Mátyus

Mátyus262.jpg– Menj el fiam egyszer, fel Beregbe, van ott egy község, Mátyus. Keresd fel az ősök földjét. Én ott születtem, ott éltem le a gyermekkoromat, de szégyenszemre, azóta nem jártam arra. Te meg talán soha nem írtál még arról a vidékről. Pedig van olyan szép, mint bármelyik más része a megyének. Ott folyik a Tisza a határban, odajártunk a Barátok erdejébe fát vágni, ott fagyott meg egy zimankós télen az egyik testvérem. Akkor még nagy telek voltak. Lejárt a farkas a Kárpátokból. Nézd meg a kis házat, megvan e még. A lónyi végén van a falunak, vajon ki lakhat benne? A másik végén meg a temető. Ott fekszik nagyapád, nagyanyád, a testvéreim, és még számos rokon. Vajon hogy vannak, akik maradtak?  Talán már nem is emlékeznek miránk…

Vigasztalan eső veri a falut, olyan sár van, hogy csak bukdácsol a nyálkás úton, aki kimerészkedik. Kevesen tesznek ilyet, néptelen az egyetlen kanyargós, kikövezett utca. A vegyesboltból messze világít a lámpa a délutáni alkonyatban. Vevő alig, inkább csak beszélgetni jöttek. Kíváncsian fürkészik a betoppanó idegent.

– Jó napot kívánok. Nem vásárolok, csak érdeklődnék, ki a falu elöljárója és hol lakik?

A boltos készségesen ad felvilágosítást:

– Ésik Sándor a neve, itt fest egy házat a harmadik szomszédban. Nem csak elöljáró, de szobafestő is az illető. – Latolgatja, illendő lenne-e megkérdezni. honnan vetett ide a sors, és nem tudja mire vélni megrökönyödésemet. Inkább szó nélkül átkísér. A ház, ahová belépünk, a szokott festési rumli kellős közepén, a gazda pirul is kissé, de aztán átadja magát ő is a pillanat varázsának. Szikár fekete hajú férfi nyújtja kezét és mutatkozik be. Amint az én nevemet hallja, csend lesz. Csak a leterített újságpapír zörög festékesen a lábunk alatt.

– Szóval maga az... Ugrattak mindig a barátaim, hogy de jól összeszedted azt a cikket…  Tudtam,  hogy egyszer találkozom névrokonommal. Én nem ismertem az apját, de anyám talán igen. Sétáljunk át hozzánk.

A szemerkélő eső elkísér bennünket a kanyarokon át. Itt talán csak kanyar van, egyenes alig. A rövid kis szótlanságot ezzel töri meg Ésik Sándor, Mátyus elöljárója:

– Kifogtak rajtunk ezzel a sok kunkorral. Van egy vicc is rá, azt mondják, valamikor itt eltévedt a koldus. Igaz, vagy nem igaz, nem tudom…

– Lehet egy ilyen kis faluban eltévedni?

– Hát, ha nem idevalósi. Itt mindenki ismer mindenkit, hiszen nem vagyunk többen ötszáznál. És még ez a kevés is két részben lakik. Most érünk át Újfaluba.

Aztán elmeséli Újfalu történetét. A Tisza egyik ága egykor itt kanyarodott Mátyus közepén. Lehet, hogy az út is ezért nem egyenes? A holtág aztán eltűnt, de az újonnan betelepülők a másik oldalra raktak fészket. Valahol ott lehet az ősök hajléka is. Mondott erről apám egy pár dolgot, én is regélek egy kicsit, vajon ismerős-e az elöljárónak?

– A dédszüleim a másik oldalról, Mogyorósról jöttek ide a múlt század végén. Sokan jutottak akkoriban koldusbotra. Eladták a földet, a házat, hogy mennek Amerikába. Aztán becsapta őket a hajózási társaság. A pénzt pedig elemésztette az infláció. Csak arra tellett belőle, hogy átjöjjenek. és itt verjenek gyökeret.

– Hallottam magam is hasonlóról – mereng el beszélgetőtársam. Az úton mérgesen gurgulázó pulykákat kerülgetünk, az árokban kacsák örvendeznek a piszkos esőlének. Csinos ház előtt állunk meg, amelyen díszes cégjelzés hirdeti: Ésik Sándor szobafestő. A név tulajdonosa a járda melletti termetes tuják közül szól hátra.

– Jöjjön Édes, nyissa ki a házat, vendég van. – Gyengéd tekintetű, alig ősz, fekete hajú öregasszony siet elő.

– Jöjjetek, gyermekem, jó meleg van.

– Ezt az embert úgy hívják. mint engem, Édes.

A néni visszanéz, megtorpan. Kétségbeesett zokogás kezdi rázni a vállát, de aztán megpróbál erőt venni magán.

– Szentséges isten, ez a Sanyi fia. Az Ésik Sanyié. Negyvenkettőben láttam utoljára Beregszászban. Éppen olyan...

Visszafelé sétálunk a kihalt utcán. Nem firtatjuk már a rokonságot, nincsenek közös ismerősök. Csak elszakadt szálak vannak. A falu gondjaiból és örömeiből oszt meg velem néhányat az elöljáró.

– Ez a falu kényelmesebb helye az embereknek, mint a környező néhány. Onnan tudom, hogy a mi lakosságunk nem fogy, sőt a fiatalak is itt maradnak. Épült ez a gyönyörű vízmű, ami az egész tájegységet ellátja. A felnőttek eljárnak Tiszaszalkára, a kerecsenyi tsz meg munkát ad a többieknek. Ami pedig leginkább itt tart, az a gyönyörű táj. Az erdőben szarvasok élnek, messze földről járnak  ide vadászni. Én magam inkább pecázok, arra jobban van idő. Kimegyek a Csarondára, az a határvíz. A határőrparancsnok ad egy papírt, amivel a víz mellett mozoghatok. Tavaly volt olyan nap, amikor húsz kiló csukát fogtam.

– Villantóval?

– Á, kishallal...

– Villantóra nem megy?

– A nyavalyának van kedve a botot lengetni. Egész nap elég a korongecset.

Földút nyílik meg előttünk, a latyakon túl a töltés.

– Ott még csak egy szép holtág következik és azután az élő Tisza. Úgy hívják a morotvát, hogy Rózsás. Amikor annak a partjára kimegyek tavasszal, annál szebb nekem nincs. Visszanézek keletre, ott meg ez a mi falunk…

– Nem vágyott soha másfelé?

– Bejártam én messze földön sok helyet. Pesten tanultam a 12-es építőipari vállalatnál, onnan szabadultam. Itthon meg jóba lettem az egyházzal, és fel-felvállalok egy-egy templomot. Akármerre.

– A mátyusi?

– Annak van vagy 12 éve, hagy sorra került. De a faluban és a szomszéd községben, községekben akad munka.

Kökénybokor mellett haladunk el, furcsa a mezei cserje a falu közepén. A kormos bogyók között ázott verebek fagyoskodnak. Hatalmas dübörgéssel megérkezik az esti csuklós busz. Behúzott nyakkal lépnek ki az esőbe a mátyusiak. Sokan igyekeznek a boltba, pedig legtöbbjük karján tele a bevásárlószatyor. Nyilván másutt rakták meg. Mi is belépünk a meleg kis üzletbe. A boltvezető, miközben tüsténkedik, félszavakkal mesél:

– Én műhelykocsin jártam a tsz-ben, utána kerültem ide. Jaj, de megbántam. De most már így van jól.

Megáll, megtörli a kezét és bemutatkozik.

– Varga Gyula vagyok. Ha maga az újságtól jött, igazán elintézhetné, hogy valami jó kis üzem települjön ide. Vagy a tsz-ben egy melléktevékenység. Én beszélgettem az asszonyokkal, azt mondják, legjobb lenne házi tésztát gyúrni, mert az menne nekik. Nem is kapni mindig a boltban, úgyhogy biztos lenne piaca. Nekünk a kedvünk megvan hozzá. Sanyi! Mondjad már a névrokonodnak, szóljon az érdekünkben.

– Neked is van névrokonod – mormogja zavartan a megszólított. Kimegyünk a bolt elé.

– Hát, ez itt a Főtér – folytatja minden irónia nélkül. – A templom, a kultúrház, a bolt. Jó, hogy egy helyen van. Nem?

– Jó, persze hogy jó. – Helyeslek. Még egyszer megnézzük egymást. A kézfogásunk egy kissé hosszabb, mint az szokásos.

– Aztán, ha erre jár…

– Ja, igen…  – állok meg még egy pillanatra. – Majd elfelejtettem. Nem néztük meg az öreg szülők házát. Nem tudja, áll-e még? Pálnak hívták az apám apját.

– Aha, tudom, ott volt a falu végén. Lebontotta, aki megvette.

(1987.)

(Barangolások Szabolcsban, Szatmárban, Beregben Gold Ász Kiadó Nyíregyháza 1991.)

Szerző: Napkelet Népe  2013.04.26. 17:44