Írta: Vaskó Ilona

 

kartyaparti.jpgA kocsmában ültem, és a halállal kártyáztam. A kockás abrosz, a kiborult sörtől volt nedves.

– Tudod, hogy most játszom veled utoljára? – kérdeztem tőle. Ő hátradőlt, arcán gúnyos mosollyal, mélyen a szemembe nézve mondta:

– Pedig te vagy a legjobb kártyapartnerem, ennyi embert még soha nem láttam kártyát húzni a tizenkilencre, de az is igaz soha senki nem számolta még ilyen profin a lapokat. Miből gondolod, hogy nem fogsz velem többet huszonegyezni, vagy snapszerezni? Nem a hely, nem a kocsma határozza meg soha a játékok helyszínét. Fájeroztam én már inkubátor tetején is. Igen. Az apáddal. Most min csodálkozol? Azt hiszed, hogy aki huszonnyolchétre születik az egy csoda miatt marad életben? Mit gondolsz kinyert? Mit gondolsz, hogy viselte apád, hogy te vagy a tét?

Túl sokat beszélsz, halál! – szakítottam félbe türelmetlenül. Nem érdekelt a nagymonológja, amivel befolyásolni akart. Szétnéztem a környező asztalok társaságán. Szemükben rettegés volt, és valami érdekes keveréke a dühnek és az őrületnek. De remegett kezük lábuk. Szinte bűzlött róluk, hogy félnék. Rám se mertek nézni. Mint amikor attól félnek, hogy ha a szemembe néznek, majd ők következnek, ő velük kezd kártyajátékba a végzet.

Én is ilyen voltam? – kérdeztem tűnődve.

Milyen? – nézett rám kíváncsian.

Én is ilyen beszarian ültem az asztalnál 13 évvel ezelőtt, mikor először ideültél hozzám? Ilyen gyáva képet vágtam, mikor először találkoztunk? – kérdeztem keményen, a kártyáimmal a kezemben, szürke arcát vizslatva. De az elmúlás nem válaszolt. Már-már kínosnak éreztem a csendet kettőnk között, ezért a kezemben lévő lapokat az asztalra tettem, és tüntetőleg belebámultam az arcába. Vártam. Míg az arcát néztem, érzelmek sokaságát véltem felfedezni rajta. Volt abban minden. Szomorúság és hitetlenkedés, de volt harag is. A legmegdöbbentőbb felfedezés a szeretet volt. Mintha egy pillanatra elérzékenyült volna… Olyan fátyolos lett a szeme, mint a meghatottságtól ábrándos művésznek, aki valami újat, szépet alkotott. Ekkor megszólalt:

– Mi nem itt találkoztunk először. Nagyon sokszor ott voltam melletted, már a legelső pillanatodtól, mikor megszülettél. Eleinte nem játékos voltál, hanem tét. Legelőször apáddal játszottam a kórház folyosóján. Fiatal, erős ember volt. Látszott rajta, hogy rajongásig beléd szeretett. Pedig akkora voltál, mint egy vekni kenyér. Pontosan akkora – mélázott el egy pillanatra, majd folytatta. – Mindenki lemondott rólad. Csak ő nem. Ő is tizenkilencre húzott lapot, az első éjszakádon. Nyert. Majd heteken keresztül az inkubátorod mellett fájerezett velem, de mindig kikaptam tőle. Sokáig nem értettem, hogy miért veszítek minden egyes játszmában, amikor téged akarlak vinni. Egy idő után fel is adtam, és hagytalak sorsodra. Igazából el is felejtkeztem rólad. Aztán betértem ebbe a kocsmába tizenhárom évvel ezelőtt, és annyira más voltál, hogy azonnal észrevettelek. Te nem féltél, te lüktettél. Élt benned minden. Olyan gyönyörű életöröm fénylett az arcodon, hogy nem is értettem, mi a fene hozott ebbe a szakadt kocsmába. Azt hiszem beléd szerettem. Nem akartam veled kártyázni, csodáltalak. Olyan voltál, mint frissen roppanó képviselő fánk. Keménynek tűnik, de mégis lágy. Édes és kívánatos. Magamnak akartalak. De ekkor lépett ki a hátad mögül egy régen nem látott ismerős arc. Az apád. Kezében egy üveg sör volt, és amint meglátott, kiejtette a kezéből. Ide le az asztalra. Ezért nedves a terítő. Még mindig. Felismert. Ekkor te pimaszul odaléptél hozzám, és megkérdezted, hogy mit szólnék egy snapszerhez. Apád elsápadt. Elvesztetted az első játszmádat, és te nem is tudtad, hogy apád tétnek ajánlotta magát, helyetted. Nem, te soha nem voltál ilyen gyáva, te pimasz voltál, és a napfény áradt a mosolyodból. És én nem bírtalak elengedni. Évről évre egyre jobban ragaszkodtam hozzád… – most már ő is letette lefordítva a lapjait az asztalra és az arcomat kémlelte.

– Miért mondtad azt, hogy nem játszol velem többet? – kérdezte meglepő szelídséggel?

– Mert már nincs mit elveszítenem – mondtam rezignáltan.

– Ennyire biztos vagy benne? – húzta fel a szemöldökét gonoszul. Tudtam mire gondol. De már nem hagytam magam belehúzni provokáló játékába. Kezeimet összekulcsolva az ölembe eresztettem, és csendesen mondtam neki:

– Már semmit nem veszíthetek, mert minden, ami itt marasztalt a világon, azokat már mind elvetted tőlem. Most már engedj hazamennem, várnak otthon a gyerekeim.

Közben felálltam, és csendesen szedelőzködni kezdtem. Éppen a sálamat kötöttem a nyakamba, amikor a halál dühösen rám ordított:

– Nem félsz, hogy most őket veszem el tőled?

– Nem félek, mert őket már nem veheted el tőlem, ők velem maradnak örökre. Ha hamarabb akarnád vinni őket, úgy engem is vinned kell. Békélj meg a sorsoddal elmúlás. Egyszer én is a tiéd leszek, de gyere értem akkor, amikor már nincs dolgom itt. Most még tennem kell. De ha jössz, vedd fel a legszebb ruhádat, és vőlegényként gyere. Többet nem játszom veled.

Csendesen húztam be magam után a kocsma ajtaját. Tudtam, soha többet nem teszem be ide a lábam. Már nem féltem a haláltól, de már nem is érdekelt.

Míg sétáltam haza, elgondolkodtam mások, máshol vívott szerencsejátékán. Azon gondolkodtam, hogy nem kellett volna-e feladnom már a legelején? Talán nem lett volna egyszerűbb? Hiszen az életösztön indított el a veszteségek útján. Az élni akarásom vitt bele kockázatos játékokba másokat. Pedig a tétet soha nem én választottam. A halál gonosz játéka, hogy mikor, kit ajánl fel tétnek, ha előre feladtam volna, akkor az esélyt is elvettem volna az életre. Nem volt választásom. Be kellett állnom a játékba. De már nem kezdek bele újabb játszmákba. A veszteségeim megtanítottak az élet fontosságára, a mindennapi holnapok újrakezdésére.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Vaskó Ilona tárcái

Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

    

Szerző: Napkelet Népe  2017.02.22. 17:39

M. Szlávik Tünde a Nyíregyházi Városi Televízió stúdiójában

konyv.png


  

Kedves Olvasóm!13502898_1036144519767592_961916204113779885_o.jpg    

Szeretettel ajánlom figyelmébe könyvemet, amely ötven kisprózát tartalmaz százhetven illusztrációval. 
Keresse fel egy kattintással

internetes áruházunkat! 

                                                       2940 forint helyett most csak 2499 forint a kötet ára

Kérésre dedikált példányt küldünk. Írja a kívánt nevet a Megjegyzés rovatba! A kiszállítás az egész országban ingyenes. 

Szerző: Napkelet Népe  2017.02.22. 15:44

Vállalkozó, gazdálkodó

Vámosoroszi

szszb_33_bb_kiss_jozsef.jpgEbben az évben mérföldkőhöz érkezik, hiszen idén tölti be a 60. életévét. Mások ilyenkor már a pihenésre gondolnak, sokan el sem érnek ehhez a jeles évfordulóhoz. Kiss Jóska – hiszen Jóskának ismeri az ország legkeletebb szegletében szinte mindenki – nem ilyen ember. Ő a 60. évéhez közeledve is tele van tervekkel, energiával, tenni akarással.
Lehet, hogy szülei Kiss Bertalan (aki egyébként az Amerikai Egyesült Államokban született 1918-ban) és neje Varga Irén sem gondolták volna 1957-ben, hogy második gyermekük, József ilyen sokra viszi, ennyire sikeres pályát fut be. A földműves szülők taníttatták erejükhöz foghatóan csakúgy, mint a másik két gyereküket, Jánost és Szendit.
Esztergályos szakmát tanult, aztán le is érettségizett, munka mellett folyamatosan képezte magát. Katona éveit Nyírteleken töltötte, már akkor tudatosult benne, hogy egyénisége többre predesztinálja. Visszakerült az első munkahelyre, beilleszkedett a gyár közösségébe. Nem tudni, hány emberről mondható el manapság Magyarországon, hogy 45 éve az első munkahelyén dolgozik. Nyilvánvaló, hogy a cég neve, társasági formája azóta megváltozott, de az egykori MEZŐGÉP jogutódjaként a FIPKERSZ Kft. is immár több évtizede működik sikeresen, munkalehetőséget biztosítva Fehérgyarmat térségében a dolgozni tudó és akaró (szak)embereknek. Ő azóta minden munkanapon 5 óra 40 perckor indul, 6 óra előtt 5 perccel bent van a munkahelyén óramű pontossággal. Esztergályosként, majd termelésirányítóként, illetve a cég egyik tulajdonosaként tevékenykedett és teszi azt most is. Korábban a munkavállalók szószólójaként több, mint 20 évig volt szakszervezeti titkár, sikeresen képviselve a dolgozók érdekeit. Szakszervezeti titkárként komoly tapasztalatokat szerzett a nyilvánosság előtti szereplésben is, nem jön zavarba, ha beszélnie kell, a tömeg talán még inspirálja is.
Kiss Jóska nem elégedett meg azzal, amivel az emberek többsége akkoriban: 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás. Ő pihenésként szórakozásból dolgozott, másodállást vállalt, esztergált, majd amint lehetőség nyílt rá és megalakulhattak az első gazdasági munkaközösségek (az úgynevezett GMK-k) ő azonnal lépett és szinte „úttörőkként” létrehozták a MEZŐGÉP-nél is a maguk GMK-ját. Akik az 1980-as évek elején csatlakoztak, azok ma is tanúsíthatják, hogy jó döntésnek bizonyult. A rendszerváltás időszakában a MEZŐGÉP felszámolása után megalakult 1989-ben a FIPKERSZ Kft, amelyben tulajdonrésszel rendelkezik.
Az 1990-es években a vendéglátásba is belekóstolt, egy büfét és fagyizót kezdett üzemeltetni Vámosorosziban, egy konténerrel kezdte, majd miután a forgalom azt mutatta, hogy működik a dolog, gyönyörű kis faházat épített a falu közepére.

Az új évezred elején megvásárolta Vámosoroszi legöregebb lakóépületét, egy 1871-ben épült és még ma is álló parasztházat. Lehetősége nyílt pályázati forrásból falusi vendégházat építeni. Komoly varrógép és kútgyűjteménnyel büszkélkedik, a kutak a vendégház udvarát díszítik.

Jóska sosem gondolt arra, hogy ő valaha földet fog művelni, gazdálkodni fog. Aztán, amikor Tiszakóródon felesége rokonsága révén sikeresen tudott vásárolni egy nagyobb földterületet, az olyan lökést jelentett számára, hogy elhatározta, ebbe az irányba indul tovább. Sikeresen gyarapította a földbirtokait, több településen tudott a környéken termőföldhöz jutni.

Nagyon büszke rá, hogy 2015-ben meg tudott vásárolni a szomszédos településen, Mándon egy tanyát, az épületekkel együtt egy komoly őshonos szürke marha állományt.
Életfilozófiája, hogy aki fát ültet, az azt nem magának ülteti elsősorban, hanem az utókornak, az utódjainak. 2002-ben 12 hektár dió ültetvényt, valamint 20 hektár erdőt telepített, ezeknek hasznát a gyerekek, az unokák és azok leszármazottai fogják élvezni.
Pedagógus felesége - a környéken mindenki csak Babus tanító néniként ismeri – végig segítette, támogatta, biztosította számára a meghitt, meleg családi légkört. Tavaly óta nyugdíjas. Két szép, egészséges gyermekkel áldotta meg őket a jó Isten, lányuk, Adrika jogot végzett és a fővárosban dolgozik a közigazgatásban, férjével és Boldizsárnak keresztelt kisfiával kiegyensúlyozott családi életet élnek. A fiúk, Robi főiskolát végzett, a NAV munkatársaként ő is felelősségteljes munkát végez, mindemellett kedves kis feleségével három gyönyörű gyereket nevel: Robikát, Nimródot és a nemrég született Lénát. Jóskának a családja a mindene, bennük gyönyörködik, értük dolgozik, ők jelentik neki a plusz erőt, energiát a mindennapok apró-cseprő, vagy nagyobb bajainak legyőzéséhez. Hatalmas erőt jelentett neki tavaly, amikor súlyos szívműtéten esett át, hogy a szeretteit maga körül tudhatta, segítették, támogatták, ahogy tudták, fogták a kezét amikor arra szükség volt.

13680719_1168957709809139_3809482301017233445_n.jpg

 Írta:

Borbély Balázs

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.02.21. 18:22

Hargitai Beáta alkotása
16775984_1594651577218182_1271346806_o.jpg
26x21 cm.
akvarell
papír
2016.
Az öt templom látványa különlegesnek tűnhet, de mi győriek már ismerjük, és megkedveltük. A figyelem felkeltő reklámok sokasága elönt programajánlóval, és csak úgy mellékesen tűzve a mondandó fölé, hogy az "elfogadás fesztiválja". Engem ez a megjelölés emelt fel. Évszázadokon keresztül véres csatázások árán sem tudtak a különböző felekezetek megegyezni, méltóságon alulinak tűnő hadakozásokban sem. A katolikus nem fogadta el az evangélikusokat, ők a reformátusokat, és így tovább.Jobbára a legegyszerűbb megoldások a legnehezebbek. Mosoly, kézfogás, elfogadás. Az egy családba tartozás melege olyan hatalmas erő ami bajokon átvezetve is erős. A papjaink kezet fogtak, egymást meghallgatva elmondták beszédeiket, és megszentelődtek. Átjárta őket a szeretet, az egymás iránti tisztelet, az elfogadás. Ünnepeljünk együtt, hallgassuk meg a különböző kultúrák hatalmasra gyűlt zenei anyagát, amitől csak gazdagabbak lehetünk.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.02.19. 08:16

„Mint ékszerek a szavak…” 
(Krúdy Gyula)

Írta: Arany Piroska

 

16731053_1590532130963460_571926511_n_masolata.jpgA buszváróba igyekeznék, a jegypénztárhoz, ám fogalmam sincs, hogyan jutok be az ajtóban csoportosuló kamaszoktól. Szeretném, ha önként térnének ki az útból. Eszükben sincs. Ez a közömbösség már-már bosszantó. Csak nem fogok bocsánatot kérve átevickélni? Vagy talán lökdösődve törjek magamnak utat? Ki se kerülhetem őket. Köztük ellavírozni? Hogyan? Kiabálnak, ugrálnak, hadonásznak. Kamaszok, akik nem férnek a bőrükben. Elinduljak? Szerintem ez a langaléta fiú itt előttem úgy pörög, egyből oldalba vágna azzal a tömött hátizsákkal, ha közéjük tolakodnék. Fiúk, lányok, nevetnek, kurjongatnak, rágóznak, észre se veszik, hogy ott ácsorgok.  

Lobognak, nagy lángon, ahogy az ő korukban, az ő vérmérsékletükkel kell is.

Na, igen, ha más szemmel nézném, meglátnám, milyen szépek, egészségesek, jókedvűek.

A mieink.

Rájöhetnék, hogy a délelőtti tanítás utáni laza pillanatokban most, itt, így együtt, önfeledten boldogok, gondtalanok. Erejük a jövőbe vetett hit. Hogy később, délután, holnap, jövőre, évek múlva mi vár rájuk? Ebben a percben a közös öröm, a vidámság a részük. Övék a mai nap.

Miért őket akarom megváltoztatni, amikor inkább nekem lenne jó hozzájuk fiatalodni, megértően, magam ifjúkorára emlékezve, elfogadni őket.

Megenyhülök, és akkor találkozik a szemem a hátizsákos fiú pillantásával. Élénk tekintetén látom, észrevett, ezért bátran mosolyogok rá:

– Segítesz? – nézek rá kérdőn. – Szeretnék bemenni – intek a bejárat felé.

Visszamosolyog, belülről fakadó, természetes kedvességgel.

Hátizsákját a hátáról könnyedén előre lendíti, pajzsként emeli maga előtt a tömegben, és ezzel, mintha egy egész zsák mosolyt vinne, sugározna maga köré.

 – Utat, utat! – kiáltja harsányan, és – talán az apjától tanulta – gavalléros meghajlással nyitja ki előttem az ajtót:

–Tessék parancsolni, tessék, nem kell megköszönni, mi itt a buszra várunk, karácsonyi szünet van, csókolom, vakáció!

Szavai, mint az ékszerek, és mosolya maga a ragyogó ünnepvárás, amikor amúgy lazán, még megbillenti a sapkáját:

Szép karácsonyt, csókolom, ja, és boldog újévet, mamikám!

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Arany Piroska tárcái     

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.02.15. 20:51

 Derecskei művészvendég Mátészalkán

rekasi_attila-szatmarimuzeum-2017_dsc_0253--k.jpgrekasi_attila-szatmarimuzeum-2017_dsc_0252--k.jpg
Tisztelt Igazgató Úr, Tisztelt Jelenlévők! 

Nagy, nagy szeretettel köszöntök minden vendéget és mindenek előtt engedjék, meg, hogy megköszönjem a Szatmári Múzeumnak és Mátészalka Városának a lehetőséget, hogy egy ilyen nívós helyre hozhattuk el, városunk szülötte, Rékasi Attila fotóművész alkotásait. Kis városoknak folyamatos feladata, hogy meg kell magunkat mutassuk a nagyvilágnak. Szeretjük magunkat megmutatni, hiszen a hírek, különösen a kulturális hírek, nagyon fővároscentrikusak. Ha véletlenül mégsem a főváros, akkor megyeszékhely szintig hajlandó ilyen programokkal foglalkozni a média. Ezért is örülünk ennek a lehetőségnek, hiszen Derecske egy kisváros, nagyjából fele akkora mint Mátészalka. A Debrecen, Hajdúszoboszló, Nagyvárad arany háromszög közepén helyezkedünk el, ez meghatározta őseink életét és talán mai napig a mi életünket is. Településünk alapvetően ezeket a városokat szolgálta ki, mezőgazdasági termékekkel kézműves portékákkal stb. Nem ezért vagyunk itt ma, hogy ennek részleteit kifejtsem, hanem azért, hogy az egyik helyi alkotóművészünk, Rékasi Attila műveit bemutassuk. Városunkban a saját eszközeinkhez mérten igyekszünk a művészeteket támogatni, ezt Attila is elismeri. A város fotóművészeti élete nem csak az Attila tevékenységét foglalja magába, hanem egy őt körülvevő csoportét is. Ebben nem csak derecskei polgárok vannak, hanem járási, megyei alkotók is. Megemlíteném még a derecskei grafikai alkotótáborunkat is mely egy kortárs közösség és több mint nyolcszáz grafikai alkotás született a város támogatásával. 

Bakó István

Derecske Polgármestere

(A köszöntő elhangzott, Mátészalka városában, a Szatmári Múzeum kiállítótermében,
Rékasi Attila fotóművész tárlatmegnyitóján 2017. január 30. hétfőn 18:30)

rekasi_attila-teremtett-terek-viszonyok-print-100x100-2013.jpg

Teremtett terek Viszonyok

print 100x100

rekasi_attila-teremtett-terek-hosok-ii-print-100x60-2014.jpg

Teremtett terek Hősök II.

print 100x60

2014

rekasi_attila-teremtett-terek-vonalak-print-100x100-2013.jpg

Teremtett terek Vonalak

print 100x100

rekasi_attila-talalt-terek-kassa-print-100x60-2014.jpg

Talált terek Kassa

print 100x60

2014

rekasi_attila-teremtett-terek-csomopontok-print-100x60-2014.jpg

Teremtett terek Csomópontok

print 100x60

Szerző: Napkelet Népe  2017.02.14. 14:18

Lelkész, cégvezető

Újfehértó, Nyírtét

szszb_33_tk_papp_krisztian.JPGÉg és Föld között, repülj velem, vezess át az életen, vezess át a túlsó partra – örökbecsű gondolatok és szívet melengető dallamok Koncz Zsuzsa énekművésztől. Vissza-visszatérnek a teret és időt keretbe foglaló sorok, amikor Papp Krisztián lelkész és sikeres vállalkozó próbál beavatni épp négy évtized miértjeibe és hogyanjaiba. Ahogy őt hallgatom, olyan egyszerűnek tűnik a világ, amilyen csak a mesében vagy a gyermekek elméjében lehet. Isteni rendelésnek tudja be, hogy soha nem kellett választania a hivatása és a vállalkozása közt. Teljes szívével, odaadással éli meg mindkettőt. Ezt tetézi be családi boldogsága. Földi élete eddigi 40 évét, annak minden örömét, küldetését a Teremtő akaratának és irányításának elfogadásával érhette el. Lehet, hogy a nyírtéti református gyülekezet tagjai a szeretett lelkészt látják benne. A gazdasági élet szereplői tudják: a Pa-Comp Kft. idehaza már piacvezető, ezért megmérették magukat nemzetközi szinten is, üzleti partnereik Kanadától Oroszországig, az USA-tól Indonéziáig megtalálhatók. A PACO brandet bevezették, sikerre vitték és tartják vezető pozíciójukat. Vannak olyan fiatalok, akik a testvérével, Leventével alakított rock zenekar számaira múlatták az időt. Barátok, rokonok, vadásztársak pedig a 4 éve szenvedéllyel hobbiját szerető vadászt ismerték és szerették meg Papp Krisztián személyében. Mint egy gyöngykagylót kinyitni, olyan izgalmas utazás felfedezni: hogy fér össze a lelkész a vadásszal, a havi 5-8 ezer kilométert vezető, hajnalban kelő vállalkozó a két kisgyermekét és feleségét rajongásig szerető családapával?

Mindennek megvan a maga ideje és rendje – avat be a titokba. Éljünk szenvedélyesen, fogadjuk el, amit örökül kaptunk és abból hozzuk ki a legtöbbet. Szeressük, amit csinálunk, de nagyon, akkor örömünket leljük a hivatásunkban, a családunkban, a hobbinkban - mondja. Ennyi lenne? Talán. Mindenesetre Papp Krisztián azon kevesek egyike, aki felvállalja az önmagára vett szerepeket, ám azokat nem jelmezként viseli, hanem mint ahogy a palástjával óvja gyermekeit, ugyanúgy szívén viseli az általa képviselt feladatok véghez vitelét. Mindebben a nagybetűs Társ szerepét tölti be oldalán Pappné dr. Papp Nikoletta, aki jogász, a Szivárvány Idősek Otthona Etel-közi intézményének igazgatója.

Vajon gondolta-e Papp Sándor édesapa és lánynevén Szarka Jolán édesanya, nemcsak gyermeket nevelnek, Krisztiánt és Leventét, hanem dinasztiát is alapítanak? A ruha-, cipőkereskedés már nem biztosította a család jövőjét, profilt váltottak, és száraz termények, lencse, borsó csomagolására és kiszállítására álltak át. Nem kérdezték tinédzser fiaikat, akarnak-e segíteni az iskola után a boltban. A fiuk belenőttek az üzleti gondolkodásba, és ma már a két szülővel együtt ők is a Pa-Comp Kft. tulajdonosai. A cégalapító bölcsen háttérbe vonult, ma már ismert, saját kiállításon is bemutatkozó festőművész. Jól tudja, a generációváltás törvényszerű, s ezzel új szemlélet, a 21. század kihívásainak is megfelelő tudás és cselekvés szükséges. Üzleti partnereiknél is a fiatalok jobban értik egymás nyelvét, gondolkodásmódját. Felbecsülhetetlen érték, hogy a két fivér nagyon szoros kapcsolatot tart, de még a feleségeik is barátnők, egy ikerházban laknak, szemben a vállalkozás központjával, Újfehértón. Gyermekeik, Zente Hunor és Zille Kisó a tágabb család és a nagyszülők dédelgetését is élvezheti. A büszke apuka szerint kereskedői vénával vannak megáldva, ki tudja, felnőve ők is a Pa-Compnál képzelik el a jövőjüket? Ha olyan tudatosan szervezik életük fontos eseményeit, mint a szüleik, akkor ez nem kérdés.

A száraz termények csomagolása, forgalmazása mellett, sütési alapanyagok-töltelékeket, a Wellnut termékcsaládot, ízesített kukoricaextrudátumokat, és natúr Super Foods termékeket forgalmaznak, előtérbe helyezve az egészséges és tudatos táplálkozást is.  Kiállítóként folyamatosan részt vesznek, több nemzetközi élelmiszeripari kiállításon. A több, mint 2 milliárd forintos éves forgalmat lebonyolító, közel 50 embernek és családjaiknak létbiztonságot nyújtó cég igazodik a világhoz. Számos díj és elismerés mellett Magyar Termék Nagydíjjal, Év Terméke díjjal, és háromszoros Magyar Brands díjjal büszkélkedhetnek.

A nyírtéti református gyülekezet Istentiszteleteire időnként az ország minden részéről érkeznek hívek és beülnek meghallgatni Papp Krisztián tiszteletes úr prédikációját. A dédnagyapja, idős Szarka László Nyírbogáton, nagyapja öccse, ifjú Szarka László Nagyhalászban volt évtizedeken keresztül református lelkipásztor. S amikor a sikeres vadászvizsgát igazoló oklevelet megmutatta édesapjának, ő elővette a nagyapa Id. Papp Sándor vadászjegyét, melyet Krisztián soha nem látott, és így bezárult a kör. Családi indíttatás, eleve elrendelés, Isten útmutatásának felismerése és elfogadása, a küldetés teljesítése adja, hogy Ég és Föld között az anyagi és a spirituális világban otthonosan mozogjon Papp Krisztián.

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.02.13. 16:01

Ősz Zoltán alkotása
16651784_1587278037955536_1203292208_n.jpg
Pasztell
Az ősz mintha itt felejtette volna a rozsdás takaróját, finoman ölelkezik a nádas, a bozótos. A túlsó part védelmében meghúzódó hó csupán egy jelző csík már. Tavaszodik. Ösz Zoltán merész játékos, finoman bánik a mutatvánnyal, élénkít, tompít mesterien, közel hozza a kis éledező patakot, és aztán messze is repíti a tekintetet. A kis lankás terület is fehér még, ezek az elszórt foltok adják az igazi hangulatot. A dombok szelíd vonulata a háttér, mozdulatlanul borongnak a fák, és csúcsaiknál ott ékeskednek a pironkodó vöröses, sárgás színek. A kép tökéletesen hangolt, ha jól hallgatózunk a dallamát is halljuk.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.02.12. 08:00

Írta: Vaskó Ilona

 

gyasz_masolata.jpgVajon ha megkérdezném tőled, hány éves az anyukád, mit válaszolnál? Az én anyám nagyon sokáig harmincnyolc éves volt. Így emlékszem rá. Akkor mentem első osztályba, akkor kellett mindenkiről mindent tudnom, hiszen mindig azt kérdezték, hogy hívnak, hol laksz, hogy hívják apukád és anyukád. Hány évesek? Van-e testvéred? Ha igen, fiú vagy lány, idősebb, fiatalabb, öcsike vagy bátyus, hugi vagy nővér? És én csak kapkodtam a fejem a sok kérdés között, hogy most éppen melyikre válaszoljak.

Az én anyám így maradt örök fiatal. Emlékszem, álltam valamelyik tanító nénim előtt, és a hátam mögött, az ujjaimon próbáltam kiszámolni, hogy hány éves is lehet anya, de nem tudtam. Nem mondtam semmit, csak sírtam. Hazamentem, és félve kérdeztem meg az én gyönyörű édesanyámat, hogy mondja meg, mert ő biztos bárkinél jobban tudja, hogy hány éves… Látva elkeseredésem, kacagva mondta: harmincnyolc. Nekem ő hosszú éveken keresztül ennyi is maradt. Talán már a középiskolába jártam, amikor mosolyogtam magamban, ha megkérdezték, hány éves, mert azonnal rá akartam vágni, hogy az én szépséges felmenőm mindig ugyanannyi.

Aztán pár éve belenéztem a tükörbe, talán pont én is anyám örök korába léptem akkoriban, és rácsodálkoztam a visszanéző, visszamosolygó ismerős arcra. Mindent, mit lehetett, az anyámtól örököltem. És mindent, mit tanulni lehetett, tőle tanultam. Talán csak a hajunk és bőrünk színe nem egyezett.

Anyám fekete hajú, kreol bőrű nő volt, bár idősebb korára bizony ő is olyan sápatag lett, mint én. De alig őszült. Hetven év felett temettük, és alig volt ősz hajszála. Apám meg… Ő olyan fiatalon halt meg, hogy őszülni sem volt ideje. Persze ez nem igaz. Benne volt már ő a hatvanban, az elejét kezdte éppen, de nem fehéren őszült, hanem sötét szőke haja – vagy hát nézőpont kérdése, mert akár világos barnának is mondhatnánk – szürkés átmenetet öltött. De az ő kék szemeihez pont ez illett.

A minap temettük nagyanyánkat. A bátyám ment az előttem lévő sorban, és a haját kémleltem. Elégedetten mosolyogtam. Ő sem őszül még. Nincs bajom az őszüléssel, nem is zavarnak az ősz hajszálak sem, csak anyánkat és apánkat kerestem magunkban. Jó volt látni benne anyám fekete rövid haját, kreol bőrét – ahogy telnek az évek, az övé is világosodik. Itt laknak bennünk. Ránézek, és apámat látom benne, a színeiben meg pont anyámat. Mind a kettőt egyszerre viszi ő is, és tán én is.

A tükörben, reggel, néha anya arca köszönt. A vidám nevetésekben, az örök mosolygásokban is ő üdvözöl. És apám? Ő ott van minden hátvakarásomban, a görbe tartásomban, a párna sarkát morzsoló mozdulataimban. És ott lakik abban a humorban, amit csak kevesen értenek.

Talán pont ettől tudtunk magunk közé választani embereket. Ha értették a humorunkat, maradhattak, ha nem, akkor inkább jobb volt távozni. Ahhoz, hogy velünk tudjanak nevetni, érteni kellett az iróniához, öniróniához, a szarkazmushoz, és olykor egy csipetnyi cinizmust is tetten kellett tudni érni közöttünk. Ezek nélkül nem érthettek semmit, ha köztünk ültek. Nem értették min nevetünk, vagy azt sem, miért nem halunk bele semmibe. Nem volt siránkozás, mindenből lehetett humort gyártani. Nem kellett tisztelni a halált sem.

A bátyám nagylánya rákban halt meg. Mikor ballagnia kellett volna a középiskolában, mi eltemettük őt. A ballagási tarisznyáját az osztálytársai hozták magukkal a koszorúval együtt. Pár nappal a halála előtt a bátyám rám nézett, és csak ennyit mondott: – Hugi, szólnál az öregnek? – így hívta apánkat. – Már szóltam neki, hogy ha lehet, két Kinder tojással várja ott fent – válaszoltam. Nem sírtunk, csak konstatáltuk a dolgokat, hogy fél szavakból is értjük egymást.

Apánk minden unokájának vásárolt egy-egy Kinder tojást, ha találkozott velük. Mivel gyakran ő ment értük az óvodába, iskolába, így bizony rengeteg meglepetés játék sorakozott már a gyermekszobák rejtekében.

Már mind elmentek. Apám előre ment, várni az unokáját és anyánkat. Nagyanyám megvárta anyámat, mert nem hagyta egyedül a betegségében. Mindennap főzte neki a kapucsínót, mert tudta, a lánya nagyon szereti.

Így maradtunk utolsóknak, a bátyám és én. Nincsenek már szüleink, nagyszüleink. De van családunk. Gyönyörű családunk. Mindkettőnkben ott él tovább apánk és anyánk. Csak nekem anyám harmincnyolc éves maradt.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

    

Szerző: Napkelet Népe  2017.02.08. 16:20

Intézményvezető, jogász

Nyíregyháza

szszb_33_tk_pappne_dr_papp_nikoletta.JPGHallottak már Önök a békítő show-ról? Valószínűleg nem, ahogy e sorok írója is először találkozik ezzel a szóösszetétellel. De nem ez az első meglepetés, amikor a roppant csinos, elegáns intézményvezetővel találkozunk. Két szülés után is a divatlapból léphetne ki a fiatalasszony. Pár mondat meggyőz arról, hogy egy hihetetlenül céltudatos, maximalista, minden apró részletre odafigyelő vezető irányítja a Sóstói Szivárvány Idősek Otthona Etel közi intézményét. Életéből vett néhány mozzanat pedig arra világít rá, hogy a határozott külső melegszívű édesanyát, odaadó feleséget, a szüleit tisztelő gyermeket és a néhai nagymamára gondosan ügyelő unokát takar. Az pedig hab a tortán, hogy a férje, Papp Krisztián nemcsak a megyében, hanem országosan és nemzetközileg is jegyzett sikeres vállalkozó, akinek az oldalán a közvélemény a hátteret betöltő feleségszerepet gondolta róla.

Nikoletta azonban már 12 évesen a saját megérzésére hallgatott. Úgy döntött, jogász lesz és ettől semmi nem tántoríthatta el. Nyíregyházán, a Vasvári Pál Gimnázium speciális angol tagozatán érettségizett, angol és német nyelvvizsgával a zsebében a legjobb egyetemet, az ELTÉ-t jelölte meg. Felvették. 2006 februárjában vette át oklevelét. Még előző évben, joghallgatóként mondott igent Papp Krisztiánnak a nyírtéti református templomban névnapján, szeptember 10-én. Házasságukból Zente Hunor (9) és Zille Kisó (6) született. Mivel teljes családra vágytak, a vállalkozó, lelkész és még néhány dologgal foglalkozó férjjel úgy döntöttek: a gyerekeket a Teremtő adja, a karrier utána is jöhet. Nikoletta hallgatott óvodapedagógus, óvodavezető édesanyjára: amíg lehet, nevelje ő kisfiát és kislányát, mert az idő sólyomszárnyakon repül, és soha nem pótolhatja be a csodás éveket. A gyermekgondozási szabadság évei alatt szociális igazgatásszervezésből szerzett diplomát. Dolgozott korábban a Jókai Idősek Klubjában vezetőként, és rátermettségére, ügyszeretetére felfigyeltek az egyházi szakemberek. Amikor ismét munkába állt, a református egyház átvette a Szivárvány Idősek Otthonának fenntartását, és Pappné Dr. Papp Nikolettát nevezték ki az Etel közi intézmény vezetőjévé.

A gyes alatt bújta a jogszabályokat, mert a szociális igazgatásra az egyetemen nem fordítottak annyi figyelmet, mint azt a törvényváltozások szükségessé tették. Mondhatni, naprakészen ismerte a vonatkozó rendeleteket, most már „csak” a 24 órás ellátást biztosító részleg emberarcúvá formálását igyekezett megvalósítani. Gyerekkorából hozott konokságával rögtön azt tűzte célul: megváltoztatja a közhiedelmet, amely szerint ez csak elfekvő. Nem felejti az első látogatását itt, sok évvel ezelőtt, megcsapta az orrát egy kellemetlen szag… Azóta a szekrények, függönyök, tapéták beszerzését is magára vállalja. Szent meggyőződése, hogy a befejezés legyen emberhez méltó. A legkisebb hibázás is fájó sebet üthet az amúgy is meggyötört testtel és sérült pszichével küzdő idős lelkén. Az 50 férőhelyes otthonban 12 súlyos és középsúlyos demenst gondoznak. Számuk, sajnos, növekszik.

Empátiáját nagyban fejlesztette, amikor a saját nagymamája bekerült az intézetbe. Másképp látta a gondozás, az étkeztetés, a napi ellátás, a gyógyszerelés, az orvosi kezelés, a közösségi programok, a jó hangulat kialakításának fontosságát. Megtapasztalta, hogy a hozzátartozók közelsége, gyakori látogatása milyen fontos vagy ennek teljes hiánya milyen rombolást visz végbe. Az idealista, fejlett igazságérzettel megáldott tinédzser önmagára visszaemlékezve kristálytisztán látja: a jogszabályok kordában tartják, irányítják ugyan a napi munkát, de ha mindez nem párosulna megértéssel, szeretettel, odafigyeléssel, akkor lehetne törvényesen, ám lélektelenül irányítani egy intézményt. Papp Nikolettát azonban hiába faragták kemény fából, a család szeretete, a környezete iránt megnyilvánuló empátiája, az önmagával és a társadalommal szembeni felelősségérzete, és mindehhez járul az Isteni gondoskodásban megingathatatlan hite – e tulajdonságok formálták személyiségét szerethető vezetővé. Férjével tudatosan megtervezték életük fontos állomásait, kezdve a gyermekvállalástól a tanulásig, a munkavállalástól a közösen eltöltött szabadidőig.

Papp Nikoletta szülei, Jancsik Katalin (58) óvodavezető és Papp József (62) zöldség-gyümölcs kereskedő nagyon büszkék a lányukra. Jól vizsgázott előttük, mint gyermek és komoly szerepet tölt be felnőttként a munkahelyén. Családjukban a két unoka a szemük fénye. Az pedig külön melegséggel tölti el a szívüket, hogy maradtak szülőhelyükön, Újfehértón. A fiatal pár bebizonyította: a gazdasági életben és az intézményirányításban lehet kimagaslót alkotni egy kisvárosban is. Az Etel közben a békéltető show pedig feloldja az időskori konfliktusokat, hogy zökkenőmentesen teljenek a mindennapok.

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.02.06. 13:30

Bíró Ernő alkotása
16425403_1579600448723295_1888419707_n.jpg
35x50 cm.
akvarell.
2016.
Ragyognak, összetartanak, fegyelmezettek, és még mi mindent írhatunk róluk, hiszen olyan szépek és kedvesek. Az ember régi társai, kísérői, barátai. Az átlagember mindezt bekódolva tudja, de a közelebbről azért nem ismeri.
Úgy történt, hogy a nyári kertünk szomszédságában ló-, és állatszerető fiatalember költözött. Péter okosan tudta szeretni állatait, nem kérkedve, hanem gondos gazdaként. Mi nagyon örültünk, hiszen a látvány is öröm, és a szabadon tartott állat viselkedése is más, mint a munkára fogottnak. A barátság hamar kialakult, mert nálunk a gaz is nagyon szeretett élni, így jutott bőven a "kedves szomszédnak" is. Ha megláttak, már rohantak a kerítéshez, tudtam, hogy nem a személyes csábom miatt, de örültem nekik. Jó volt a szuszogásukat hallani, a prüszkölést, a simogatás örömét, és ha hátat fordítottam, kedvesen meglökdöstek. Most is átélem mindazokat az érzéseket, azt a kis cérnavékony kapcsolatot ami elszakíthatatlan. Örömet éreztem, amikor Bíró Ernő hármas lóportréját megláttam. Bravúros akvarell, akvarell a javából, fölényesen, és mégis szerényen megélt színhatásokkal képes volt puhává tenni és keménnyé is hogy élő lélegző képpé váljon a látvány. Most itt Ők szemellenzősen, de kicsit eléjük állva csillogó tekintettel várják az embert, és utasításait.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.02.05. 08:00

depositphotos_30681947_w.png

Szemelvények M. Szlávik Tünde                 A Férfi illata című könyvéből

Mellbevágó az éjszakai akácillat. Olyan sűrű, hogy kedvem lenne megfürödni benne. Ha az utcai lámpák nem világítanák be a kertet, megkockáztatnám, hogy ledobom a ruháimat és szeretkeznék a holdfénnyel. Attól talán újra az a karcsú, 18 éves lány lehetnék, aki egykor voltam. Persze, akkor még annyira elvakítottak saját gátlásaim, hogy nem vettem észre: nő lettem, gyönyörű nő…

Ha bátrabb lennék, mezítláb kiszaladnék, s ha elbotlanék egy vakondtúrásban, hanyatt vetném magam, s fűangyalt csinálnék. Van ilyen egyáltalán? Félek, reggelre kelve, ahogy a nap felszívja a harmatot, a fű újra fölegyenesedne, már nem őrizné tovább testem nyomát, s ezt az egész bolondos éjszakát józan reggeli napfény tenné nevetségesen semmivé.

Végigdőlök a hintaágyon. Akácot szagolok, ahelyett, hogy fehér fürtjeivel beborítanám a testem. A csillagos égbolton műholdakat lesek, amint róják örök időkre kirótt köreiket. A repülőgépek parányi felvillanó lámpái – micsoda nyüzsgés van odafenn! Elképzelem, amint ölelnek, ölnek, sírnak, fáznak, félnek, boldogabb jövő elé néznek; keresik a tegnapot, a rég elhagyott házat, hazát, szeretőt, valami szerethetőt. S én innen lentről nézem őket, mint parányi, hangyányi menetelőket, kiknél még a fölöttem cikkanó denevér is hatalmasabb.

Kölyökállat puhaságú csend vesz körül. Belesüppedek, s mintha soha nem érnék le az aljáig. Hátravetem a fejemet, ettől hirtelen bukfencezem egyet – ez olyan természetesnek tűnik, hogy megismétlem néhányszor. Egészen addig, amíg meg nem érzem, hogy nem vagyok egyedül. Valaki úszkál és bucskázik még ebben a felfoghatatlan közegben, mégpedig szorosan a hátamhoz simulva. Ez olyan izgalmas, hogy abbahagyom a körözést, s összetapadva lebegünk tovább. A mellkasa a lapockámon. A keze… Nem, nem: a karjai! Végigsimítják a testemet, majd egyik megáll a combomon, a másik a mellem alatt. A szakálla megcsiklandozza a nyakamat,depositphotos_48304809_w.png s ettől egyszerre vélem látni a kicsinyét tarkójánál fogva hurcoló tigrist és a sörényét vadul rázva vágtató musztángot. Akkor már tudom, hogy Te vagy az, aki a testem folytatása lettél.

Nincsenek hangok, nem lüktet egy ütemre a szívünk, nem vesszük át egymás lélegzetének ritmusát. Nem lélegzünk. Már nem is létezünk – feloldódunk a halvány derengésben.

Álmomból kiáltozás riaszt. Az utcán fiatalok sétálnak csapatosan, cigarettafüsttel mocskolva be az akácillatot, s nyers egyszerűséggel nevén nevezik azt, amire én is vágyom – hogy annyira…

 

konyv.png


  

Kedves Olvasóm!13502898_1036144519767592_961916204113779885_o.jpg    

Szeretettel ajánlom figyelmébe könyvemet, amely ötven kisprózát tartalmaz százhetven illusztrációval. 
Keresse fel egy kattintással

internetes áruházunkat! 

                                                       2940 forint helyett most csak 2499 forint a kötet ára

Kérésre dedikált példányt küldünk. Írja a kívánt nevet a Megjegyzés rovatba! A kiszállítás az egész országban ingyenes. 

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre! 

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.02.04. 16:03

Írta: Kulcsár Attila

 

ae7e9d741945efbdb2413dc462c16e3a.jpgA halálnak annyi szinonimája van a magyar nyelvben, az egyszerű elhunyttól a foglalkozásokhoz kapcsolódókig.  A kovács elpatkol, a kertész alulról szagolja az ibolyát, a turista meg feldobja a bakancsot – és általában használjuk is mindet.

A nagysikerű amerikai film óta bekerült a köztudatba a bakancslista fogalma. Két gyógyíthatatlan beteg öregember elindul a világba, hogy kipróbálják azt, amit egész életükben elmulasztottak megtenni, nem volt bátorságuk megcsinálni.

Nem kell ehhez rákosnak lenni, csak kellően öregnek, hogy ki-ki maga is belegondoljon, mit hagyott ki eddigi életében fizikai, anyagi vagy erkölcsi korlátai miatt, amit ma is sajnál.

Maradjunk annyiban, hogy tudomásom szerint kutya bajom sincs, de én is elgondolkodtam a film után, mi volna az, amit még ki kellene próbálnom. Én is készítettem egy bakancslistát.  Olyat, hogy Claudia Cardinalét ágyba kellene vinni – pedig régen de szerettem volna –, fel se vettem. Maradjunk a realitások talaján.

Viszont mindig szerettem volna néptáncos lenni. Ez lett az első a listán.  A TV-ben sokszor kedvtelve néztem a legényest, a fiúk csavarodó lábait, csapásolásaikat.  Elmentem a városi táncegyüttes próbájára.  Kinevettek, amikor bemutattam egy csárdásos lépést és egy szökellést.  Öreg, csücsüljön le oda oldalra és figyeljen, tanácsolta a karvezető, és én  a táncóra végén  ott ülve  megtanultam a ritmusra csapásolást a combomon,  visszeres lábszáraimon, és boldog voltam.  Eddig és ne tovább, mondtam,  a népi tánc ki van pipálva.

Műkorcsolyázni is mindig szerettem volna, megcsinálni egy leszúrt Rittbergert. Elmentem a városi Műjégpályára a nyitás előtt, és beszéltem az oktatóval. Adott egy korcsolyát cipővel, és bemutatta az ugrást. Egyszerűnek tűnt az egyfordulatos: bal lábbal leszúrok a jobb mögé és elrugaszkodok. A biztonság kedvéért ott gyakoroljon a palánk mellett, mondta.  És én ott kapaszkodtam, próbáltam járni a pálya szélén, tettem egyik lábam a másik mögé, meg elé, ahogy sikerült. Többször fenékre és térdre estem, pedig elő vagyok jegyezve egy térdprotézisre. A kamaszok fogócskáztak, ők is elestek néha. Az egyik egy gyors irányváltoztatással nekicsúszott a palánknak. Pont ott, ahol én araszoltam. Ijedtemben páros lábbal felugrottam, ő meg alám csúszva megpördített  a levegőben, mindketten nagyot nyekkentünk , de megvolt a fordulat.  Az edző a srácot leszúrta, és így megvolt a Leszúrt Rittberger is. A versenyeken se sikerül mindig.  „Papa otthon hagyta a járókeretet”– gúnyolódott a fiú, de nem érdekelt, mert teljesítettem a listám második pontját.

Ekkor beláttam, hogy a fizikai számok már nem nekem valók. Alacsonyabbra kell állítani a mércét. Szellemi teljesítmény is van elég, ami kimaradt az életemből. Például sohasem tudtam kirakni a Rubik-kockát.  Vettem két orgináltat, hogy ha összekeverem az egyiket, lássam, hogy kell kinézni a végén a másiknak is.  Három hónapig próbálkoztam vele, már majdnem megvolt, és akkor meglátogatott az unokám.  8 éves.  Meglátta a satupadomon – mert már éppen szét akartam szerelni –, és két perc alatt befejezte. Elvette a kedvem az egésztől, de aztán eszembe jutott, hogy a gyerek végül is az én vérem, a génjeiben én is benne vagyok. Az unokák folytatják az elődök munkáját, megvalósítják álmaikat. Úgyhogy teljesítettnek vettem, kipipáltam ezt is a listámon.

Tetoválást is mindig szerettem volna magamon.  De viszolyogtam tőle, mert régen ilyet csak a börtönviseltek csináltattak a kezük fejére, hogy ÜSS.  De ma már szinte mindenkinek van. Kissé bátortalanul elmentem egy tetováló szalonba, érdeklődni.  A mester csodálkozott, hogy ilyen üres vagyok, és megrészegült a nagy lehetőségektől. De én lehiggasztottam, hogy nekem csak egy pici kellene, ami nem is látszik. Mondta, hogy nem gond, csinált már hímvesszőre is – az egy kicsit többe kerül a ráncok miatt, mert azt előbb ki kell sámfázni.  Mondtam, hogy  varrja inkább a talpamra. És mit? – kérdezte?  Egy 42-es számot, ilyen cipőt hordok.

Csodálkozott, de megcsinálta, mert volt benne logika. A hullaházban az öltöztetéskor tudni fogják, hogy melyik cipőt húzzák a lábamra – gondoltam.

Az utolsó feladat a listámon egyszerűnek tűnt. Szerelmes levelet írni a feleségemnek. Legénykoromban írogattam én mindenfélét a lányoknak. Még verseket is, hogy levegyem őket a lábukról. Néhányat sikerült is. De későbbi nejemnek egyet se. Lehet, hogy mert egy városban lakván inkább személyesen találkoztunk, és túlságosan hamar hozzám jött. Lassan itt az aranylakodalmunk ideje, és ezzel még adós vagyok magamnak, meg neki is. Ezt még meg kellene írni.

Emlékeimből átlapoztam szerelemes leveleim összes panelját, és hozzáláttam.  Tudtam, hogy ez lesz a legnehezebb. Az asszony a konyhában trancsírozta a csülköt a bableveshez, én meg bevonultam a szobába, hogy szembenézzek az üres, merített papírlappal, amilyenre a szerelmes leveleket szokták írni.  Nem laptopon – kézzel, gyöngybetűkkel, Régen nem volt helyesírás ellenőrző, csak a sok pofátlan el-ipszilon, amelyik sohase ott van, ahol kellene. Pedig nem szabad hibázni, a nejem magyartanárnak készült.

„ Imádott Pötyikém, lelkem pillangója!  (Igazából Rozáliának hívják, de azt nem szereti hallani, és a megszólításon sok múlik.)

„ Szépségedtől elszégyellik magukat a pávák, énekedtől elhallgatnak a pacsirták, hogy hallhassák, mosolyodat kisgyermekek utánozzák, anyjukét feledve…” (A lányok szeretik, ha szépeket mondanak nekik, még akkor is, ha tudják, hogy némi túlzás lehet bennük.)

„Emlékszel, amikor Lillafüreden a Hámori-tavon csónakáztunk egy éjjeli órán? A csillagok mint szentjánosbogarak csillantak meg a vízen, és én  akkor megfogtam a kezed, és megkérdeztem tőled, szeretnél-e egy kalóz szeretője lenni. Ha igent mondasz, én leszek a Te tuskólábúd, a Te rettenhetetlen kapitányod, aki a fél szemét mindig rajtad tartja, és a lábad elé teszi a világ minden kincsét… (kezdtem belejönni, egy kikötött csónakon üldögélés emlékét kiszínezve) … de Te csak nevettél  ezen…”

És ekkor bejött a Rozi a konyhából, és rám förmedt:

– Még be se vetted a reggeli gyógyszereidet, pedig már mindjárt dél van. Mit piszmogsz levélírással, azzal a köszvényes kezeddel?

Na, itt hagytam abba a bakancslistámat. Remélem, lesz még időm befejezni.

Fotó: Pinterest

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Kulcsár Attila tárcái

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

    

Szerző: Napkelet Népe  2017.02.01. 17:41

Nyugalmazott gépjárműoktató

Sonkád

szszb_33_ka_cseh_karoly.jpgMosolyogva üdvözöl a kedves Karcsi bácsi, amikor belépek az udvarára. Nagyon szép, mesébe illő kis porta, idillikus családi házzal. A látvány lenyűgöző, pedig tél van, mégis harmóniát tükröz ez az udvar.

Aztán belépünk a lakásba, ahol a bájos Júlia néni fogad. Látom rajtuk, hogy nagyon boldogok, csak összenéznek és fél szavakból is megértik egymást. Nem csoda, hisz negyvenhét éve élnek együtt békés, boldog házasságban, pedig nekik sem volt mindig felhőtlen az életük.

Karcsi bácsi hamar rátalált élete párjára, akivel1969-ben nagyon fiatalon összeházasodtak. Júlia néni segítette őt minden bajban, nehézségen, örömben és bánatban egyaránt. Igazi megértő társra lelt benne. Mellette tudott kibontakozni a szakmájában is.

Két gyermekük született, Károly és Annamária. Sonkádon építkeztek. Nagyon szép családi házat emeltek, gyönyörűen parkosított udvarral. Mai napig sokan megállnak, bekérezkednek, hogy megnézhessék ezt a vidéki udvart, mert annyira gyönyörű és egyedi. Büszkék is rá feleségével, mert sokat szorgoskodnak együtt, hogy meseszép legyen.

Karcsi bácsi sonkádi születésű, édesanyja árván nevelte, édesapját korán elvesztette. Az általános iskolát Kölcsében fejezte be. Először a sonkádi állami gazdaságban kezdett el dolgozni. Aztán az MHSZ-hez került és 1967-ben hivatásos jogosítványt szerzett. 1968-ban bevonult katonának, Kiskőrösön a seregben autóbuszvezető volt. A katonaság után a sonkádi állami gazdaságban az akkori igazgató Csorvásy Sándor sofőrje lett. 1970-től a Volánnál dolgozott, mint autóbuszvezető 12 évig. Önkormányzati képviselőként is tevékenykedett. Gépjárműoktatásba kezdett, nagyon jó eredménnyel készítette fel az első csoportját, még ma is emlékszik rá. A Partner autósiskolánál elméletet és gyakorlatot oktatott, miközben elvégzett egy autószerelő szakot Nyíregyházán. Ezután le is érettségizett. Szakoktatói képzésben is részt vett. 1997-től a Szatmár 97 Bt vezetője lett, ezért az iskolavezetői képzést is el kellett végeznie. Így főállású gépjárműoktató lett. Mindenben támasza volt felesége, aki a helyi óvodában dolgozott szakácsnőként. Mindketten dolgos, szorgalmas emberek. A gyerekeiket is ennek szellemében nevelték. Annamária a Fehérgyarmati Volán Zrt-nél dolgozik. Károly fiúk a Tiszabecsi Határforgalmi Kirendeltségen dolgozott, őt huszonnyolc évesen elveszítettek.

A mindenki Karcsi bácsija még ma is oktat elméleti ismereteket a fehérgyarmati Deák Ferenc Gimnáziumban. Két éve nagy fordulat következett be az életében, egy komoly betegség miatt döntött úgy hogy visszavonul. A betegségből felépülve rájött, hogy hiányzik neki ez a munka, ezért elhatározta, hogy mégis csak vállal elméleti oktatást. Szerinte a stressz, a szeretett fiának elvesztése, közrejátszottak egészségi állapotának megromlásában. Nehezen tudják feldolgozni ezt a szörnyű veszteséget feleségével együtt. Nem érzik az idő múlását, minden nap velük van az emlékeikben. Ritka az a nap, hogy ki ne menjenek a sírjához.

A saját gyermekemet is Karcsi bácsi segítette hozzá, hogy jogosítványt szerezzen. A faluban is oktat KRESZT, Iszák Tibor polgármester úr is mindig felkéri, hogy tájékoztassa a lakosságot a KRESZ szabályok változásáról. Szívesen segít a polgármesternek, javaslatokat ad neki a falu szépítéséhez, fejlesztéséhez. Az egyik indítvány volt a temető kerítésének felújítása, a társadalmi munka megszervezése, melyben ő is részt vett.

Mindenkinek szívesen segít. Segített a Sonkádért Egyesület létrehozásában is és aktívan munkálkodik benne. Örül, hogy jó a kapcsolata az önkormányzattal.

Nagyon családcentrikus, szereti, ha együtt vannak az ünnepek és egyéb családi rendezvények alkalmával. A fiúk elvesztését az unokákon keresztül próbálják feldolgozni. Az unokákban keresik a vigaszt a mély gyászukra, de fiúk emlékükben örökké él. A három unokájukat, amiben tudják, segítik. Örülnek a jó tanulmányi eredményeiknek, nagyon büszkék rájuk. A nagymama mindig finomságokkal kedveskedik nekik, sürög-forog körülöttük.

Presbiteri tisztséget is betölt a faluban. Ha tehetik, templomba járnak, számukra fontos a hit és a szeretet. A közösségi élet, a hasznos tevékenykedés megújulást ad a mindennapokban. Egymás kölcsönös segítése, a bizalom a másik iránt, a tisztelet mélyen befolyásolja gondolkodásukat. A falu, a kis közösség fejlesztése nélkülözhetetlen számukra. A polgármester által megálmodott “Értéktár”létrehozása, melynek Karcsi bácsi is az egyik tagja, a hagyományőrzést, a helyi értékek megtartását tükrözi.

Várják már a jó időt. Azon gondolkodnak feleségével együtt, milyen virágokat ültessenek, hogy még szebbé tehessék udvarukat. Szorgos kezű, jólelkű emberek, példamutató életfelfogással és élettörténettel.  „Jó, hogy van kinek adni, van kiért és miért élni!”- mondja Karcsi bácsi.


ka_da_r_a_gnes.jpg

 Írta:

Kádár Ágnes

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.01.29. 16:11

Biszák László alkotása
16344069_1570730089610331_1060747445_n.jpg
70x100 cm.
akril
2012.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.01.29. 08:22

Molnár Miki a megye legerősebb embere címet nyerte el már tizenkilenc évesen

img_1280.JPGA dilidoki tanácsára újra súlyt emel a nyíregyházi sportember. Amikor már az őrület határán volt, napi 1-1,5 órákat aludt a Szegfű utcai társasház felszámolása miatt, a doktor azt tanácsolta, mozogjon, sportoljon, szívjon be egy kis boldogság hormont. Ja, a súlyemelést is választhatja, mondta az orvos, Miki pedig a pecuban azonnal nekikezdett a hatalmas tárcsák mozgatásához.

Az első nyíregyházi súlyemelő aranykor kivételes tagja volt, hatalmas göndörödő szőke hajával, iszonyatos termetével, oszlopos lábaival, na és fantasztikus csúcsaival. A 80-as ifjúsági bajnokságon a 110 kg-ban szakításban hozta a 160,5 kilogrammot, lökésben a 200,5 kilogrammot, úgyhogy rögtön átírta a csúcstáblázatot. A 110-es szakmunkásképzőben Suba tanárnő mondta neki, fiam, ilyen termettel legyél súlyemelő. A klasszikusok között számon tartott Pufi Bácsihoz, vagyis Rácz Bandihoz került, ahol olyan társai voltak, mint például Gajdos Laci! Igen, ő, az állatpark mostani igazgatója, aki akkoriban kicsivel cingárabban a los angelesi olimpiára készült, s mivel a bojkott miatt a mieink nem indultak, utána elcsábult a rádiós szakmára, majd az állatparkot hozta fel Európa élére. De nézzük a többieket: Tar Zsolt, Bobonka Gyula, Makai István, Mészáros Miklós, Kassai László, Hajzer András, Krakomperger László, Hamvai István, Ondi László, Glückmann Pál, majd később Németh László. Az egykori  Húsipari Vállalat  mostanra “lebombázott” épületében volt a kondibázis. Főleg Pekár Lajos és Tamás Imre révén szalámi, parizer, olasz, fokhagymás hús rúdszámra jutott a súlyemelőknek, Miki még ezt megfejelte egy olyan adag ebéddel, hogy a tányérról lelógó hússal alá lehetett volna göngyölni egy tálat is.

Miki simán a megye legerősebb embere címet nyerte el már 19 évesen, ifi VB-n 3. lett, de nagyobb világversenyre, olimpiára nem jutott ki. Talán ha elfogadja a Honvéd, az Oroszlány vagy a Tatabánya ajánlatát és itt hagyja az NYVSC-t és átigazol, de már kár ezen morfondírozni. Nem akarta itt hagyni édesanyját, vigyázott rá, maradt. Négyórás munkakörbe tették a vasúthoz, természetesen nem kellett soha bejárnia, főnökével talán egyszer találkozott, akkor is az Eperjes Étteremben, amikor az elöljáró bemutatkozott neki. 1990-ben abbahagyta a súlyemelést, egy évre rá meghalt Pufi Bácsi. Fia, aki abban az évben született, nemrég kereste fel, a fiatalember röplabda edző lett. A Búza téri piacon kötött ki, ahol egy másik sportlegenda, Knáver István, vagy, ahogy kosaras berkekben ismerik, Zsaver vette szárnyai alá. Nem sokkal később kikerült a KGST piacra, ott ő lett az egyik sztár. A vadkapitalizmus időszakát élte Nyíregyháza, a rozoga bódé elején a ropogós banánt kínálta, hátul meg a ropogós dollárokat váltotta. Valahogy úgy ment az ütem, 1 kiló banán, egy százas dollár. Szóval vitték mindkettőt, mint a cukrot! Ott megfordult mindenki, aki szeretett volna egy kis dugi dollárra szert tenni, de jöttek az ukránok, oroszok, románok, csehek, lengyelek, kínaiak, úgyhogy elég vegyes vágott alakult ki. Az utolsó időszakban volt néhány nagyon meleg helyzet is, felforrósodott a valuta, hiszen nagy tételben váltotta a bódés dollárt, úgyhogy időben kiszállt.

Jó szimata volt, mert vett egy telket a Szegfű utcán, a Sparhoz közel, ahol nekiállt Népi Vízet készíteni, palackozni. Aztán gondolt egyet és megterveztetett egy 11 lakásos, 3 üzletes társasházat, de a kivitelezést már másra bízta, az üzleteket tartotta meg. Aztán berobbant a krach, a közterületi járdát az ő telkére tették, a házra jelzálogot nyomtak rá, majd bekerült felszámolásra, úgyhogy minden napja idegbajjal, gyomorrándulással kezdődött és végződött. Szerencsére az új tulajdonossal megegyezett, az önkormányzat pedig elkészíttette a kétszer kétsávos utat a Szegfű utcán. Ezt két mondatban nagyon könnyű leírni, de akkor kezdődött a dilidokis megkeresés. Úgy fel volt pörögve, hogy nem tudott aludni, le volt amortizálódva. A doki tanácsát, mely szerint sportoljon, szerezzen magának valamilyen boldogság szérumot, természetesen legálist, úgyhogy visszaállt a súlyok mögé. Orvosi javaslatra, mondhatni receptre elkezdett súlyt emelni. És visszatért az önbizalma, jókat aludt és jókat emelt, és villámgyorsan megjavította a senioroknál a magyar csúcsot mind szakításban, mind lökésben.img_1292.JPG Négy éve kezdte el, de egy év után abbahagyta, túl gyorsan akart túl nagy súlyokat emelni, és egy-két sikertelenség, főleg a németországi senior VB, ahol érvénytelen kísérlet nélkül kiesett, elvette kedvét. Aztán összeakadt Ficsor Józseffel, kétszeres olimpikon diszkoszvetővel, aki vállalta, hogy besegít az edzéstervbe, kijavítja a hibákat. Ennek köszönhetően szakításban 95, lökésben 115, összetettben pedig 210-re javította a magyar senior csúcsot. Szimcsina Mihály is odaállt támogatónak, akinek a fia, a korábbi kézilabdás, elkezdett erőemeléssel foglalkozni. s itt jön a legnagyobb kihívás számára Miki számára: 2018-ban Budapesten rendezik a súlyemelő senior EB-t, ahol az úgynevezett röfi súlycsoportban, vagy jobban mondva a 105+ kg-ban indulhatna. A seniorok bájosan röfinek nevezik a legmagasabb súlycsoportot, ott nincs felső súlyhatár, Miki mostanra a 125-130 kilogramm között mozog és az 55-60 közötti korosztályban szeretne indulni. Elöl a boltjában ott vannak vagonszámra a palackozott Népi-vizes flakonok, hátul pedig az „ideális” súlyemelő edzőterem. Éppen elfér a súlyemelő rúd, körülötte a hatalmas tárcsák. Az akarat ugyanaz, mint a nyolcvanas években, legfeljebb az a hatalmas göndör hajzat kopott meg egy kicsit!  

***  mcs1.jpg
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Máthé Csaba

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.01.27. 09:40

Nappali ellátás vezető, mentálhigiénés csoportvezető

Nyíregyháza

szszb_33_tk_teksene_hulvej_anita_1000px.jpgBölcsődéket épített az ország évtizedekkel ezelőtt, manapság nyugdíjasházak, idősotthonok, a házi gondozás számos formája jelenti a társadalom figyelmét. A gerontológia és az időskorúakkal foglalkozó szakma, a geriátria egyre nagyobb szerepet tölt be az életünkben. Hazánkat is elérte a nyugati országokban már régóta megfigyelhető folyamat: elöregszik a társadalom. A családok szülőképes korban gyakran csak egy gyermeket vállalnak, noha a reprodukcióhoz még a 2 is kevés lenne. Nem ritkák a gyermektelen párok, akik biológiailag vagy tudatosan nem alapítanak családot. S még nem beszéltünk az egyedülállókról. Vagy a legújabbkori jelenség, hogy nyugaton vállalnak munkát a felnőtt gyermekek, és öreg szüleikre legfeljebb az intézményes segítségnyújtás vár.

Tekséné Hulvej Anita, a sóstói Szivárvány Idősek Otthona nappali ellátás vezetője, mentélhigiénikusa, egyben igazgatóhelyettese világ életében az idősgondozásban képzelte el alkotó munkáját. Közel két évtizede dolgozik a nagy múltú, 355 személynek ellátást nyújtó otthonban. Végigjárta a szakmai ranglétrát, egyetlen megbízatást sem véletlenül nyert el. Odaadó, szolgálatkész munkáját nemcsak a gondozottak értékelték nagyra, hanem az otthon vezetői is. Egyre fontosabb beosztásokba került, és lassan azt vette észre, hogy duplán is bizonyítania kel. Családot alapított, férje egyenruhás szolgálatot lát el. Gyermekük 12 éves, az Arany János Általános Iskola és Gimnázium tanulója a nyolc osztályos gimnáziumi tagozaton. Ő soha nem láthatta kárát annak, hogy a szülei elfoglaltak.

Anita Nyíregyházán született 1974. június 29-én. Érettségi után a Debreceni Orvostudományi Egyetem Egészségügyi Főiskolai Karára jelentkezett 1996-ban és három év múlva vette át diplomáját általános szociális munkás szakon. A tanulás vágya hajtotta előre, ezért iratkozott be 2002-ben a Nyíregyházi Főiskola Egészségfejlesztő-mentálhigiénikus szakára, ahol 2004-ben diplomázott. Szociális szakvizsgával tette fel az i-re a pontot 2016-ban.

Kevesen mondhatják el magukról, hogy ennyi idő után az első munkahelyükön dolgoznak. Anitára már hallgató korában felfigyelt az egyik tanára, Kissné Szabó Zsuzsa, aki akkor már a sóstói intézményt vezette. Anitát és egy hallgatótársát azonnal állással kínálta meg, és a meglepetésnél csak az öröme volt nagyobb, hogy a megye szakmailag kiemelkedő intézetében kezdhet dolgozni. Volt mentálhigiénés munkatárs, szociális munkás, magasabb beosztásba helyezték, amikor rábízták a szociális-mentálhigiénés csoport vezetését. Betöltötte a nappali ellátás vezetői tisztét, 2015-ben intézményvezető-helyettesként, majd 2016-ban mentálhigiénés csoportvezetőként látja el feladatait. Szeretne naprakész tudással rendelkezni, ezért rendszeresen eljár a tanfolyamokra, konferenciákra, részt vesz a szakmai műhelyek munkájában. Gyakran felkérik előadónak is.

Mint mondja, a nappali ellátásban nemcsak időseknek biztosítják ezt a szolgáltatást, hanem demens betegeknek is. A visszajelzésekből örömmel nyugtázzák, mennyire népszerű ez a formája az ellátásnak. Mentálhigiénés csoportvezetőként – munkatársaival együtt – nagy súlyt fektetnek az intézményben élők mentális segítésére, a szabadidő hasznos eltöltésére. Az egyház és a vallás fontos szerepet tölt be a lakók életében. A református egyház, mint fenntartó, gondoskodik a lelkipásztori és a hitoktatói segítségnyújtásról. Nagyon jó kapcsolatot alakítottak ki a nyíregyházi oktatási intézményekkel. Gyakoriak a Szivárvány Idősek Otthonában a műsoros rendezvények, ezzel is elősegítve a szórakozást és a szürke agysejtek karbantartását. Nem véletlen az az országos statisztikai adat, hogy az idősotthonokban élők átlagéletkora jóval magasabb, mint az otthonukban élő, magányosoké. Vagy akiknek folyamatosan meg kell birkózni a napi stressz, a megélhetés biztosításának, a hétköznapi életvitel nehézségeinek gondjaival. Esetleg betegség okozta hátrány is újabb megpróbáltatást jelent.

Tekséné Hulvej Anita a Debreceni Egyetem Egészségügyi Kar Általános szociális munkás szakán tereptanárként is dolgozik. Gerontológiai gondozó képzésben, illetve szociális gondozó ápoló, valamint szociális segítő képzésben is részt vett, mint oktató.

Két évtized, majdnem ennyi eddigi életének a fele. A sóstói otthon félévszázados történelmében szintén meghatározó ez a közel 20 év. Az állami irányítástól az egyházi fenntartás tennivalói adnak ma sokféle feladatot a szakmáját hivatásként gyakorló vezetőnek. Ami viszont soha nem változik: a gondozásra, ellátásra szoruló ember, aki már saját erejéből képtelen megoldani az életvezetési feladatait. Ebben viszont Anita nem ismer sem pardont, sem lehetetlent, úgy kezdi minden napját, hogy mosolyogva lép az idősekhez, mert nekik a lelki nyugalmukat, örömüket jelenti, ha a mentálhigiénikus békét, derűt sugároz feléjük.

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.01.25. 16:48

Önkormányzati képviselő

Mánd

szszb_33_es_nagy_jozsef.jpgNem a falu szülötte, Kiszekeresről származik. Ám mándi lányé az a kék szempár, amelynek sugara rabul ejtette. 1974-ben, április elsején látta meg a napvilágot, ami számos esetben adott okot tréfás ugratásokra barátok és ismerősök körében. Lehet valami a csillagjegyek és a kalendárium egész életre szóló hatásában. Életvidám, vicces beállítottságú ember Nagy József. Ezek a tulajdonságok azonban esetében nem jelentenek egyet azzal, hogy a komoly dolgokat ne a helyükön kezelje. A település önkormányzatának képviselőként tagja 2002 óta. Czáder Zsolt polgármestertől tudjuk, hogy ott van minden társadalmi munkában. A hivatali épületek felújításában éppúgy aktívan kivette a részét, mint az új építésében. Lakatos munkájával rengeteg pénzt spórolt meg az önkormányzat. Döntéseit mindig megfontolja, illetve a a javaslatokat fontolóra veszi. Az új gépek és eszközök beszerzésénél folyamatosan jelen van a megfelelő típusok kiválasztásánál, akkor is ha ez sokszor rengeteg utánajárást igényel. A rendezvények megszervezésénél is folyamatosan aktív, a falu lakossága bizalommal fordul hozzá.

Ez utóbbi nem csak Mánd polgáraival kapcsolatban érvényes. A nevezetes tavaszi napon született képviselőjük a település határain túl is kapós készséggel rendelkezik. Ha valahol lakodalom van kilátásban, gyakran merül fel a neve amikor a vőfély személyén gondolkodnak. Aki már állt egy ilyen egész életre ható esemény előtt, tudja, a legfontosabb posztra a legalkalmasabb embert kell meghívni, különben rémálommá is fajulhat az ifjú párnak és a násznépnek egyaránt.

A mi lakodalmunk szombaton kezdődött, de még vasárnap fél tizenkettőkor is táncoltunk - emlékezik vissza közös életük első napjára a bevezetőben említett kék szemek tulajdonosa Nagyné, pénteken még Márton Ágnes. Megadták a módját. Esküvő Mándon, sátras mulatság Kisszekeresen. Ha valaminél nem túlzás a “hetedhét országra szóló”, akkor ez volt az. Kondor Elemért hívták el Milotáról zenélni. Ő az a muzsikus a megyének ebben a szegletében, akit még ma sem kell senkinek se bemutatni, akkoriban is rangot adott egy mulatságnak. Nem véletlen, hogy ebben a vigasságban forgatta Zsigmond Dezső a Szatmári tangó című filmjét. Az alkotás a rendező avatott kezében megmutatta, hogyan vigad a magyar vidékünkön. A pozitív életigenlő vonások mellett talán ez a szép környékbeli hagyomány is közrejátszott abban, hogy Nagy József egyszer régen elfogadott egy  váratlan felkérést és vőfélyként végigvitt egy lakodalmat. Kapós lett ez a “szaktudása”. Tavaly is hét esküvőn volt az esemény karmestere. Egy lakodalom vőfélye fáradságos feladatot vállal, és birtokában van annak a népi rigmuskincsnek, amivel hangulatot varázsol. Figyel, és megakadályozza, hogy rendellenes irányba fajuljon a szilajság.

Aki éjszaka legény, az legyen nappal is legény - folytatná egy errefelé jól ismert mondással Nagy József, ha “komoly, polgári” foglalkozása iránt érdeklődne valaki. A vidám vőfély a hétköznapokban sem egy mogorva valaki. A műszergyárban kezdett dolgozni Fehérgyarmaton aztán a FIPKERSZ KFT-hez ment a kábel korbács gyárba. Vállalta, hogy fél évig eljár Gödöllőre megtanulni a mesterfogásokat. Tegyük hozzá, hogy új házasként hozta meg ezt az áldozatot. Amíg gyártásban volt ez az alkatrész, a gyártósor vezetője Nagy József volt. Ma is ugyanott dolgozik, de már a kandallók készülnek az üzemben. Nagy értékű, igényes darabok. Hazánkban nem is kaphatók, gazdag országokba exportálják őket.

Az ügyes kezű ember otthon se áll le. Szeret barkácsolni. Az elmúlt évben filagóriával gazdagodott házuk. Feleségével ebben a tekintetben is egymásra találhattak. Ágnes Tiszabercelen szerzett virágkötő szakmát. A Tisza-parti iskola igen jó hírnévnek örvend, így nem véletlen, hogy több, mint másfél évtizedig Gyarmaton Gyújtó Ferencné virágüzletében az ő ízlését is dicsérték a csokrok. A család bemutatását Máté fiúkkal folytathatjuk, aki szintén Fehérgyarmatra ingázik. Tizenegy esztendős, és a Kölcsei Ferenc Református Általános Iskola tanulója.

A Nagy család szabad idejében leginkább a távoli tájak megismerését, az utazást kedveli. Kétszer jártak Görögországban. Szép emlékekkel tértek haza a Chalkidiki félszigetről, de Európa más országai sem maradtak ismeretlenek előttük.

Élettörténetének néhány vonását felrajzolva láthatjuk, hogy Nagy József sokoldalú ember. Munkájában, és a közösségi életben egyaránt bebizonyította, hogy lehet rá építeni, számítani. Ha nem volna humorérzéke talán megsértődne, ha valaki azt mondaná rá “lótifuti”, de hát ő tényleg mindenütt ott van, nemigen lehet úgy látni, hogy lassan, nyugodtan sétál valahová… Ha megbántódna, nem is Nagy József volna. Tegyük hozzá, ezen néven nem sokan szólítják. Mándon, valamint másutt ahol ismerik, és nagyon sok felé ismerik, Nagy Józsefet Öcsinek szólítják amióta csak él.

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.01.23. 14:30

Önkormányzati képviselő

Mánd

szszb_33_es_bakkne_talpas_szilvia.jpgA településen élő munkaképes korú emberek nagy része közmunka révén jut a megélhetéséhez bevételhez. Arra nem is nagyon van kilátás, hogy annyi munkahely jöjjön létre, amennyi elegendő volna, így aztán az a legjobb, ha a falu vezetése igyekszik a leginkább elfogadható módon összehangolni az állami forrásokból érkező anyagi lehetőségeket a helyi igényekkel, és még hozzáadni, ami helyben hozzáadható. Nagyon sokat jelent ennek a forrásnak a bőségessége vagy szűkössége, de ezzel egyenértékű tényező annak az illetőnek a rátermettsége, akire az önkormányzat rábízza a kérdés kezelését.

Czáder Zsolt polgármester keresi a megfelelő jelzőt, és egy kicsit megtorpan, de aztán nem habozik, kimondja. Szilvi olyan tyúkanyó típus… Ennek a szónak arra a bensőséges meleg hangulatú jelentésére gondolok, amit csak mi értünk meg, itt egy kis faluban. Az, hogy mindenki ismeri, természetes, hiszen nem egy többezres lélekszámú településről van szó. Az viszont már mindenképpen figyelemre méltó, hogy ő nem csak mindenkit ismer, de senkit se téveszt szem elől, akin lehet, segít.

Bakk Tiborné Talpas Szilvia a képviselőtestület munkamegosztásában a közmunkaprogram megszervezését kapta. Jártam már olyan falvakban, ahol maga a polgármester áll az élére a nem kis felelősségel járó feladatnak, de amikor megtudtam az előbb milyen további tulajdonságai szólnak ebben a tekintetben az mellette, azt gondolom: így jó, és nem másként.

A falu lakosainak száma alig haladja meg a kétszázötvenet. Közülük száz nyugdíjas, és itt nincs több állandó munkalehetőség, mint húsz főnek. Mándon, hasonlóan nagyon sok erdőháti településhez, népszerű a kordonos uborka termesztése. Az önkormányzat 3000 méternyi uborkát gondoztat közmunkában. Nagyjából ez az a méret, amit egy egy család maga birtokol. Bakkné felvásárlással foglalkozik, és nem ismeretlenek előtte a növény termelésének legfontosabb momentumai. Ő tárgyal az input anyagok,  a növényvédőszerek, mütrágyák beszerzéséről, a szakmai irányításról és minden másról ami fontos ahhoz, hogy a szüret befejeztével eredményes szezont tudjanak maguk mögött. Nyáron harminchat főnek jelent folyamatos elfoglaltságot a közmunka, de télen is jut az ebből származó bevételből legkevesebb húsz embernek. Hozzá kell tegyük, hogy az önkormányzat sertéshizlalással is foglalkozik, ami szintén munkalehetőséget jelent néhány embernek.

A képviselő asszony a már említett gyakorlatias dolgai mellett kulturális feladatok megszervezésével is foglalkozik. Ezek közül említésre méltó a tavaly november negyedikén, pénteken tartott idősek napi rendezvény.

Bakk Tiborné Talpas Szilvia mándi lány. 1980 október nyolcadikán látta meg a napvilágot a fehérgyarmati kórházban, de ettől még mándi maradt. Az általános iskola elvégzése után a fehérgyarmati Móricz Zsigmond Szakképző iskolában folytatta tanulmányait. Vegyesbolti eladó képzettséget szerzett, melynek nagy hasznát veszi, mert jelenleg is egy vegyesboltban dolgozik. Férje kölcsei születésű, de ő jött az élete párjának a lakóhelyére és nem fordítva. Szakmája asztalos, nemrég vette át a mesterlevelet. Keze nyoma ott van a házukon a famunkában, és másutt is tetten érhető a faluban. A Bakk család, éppúgy mint  néhányan mások a településen, régi hosszú “zsinórházat” alakítottak át - megtartva és megőrízve a hagyományos formákat - olyan módon, hogy megfeleljenek a mai kor modern igényeinek. A főutcán végigautózva nem lehet nem észrevenni azokat az új tetejű, kibővített ingatlanokat, amelyekről szó van. Két gyermekük született. Lilla 17 esztendős, a fehérgyarmati Petőfi Sándor Szakközépiskola tanulója, Marcell 15, és a fehérgyarmati Deák Ferenc Gimnáziumban tanul.

A Bakk családban a ház asszonya - ahogyan rendelve vagyon - követi az ő urát. Még a hobbijában is. A pecások rendje köztudottan (majdnem) kizárólag férfiakból áll. A “majdnem” már csak azért is jogos, mert Szilvia legalább olyan elhívatottan horgász, mint a férje. Nem csak a konyhában találkozik tehát egy-egy kapitális halászlének valóval, hanem ő maga is megakasztja, ha elmennek a Szamosra, vagy más horgászvizekre. Ők és a barátaik ennek megfelelően gyakran összejönnek egy kis kerti grillezésre, vagy bográcsolásra. A társasági élet eme formája a hétköznapok taposómalma után lehetőséget nyújt pihenésre és összekovácsolódásra barátoknak, rokonoknak, munkatársaknak egyaránt. Nem maradnak éhen a csülökpörköltet, a babgulyást, vagy más ehhez hasonló ínyencséget kedvelők sem, mert hobbijuk nem csak a horgászásra, és a hal elkészítésére szorítkozik.

Szilvia útja az önkormányzatban betöltött tisztségééig, mondhatni egyenes és zökkenőmentes volt. A választáson ugyanannyi szavazatot kapott, mint a jelenlegi polgármester. Amikor a település első emberét kérdezem a sikere titkáról, azt mondja van valami pozitív kisugárzása a rátermettség mellett.

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.01.22. 17:32

Hargitai Beáta alkotása
16145135_1560879293928744_779764724_o.jpg
30x21 cm.
Papír.
2016

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.01.22. 08:45

Nyugalmazott pedagógus

Sonkád

szszb_33_ka_dr_kavassy_sandorne.jpgA sonkádi önkéntes, avagy a tartalmas aktív életmód megtestesítője Ibolya néni. Nagy örömmel osztja meg velem élettörténetét, melyben hirdeti, hogyan is lehet teljes életet élni egy csúnya betegség után, vagy amikor már egyedül marad az ember nyugdíjas korára.

Történelem-ének szakos pedagógusként szerzett diplomát az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán. Szülei szintén pedagógusok voltak.  Tanított Fegyverneken, aztán Sonkádra jött férjhez és 1999-ig a Kölcsei Kölcsey Ferenc Általános Iskolában dolgozott. Borzasztóan szerette ezt a hivatását és a gyerekeket. Nagyon jó pedagógusnak tartotta magát, ami a szülők visszajelzésére is épült számára. Fontosnak tartja ma is, hogy a közösség hogyan értékeli az egyén munkáját. Azonban a pedagógus élet számára már nagyon a múlté. A betegség miatt jelenleg leszázalékolt, de teljes életet élő életvidám egyéniség.

Egy súlyos betegség miatt tört ketté ez a szép pálya, az elhivatottsága. A betegségből azonban sikerült felépülnie, melyben nagyon sokat segített neki férje, az a sokoldalú személyiség, Dr. Kávássy Sándor politikus, főiskolai tanár, aki a Nyiregyházi Tanárképző Főiskola Történelem Tanszékén oktatott, az országgyűlés alelnöki tisztét is betöltötte és a környezetvédelmi államtitkár szerepét is magáénak mondhatta. A felépülése után már nem ment vissza tanítani, hanem családi gazdálkodásba kezdett. Ibolya néni mindig szerette a természetet, az állatokat, ezért úgy döntött, hogy gazdálkodni fog. Mindenféle háziállatot tartott a kis birtokon: tehenet, lovat, kecskét, juhot, libát, kacsát, tyúkot. Uborkát termesztett, gyümölcsössel foglalkozott, élvezte az új kihívásokat. Nagyon sokáig vezette a családi gazdaságot. Az egészségi állapota miatt hagyta abba a gazdálkodást 2010-ben. Felismerte, hogy lassítania kell, ha szeretne hosszú, tartalmas éveket megélni.  Ma már csak beszél róla, mivel az állatok közül csak két kutya és két cica maradt meg.

2006-ban elvesztette férjét, ezért kissé visszavonultabban kezdett élni. A tanya még ma is megvan, már nem ő gazdálkodik rajta, de szívesen emlékszik vissza az ott töltött időkre. Az volt az egyik boldogság sziget az életében.

Amikor megalakult a Sonkádért Egyesület önkéntes munkát vállalt benne. Azóta is aktívan tevékenykedik, napi kapcsolatban van az idősek otthonával és vezeti a helyi énekkart. Minden olyan dolgot fontosnak tart, amely a közösséget építi.

Nagyon büszke két fiára, akik Budapesten élnek. Béni jogász, a Budaörsi Bíróság titkára, Gergely sportmenedzser szakon végzett, személyi edző. Elmondása szerint nagyon jól nevelt gyerekek, minden hónapban meglátogatják őt és segítenek neki, amiben csak tudnak. Nagy-nagy szeretetet táplálnak egymás iránt.

Ibolya néni nagyon szeret Sonkádon élni, szereti ezt a kis közösséget, melyben él. Mindig szívesen segít másokon. Az „ő kis csoportja”, az öregek otthonának lakói nagyon ragaszkodnak hozzá, igénylik a látogatását.

Meglátogatja azokat az embereket, akik már nem tudnak elsétálni az otthonba, ezért lakásukban köszönti őket, érezteti velük, hogy ők is szorosan a közösséghez tartoznak. Meghallgatja személyes problémájukat és szívesen segít nekik, ahogyan csak tud.

Rendszeresen tart tornát az otthon tagjai számára. Szabadidejében szívesen kertészkedik, sétál, mozog a friss levegőn. Sokat tartózkodik a szabadban, még télen is. Az örökös mozgás, mely döntően meghatározza életét, az egészségtudatos magatartás megtestesítője. Sohasem unatkozik, mindig talál valami fontos tennivalót maga körül. Nem érzi magát magányosnak, hisz mindig arra törekszik, hogy hasznossá tegye magát. Ha kicsit elfárad, akkor szívesen olvasgat, rádiót hallgat, esetleg tévét néz. Nagyon fitt életmódot él és hirdeti másoknak is.

Hitvallása szerint közösségbe kell járni. A településen nagyon jól működik a közösségfejlesztés, az idős emberek segítése. Nagy örömmel beszél önkéntes munkájáról, mely boldoggá teszi. Most már teljesen sonkádinak érzi magát, pedig Karcagról származik, igazi „kun lány”.

A bizalom, amit neki szavazott a település pozitív energiával tölti fel, amely újabb erőt ad neki a további munkájához, céljai megvalósításához. Szerinte a pozitív hozzáállás a dolgokhoz, a pozitív szemlélet tovább segíti az embert az élet rögös útjain. A szeretet számára egy éltető erő, az emberekbe vetett hit, a közösséghez tartozás, a közösségformálás nagyon fontos dolog. Vágyik a tartalmas életre és törekszik is rá. Az élete kitöltéséhez használja az önkéntes tevékenységet. Csendesen munkálkodni és szeretetben kell élni - mondja. Ne ítéljük el embertársainkat, inkább nyújtsunk segítő kezet a rászorulóknak. Ahol tudunk, próbáljunk meg mindenkin segíteni. A szeretet mindent legyőz - vallja a kedves Ibolya néni, kinek életszemlélete számomra is nagyon tanulságos és megszívlelendő.


ka_da_r_a_gnes.jpg

 Írta:

Kádár Ágnes

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.01.21. 10:08

M. Szlávik Tündével A Férfi illata című könyvéről beszélget Farkas Árpád  József Attila-díjas költő Sepsiszentgyörgyön, a kötet bemutatóján 

15388741_1171363986245644_1121987031_o.jpg

Farkas Árpád Ezt a találkozást az a régi-régi nosztalgiám készítette elő, hogy hátha olvasni fognak még  az emberek, hátha eljön még egyszer az az idő, amikor egy kissé többet nézünk a könyvespolcunk felé, ahol nem csak díszhalak, nippek és terítők töltik ki a teret. Hátha visszatérnek azokat a régi-régi szép napok, amikor az olyan jellegű olvasmány, mint a hírlapi tárca, mindennapos fogyasztási cikk volt. Ezek szerzőiből emelkedtek ki olyan karizmatikus íróegyéniségek a múlt században, mint Mikszáth Kálmán, majd Krúdy Gyula, és később Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, és így tovább és így tovább...

Ez a röpke műfaj, ami kapocs az olvasó, érdeklődő ember és a világ között nagyon-nagyon hiányzik, főleg mifelénk a hatalmas földrendülés után, amiben maradtunk nyolcvankilenc óta. Ellepte a vad politikai széljárás által keletkezett tarló az újságjainkat, és szelídebb lélek már nem talál magának való olvasnivalót. Oly távol kerültünk  a tv segítségével is  attól a világtól, ahol történeteket meséltek esténként az emberek. Nemcsak fonóban, de akár a ház előtti kispadon is a falvakban. A pletyka, az szárny nélkül is száll tovább. De az igazán szépen megfogalmazott, az igazán minőségivé, szép architektúrájúvá emelt pletyka, az még mindig hiánycikk. Ugye, ma nem születnek Háború és békék, a Csendes Don is elcsendesedett, nem törnek ki forradalmak azáltal, hogy valaki kiáll a francia nemzeti múzeum lépcsőjére és felolvassa a Thibault családot.  Nem történnek oly események az irodalomban, amelyek befolyásolnák mindennapjainkat. Ezért van szükségünk olyan kapaszkodókra, amelyek visszahozzák bennünk a rezdülésre és rezgésre alkalmas érzékeny embert. Az érzékeny embert, aki nem csak messze tájakra mer vágyódni, hanem el tud révedezni mondjuk egy-egy szőlőlevél fonákjának mintázatán, színein, szépségén.

Az internet jóvoltából bogarászgatva találtam egy-két olyan szöveget, és mostanában egyre gyakrabban találok hasonlókat, amelyeket jól tette, hogy papírra vetett a szerzője. Nagyszerű találmány ebből a szempontból az internet, amiről talán letörölni sem lehet ezeket az írásokat, csak megkeresni és megtalálni nehéz őket. Úgy érzem, gyerekcipőben jár még az irodalmi művek ilyen formában való megismerhetőségének módja, mégis ez a jövő. Ám addig is bizony a papírt, a jó illatú könyvet nagyszerű érzés kézbe venni. A könyv, amelyet amelyet Ésik Sándorék elhoztak ide, nem is oly messze, Nyíregyházán adta ki az általa vezetett kiadó. Nagy meglepetésemre a szerzője, M. Szlávik Tünde Magyarország egyetlen olyan falujában született, amihez nekünk közünk van. Nem hiszem, hogy lenne még egy Székely nevű falu Magyarországon. Nálunk van Újszékely is, meg Régi székely is. De nem is tudtam, hogy Nyíregyháza környékén van egy ilyen nevű település.

Őszintén szólva én beleszerettem az írásaiba. Megmutattam egy kis tárcát a főszerkesztőnek, Farcádi Botondnak március 15-e körül, amelynek az volt a címe, hogy Kokárda a mellbimbó fölött. Kihívó, igazi márciusi cím. Azt mondtam, na ezt bizony közöljük, mert elég volt a szavalásból. Hadd virítson egy igazi, emberi, bőrközeli írásocska is a lapban. És azóta figyeltem, felvettük a kapcsolatot, kiderült, hogy régi ismerősökkel is találkozik, és így apránként házi szerzőnkké vált. Ezért éreztük úgy, hogy kissé messze otthonától, de jót tesz neki, ha szélesítjük a kört azáltal, hogy ide is elhívjuk.

M. Szlávik Tünde Meg szeretném köszönni azt a sorsnak, hogy ilyen különös helyzetbe hozott engem. 2006-ban, amikor felnőttként elvégeztem még a magyart a történelem szakom mellé, a tanárunk elénk tett néhány verset, hogy válasszunk, melyikkel szeretnénk foglalkozni. Akkor a sors nekem éppen egy Farkas Árpád verset juttatott. Azt mondtam, nekem kevés, hogy ezt a verset elemezni fogom, én szeretném, ha róla, az ő költészetéről írhatnám a szakdolgozatomat. Ez így történt, s nem is álmodtam róla, hogy így fog fordulni az élet, hogy egyszer egymás mellett fogunk ülni. Én ennek nagyon örülök, köszönöm szépen Farkas Árpádnak a meghívást és Farcádi Botond főszerkesztő úrnak is, hogy itt lehetek. Csodaszép út volt, annak ellenére, hogy december van és hideg, és messziről jöttünk. Boldogság, hogy itt lehetek ebben a gyönyörű teremben, s nagyon örülök, hogy ennyien eljöttek erre a könyvbemutatóra.

Azt mondta Árpád, hogy Székely kis falu. Röviden annyit róla: ezeregyszázan lakják, nincs sok fontos nevezetessége, csupán egy hétszáz éves temploma. Valamikor a 19. században épült egy kastély és egy kúria, az utóbbi években készült egy szép székely kapu, európai uniós pénzből. Csöndes kis falu, dolgos emberek lakják.

Farkas Árpád Volt Székely nevű gazdája?

M. Szlávik Tünde A község története úgy tudja, hogy a gyepűvédő székelyekről kapta a nevét a település, és ezért van egy nyílvessző és egy íj Székely község címerében a címerpajzson.

Farkas Árpád Mikor végeztél pedagógusi tanulmányaiddal?

M. Szlávik Tünde ’91-ben, s azóta folyamatosan szerzem az újabb és újabb papírokat, hiszen nálunk ez feltétel, folyamatosan tanulnunk kell, de gondolom, ez mindenhol így van. Felolvashatok egy gyerekkori emléket, ami Székelyhez kötődik?

15410005_1171356846246358_1954595489_o.jpgFarkas Árpád Érdekes, hogy nagyon óvatosan ugyan, de mindig poentírozol írásaidban, váratlanul jelenik meg az új elem. Ez az írás látszólag oly édes, hogy a méhek is szívesen szállnak rá, és a mélyben – amiért én megszerettem apránként őket – óriási drámák feszülnek. Egy nem kiabáló, nem melldöngető, nem sivalkodó hangot keresnek ezek a drámák, egy ilyen viszonylag – már az én életkoromhoz képest ugyan fiatal élet honnan gyűjt össze ennyi élményt egy drámához? Szerintem csak élmény kell, és jön az magától. Boldog családanyaság, megállapodottság sugárzik ebből a könyvből, ugyanakkor olyan szellemiség ficánkol benne, amely szinte nem nélküli. Az örök kíváncsiság, az örök vágyakozás. Erős érzéki hangok hallatszanak ki a könyvből. Néha oly erősek, amelyek csak durva  trágár formában jelentkeznek a mai irodalomban. Itt pedig finoman és mégis erősebben, mint a trágár hang. Sokkal személyesebb titkokat megkereső hang. Én vén fejjel merem állítani, hogy nincs az a férfi vagy nincs az a hölgy, akiben ne mozdulna meg valami, amikor M. Szlávik Tündét olvassa.

Arra volnék kíváncsi – az írókat általában szokták kérdezni ilyesmiről – te beszélnél-e szívesen, ha nem, nem muszáj: milyen élettartalékok vannak ezek mögött az írások mögött? Néha egyes szám első személyben fogalmaz, máshol hőse van, szereplője van. Én például nagyon megrázónak éreztem azt az írásodat, amely az anya haláláról szólt, és meg voltam győződve, hogy versben nekem nem sikerült azt az élményt úgy megfogalmaznom, mint neked ebben az írásban. Az személyes, átélt vagy átélhető élmény volt?

M. Szlávik Tünde Nagyon sok írásomban nem én vagyok a főhős. Egy kicsit mindegyikben benne vagyok, de nem rólam szól. Azok az írások, amelyekben a nagy tragédiák vannak, azok sajnos mind megtörténtek. Egy olyan tragédia sorozat történt a családunkban, hogy először meghalt az édesapám, aztán az öcsém rá tíz hónapra. Mindössze huszonöt éves volt. Két év múlva az édesanyám belehalt ebbe a nagy gyászba és fájdalomba. Én tíz éven keresztül szenvedtem, és nem tudtam magamból hol kiengedni ezt az óriási feszültséget, ezt a nagy-nagy bánatot. Akkor kezdtem el tárcákat, tárcanovellákat írni. Tehát ez a része mindenféleképpen igaz. Ezeket úgy hívtam, hogy terápiás írás, mert van, aki inni kezd, van, aki kábítószerekhez nyúl vagy éppen elkezd nagyon aktívan sportolni, én az írásban találtam meg azt, ami végre megnyugtatja a lelkemet. S az a nagy szeretet, amit érzel benne, ez is teljesen igaz. Én mélységesen szeretem a családomat, azokat, akik elmentek, szeretem a férjemet, a gyerekeimet, a húgomat és a családját, és ez nekem egy olyan erőt ad a hétköznapok túléléséhez, megéléséhez, ami mindennél erősebb. Egy olyan kötelék, ami megtart és fenntart. Azon túl, hogy hívő ember vagyok, templomba járó református. Tehát ők azok, akik itt tartanak engem. Meg persze mondhatom azt is, hogy tanár vagyok, s minden nap megélem azt, hogy vannak nagy csalódások, de minden áldott nap történik valami pici, apró csoda az iskolában, ami ott tart bennünket a pályán. Ezt mindet megpróbáltam megírni, s ennek egy része található ebben a könyvben. Ötven tárca van a kötetben. Ez egy válogatás, nekem ennél jóval több írásom van. A könyv, a nyomdafesték szúrós-friss szaga, ahogy az előbb olvastam, az tényleg csodálatos dolog. Egészen más a könyvet kézbe venni, mint ahogyan az egérrel kattintunk a tárcára vagy telefonon olvasunk. Össze nem hasonlítható érzés a két dolog.

Farkas Árpád Ha terápiának szántad, érezted ennek a terápiának a hatását? Mert én, ha nem veszed rossz néven, és ennyi idő alatt megállapíthatom, szemtől szemben és az egérke által ismerlek, te jókedélyű ember vagy, egy magabiztos ember vagy, szinte felhőtlen kedélyűnek tűnsz. A terápia mit jelent? Valóban finomítja az érzelmeket az írás? Valóban munkát végez az emberen is, az írón is, és nem csak azon, aki olvas?

M. Szlávik Tünde Mindenképpen. Nekem pici gyerekeim voltak, és én nem engedhettem el magam, nem sírhattam, nem panaszkodhattam senkinek, mert tartanom kellett magam. Ez a sok belém kövesedett sírás egyre betegebbé tett. S akkor, amikor én ezt meg tudtam írni, akkor kizokogtam magam, már írás közben, s utána kicsikét cseberből vederbe kerültem, mert éppen az internet által hihetetlenül sok levelet kaptam, az ország különböző tájairól, Erdélyből is. Fiatal emberektől, hogy ők is átélték ezt, ők is megélték, és mindenki elmesélte nekem a saját tragédiáját, amitől azt hittem, még rosszabb lesz nekem. De valamiképpen megnyugvást adott, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, mások sem tudnak kinek sírni. És ők nekem sírtak, én pedig nekik sírtam. S ez felszabadító érzés. Olyan felszabadító érzés az írás, mint az éneklés, ha az ember szerelemről énekel.

Farkas Árpád Ha már a koporsót is emlegetted, attól eltávolodunk és visszatérünk a szerelemhez. Nekem nem áll jól, de neked igen. Meg szeretném kérdezni tőled, tulajdonképpen mi a hosszú házasság titka? Nem azt kérem, hogy annak minden részletét és csínját-bínját, amit ismerhetünk más olvasmányélményeinkből, hanem hogy állsz a szerelemmel? Mikor voltál először szerelmes, hány ízben voltál szerelmes, és mikor döntöttél úgy, hogy ezt a csónakot kikötöd valahol?

M. Szlávik Tünde Erre a kérdésre nem számítottam... Először óvodás koromban voltam szerelmes.  Mindenki óvodás korában szerelmes először, s felnőttként döbben rá arra, hogy mindig legyintünk, ó, szerelmesek a gyerekek, de igazából, ha belegondolunk, az az érzés semmivel nem másabb, mint amit most érzünk felnőttként, csak egy egészen más síkon történik. De az a szívdobogás, meg az a boldog érzés, amikor a másikra ránézel és együtt lehetsz vele, ez ugyanaz óvodás korunkban is, és remélem százévesen is megélhetem majd még ezt. A hosszú házasság titkát azért nem tudom, mert én még nem vagyok nagyon régen férjnél, 20 éve, ez még nem annyira hosszú idő. Mi későn találtuk meg egymást a férjemmel, lehet, hogy ez a titka: meg kell érni hozzá. Azt kell mondjam hogy nagyon szerencsés vagyok, mert látom az ismerőseimnél, hogy nagyon sokat szenvednek attól, hogy végzik a saját munkájukat, hazamennek, otthon házimunkát végeznek, és én találtam egy olyan társat magam mellé, aki ugyanazt a szerepet tölti be, mint általában a nők szoktak a férfiak mellett. Tehát én nyugodtan mehetek újabb és újabb iskolákba, tanulhatok pénteken estig, szombaton estig és vizsgázhatok, mert van, aki ellátja helyettem a háztartást, van, aki segít a gyereknevelésben, van, aki mindenben ott áll mellettem, és számíthatok rá. Ezért is születhettek ezek az írások, amelyekben csöndes családi boldog pillanatokat mutathatok be. Például a Mi a jó a szombatban? című írásomnak az a vége, hogy “egyszerűen – élni…” Nem kellenek nagy dolgok, nem kellenek hatalmas nagy, végzetes érzelmek, egyszerűen csak meg kell élni szépen csöndben a hétköznapokat. S talán ez a hosszú élet titka, a hosszú házasság titka. Ki tudja, százévesen mit fogok majd gondolni ugyanerről. Most így gondolom. 

Farkas Árpád Te, mint blogger, hogyan szántad rá magad, hogy illata legyen az írásnak, hogy könyvillata legyen?

Ésik Sándor Ez a blogger szó még nem gyökerezett meg annyira a köztudatban, hogy megszerethettem volna. Én szerkesztő vagyok. Újságíró vagyok. És amikor a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Háromszéket, a Kelet-Magyarországot szerkesztettem, akkor az volt a szokás, hogy a harmadik oldal nehezen emészthető gazdasági-politikai és egyéb anyagait az alján oldjuk egy tárcával. Amikor a következő nap lapját szerkesztettem, nem jutott eszembe úgy végigelemezni egy akkora irodalomtörténeti tablóval, mint amit te most elénk tártál, hogy hol gyökerezik a tárca, felsorolni azokat a neveket, akiket te felsoroltál, de most nagyon jólesett ebben a kontextusban hallani róla, nagyon jólesett az a kritika, és ezt most M. Szlávik Tünde nevében mondom, amit az írásairól mondtál. Visszatérve a kiadói tevékenységre: az a szerkesztői tevékenységben gyökerezik. Tünde első írásában volt egy visszatérő szókapcsolat: vannak történetek. Amikor te beszéltél a tárcákról, te is többször mondtad, hogy vannak történetek. Vannak történetek… Amikor megnézem a régi lapszámainkat, az újságban nem emlékszem rá, hogy milyen összefüggésben jelentek meg azok az írások, amelyeket akkor nagyon komolynak és nagyon fontosnak találtunk, de a tárcák, azok a “vannak történetek”, azok megmaradtak. És a jó történetek örök érvényűek. És ha örök érvényűek, akkor kötetbe lehet őket szerkeszteni, el lehet őket juttatni a befogadóhoz, a könyv vásárlójához. Belekapaszkodnék egy másik szavadba: nehéz őket megtalálni. Nehéz őket megtalálni, de vannak. Vannak, nagyon sokan olvasnak bennünket, és amikor én hét évvel ezelőtt elindítottam azt a sorozatot, amelyben tárcaírókat gyűjtöttem magam köré, megtaláltam azokat, akik szeretik ezt a műfajt, nemcsak olvasni, hanem művelni is, és sziszifuszi munkával meg lehetett találni azokat, akik olvassák. “Unokáink is olvasni fogják”, erre keressenek rá az interneten, ez az oldal, ahol ezek a történetek megjelennek, ahol ez a tárcaíró közösség alkot és ír, akik közül M. Szlávik Tünde volt az első, akinek a könyvét először kiadtuk. Folytatni szeretnénk, mert vannak történetek és lesznek történetek. Ebben bízunk. És ha eljöttünk ide, az ország másik végébe, akkor – bár erről kettesben Farkas Árpáddal már beszéltük, itt is megismétlem – szeretném, ha ilyen történetek egybefonódnának akkor is, ha messze vagyunk egymástól, akár antológia formában, akár szóló könyv formájában. Össze lehet gyűjteni, meg lehet szerkeszteni egy könyvet, ki lehet nyomtatni, és reményeink szerint el lehet adni.

Farkas Árpád Ezt együttműködési felhívásnak veszem és száz százalékig benne is vagyok. Visszakanyarodva érzelmi életünkhöz, találkoztam egy csúnya kifejezéssel egy írásodban, hogy ne csak dicsérjünk, nálunk aki felássa a kertet, az felássa a kertet. Van egy írásod, amelyben a szenvedély túlburjánzásából ásod a kertet egész délután, s majdnem magzatvesztést okoz a hősödnek, s ásóztad, ezt a szót használod. Itt hallották-e ezt az ásózást? Kapálást igen. Úgyhogy íme, ilyen széles a magyar nyelvterület, s mennyiféleképpen fel lehet ásni egy kertet, egy lelket, egy lélekbe beleásni.

M. Szlávik Tünde Ez a hős én voltam, amikor a második gyerekemet vártam, akkor tomboltak bennem a hormonok, és egész délután ástam a kertet, és majdnem elveszítettem a kisbabámat. A kisfiam most tizenöt és fél éves. Többször olvasta ezt az írásomat, de igazából most értette meg először. Elsápadt, és azt kérdezte, hogy anya, nekem vége lett volna ott mindennek? Akkor én most nem lennék? S most szembesült először ezzel, hogy így is véget érhetett volna ez a történet, de szerencsére vannak történetek, amelyeknek jó a vége. Hogy annak, amit most fogok olvasni, jó-e a vége, az majd kiderül.

15491949_1171356509579725_201577036_o.jpg

 

Farkas Árpád Nagyon kísért manapság az úgynevezett könnyű kézzel fogalmazott szöveg, az alacsonyra szállított igény, a bulvár szele. Amint érzékeljük, ezek a történetek homlokráncoló öregurak számára időnként nagyon-nagyon közel állnak a lányregény műfajhoz vagy az igényesebb bulvárhoz, de érdekes módon nem azok. Ritkán teszünk különbséget, hogy melyik igazabb történet, az mondjuk, ha egy európai udvar királykisasszonya elveszíti jegygyűrűjét, és ez bekerül a színes újsághírek közé, vagy az, hogy emberi vágyak léteznek a földön. Könnyeden és pontosan megfogalmazva, és olyan finom eszközökkel hangszerelve, ahogy itt is hallottuk.

M. Szlávik Tünde Annyit még elmondanék a bulvárról. hogy annak idején nagyon szigorúan neveltek minket a szüleink, nem nézhettünk meg bármit a tévében. Amikor krimi volt, előre szóltak, hogy most fogd be a szemedet vagy fordulj el. Akkor még a Columbo-filmek mentek, meg Hitchcock történetek – nem mutatták meg magát a véres jelenetet, hanem, emlékszünk, csak a zuhanyfüggönyön keresztül az árnyakat. Az írásaimban is erre törekszem: ne mutassam meg direkt módon a dolgokat, úgyis mindenki tudja, hogy miről van szó. Nem kell mindent kimondani. Így is nagyon sok mindent elmondunk…

konyv.png


  

Kedves Olvasóm!13502898_1036144519767592_961916204113779885_o.jpg    

Szeretettel ajánlom figyelmébe könyvemet, amely ötven kisprózát tartalmaz százhetven illusztrációval. 
Keresse fel egy kattintással

internetes áruházunkat! 

                                                       2940 forint helyett most csak 2499 forint a kötet ára

Kérésre dedikált példányt küldünk. Írja a kívánt nevet a Megjegyzés rovatba! A kiszállítás az egész országban ingyenes. 

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre! 

Szerző: Napkelet Népe  2017.01.20. 14:53

Főtanácsos, helyismereti gyűjteményvezető

Nyíregyháza

szszb_33_tk_laszlo_gezane.jpgPáratlanul gazdag szakmai és emberi életút, boldog nagycsalád, az első munkahelyről történő nyugdíjazás, sok ezer olvasó elismerése, tudományos fokozat, a megye helyismeretének avatott kutatója – korántsem teljes dr. László Gézáné dr. PhD, (született Szarka Ágota), a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár gyűjteményvezetője tevékenységének összegzése. A roppant szerény főkönyvtáros, főtanácsos magától értetődőnek érzi, hogy azt tette a négy évtized alatt, amit fontosnak érzett. Gyermekkori és saját családjában olyan biztonságos hátországot mondhat magáénak, amely ösztönözte és lehetővé tette számára a tanulást, kutatást, tanítást, közéleti teendőket, amely a rá mért járványos gyermekbénulás egész életre szóló terhét is könnyítette. Szülőfaluja Jánd.  Még élvezheti édesanyja, Mándi Erzsébet (88) szeretetét. Édesapja, néhai Szarka Bertalan földműveléssel foglalkozott. Az erőszakos tsz-szervezésnél odalett a megélhetésüket jelentő föld, amit akkor sem tudott feledni, amikor bérszámfejtőként dolgozott. A beregi táj harcedzetté tette a szülőket, és két lányukat, Ágotát és Erzsébetet a tisztességgel végzett munka megbecsülésére és a családi tűzhely őrzésére nevelték.

Ágota férje néhai dr. László Géza főlevéltáros. Házasságukból Lívia (39) jogász, Anikó (36) közgazdász és Blanka (27) építészmérnök született. Lívia gyermekei Réka (9), Lilla (7), László (2) évesek. Anikó is családos, Gergely (7), Gábor (5) és Péter (4) esztendős.

Népművelés-könyvtár szakos diplomával a zsebében 1976. augusztus 1-jén a megyei könyvtárban helyezkedett el, mint feldolgozó könyvtáros. Innen egy év után kérte áthelyezését a helyismereti gyűjteménybe. Az ELTÉ-n könyvtár szakon egyetemi diplomát vehetett át. Érdeklődése a könyv- és sajtótörténet felé irányult. A megye sajtóbibliográfiáját is Lászlóné készítette el. Látta, hogy a gyűjtőkör túlnyúlik a határokon, és Beregre, Szatmárra, Ugocsára és Ungra is kiterjed. Az 1845 és 2000 között megjelent, csak a határokon túl fennmaradt helyi lapokat hivatalosan nem tudta felkutatni, ám a rendszerváltás után itt is megnyíltak a sorompók. Annyira széleskörű és szerteágazó kutatást végzett, hogy munkáját A történelmi Bereg, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa és Ung vármegyék sajtótörténete 1920-ig című PhD értekezésében összegezte. Summa cum laude minősítéssel védte meg disszertációját. Javaslatára került be a könyvtár örökbefogadási programjába Szabolcs megye legjelentősebb és leghosszabb életű lapjának, a Nyírvidéknek a digitalizálása, amely ma már az interneten is olvasható. Meggyőződése, hogy csak egy virtuális adatbázisban válhatnak teljessé a magyar nyelven megjelent könyvek és sajtótermékek. A határok leomlottak.

„Szakmai munkámban az olvasók magas színvonalú kiszolgálása mellett nagy hangsúlyt kapott a periodikumok helyismereti szempontú figyelése, és a tartalmi feltárás.  Szakcikkeket írtam, szakmai előadásokat tartottam, hogy az elméleti és gyakorlati ismeretek, kutatási eredmények megosztásával segítsem a könyvtárak helyismereti munkáját.”           

Örömmel csatlakozott az Értéktár mozgalomhoz 2013-ban. A felsőoktatási intézmények könyvtár szakos hallgatóinak gyakorlatát vezeti 1985-től. Helyismereti szemináriumot tartott az informatikus könyvtár szakosoknak, a segédkönyvtárosok képzésében ma is részt vesz. Tagja a Magyar Könyvtárosok Egyesülete megyei szervezetének, a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesületnek, a Luby Társaságnak és a Városvédő Egyesületnek. Kollégái tisztelik, bizalmukat tükrözi, hogy a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének megyei elnöke, a könyvtári alapszervezet titkárhelyettese. 2016-tól a vöröskereszt nyíregyházi területi vezetőségének a tagja.

Munkáját 1994-ben tanácsosi, majd 2002-ben főtanácsosi cím adományozásával ismerték el. A Könyvtárosok Világnapján, 2016. április 18-án a Magyar Könyvtárosok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei szervezete az adható legmagasabb díjjal jutalmazta: dr. László Gézáné dr. PhD átvehette a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye könyvtári kultúrájáért kitüntetést.

Fantasztikus együtt látni és ismerni a helyismereti gyűjtemény dokumentumait, összegzi élményeit Ágota. 227 éves a legrégebbi, eredeti könyv, Bessenyei Györgytől az Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék. De megtalálhatók nálunk a megye nagy szülötteinek - Kölcsey Ferenc, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Bessenyei György, Váci Mihály, Ratkó József - írásai, könyvek, folyóiratok, hírlapok, képeslapok, úgynevezett apró nyomtatványok, rendezvény és ballagási meghívók, cégek belső kiadványai, valamint iskolai értesítők, évkönyvek. Boldog vagyok, hogy 40 éven át tevékeny részese lehettem e felbecsülhetetlen megyei érték összegyűjtésének, rendszerezésének, a 21. századba történő átvezetésének. Szerencsére, a fiatal könyvtárosokat is megérinti a helyismeret.  

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.01.19. 14:29

Huszár Boglárka alkotása
15940366_1554390977910909_1231569808577705814_n.jpg
Vászon, olaj.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.01.15. 08:16

Szabadfalvi József néprajztudósról beszél Veres László múzeumigazgató

szabadfalvi_jo_zsef-3_copy.jpgSzabadfalvi József a miskolci Herman Ottó Múzeum igazgatója volt 1973-tól tizennyolc éven át. Amikor az intézmény vezetését átvette, a Herman Ottó Múzeum a megyei múzeumok rangsorában minden mutatót tekintve leghátul szerepelt, de nem telt bele egy évtized, és az 1980-as években a szakma már az ország legjobb múzeumai között emlegette. A múzeum gyarapodott, a tudományos és publicisztikai tevékenység látványosan kiterebélyesedett, a munkatársak száma pedig megnégyszereződött.

A muzeológusok Szabadfalvi József vezetése alatt országos elismertségű szakemberekké váltak. A hetvenes-nyolcvanas éveket sokan a miskolci múzeum aranykorának nevezik. Szabadfalvi József az önéletrajzában így vallott:  „A Herman Ottó Múzeumban igazgatóként közel 20 felejthetetlen évet töltöttem. Olyan időszakban vezethettem az intézményt, amikor éppen felszálló ágba került, remélhetőleg ehhez én is hozzájárulhattam. Fiatal munkatársakkal vehettem magam körül, s bátran mondhatom, jobbára öröm volt velük dolgozni. (…) Közben arra is törekedtem, hogy segítsem munkatársaim személyes és szakmai előmenetelét. Úgy véltem, hogy nekem elsősorban a futópályát kell biztosítanom számukra. Másként megfogalmazva: ha tudok, segítsek, de legalább ne akadályozzak! Elvártam kollégáimtól tudományszakuk művelését, az egyetemi doktorálást, s többjük esetében szorgalmaztam a kandidálást is. Nagyon büszke vagyok arra, hogy igazgatásom alatt a Herman Ottó Múzeumban jelentősen fejlődtek a gyűjtemények, kialakultak a tudományos osztályok, és létrejött a természettudományi és az irodalmi gyűjtemény.” Jóska bácsi – mert szinte mindenki így szólította  – természetesen nemcsak múzeumigazgatóként alkotott maradandót, hanem tudósként, egyetemi tanárként is beírta nevét az etnográfia, a muzeológia aranykönyvébe. Emlékét, alakját egykori tanítványával, munkatársával és jelenlegi utódjával: Veres Lászlóval idézzük föl.

– Igazgató úr! Mikor és hogyan ismerkedett meg Szabadfalvi Józseffel?

– A debreceni egyetemen ismertem meg 1970-ben. Akkor kezdtem a felsőfokú tanulmányaimat. Az egyik szakom a néprajz volt, ő pedig a néprajzi tanszéken dolgozott, nekünk kerámiatörténetet és népművészetet tanított.

– Ön milyen viszonyban volt akkoriban Szabadfalvi Józseffel?

– Nekem ő kezdettől fogva „Jóska bátyám” volt, és az is maradt mindvégig. Részben a kora miatt, hiszen az édesapámmal volt egyidős, másrészt azért, mert mifelénk, a Tisza mentén – én tiszalöki születésű vagyok  – a tiszteletet, a nagyrabecsülést a „bátyám” kifejezéssel adjuk meg. Ő a második apám volt abban az értelemben, hogy a megismerkedésünk pillanatától kezdve figyelemmel kísérte az életemet, szakmailag, emberileg sokat segített, biztatott és tanácsokkal látott el.

– A néprajztudós csak önnel alakított ki ilyen kedves, baráti kapcsolatot, vagy másokkal is ilyen közvetlen ember volt?

– Nemcsak velem, másokkal is hasonlóan viselkedett. Szakmai dolgokban is a segítségünkre volt: nemcsak engem, hanem valamennyi tanítványát, munkatársát ösztökélte a szakmai előrehaladás terén. Ma már, ennyi év távlatából látom, hogy mennyire igaza volt. Hiszen a fiatal szakembereket ösztönözni kell a tudományos pályán való előrehaladásban, különösen azokat, akiknek egy kicsit kisebb az ambíciójuk. Azt mondogatta: fiacskám – ez volt a kedvenc szavajárása  –, írni kell, publikálni kell, nem szabad megrekedni, a tudományos munkában egyre feljebb és feljebb kell jutni! Emlékszem, amikor életem első dolgozatát írtam, vagy tízszer visszadobta. Akkor ez talán rosszul esett nekem, ráadásul nagyon sok plusz munkával járt, de megérte. Az ember ugyanis sokkal többet tanul a negatív kritikából, mint a pozitív bírálatból. Végül elmesélte, hogy annak idején ő is így tanult írni Gunda Béla mellett. Gunda professzor nagyszerű egyetemi oktató volt, aki arra nevelte a hallgatóit, hogy minél hamarabb tanulják meg az önálló kutatómunkát. Így az első évben általában egy könyvismertetést kellett írni, a másodéveseknek már egy megadott téma tematikáját és bibliográfiáját kellett kidolgozniuk, és a harmadéveseket pedig kivitte terepre, ahol a szakdolgozati témájukhoz gyűjthettek anyagot, amiből aztán egész fejezeteket kellett bemutatniuk. Így a tanszéken jobbára önálló kutatás alapján készült el a hallgatók szakdolgozata. A legjobbaktól azt is elvárta, hogy publikálásra alkalmas tanulmányt is készítsenek, ezért a nevelésnek ez a módja egy életre megkönnyítette a tanszéken végzőknek a tudományos tevékenységét. Én Jóska bácsinak köszönhetem, hogy a diplomám megszerzésének évében már a kisdoktorit is megcsináltam, ami annak idején sem volt hétköznapi dolog. Jóska bátyám később is folyamatosan „hajtotta” az embert. Bennünk, a tanítványaiban kishitűség munkált, nem értettük, hogyan jövünk mi a kandidátusokhoz, az egyetemi tanársághoz, de ő mosolyogva azt mondta:  „Fiacskám, nem olyan nagy dolog az, csak akarni kell, és el kell kezdeni”. S így is történt. Mindenki egymás után szerezte a tudományos fokozatokat, így a múzeumban olyan szakgárda alakult ki, amely országosan is a párját ritkította. Nem csoda, hogy a fél ország múzeumigazgatói – például Bodó Sándor, Petercsák Tivadar és Cseri Miklós – innen kerültek ki, de megemlíthetem olyan kiváló egyetemi tanárok nevét is, mint Ringer Árpád vagy Németh Gyöngyi.

– Kérem, idézze föl Szabadfalvi József életútjának legfontosabb állomásait!

– Jóska bácsi élete a három kelet-magyarországi megyéhez – Hajdú-Biharhoz, Szabolcs-Szatmár-Bereghez és Borsod-Abaúj-Zemplénhez – kötődött. 1928. június 21-én Debrecenben született. Az apját – aki vasutas volt – 1932-ben a szabolcsi megyeszékhelyre helyezték kocsivizsgálónak, így Szabadfalvi József az elemi iskola első három osztályát Nyíregyházán végezte. Később az apját Nyírábrányba vezényelték, a vasútállomás melletti kolóniában laktak. Debrecenbe járt iskolába, a cívisvárosba vonattal járt be mindennap.

– Gyermekkorában a tanulmányi eredményei alapján kitűnt az osztálytársai közül?

– A gimnázium első négy osztályát elég nehézkesen, közepes eredménnyel végezte el. Ennek részben a betegeskedése volt az oka – sokat panaszkodott a gyomrára  –, másrészt pedig – a saját elmondása szerint – későn érő típus volt. Aztán ötödiktől kezdve már jórendű lett, végül jeles eredménnyel érettségizett a jó hírű debreceni katolikus kegyes tanító rendi – közismertebb nevén piarista gimnáziumban. Kiváló tanárai voltak, különösen két osztályfőnökére – Kiss Jánosra és Rónai Jenőre –, valamint kalandos sorsú magyartanárára, Bulányi Györgyre emlékezett szívesen. Bulányival kapcsolatban elmesélte, hogy 1995-ben Bulányi Miskolcon tartott előadást, s előtte Jóska bácsi odament hozzá, hogy dedikáltassa magának az egyik könyvét. Amikor odaért a volt tanárához, megkérdezte tőle:  „Ugye, nem tetszik megismerni?”. De Bulányi csaknem ötven év elmúltával egyből rávágta: „Dehogynem, te vagy a Szabadfalvi Jóska”.

– Szabadfalvi Józsefet mi motiválta abban, hogy az etnográfusi pályát válassza?

– Tizennyolc éves korában még nem tudta, hogy mit is akar csinálni. Ékes bizonyítéka ennek, hogy 1946 és 1948 között három egyetemet is kipróbált. Kezdte Debrecenben az akkori Tisza István Tudományegyetemen, ahová 1946 szeptemberében kémia–fizika szakos hallgatónak iratkozott be. Hogy miért éppen oda? Nos, volt egy kiváló piarista szerzetes tanára, László Mihály, aki nagyon megkedveltette vele a kémiát. De Jóska bácsi az egyetemen rájött arra, hogy mint kémikus nem szeretne egy életen át cipőpasztát vagy fogkrémet gyártani, az pedig eszébe sem jutott, hogy tanár legyen. Úgy döntött, otthagyja a kémia–fizika szakot. 1947 szeptemberében a budapesti József Nádor Műszaki Egyetem Közgazdasági Karára iratkozott be, az első évfolyamot sikeresen el is végezte, de az 1948-as kommunista hatalomátvétel után az egyetem oktatóinak és hallgatóinak jó részét elküldték az egyetemről, köztük Szabadfalvi Józsefet is, méghozzá indoklás nélkül. Visszakerült szülővárosába, Debrecenbe, ahol azt tanácsolták neki, keresse meg a bölcsészkar dékánját, Bárczi Géza professzor urat, mondja el neki, mi történt vele, s hátha ő engedélyezi, hogy – jóval a felvételi vizsgák lezárása után – a debreceni egyetemre mégis felvételt nyerjen. Ez – a már említett Bulányi György protezsálásával – sikerült is, így lett Jóska bátyám 1948 szeptemberében a debreceni egyetem hallgatója magyar–történelem szakon, amit aztán sikeresen el is végzett.

– Mikor kezdett Szabadfalvi József a néprajzzal foglalkozni?

– Másodéves egyetemista volt 1949-ben, amikor a bölcsészkari hirdetőtáblán megjelent Gunda Béla aláírásával egy hirdetmény, miszerint a professzor a második félévre néprajzi előadásokat hirdet. Több társával felkereste a professzort. Kiderült, hogy ők voltak az első érdeklődők. Jóska bácsi 1952-ben végzett a Néprajzi Tanszéken, amely csak később – 1958 körül  – kapta meg a jogot a néprajzi, muzeológiai oktatásra. Jóska bácsi a magyar–történelem szak mellett végezte el az etnográfusi szakot, majd 1952-ben – a végzés után – Gunda professzor ott tartotta őt a tanszéken. Az egyetemi tevékenysége – ami kezdetben „mindenesi” munkakört jelentett – 1952. július 1-jével kezdődött, s tartott több mint húsz évig. 1959-ben summa cum laude eredménnyel doktorált, a doktori disszertációjában a magyar feketekerámia terén végzett kutatásait foglalta össze. Gunda professzornak az volt a felfogása: minden tudományos fokozatért külön kutatást kellett végezni, s külön dolgozatot kellett készíteni. Így később Jóska bácsi a kandidátusi értekezésül más témát választott: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon című munkája kötetben is megjelent 1970-ben. A történettudományok (néprajz) kandidátusa tudományos fokozatot 1971 februárjában nyerte el. Már Miskolcon dolgozott, amikor – részben Balassa Iván biztatására is – belefogott az akadémiai nagydoktori értekezésébe. Természetesen megint új témát választott: elkészítette a magyar sertéstenyésztés monográfiáját, amit benyújtott az MTA Tudományos Minősítő Bizottságának, így 1988-ban – 60 éves korában – elnyerte a történettudományok doktora címet.

– Ha jól tudom, akkor már a Herman Ottó Múzeum igazgatói tisztét töltötte be.

– Valóban. Pályázat útján nyerte el az állást 1973ban. Nem irigyelt helyre került, nem a készbe kellett beülnie, sokkal inkább építkezésbe, fejlesztésbe kellett fognia, ami izgalmas, embert próbáló feladat, kihívás volt. Egy új muzeológusi csapat kialakításának lehetősége adatott meg neki, mert a régiek vagy elhunytak – mint Bodgál Ferenc és Komáromi Jóska bácsi –, vagy nyugdíjba mentek, mint például Lajos Árpád. Ebben a „vákuumban” Jóska bácsi élt a lehetőséggel, és hozott magával egy új, fiatal csapatot, amelyet az egyetemi tanítványai közül verbuvált. Én például még csak harmadéves voltam, de különleges rektori engedéllyel dolgozhattam havi negyven órát, közben pedig maradtam továbbra is nappali tagozatos hallgató. A múzeumban csupa fiatalember dolgozott, például Fügedi Márta, Dobrossy Pista, Viga Gyuszi és Kunt Ernő. Nem voltunk sokan, csak tizenvalahányan, ma pedig már tízszer többen vagyunk. Nem a megszépítő múlt mondatja velem, de az valóban szép időszak volt. Akkor kezdődött a múzeum átköltözése a Papszerről az Erzsébet térre, a mai MAB-székházba. A költözés során az ember minden dokumentumot, minden tárgyat a kezébe vett a leltározás, a rendszerezés végett. Sok munka volt ezzel, viszont olyan anyag- és tárgyismeretet adott, amiből ma is táplálkozhatunk. Megismertük szinte az összes tárgyat, dokumentumot, ami a múzeum birtokában van. A múzeumban szó szerint otthon éreztük magunkat, munka után sokszor mindannyian együtt maradtunk, és elmentünk vacsorázni, beszélgetni. Akkor sem kerestünk sokat – mint ahogy most sem –, de mindennap el tudtunk menni ebédelni az Aranycsillagba, hiszen egy levesre, főzelékre, pörköltre mindig futotta. Nemcsak kollégákként, hanem barátokként szerettük egymást. – Az ilyen baráti összejöveteleken milyen embernek ismerte meg a tudós Szabadfalvi Józsefet? – Nagy bölcsesség szorult belé. Közvetlen volt, barátságos, de jellemző volt rá a finom irónia is. Egyszer egy pártbizottsági „főmufti” jött a múzeumba, és magából kikelve panaszkodott Jóska bácsinak, hogy a takarítónő nem köszönt neki. Mire Jóska bácsi azt mondta: „Nyilván azért nem, mert valószínűleg nem tudta, hogy kivel is találkozott, de könnyen segítünk a bajon, felsorakoztatom az összes dolgozómat a múzeum leghosszabb folyosóján, és egyenként bemutatlak nekik, hogy a jövőben ne felejtsenek el neked köszönni”. Ezen persze a mérges elvtárs is elmosolyodott. Jóska bácsi kiállt az emberei mellett, és bízott bennük. A legtöbbünket mindjárt „mély vízbe” dobott, én például még csak huszonkilenc éves voltam, amikor megbízott az igazgatóhelyettesi feladatokkal. A kezdetek kezdetén sokat voltunk együtt terepen, a Hegyközben, Regécen, ahol hálózsákban, csűrben, néha széna között aludtunk. Ma ilyesmi már elképzelhetetlen. Azt még feltétlenül el kell mondanom róla, hogy családszerető ember volt, a feleségével két szép fiút neveltek föl, a kisebbik ma az egyik legfiatalabb professzor a miskolci egyetem jogtörténeti tanszékén, a nagyobbik fia pedig agrármérnök.

– A szabadidejében mivel foglalkozott?

– Szinte kultikus családi esemény volt náluk a színházi bemutató. A bérletük péntek estére szólt, és azokat az előadásokat ő semmi pénzért nem hagyta volna ki. Szeretett falun is lenni: már igazgató volt, amikor Borsodgeszten vett egy parasztházat, ott lelkesen végzett ház körüli fizikai munkát. A finomságokat sem vetette meg, szeretett enni. Én tiszai gyerek vagyok, de úgy halat enni, ahogy ő evett, senkit nem láttam: abban a halban, amibe ő harapott bele, mintha nem lett volna szálka! Jól tudott főzni, különösen a gulyása volt híres, ami nem csoda, a Hortobágy kutatójaként a legilletékesebbektől, a gulyásoktól leste el a fortélyát. S hogy el ne felejtsem, szerette a finom borokat is!

– Milyennek ismerte meg első számú vezetőként?

– Egy-egy döntés előtt kíváncsi volt a munkatársai véleményére, összegezte a hallottakat, aztán előállt az általa legjobbnak vélt ötlettel. Kissé konok volt. Bizonyos ügyekben kötötte az ebet a karóhoz, és mindenáron keresztülvitte az elképzeléseit. Olyankor azt éreztük, nem szabad tovább feszítenünk a húrt, de az idő sok kérdésben őt igazolta. Amikor nem, akkor azt be is ismerte. Erre mondok egy példát. A hetvenes évek végén nagy „grundolásba” kezdett, az volt az elképzelése, hogy a megye valamennyi, egykor önálló részében – tehát Borsodban, Gömörben, Zemplénben és Abaújban – legyen egy-egy önálló központi múzeum, így jött létre a forrói, a putnoki és a sátoraljaújhelyi intézmény. Ugyanakkor „spontán” múzeumgyarapodás is kezdődött, mert azokat a régi épületeket, amelyeket nem tudtak másra hasznosítani, sok településen tájháznak, helyi múzeumnak rendezték be, vagy tőlünk várták, hogy mi rendezzük be. Ezt a hálózatot fenn kellett tartani, ide ember kellett meg pénz, pénz és pénz. Jóska bácsi mondta is nekem a kilencvenes évek elején, hogy ha előre látja a gazdasági helyzet ilyetén alakulását, akkor nem fejlesztette volna ennyire gyors ütemben az intézményhálózatot, mert bizony sok minden torzóban maradt. Ezzel a mai napig is küszködünk.

– Amikor Szabadfalvi József a debreceni egyetemről Miskolcra került múzeumigazgatónak, végleg feladta az oktatói tevékenységét? Vagy pedig ezután is foglalkozott a diákokkal?

– Nem, a Néprajzi Tanszék továbbra is számított rá. Először mint részfoglalkozású adjunktust alkalmazták, majd – a kandidálása után, 1973-ban – egyetemi docens lett, az MTA doktora cím elnyerése után pedig egyetemi tanárrá nevezték ki, úgyhogy ő 1972től 1992-ig hetente egy napot a debreceni egyetemen töltött. 1992-ben a Miskolci Egyetem rektora azzal kereste meg, hogy Debrecen helyett Miskolcon vállaljon teljes állásban egyetemi tanári feladatot az akkor alakuló Bölcsészettudományi Intézetben. Így került át a Miskolci Egyetemre, ahol a Művelődéstörténeti és Muzeológiai Tanszéket szervezte meg, ott 1995ig oktatott is. 1992 őszén közreműködött a – régió felsőoktatási és tudományos intézményeiből alakuló – Észak-magyarországi Universitas Egyesülés létrejöttében, majd annak igazgatótanácsi elnöke volt 1998-ig. 2001. március 31-én bekövetkezett halálával fájdalmas veszteség érte a magyar néprajztudományt, a néprajzi felsőoktatást és múzeumügyet. Soha nem felejtem el, az emlékét jó szívvel őrzöm. Mint rajtam kívül még nagyon sokan. Viga Gyula például azt írta nekrológjában: „Szabadfalvi József 18 évig állt a megye muzeális intézményeinek élén, s ez az időszak  – ma már biztosan állíthatjuk – a megyei múzeumügy virágkorát, mai feltételrendszerének megalapozását jelentette. A debreceni egyetemen eltöltött harmadfél évtized tapasztalatát és szellemiségét Miskolcra is magával hozta, sőt kezdetben volt hallgatói köréből erősítette az itteni múzeumok szakembergárdáját is: Dobrossy István, én magam, a fájdalmasan fiatalon eltávozott Fügedi Márta és Kunt Ernő igazgatói tevékenységének elején kerültek Miskolcra, s követték őket később mások is. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság vezetőjeként újjászervezte a Herman Ottó Múzeum tevékenységét.”

– Mi volt ennek az átszervezésnek a lényege a múzeumban?

– Jelentősen fejlődtek a gyűjtemények, kialakultak a tudományos osztályok. Megerősítette a múzeumi munkatársi gárdát, a keze alatt felnőtt fiatal szakemberek utóbb országos és megyei múzeumok igazgatójaként és kvalifikált munkatársaként, egyetemi tanszékek vezetőjeként és oktatójaként öregbítették a miskolci múzeum jó hírét. Nos, egyetértek Viga Gyulával. Jómagam is azok közé tartozom, akik nagyon sokat köszönhetnek Szabadfalvi Józsefnek. Tanárom, vezetőm, kollégám volt, akitől szakmailag és emberileg rengeteget kaptam. A professzor egy kicsit az apánk volt.

Hajdu Imre

SZABADFALVI JÓZSEF (született 1928. június 21-én Debrecenben, elhunyt 2001. március 31-én Miskolcon) múzeumigazgató, egyetemi tanár, a történettudományok doktora. A debreceni egyetemen szerzett magyar–történelem szakos diplomát 1952-ben, 1972-ig a debreceni egyetem Néprajzi Tanszékén oktató, tanár, az MTA tudományos kutatója. 1973-tól egyetemi docens, 1989-től egyetemi tanár a debreceni egyetemen. 1973–1990 között a miskolci Herman Ottó Múzeum igazgatója. 1992-ben megszervezte a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Intézetében a Művelődéstörténeti és Múzeológiai Tanszéket, a tanszék vezetője 1995-ig. Kitüntetései: Állami Díj (1988), Móra Ferencemlékérem (1984), A Magyar Néprajzi Társaság Győrffy István-emlékérme (1985). Főbb művei: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (1971), A megyaszói festett asztalosmunkák 1735-ből (1980), A magyar feketekerámia (1986), A sertés Magyarországon (1991), Herman Ottó, a parlamenti képviselő 1879–1897 (1996).

VERES LÁSZLÓ (született 1950. november 27-én Tiszalökön) történész, muzeológus, múzeumigazgató, egyetemi docens. 1974-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen végzett történelem-etnográfia szakon. A miskolci Herman Ottó Múzeumba került történészmuzeológusnak, 1979-től igazgatóhelyettese, 1991-től igazgatója a múzeumnak. 1990-ben a történettudományok kandidátusa lett. 1992-től egyetemi docens, a Miskolci Egyetem oktatója. 2002-ben habilitált. Főbb művei: A Bükk hegység üveghutái (1978), Magyar népi üvegek (1989).

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

 

* * * 

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.01.14. 13:29

Címkék: ü:Szabadfalvi József