Csiporka és Bíborka a város esti forgatagában

img_20171001_0001-crop-crop.jpgSötétedés után sok-sok ember járt az utcán. Csiporka és Bíborka kezdetben félve szorította Ibi szőrmés gallérjának szálait, hogy le ne sodródjanak barátnőjükről a számukra idegen, forgalmas városban. 

– Hová és miért rohannak? – kérdezte értetlenül Csiporka. – Nálunk az erdőben minden sokkal lassabb volt. 

 – A legtöbb ember munkaideje, illetve az óvodások, iskolások foglalkozásai délután négy, öt óra körül fejeződnek be. A kicsik még nem mehetnek egyedül haza, így a felnőttek először a gyermekeikért igyekeznek, aztán bevásárolnak, különórákra, zenét tanulni, edzésre, szakkörre hurcolják csemetéiket, vagy egyszerűen csak hazamennek, hogy vacsorát készítsenek, takarítsanak, rendet tegyenek, gyakorolják a feladott leckéket, hogy utána lefekvésig egy kicsit együtt lehessen a család, és mindenki elmesélhesse, mi történt vele a nap során. 

 – És miért nem autóval mennek mindannyian? – kérdezett tovább Bíborka a fejét kapkodva az elsuhanó járgányok után. 

 – Mert a városban nehéz és drága velük parkolni, így sokan a buszokat veszik igénybe, azokon egyszerre jó sok ember elfér. A sportosabbak és a közelebb lakók pedig inkább hazagyalogolnak. Így aztán mindenhol nagy a forgalom. A járdákon sem igen lehet bámészkodni ebben az időszakban, nehogy a sok szaladó ember összeütközzööön – váltott olyan hirtelen irányt Ibi, hogy majd’ elharapta a nyelvét. 

 – Jaj! Ez a fedelesgurulóka egyenesen nekünk rohant! – kiáltott fel izgatottan Bíborka. 

 – Miért száguld kerekes jármű a járdán is?! Azt mondtad, az autók, a buszok csak az úton mehetnek – háborodott fel a szabálytalanságot szóvá téve Csiporka. 

 – Ez nem jármű! – kacagta el magát Ibi. Ez egy babakocsi! 

 – A picike emberek is vezethetnek kocsit? – döbbent meg Csiporka. 

 – Dehogy! – kacagta el magát Ibi. A szülők többsége nem akarja a kezében cipelni a kisgyermekét, így vásárolnak egy kerekeken guruló kiságyat, ami legalább oldalról és alulról fedett. Így a kicsik fekve, vagy ülve, kényelmesen, biztonságosan utazhatnak benne, és a szüleik sem fáradnak el a plusz súly hurcolásától. Ráadásul így maguk előtt tolhatják a kicsinyeiket, így sétálás közben is láthatják egymást, és tudnak beszélgetni, mesélni, verselni, énekelni együtt. 

 – Ó, én is tudom, milyen nehéz dolgokat hurcolni! – sóhajtott fel Bíborka sokat tudóan.  – Emlékszem, mennyire fájt minden porcikám, amikor a gombaházunk mellett mulatságot szerveztünk a barátainknak, de nem voltak tálaló edényeink. Mire hazacipeltük a rétről a sok pipacsgubót és harangvirágot, majdnem letört a derekam! 

Ibi együttérzőn rámosolygott, majd hirtelen megállt egy magas, fehér ajtó előtt. 

 – Jól elbeszélgettük az időt! Már ide is értünk a fogorvoshoz. El sem tudtam nektek mesélni, mi mindennel foglalkozik a fogász... Tudjátok mit? Ne húzzuk az időt idekint a további mesélgetéssel, mert elkések! Beviszlek benneteket a kabátom gallérján a rendelőbe, így mindent jól meg tudtok figyelni! 

 – Juhééé! – kiáltottak fel örömükben a lányok. 

 – Csak egyet árulj el, Ibi – szólalt meg a belépés előtti utolsó pillanatban Csiporka –, hol tartják az emberek a fogaikat?img_20171003_0001-crop.jpg 

 – Ó, de buta vagyok! – kacagott fel Ibi. Elfelejtettem, hogy nektek nincsenek fogaitok! Te, Csiporkám, a rágókáidat, te pedig, Bíborkám, a szívókáidat a szád szélén tartod, mi emberek pedig a szánkban belül tartjuk a fogainkat. 

 – És, ha gyógyítják a fogadat, akkor itt kell majd hagynod a doktor bácsinál?  – kérdezte a kíváncsiságán uralkodni képtelen Bíborka. 

 – Nem, dehogy! – nevetett fel Ibi, akinek igen élénk fantáziája volt, és azonnal maga elé tudta képzelni, milyen is lenne a pillangó által elképzelt gyógymód. A fogaknak gyökereik vannak, mint a fáknak, ami bele van nőve az ínyünkbe. Onnan csakis akkor húzzák ki őket, ha a fog már menthetetlen. A fogász benyúl a szánkba a műszereivel, és ott, a helyükön kezeli őket legtöbbször.

Bogárkáim! Muszáj abbahagynunk a beszélgetést! Mostantól – kérlek benneteket – maradjatok csendben, hogy ne derüljön ki, hogy hívatlan vendégekkel érkeztem a fogorvosi kezelésre! – kérte kis barátnőit Ibi olyan szeretettel, hogy egyiküknek sem jutott eszébe megsértődni, mert beléjük fojtotta a kíváncsi szóáradatot. 

***

 

molnar_agnes.jpg

Írta, és az illusztrációkat rajzolta:

Molnár Ágnes

 (A szerző Facebook oldala ITT)

Szerző: Napkelet Népe  2017.10.17. 06:25

Ny. pedagógus, önkormányzati képviselő, énekkarvezető

Sajószöged

szszb_33_ki_okvath_dezsone_1000.jpgHárom cikluson át töltötte be a községben az alpolgármesteri tisztséget, miközben alaposan kivette részét a közösségi munkából. Szaktanári végzettségét kamatoztatva énekkarokat, népdalköröket szervezett, melyekkel országos szinten is sikereket értek el. Sokak Margó nénije 74 évesen még aktívan dolgozik kedvelt falujáért.

Kisgyermekkora elég kalandos volt, hiszen édesapját, aki csendőrként dolgozott, a Délvidékre vezényelték, ezért ő Újvidéken született 1943.október 23-án. A világháború befejezése után 1945-ben költöztek vissza Sárospatakra, a család eredeti lakóhelyére, ahol szülei földművelésbe fogtak. Megemlíti, hogy mindkét részről a nagycsalád volt a jellemző, hiszen édesapja és édesanyja is tízgyermekes családban nőtt fel. Ők négyen voltak testvérek, utána született még három öccse.

A Bodrog parti városban minden lehetősége megvolt a tanulásra, amivel tudott is élni. Az általános iskolát és a gimnáziumot kitűnő eredménnyel végezte el és helyben szerzett tanítói diplomát is, ugyancsak a legjobb érdemjegyekkel. Kezdő pedagógusként Makkoshotykán indult pályafutása, majd Kenézlőre helyezték. A zempléni munkahelyek után a Bükkaljára, Sályba került a szociális intézetbe, ahol mozgássérült gyermekeket tanított. Az akkoriban gyakori betegségnek az okát is elárulja: az ’50-es évek elején súlyos paralízis járvány tört ki hazánkban, aminek sok csecsemő és kisgyermek esett áldozatául. Ők sok szeretetet és gondoskodást igényeltek, amit a tanítónő örömmel vállalt. Ott erősödött meg benne az a szociális érzékenység, ami aztán élete során személyét és munkásságát jellemzi. A gyerekkel történő foglalkozás mellett elvégezte Egerben a ének-zene tanári szakot.

Abban a községben nagyot fordult vele a világ, hiszen ott látogatta meg egy ismerőse, akit motorkerékpárral hoztak. Korábban Nyíregyházán találkoztak egy papszentelésen, a sofőr akkor még ismeretlen volt számára, de ez nem tartott sokáig. Olyannyira nem, hogy házasság lett az újabb találkozásból, ami férjének 51 éves korában bekövetkezett haláláig tartott.

Közben két gyermekük született. Marika édesanyját követte a pályaválasztáskor, hiszen ének-történelem szakon szerzett Nyíregyházán tanári diplomát és Sajószöged általános iskolájában tanít. Nagyobbik lánya, Dorka Miskolcon a Földes Ferenc Gimnázium harmadik osztályába jár, a kisebbik, Boglárka pedig a község oktatási intézményének hatodikos tanulója. Másik lánya Judit, most Tiszaújvárosban a TiszaTextil Kft.-nél dolgozik, gyermeke, Bence pedig Miskolcon az Andrássy Szakgimnázium gépész tagozatán tanul.

A GYES időszakát Okváth Dezsőné  a gyermeknevelés mellett újabb tanulással töltötte ki, hiszen Egerben rajz tagozaton tanári diplomát szerzett. Abból az időszakból maradtak fenn alkotásai, grafikák és festmények, amelyeket a 2017-es Idősek Hete alkalmából rendezett kiállításon láthattak a sajószögediek.

Mégis inkább a zeneszeretete kerekedett felül, először a 70-es években Pávakört alapított - több elismerést kaptak munkájukért, sőt még rádiós felvétel is készült velük-, majd nem kis munka árán a 1990-es években elérte, hogy Sajószöged iskolájában zenetagozat jöjjön létre. A szaktanárokat Kárpátaljáról csábította át, akik máig a községben élnek. Aztán néhány évre ellaposodott az akkori kezdeményezés, de csak azért, hogy 2004-ben újra életre hívják. Ekkor alakította meg Margó tanárnő a Búzavirág Népdalkört, aminek jelenleg tíz női és három férfi tagja van. Rendszeres fellépői a helyi rendezvényeknek, de eleget tesznek a hozzájuk érkezett meghívásoknak is.

A sikeres, lakóhelyén nagy népszerűségnek örvendő pedagógus 1994-ben úgy gondolta, ötleteivel tudná segíteni Sajószöged mindennapjait, hiszen jól ismeri a helybelieket és problémáikat. Elindult a helyhatósági választáson és bekerült a képviselő-testületbe, amelynek azóta folyamatosan a tagja. Három választási ciklusban volt alpolgármester, szakterületként pedig a szociális és egészségügyi feladatok kezelését bízták rá. Utóbbin senki nem lepődött meg, hiszen ismerték a szegényebb sorsú emberekkel kialakított kapcsolatáról és segítőkészségéről. Ő mindezt közösségépítő tevékenységként említi.

Ismertsége, diplomatikus kommunikációja és szakértelme alapján felkérték, hogy legyen kapcsolattartó az önkormányzat az iskola valamint az óvoda között. Így a helyi oktatásra és a kulturális tevékenységre is nagyobb rálátása volt és tolmácsolta a testület felé azok megoldásra váró problémáit.

Az évek azonban gyorsan elszaladtak és úgy érzi, ezt az önkormányzati választási ciklust még becsülettel végigviszi, de 2019-ben már nem jelölteti magát képviselőnek. Onnantól gyermekei családjával, a három unokával szeretne többet foglalkozni.

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

  

Szerző: Napkelet Népe  2017.10.16. 20:32

Bíró Ernő alkotása
22472196_1862703750412962_2114420997_o.jpg
50x35 cm
akvarell.
2017.
Épp hogy csak láthatjuk a falú tornyát, jelzést a településről A házak itt épültek közel a gáthoz, a néha bizonytalanság árnyékában, de erős hittel remélve, hogy védelemben. Bíró Ernő látványos szöget választott, a kép elrendezése nagyon érdekes. Szinte a tó partjáról nézünk vissza, hátunk mögött érezhetjük a laposan nyújtózó tavat, az innen felfutó kis utat, amit a súlyos kőkerítés szegélyez hullámzó árnyékaival. A kompozíció nagyszerű, szinte a kép közepétől indul meredeken és a bal szélen végződnek a meszelt kövek. Mint minden Bíró Ernő képen itt is megtaláljuk az alkotó kiegyensúlyozottságát, felkészültségét, tehetségét. Lehet, hogy egy félfordulat eredménye volt, hisz gyakran van ilyen, amikor megpillantjuk a kész képet a látnivalóban, de a remek tálalás, már az alkotóé. Az égbolt finomsága, lágysága érzékelteti a messzeségét, és egyben megkoronázza az egész látványt.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.10.15. 08:01

A megyei tanács elnöke, díszpolgár

Nyíregyháza, Vaja

szszb_33_tk_dr_tisza_laszlo_1000.jpgA szülőfalujától, Vajától Új-Zélandig vezetett az életútja dr. Tisza Lászlónak, aki nem akármilyen pályát futott be. Kereken félévszázadig dolgozott, mehetett volna, mégsem kérte a nyugdíjazását. Az egykori megyei tanács elnöke, az OTP megyei igazgatója, majd országos vezérigazgatója a banki szektorban és az államigazgatásban szerzett elévülhetetlen érdemeket. Különleges történelemkönyv az övé, amely átfogja a 20. század második felének és a 21. század elejének társadalmi, gazdasági fejlődését, változását. Tisza László egész életútja gazdag tárházát vonultatja föl az eseményeknek, az egyéni elhatározástól a kollektívák képviseletéig. Kifejezi azt a társadalmi igazságosságot, mely szerint, ha valaki többet, jobbat akart, a politikai, gazdasági, államigazgatási irányítás felemelte és támogatta. Most, túl a 80. évén olyan eszmecserét folytathatunk, amely a későbbi generációk képviselőinek és krónikásainak valószínűleg, soha nem adatik meg.

Népmesébe illik, ahogy a szabolcsi faluból elindul a 4 gyermekes család fia szerencsét próbálni. Az 1937. április 5-én született Tisza Lászlót a szülei, Tisza Bertalan kerékgyártó és Baranyi Julianna varrónő azzal az intelemmel engedte el: csinálj bármit az életben, s ha szívvel-lélekkel teszed, mindent elérhetsz. Megfogadta a jó tanácsot, beteljesítette a szülői óhajt, és cselekvő részese lehetett Szabolcs-Szatmár-Bereg megye fejlődésének, a bankrendszer korszerűsítésének, bejárhatta a Földkerekség számos országát, és szerzett tapasztalatokat hivatása gyakorlásához. Az időközben várossá vált Vaja sosem feledkezett meg egykori fiáról, nemrégiben díszpolgárrá avatta. Tisza László szívéhez ez áll a legközelebb, mert a szülőhaza elismerése jelentette számára a visszaigazolást: jól sáfárkodott a rábízott talentummal.

Saját családjában, amelyet Horányi Katalin könyvelővel alapított, tovább vitte az otthon tapasztalt szellemiséget: Katalin lányuk szintén a jogi pályát választotta, sikeres ügyvéd Nyíregyházán. Irodája pár lépésre az OTP-től és a megyeházától, ahol egykor az édesapja irányított, szervezett és mutatta az utat. Negyedszázad múltán is emlegetik egykori munkatársai, és mint egy komoly, együttműködő közösség vezetőjeként élmény volt vele dolgozni.

A Pénzügyi Technikumi érettségi után hazament Vajára és községgazda lett. A banki munkáját Kisvárdán kezdte, Baktalórántházán folytatta. Katonának Békéscsabára vezényelték, ahol szabad idejében az új mezőgazdasági hitelezés lehetőségét nézhette meg, anyagokból és a terepen. 1960-ban Nyíregyházán a Nemzeti Bank szakelőadója, és lélekben készült a jogi egyetemi felvételre. Harmadjára sikerült, a helyhiány közismert volt az egyéb kategóriákba sorolt fiataloknál a munkás-paraszt hatalomban. Mérlegképes könyvelő, és 33 évesen ledoktorált. Több beosztás után 80 dolgozót irányított a számviteli és pénzügyi osztály vezetőjeként. Szerencsének titulálja a saját érdemét, mert az OTP élére jogi végzettségű és banki tapasztalatot szerzett megyei igazgatót kerestek. 1976-1980 között, az addigi banki tapasztalataira támaszkodva kiépítette az infrastruktúrát és a működtetéshez jó szakembereket talált. Mire élvezhette volna munkája gyümölcsét, újabb feladattal találta meg a politikai vezetés: a megye közigazgatásának szívében, előbb elnökhelyettes, majd a megyei tanács elnökeként folytathatta a tanácsok finanszírozását és a nagy arányú lakásépítéseket. Találkozott a jogi, a banki végzettség és gyakorlat. Újabb nagy kihívás és döntés elé állították: kinőtted a megyét, az országnak is szüksége van rád, mondták és az OTP vezérigazgatója lett 1985 augusztusától. Budapesten a bankrendszer korszerűsítésében szerzett kimagasló érdemeket. Az OTP, mint a Takarékpénztárak Nemzetközi Szövetségének tagja, a 15 fős szakértői tanácsba delegálta. Új-Zélandi, tajvani kollegákkal dolgozhatott, járt Japánban, Kínában, Argentínában, Európa fővárosaiban. A nemzetközi szervezetben Szakmai Nagydíjjal ismerték el kimagasló teljesítményét.

A rendszerváltozás után a Szerencsejáték Rt. vezetője lett. Kipróbálta a vállalkozói világot is, a Budapest Bank, a Takarékbank és egy kanadai cég által alapított vegyesvállalat vezetője.

Nyíregyháza polgármesterétől Életmű-díjat vehetett át. Megszűnéséig elnökségi tagja volt a Megyéből Elszármazott Szabolcsiak Budapesten működő szervezetének. Hosszú évek óta Pesten él. Nem feledkezett meg volt iskolájáról a " KEFÉRŐL", kezdeményezője, támogatója volt a rászoruló diákok segítését célzó alapítvány létrehozásának. Gyakran jár haza lánya családjához, unokái már sejtik, nagyapjuk nem hétköznapi kvalitású ember. Tisza László azonban megmaradt szerénynek, emlékeiben él a szülőfaluból induló egykori legényke, aki fejébe vette a tanulás, a boldogulás vágyát. Közben többre vitte, sokaknak mutatta meg az utat. „Szép életem volt, elégedett vagyok” – széles mosoly és baráti ölelés jelzi a kézfogást.

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

  

Szerző: Napkelet Népe  2017.10.11. 21:50

Írta: Ésik Sándor

 

vmk.jpgAz országos vetélkedő elődöntőjét a megyeszékhely lábakon álló, hidat formáló művelődési központjában rendezték meg. A második emeleten, a máskor konferenciáknak, de akár tánc vagy színházi előadásoknak is otthont adó teremben már kora reggel ott sürgölődött az esti tévéközvetítést előkészítő műszaki stáb. Az unott arccal bagózó, szemetelő, olajos overallban jövő-menő szerelőket, kábelhúzogató munkásokat egyáltalán nem feszélyezte, hogy egy olyan épületben rugdossák saját eldobott májkrémes dobozaikat, amely a világon is egyedülálló. Híre járt, hogy még Japánból is eljött egy buszra való építész. Jártak körbe-körbe rajta, fényképezték jobbról, balról, alulról, felülről. A két hídlábon álló nagy épület pedig csak állt a város közepén, mint két kistestvér, egymás kezét fogva.

A pillérek alatti nagy üres téren sorakoztak a közvetítőkocsik. A kábelek innen indultak felfelé. Volt, amelyik a lépcsőt követte, később már az ablakokon lógott ki néhány. Lassan benőtték az épületet a vezetékek, mint a vadszőlő az elhagyott kerekeskutat. Még a dél sem érkezett el, de a teherautók úgy elfészkeltek a ház alatt, mintha mindig is ott lettek volna. Az egyik kopasz munkás éppen csak a kerekek felé fordult és már patakzott is a bakancsai közül, amit odaeresztett. A kutyáját az első kerékhez kötötte, nem túl hosszú pórázra. Bölcs előrelátás: fenyegetően nagydarab eb volt, kisujjnyi agyarakkal.

A parkolódíj-automatához támaszkodva álltam, és álmélkodtam. Tőlem pár lépésre egy tábori áramfejlesztő duruzsolt. Ezek semmit sem bíznak a véletlenre, gondoltam. Nem járnak úgy, mint a vándorcirkusz a szülővárosomban serdülőkorom idején. A produkció közepén ment el az áram.  Potyajegy fejében segédkeztem a sátorállításban a vásártéren néhány hasonszőrű kamasz barátommal. Az az építkezés is ugyanilyen unott, nemtörődöm hányavetiséggel folyt. Nem is hittem, hogy elkészülünk, és estére megtartják az előadást. De a tulajdonos mindig ott káromkodott, ahol éppen kellett, így aztán meglepő gyorsasággal tető alá hozták a manézst.

A tévések építkezése mind hangosabbá vált. A kiabálást, a csörömpölést-csattogást és mindenféle meghatározhatatlan eredetű zajt aztán egyik pillanatról a másikra uralni kezdte néhány hangszóró. Egyet a bejáratnál akasztottak ki, egyet a lépcsőházban, egy pedig kicsit megkésve, visszhangozva, mint a május elsejei felvonuláson, a nagyteremből hozta a hangot.

– Melyik konténerben vannak a kamerák, Puca? – szólalt meg recsegve a frissen belépett technika. A hangminőség egy rossz vidéki vasútállomáson se állta volna meg a helyét. A hanghordozás pedig idegen volt és alpári.

– Puca! Nem hallod, kérdeztem valamit! – Néztem a jövő-menő embereket, vajon melyikük érzi úgy, hogy neki szóltak. Egyikükön se fedeztem fel az érdeklődés leghalványabb jelét sem. A hang még indulatosabban szólott, aztán olyan zaj hallatszott, mintha valami felborult volna, majd csend lett. Pontosabban szólva, maradt a munkazaj. Mint amikor a sátrat építettük. Láttam, senki nem törődik azzal, hogy közelebb húzódok. Felmentem a lépcsőn, egészen addig, ahonnan végigláttam a stáb autói között. Innen már elém tárult a belváros kisebb része. A járókelők kivétel nélkül errefelé pillantva mentek a dolguk után. Este innen közvetítik majd nekik a kulturális vetélkedőt... Hogy lesz ebből kultúra, gondolhatták, amikor a hang ismét Puca után érdeklődött. Az osztálytársam öccsét is Pucának hívtuk. Csak azért jöhetett velünk a sátrat építeni, mert a bátyja erős gyerek volt. Nem is nagyon engedte, hogy a kicsit akárki lepucázza. Mindenki tisztában volt vele a gyerekcsapatban, hogy kinek ad, kinek nem ad egy nagy fülest a Pucáért.

Egyre kíváncsibb lettem, ki lehet itt a tévések között ez Puca? Fent, az előadóteremben ugyanúgy ügyet sem vetett rám senki. Lekönyököltem a színpad szélére, mert nem akartam senkinek útjában lenni, és egyébként is annyi volt a kábel a földön, mint tengerben a moszat. Itt már nem a szerelőoveráll volt a divat, hanem a koszos farmer és a lógó ujjú, kinyúlt pulóver.

– A mobilkamera balról indul, Puca – recsegte a hang. A széksorok mögül nézett felém jobbról, balról egy-egy kamera, a harmadik középen állt. A reflektorok forró fénye már a színpadot sütötte, hátul félhomály volt, csak a lencsék csillogtak. Baloldalt, a bejárat mellett egy valószínűtlenül vékony fickó a vállára vette a kamerát. A karjáig érő haját gyakorlott mozdulattal simította a nehéz eszköz alá, és lendületes léptekkel elindult a kábelek között. Az első lépés után látszott, hogy alig áll a lábán, olyan részeg. Te jó isten, hát ez volna Puca, ámultam el. Ketten is mellette termettek, és rövid dulakodás után elvették tőle a kamerát. Már azt hittem, pofonok is következnek, de aztán kitámogatták a teremből. A munka tovább folyt, az idő sürgetett. Megmozdult mögöttem a drapéria, hátranéztem. A képernyőről ismert vetélkedő-moderátor nézett rám. Alig egy arasznyira volt az arca az enyémtől. Közömbösen siklott tova a tekintete, nyilván ismerkedett a helyszínnel. Megdöbbentően hétköznapi volt. Se mosoly, se smink, se frizura. Volt valami nagyon közönséges abban, ahogy lebiggyedt az alsó ajka.

– Pucát nem láttad? – fordult vissza hozzám. Nem tudtam meg se szólalni, csak a szemöldökömet húztam fel. – A főrendező úr azt mondta, itt van... – Mire kigondoltam volna, hogy mit mondjak, legyintett és elment. Ugyanolyan hihetetlen jelenség volt, mint a cirkuszban a tulajdonos felesége, aki a férje csíkos fürdőköpenyében árulta a jegyet, amikor elkészültünk a bejárat melletti bódéval. Megismered, kérdezte este Puca, a mi Pucánk, amikor flitteres ruhájában beléptetett egy szép fehér lovon. Ő persze megismerte, mert egész délután mellette sündörgött, várta mikor lebben akkorát a vedlett köpeny, hogy alálásson.

– Hát nem megmondtam neked, Puca, hogy ezt az alkeszt még egyszer nem akarom látni? – recsegett fel a hangszóró. Válogatott szitkokat ordított, majd azzal fejezte be: – Mondjátok meg Pucának, ha visszajön, hogy a mobil is állványon lesz. Fixáljátok a zsűrielnökre.

Talán az a művezetőféle ez a Puca, fedeztem fel egy új arcot a bal hátsó bejáratnál. De nem, ő a műsorvezető farmerban. Öltönyös, nyakkendős figurák is feltűntek. Egyikükben a híres zenetudóst ismertem fel. Láthatóan az a típus, aki mindig mindenütt öltönyben és nyakkendőben van. Még otthon is. És nem csak akkor, amikor a tévések kitelepülnek és a sok ezer kötetes dolgozószobájában csinálnak vele oldott otthoni beszélgetést. Pedig akkor a rendező inkább egy nehéz függönybrokát házikabátban szeretné látni. Atyaég, vajon oda hogy települ ki ez a bagázs?

Jé, az meg a főnököm. Tényleg, őt se láttam még soha az életben másban, mint öltönyben. Vajon ő is hallotta a Pucát? A megafont alighanem lekapcsolták. Pedig kellene még egy Puca. Pusztán az ő kedvéért. Nála a Puca azoknak jár ki, akiket feltétel nélkül kedvel. Mint a Kovács Jancsi apjánál, akinek a Jancsi öccse volt a kedvence: Puca. Olyan szeretettel tudta neki mondani: ügyes vagy, Puca. Ha főnököm a folyosón odajött hozzám, a vállamra tette a kezét és barátságos hangján azt mondta: idefigyelj, Puca, volna itt valami testhezálló, amit te tudnál a legjobban megcsinálni, az a bizalom jele volt. Nekem mindig jólesett, pedig később az öregek elmesélték, hogy ezt a bizalmat a folyosón mindig az nyerte el, akit legelőször meglátott. Az itteni megafonos embernek viszont alighanem tele lehetett a töke az ő Pucájával. Már csak abból leszűrhetően, hogy egész délután és egész kora este üvöltözött vele.

– Puca, kamerapróba – hallottuk még egyszer, utoljára a rejtélyes hang gazdáját. Kényszeredett nevetés futott végig az immár többnyire jólszituált személyiségekből összeverbuválódott csoportokon. Ismerősök, ismeretlenek... Az utóbbiakból valaki az én emberem. Közülük néhányan idegesen futkosni kezdtek, a többiek pedig kezdtek úgy viselkedni, mintha az Operaház büféjében volnának két felvonás között, a szünetben. A cirkuszban – hiába volt jegyünk – kitessékeltek bennünket, amikor a porondot is felsepertük, és már minden készen állt a kezdésre. Bejöhettünk a végén, fel a kakasülőre. A ponyva alatt, az estében ott sorakoztak a kisváros polgárai, az eseményhez illően kiöltözve. Puca apja, foglalkozására nézve kőműves, kényelmetlenül feszengett sötét öltönyében, a fehér ing már pirosra dörzsölte a nyakát. A cirkuszigazgató fején lila cilinder volt zöld masnival, mégis olyan természetesen mozgott benne, mintha mindig azt viselné. Mindössze akkor rezdült meg a bajsza, amikor az oroszlánt hallotta felhorkanni valahonnan a lakókocsik felől. De csak egy pillanatra. Utána mosolygott és mosolygott...

Óvatosan lépkedtem lefelé a lépcsőn, de felesleges volt az elővigyázatosság, mert a kábeleket oldalt lekötegelték. Velem szemben a közönség özönlött a széles feljárón. A közeli toronyban elütötte az óra a háromnegyedet, rövidesen kezdenek. A művelődési központ az esti díszkivilágításban még szebb arcát mutatta. Lehetett tudni, kik jöttek a vetélkedőre a távolabbi városokból, mert odalent előbb megálltak, megcsodálták a hídra emlékeztető traverzeket. Nem tudom, láttak-e ezek a falak valaha is olyan estélyiket, kívül fekete, belül piros felöltőket, kétméteres fehér sálakat, amelyeket még a helyi előkelőségek is megcsodáltak. Hiába, ilyen nagy jelentőségű vetélkedő ennek előtte ebben az országban még sohase volt, és sejteni lehetett, hogy a mieink a nagy esélyesek.

Az alant elcsendesedett stábautókra nem esett fény. Semmi sem mutatta, hogy itt egész nap lázas munka folyt. Ismét a parkolódíj-automatát támasztottam, mert igen jól be lehetett látni a közvetítőkocsiba, a villódzó képernyőkre. Úgy gondoltam, nem néznek ki a bentiek, és amúgy sötét van nekik, ha onnan elveszik a tekintetüket. Közelebb mentem, sőt fellépkedtem a vaslépcsőn a bejáratig. A közvetítőkocsi belül olyan vigasztalan képet nyújtott, mintha most jött volna a harcmezőről. Minden kamerának külön látszott a képe. Egy a közönséget mutatta, külön látszottak a zsűritagok arcai. A színpad még üres volt, de a versenyzők asztalán ott sorakozott a nevük. Itt, a bádogbódéban borzos, borostás, fáradt emberek meredtek a képernyőkre. Pállott, állott ruhapára áradt a nyitott ajtón keresztül. Olyan szaguk volt, mint a cirkuszban az artistáknak. Csendben voltak. Csak az áramfejlesztő zsongása és egy távoli mentősziréna hangja hallatszott. Egy kéz érintette meg a vállamat. Megrezzenve néztem hátra. A képernyők fénye egy ápolt hófehér arcra esett. Nyugalmat sugárzó tekintetű, jól szabott öltönyt viselő kék szemű férfi szólított meg végtelenül udvarias hangon: – Elnézést, uram, bemehetek? – Félrehúzódtam, de még láttam, hogy bentről a középen ülő fickó hátrafordul.

– Te vagy az, Puca? Látod, megy ez neked, gyere, ülj le. – A ma délután annyiszor hallott hang gazdája volt. – Indíthatunk – mondta halkan a képernyő előtti mikrofonba. A vetélkedő vezetőjének arca premier plánban mosolygó jóestétbe kezdett. Egy gombnyomás, és már a nagytermet mutatták a tapsoló közönséggel.

Puca szerényen a sarokba húzódott. Ujjaival élénél fogva óvatosan megcsippentette nadrágszárát. Feljebb húzta. Éppen annyit, hogy ne gyűrődjön meg. Leült egy kényelmesnek tűnő, de eléggé szakadozott szövetű mozgatható karú bársonyszékbe. Keresztbe tette a lábát, a térdére könyökölt, és ugyanolyan érdeklődéssel nézte a közvetítést, mint én.

 A kép forrása: épülettár.hu

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Ésik Sándor tárcái

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre! 

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.10.11. 18:40

Nyugdíjas pénzügyőr

Biharkeresztes

szszb_33_kcs_nagy_istvan.jpgNagy István  szakmai élete Biharkereszteshez, festészete pedig a Hortobágyhoz köti. Családjával 1964 óta lakik a Dobó utcai házban. Szabolcs megyei. Vidéken nőtt fel, Nyírkarászon, ott végezte az általános iskolát, aztán Miskolcra került tanulónak, ahol a kőművesmesterséget sajátította el. Négy évet dolgozott a szakmában, míg be nem hívták katonának. Ettől kezdve megváltozott az élete. Orosházára vonult be.

Egy évet Budapesten volt iskolában, aztán került ide, Biharkeresztesre határőrnek. Itt ismerte meg a feleségét is, így amikor leszerelt, nem volt nehéz a vámparancsnoknak „elcsábítania”. Kezdetben Záhonyban szolgált, de hat hónap után visszakerült Keresztesre, mert összeházasodott a szíve választottjával. Vámos lett, mert megtetszett neki a munkájuk. Hárman voltak Biharkeresztesen géptávírászok határőrként, önállóan készítették el a jelentést. Nem volt hiba a munkájukban, ez tetszett a vámparancsnoknak, Barnai Istvánnak, akit apjaként tisztelt. Ő ösztönzte az előrehaladásban. A legtöbbet hozta ki belőle, hiszen mindent elért, amit el lehetett érni. Még nyugdíjasként is szolgált vagy két esztendőt.

Érettségi után a vámőrségi, majd a tiszti iskola következett… A gimnáziumban gyenge eredményt produkált, mert akkor született a lánya, de behívatta a parancsnoka, és azt mondta: „István, magának hétfőn nem kell dolgoznia, de fegyelmit fog kapni, ha nem jár be a gimnáziumba!” Az érettségi után sem nagyon fűlött már a foga a tanuláshoz, de a mentora elővette, és figyelmeztetette: „Fiam, ha nem igyekszel, ezeknek a lányoknak, akik most kerültek ide, te fogod főzni a feketét mint öreg főtörzsőrmester.” Két nap múlva jelentkezett, és el is végezte a tiszti iskolát. Tíz év után részlegvezető, két-három év elteltével kirendeltségvezető lett Borson. Kilenc évig parancsnokhelyettes volt, aztán amikor kinevezték parancsnoknak, előléptették őrnagynak.

Mindig volt időben megüresedett hely, a jó Isten terelgette az útját, nem kellett könyökölnie soha, hogy előrébb jusson. 16 évvel a nyugdíjaztatása után előléptették alezredesnek.  

A rendszerváltás nagyon sok lazítást hozott a vámnál, de a román kollégákkal jól kijöttek azelőtt és utána is. Sőt, azóta is tartják a kapcsolatot, ha másképpen nem, hát telefonon. 1996. október 23-án Göncz Árpádtól vehette át a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét.

Általános iskolás kora óta foglalkoztatta a gondolat, hogy ecsetet vesz a kezébe. Így volt ez egészen a hatvanas évek végéig, akkor a Vám- és Pénzügyőrség Központi Klubja rendezett egy művészeti szemlét, ahova ő is beküldte öt munkáját. Ettől kezdve mindig részt vett ezeken a megmérettetéseken. Rendszeresen díjazták, ez még jobban motiválta. Kezdetben ceruzával dolgozott, aztán rátért a egy rövid ideig a temperára, végül az olaj mellett kötött ki. Dolgozott lemezre és vászonra is, ecsettel, késsel, ronggyal, papírral, de még kézzel is vitt fel anyagot, mikor mit kívánt meg az adott kép. Közben továbbképezte magát. Berettyóújfaluban Kárpáti Gusztáv festőművész körét, Debrecenben padig László Ákos csoportját látogatta az Építők Házában. A Hortobágyi Művésztelep tagja lett. Ennek köszönhette, hogy részt vehetett egy kéthetes tanulmányúton Franciaországban és Olaszországban.

Számára nagyon tág a világ. Szerette festeni a vizet, a fákat, a hegyet és a síkságot is, a természeti és az épített környezetet. Szerette megfesteni a pusztulásra ítélt házakat, hogy átadja őket az örökkévalóságnak. Ma már nem csak a vonzó tájakat, régi házakat festi, de szívesen kísérletezik is. Biharkeresztes tíz esztendeig adott otthon egy alkotóközösségnek, a „festőtábornak”, ahol sokan megfordultak. Határon innenről és túlról is érkeztek kiváló művészek, és ő nagyon várta ezeket az alkalmakat.

Első önálló kiállítása a komádi kendergyárban volt László Ákos segítségével, de Debrecenben is mindenütt kiállított, ahol csak lehetett. Csoportos kiállításon szerepelt Erdélyben, Franciaországban, Hollandiában. Magyarországon számos csoportos és egyéni tárlata volt.

Hálás a családjának, hogy egész életében segítették, hogy kiteljesedhessen. Felesége gyermekgondozó volt a bölcsődében. Született egy kislányuk, ő most Debrecenben él. A főutcán volt egy házuk, de kialakított egy kis műtermet a régi házuk udvarán, ahol alkothat kedvére. Az élete a festés, a kert és a munka…  

Nem csak a család, a szakma és a város is elismerte munkásságát. Biharkeresztes Város Önkormányzata képviselő-testülete 2009-ben Nagy István részére a Biharkeresztes város fejlesztése érdekében több évtizeden keresztül végzett kiemelkedő közéleti, művészeti munkásságáért „Pro Urbe Biharkeresztes” díjat adományozott. 2017-ben 27 db festményt ajándékozott a városnak, ahol él. Biharkeresztes méltóképpen fogadta az adományt, mert a művelődési házban létrehoztak egy Nagy István termet, ahol az állandó tárlat minden munkanapon megtekinthető.  

17499613_1309592052453201_1162775435_o_1.jpg

 Írta: 

Kocsis Csaba

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

                                                                                                                                                    

Szerző: Napkelet Népe  2017.10.10. 22:34

 A Budapesti Húsnagykereskedelmi Közös Vállalat vezérigazgatója

szszb_33_es_dr_inancsi_miklos_1000.jpg „Az árok szélétől tarts távolságot az utadon, legalább másfél métert, mert ha belecsúszol sárosan mászol ki! Édesapámnak ezt az intelmét tartottam szem előtt, egész pályafutásom során. Inkább beértem mindig kisebb haszonnal, de kockáztatni is kevesebbet kockáztattam.” A cég soroksári úti telephelye vezérigazgatói irodájában beszélgetünk, ott idézi a hasznosnak bizonyult szavakat. A helyiség miliőjét míves faragású bútorok, a mezőgazdaság világát megidéző szobrok, kisplasztikák teszik meghitté és otthonossá vendégnek és vendéglátónak egyaránt. A régmúlt időkre egy szép festmény emlékeztet: vasalt fakerekű ekét ábrázol, elé fogott igavonó tehenekkel.

A földművelésnek ez a módja még élő múlt volt, amikor Ináncsy Miklós Szamossályiban 1950-ben megszületett. A következő fél évszázad viszont a magyar mezőgazdaság rohamos fejlődését hozta. A tizennyolc éves fiatalember pályaválasztása azt jelentette, hogy életpályája része lett ennek a folyamatnak. A mátészalkai Baross László Mezőgazdasági Technikum kiváló alapot adott ahhoz, hogy az otthonról hozott, akkor még életformát jelentő falusi paraszti kultúra magas szakmai szintre fejlődjön, és alapjává váljon a későbbi felsőfokú tanulmányoknak a Debreceni Agrártudományi Egyetemen.

Az ifjú mérnök tettvágya és energiája szülőföldjén várt kibontakozásra. Az egyetem elvégzése utána a cégénydányádi Almáskert Tsz gyakornoka lett. Nagyon hamar szembesült azzal, hogy ebben a “kibontakozásban” elég lassú tempóra van kilátás, meg sem közelíti azt, amire képesnek érzi magát. Szerencséjére a környékbeli mezőgazdasági nagyüzemek vezetői meglátják benne a tulajdonságokat, amelyekért érdemes “elcsábítani”, így újabb és újabb kihívásoknak tehet eleget. Előbb Pátyodra, majd Ökörítófülpösre vezetett útja, 1976-ban pedig már újra Cégánydányádon találja magát. A tsz-ben, melyhez Szamosujlak, és szomszédos Gyügye is hozzá tartozott. Elnökké választották. Nagy tisztesség volt ez akkoriban, de még nagyobb felelősség.

A diploma átvétele óta eltelt idő, és a megtett életút próbája volt az iskolában megszerzett ismereteknek és a való élethez alkalmazkodni tudásnak. Filmforgatókönyvek megirígyelhetnék a Szovjetúnióba irányuló almaexport Tuzséron megélt kalandjait, az ott elért sikerek elismerést keltettek és “természetesen” irigységet. Ez a két egymással ellentétes érzemény végigkíséri életét. Reputációja emelkedik a tagság, az emberek körében, akikkel a hajnali munkakezdésnél kezet fog, akikkel szót ért, akik kedvelik. Féltékenységét néhány feljebbvalója nem is titkolja. Felszikrázó indulatokra emlékezik - ma már mosolyogva. Egy Miklós-napi koccintgatós köszöntésre gyakornok korában, ahol az elnök a foga kiverésével fenyegette meg. Én erősebb vagyok, és én verem ki a tied - dördült el az öntudatos válasz. A ma is sportos testalkatú erőteljes felépítésű Ináncsy Miklós valószínűleg most is így vágna vissza, és éppúgy komolyan gondolná.

Elnökként megtalálta a helyét az Almáskert Termelőszövetkezetben. 1980-ra már a járás legjobb gazdaságai között tartották számon. Ekkor azonban újabb fejezet kezdődött az életében. A szabolcs-szatmár-bereg megyei Húsipari Vállalathoz hívták kereskedelmi és felvásárlási  igazgatóhelyettesnek. A járási pártvezetés, amelynek akkoriban szava volt az ilyen váltásokban, nehezen engedte el, de volt egy nagyon hatásos érv: a nagy állattartó szatmári vidéknek sokkal hasznosabb, ha egy onnan származó emberhez tartozik a felvásárlás. Az új helyen újfajta szakmai feladatok vártak rá, és nem hiányoztak az ármánykodások sem. Az ilyesféle akadályok leküzdésében otthon már hasznos tapasztalatokkal vértezte fel magát Ináncsy Miklós. A bevezetőben említett atyai intelem pedig megvédte a gáncsoskodóktól. Nyíregyházán bebizonyította, hogy nem csak tsz vezetőként sikeres, hanem a vállalati szférában is megállja a helyét. A Húsipari Tröszt a problémákkal küzdő szekszárdi társvállalalatnál talál új feladatot számára. 1986 őszén a Húsipari Tröszt felvezényelte a Budapesti Hús-nagykereskedelmi Vállalathoz igazgatói biztosnak. A rá következő évben pedig a frissen gründolt Budapesti Húsnagykereskedelmi Közös Vállalat vezérigazgatójává választják. A “szatmári legény” rövid úton rendet vág a magukat dörzsöltnek gondoló vállalati szarkák között. Megtalálja a helyét a főváros vezető értelmiségi rétegében. Ináncsy Miklós mindemellett szülőfalujában is gazdálkodik közel 400 hektár földön, mely a család tulajdonát képezi. Ezen kívül szállodái vannak Hajdúszoboszlón, melyeket a családja irányít.  Tokajhegyalján Szerencs, Rátka környékén borászata is van, és bor nagykereskedéssel is foglalkoznak, melynek lerakata Budapesten van.

A rendszerváltás után az egymás után csődbe menő megyei Húsipari Vállalatoktól a közös vállalat üzeletrészeit az öt százalékban szintén tulajdonos Ináncsy Miklós kft-je vásárolta meg a csődbiztosoktól, és egyedüli tulajdonossá vált. “Az áfacsaló kiscégekkel nem láttam értelmét versenyezni” avat be a prózai okba amiért lassan beszüntette tevékenységét a nagy múltú cég. Dr. Ináncsy Miklós nem hagyja el az üzleti életet.  A folytatás: ingatlanfejlesztés az egykori telephelyen Allure Residence néven. A történelmi múltú nemesi familiához tartozás tartást ad, kötelez. Büszkén áll meg családi címerük alatt. 

Szerző: Napkelet Népe  2017.10.10. 10:09

Mezőgazdasági vállalkozó

Fehérgyarmat

szszb_33_es_szenczi_janos_1.jpgNem akarja túlkiabálni a telefonban a kombájn zúgását, anélkül is erősebb a hangja, mint a zajos betakarító gépé. Két tőmondatban rövidre zárjuk a beszélgetést egy találkozás időpontjával. Kézfogása nem szorít, de fogva tart. Otthonának kapujában fogad, éppen ügyfelei távoztak. Közös ismerősünk, Kállai Zoltán gacsályi gazdálkodó ajánlotta figyelmembe, hozzátéve: két méter magas.

– Á, csak 192 centi, már tán annyi se – mosolyog karakteres bajusza alól. – Korosodunk, idővel még a szeg is meghajlik.

A ház fényképekkel gazdagon díszített nappalijában ülünk le. A házigazda termete még így is tekintélyt parancsoló. Mosolya, barátságos szavai mégsem a tekintélyt, inkább az elfogadást sugallják.

– Zoli régi barátom, vadászcimborám – nyugtázza, hogy szóba hoztam. Követi tekintetemet, amikor a trófeákra pillantok. Arra gondolok, hogy egészen biztosan több, mint hobbiról van szó.

– Jánkmajtisi szülők gyermeke vagyok – kezdi élete történetét. – Apám is János, nagyapám meg Mihály, apai részról. Tisztességes parasztemberek voltak. Nagyapám abban a korban élt, amikor nem kerülhette el, hogy kuláknak minősítsék, és annak megfelelően el is bántak vele. Egyszer, még gyerekként, szóba hoztam, miért nem lépett be ő is a téeszbe? “Az elvett földjeimen szántsak az elvett lovaimmal?” – hangzott a válasz.

Beszélgetésünk folyamán csak e mondatok alatt komorult el Szenczi János arca. A történelem kavargó évei alatt a fiatalember kereste saját útját, és ma, az ötvenediket taposva már elmondhatja: meg is találta. Mátészalkán, a Baross László Mezőgazdasági Szakközépiskolában végzett. Mivel a sorok írója is annak az intézménynek a padjait koptatta, szinte nem fogyunk ki az ismerős történetekből, de mégis továbblépünk. Azért egy pillanatra megállunk, mert kiderül, ez az írás szólhatna egészen másról is.

– Szegedre is felvételiztem az Erdészeti Szakközépiskolába, annyira szerettem és szeretem a természetet. A “rossz káderlapom” miatt “helyhiányról” kaptam értesítést.

‘88-ban annak rendje módja szerint a sereg következett Nagyatádon. Felderítő úszó gépjárművet is vezetett, de a tüzérfőnöknek volt a sofőrje. Nem hagyott benne rossz emlékeket a katonaság, és úgy gondolja, a mai fiatalokra is ráférne. A sport sem hiányzott a legényévekből. “Szenczi átlövi a pályát” idézi drukkereit.

A nagybetűs életet Csaholcon kezdi, az állami gazdaság ottani tehenészetében. Később Gyarmat mellett, a Százas tanyán éri a gazdaság vége a rendszerváltás környékén. Az új világ hajnalán előbb a Blikk-3, majd a Jukker kft.-ben talál tanult szakmájához való állást. E cégek állatfelvásárlással foglalkoztak, és lehetőség nyílt arra, hogy tapasztalatokat és ami legfontosabb ismertséget, ismeretségi kört szerezzen. ‘97-ben aztán önállósult, és az elmúlt két évtizedet már egyéni vállalkozóként ebben dolgozta végig.

Élete párját Donka Zsuzsanna személyében találta meg, 1991-ben házasodtak össze. Ő Sárospatakon végzett a Tanítóképzőben és a helyi Bárdos Iskolában tanító. Felesége jánki gyökerekkel rendelkezik, különben pedig minden bizonnyal rokon lelkek. Elég talán annyit említeni, hogy a városi lovasklub elnöke… Két gyermekük van. Petra ‘94-ben született. Debrecenben egyetemista, közgazdász lesz. “Most éppen nyelvvizsgára készül” – mutat tekintetével a ház másik sarka irányába az apja. Tamás középiskolába jár, és az ifiben kézilabdázik. “A felnőtt csapatban már várják, így nincs messze az NB II” büszkélkedik az apa, az egykori védőjátékos.

Az életrajzban már utaltunk rá, hogy fordulhatott volna más irányba is Szenczi János pályája. Mégsem kell nagyon szenvednie a nosztalgiától, mert kenyéradó elfoglaltsága mellett azzal egyenértékű módon hódolhat természetszeretetének – vadászként. A kisnaményi Hubertus Vadásztársaság vadászmestere, de a gyarmatinak is tagja. Előkerül a fotóalbum, és benne a tengernyi élmény. Kalandok távoli tájakról: siketfajd kakas Moldovából… Vadászokat kicselező erdőháti vaddisznókról, akik a hóban egy kanyarral saját nyomukon távozva igyekeztek megszökni a puska elől.

Mikor van ennyi mindenre ideje, kívánkozik ki belőlem a kérdés!

– Ha az ember valamit tényleg akar, arra megtalálja az időt is a módot is – hangzik a válasz. Beszélgetésünket magamban összegezve úgy gondolom, Szenczi Jánosnál ez nem csak a vadászatra vonatkozik.

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.10.09. 17:25

Tüttő József alkotása
22236556_1855231637826840_1478266531_n.jpg
.
70x60 cm.
olaj
farost.

Bár még alig ismerem a két öreg cimborát, de alakjuk árulkodó. Hontalanságukat a zakóikra írták, szabadok, törvényen kívüliek, az óráik mutatói már rég a semmibe hulltak. Minden messze van, csak a pillanat fontos, az összenézés melege, a barátság. Ma és holnap keverékében hatalmas szemekkel figyelnek, a nyugalom az üveg fenekén lapul, míg lapul. Évszakok jönnek mennek, a kóborlás nehéz meló, a két cimbora Konrád, és Izidor egykedvűségét Mázli a kutya színesíti.  Tüttő József a hozzánk társult "útitárs" különleges "zamattal" fűszerezett figuráit szeretném bemutatni. Egyedei látásmóddal, mesékkel fantázia alakokkal, történetekkel egészülnek ki a képek, figurái örök mozgást, vibrálást mutatnak. Színeiben gazdag, feltűnő, mégis finoman simuló kellemes a látvány. Ha a kép hangtalan is, a szemek beszédesek, érzelmeket tárolnak,és közvetítenek. Igen, ők nem angyalok, de nem is ördögök!!

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.10.08. 08:26

Polgármester

Erdőbénye

szszb_33_ki_kantor_dezso.JPGA Tokaji borvidék egyik legrendezettebb, legszebb történelmi települése, ahol láthatóan törődnek a hagyományok megőrzésével. A községháza környéke a falu központja. Az épület kapujában egy kőtömbön lévő felirat hirdeti, hogy Erdőbénye egykor mezővárosi rangot is kapott, mert a városháza felirat olvasható rajta. 2013-ban elnyerték „Az ország legszebb települése” kitüntető címet.

A 37-es számú főútról érünk be a Tokaji-hegyvidék 1200 fős falujába, melynek határában 251 hektár szőlőültetvény található. Főként a jellegzetes hegyaljai fajták, a furmint és a hárslevelű jelenti a többséget. A kiváló talaj és mikroklíma azt eredményezi, hogy a világhírű borvidék talán legjobb minőségű borát állítják itt elő. Legnagyobb termelő a 15 évvel ezelőtt Erdőbényére érkezett Béres birtok, akik 45 hektárt művelnek.  Kántor Dezső azt mondja, ekkor kezdődött a helyi borászatok igazi beindulása, ekkortól lett helyben intenzívebb a szőlőművelés.

A polgármester 1961-ben született és azóta a faluban él, ahogy azt 4-5 generáción át felmenői  is tették. Sátoraljaújhelyen szerzett közgazdasági érettségit, majd az országos Érc- és Ásványbányák helyi üzemében helyezkedett el. Alkalmazták raktárosnak, szállításvezetőnek és kereskedelmi vezetőnek, mígnem 2005-ben bezárták a céget. Utána egy évig munkanélküli volt, majd 2006-ban jelöltette magát polgármesternek.  Azóta Erdőbénye fejlesztésén dolgozik. Azt mondja, jó állapotban vette át a települést és az önkormányzatot. Akkorra kiépült a teljes infrastruktúra és történtek járda- és útberuházások is. Ezért az önkormányzati épületek felújítására helyezte a hangsúlyt. Felújították a községházat, az óvodát, a művelődési házat, a polgárőrségnek pedig felszerelt irodát alakítottak ki. A fő utcát - Kossuth út - 100 milliós pályázatból térburkolókkal látták el és parkosították.

Egy lakóházból tájházat csináltak, de van felszerelt korabeli kovácsműhelyük is. Egy szálloda - a Magita Hotel - és 20-22 panzió kínál szállást az érkező vendégeknek. A Rákóczi kastély ma szeretetotthonként működik, alatta 3,5 kilométer hosszú pince található. Történelmi nevekből itt nincs hiány, hiszen voltak a terület birtokosai között Perényiek, Pálócziak, Lórántffyak és Rákócziak is.  

A dicsérendő arculat azonban önmagában még kevés lenne, mert a megtermelt árút, főleg a minőségi hegyaljai borokat el is kell adni. Kiválóbb ajánlója nem is lehetne a boros gazdáknak Szepsi Laczkó Máténál, akinek a nevéhez kötik a tokaji aszú elkészítését, mivel annak „receptjét” ő jegyezte le először 1630 tájékán Erdőbényén.

A bort évszázadokon át hordóval együtt vásárolták a kereskedők, ezért virágzott a fahordógyártás. Jelenleg négy helybeli cég alkalmaz kádárokat. A divatos fényes acéltartályok soha nem fogják visszaadni a hegyaljai bor megszokott ízét, zamatát. Másik komoly iparág a kőfaragás volt, a környékbeli kőbányák anyagából készültek szobrok, épületdíszek. Helybeliek készítették el a faluban álló Rákóczi szobrot, de munkájuk nyoma még a Kassai Dómban is megtalálható.  

Van gyógyvize is Erdőbényének, amely a honvédségi Erzsébet-fürdő épületében található. Nem meleg termálvíz, de a „timsós víz” összetétele számos betegség gyógyítására alkalmas, hasznosítására 1828-ban fürdőházat építettek.

A kulturált környezet, a jó klíma és a jó bor vonzza a turistákat, ám a lehetőségeket tovább akarja bővíteni Kántor Dezső. Pályázatot nyertek önkormányzati vendégház létrehozására, amit egy meglévő ikerházból alakítanak ki. Fontos lépés lesz a csapadékvíz rendezés is, mert a nagy esők komoly károkat okoznak. Jövő évben elkészül a Tokaj-hegyaljai mesterségek bemutató háza.

Bor, mámor, Bénye – ezen a néven évente tartanak nagy sikerű rendezvényt és van aszúünnepük is. A polgármester a borászok kérésére újabb rendezvény megszervezését tervezi, mert tudja, hogy a jó bornak is kell cégér. El akarja érni, hogy a turizmus még tovább erősödjön Erdőbényén.

A foglalkoztatási helyzet kezelésére mangalicatenyésztésbe fogtak, most 200 egyedes állománnyal rendelkeznek. Varrodájukban 15 fő munkaruhákat gyárt, de művelnek egy hektár bodzát, húsz hektáron kukoricát termelnek és van konyhakerti részlegük is. Eredményes közmunkáért 2016-ban belügyminiszteri elismerésben és pénzjutalomban részesült az önkormányzat.

A helyi kuriózumok sorában említi a 400 éves furmint dokumentumot, amire a Béres család bukkant rá. Az ősszőlő lenyomat már csak a fényképen látható, a lelet valamikor elkallódott. Az erdőbényei kádártánc bekerült az országos értéktárba és a világon máshol nem ismerik, ezért megcélozták az UNESCO általi elfogadását.

Testvértelepülésük a székelyföldi Gyergyócsomafalva és folyamatban van újabb kapcsolatfelvétel a szlovákiai Vinnával.

Kántor Dezső ma úgy fogalmaz, hogy három ciklust tervezett, amikor polgármesternek jelöltette magát. Ennek átgondolására még két év áll rendelkezésére.

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

   

Szerző: Napkelet Népe  2017.10.04. 15:40

Polgármester

Demjén

szszb_33_ki_fodor_geza.jpgKis település nagy reményekkel – így jellemzi röviden polgármestere az Egertől 10 kilométerre fekvő, egyre ismertebbé váló községet. Idegenforgalmi mutatóit sokan megirigyelhetik, hiszen 2016-ban közel 60 ezer vendégéjszakát töltöttek Demjénben a gyógyvizek és a jó borok iránt érdeklődők.

Mutasson valaki még egy olyan települést, amelyiknek az elején és a végén is gyógyfürdő van. Márpedig a Gyógyvizek Völgyében fekvő faluban ez a helyzet, de ezzel még koránt sincs vége a termálvizes híreknek. Elkészült a piramis formára épült vendégház együttes, amelyik bármelyik napon megnyílhat, hiszen a tulajdonosa volt az első, aki kutat fúratott és gyógyhatású termálvizet talált. Őt az Egri Korona Borház tulajdonosi köre követte, akik először Egerszalók közelében jártak sikerrel, ahol a kezdeti kísérleti strand után 2009-ben felépítették a Termál Völgy épületegyüttest. Ma már nyolc medence és barlangfürdő várja a pihenni és gyógyulni vágyókat. Demjén mások végén, egy gyönyörű termáltó és Apartman falu található , ahol további két gyógyvizű kút elégíti ki az igényeket. A kénes víz reumatikus betegségekre, csontsérülések gyógyítására és számos más egészségügyi probléma kezelésére alkalmas.

A nagy beruházások igazán ismertté tették a települést, amelyek újabb befektetőket vonzanak. Szinte nincs olyan hét, hogy ne keresné a polgármestert olyan érdeklődő, aki szállodát vagy apartmant szeretne építeni. Jelenleg ugyanis az igényeket nem tudja kielégíteni a mintegy 250 férőhely.

Kettősség jellemzi Demjént, hiszen az új építkezések mellett sok az eladó régebbi ingatlan. A polgármester megítélése vegyes ebből a szempontból, mert az új házak és szállodák javítják az arculatot, viszont azzal nem nő az állandó lakosság létszáma. Márpedig ez létfontosságú lenne. Van remény, mert az elmúlt évben 29 főre emelkedett az óvodások száma, így csak helybeli gyerekeket tudnak felvenni. Él a 643 fős Demjénben 98 fő tíz év alatti gyerek, ők Egerben tanulnak.

Az egri borvidéken belül a Demjéni Hegyközség 650 hektár szőlőterülettel rendelkezik, így a gyógyvízturizmus mellett a borturizmus is meghatározó. Mintegy ötszáz pince található a faluban, van tehát helye a borok tárolásának.

A kikapcsolódást szolgálja az Egerszalók-Demjén között elkészült kerékpárút is, ami  hamarosan belterületi szakasszal bővülhet, a vége pedig elér Kerecsendig. A polgármesterek itt mertek nagyot álmodni, hiszen tervbe vették a Bécs-Balaton-Tisza tó-Demjén- Bükk útvonalat, aminek a nyomvonalára tervek készülnek.

A már említett piramisok mindegyikére magyar népmesei részlet került, így vonzóbb lesz a gyermekek számára is, a Korona Borház pedig az Egri csillagok című regény szereplőivel kínálja díjnyertes borait. Aki ezeket megkóstolta, elmondhatja magáról, hogy lenyelt egy Dobó Istvánt vagy felhörpintett egy Bornemisszát.

A beruházások előtt is élte mindennapi életét a község és szervezték a rendezvényeket. Aktív civil élet zajlik, az Együtt Demjénért Alapítvány – amit tíz éven át Fodor Géza vezetett. A Demjéni Turisztikai Természetvédelmi és Borbarát Egyesület  8. alkalommal rendezett nagyvőfély találkozót, amely eseményt az országos sajtó is többször bemutatta. Talán ennek a vidám eseménynek is van köze hozzá, hogy templomukba sokan érkeznek más településekről esküvőjük megtartására.

A Hímző Szakkör 45 éves, számos országos kiállításon mutatták már be két kezük munkáját. Szólni kell még a Demjéni Vagányokról, amely név egy férfikórust takar, akik tíz éve működnek, repertoárjuk pedig bor- és katonadalokból áll. Az együttműködés kiváló példájaként megemlíti Fodor Géza, hogy ő és polgármester elődje is részese a sikereknek, hiszen a tagok között ők is eleresztik a hangjukat a fellépéseken. Kaptak már nívódíjat, aranyérmet nyertek országos „Ki mit tud?” versenyen és hosszú lenne felsorolni eredménylistájukat. Ismertségüket jól jelzi, hogy minden évben számos helyre kapnak meghívást.

Áldoznak a sportra is, hiszen helyi futballcsapatot szponzorál az önkormányzat, ahol kikötés, hogy elsősorban demjéni fiatalok kapjanak játéklehetőséget. A megyei harmadik vonalban játszanak és a hazai mérkőzésekre elég sokan kijárnak a helybeli sportszerető emberek.

Fodor Géza nem titkolja, szívügyének tekinti Demjén sorsát, mert születésétől fogva minden odaköti. 2006-ban került be képviselőként a testületbe, egy ciklus után pedig megválasztották polgármesternek. Eszébe sincs elégedetten hátradőlni, mikor még vannak kiaknázatlan lehetőségek. A bezárt kőbányák meredek falai például alkalmasak a sziklamászás gyakorlására kezdőtől a profi kategóriáig. Elkezdte az egyeztetést a tulajdonosokkal és az illetékes szövetséggel, és úgy tűnik, hamarosan a sziklamászók paradicsoma lesz Demjén. Van vízzel kapcsolatos egyéb fejlesztési terve is,mely még egyedibbé tenné a települést,de azt még korainak tartja nyilvánosságra hozni.

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

  

Szerző: Napkelet Népe  2017.10.04. 09:05

Református lelkipásztor

Ózd

szszb_33_ki_lezakne_hajdu_eniko.jpgRokonságában több református lelkipásztort is találunk, szülei szintén mindketten református lelkipásztorok voltak. Az ő munkásságuk részben meghatározta legkisebb lányuk életútját, akiket példaképnek tekintett. A papi hivatás azonban nem garantál állandó lakóhelyet, így szülei több településen végezték szolgálatukat, ám Ózd volt mindig a meghatározó számukra.

Tiszteletes asszony Ózdon született egy nappal azután, hogy Hajdu Lajos lelkipásztort a városból Mályinkára hívta a lelkipásztori szolgálat. A család a festői kis bükki faluban töltötte a következő éveket és Enikő ott végezte el az első két osztályt. Az általános iskolát 1976-tól  Harsányon folytatta, mivel édesapja lelkészként, édesanyja pedagógusként ott dolgozott, miközben négy gyermeküket – Éva, Ildikó, Lajos és Enikő – nevelték. Végül a hetedik és nyolcadik osztályt Ózd Gyártelepi Általános Iskolájában fejezte be. A Putnoki Gimnáziumban folytatta tanulmányait, ahol 1986-ban érettségizett. A Gömörben eltöltött diákévek alatt ismerkedett meg Lezák Sándor erdésszel, akivel 1990-ben házasságot kötöttek. Ekkor már a Debreceni Református Teológiai 5+1 éves lelkészképző akadémiájának hallgatója volt, ahol 1992-ben kapott diplomát. Ezt megelőzően 1991-ben bekerült az Ózd I. gyülekezetbe beosztott lelkészként Tóth Sándor lelkipásztor mellé. Az utolsó teológiai évet már férjes asszonyként végezte, közben 1992 áprilisában megszületett első gyermekük, Áron, aki ma Eger NB I-es kézilabda csapatának a játékosa. Még az év szeptemberében letette a második papi vizsgát, majd Miskolcon a Kossuth utcai református templomban szentelték lelkésszé. Beiktatására 1993 júniusában Sajóvárkony gyülekezetében került sor. Azt az évet emlékezetesebbé tette Sándor fiúk novemberi érkezése, aki apja nyomdokait követve az erdész pályát választotta és családi vállalkozásban dolgoznak. 1996-ban Tóth Sándor Kazincbarcikára került, ekkor az Ózd I. gyülekezet meghívta őt lelkipásztornak, ahol október 15-én lépett a szószékre. Így már 21 éve tartja az istentiszteleteket az 1905-ben épült és a közelmúltban felújított templomban. Közben újra tanulásba fogott, 2011-ben második diplomát szerzett a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen, Pásztorális Tanácsadó és Szervezetfejlesztő szakon.

Úgy fogalmaz: örök hálával tartozik szüleinek, akik a pályáján útját egyengették és mindenben segítették. Őket az idők során az Úr magához szólította. Szívesen emlékszik arra az időszakra, amikor a pedagógus diploma mellett teológiát is végzett édesanyjával párhuzamosan végezték az egyházi feladatokat Ózd két gyülekezetében.

Szülei életútjának állomásai között említi Tiszaföldvárt, Martfűt és Mezőtúrt, de a legtöbb időt Ózdon töltötték. Enikő teológus diák korában járta édesapja szórványtelepüléseit és hirdette az igét az istentiszteleteken. A Sajóvárkonyon eltöltött évek alatt a nagyszülők kivették részüket az unokák neveléséből is.

Egykori pályaválasztásáról azt mondja: nem feltétlenül az otthoni neveltetés döntött hivatásáról. Tizenhat éves korában Őrbottyánon fogyatékos gyerekek között dolgozott, akik lelki segítséget is igényeltek, de a Debreceni Református Kollégiumban rendezett ifjúsági konferenciát is említi, ahol 15 évesen megállt a történelmi lépcsőkön és elgondolkozott: mi lenne, ha ő is ott tanulna. Ezek az élmények meghatározók voltak életében és irányt mutattak számára későbbi életútjához.

A mindennapi munka örömeit gyász váltotta fel, amikor édesapja 2008-ban otthoni balesetben, édesanyja pedig két hónap múlva közúti balesetben vesztette életét. Sok-sok küzdelemmel, de az Úristen megtartó kegyelmével telt ez a szomorú időszak.

A Lezák család 2001 januárban tovább bővült, hiszen megszületett Bence, a harmadik fiú, aki ma az ózdi Széchenyi István Közgazdasági Szakközépiskola tanulója. Anyukája előtt sem ismeretlen ez az oktatási intézmény, hiszen tartott ott hittanórákat, ahogyan óvodákban és általános iskolákban is. A mindennapokból úgy ítéli meg, hogy bizonyos mértékben ismét kezdik felfedezni az emberek az egyházat, évente növekszik a templomba járók és a konfirmáló gyermekek száma. Nehezíti a helyzetet a fiatalok máig tartó elvándorlása a városból, de többségük életük fontos eseményeire, házasságkötésre vagy keresztelőre visszatér szülővárosába. Az esküvők száma mostanában szépen növekszik, ami jelzi a családok erősödését, amely folyamat pozitívan hat a kereszténységre.

Megemlékezik a centenáriumról is, hiszen az 1517 október 31-én kikiáltott reformáció örökségét máig tovább viszik az utódok, ami azt jelzi, hogy az elődök jó és járható utat jelöltek ki egykor a reformátusok számára.

Beszélgetésünket egy megszívlelendő igével zárja, ami Pál apostol rómaiakhoz írt leveléből való.  "Mert nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené."

***  kovacs_istvan.jpg

Írta:

Kovács István

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

  

Szerző: Napkelet Népe  2017.10.03. 16:16

Termelőszövetkezeti elnök, a TESZÖV elnöke

Rakamaz

szszb_33_tk_heri_laszlo_1000.jpgA Héri név nagyon jól cseng. Mezőgazdasági berkekben különösen jól emlékeznek az ambíciózus, sok feladatot magára vállaló szakemberre. Héri Lászlót, a Rakamazi Győzelem Termelőszövetkezet elnökét még ma is büszkén emlegetik régi ismerősei, barátai, de még a többi tsz egykori tagjai is. Vonásait picit mélyítette az idő, de a napbarnított arc, a jó kiállás, az érdeklődő, a világra és a benne élőkre mindig is kíváncsi ember megjelenése mit sem változott. Megpróbálta a sors, de megtörni nem tudta, noha végignézhette, hogy egy élet munkáját miként szórja szét a rendszerváltás. Eltemette a feleségét, súlyos műtéten esett át, de ma ismét a régi, az energikus Héri Lászlóval szoríthatunk kezet. Felidézzük a magunk mögött hagyott évtizedek kimagasló eredményeit. Mert legyen bármilyen politikai berendezkedés, azt a nagyapai ágon sváb származású tsz-elnöktől senki nem vitatja el, hogy győzelemre vitte a Győzelmet, az ország legjobbjai közé tartoztak, mindig nyereséggel zártak. Azt már Tibor fiától tudom, hogy az édesapát a hajnal talpon találta, még reggeli előtt megnézte a szántóföldi növényeket, vagy kikocsizott a gyümölcsösbe és ellenőrizte az almát, a tsz és Rakamaz aranyát. Az 1300-1400 tagot és köztük 7-800 dolgozót felvonultató közös gazdaság több éven át megkapta a Kiváló Termelőszövetkezet címet. A legnagyobb elismerés a Termelési Nagydíj 1982-ben: az országban mindössze 5-6-ot adtak át egy évben.

Történelemóra kicsiben: 1729-1733 között, a Rákóczi szabadságharc után csak egy magyar család maradt életben. Svábokat telepítettek be, akiknek a leszármazottai ma is őrzik identitásukat. A precíz munka, a pontosság, a rendezett porták, a családi vagyon gyarapításának szándéka génjeikbe kódolva utal az ősökre. Nem véletlen, hogy a rakamazi születésű Héri László (1941. július 29.) a minőségi munka és gondolkodás megszállott híve. Édesapjától a nevét, mind többre és jobbra törekvését, édesanyjától, Eperjesi Borbálától a négy fiúgyermeket nevelő család összetartásának felbecsülhetetlen erejét hozta magával. Feleségét, Tóth Borbála Valériát 8 éve kísérte ki utolsó útjára. Fiaik, László és Tibor kicsi koruktól a szorgalmas, megbízható és tetteikért felelősséget vállaló szülői mintát láthatták és viszik tovább saját családjukban.

Szerves vegyésznek tanult, majd a felsőfokú mezőgazdasági technikumban szerzett oklevelet. Agrármérnöki diplomáját, később a vállalatgazdálkodási szakmérnöki – nem mellesleg Vörös Diplomáját – Debrecenben vehette át.  1963. július elsején állt munkába Rakamazon, mint növénytermesztési ágazatvezető. Még nem töltötte be a 23-at, amikor főagronómusnak nevezték ki. Sokat tanult nagybátyjától, Héri Mihálytól, aki nemcsak keresztapja, hanem mentora is volt. A mezőgazdaságban nőttek fel. Szerencsés időszak volt, a mezőgazdaság kiemelkedő eredményeket hozott. Ehhez kellett a konjunktúra, a szemlélet és a felsőbb politikai jóváhagyás, hadd döntsék el helyben, mit és mennyit termeljenek. Az alma soha nem látott mennyiséget és minőséget ért el. Az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezete, a FAO programjában – Európából 6 gazdaság egyikeként – Rakamaz is részt vehetett. A kötetlen tartású szarvasmarha-tenyésztés, az alma és a burgonya kimagasló minőségű termesztése hozta a pénzt a tsz-nek. 300 személyes étteremben ebédeltek, rendszeresen szerveztek színházi előadást, bálokat. A tagok üdülhettek a Balatonon, Hajdúszoboszlón, Siraván. Megünnepelték a nőnapot, egy szóval, nagycsalád tagjának érezték magukat.

A Nyírkert Termelési Rendszert – kettős gesztorsággal – a vajai termelőszövetkezettel alakították meg. „ A megyei tsz-vezetésben fiatal, alkotni akaró gárda jött össze a 70-es, 80-as években. Elmehettem a pénzügyminiszterhez is, vitatkozni, egyeztetni. Mindig a közösségi célok lebegtek a szemem előtt.”

Épp ezért választották meg parlamenti képviselőnek 1980-85 között. 11 éven át a TESZÖV megyei elnöke. Beszélgetünk a vertikális integrációról, a minél magasabb hozzáadott érték előállításáról: gyümölcslé-, sajt-, tej-, fafeldolgozó üzemet alakítottak. Az összefogás erejében hitt és bízott Héri László, az ő szakmai és emberi tartása magával ragadta a kevésbé tőkeerős tsz-eket is. Átlagon felüli teljesítményét Munka Érdemrend bronz fokozattal, Április 4-e Érdemrenddel ismerték el.

Nyugdíjazását a rendszerváltozásnál kérte, de családi vállalkozóként tovább dolgozott. Nem vitte rá a szíve, hogy szétverje, amiért annyit küzdött. A helyiek tiszteletét jelzi, hogy 2 cikluson át alpolgármesterré választották Rakamazon. Több országos szervezet vezetőjeként (pl. az Exportalma-iroda) elégedetten tekinthet vissza, megtette a tőle telhető maximumot. Mint magángazdálkodó, 10 évig a helyi Gazdakör elnöke. Ma a világgazdaság iránt érdeklődik, 3 éve Háromhután tölti nyugdíjas éveit, a 7 éve vele együtt élő párjával, Ágikával. 

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

  

Szerző: Napkelet Népe  2017.10.03. 12:43

Vállalkozó

Gávavencsellő

szszb_33_bb_gal_zoltan.jpgNincsenek számára lehetetlen küldetések. Tudja, hogy honnan jött és azt is, hogy hova tart.
Nehezen jött létre a személyes találkozás, Zoltán képzeletbeli határidőnaplója hónapokra előre tele, ezt persze olykor felülírja az élet. Majd 10 éve nem volt nyaralni, nem teheti meg. Tudja, hogy megtehetné, de azt is, hogy nem véletlen, hogy nem megy el. 50-60 embernek ad munkát, megélhetést, ez családjaikat is számolva egy kisebb falu. Óriási felelősséggel jár és természetesen állandó odafigyeléssel. Egy rossz, vagy elkésett döntés milliókban mérhető, rosszabb esetben munkahelyek is szűnhetnek meg emiatt. Persze ezt nem mártíromságnak kell felfogni, hanem egy józan üzletember életfilozófiájának.

Tudja, hogy honnan jött, ezt nem is felejti el, nem is akarja elfelejteni. Gyermekkorát a Ceaucescu rendszerben élte meg, kisvárosi környezetben, szülei, nagyszülei tisztességes, dolgos emberek voltak. Apai ágon kőműves dinasztia sarja, nagyapja és édesapja is ezt a szakmát űzte, az építőipartól ő sem szakadt el. Gondolatai ma is sokat kalandoznak Hadad környékén, ahol nagyszülei éltek, ahol a nyarakat töltötte, a mezőket járta és persze kivette a részét a munkából is. Akkor ez nem volt kérdés, a falusi gyerekek dolgoztak a játék mellett és mégis boldog volt a gyermekkoruk. Aztán áttelepült a család az anyaországba, Zoltán a középiskolát már Nyíregyházán kezdte. Már fiatalon munkába állt, kipróbálta magát a faiparban, a vasiparban, közben ő is megacélozódott, edzette az élet, mint tűz a vasat. Aztán átnyergelt a vendéglátásba és ott végre megtalálta a számítását.

Nagyon fiatalon lett alkalmazottból vállalkozó, közben folyamatosan nyitva volt a szeme, kereste a lehetőségeket. Szerencsés embernek tartja magát, ugyanis megvan az a képessége, hogy a tudást, amit megszerzett a hétköznapok során, olyan módon tudja kamatoztatni, hogy még erőlködnie sem kell. Sikerének receptje nagyon egyszerű: amikor szüksége volt valamire, szólt egy szakembernek, aki megcsinálta, ő meg közben megtanulta a folyamatot, beleásta magát az adott szakterületbe és legközelebb már nem kellett segítséget kérnie. Javítani kellett a számítógépét, szerelőt hívott, aztán annyira belejött az informatikába, hogy rövid idő múlva már számítógép alkatrészekkel kereskedett. Az üzleti életben a kezdetektől fogva arra törekedett, hogy több lábon álljon. A vendéglátóhelyeken mindenféle ember megfordul, rengeteg információ áramlik be, az élelmes szemlélődő ebből profitot teremthet. Zoltán előbb műszaki áruházakat nyitott több településen számítógépekkel, számítógép alkatrészekkel is kereskedett, mellette interaktív táblák szerelésével is foglalkozott.

Világéletében érdekelték az autók is, így szinte törvényszerű volt, hogy vállalkozását ilyen irányba is bővíteni fogja. 2010-ben érkezett el ennek az ideje, ebben az évben nyitotta meg autómosóját, amely egyben szervizként is működik azóta, mellette autókereskedelemmel is foglalkozik. Ezt uniós pályázatból sikerült megvalósítania, ez volt az első pályázata, amely újabb kaput nyitott ki előtte. Ma már sikeres pályázatíró irodát is működtet, profi, felkészült szakemberekkel, rengeteg referenciával. Főleg önkormányzatok az ügyfelei, közel félszáz önkormányzattal állt és áll jelenleg is munkakapcsolatban. A pályázatok menedzselése nem egyszerű feladat, a néha talán túlbonyolított szabályozás nagyon nagy precizitást, pontosságot és természetesen kitartó munkát igényel. A játék pedig nem babra megy, persze ez nem is játék, nagyon is komolyan veszi.
Játékban is van tapasztalata, ugyanis építőipari vállalkozását játszóterek, kondi parkok építésével kezdte, majd egyre komolyabb és nagyobb munkákat vállalt. Több ezer négyzetméteres csarnokok, középületek, terek fémjelzik eddigi tevékenységét. Ezt is úgy kezdte, hogy találkozott egy régi barátjával, aki ekkor építésvezetőként dolgozott. Zoltán éppen akkor tervezte egy saját csarnok építését, a többi már szinte jött magától.

Büszkén mondja, hogy amikor ideje engedi, maga is szívesen végez fizikai munkát, legyen az ács-, vagy kőműves munka, vagy éppen hegesztés. Hatkor kel minden nap és van, amikor az éjfél még ébren találja. Ahogy mondani szokás, mindez nem jöhetett volna létre, ha nem áll mögötte egy kitartó társ. Ildikóval már 21 éve él együtt jóban-rosszban, együtt nevelték fel a ma már 30 éves Andrást. A munkából minden családtag kiveszi a részét, mindenki aktív, senki sem unatkozik.

Kevés szabadidejében szívesen vadászik, járja a természetet, itt tud igazán kikapcsolódni, feltöltődni. Zoltán nemcsak a természet templomát járja, hanem istenfélő reformátusként Isten házát is, a napokban választották meg presbiternek. A hit áthatotta gyermekkorát, meghatározta felnőttkori tetteit is. Ott lebeg lelki szemei előtt a hadadi templom tornya, amely helyesen mutatja az irányt. Tekintetünket fordítsuk az ég felé.

13680719_1168957709809139_3809482301017233445_n.jpg

 Írta:

Borbély Balázs

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.10.03. 09:15

Biszák László alkotása
22054382_1848302918519712_773222170_n.jpg
30x40 cm.
akril.
2017.
Néha kis eldobott papírok, fecnik, vagy kitépett újságlapok, félrecsúszott emlékmorzsákat őriznek a fiókok, borítékok. Így volt, a rögzítés pontos, pontosabb mint amit az agy valamelyik tekervényében őrizhet. Sokszor keveredik a valóság, a valóságnak hitt képpel, a szépítgetés örömével. Most egy széthúzott panorámát látunk, ahol a messzinek tűnő világunk alig pislog, kicsi fénypontja a kiinduló, egyre növekvő közeledő emberekkel.  A  Biszák László által festett kép jól érzékelteti a valót, színeivel figyelemkeltő, hatásos. Az emlékképek félrecsúsztak, mégis elevenen megadják a kép frissességét, sárgás, okkeros megvilágítással. A bekarcolt vonalak Z-je egészen idehozza elénk azt a napot, amiben a cselekmény valamikor rögzült. Mindig legyen időnk álmodozni, hiszen életünk legszebb pillanatai, ne sajnáljuk rá a perceket.

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.10.01. 08:00

Írta: Arany Piroska

 

vacsoracsengos_libak_1.jpgEz az a végtelen zöld mező! A koraest folyóparti béka-muzsikája! Ez az a fodormenta illat! Erős a kívánság bennem, hogy visszaidézzem azt az éltető időt. Miért ne tudnám? Ugyanaz a folyó. Ezek azok a fűzfák. Koraest van most is...

...megyek nanám kezét fogva a Kálló partra... Most egy ideig itt vagyok nagyanyáméknál. Kistestvérem született, Nanám elhozott magával, míg anyám annyira megerősödik, hogy két kisgyermekkel is elbír.

Követelődző kis bőgőmasina voltam én otthon, nem így a mamámnál.

Itt én, csöndesen figyelő, beavatott – társ lettem, itt volt rám szánható idő. A nagyanyám, túl a sodró, fiatalos lendületén, túl a „visszük valamire” reményeken, lecsöndesült belenyugvással mesélt, magyarázott. Halkan döngicsélt nekem: – Gyere csak, kiengedjük a csirkéket, hozzál egy kis pálcát, hamis a kotló, meg ne csípjen, üss rá, ha bántani akar. Azután meg főzünk valami finomat, amit szeretsz. Ebéd után alszol egyet, estefelé, na az lesz jó, majd ha hűvösödik, kimegyünk a Kállóra, a libákért.

De most még csak reggel van. A tyúkok kukoricát, a malacok meleg moslékot, a borjak szénát kapnak, azután következünk mi. Hohó, először kiválasztunk egy rántanivalót kiskakast, a többi közül. Hogyan fogjuk meg? Könnyen. A mama odainti a Buksit, a nagy loboncos bundájú házőrzőt. Neki mutatja meg azt a kiskakast. A Buksi némán, csak okos szemével jelzi, tudja dolgát. Egy szempillantás, és már rajta is van két első lába azon a csirkén. Nem bántja, vigyázza, míg a mama elveszi tőle. A csirke sipákol, kapálódzik, míg a mama emelgeti, van-e súlya; szárnya alá fúj, hogy lássa, szép sárgabőrű, jó falatra való-e. Az hát. Fazékbavaló. Bevisszük. A Buksinak én adhatom a jutalmat, a tegnapi vacsora maradékát.

A kerti asztalnál reggelizünk. A nagyapám rántottájából én is kapok egy-egy falatot, csípőset-paprikásat, és a rózsás findzsából tejeskávét iszom. A nap szembe süt velem. Fényétől a csészém belső oldalára is átsejlenek a ráfestett piros virágok, amikor mélyen beleszuszogok a kávé illatába. Szeretném, ha sokáig tartana a reggelizés.

A diófa alatt homokvárat építek délig.

Az ebédben az a legjobb, hogy a székre tett párnákon olyan magasan ülök, mint a borsóhercegnő.

– A rántott csirkébe kevés kárt tettél – mondja nagyapám –, így akarsz megnőni?

De már olyan álmos vagyok, hogy alig pislogok. A mama bevisz. Egy zöld kockás takaróba belesimogatja hátamat, lábamat, és otthagy a szobában. Hallom, amint egy légy kitartóan zümmög az ablaküvegen. Mintha ez is altatódal lenne. Nem veszem észre, mikor alszom el.

Halkan nyitja az ajtót nanám, amikor késő délután uzsonnázni hív. Zsíros kenyeret kapok, olyan retekkel, aminek arcomba spriccel friss leve, amikor beleharapok.

– Menjünk kincsem a libákért, mert már szól a begyükben a vacsoracsengő.

A kis fűzfavessző megint előkerül, amikor elindulunk a libákért.

– Nemcsak a kotló, a gúnár is hamis, csapjál rá, ha rád sziszeg.

Mamám egy zsákocskába – ő azt mondja szütyő – kukoricát hoz a libáknak. Nincs messze a Kálló, öt-hat háznyira. Ahogy lekanyarodik az ösvény, megváltozik a poros utca. Ez már a mező, a folyóval. Vízszagú, fodormenta illatú, és hűsebb az ájere. A zöld gyepen libacsapatok. Amikor meglátnak, a mi csapatunk felrezzen. Megismerték a mamát, jön a vacsorával. Némelyik futva, másik alacsonyan szállva, harsány gágogással közelednek. Szinte elütnek bennünket, amikor körülvesznek. Csapkodhatok a kis pálcámmal – hiába. Inkább elszaladok. Messzebbről nézem, míg nanám megeteti őket.

Cseles szoktatás ez a mezei vacsora. Ha nem kint kapnák az ennivalót, már kora délután a kapu előtt zsezsegnének, kukoricát koldulva. Reggelente se lehetne őket kiimádkozni a legelőre, ha nem ott kapnák a früstököt. Így tanulnak rendet libáéknál.

Nanám megszámolja őket, míg esznek. Sokszor hiányzik egy-kettő, mert napközben a csapatok összekeverednek, harcolnak egymással, utána nem mindegyik találja meg a saját gúnárja csapatát. Most, nagy ritkaság, de ezek eggyel többen vannak! Huszonöt helyett huszonhatan. A mama tudja, hogy kicsi vagyok, de – örök tanítómesterként – magyaráz.

– Az a baj, ha egy elvész, de most meg ki tudja, honnan került közéjük ez az egy? Másé, amit haza kell adni. Ami másé, az szent. Szentebb, mint a mienk. A mienk megdögölhet, azt agyonüthetem, a másét nebántsnak hívják. A falu megvetése jár annak, meg csúfnév az egész családra, akit lopáson érnek. Enyves Kis Jánosékat lenézik, még az enyveskezű nagyapja óta. Na, nekem nem kéne a másé, egy se. Lopott dolgon nincs Isten áldása. Majd otthon kiválasztom, azt odaadjuk a gazdájának, na, most menjünk, hajtsuk haza őket.

Eddig is különleges lénynek láttam a mamát, de most el se képzeltem, hogyan választja ki azt az egyet az egyformák közül. Miért nem kap fel egyet, na, ez legyen a másé, és kész. Aztán úgy gondoltam miért ne ismerhetné őket, hiszen mind az övé. Ő ültette el a tojót, ő ügyelte a kikelésüket, ő hordta be, kosárban, kendők között melengette a koraiakat, míg mind kikelt, és az anyjukra bízhatta a kislibákat. Lehet, hogy titokban még nevük is van, meg aztán – hát persze! –, a mieink begyében szól a vacsoracsengő.

– Mama, honnan ismeri meg a másét? Ugye, amikor megrázza, abban nem szól a vacsoracsengő?

– Jaj, gyermek, hát nem tudod, a lábuk nyoma is elárulja, melyik kié. Onnan mindenki megismeri a magáét – nevetett a mama.

Nézem, nézem a lábuk nyomát a porban, de mit látok? Háromágú rajzolatuk sorakozik egymásután, egyik olyan, mint a másik.

– Mama, ez mind egyforma!

– Már hogy lenne egyforma, nem látod? A mienknek a jegye jobb szil körme, bal szil talpa.

– Jaj Istenem, milyen nevük van! Mama, ez a nevük?

– Nem a neve te, a jegye. Nem tudtad, hogy azért hordom be az anyja alól, hogy azonnal megjegyezzem őket?

Elborzadva hallanám ma, de akkor, mindenható nagyanyám magyarázata egyszerű, magától értetődő, hogy az éles kisollóval minden új kislibának levágja jobb szélső körmét, és belevág a bal szélső talpába.

– Véreznek?

– Hamar eláll. Egy tiszta kendőre rakom őket. Még egy se pusztult bele. Ez a mi jegyünk, ükapám óta. A Szilágyiéké két szil körme, a Zákányéké jobb közép körme, bal lába hasogatott. Tudjuk, a másét is tudjuk. A csirkét is megjegyezzük. Annak sose jegye a középkörme – hadd kaparjon – csak valamelyik szilkörme. A miénk a jobbszilkörmű. Nincs vita, hogy kié, ha egy átjön a kerítés alatt a szomszédból, a kerítést kijavítjuk, azt meg, hazalökjük. Na, ez így van, most úgy engedd be őket az ajtón, hogy egyenként nézhessem a jegyüket.

A libáknak szokatlan ez a nagy vizslatás, de így hamar kiderül, hogy közülük egy nem akar mihozzánk bejönni. Meghőkölve toporog a küszöbnél.

De épp itt jön már érte Szilágyi Tercsa néném, aki látja, hogy a libákat vallatjuk:

– Megvannak, megvannak? – kérdezi illendően, mert az gyanúsításnak számítana, ha egyenesen rákérdezne, hogy nincs-e közte másé?

– Még meg is szaporodtak eggyel. Ehun-e – kapja el mama a téblábolót – ez itt kétszilkörmű, ez a tiétek. Hazavittük volna.

– Hála a jó Atyának, hogy megvan, már menni akartam a Kál lóra libakeresni. Tegnap este is ott sipárgott egy a Sátorkert garádja alatt, mire jókésőre ráakadtam. Ez lesz az, gyere csak, te csavargó!

***

...mennék ma is, ha későn is, mamám kezét fogva a Kálló parton...

Ez itt az a víz, az a fodormentaillatú rét, keresném, merre lehetnek jobbszilkörmű balsziltalpú gangos gúnáromék? Mért nem futnak elém örvendő gágogással?

Ej, hogyan is akadhatnék rájuk, vagy ők énrám, hiszen nem hoztam a csalogató, tengerivel teli szütyőt, pedig tudhatnám: estefelé a begyükben megszólal a vacsoracsengő.

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Arany Piroska tárcái     

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

          

     

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.09.27. 18:55

A Gedeon Társaság régióvezetője, boltvezető

Nyíregyháza

szszb_33_tk_szenti_tibor.jpgA házasságok az égben köttetnek – tartja a mondás és csodálatos példát találunk rá Szenti Tibor és Szentiné Bosnyák Zsuzsanna frigyében. A két gyermekkel megáldott család hétköznapjainak örömeit, gondjait, feladatait a Teremtő irányítja, erről már sokszor megbizonyosodott a boltvezetőként dolgozó, különleges, kacskaringós életpályát befutott és a református egyházban is otthonra lelt édesapa. Nyílt tekintetű, a szemébe néz a beszélgető partnernek, azon emberek nyugalmával, akiknek tiszta lappal folytatható a 22 éves korában történt megtérés után a sorsa. Feleségét az egekig magasztalja – őt idézem: ma is szerelemmel szereti -, Tibor (17) és az éppen az iskola után betoppanó Lídia (14) bearanyozza és meghatározza cselekedeteit. Felelősségvállalása példaértékű, a Bosnyák családban látott és megtapasztalt alapértékek jelentősen alakították, formálták szemléletét.

Édesanyja, Gergely Mária (67) egyedül nevelte fel két fiát, Istvánt és Tibort. Igyekezett mindent megadni nekik. Tibor 1974. augusztus 13-án Budapesten született. Általános karbantartó és gépszerelő szakmát tanult, végül mégis pincérként végzett a Sipkay Barna Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskolában. A nyíregyházi Sasvár Vendéglőben gyakorolta tanult szakmáját. Ez már a megállapodás, a beérkezés első állomása, mert az előző években díszletes volt a Mandala Dalszínháznál, ügynökösködött, dolgozott könyvelő cégnél. A versenyszerű kosárlabdázást egy sérülés örökre félbeszakította. Egy rokonánál helyezkedett el, mint kereskedő és akkor pillantotta meg másodszor a feleségét. Tinédzserként már összefutottak, de csak később derült ki mindkettejük számára, hogy őket egy párnak teremtette az Úristen. 1998. július 4-én álltak az Isten színe elé és mondták ki a holtomiglan-holtodiglan szeretlek fogadalmat. „Jobban van a dolga a kettőnek, mint az egynek, természetesen akkor, ha ott van köztük Jézus” – hallották és megszívlelték az igét. Mint Szenti Tibor felvillantja korábbi életének egyes pillanatait, és azt, hogy a kapcsolatuk, az esküvő, a feleség családja, majd a saját otthon megteremtése mennyit változtatott a világlátásán, elgondolkodtató. S mindebben a református egyházban végzett szolgálata – amelyet a Bosnyák családban tapasztalt meg – gyökeresen megváltoztatta a világról, benne az emberekről alkotott nézetét.

Nem véletlenül mondják, hogy a házasságkötésnél egy új családot is kapunk. Szenti Tibort szeretettel befogadták és ő is nagyra tartotta az anyósa, apósa több évtizedes, megterhelő munkáját. Ennek ellenére zokszó nélkül tették a rájuk háruló feladatokat. Apósa presbiterként vezető szerepet töltött be, például ő búcsúztatta a nyugdíjba vonuló Sipos Kund Kötöny esperes urat. A fiatal házaspár, Tibor és Zsuzsanna természetesnek vették, hogy ugyanolyan lelkesedéssel folytatják a szülőktől látott szolgálatot. A felesége most a Kálvineumot vezeti.

Egyszer Bosnyák Istvánt meghívták egy rendezvényre, de a bölcs após a vejét küldte el maga helyett. Ott megismerkedett a Gedeon Társaság jónéhány tagjával. Az 1898-ban az Amerikai Egyesült Államokban megalakult és ma közel 200 országban működő szervezet főként Bibliaosztással foglalkozik. A keresztények szent könyvét eljuttatják a kórházakba, szeretetotthonokba, hotelekbe, börtönökbe, fegyveres testületekhez. A magánszemélyek adományaiból és a tagdíjakból fenntartott egyesület épp tisztújításra készült és a koreai, a vietnámi háború veteránja, Tom Májer javasolta Szenti Tibort. Megválasztották nyíregyházi táborvezetőnek.  Ma már a Budapestről keletre elterülő országrész 17 városának (táborhelyének) mentora. A gyülekezetben 3. ciklus óta presbiter. Meggyőződése, hogy azzal foglalkozik, amit a Teremtő számára meghatározott. Áldásaiból, bizonyságtételeiből Szenti Tibor tudja, ez a tennivalója.

A nyíregyházi Rákóczi és a Víz utca sarkán a bőrdíszmű boltot ki ne ismerné? A Bosnyák szülők tulajdonában lévő üzletet vezeti. A minőségi áruk közt bárki megtalálja az ízlésének és a pénztárcájának megfelelőt. Tibor bejárta a feleségével a világot Balitól Hawaiig, és a török, olasz, spanyol piacok varázsa, a helyi termékek megbecsültsége igazi kereskedői élményt jelentett. Ő még azt tartja természetesnek, ha beszélgetnek a vevővel, alkudozhatnak, kölcsönös élményt jelent a vásárlás.

„Nagyon büszke és hálás vagyok azért, hogy a Jóisten megóvott a rám leselkedő veszélyektől és terelgetett a valódi feladataim irányába. Soha nem tudom eléggé megszolgálni ezt a jótéteményt. Ha a családunkban e szellemiség jegyében élünk és neveljük gyermekeinket, minden a mi javunkat segíti elő. Megtenni minden tőlem telhetőt a munkában, az egyházban, a gyerekeink életének igazgatásában, akkor az égben köttetett házasságunk Zsuzsikával beteljesíti földi és égi küldetésünket.”

 

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.09.26. 12:37

Egyéni ügyvéd

Nyíregyháza

szszb_33_tk_kuruczne_dr_tisza_katalin.jpgSzigorú, de igazságos leszek! – döntötte el a tinédzserek hegyeket megmozgató erejével, hogy a bírói pályát választja és majd a fenti alapelv szerint ítélkezik. Kuruczné dr. Tisza Katalin egyéni ügyvéd ma is jól emlékszik arra a tárgyalásra, amelyet a fiatalkorúak bíróságán tartottak. Zrínyis diákként többedmagával elment a nyílt napra. A bíróságon hallgatta a vádlottak és az ügyvédek védekezését, az ügyész fellépését és a bíró döntését. Magával ragadta nemcsak a hatalmas épület, a tárgyalótermek hangulata, hanem megérezte: itt emberi sorsok tárulnak fel előtte. A bűnt a jog és a társadalom is megtorolja, hogy legközelebb már ne ismétlődjön meg az egyén vagy a közösség sérelmére elkövetett cselekmény.

Bár kezdetben nem készült a jogi pályára, a szülei példája és kimondatlan elvárásuk azt sugallta a fiatal lánynak, hogy vegye komolyan az életet és a saját boldogulását. Nem akármilyen családba született 1963. április 29-én. Édesapja, dr. Tisza László, az egykori megyei tanács elnökeként az egyik legfőbb beosztást töltötte be. Édesanyja, néhai Horányi Katalin könyvelőként dolgozott. Ráhárult a gyermeknevelés, a háztartásvezetés, a rendkívül elfoglalt férj biztonságos hátterének megteremtése. Katalin egyedüli gyermekként hamar megtapasztalta, hogy édesapját sok ember veszi körül. Látszott, hogy tisztelik, kikérik a véleményét, a tanácsát. Szülei elbeszéléséből hallotta, hogy 2-3 évesen verte az ajtót, hogy az apja játsszon vele, és ne a jogi vizsgára tanuljon. Mit tesz a sors, később ezt az érzést a másik oldalról, saját gyermekétől is visszakapta.

Férje Kurucz Dezső erdőgazdálkodó. Két lányuk született, Viktória (28) banki alkalmazott, Gréta (24) jogi doktor, egy biztosítónál dolgozik. Budapesten, csakúgy, mint a nővére. Nekik már nem jelenti a szülőváros azt a kötődést, amit az ügyvédnő tömören így fejez ki: szeretek menni, de még inkább hazajönni. Itt vagyok otthon, a városközpont épületeit, fáit, az itt sétáló vagy ügyeiket intéző embereket legalább arcról ismerem. Az utcán köszönőviszonyban vagyok sokakkal. Nincs az a személytelenség, mint azt Pesten éreztem. Hívtak dolgozni oda is, de nem fogadtam el az ajánlatot.

A Zrínyi Gimnáziumi érettségi után a Miskolci Egyetemen 1988-ban avatták doktorrá. Tanulmányi szerződés alapján fogalmazóként dolgozott a Nyíregyházi Városi Bíróságon. A szakvizsga letétele után büntető bíró lett. A diákkori álom beteljesült. 1996 nyaráig a bíróságon dolgozott, majd a NAV elődjénél, az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal Jogi Osztályán. Hogy milyen szerteágazó szakma a jogászé, csak később tapasztalta meg valójában, amikor 1999. augusztus 1-jén megnyitotta egyéni ügyvédi irodáját. Pályáján soha nem jár le a munkaidő, mivel a bíró és az ügyvéd is „hazaviszi” a megoldásra váró feladatokat. Igyekezett a szakmát és a családi kötelezettségeket maximálisan összehangolni, egyik sem mehetett a másik rovására. Gyakran felrémlett a múltból egy kép: az édesapját szinte csak hétvégén látta. Katika nem akart vasárnapi anyuka lenni, ez volt a váltás oka. Nincs az a karrier, amiért feláldozta volna a családjával tölthető időt. Érdekes képet rajzol elém: szülei és azok kortársai úgy tartották helyénvalónak, ha az elfoglalt férj felesége mindennel ellátja urát, hogy az dolgozhasson. Katika azt vallja, dolgoznak a férjével mindketten, de a férfi szerephez a kert és a műszaki dolgok is hozzátartoznak, míg ő a háztartásért és a gyermeknevelésért felel. Lányainál és barátainál az a normális, hogy a munka után a szabadidőt együtt töltik a párok és a mosás, vasalás, főzés, takarítás szerepét mindig az vállalja, aki épp ráér. Három generáció gondolkodásmódja, családfelfogása, társadalmi és egyéni szerepvállalása, mint egy szociológiai tanulmány, tükröződik szavaiból.

Hivatástudat és felelősségérzet az ügyfeleim iránt – fogalmazza meg ars poeticáját dr. Tisza Katalin. Több mint 10 éve főleg családjoggal foglalkozom, de nem vagyok hűtlen a büntetőjoghoz sem, illetve a jog más területét is művelem. A hozzám fordulók görbe tükröt mutatnak nekem, milyen csapásokat mérhet a sors azokra, akiknek valami miatt kisiklott az életük. Én azt vallom, előre nézzünk, ne visszafelé. Tehát a megtörtént eseményekből le kell vonni a tanulságot, vállalni a felelősséget és legközelebb nem elkövetni ugyanazt. Szeretem magam körül a rendet, amibe nem férne bele a kupacban álló irathalmaz. Akkor hajtom nyugodtan álomra a fejem, ha elmondhatom, ma is megtettem minden tőlem telhetőt a hozzátartozóimért és az ügyfeleimért. Ismerős, jó barát, korábbi ügyfél vagy éppen a szakma ajánlására keresnek fel. Ez utóbbiak különösen jó érzéssel töltenek el, visszajelzésnek tekintem.

Ügyvéd kollégái is megbecsülik, ezért választották meg a Nyíregyházi Ügyvédi Kamara Felvételi Bizottság elnökének. A megyében dolgozó több mint 200 ügyvéd ad tennivalót. Most éppen az új Polgári Perrendtartás paragrafusai közt keresik az eligazodást. Sikerélménynek azt tartja, ha kompromisszumra jutnak, ha az ügyfél elégedett és a bíróságon sem kell hónapokig, évekig tárgyalni egy ügyet. A szigorú, ám igazságos jogász ma a gyors megoldást tartja erénynek. A családanya szívesen van otthon, ahol szintén azt szereti, ha rend veszi körül, ugyanakkor ez a pihenés és kikapcsolódás helye is. A legtartalmasabb az az idő, amit családja körében tölt. Elégedett ember.                                                                                          

 

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.09.25. 18:13

Huszár Boglárka alkotása
21908134_1841885002494837_83411520_o.jpg
Olaj
Vászon.
A szép pihenés, a megszépítő álmok csodát tehetnek. Amíg a fiatalság tüze dühöng nincs idő semmire. A felfedezetlen élet kiszámíthatatlan hatalma van rajtunk, alig érünk rá pihenni, és ha mégis, nem tudunk betelni az alvás mámorával. Két fázis, két ellentét, az éber, és az alvó állapot hypnotikuma, ám úgy kell, mint a fénynek az árnyék, a magnak a föld, és fiúnak a lány. Mindenben megtaláljuk a harmóniát, a szépséget, az életet. Huszár Boglárka álmodója maga a szépség, a nyugalom, egy kedves környezetbe helyezve, ahol a selymes anyag a kis álmodót körbe öleli. A redők harmóniája a ráeső fények, a gyűrődések mind megannyi szépséget mutatnak. Csend, és béke, a pillanatot ne zavarja semmi, lábujjhegyen osonva óvatosan húzzuk be az ajtót magunk mögött..

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.09.24. 07:35

Díszpolgár, a megyei tanács elnökhelyettese

Nyíregyháza, Vaja

szszb_33_tk_laszlo_andras.jpgLehet gyönyörű és gyümölcsöző a hivatali életpálya is. Jól példázza ezt László András sorsa, aki igen jelentős mértékben járult hozzá Szabolcs-Szatmár-Bereg megye fejlődéséhez, mint a megyei tanács elnökhelyettese. Szűkebb szülőhazájáról, Vajáról soha sem feledkezett meg, nem véletlenül ismerték el munkásságát Díszpolgári címmel nemrégiben. Érdekes, hogy a Vajához közeli Mátészalka már évekkel ezelőtt Díszpolgárává avatta. A páratlanul gazdag életútnak csupán egyes állomásait villantjuk fel. Ebben (is) segítségére siet a felesége, lánynevén Székely Magdolna. 1959. Karácsonyán esküdtek egymásnak örök hűséget a vajai református templomban, s azóta is családjuk összetartozásának alapja kettejük kapcsolata. Tanítónő felesége a nyíregyházi 5-ös iskolában oktatta-nevelte az alsósokat 42 éven át.

Nyíregyháza egyik kertvárosában, ízlésesen berendezett otthonban idézzük a múltat. László András nem tagadja, hogy szegény földműves családban született 1935. október 14-én. Maxim Borbála édesanya és László János édesapa igen küzdelmes életet tudhatott maga mögött, míg a 8 gyermeket felnevelte, kenyeret adott a kezükbe. Legmagasabbra András jutott, a nyíregyházi Közgazdasági Technikumban tett érettségi után a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem pénzügy-könyvviteli szakán diplomázott. Társai közül kitűnt szorgalmával, tehetségével és Népköztársasági Ösztöndíjjal jutalmazták. Érdekességként említi, hogy két fiuk, Zsolt és Tamás szintén közgazdászok lettek. Vajon a 2 unoka, Zsolt fia, Marcell és Tamás fia, Bence folytatják a hagyományt? A család nagy örömére mindkét gyermekük az utca végén épített egy szép ikerházat. Közös vállalkozást visznek. Számos pont azonos az életükben. Az unokák megtapasztalhatják a fészekmeleg családi összetartozás erejét.

A gyakorlati év után 1960-ban visszakerült Szabolcsba. Rögtön a megyei tanácsra, közgazdasági-pénzügyi referensnek. Ekkor megszerezte az okleveles könyvvizsgálói képesítést, oktatott a Közgazdasági Technikumban és a Tanárképző Főiskola esti és levelező tagozatain. 1968. januárjától tanszékvezetőnek nevezték ki a Megyei Oktatási Igazgatóságon. Az elméleti területen végzett munka jó alkalomnak bizonyult a történelem különböző társadalmi rendszereinek megismerésére. 1976. december 22-én visszahívták a megyei tanácsra és megválasztották általános elnökhelyettesnek. Fő feladata a tanácsi költségvetési gazdálkodás szervezése és irányítása. „Nehéz” emberekkel dolgozhatott együtt, mert Helmeczy László, Agócs József, Pénzes János, Gyúró Imre, Fábián Lajos, Meggyesi József, Zilahi József, Körtély Sándor, Juhász Gábor igen felkészült szakemberek és a megye fejlődéséért tűzbe mentek, ha bármelyik minisztériumban csatázni kellett.  „Az 1980-as évek végén részese lehettem az új finanszírozási rendszer kidolgozásának, amely alapját képezi a mai önkormányzati költségvetési gazdálkodás finanszírozási rendszerének.” Erkölcsi elismerésnek is felfoghatjuk, hogy ő vezette át a tanácsi rendszerből az önkormányzatiba a megye közigazgatását és adta át az új önkormányzati vezetésnek.

Amikor a rendszerváltozás forgószélként söpört végig az intézményeken és a hivatalokon, csak keveseknek sikerült a szaktudása és az embersége révén fontos feladatkört ellátnia. László András 1991-től az Állami Számvevőszék Önkormányzati és Területi Ellenőrzési Igazgatóságán számvevő-főtanácsosként helyezkedett el. Szinte hasonló teendőket látott el, mint korábban: ugyanis ő ellenőrizte az önkormányzatok költségvetési gazdálkodását és az éves beszámolóikat.

Könyvvizsgálói engedélyt kapott a Pénzügyminisztériumtól, és így tagja lett a Magyar Könyvvizsgálói Kamarának. Akárcsak a neje, ő is 42 évet dolgozott a közigazgatásban, majd egyéni vállalkozóként kamatoztatta szakmai tapasztalatait. Mint mondja, ő a számok embere. Azok mögött ugyanis tendenciákat fedezhetünk fel. Emberi sorsokat takarnak a hűvös számok. Ő mindig a hivatali útvesztőben bolyongó „kisemberekért” vívta csatáit. Szakmai tudása viszont sokkal magasabb beosztásra is alkalmassá tette.

Több kitüntetéssel ismerték el átlagon felüli teljesítményét. Átvehette a Munka Érdemrend arany fokozatát, volt Kiváló Pénzügyi Dolgozó. Szívéhez azonban a Vaja Város Önkormányzatától kapott Díszpolgári cím áll a legközelebb. A 8 gyermeket felnevelő, szegény földműves család egyik fia éjt nappallá téve tanult, hogy kitörjön a szegénységből, és segíteni tudjon azoknak, akik erre saját erejükből nem képesek. A számok iránti vonzódása pedig egy különlegesen gazdag hivatali karriert nyújtott számára. Ott is inkább vezetőnek, mint főnöknek tartották a beosztottai. Nem véletlen, hogy a rendszerváltozás után nyílt tekintettel mehetett végig az utcán, az ő barátságát nagyra értékelték egykoron és ma is.                                                                                           

 

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.09.23. 09:18

Díszpolgár, Állami Díjas tsz-elnök

Vaja

szszb_33_tk_iklodi_laszlo_1000.jpgÚgy nézhettem az emberek szemébe, mintha tükörbe pillantottam volna – összegzi hat évtized munkásságának eredményét Iklódi László, a Vajai Termelőszövetkezetnek 24 éven át elnöke, aki nemcsak a kimagasló teljesítményért adományozott Állami Díjat kapta meg 1983-ban, hanem Vaja Díszpolgári címével tüntették ki nemrégiben. Feleségével, Posta Évával a 65. házassági évfordulóját ünnepelte augusztus 21-én. Szép és boldog család, kiteljesedett életmű és a környékbeli településen élő, egykori tsz-dolgozók megbecsülése teszi teljessé több évtizedes munkásságát.

Nagy ívű életpályát futott be. Nem született vagyonos családba, édesapja Iklódi László kerékgyártó, édesanyja, Pataki Rozália az 5 gyermek felnevelését, taníttatását vállalta magára. Klára, Sára húgai tanárok, Lajos öccse gépszerelő, Gyulát, sajnos, már kikísérték a temetőbe. A Gyulaházán 1932. július 20-án első gyermekként született László dolgos életre számíthatott. Ám hamarosan kitűnt szervezőkészségével, a közösségért megszállottan tevékenykedő tanuló 17 évesen traktorra ült a Nyírmadai Gépállomáson. Hamarabb vezetett R-35-ös és MTZ-traktort, mint autót. A jól teljesítő, komoly fiatalembert előkészítették a Mezőgazdasági Akadémiára, ahol 1953-ban végzett. Alig száradt meg a tinta a bizonyítványon, máris elhelyezkedett Nagydoboson főagronómusként. 2 év után hazakerült a Nyírmadai Gépállomásra, mint főagronómus és igazgatóhelyettes. Kifogástalan munkája elismeréséül a miniszter kinevezte igazgatónak 1957. február 1-jén. Időközben az ófehértói és a tiszaszalkai gépállomást is vezette.

Szaktudását, hozzáértését nemcsak a munkahelyén, hanem a tágabb térségben is magasra taksálták, nem véletlenül lett a Baktalórántházi Járási Mezőgazdasági Osztály vezetője 1967-ben. Egy év múlva a Termelőszövetkezetek Nyírségi Tsz. Szövetség titkárává választották. Ezután egy hihetetlenül izgalmas 24 év következett be az életében: a Vajai Rákóczi Ferenc Termelőszövetkezet elnökeként 1250 tag és alkalmazott családjának biztosította a megélhetést, a kenyeret, gyermekeiknek a továbbtanulást, az anyagi gyarapodást. Az almatermesztés országos hírnevet szerzett a tsz-nek, közel 100  házat építettek fel a közösből és a saját gazdaságból származó jövedelemből. Iklódi László megelőzte a saját korát az érdekeltségi rendszer kialakításával. Az almáskertekben mindenki tudta, melyik almafát metszi az idén és jövőre is azt kapta. Ha jó munkát végzett, vastagabb borítékot vihetett haza. A gépszerelők számát valaki kevesellte, Iklódi László szerint minőségi karbantartással még a 12 szerelő is soknak bizonyul. Eleinte nem értették, mit jelent a minőségért való felelősségvállalás. Esténként a helyi általános iskolában a felnőtt lakosok részére személyesen magyarázta el, hogy nemcsak közös, hanem egyéni érdekük fűződik ehhez. Az érdekeltségi rendszer mozgásban tartása adta a kiemelkedő teljesítményt. Ezt az elnök megfejelte azzal, hogy a saját gazdaságukban termelt almát a tsz értékesítette, nem kellett személyesen ezért fáradozniuk.

Lassan beérett a gyümölcs, Iklódi László neve és módszere országosan is jól csengett. Megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát, beválasztották a megyei pártbizottság végrehajtó bizottságába, a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának vezetőségi tagja, a Tszker Országos Tanácsának két cikluson át elnöke. Megkoronázásként a nagyon ritkán odaítélt Állami Díjra felterjesztették és átvehette azt 1983-ban.

Nem ismert lehetetlent, ha a közösségért kellett tennie. Szombatonként vezetői értekezletet tartott, vasárnap délelőtt a termelési helyszíneken ellenőrzött. Mire a felesége a húslevest tálalta, általában hazaért a családjához. Bár a gyermekei, Éva és László szinte csak hétvégén találkozott az édesapjukkal, zsigereikben érezték, nem akármilyen felelősség hárul az egész családra. Mindkettejükből pedagógus lett. Az unokák. akik ma már felnőttek, ( Anett, Éva Laura, Szabolcs, és Tamás ) valamint a dédunoka ( Arnold ) sok örömet okoznak a nagyszülőknek.

A hat és félévtized családi és közösségi eredményeiben oroszlánszerep jut Éva asszonynak. Délutánonként tanult a gyerekeivel, vezette a háztartást, könyvelőként, bérszámfejtőként dolgozott a nyírmadai gépállomáson. Amikor a férje 1989-ben nyugdíjazását kérte és a rendszerváltozás feje tetejére állította az addigi gazdálkodást, megkérdőjelezte az eredményeket, férjének támaszt nyújtott. Jöhetett bármilyen változás, Iklódi Lászlót megsüvegelték embersége miatt is. 1998-ban Nyírmadán polgármesterré választották. Mára visszavonult a közélettől, saját gyümölcsösében gondozza az almafákat, mint annak idején óvta a tsz-ben a munkásokat és az új módszereket. Elégedettnek mondja magát, a családja, gyermekei, unokái, dédunokái jelentik számára a beteljesülést.

Nyugodtan belenézhet abba a tükörbe…

 

 

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.09.18. 20:06

Írta: Szilvási Csaba

 

21761650_1404962976206724_8008937900963580905_n.jpgA Facebook kihozta, (nem törölte őt senki) hogy ma van Antall Pista születésnapja. 10 évvel volt nálam fiatalabb. 2015. április 8-án ment el. Ott mosolyog a drága ember a képen, egy kisgyerekkel az ölében. Nagyon fáj. Örülök, hogy mi még vagyunk, és szeretettel emlékezhetünk rá.

Ezt az írásomat olvasta fel Gerbár Tibor színművész a debreceni Gördülőcsapágygyár kultúrtermében rendezett nyilvános előadáson, amelyet a Nyíregyházi Rádió tizedik jubileumára rendeztek. Pista volt a főrendező. Én is szerepeltem a „világot jelentő deszkákon" jeles debreceni színészekkel az AntiVB-tabletta című futballtémájú kabarémban.

Juliánusz barát

Nemzeti Bandukunk, ki mindig „zarándol”,
sztyeppék kóbor lelke, a Nagy Magyar Vándor,
Baráth Gyula bácsi, Juliánusz barát,
kinek lába nyomát őrzi az Ararát,
sőt, hogy többet mondjak, arra is volt kázus,
hogy talpa alatt volt a nagy Kaukázus,
úgy döntött, hazajön kicsit megpihenni,
kedve szottyant egy kis túrós csuszát enni.

Napfordulás után három fertály egyre
fütyörészve ért fel a Szabadság-hegyre.
Ott egy üres telken felverte a sátrát,
terepszínű, öreg, örök útitársát.
Amikor a bagoly egy órát kiáltott,
estvéli éhomra falatozni látott.
Aszú venyigéből tábortüzet rakott,
szárított tevehús szelettel jóllakott,
aztán méhsert ivott kulacsból, eleget,
majd sátrába vonult, és elszenderedett.

Másnap, korán reggel, még alig pitymallott,
messziről valami nagy hortyogást hallok. 
A rézfán fütyülős, szárnyas rézangyalát!
Így nem horkol senki, csak Julián barát!
Hónom alá csaptam a magnót, mikrofont,
s mentem felkeresni a megkerült rokont.

Elképzeltem böjttől szomjú ínye száradt,
szélcserzette bőrű, szikkadt aggastyánnak,
citerázó lábú, reszketeg öregnek,
roskatagnak, törtnek, görnyedtnek, merevnek,
Ám minden elképzelt képet összetépett
maga Gyula bácsi, mikor elém lépett. 
Sudár törzsű fenyő nála nem lehet szebb,
olyannyira dél-ceg, hogy az már kelet-ceg.
Arcán az ifjúság piros, örök pozsga,
hétszáz év alatt sem kezdte ki a rozsda.

Nem lép ki a bábból pille kecsesebben,
ahogy ő kilibbent vízhatlan köpenyben,
jancsiszöggel ékes talpig nehéz vasban,
bezsírozott, súlyos turistabakancsban.

Te vagy, bátyámöcsém? – így az öreg táltos,
s dobhártyarepesztő örömmel kiáltott.
Jöszte a szívemre, atyámfia vére! –
s csonttördelő hévvel ölelt a keblére.

– Kedves Gyula bátyám, árulja el már, na,
mi indította a keleti túrára.

– Beadtam egy kérvényt azzal, hogy megnézném
a jó leningrádi unokanagynéném,
és hogy megjavítsam a kijevi adót.
Kaptam is egy évre szóló befogadót.

– Nem vonzotta Nyugat vadregényes tája,
vagy tán nem volt elég kemény valutája?
Mért ment Indiába málhákkal, batyúkkal?
– Hát, hogy találkozzam a bankiva tyúkkal,
mert a bankiva tyúk a magyar tyúk őse,
ám de aranytojást nem tojt nekem ő se.
Csak kit magyar földre hoz haza a lába,
az botolhat bele a szent bankivába.
Ő a magyar Buddha, ő a magyar Siva,
teljes neve: Magyar Nemzeti Bank-iva
Ő szab mindeneknek medret, s ő ad folyást,
ő tojja a drága magyar aranytojást.
Bezzeg nekem nem tojt - egyem meg a húsát,
hiába etettem – nyugati valutát.

– Hogy ment Napkeletre, repülővel busszal,
maszek úton vagy tán EXPRESSZel, IBUSSZal,
Dáciával, avagy Moszkviccsal, Trabanttal,
netán tán esetleg barátságvonattal?

– Vélem nem eshet meg, ami Kolumbusszal,
aki Indiába indult külön busszal,
s Nevjorkban kötött ki, azóta is reszket,
átkozza az IBUSZ-t, átkozza az EXPRESSZ-t,
már torkig van szegény busszal és IBUSSZal,
ezért járok én csak így „peskom”, „zufusszal”.
Mint a toalettbe a három királyok,
én már, kedves öcsém, csakis gyalog járok.

– Egy-egy hosszabb túra messzire húzódik.
Mondja, Gyula bátyám, hogy tájékozódik?
Van-e iránytűje, van-e tájolója?
– Szépöcsém! Engem sem most hozott a gólya!
Nem kell ahhoz kompasz, nem kell ahhoz térkép!
Nem kell ahhoz semmi, csak egy kis szemmérték!
Én soha senkitől nem kérdezősködöm,
átverekszem magam akár az ősködön.
Kézen fogva vezet folyó, alföld hegység,
meg a Magyar Természetbarát Szövetség.
Mindig csak előre, mindig toronyiránt,
így előbb vagy utóbb csak elérem Iránt,
ha követem Ariadné bölcs fonalát,
az Aggtelek-Irán kéktúra vonalát.

– Miközben bejárta Európát, Ázsiát,
talált-e az úton régi hazánkfiát?
Él-e még az ősnyelv, élnek-e a konok,
Napkeletre szakadt becses vérrokonok?

– Láttam Orenburgban a nagy olajútnál
meg a Bajkál-Amur óriásvasútnál
néhány szittya magyart, kik testvéri szóval
fogadtak, s kínáltak kenyérrel és sóval,
de igaziból csak a Rákóczi téren
leltem fel az atyafiúleány vérem.

Ahogy ott bóklászék, egy helyre fejérnép -
riszálgatva magát tempósan – elém lép.
Szemrevételeztem a szöghajú szüzet,
áldozati füsthöz adtam neki tüzet,
meg es tapogattam, hogy milyen a vére,
idegen buzgású, avagy rokonféle,
mert én tapintásról meg tudom mondani,
hogy az illető szűz cseremisz vagy mari,
szelkup-e vagy mordvin, udmurt-e vagy votják,
manysi, vagyis vogul, chanti, azaz osztják,
szamojéd-e avagy lapp, lív, vót vagy enyec,
komi-e vagy észt-e vagy tán éppen nyenyec.

Úgy duzzadt a némber feszes ruhájában,
mint a kukoricacső a csuhéjában. 
Felismertem benne - ihaj, csuhaj, pajtás!-
azt a tűzrőlpattant nemes ugor fajtát.
Mondom neki: Szüzem, azt a kerek begyed!
egyedem, begyedem, te csak manysi lehetsz!

– Manci a nagyanyád, én Bernadett vagyok!-
riszálja meg magát a kis begyes-faros.

– Csak nem angol lennél? Meglásd, még elvisznek
Ködös Albionba missznek, cseremissznek!

Fortyos turán vérem ez a némberszittya,
mint zsarát az alszél komiszul felszítja.

Azt mondja: Úgy látom, te lehetsz, apukám
a leszázalékolt, nyugdíjas Batu kán,
Olyan rámenős vagy, olyan eredeti,
akár a Himaláj-ősember, a yeti.
de azért tíz rongy, különben szó sincs róla,
hogy beleülhessél a limbó hintóba,
majd fejemhez vágta – „Vegyél rajta fejfát!” –
a jó szívvel kínált kerek tíz kopejkát,
amit a nagy útról – takarékoskodtam-
piros bugyellárisomban hazahoztam.

– Hozott-e az útról tömjént, mósuszt, mirhát,
kasmír kendőt, selymet, nemes gyapjút, irhát,
kínai porcelánt, szép elefántcsontot,
díszes fegyvereket, csengettyűt, kolompot,
tatár színes tévét, csecsen Hi-Fi tornyot,
japán gésaszobrot, súlyos aranyborjút?

– Hogyne, bátyámöcsém! Van énnékem eszem.
garmadával hoztam, s hozzá vámmentesen.
Pedig se bő-röndöm, se szűk-röndöm nincsen,
a hátizsákomban elfér minden kincsem.
Bennem a határban nem vacog a lélek,
én még az áruló vám-pírtól sem félek.
Énnálam a vámos hiába is kutat,
hogy előtalálja a csempészárukat.
Bennem mindig nyugodt a lelkiösmeret,
és a képem vámpírszégyentől nem veres.

Kínából nem hoztam, csak egy szakadt, tépett,
eredeti, színes Mao-Ce-tung képet,
néhány taktust egy lelkes mozgalmi dalból,
meg egy negyed téglát a kínai falból,
mert megmondta Dejtár, a táltosok nagyja:
„Amit szemed meglát, kezed ott ne hagyja!
Öcsém, azt a téglát ott ne feledd, áthozd,
jó lesz az énnekem a hétvégi házhoz!”

Moszkvából sem hoztam csak egy nagy kalapot,
meg egy jól megmunkált dísz-bádogkulacsot.
Olyan, mint egy ékszerdoboz, egy neszesszer,
bele van karcolva: „Szgyelan v Sz.Sz.Sz.R.
De ezt nézd meg öcsém, ezt a remek csajkát:
ebből ette a scsít Malinovszkij elvtárs!
E festmény meg zenél, mint egy balalajka,
rajta a legelső úrkutya, a Lajka,
egy űrhajóban csücsül, és Pravdát olvas,
és közben lelkesen ugatja a Holdat.

– Készül-e Nyugatra a közeljövőben?
– Készül a fityfene, de már bizony én nem.
A bölcs a volt KGST-n belül marad.
Az úti cél Szatmár, Nagyvárad és Arad,
s számításba jöhet még egy lengyel túra,
de majd csak ha már megtisztul a Visztula.

***

Közös barátunk, dr. Balázs Géza tanszékvezető egyetemi tanár az alábbi, megható írással búcsúzott annak idején Pistától..

21751516_1404965129539842_3711975525712521848_n.jpgAntall Pista is…

Februárban férfias, kemény levélben feltárta, hogy mennyire küzd a betegséggel, s hogy hívjuk nyugodtan. Csak bénán kérdezgettük egymást. S hallottuk a rádióban folyamatosan változó hangját. Az utolsó ímél, „a gondolat jeladása, a Gondolat-jel” vasárnap jött tőle. Most meg itt a hír: elment. A legjobb kulturális újságírók közé tartozott. Lenyűgöző volt hallgatni, hogy mi mindenről tudott. Persze Eger, Nyíregyháza, Ratkó József, népi írók, festők, tokaji írótábor… ömlött belőle a szó, az ízes, derűs anekdota. Szerettem a történeteit, mert olyan világról/országról szóltak, amit én is szeretek. Ő pedig annyira szerette a rádiót, hogy a telefonjának hangja is a Kossuth rádió régi szünetjele volt. Már nem szólal meg többé. Isten veled, Pistánk!

(A kép 2013 júniusában készült a Szentgyörgy-hegyen, közös borozgatás közben.)

Fotó: Magánarchívum


 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek!

Olvassa el a szerző további műveit is: Szilvási Csaba tárcái         

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.09.18. 18:41

Hargitai Beáta alkotása
21745124_1834191586597512_1609599175_o.jpg
30x21 cm.
Akvarell.
2013.
Nagy kókadt fejű, loboncos óriásra bukkantam egy falusi udvarba. Egyedül ácsorgott egy még nagyobb fenyőfa előtt, mint egy színpadon, reflektorok fényében, zavartan, szövegét vesztetten. Minden nyárvégek kedves ácsorgói a bánatos napraforgók, "akik" őszre, búsongva gondolnak ifjúságukra. A látvány lenyűgöző volt. Egyetlen magból nevelkedett ez az óriás, mert én csak a szépséges koronáját festettem meg. A ház gazdáját dicséri,hogy engedélyt adott a szépen gondozott kertjében egyetlen napraforgónak. A látványon felbuzdulva, egy hét múlva odabicikliztem, hogy lefényképezzem, láthassam esendőségében ismét. Nem...nem...nem akartam hinni az elmaradt találkozásban, nem várhatott meg, nem engedték meg. Ha éreztél csalódottságot, ha éreztél ürességet, akkor tudod, hogy mit jelentett akkor ott nekem. Szép büszke növény rajzos pofijával, kiszámíthatatlan pajkos szirmaival, levelei elálló laskák, igazi modern napelemek. Idén fekete fejfáik hirdetik beteljesületlen 
rendeltetésüket, szerelmüktől, a Naptól, ELÉGTEK!

***  57225_181534258529928_4405572_o.jpg

Virág, csend, élet

Hargitai Beáta rovata

 

 Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.09.17. 08:07

Református lelkipásztor, kuratóriumi elnök

Vaja

szszb_33_tk_bencze_tamas_1000.jpg150 év és egy református lelkipásztor családja öt generációjának élete, küzdelme, tárgyi és szellemi emlékei elevenednek meg a koraőszi péntek délutánon, amint Bencze Tamás lelkész úrral a teraszon idézzük múltat, vázolja a jelent és bepillanthatunk tervei által a jövőbe. A lexikon nyugodtan elbújhat Bencze Tamás memóriája mögött: felmenőinek fontos eseményekben gazdag szolgálata dátum szerint sorakozik a megőrzésre méltó adatok között. Lenyűgöző precizitással tárja elém Vaja történelmének kiemelkedő sorsfordulóit, amelyekhez valamelyik felmenőjének nem is akármilyen köze volt. Családfáját az apai dédnagyapával, Szentgyörgyi Gerővel indítja, aki Székelyszentandráson szolgált. Az 1885-ben a negyedéves teológus hallgatókról a fényirda által készült képet eredetiben őrzi a tiszteletes úr, 132 évet ugrunk vissza az időben. Apai nagyapja, idős Bencze János 1925-1956 közt vezette a vajai gyülekezetet. 1938-ban ő indította el és áldotta meg azt a 40 családot, akik a föld, a munka, a megélhetés reményében Dél-Baranyába, Magyarbolyba indultak. Egy árvíznél nyújtott önzetlen segítség után a helyiek befogadták őket, és 10 éve testvérgyülekezeti kapcsolatot alakítottak ki. Nagyapját az első világháború Olaszországba sodorta, 1917 Pünkösdjén fából sakkfigurákat faragott, a szemet gyönyörködtető kincset én is megsimogathatom. A nagyapa ültette az első almafákat Vaján, a sikert látva, buzdította a helyieket, ültessenek Jonatán fajtát. Megalapította a Hangya Szövetkezetet. Megmentette a zsinagóga tóráit. A fia, Bencze János 1956-1996-ig szolgált, az apjától vette át a gyülekezetet. A 80-as években ifjúsági konferenciát szervezett. Csakúgy, mint Bencze Tamás, követte apját a szószéken. Mivel édesanyja, Bányay Matild is teológiát végzett, előfordult, hogy egy család látott el 3 gyülekezetet. Édesanyja is tősgyökeres református lelkészcsalád sarja. Az anyai nagyapa, Bányay Zoltán Kocsordon szolgálta az Urat, őt szintén a fia, Bányay Zoltán követte. A nagyapa testvére, Juhász Sándorné lelkész, a Viharsarokban, Vésztőn irányítja a gyülekezetét.

Bencze Tamás 50. születésnapját ünnepelte nemrég. Feleséget is a reformátusok közül választott, Lővei Zita beosztott lelkész, Vaján a házi segítségnyújtást vezeti. Házasságukat két ikerpárral ajándékozta meg a Jóisten: Tamás Gerő (17) a debreceni Dóczyban, Veronika (17) a Református Gimnáziumban tanul. Bálint és Márton 12 évesek, hatodik osztályba járnak. Bencze Tamás bátyja, János a Bethesda Alapítvány elnöke, németül, hollandul prédikál. A Gyermekkórházban létrehozta az Anyák Házát, hogy beteg gyermekeik mellett legyenek éjjel, nappal.

Hagyománytisztelő nép a vajai, a lakosság 85 százaléka református. A keresztelőt, az esküvőt, a temetést Isten színe előtt kérik. Cselekvő hitükről beszélgetünk. Mert nem elég a szokáshoz igazodva a nagy családi eseményeket egyházi keretek közt tartani, a hétköznapokban is bizonyítják: tisztességre, becsületes életre nevelik a gyerekeiket. A konfirmáció az egész gyülekezet és a település ünnepe. Évente általában 25-en tesznek fogadalmat. A szülők, nagyszülők, keresztszülők szíve örül, hogy a megszületett gyermeket hitben nevelték és kísérték el azon az úton, amelyen már saját döntésük alapján mennek tovább.

Az Istentiszteleteken nemcsak az ünnepek alkalmával jelennek meg. A gyülekezet magja, a presbiterek aktívan részt vesznek az evangelizációk, az ifjúsági konferencia szervezésében. Az idősekről, a rászorulókról való gondoskodás természetes kötelezettség. Sajnos, többször kondul meg a lélekharang, mint ahányszor keresztvíz alá tartanak egy újszülöttet. Örvendetes, hogy néhányan, ifjúvá serdülve, keresztelkednek.

Bencze Tamás református lelkész létrehozta, működteti és a kuratóriumi elnöki tisztséget is ellátja a Kairos Ifjúsági Alapítványnál. Akár félszázan is táborozhatnak a zempléni Füzérkajatán. A gyülekezeti tagok főznek, közös programjaik az összetartozást erősítik.

A szellemi és a fizikai munka kiegyensúlyozza a mindennapjainkat. – Nagyapám és apám is gazdálkodott, szántóföldi növénytermesztéssel foglalkoztak. Gyümölcsöt termesztettek, az alma országos ismertséget is hozott Vajának. A tetszetős családi házakat az alma eladásából építették elődeink. Számomra is természetes, hogy folytatom őseim örökét.

Pillantásunk a családjuknak otthont adó parókiára vetül. 1910-ben építették, 60 centis vályogfal választja el egymástól a helyiségeket. A több mint egy évszázados épületet modernizálták, nem hagynák el semmiért. A kert fái még őrzik apja, nagyapja keze munkáját. A hagyományok tovább élnek, a hitet megtartották, a gyülekezet szolgálatát folytatják. Fiai és lánya az ötödik generáció tagjaiként vihetik tovább apáik örökét, és a változó politikai berendezkedés mellett (vagy ellenére) szolgálhatják az Urat és a gyülekezetet, ha így döntenek.

 

 

TK bélyegkép.jpg

 Írta:

Tóth Kornélia

 

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

 

Szerző: Napkelet Népe  2017.09.15. 18:38

Írta: Vaskó Ilona

 

50698691f7eeeeb96f36df810bb88eae--pyrography-kiss.jpgNyári ruhában, mezítláb álltam az útszéli homokban. Az aszfalt okádta magából a forróságot, amibe az autók mély vályút vágtak. Már hetek óta fülledt napok követték egymást, de most éreztem, amint a szél meglebbenti a szoknyámat. Szembe fordultam vele, hagytam, hogy az arcomba csapjon. Vihar előtti szél volt. Ott hordozta magával az eső illatát. Lábamat belefúrtam a homokba, és vártam.

A szél egyre vadabbul fújt, egyre dühösebb volt. Éreztem, haragszik. És már dörrent is egyet az ég. Még messziről, mintha a szomszéd falu felett csapott volna össze az égi hadsereg, de alig telt el pár perc, már zendült is újra. És elkezdődött! A függöny felgördült, és megkezdődött az előadás, az égi színjáték. Először csak egy-két óriási esőcsepp pottyant a földre. Néztem a poros útszélt, amint nagy mélyedéseket hagy maga után minden csepp. Az eső illata ott gomolygott az orromban, a szívem hevesen lüktetett. Minden ízemben kívántam.

A ruhám az izzadságtól rám volt tapadva, a bőröm ragacsos. Érezni akartam, amint az eső lemossa rólam a fülledt nyár szennyét. Újabb dörrenés, és már ott is volt… A karomra csöppent először. Megnyaltam. Sós volt. Ekkor egyre hevesebben kezdett esni. Csak kicsit várt, majd vadul zuhogni kezdett… csorgott végig a bőrömön, a karomon, a hátamon, a mellkasomon. Éreztem, mint mossa le rólam a nyár minden mocskát.

Az arcomat belefordítottam az esőbe, és széttártam a karjaimat. Kívántam mindenhogy. És csak dörgött, és dúlt a vihar körülöttem. A fák lombjait ugyanúgy tépte a szél, mint ahogyan ázott hajamat próbálta. A fákkal jobban bírt, mint az én csuromvizes frizurámmal.

Ott álltam ázottan, és szaladni és nevetni vágytam egyszerre. Boldog voltam, olyan mérhetetlenül szenvedélyesen boldog, hogy őrült futásba kezdtem. Magam sem tudtam, merre, csak menni vágytam, megmutatni a világnak az eredendő boldogságot. Az élet adta gyönyörök apró csillámait. Világgá kiáltani: Nézd! Ilyen az eső! Gyere velem! Fuss, érezd te is, amint lüktet benned az örök fiatalság!

De egyedül voltam. Mint életem oly sok pillanatában, most is egyedül voltam. Megértettem akkor, ott − mások boldogsága soha nem rajtam fog múlni, nem tudom megmutatni, milyen szeretni, táncolni az esőben, hiszen aki még táncolni sem tud, annak mit mutathatok én? Egyszerre éreztem magam kevésnek és soknak. Egyszerre voltam fullasztóan lüktető és mérhetetlenül magányos. Nem tudom megtanítani senkinek az eső utáni rajongásomat. Egyedül maradtam a szenvedélyemben.

Amilyen elementáris erővel tört rám az eufória, olyan mélyre taszított a felismerés, hogy nincs kinek megmutatnom az esőt. Hogy soha, senkinek nem fogom tudni elmagyarázni a vihar és a szenvedély erejét. Dühös mennydörgés volt bennem, és ami kint zajlott, tükre volt a belső vívódásomnak. Először csak egyetlen könnyet ejtettem, majd heves zokogásba kezdtem. Az arcomat az égnek fordítva hullajtottam a könnyeim, az eső jótékony palástja mögé rejtve, hogy a világ meg ne láthassa mérhetetlen szomorúságomat.

Mint amilyen hirtelen jön egy nyári zápor, olyan hirtelen csendesedett el bennem is a kétségbeesés. Nem dolgom megváltani a világot, nem dolgom megmutatni az embereknek az esőt és a szelet. Nem dolgom, mert nem is tudom. Ha valaki nem ezzel az életigenléssel született a világra, annak sorsa az lehet, amire képessége van. Nekem képességem van a természet szeretetére. Együtt tudok vele élni és lüktetni. Én „csak” ezt tudom adni: az élet szenvedélyét!

A kép forrása: pinterest.com

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Vaskó Ilona tárcái

Értesüljön az elsők között további anyagaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: Napkelet Népe  2017.09.14. 18:03