, már egy, két nagy part között nyugvó települést látunk, melyre merőlegesen, a látóhatárt mintegy lezárva, a Bükk terme­tes hegyvonulata látható.

Az első, ami a változatos térformák mellett a szemünkbe tűnik, a nekünk balkézre eső partoldalon húzódó és fehérlő pincék nagy száma. Tibolddaróc ősi, neves borter­melőhely, ám e pincék funkciója koránt sem ilyen egyértelmű. Mert ugyan ma már e pincék 90 százaléka jóféle leánykát, zweigeltet, vagy rizlinget őriz, korábban a szá­zadforduló táján, sőt még utána is évtizedekig, emberi lakhelyül szolgáltak ezek a mésztufába (ahogy errefelé nevezik kőporba) vájt üregek. Ezek voltak a barlangla­kások, s Bükkalján itt Darócon volt belőlük legtöbb. Szabó Zoltán híres szociográfiá­jában, a Cifra nyomorúságban írja:

„Az a borsodi falu, ahol legtöbb a barlanglakás és ahol mintegy összegyűjtve és kristályosán jelennek meg a föld alá szorult szegényparasztság bajai: Tibolddaróc. A Bükk lábainál fekszik a „partokon”. Lépcsőszerű lejtőn vájódnak odúi a talajba és ha valami óriás ezen a lépcsőn indulna fölfelé a Bükkbe, úgy járhatna, hogy minden lépését házak tetején teszi meg.”

A másik szociográfus Kovács Imre meg azt írja: „sok lakás a ferde hegyoldalakban oly szerencsétlenül helyezkedik el, hogy a szomszédos disznóól valamivel magasab­ban van, és a disznók áttörték a vékony falat, s most a szűk nyíláson állandóan szivá­rog a trágyalé a lakásba.” Mindez ma már szerencsére csak történelem. A barlangla­kások felszámolása a Horthy korszakban elkezdődött. Szabó Zoltánnál olvasható: „Egy miniszter Tibolddarócon átutazván megrémült e látványtól és építtetett egy házat saját költségén.”

Ez az első ház − alig változott a külleme − ma is áll a Sályi út 2. szám alatt. Kriston József lakik most benne. Az ő apósa Szulányi Miklós és családja kapta ezt az épületet vitéz leveldi Kozma Miklóstól, Magyarország akkori belügyminiszterétől. Az egy­kori házavatásról fotó is készült, Frish Oszkár miskolci fotográfus jóvoltából. A meg­sárgult fotót azóta is ereklyeként őrzi a Kriston család. Kozma Miklós példáját pedig követte az akkori Borsod megyei főispán, vitéz Borbély-Maczky Emil is. O építtetett házat, majd pedig a Révay Irodalmi Rt. − afféle reklámcélra − 40 ezer pengőt ado­mányozott házépítésre, azzal a kikötéssel, hogy az új házakkal beépített falurészt Mikszáthfalvának nevezzék. így van ma is Tibolddarócon belül Mikszáthfalva, vagy népiesen Mikszárd.

Persze Daróc nemcsak e „cs-lakásairól” volt ismert. Már Fényes is írja 1851-ben, hogy „épületei közt a Majthényiak, gróf Péchy, Szalay, Fáy urak csinos lakházaik kitűnnek.”

E kastélyok, kúriák neve tulajdonosonként változott. Ma Bottlik, Majthényi, Halassy, Gencsi kúria neveket emlegetnek. Mert az épületek ma is állnak, igaz többségük kopott ruhában, kihasználatlanul. Külön is szólok a műemlék jellegű Bottlik kastély­ról. Amikor legutoljára ott jártam, ennek azért már több éve, a Lion Crest Kft. volt a tulajdonosa. Akkor eladásra kínálta a nemsokkal korábban nagy pénzeken felújított, ám mégis lakatlan épületet. Az 1830 körül klasszicista stílusban épült kastély nagy, több hektáros, de elhanyagolt park közepén fekvő impozáns épületét szemrevételez­ni, megtekinteni minden erre járó turistának feltétlen javasoljuk.

Miként a falu közepén található ugyancsak védett XVIII. századi rokokó Nepomuki Szent János szobrot, mely megkopottságában is impozáns alkotás. Ettől ötven méter­re Kossuth Lajos bronz mellszobra található (körülbelül másfél évtizede avatták), száz méterre pedig későbarokk-klasszicizáló római katolikus templom. 1816-ban kezdték építeni Répássy András plébános kezdeményezésére, Zwenger József egri kőműves tervei alapján. A falakat csak félig tudták felhúzni, mert időközben a pénz elfogyott. S csak jóval később, 1831-ben sikerült végleg befejezni az építkezést. A nagyméretű épület dísze a főoltárkép, Jakobey Károly alkotása és Árpádházi Szent Erzsébetet, a templom védőszentjét ábrázolja.

A templomhoz közel kezdődik a hírimg8921.jpges daróci pincesor sok szép régi présházzal, melyek közé az utóbbi években néhány igazán ronda „tájidegen” hétvégi ház építé­sét is engedélyezték. Nagyon sajnálatos, mert itt egy építészeti rendezéssel Magyarország egyik legszebb, leghangulatosabb pincesorát, vendéglátó helyét lehetne ki­alakítani. Így is megéri oda fellátogatni egyik-másik pincébe és felhörpinteni egy pohárkával a daróci borokból, amelyeket rangjuknak megfelelően legjobb ünnep­kor inni (például, mikor az anyós beugrik a kútba), de ha nincs ilyen ünnepnap, akkor sem ártalmas. Sőt... Kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben pedig orvosság.

 
(Szerkesztette M. Szlávik Tünde)

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.07. 18:14

 Portik Sándor festménye

portik.jpg

30x40 cm. olaj, farost  2014.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.05. 17:16

gólszimat.jpgA futball az a sport, amelyik egyértelműen megosztja az embereket: van, aki imádja, és van, aki elutasítja. Közömbösen kevesen viszonyulnak hozzá. Aki elutasítja, joggal bosszankodik a futballhuliganizmus és az indokolatlan erőszak miatt, ugyanakkor ez a sport nagyon látványos, és a legnagyobb tömegeket érinti mind játékosként, mind nézőként. A futball, vagyis a labdarúgás a legnépszerűbb labdajáték. Több más nyelvben is van arra törekvés, hogy önálló hazai szóval fejezzék ki. A horvátban nogomet, vagyis lábbal rúgás, a csehben kopana, rúgásos játék, a lengyelben pilka nozna, azaz lábilabda a megfelelője. Az angol futball szó azonban minden próbálkozás ellenére nemzetközi lett. A focizsargon, a futballal kapcsolatos sajátos kifejezések legfrissebb forrása az egyik számítógépes játék, amelynek sportriporterei gyakran élnek azzal a lehetőséggel hogy mintegy eposzi kellékkel, állandó jelzőkkel illetik a játékosokat. Íme, néhány példa:

az aranylábú Christiano Ronaldo vagy Christiano Ronaldo, a bűvész

a táncos lábú Tóni

Adebayor, a kecses gazella

az ördöngös, brazil Kaká

a spanyol ágyús, Fabregas

Kanuté, a két lábon járó gólgép

a gólszimatú David Villa (Vijja)

a dupla tüdejű Gerald (Dzserald)

Ronaldino, a fogorvosok kedvence vagy a csábos mosolyú Ronaldino

Essiennek vélhetőleg kőfal volt a jele az óvodában

Kenyeres pajtásunk, Hleb

Rooney, a pukkancs

a smirgliember, Frinks

Daniel Alves, a brazil gyalogkakukk

Csavaros  Xavi (Csavi)

Az írást pedig Minya Károly jegyzi, aki futballrajongó, állandó jelző nélkül.

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.04. 14:10

Kollégiumvezető

Sátoraljaújhely

szszb 31 tk Dr. Sinka Lászlóné .jpgA Molnár család 1952. tavaszán egy új családtag érkezését várta izgatottan.  A Teremtőt minden bizonnyal jókedvében találta az egyik Angyalkája, aki ajándékul azt kapta, hogy jótevő varázspálcájával születése pillanatában megérintheti egy újszülött homlokát, aki ennek hatására földi életében sok-sok jót és szeretet ad majdan embertársainak. A március 28-án megszületett csecsemő a keresztségben a Magdolna nevet kapta. Édesanyja, Majer Magdolna könyvelőként dolgozott. Édesapja, dr. Molnár Nándor a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen tanított. Nyugdíjazása után Timkó Imre Püspök úrral közösen több könyvet készített. Tíz éven át felszentelt papként hirdette az igét. Molnár Magdolna nővére Ágnes és öccse Albert, vállalkozók.

Magdolnát a gyerekek iránti szeretete és segíteni akarása a tanári pályára vezette. Gödöllőn ismerte meg férjét, dr. Sinka Lászlót, akivel együtt kerültek Sátoraljaújhelyre, Zemplén fővárosába. Itt születtek gyermekeik: Magdolna (38) matematika-pedagógia szakos tanár, öt évig egy alapítványi iskola igazgatóhelyettese volt. Férje, Boros András épületgépész vállalkozó. László (37) informatikai igazgató, neje, Ráti Andrea tanár, grafikus. Budapesten élnek és dolgoznak. Maguk és szüleik örömére békében nevelik a tágabb család ifjú tagjait: a 3 éves András-Benedeket, a kétéves Laurát és a legfiatalabbat, a hat hónapos Fanni-Magdolnát.

Dr. Sinka Lászlóné, Magdika férjével, dr. Sinka László sebészorvossal 1975-ben érkezett Gödöllőről a „térkép szélére”, Újhelybe. Meglátták, megszerették az itt élő embereket, gondjaikon vállvetve igyekeztek segíteni. Szikével a műtőben, jó szóval a katedrán. A zempléniek a szívükbe zárták az önzetlenül segítő házaspárt. Az első munkahely varázsa őket is lángra gyújtotta, és most, négy évtized múltán, Sinka főorvos úr osztályvezető-helyettesként vonult nyugdíjba. Hivatásszeretete okán most Göncön a szakrendelőben, egyedüli sebészként látja el a betegeket. Magdika pedig a támogató családi háttérrel mindent elért, ami pedagógus csak kívánhat: a gyermekek szeretetét, a szülők, a kollegák tiszteletét, a városvezetés elismerését. 2010-ben ő kapta meg a Nevelői Díjat, amelyet egy kollega vehet át.

 Kertész-üzemmérnök, majd műszaki tanár, így szakmai tárgyakat - borászati technológia, munkaszervezés – tanított, gyakorlatot vezetett. Öt cikluson keresztül osztályfőnökként szakközépiskolai és szakmunkás osztályokat vitt. A hátrányos helyzetű tanulóknak sokat jelentett és jelent ma is a másik elfogadását, az őszinte szeretetet sugárzó tanári magatartás.

 A társadalmi változások az iskola, a kollégium falai közé is bejutottak. A perifériára szorult családokból érkezők még inkább rászorultak a segítségére. Szociálpedagógusi diplomát szerzett az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán, majd az ELTÉ-n egyetemi szinten is. Kollégiumvezetői kinevezését 1998-ban vette át. Letette a közoktatás vezetői szakvizsgát is. Gyermek- és ifjúságvédelmi téren sokat tett a sajátos nevelési igényű tanulók egyéni felzárkóztatásáért és fejlesztéséért. Az iskolai Alapítvány, a Máltai Szeretetszolgálat, a Magyar Vöröskereszt, valamint az Egyházak képviselőinek bevonásával krízishelyzetben lévő családoknak segített, adománygyűjtést szervezett. A rászoruló családok téli tüzelőjének beszerzéséhez személyes kapcsolatait is felhasználta. Jót tett, szeretetet adott és kapott. Személyes példájával elől járva érzékeltette tanítványaival a lemondás, az adakozás, az önkéntes közösségi munka, az önzetlen segítségnyújtás örömét. Karitatív tevékenységét értékelve a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézet felkérte: vegyen részt a „Magyar – szlovák összehasonlító képzési program a romák felzárkóztatásáért”, 2004 – 2007 közötti időszakban végzett programban, koordinátorként, szakmai tanácsadóként és mentorként. Még többet tett a mélyszegénységben élő gyerekek megsegítéséért, társadalmi és gazdasági integrációjáért. Egy projekt megnyerése további esélyt biztosít a kollégiumi bentlakásra építve, 6 osztályos végzettséggel bíró tanulóknak a szakmaszerzésre, a munka világába történő visszailleszkedésre. Magdika vezeti az egyetemről, a főiskoláról hozzá irányított végzős hallgatók terepgyakorlatait. Tapasztalatait szeretettel és szívesen adja át fiatalabb pályatársainak. Javasolt a hétvégi kollégiumot Az elképzelés létjogosultságát Magdika így indokolja: ”Amit hétfőtől péntekig felépítünk, azt a hétvégi távollét lerombolja.” Egy általa patronált, 30 fős, tartósan munkanélküli, kisebbségi csoportnak vezetett képzése eredményeként valamennyi résztvevő „Tapasztalati szakértői tanúsítvány”- t kapott. A csoport szószólója úgy fogalmazott: ”Köszönjük, hogy segített abban, újra embernek érezhetjük magunkat.” Nyugdíjban többet foglalkozhat majd a családjával, unokáival. Mint mondja: ”A boldogságot nem lehet ajándékba kapni. Egyetlen titka van, csak adni és adni jó szót, hitet, bátorítást és önzetlen, sok-sok tiszta szeretetet.”

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.03. 18:20

Nyugalmazott tanítónő,

Gávavencsellő

Krámer GyulánéIMG_8907.jpgDó-ré-mi-ré-dó… Mint egy harangjáték bronzcsengettyűinek, úgy ébred a hangja. Kicsit kérette magát, de utána már kérés nélkül ismétli az újabb hangokkal a Kodály-módszer bővülő kottáját.
Régi míves bútorok között ülünk, egy hosszú tartalmas élet számtalan kisebb-nagyobb emléktárgya vesz körül bennünket. Krámer Gyuláné, született Vinnai Erzsébet pedig lelkes mosollyal kezd bele újabb és újabb történetekbe.
– A Zrínyiben érettségiztem, utána szereztem tanító diplomát ugyancsak Nyíregyházán – szedem most sorba a jegyzeteimet, és próbálom időrendbe rakni.  – A pályakezdésem legszebb emléke, hogy egy osztállyal, amely felmenő rendszerben négy évig velem maradt, megismertettem a Kodály-módszert. Megalapítottam a Tiszavirág furulya-együttest, és sikert sikerre halmoztunk. Alsó tagozatos munkaközösségi elnök is voltam.
– Roma osztályt is tanítottam. Első osztályban 35 tanuló volt. 20 normál korú, jól előkészített, 15 a csipet-csapatban. Én jártam a telepen, és összeszedtem a 15 gyereket, volt olyan, aki még anyakönyvezve sem volt. Én kértem a tanácselnököt és az igazgatót, hogy engedjenek még egy osztályt indítani. Délelőtt a 20 jól előkészített gyereket, délután a roma gyerekeket tanítottam. Csipet-csapatnak hívtam, 14 éves is volt köztük.
Erzsike osztálya úgy szolmizált, hogy a megyeszékhely tanulmányi versenyén a zsűri nem akart hinni szemének fülének.
A ma 78 esztendős szép vonású asszony 1990 óta nyugdíjas. Nyugdíjasként a Keleti Ébredés szervezett felnőtteknek iskolát. Akiknek megvolt a 4 osztálya, 6 hónap alatt megszerezhették a 8 általánost. Őket is nagyon szerette, nagyon hálás tanítványok voltak. Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el, közöttük a Szolgálati Érdeméremmel. Pedig a kezdet, amely történelmünk borús évtizedeire esik, egyáltalán nem volt biztató. Osztályidegen volt a jövendőbeli. Krámer Gyula felmenői megjárták Amerikát a ’29-es válság után, és itthon korcsmájuk, mozijuk volt a hazahozott pénzből. 
– Férjem, Gyuszi volt burgonyafelvásárló is, és utolsó éveiben a Szabadság TSZ-ben dolgozott. Most derült ki, hogy a néhány évig egy munkahelyen dolgoztam vele, és évtizedek múltán egészülnek ki a fejemben a mozaikok: mitől volt olyan jó kereskedő az a sváb ember. Mert hát sajnos már múlt időben beszélhetünk róla. Húsz éve, hogy megözvegyült Erzsike.
– Emlékszem, a férjem vadkacsát főzött egy alkalommal, amikor a szerkesztő úr is megfordult nálunk – idéz fel egy nekem is kedves délutánt.
Témát váltunk. Fiatalos lendülettel ugrik fel, és egy vaskos kiadványt ad a kezembe. „Vencsellő zivataros XX. százada” áll a címoldalán. Egy szokványos helytörténeti munkát várok, amikor belelapozok. Egy lelkes pedagógus pedáns dolgozatát. Ám már az első néhány lap után kiderül, jóval többről van szó. Alapos, hiánypótló munka. Pontokba szedi a helység tragikus eseményeit. A Szibériába hurcolt sváb nevű embereket. A tűzvészt, amit a román megszállóktól szenvedtek el és porig égett minden. A válság utáni kivándorlási hullám… Aztán egy mondat a vége felé: Mégis él Vencsellő.
– Nem inkább ezt kellett volna címéül adni – nézek fel a könyvből.
– Igaza van – mondja elgondolkodva, boldogan.
Sorolja ki biztatta, ki segítette a munkában, nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy a levéltár is értékelte, amit írt. De ebben és másban is legnagyobb elismerésnek az Oszkár-díja. Megint elnémulok, aztán együtt nevetünk. A komódról egy Oszkár-díj másolatot vesz le.
– Az unokáim azt mondják, én már rég megérdemeltem volna, hát megleptek eggyel. Nekem ér annyit, mint az igazi – simogatja meg szeretettel a szobrocskát.
Krámeréknek három gyermekük született. Erzsébet ’55-ben, ő matematika-rajz tanár Nyíregyházán, Julianna, aki megbecsült fogorvos Ibrányban, ’61-ben. Gyula ’69-es.
– Nézze meg ezt a találmányt – vesz elő egy műszaki rajzokkal tűzdelt dolgozatot. Ez az ő munkája. Műegyetemet végzett az én fiam.
A nagyobbik lány rajzaiból az előszobában nézhetek meg néhány portrét.  Kinn az udvaron pedig egy Trabant vonja magára a figyelmemet. Fel se merül bennem, hogy érvényes műszakija van, és azon se töröm a fejem, vajon használja e valaki.  Erzsike gondolatolvasó, bepattan a volán mögé. A muzeális korú jármű pöccintésre  pürrögni kezd, vezetője megugratja, mint kamaszgyerek a mopedet.
– Semmi baja, használom, amikor szükséges – száll ki belőle elégedetten.
Tele optimizmussal, pedig szomorkodhatna is. Legyőzött egy vastagbélrákot. Már több mint öt éve, hogy kiállta a műtétet, és a többi procedúrát. Elég magas a cukra. Meg se jegyeztem, miket sorolt még, csak azt, hogy mosolygott közben. Azt gondolom, az unokazsűri nagyon jól döntött ebben az Oszkár-dologban. Szupernagyiból sok van a világban, de egy ilyen díjhoz kellenek a pluszpontok. Erzsike kiugrik a Trabantból. Jókedvvel búcsúzunk. Hazafelé azon kapom magam, hogy dúdolok: dó-ré-mi-ré-dó…

(Északkeleti Almanach 28. kötet In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2012.)

Szerző: Napkelet Népe  2014.10.02. 15:09

kecskefarm.jpgTöbbször volt már alkalmam megtekinteni divatbemutatót. Természetesen a férfitekintet szívesen időzik a hölgyek kecses léptein és alakján, jó közelről látni a szép ruhákat a közönség közé benyúló kifutón. Azonban később már apróbb elemekre is figyelni kezdtem: milyen az összhang a modell karaktere és a ruha között, mennyire erőltetett vagy természetes a lányok mosolya a divatot bemutató deszkákon és a többi.

E hosszasnak tűnő bevezetés után természetesen egy másik divatról, az üzletnévdivatról kívánok szólni. Egy jó elnevezés fél siker. Ha találó és könnyen megjegyezhető, sőt a név és a vállalkozás között van valami összefüggés is, a legfontosabb kritériumoknak már eleget tettünk. Kétségtelen, hogy bizonyos esetekben nehéz mindennek megfelelni, azonban a következő példák azt bizonyítják, hogy nem lehetetlen.

Az utóbbi években egyre több olyan üzlet, pontosabban udvar, illetve kert nyílott, ahol díszköveket és egyéb, a kertet ékesítő kiegészítőket lehet vásárolni. Íme, néhány konkrét elnevezés: nyilván a két kőkorszaki szakira, Frédire és Bénire gondolt az egyik tulajdonosa, amikor kitalálta a Kőkorszak díszkő- és kertcentrum elnevezést. A Kincses kert név pedig nemcsak azért találó, mert Verne regényét, a Kincses szigetet juttatja eszünkbe, hanem azért is, mert a tulajdonos vezetéknevével is megegyezik. Nagyon sajátos a Szevasz, Gyula! Kft. elnevezés, olyan, mint a Csá! Misi zenekaré. Jobb, mint otthon, ezt a nevet adta az egyik vendéglő tulajdonosa, amivel nyilván vitatkozna jó néhány háziasszony, még akkor is, ha a férfiak poharazgatás közben egyetértenek azzal, hogy ott ücsörögve, beszélgetve a világot megváltani (idézőjelben) jobb, mint otthon lenni. A Csillagvizsgáló kocsmanév pedig onnan ered, hogy akik oda járnak, igen gyakran emelgetik a poharat, így a mozdulat olyan, mintha egész este a csillagokat nézegetnék. Ugyancsak kocsmanév a Fröccsöntő, és itt természetesen nem a műanyag termékek gyártójára kell gondolni, hanem a bor és a szóda különböző arányú elegyére. A Szomjas Postás sörözőből pedig át lehet menni a Puncsos Mancsok palacsintabárba vagy a Falánk Fanni cukrászdába, bár igaz, eléggé eltérő vendéglátó szolgáltatók. A Zár-bazár vagy Zárba zár lakatot, zárakat, vasalatokat árusító és rögzítéstechnikával foglalkozó üzlet. A Dobdoktor kipufogószerviz, a Sarkantyú pedig cipészet. A Tingli-Tanga fehérneműbolt nyilván alsóneműket árul, míg a Kerek Perec pékségben bizonyára kapható sós perec is. Óriási névözönnel árasztanak el bennünket a turkálók, azaz a használtruha-kereskedések. Most csak egyet említenék. Nyilván Móricz a kedvence annak a tulajdonosnak, aki a Turimuri nevet adta üzletének.

Haj! Vágod? Elnézést kérek, ha valaki úgy gondolná, hogy ilyen bizalmas stílusban akarok hozzá szólni, ráadásul tegező formában, mindössze arról van szó, hogy egy fodrászat nevét kívántam bemutatni. Fiatalos, szellemes. S mielőtt locsifecsinek tűnnék, zárom gondolataimat a Locsifecsi fodrászattal, és már is rohanok a Létrahuszár festékboltba…

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

Szerző: Napkelet Népe  2014.09.28. 18:00

Írta: Ésik Sándor


Christine Comyn Intimitás.jpgAz év első irodalomórája lassan a feléhez közeledett. Az egész osztály lelkesen körmölt.

Ilyen gyorsan soha nem telt a papír – emlékezett vissza a nyár elején befejezett harmadik esztendőre. És a nyár sem – tűnődött tovább. Nézte a többieket: milyen könnyen szalad a tolluk, egyikük sincs itt. Átélik újra a legszebb nyári élményüket, erről szól majd a mai dolgozat.

Sóhajtott egy nagyot, és kicserélte a másikra elzsibbadt karját az álla alatt. A tanár úr felnézett az asztalnál, találkozott a tekintetük. Csak egy pillanatig persze, mert ő rögtön a papírra meredt, mintha írna. Gondolatai nem bírtak elszabadulni az előző hét végétől. Vajon mit szólna az öreg, ha leírná, úgy, ahogy volt. Na, mit – próbálta elhessenteni magától a gondolatot. Jót nevetne a maga kimért módján, felemelné a szemüvegét, és megkérdezné szokása szerint: −„Maga pálinkát reggelizett?” Ez nála a határozott rosszallás jele. De vajon rosszallná-e?

Szorítást érzett a gyomra körül, mint akkor. Morzsolgatta a tollat, morzsolgatta, majd fél kezével elővett egy mézédes szőlőszemet a tízórais zacskójából. Ez még az a szőlő – rohanták meg az emlékek –, amelyet együtt szedtek. A korai szüreten, amely még a legöregebbek szerint is megelőzött vagy két héttel minden eddigit. A fogával óvatosan nyomogatta a feszes szemet, az pedig egy ízlelésnyi levet engedett magából. Tovább forgatta a nyelvével, óvatosan, nehogy baja essék. A szemét is behunyta, hogy hitelesebb legyen a látomás. Már nem csak a gyomra szorított, érezte, hogy az arca is lángol.

Milyen lehetett neki? – gondolt sokadszor kínos feszengéssel arra az édes dulakodásra az elhagyott csőszkunyhó tövében. Arra, amikor hallgatva a szóra, abba akarta hagyni az ostromot. Milyen ostoba vagyok, jött rá, amint érezte, hogy a karok mégsem engednek.

Azt a kis sikkantást, azzal a harmatos sóhajtással a nyaka körül... Azt kéne megírni, az volt ám az élmény… Ahogy… És ekkor a szőlőszem halk roppanással szétpattant a nyelve és a szájpadlása között. Az agyongyötört héj megadóan engedte útjára a mézes nektárt, elborítva valamennyi érzékét.

Csengettek. Az osztály nem tört ki zajongásban, mint mindig, szinte mindenki tovább rótta a sorokat. A hátán a tanár úr kezét érezte. „Még a dátumot sem írta fel” −hangzott a szemrehányás.

Maga elé húzta a füzetet, majd egy hirtelen ötlettől vezetve odaírta a jobb sarokba: A Szűz havában.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Ésik Sándor tárcái

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.09.26. 18:37

Szemelvények Hajdu Imre Regényes Dél-Borsod című művéből

 

img886.jpgVan annak vagy harminc esztendeje, hogy újságíróként az első riportomat írtam Szentistvánról. Augusztus 20-a alkalmából „főszerkesztői rendelésre” készült a ri­port a nagy király nevét viselő faluban, hol mellesleg kiválóan gazdálkodó, s földraj­zi adottságaiból adódóan kenyérgabonát nagy területen és eredményesen termesztő szövetkezet is működött. Márpedig augusztus 20-a akkortájt hangsúlyozottan az új­kenyér ünnepe is volt.

Emlékszem, fényesen, melegen tűzött a nap, miközben róttam a község utcáit be­szélgetőpartnereket keresve. Rendhagyó módon nem a termelőszövetkezet akkori vezetőitől kértem nyilatkozatokat, hanem a kenyerük javát már elfogyasztó idős emberektől, 70 év körüli, hajdani summásoktól, akik innen a sűrűn lakott, követke­zésképpen földszűke Bükkaljáról − a kenyéréért − elszegődtek az ország különböző részeire négy-hat hónapos summásnak.

Soha nem felejtem el azt az idős asszonyt, aki − miközben idézte a dologban, mun­kában leélt ifjúságát a szépen rendbe tett udvaron, a módos, takaros ház melletti szőlőlugas árnyékában − azt mondta nekem: − boldog világ van ma, aranyoskám!

Bevallom, nem tudom él-e még ez az idős asszony, azt sem tudom, hogy ha él, akkor ma mit mondana. Akkor ott, harminc évvel ezelőtt ezt mondta nekem, hogy „boldog világ van ma, aranyoskám!”

Miért is ne mondta volna! ? Az ember mindig, mindent valamihez viszonyít. S azt a gyermekkort, mely javarészt csak a kevés látszattal járó, kevés gyarapodást hozó munkával telt, nem volt nehéz összevetnie, viszonyítania egy viszonylagos jóléttel.

Szentistván harminc évvel ezelőtt is és ma is− most én is viszonyítom sok más hasonló nagyságú településhez −, a gazdagabb −, de itt mindjárt hozzáteszek egy másik minősítést is −, az iparkodóbb községek sorába tartozott, tartozik. Igyekvő, szorgalmas nép lakik errefelé, akik nagyon szeretik a tisztát, a szépet.

Takaros község. Ezt a megállapítást szépen parkosított, fásított utcái, gondozott kertjei, s nem utolsó sorban, szinte naprakészen rendbe tett épületállománya együt­tesen mondatják velem.

Érdekes, én ide bármikor is jövök, itt fényesen süt a nap. S valahogy olyan egészsé­gesen lüktet az élet. Él ez a falu. A jó földű kertekben ilyenkor tavasz végén, „mint a kender” nyílik a mák, a burgonya, a bab, a borsó. Kaszás, kapás emberekkel találko­zunk lépten-nyomon, egyikük éppen jön a munkából, másikuk éppen oda megy, igyek­szik. Simon Istvánéknál − ahová a népviselet, a szentistváni hímzésvilág titkait kutat­ni megyünk be − pedig festik az egész házat.

Ami a házakat illeti, kevés helyen látni annyi régi, nádfedeles házat, mint itt. De ezek szinte mindegyike rendben van! Van köztük hétvégi ház, lakóház, tájház vagy a nagy, többszintes kőház mellett melléképület. Persze, ezeknek a nádfedeles házak­nak a száma elenyésző a „ma lakóépületeihez” képest. Az utóbbiak többsége az el­múlt két évtizedben épült. Itt, Szentistvánon is azzal a „mesével”, hogy majd jó lesz a gyerekeknek is. Természetesen − természetesen? − a gyerekek itt sem maradtak a szülői nagyházban, nekik is megépült a még nagyobb ház. Csak a magyarázat maradt meg náluk is: itt majd a gyerekek is ellakhatnak.

Látva ezeket a nagy házakat, amelyek − mert megtapasztaljuk − nagyon szépek, sok helyen elegánsan vannak berendezve, az jut eszembe, milyen kár, hogy nincs Szentistvánnak például egy olyan termálfürdője, mint például a közeli Bogácsnak, mert akkor ezeknek a szobáknak egyike sem állna üresen, jönne ide a hazai és külföl­di vendég. S ezzel együtt a pénz is, amely még további, még látványosabb gyarapo­dást tenne lehetővé.

Persze a falusi vendéglátást Nyugat-Európában − termálfürdő nélkül is − feltalál­ták. Talán itt is fel kellene találni, és szervezéssel, propagálással beindítani. Szentistvánra el kell, Szentistvánra be kell csalogatni a vendégeket! Mert ha eljön, mert ha ide bejön, szerintem megkedveli, s itt marad. A falukép lélektani hatása: hogy vonz, hogy marasztal. S alapjában véve, innen semmi sincs messze! Sőt, Eger, Kövesd, Bogács, Miskolc, a Bükk, a Kis-Hortobágy, Tisza-tó sugarasan elérhető kö­zelségben vannak.

Javaslom: tegyenek egy kirándulást Szentistvánra, s maguk döntsék el: igazat mondtam-e.

*

img8861.jpgFényes Elek 1851-es geographiai szótárában Szent-István címszó alatt hat telepü­lést és két pusztát nevez meg a történelmi Magyarország területéről. A megyénkbeli Szentistvánról a következőket találja feljegyzésre érdemesnek a szótár szerkesztője.

„Szent-István magyar falu, Borsod vármegyében, Miskolctól délre 28/16 állomásra, utolsó posta: Mezőkövesd. Róna határa 6833 hold, mellyből beltelek 188, szántó 3444, rét 1301, legelő 1900 hold. Ezekből ismét majorsági szántó 246, rét 42 hold, a legelő közös. Földei fekete agyagos jó minőségűek, fő termékük a rozs; legelője sovány. Lak­ja 2295 római katholikus, parochia templommal. Határában sok apró tavak s vízál­lások vannak. Országútban feküdvén, fuvaroznak. Bírja az egri káptalan.”

Matyók. Így említik őket. Mezőkövesd, Tard, Szentistván népét. 1857-ben a Nap­kelet folyóiratban fogalmazta meg egy ,,-y” szignóval valaki, hogy „Mezőkövesd, Szent-István és Tard népes községek egy tájszólás-, viselet-, szokás-, jellemvonás tekintetében, mintegy különváló fajtáját képezi a magyar népnek.”

E három matyónak tudott település etnikus összetartozása, az idők folyamán a néprajz általánosan vallott nézetévé vált.

Pedig... és ezt Sándor István írta le Mezőkövesd város monográfiájában: bizonyos fokú művelődésbeli kiegyenlítődés ugyan létezik, a három település kultúrájában megfigyelhetők a közös elemek, de nincs szorosabb „az etnográfiai csoportokra jel­lemző vérségi-származási, közös művelődési alapból, mélyebb történelmi gyökérzet­ből származó kötelék.”

Tard, Szentistván soha nem tartozott birtokilag Mezőkövesdhez. Szentistván az egri káptalan. Tard a cserépi vár birtoka volt, Mezőkövesd pedig a diósgyőri várhoz tartozott.

A három településen két évszázadon át íratlan törvény volt az endogámia, vagyis, hogy falubeli csak falubelivel kötött házasságot, tehát nincs a községek lakói között vérségi kapcsolat.

A kövesdiek egyébként úgy vélik, csak ők a matyók. A tardiakat tatároknak neve­zik, a szentistvániak neve pedig gehó.

Ami a három település népművészetét, mindenekelőtt hímzésvilágát illeti, az át­lagember is tud különbséget tenni közöttük. A kövesdi matyót általában mindenki felismeri, a tardi keresztszemes hímzést viszont gyakran keverik a beregivel, s a szentistváni hímzett textíliákat pedig nem kevesen összekeverik a kalocsaival.

*

Szentistván legértékesebb építészeti látnivalója az 1759-ben elkészült nagymére­tű barokk templom. Az egyház jelenléte természetesen az Árpád-korra nyúlik vissza, hisz’ maga a falu is temploma védőszentjéről, Szent István királyról kapta a nevét. A falu sokáig az egri káptalan birtoka volt. Egyházának papja 1332-ben 10 garas pápai tizedet fizetett. A község határában fekszik Tilaj puszta (hajdan falu), ennek templo­máról 1279-ben történik először említés. Az ugyancsak közelében lévő Montaj nevű középkori falu birtokosa, 1319-ben végrendeletében az egri káptalannak adomá­nyozza a községet.

Szentistván, mivel egyházi birtok volt, itt a reformáció nem tudott gyökeret verni. A török időkben többször feldúlták a települést.

Olyannyira, hogy 1544-ben, 1586-ban, 1637-ben és 1641-ben (ekkor voltak össze­írások) teljesen lakatlan. A következő összeírás 1672-ben már mint újra népes tele­pülést említi.

Megrongált templomában 1699-ben pap hiányában egy Geszti István nevű licenciátus működik, viszont 1719-től már felszentelt pap vezeti az anyakönyveket. A plébánia visszaállítása ezekben az időkben történhetett. 1732-ben felépült a pap­iak, méghozzá fából, náddal fedve.

Az 1746. évi egyházlátogatáskor egy kis kőtemplomot találtak a községben, bolto­zott szentéllyel, s egyetlen oltárán Szent István képével.

A káptalani kegyúr ekkor már megkezdte egy barokk stílusú, tágas, szép új temp­lom építését. 1768-ban áldották meg, s három oltárt helyeztek el benne.

A templom, mint az a megye képes műemlékjegyzékében olvasható: Magas lába­zaton álló főhomlokzatából enyhén előreugrik a lemetszett élű torony. A templom főpárkánya fölött a torony két oldalán íves orommezők, széleiken vázák. A kőkeretes, félköríves záródású bejárat fölött egyenes szemöldökpárkány, fölötte ovális ablak. A két oldalsó falmezőben üres szoborfülkék. A torony legfelső szintjén félköríves abla­kok, két oldalsó falmezőben üres szoborfülkék. A torony legfelső szintjén félköríves ablakok, a homlokoldal alatti fülkében Szent István szobra. Az oldalhomlokzatokon, a hajó osztásának megfelelően, két-két szegmensívű ablak. Párnatagos, bádog to­ronysisak.

A hajó két boltszakaszát és a keskenyebb szentélyt a falpillérek gazdagon tagolt párkányára támaszkodó hevederívek között, csehboltozatok fedik. A torony alatti orgonakarzat, amelyet a tornyot alátámasztó fapillérekkel elválasztott árkádok nyit­nak meg a hajó felé.”

(A templom főoltárképén Szent István fölajánlja a koronát Szűz Máriának. Az elsőt Kracker János Lukács festette 1754-ben, 1887-ben Sajósy Alajos a védőszentnek új képét festette meg. A főoltártól balra rokokó mellékoltár és szószék található.)

 

(Szerkesztette M. Szlávik Tünde)

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.09.24. 18:41

Kurucz Albert múzeumépítőről beszél Ujváry Zoltán néprajzprofesszor

Kurucz Albert.jpg1975 és 1986 között dr. Kurucz Albert volt a Szentendrei Szabadtéri Múzeum főigazgatója. A múzeumok között sajátos hely illeti meg a skanzeneket, melyek egy néprajzi terület vagy egy egész ország hagyományos népi építészetét és lakáskultúráját mutatják be. Ezekben a múzeumokban a múlt idők tárgyai, a hagyományos életforma, a gazdálkodás emlékei eredeti, hiteles környezetbe kerülnek, a látogatók számára élővé válnak, s átfogó képet adnak egy-egy terület népi kultúrájáról.

A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum hazánk központi gyűjteménye, ahol a magyar népi építészet és lakáskultúra hagyományos formáit, a XVIII–XIX. századi falusi és mezővárosi anyagi műveltséget mutatják be. Ehhez a néprajztudósok hazánkat tíz tájegységre bontották. Mint ismeretes, a múzeum telepítési tervét 1970-ben hagyták jóvá, 1972-ben kezdődött az építkezés, 1974-től a csodálatos környezetben a skanzen már látogatókat is fogadott.

Kurucz Albert nagy lendülettel fogott neki a tájegységek építésének. 1986-ban az egykori bihari tanító váratlanul kidőlt a sorból, betegsége miatt meg kellett váljon munkájától. Alakját, tevékenységét, emberségét fiatalkori barátja, Ujváry Zoltán professzor, a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékének nyugalmazott tanára idézi fel.

– Mikor ismerte meg Kurucz Albertet? Tudomásom szerint ő tanító, ön pedig fiatal kutató volt a debreceni Néprajzi Intézetben.

– Berci 1946-tól Konyáron és Mikepércsen volt kántortanító, majd beiratkozott a Kossuth Lajos Tudományegyetemre, s 1954-ben szerzett diplomát. De egyetemista korában felvett néprajzi kollégiumokat is. Az ismeretségünk úgy kezdődött, hogy mint fiatal néprajzos elmentem Konyárra, kutatóútra. Az természetes, hogyha az ember elmegy egy faluba néprajzi gyűjtőútra, először vagy a lelkészhez kopogtat be, vagy a tanítóhoz, tehát egy értelmiségi emberhez. Konyáron hozzá irányítottak, mert tudták róla, hogy őt érdeklik a népszokások, a népdalok, annál inkább, mert mint később kiderült, Berci kórusvezető volt. S rögtön az első pillanatban baráti kapcsolat alakult ki köztünk, ami az ő haláláig tartott. Meghívott a lakásába, megismertetett a szüleivel.

– Milyen családból származott ő? A szülei parasztok voltak?

– Elég szegény, sőt mondhatnám, kifejezetten szegényparaszti családból származott. Gyermek- és ifjúkorában nyilván megismerkedett a mezei munka nehézségeivel. Az egyik nekrológban írta valaki, hogy egyszer kaszások érkeztek a szabadtéri múzeumba, s Berci beállt segíteni nekik. Egyikük megjegyezte, hogy főigazgató kezébe nem illik a kasza, mire Berci az egész csapatot lekörözte. Hárman voltak testvérek. Az egyik testvér szintén tanító volt, a másik magmaradt a kis gazdaságukban, de már egyikük sem él. Tehát így ismerkedtem meg vele s rajta keresztül Konyárral. Több cikket írtam Konyár néprajzáról, ő mindig segített, támogatott az anyaggyűjtésben. A barátságunk mind inkább elmélyült, olyannyira, hogy amikor megszületett a kislánya, akkor a feleségemet és engem kért fel keresztszülőknek. Tehát ilyen szoros, mondhatni családi kapcsolat jött létre közöttünk.

– Ezek szerint ő erősen érdeklődött a népművészet, a folklór iránt, mint a legtöbb néptanító. A régi tanítóképzőkben kiváló oktatás folyt. Vagy ön keltette fel benne az érdeklődést?

– Nem, amikor megismertem, ő már gyűjtötte a helyi népdalokat, le is kottázta őket, mert kitűnő zenei hallása volt. Szépen énekelt, harmóniumon, orgonán is játszott. Hallottam, hogy néha múzeumi kirándulásokon, hivatalos utakon falusi műemlék templomokban járva leült a harmóniumhoz, és játszott. A többiek körülállták, és együtt énekeltek. Ezek templomi énekek lehettek. Ne feledjük, ő 1986-ban beteg lett, mindez tehát előtte történt. De a tudatos néprajzi tevékenységet az én hatásomra, pontosabban biztatásomra kezdte el. Ő ugyanis közben levelezőúton elvégezte az egyetemet, s nálunk, a néprajzi tanszéken is felvett néhány speciálkollégiumot. Ajánlottam neki, hogy doktoráljon le. Ő ezt a tanácsot örömmel fogadta, azonnal belátta, hogy a doktori cím majd előrehaladásának előnyére válik. Részben Gunda Béla professzor, részben az én tanácsomra a konyári szőlőművelés néprajzának feldolgozását választotta disszertációja tárgyául. A disszertáció elkészült, s meg is jelent önálló kiadványként, s ezzel megszerezte a doktori címet is. Ez valóban segítséget jelentett neki abban, hogy feljebb lépjen. Konyárról be is került Debrecenbe, a városi tanácshoz, majd rövidesen a megyei tanácshoz, mindkét helyen helyettes vezetője volt a művelődési osztálynak, aztán 1963-ban a Debreceni Tanítóképző Főiskola főigazgató-helyettese lett. Ez akkor új intézménytípusnak számított, mert a felsőfokú tanítóképzés mellett népművelőket és könyvtárosokat is képeztek. Berci ez utóbbiért volt felelős, ami azzal járt, hogy részt vett az országos program, illetve tanterv kidolgozásában. De 1975-ben onnan is továbblépett, s a Szentendrei Szabadtéri Múzeum főigazgatójaként fejezte be pályafutását. Sokat beszélgettünk szakmai kérdésekről, néprajzi témákról, s ez is inspirálta őt arra, hogy egyiket-másikat megírja. Rendszeresen dolgozott a Dankó Imre szerkesztette Múzeumi Kurír c. szaklapba, olykor más folyóiratokba is. Életművének még nem készült el a bibliográfiája, jó lenne, ha valaki hozzákezdene, és összegyűjtené szétszórtan megjelent írásait.

– Már Konyáron kitűnő pedagógus és népművelő lehetett, másrészt egy kicsit a mozgalomban is forgolódhatott, ha már 1950-ben a Debrecen városi, majd a megyei tanácshoz hívták munkatársnak, illetve osztályvezető-helyettesnek.

– Ő nem volt párttag, távol tartotta magát a direkt politizálástól, soha senkinek politikai kérdésekben nem adott utasítást. Olvasom egy róla szólóújságcikkben, hogy főigazgató korában állást adott politikailag problémás fiatalembereknek, s többen az akkori teremőrök és raktárosok közül ma országosan ismert zenészek. A népi mozgalomban mint falusi tanító természetesen részt vett, de az abban az időben kötelező volt. Ő a mozgalomnak a kulturális szférájában tevékenykedett, nyilván eredményesen, ezért esett rá a választás. A megyei pártbizottság oktatási igazgatósága, ahogy akkoriban röviden nevezték, a pártiskola, 1969 decemberében egy tudományos konferenciát rendezett az ideiglenes nemzetgyűlés és kormány megalakulásának huszonötödik évfordulója alkalmából. A tanácskozás anyagát kiadták két kötetben. Több egyetemi, főiskolai tanár és közéleti ember mellett Bercit is felkérték előadónak. Ő a művelődéspolitika kialakulásának, fejlődésének néhány kérdését vette górcső alá. Jellemző megállapítása: „már 1947-ben ma is elfogadható módon megfogalmazódott a művelődéspolitika egyik-másik részterületére vonatkozó program, javaslat.” A dolgozat persze nem mentes az akkori politikai közbeszéd bizonyos fordulataitól, de ahogy a kisgazdapárt 1945-ös oktatási programját méltatta, vagy ahogy minden demokratikus párt iskolakoncepcióját haladónak minősítette, ahhoz tárgyilagos látásmód és bátorság kellett. De úgy vélte, a tudománypolitikai fejlődésének is „az irányító pártok”és nem „a párt!” felismerése volt a záloga. Ugyanebben a tanulmányban a művészetpolitikáról szólva kárhoztatta a sematizmust, amely nemcsak leegyszerűsítette, de meg is hamisította a társadalmi valóságot, elsősorban a paraszti életet. Ezt csak az tudja értékelni, aki akkoriban maga is közszereplő volt. Említettem, amint lehetett, továbbállt a tanácstól, s a felsőoktatásban, illetve a muzeológiában találta meg élethivatását. A tanácsnál is mindent elkövetett, hogy valódi értékeket hozzon létre. Indított például egy folyóiratot Élet és Művelődés címen. Noha a neve nem szerepel sem kiadóként, sem szerkesztőként, mindenki tudta, hogy ez az ő alkotása. Ez abban az időben nagy bravúr volt, mert az ilyesmitől idegenkedett az akkori kultúrpolitika. Sajnos, csak egy pár szám jelent meg belőle, de legalább valami elindult. A kérészéletű folyóiratban sok értékes cikk napvilágot látott. Kiadott egy kötetet a debreceni képzőművészeti életről is. Tervezte, hogy az általa Konyáron összegyűjtött népdalokat kottával együtt megjelenteti, de amikor Szentendrére került, az ottani munka elsodorta ettől a tervétől, később pedig betegsége miatt már nem volt rá ereje. Tehát elmondhatjuk, hogy rövid, néhány éves tanácsi tevékenysége során nyomokat hagyott a megye, s elsősorban Debrecen kulturális életében. Az egészséges tudományos vérkeringés szempontjából nagyon fontosnak tartotta a folyóiratformát, hiszen Szentendrén előbb a Téka, egy évvel később, 1980-ban megjelentette az intézet tudományos periodikáját Ház és Ember címen.

– Jellemző rá, hogy 1953-ban legfontosabb feladatának a Csokonai-évforduló megünneplését tartotta. Az előzetes újságcikket is ő írta, méghozzá lírai tónusban.

– Hadd idézzek belőle:„Emlékezzünk Csokonai Vitéz Mihályra! Babonás, bolond világban, szeretve és kitaszítva, csillogó és elboruló szemmel, könyörögve és ostorozva, de mindig a jövőbe vetett hittel zengett a szava. (…) Álmodott-e vagy a jövőbe látott? Mindegy. A késő század, a boldog kor, amelyet siettetett, kezd megvalósulni. S e kor emberei felelettel tartoznak Csokonai Vitéz Mihálynak… (…) Debrecen dolgozói! November 17-én Csokonai Vitéz Mihály születésének 180. évfordulóját készülünk megünnepelni. A mi városunk szülötte, s a mi városunk száműzöttje volt. Ha nem értették meg a sötétség képviselői, akik ellen harcolt, azt nekünk annál inkább meg kell értenünk. Jóvá kell tenni és jóvá is tesszük azt a sok igazságtalanságot, ami őt érte (…)”.

– Milyen ember volt ő az ön emlékezete szerint?

– Rendkívül szerény. Ezzel lehet őt tömören jellemezni. Soha nem törekedett arra, hogy előtérbe kerüljön. Amit a pályáján elért, azt a szorgalmának, tudásának köszönhette. Igen erős akaratú, következetes személyiség volt azonban, akinek lételeme a munka. Nem járt mulatni, piknikezni, enni-inni, pedig beosztásánál fogva alkalma lett volna rá. Nem is emlékszem arra, hogy valaha is társaságban ivott volna. Teljes életét a családjának és a szakmájának szentelte. Annál inkább, mert RH negatív-pozitív problémák miatt úgy volt, hogy nem lehet gyermekük, de később megszületett a lánya, aki szintén néprajzos lett. Másrészt pozícióit meg kellett becsülnie, tekintettel arra, hogy alulról küzdötte fel magát, s végül nem megvetendő szakmai csúcsra érkezett.

– S milyen vezető volt?

– Erről természetesen csak közvetett értesüléseim vannak, de azok megbízhatóak. Célja az volt, hogy a szabadtéri múzeumok legteljesebbjét építse fel, amely nem csak az egyes tájegységek jellegzetes építészetét, az épületek berendezését, hanem az egykori lakók életformáját is reprezentálja, tehát a szociológiai rétegződést is. Jól tudta, hogy mi magyarok elkésve kezdtünk hozzá a szabadtéri múzeum létesítéséhez, de ennek a kárnak is megvolt a haszna: figyelembe lehetett venni a nemzetközi tapasztalatokat. Kurucz Albert a Dániában épült Lingby Múzeumot tekintette követendő modellnek. 1986-ban elkészült a Felső-Tiszavidék tájegység harminckét építménye 2500 műtárggyal berendezve, befejezés előtt állt a Kisalföld tájegység és elkezdődött a Nyugat-Dunántúl építése. Igazgatása alatt a szabadtéri múzeum hihetetlenül nagyot fejlődött. Irányítása alatt folyamatosan nőtt az intézmény híre itthon és Európában, amit jól dokumentál, hogy a skanzen 1978-ban megkapta a Schumacher-díj aranyérmét, 1982-ben pedig otthont adott az Európai Szabadtéri Múzeumok Szövetsége konferenciájának. Ez hatalmas megtiszteltetésnek számított, a szakmai koncepció és az ott folyó gyakorlati munka teljes elismerésének. A munkatársai, beosztottjai nagyon szerették. Jellemes, egyenes embernek tartották, kellemes főnöknek, aki hagyta az embereket dolgozni, megbízott bennük. Aki bizonyított, annak a közvetlen munkájába nem szólt bele, sőt támogatta. Jellemző erre a ragaszkodásra, hogy munkatársai 2002. március 8-án, nem sokkal halála után a Szabadtéri Néprajzi Múzeum mándi református templomában istentiszteletet tartottak emlékére. Nagyon megtisztelőnek tartom, hogy Cseri Miklós, a jelenlegi főigazgató úgy fogalmazott, hogy Kurucz Albert nyomán halad, mert ő évtizedekre kijelölte a múzeum útját.

– Ezek szerint a szakma befogadta? A kérdést éppen „szabálytalan” életútja miatt teszem fel. Tudniillik nem rendelkezett kutatói múlttal, magas tudományos fokozattal, csak gyakorlati ismeretekkel.

– Soha nem tapasztaltam jelét annak, hogy a szakma bizalmatlanul fogadta volna, ellenségesen viselkedett volna vele szemben, noha tény, hogy a néprajztudománynak nem volt kiemelkedő képviselője. Tudományos munkásságot nem végezhetett olyan mértékben, mint aki a szakmán belül nevelkedett, de mivel kitűnő szervező volt, a szentendrei skanzent európai hírűvé emelte. Az ő idejében a skanzen becses nemzetközi díjat is kapott. Kiváló nemzetközi kapcsolatokat hozott létre, ami abban az időben nem is volt olyan magától értetődő. Őt tehát a szakma nem mint tudományos tekintélyt, elméleti szakembert becsülte, hanem mint kiváló szervezőt, kapcsolatteremtőt értékelte. Ennek révén ő köztiszteletben álló embere volt a néprajznak. Cseri Miklós és T. Bereczki Ibolya idézi fel Berci szavait. 1988-ban, az első kapavágás huszadik évfordulóján így emlékezett vissza a múzeumban töltött éveire: „Eredeti világomat találtam meg a munkámban. Azt, amit egész életemben éltem. Ezen kívül az egész országot megismertem. A legnagyobb élmény számomra újra látni az áttelepített épületeket, és részt venni ebben a munkában, amíg egy-egy objektum megszületik. A legnagyobb gondom mindig a versenyfutás volt az idővel, pusztulással. Még ott is, ahol a helyiek gondosan védték az épületeket. Egyre sürgetőbb feladattá vált a gyors munka, amihez nem voltak meg a feltételek. Mikor végre ez is kialakult, az anyagi lehetőségek csappantak meg. A legnagyobb öröm számomra, ha minden feltételt együtt látok. Remélem, ez is eljön belátható időn belül.” Kósa László, a magyar Néprajzi Társaság elnöke a temetésére küldött levelében múzeumépítő igazgatónak nevezte. Emlékeztetett rá, hogy abban az időben lett a szentendrei skanzen első számú vezetője, amikor a múzeum saját lábára állt, vagyis végleg elszakadt a Néprajzi Múzeumtól. Ez kétségtelenül nehéz időszak volt mind a múzeum, mind a vezetőés munkatársai részére. Mégis felfeléívelő szakasz vette kezdetét a múzeum életében, ami kimagasló eredményekhez vezetett. A szakma mélyen sajnálta, hogy egészségügyi okokból 1986-ban váratlanul kiesett a munkából, előbb-utóbb új igazgatók álltak a helyébe, akik bevallottan abban a szellemben vezették tovább az intézményt, amelyet Kurucz Albert meghonosított.

– Mit lehet tudni a betegségéről?

– Agyvérzést kapott, talán hatvanéves lehetett. Sajnos, nem tudott belőle felépülni, egészen haláláig ágyhoz, illetőleg mankóhoz, szobához, később tolókocsihoz volt kötve. Betegsége alatt írogatott, emlékeit rendezgette, de nagyobb feladatra nem vállalkozhatott.

– Igen, nekem is írt, mint a Napló főszerkesztőjének, hiszen jól ismertük egymást, hogy néznénk utána egykori cikkeinek, de nem tudott pontos adatokat megjelölni. Ilyen feladatot senkinek nem adhattam ki, ezért magam láttam neki a keresésnek, de nem találtam meg a kért cikkeket.

– Tőlem is, másoktól is kérte ezt a segítséget, de ez nagyon időigényes munka, nem tudom, kinek mit sikerült megtalálnia. Mindig Konyárra vágyott vissza, egykori falusi emlékeit idézgette. De azt kell mondanom, hogy nagy szeretettel vették körül őt nemcsak családtagjai, hanem volt munkatársai is.

Úgy tudom, a felesége ápolta, mégis ő halt meg előbb?

– Igen, sajnos így történt. A felesége valamilyen nem halálos természetű betegséggel kórházba került, s betegtársai mondták el, hogy a fekhely szélén ülve beszélgetett, amikor hirtelen ráborult az ágyra, s meghalt. Nagy valószínűséggel infarktusban. Ez borzasztó nagy veszteség volt Berci számára, mert innentől kezdve magára maradt, illetve a leányfalui református szeretetotthonba került. Lánya ugyanis a gyerekek és a munka mellett nem vállalhatta a gondozását. Tudjuk azonban, hogy az otthonban jól érezte magát.

– Konyáron temették el, kívánsága szerint. Te mondtad a búcsúbeszédet. Mit tapasztaltál, számon tartják-e Bercit szülőfalujában, ápolják-e az emlékét?

– Már csak az idősebb generáció. Ez érthető, hiszen legalább 50 éve odahagyta Konyárt, a fiatalabbak nem ismerték. Azt mindenki tudja, hogy ki volt Kurucz Albert, de személyes emlékek nincsenek róla. A család is kihalt. A temetésen óriási tömeg volt, ami azt mutatta, hogy sokan tisztelték, becsülték. Ez kiderült a lelkész prédikációjából és mások emlékezetéből is. Konyár monográfiáját én szerkesztettem, ennél fogva többször megfordultam a faluban, s mondhatom, hogy sokan szeretettel emlegették.

– A monográfiában megemlékeztetek róla?

– Nem, hiszen amikor hozzákezdtünk a munkához, Berci még élt. Az utolsó pillanatban meg már nem lehetett mit tenni, mert akkor át kellett volna alakítani a kötet szerkezetét, például meg kellett volna emlékezni más, Konyárról elszármazott híres emberről is. Én azt ajánlottam a polgármesternek, hogy adjon ki a község egy kis füzetet Konyár nagyjai vagy jeles személyiségei, vagy valami ilyen címen. Természetesen többen hivatkoznak rá a kötetben, aki a szőlőművelésről írta dolgozatát, lényegében az ő munkájára támaszkodott. Arról tudunk, hogy Kurucz Albert mindig is hangoztatta, Konyár megérdemelne egy falumonográfiát.

 Bakó Endre

***

KURUCZ ALBERT (született 1925. január 16-án Konyáron, elhunyt 2002. február 20-án Leányfalun) a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója. Szegényparaszti családban született, elemi iskoláit Konyáron végezte, tanítói oklevelet szerzett Debrecenben, a Református Tanítóképző Intézetben, majd a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen diplomázott. 1946–1950 között Konyáron és Mikepércsen tanító. 1950-től 1963-ig művelődési osztályvezető-helyettes a debreceni, majd a Hajdú-Bihar megyei tanácsnál, 1963–1975 között a Debreceni Felsőfokú Tanítóképző igazgatóhelyettese. 1963-ban doktorált néprajzból. 1975–1986 között a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója. Tanulmányai szakfolyóiratokban és évkönyvekben jelentek meg. Fő művei: Az Észak-Bihari szőlőművelés és borgazdálkodás (1964), Művelődéspolitika, helytörténet és kulturális munka tervezése (1967). 

UJVÁRY ZOLTÁN (született 1932. január 25-én Hétben) néprajzprofesszor. Egyetemi tanulmányait 1951–1955 között végezte a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. 1955 óta az egyetem néprajzi intézetének különböző fokozatú munkatársa, 1979-től professzora, a Néprajzi Tanszék vezetője, az MTA-KLTE Néprajzi Tanszéki Kutatócsoport vezetője. A Műveltség és Hagyomány, a Folklór és Etnográfia, a Studia Etnográfia szerkesztője, szerkesztőbizottsági tagja. Kutatási területe: népdalok, népballadák, népi színjátékok, maszkok, agrárrítusok, mitológia. A néprajztudomány akadémiai doktora. Az Ungvári Állami Egyetem díszdoktora. A Pitré-díj, a Győrffy István-emlékérem, a Móra Ferenc-emlékérem, az Ortutay Gyula-emlékérem és a Kölcsey-díj tulajdonosa. Az MTA Néprajzi Bizottságának tagja. Főbb művei: Az agrárkultusz kutatása a magyar és európai folklórban (1969), Varia folkloristica (1975), Gömöri népdalok és népballadák, Játék és maszk I–IV. kötet (1983, 1988).

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2014.09.22. 14:55

Címkék: ü:Kurucz Albert


talált.jpgHa van talált tárgyak osztálya, akkor képzeletben lehet talált szavak osztálya is. Az itt lévő kifejezések alkalmiak, egyediek, és természetesen általában új szavak, azaz neologizmusok. Ezekért ritkán mennek az emberek, mert annyira ritkán szükségesek, de azért vannak olyan érdekesek, hogy egy rövid írást megérjenek.

Az egyik internetes folyóirat úgynevezett Első magyar googlewhackblatt nevű játékában arra kérték az olvasókat, hogy küldjenek olyan magyar szavakat, amelyekre az internetes kereső csak egy találatot hoz ki. Ezek a szavak sem kommunikációs szükségletet nem elégítenek ki, sem stilisztikai célt nem szolgálnak. A következők szerepeltek a nyertesek között: elblogolgat, őzillatú, kikorrumpálta, anyaszú, zsírtigris, űrfő, csóklé, műbőrharisnya, kabalakalap.

Ugyancsak az interneten, egy közösségi portálon, amelyen a bemutatkozáson kívül háziállatunkat is meg kell nevezni, ezt olvastam: kukoricakucu. Első hallásra lehet, nem is mindenki azonosította a rímes, játékos szót, amely nem más, mint a tengerimalac.

Az egyik újság olvasói oldalán pedig Yamahacsárdás címmel jelent meg egy cikk. A jelentés a következő idézetből kiderül:

A lakodalmak zenéit olyan emberek szolgáltatják, néhány kivételtől eltekintve, akik két gombot ismernek a hangszeren: a ki- és bekapcsolót. Indul a zene, megszólal a basszus-, a dobeffekt, és belevágnak a Yamahacsárdásba.

Ragyogó kifejezés a pókkamera, amelyet először a labdarúgó-Európa-bajnokság futballmérkőzéseinek sportriportereitől hallhattunk. Ez nem más, mint a stadion fölé kifeszített drótkötélen távirányítással „szaladgáló” kamera (szaladgál, mint pók a falon), amelynek segítségével teljesen új nézőpontból lehetett szemlélni az eseményeket.

Esterházy Péter egyik könyvének a fülszövegében a következő olvasható:

A Semmi művészet a föltámasztott anya könyve, az anyáé, aki ismeri a lesszabályt, és akinek nyelve, mely által a világhoz való viszonya meghatározódik, a futball nyelve. A fiú csak ehhez képest van, és minden és mindenki más is csak ehhez a futballanyanyelvhez viszonyítva létezik.

Futballnyelv, anyanyelv és futballanyanyelv. A talált szavak osztályán ez a legújabb. Vajon lesz-e más a gazdája? 

***  minya_karoly.jpg

Nyelvünkben élünk

Dr.  Minya Károly rovata

 

Szerző: Napkelet Népe  2014.09.21. 09:06


A Sanipass hágó fentről.jpgSanipass-nak, azaz Sani hágónak hívják a Dél-Afrikai Köztársaságban azt hátborzongató szerpentinen megközelíthető szorost, amely összeköti Lesothoval, a kis hegyi országgal. A nem mindennapi terepjárós hegymászás 2873 méter magasan végződik. Ha nem emelkedne, azt mondanám, a pokolba tartunk, viszont mindvégig olyan fáklyaliliom-mezők kísérnek bennünket, amilyeneknek csak a mennyországban lehet párja.

fáklyaliliom.jpgNéha itthon is feltűnik a drágább és díszesebb csokrok közepén egy-egy a gyönyörű virágból, a világörökség részét képező Sanipass nedves rétjein viszont kárminpiros tőle minden. Olyan sűrű, mint a tavasszal nyírségi laposokon a gólyahír.

Valami nagyobbacska négykerék hajtású katonai terepjáró korlátjába kapaszkodunk, amely lihegve küzd az emelkedővel. Hajtűkanyar csak azért nincs, mert a cikk-cakkban visszafelé tolatunk, aztán ismét előre, megint hátra, és így mindig fel és fel. A Sárkányhegynek is fordítható nevű Drakensberg hegység ormainak kéksége lassacskán zöldre vált. Egy kis határállomáson futólag vízumot kapunk, és kisvártatva Afrika legmagasabban fekvő kávéházában pihenhetjük ki az izgalmakat. Ezzel egyúttal a civilizációnak is vége, mert a ritka levegőben sűrűn pihegve megérkezünk az első sotho faluba.

A fáklyaliliomok völgye.jpgNem fázik a kis sotho.jpgA felföld olyan sima, mintha nem is küzdöttünk volna majd fél napot a felkapaszkodással. Az ég sötétkék, a nap nem süt, hanem szúr. Még sincs talán öt-hat foknál melegebb. A sárkunyhókból álló település nagyon szegényes.
A bennszülöttek vastag takarókból álló öltözékükben óvják magukat a hidegtől, a széltől. Kissé távolabb karcsú szép járású lovakon – csak úgy szőrén megülve őket – nyargalászik néhány siheder. Ösztövér kecskék keresgélik eledelüket a sovány növényzetben. Kristálytiszta folyócska hídján lépdelünk át.
Ebben pedig vizimenta virágzik. Éppolyan, mint otthon, a Túrban. Akkor is hazagondoltam, amikor – még a lenti zöld vidékeken gólyákat láttam sétálni a kaszáló traktor nyomában. Lehet, hogy éppen magyar gólyák voltak, és már a hosszú utazásra táplálkoztak. Istenem, milyen messze kell majd repülniük, néztem vissza a távoli völgybe. A változatosság kedvéért most az volt kék, mint idejövet a hegyek. Kék, mint az a kis füstszalag, amely az egyik kunyhó tetejéből tekeredett az ég felé. Kenyérsütés illatát hozta felőle a szél. 

Egy kis tüzelő a konyhára.jpg

 ***

esiksandor2cm.jpg

Ilyen szép a világ

Szerző: Napkelet Népe  2014.09.20. 14:08

Írta: Ésik Sándor

 

Ésik-fotó.jpgHa bábszínházban játékvonatot játszanék, faleveleket fűznék össze, és elhúznám őket a paraván mögött. Előre egy kéttenyérnyi platán, utána kisebbek… Mulatságosan hullámoztatnám a szerelvény vagonjait, abból is látszódjék – miként a rajzfilmeken –, most éppen a váltókon csattognak át.

Hatalmasat dörrent az ég a Rue Fourier felől, és újabb leveleket vert le a zápor. Pedig hőhullám van. A kerületi hivatal futófényes hirdetőtáblája már a negyedik nyelven írja, mi ilyenkor a teendő.

Az egészséges nyári lombok között ennyi hulló falevél. Kozma párizsi örökzöldjét dúdolom. Senki sem hallja, mert még nagyobb cseppek kelepelnek a gőzölgő aszfalton. Elsuhan egy busz elegánsan kanyarodva a kis parkocska ívén. A Place Laplace irányába tart a homlokán villanó felirat szerint. Ülök a kis kávéház ponyvája alatt, ahová bezavart a zápor. Az út és a járdaszegély között fut a kisvonat. A leveles-vagonos szerelvény. Az összeszaladt víz zübörög alatta, de nem látszik csak a hullámzó, zörgő levelek robogó sora.  A bábszínház…

Szemből Verlaine mellszobra néz rám csepegő bronzsapkája alól. Verlaine park. Akárhová nézek, valami híresség a középiskolás tankönyveimből.

Beállhattam volna a buszmegállóba is, de ott három hajléktalan vert tanyát már az első cseppek után. Clochard – idézem fel a Nyomorultakból megtanult kifejezést. Mellettük a kannás bor, mint otthon. Csendben várták az égiháború végét. Egy motoros ugrott le a gépéről, és átgázolva az én szerelvényemen mellettem telepedett le. Kinyitott bőrmellénye alól olyan bűz áradt, hogy a clochardok közé vágytam. Egyikük felállt, vadonatúj kék botját elővette, de ahelyett, hogy rátámaszkodott volna, peckes léptekkel indult az összekuszált levélcsomóhoz. Amióta a motoros feldúlta, egy helyben kavargott. Mint egy nagy vasúti katasztrófa. Istenem, hányan is haltak meg a minap Spanyolországban?

A hajléktalan megkavarta a botjával a leveleket, és azok lassan eltűntek a csatornában. Jöttek újabb szerelvények, de az első szépségének nyomába sem értek. Mi lesz itt ősszel, néztem fel a dús lombok közé. Követte a tekintetemet az az arab lány, aki harmadiknak érkezett a ponyva alá. Haja kendőben, ám arca erősen kifestve. Ó idők… telefonált, és közben elektromos cigarettát szívott egy fiolából. Mi lesz itt ősszel? Itt sok zörgő levelet sepernek majd a zajos utcaseprők és nagy szél lesz. Mint tudjuk, csak a Szent Mihály útjára érkezik szökve és nesztelen az ősz.  Itt is tiszta már a kockakő. Elvonultak az én szerelvényeim. A felpirkadó ég megmutatta az arab lány fekete pillantását és körötte a széles festés színét. Megszívta a fiolát, és akkor ismét elfutottak előttem a zörgő levélvonatok. Apró kis füstöcske kanyarodott ajkai közül a sötétbíbor szemekhez. Brüll Adél… Zörgő levélvonatok, kis rőzsedalok. Füstösek, furcsák, búsak, bíborak… 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Ésik Sándor tárcái

Szerző: Napkelet Népe  2014.09.19. 20:49