Agrármérnök

Ömböly

Istvándi Lajos IMG_9476 300.jpgHegyközszentmiklóson született 1950-ben. Itt, nem messze, a szomszédságban. Annyi a “szépséghiba”, hogy ez a szomszédság  a szomszéd országot jelenti a trianoni döntés óta. Sűrű, erős szálú haja, szakálla, élénk, érdeklődő kék szeme évekkel fiatalabbnak mutatja, élettörténete azonban két másik – kevésbé kalandos sorsú – embernek is sok volna.

– Édesapámat parasztkuláknak minősítették annak idején – emlékezik gyerekkorára. – El is vitték a Duna csatorna építésére.

Egy kicsit elidőzünk a korabeli Magyarország hasonló módon meghurcolt polgárainál, aztán folytatja.

– A középiskolát Székelyhídon végeztem el, utána két évig építésznek tanultam. Mégsem ezen a pályán haladtam tovább, hanem Kolozsvárott agrármérnöki diplomát szereztem.

A fiatal szakember útja ugyancsak Románia másik végébe vezetett, de kellemesebb benyomásokkal tért vissza, mint apja.

– Corbu de Jos volt az a hely, ahol munkába álltam. Öt évet töltöttem egy gazdaságban, amiről érdemes tudni, hogy a világ legmodernebb öntözött területén fekszik. Szép idők voltak azok. Ágazatvezetőként dolgoztam, és szakmailag kielégítő feladat volt a munka. És hát  a tengerpartnak önmagában megvan a varázsa. Ennek ellenére akármilyen jó volt, hazavágytam. Közelebb a szülőföldhöz. Bihar vidéke nem kevesebb, mint 1000 kilométerre van a tengerparttól. A megmaradt Magyarország másik vége ötszázra.

Istvándi Lajosnak 1980-ban sikerült visszakerülni a tengerpartról, Érmihályfalvára. Az ottani “fermában” – ahogy a mezőgazdasági üzemeket a másik oldalon nevezik, nyolc évet dolgozott. A földjeik vége az országhatárig nyúlt...

– 1988 április nyolcadikán átjöttem – foglalja össze egy rövid mondatban azt a döntést, amit nyilván hosszú ideig fontolgatott. Valamelyest könnyítette az elhatározást, hogy akkor már nem kellett attól tartania, hogy visszaadja a hatóság.

– Öcsém egy héttel megelőzött, és itt Ömbölyön találkoztunk. Ő nem sokkal utána tovább ment a Dunántúlra, ma is ott él.

Odaát még előtte voltak a rendszerváltásnak, ezen az oldalon viszont a sűrűjébe cseppent Istvándi Lajos. Azt gondolhatta, az anyaországban szabadabb világ várja, könnyebb lélekkel élhet majd. Csalódott hangon beszél az akkori dolgokról.

– Rendszerváltás? Igen az volt, de illúziórombolás is. Azt vártam, az ember szavának súlya lesz. Nem volt. Egy örökkévalóság volt bármit elintézni, ha akartunk valamit. Emlékszem, egy pecsét kellett a vállalkozásunk alapító okiratára. Egy napig járkáltunk Nyíregyházán, amíg valahol túl a vasútállomáson találtunk egy ezzel foglalkozó iparost. Mindenütt úttörőknek kellett lennünk, mert semminek sem volt kitaposott útja.

Az agronómus ideát is agronómus maradt, mi mást tehetett volna. Ha visszatekint az itt leélt negyedszázadra, mégiscsak elmondhatja, hogy a nehézségek ellenére megállta a helyét. Szerencsésen talált társra Trefán Gábor személyében, akivel a kezdeti években, és még utána sokáig egymást jól kiegészítő partberekké váltak.

– Gabi a dohányszárítók elektromos vezérlő berendezéseit, az olajégő fejeket tartotta karban, én magam a tájnövény termesztésében láttam fantáziát – idézi fel, hol találkozott a sorsuk. – Én sokat matematikáztam ő bátrabb volt – jellemzi egy mondatban kettejüket. – Végül is párhuzamosan csináltunk mindent. Volt amit én tudtam jobban, volt amit ő. Szerencsésen egészítettük ki egymást. Ha kettőnknek intézünk valamit, félköltség, egy fáradság.

– Ki találta meg a másikat – vetem közbe, amikor kissé elmerülünk a szakmai részletekbe. Gondolkodóba esik. Egészen eddig megállta, hogy nem gyújtott rá, most azonban elővesz egy cigarettát.

– Fogalmam sincs – vallja be férfiasan. – A kezdetektől fogva kapcsolatban vagyunk, mióta átjöttem. A dohánnyal felhagytunk mind a ketten – szívja meg élvezettel cigarettáját. Kitérőképpen tesz egy elég erős megjegyzést a dohányzást megtiltó rendeletre. Ha pedig már itt tartunk, tisztázza: nincs jobb sör a Radebergernél.  Hozzáteszi: csak péntek este és vásárnap délután között.

– Én megmaradtam a szántóföldi növénytermesztésnél – tér vissza a gazdálkodáshoz. Nálam a tengerinek, a napraforgónak, és a kalászosoknak van priorítása.

Elfogadható, hogy a dohány, amely törődést, tőkét, nagy figyelmet igényel, valamint kockázatos is, így kimarad a felsorolásból, de meglep amikor azt mondja, éppúgy nem szívesen foglalkozik vele, mintha fejős tehenet kellene tartani. Ám, tegyük hozzá: a felsorolt hárommal tényleg több éjszakát lehet nyugodtan végigaludni. Így, hatvanon felül, túl annyi kalandon és megpróbáltatáson ez már fontosabb.

Beszélgetésünk vége felé ránk nyit a polgármester. Az ő szobájában mesélt az életéről Istvándi Lajos. Régi jó barátok pillantanak így egymásra.

(Északkeleti Almanach 29. kötet In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2013.)

Szerző: Napkelet Népe  2013.03.21. 09:42