Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

 

Hársfalvi Péter történészről beszél Láczay Magdolna főiskolai tanár

Hársfalvi Péter.jpgHársfalvi Péternek, a tekintélyes történésznek legendás volt a memóriája és hatalmas a tudása: ha előadott, érzékletesen beszélt, nem kalandozott el a tárgytól, tiszta logikával, ép, kerek mondatokban fogalmazott. Elég volt belépni munkahelyi szobájába, hogy a vendég tisztában legyen azzal, merre húz a házigazda szíve: Derkovits Dózsa-sorozata díszítette a falat. Tucatnyi feladatot, köztük sok társadalmi munkát vállalt, s mindenütt szerették, mert szeretett dolgozni. Társaságban gyakran volt ő a középpontban, s ha nótázásra került a sor, kevesen tudtak túltenni rajta.

Láczay Magdolna még csupán középiskolás volt, amikor megismerte az akkor már tekintélyes történész Hársfalvi Pétert. Vele elevenítettük fel a később szakmai, majd családi barátsággá szövődő ismeretséget.

– Mikor és hogyan ismerte meg Hársfalvi Pétert? Vissza lehet emlékezni az első személyes találkozásra?

– A hatvanas évek végén megnyertem egy várostörténeti vetélkedőt, amelyen ő volt a zsűri elnöke. Természetes volt, hogy ellátott tanácsokkal, és bemutatott olyan embereknek, akik további segítséget tudtak adni, köztük Balogh István levéltár-igazgatónak. Így ismertem meg azt a három embert, akik meghatározták későbbi pályafutásomat: Horváth Sándort, a versenyekre biztató felkészítő középiskolai tanáromat, Hársfalvi Pétert és Balogh Istvánt. Véletlen volt, hogy az érettségim évében nem indult történelem szak egyetemen, így még talán örültem is, hogy a nyíregyházi főiskolán magyar–történelem szakon kezdhettem, ugyanis Hársfalvi Péter volt a Történelem Tanszék vezetője.

– Közismert volt, hogy Hársfalvi Pétert a diákjai nagyon szerették. Mivel bilincselte le őket?

– Ezt nem lehet egy okra visszavezetni. Húsz évvel a halála után sem könnyű erre válaszolni, hiszen sokszínű egyéniség volt, és mindenkihez volt egyéni hangja. Mindenki érezte, hogy rendkívüli tanárt ismert meg benne, aki nemcsak tudja, hanem szereti is a történelmet. Nála nem az volt a lényeg, hogy elvét-e a hallgató például egy évszámot a sok közül – bár azokat is illett tudni –, hanem hogy gondolkodik-e, folyamatában látja-e a történelmet. Mintaszerűen elemzett és szintetizált, az ő előadásain nem kellett félni, hogy a diák megérti-e a tudományos szöveget, vagy nem – ő mindig tisztán, érthetően, logikusan beszélt. Azt is észre lehetett venni, hogy nem a gyenge, hanem a legjobb szakmai teljesítményekhez mérte saját munkáját. Témakibontása feszültséget teremtett, mint egy oknyomozó tette fel a kérdéseket, és adta meg a lehetséges válaszokat. Másrészt úgy éreztem akkor, hogy ilyen lehetne Krúdy minden iránt érdeklődő kedves alakjának, Szindbádnak a késői típusa. Egy sokat látott krúdys nyíregyházi figura volt: minden érdekelte, mindenre azonnal reagált, széles gesztusokkal, nagy érzelmi kitörésekkel, de sohasem bántón. A hosszabb előadásain is képes volt ébren tartani a figyelmet, alkalomhoz illő versrészletekkel, poénokkal tudta érdekessé tenni mondanivalóját. Akik közelebbről ismerték, tudták, hogy mindez alapos fölkészülés eredménye. Nagyon sokat emelt mások dolgozatainak színvonalán. Ha a levéltárban, a könyvtárban észrevette, hogy valaki olyasmivel foglalkozik, ami őt is érdekelte, megállt beszélgetni, s az esetek többségében több remek tippet adott: mit kellene elolvasni, hol lehetne érdekes kapcsolódó szálakat találni. Sokaknak adott kiváló témát. Ha valamire felfigyelt, sorra vette, ki tudná abból kihozni a legjobbat. Időnként felhívott érdeklődőbb középiskolai tanárokat, hogy arra buzdítsa őket, írjanak azokról a témákról, amelyeket szerinte érdemes kutatni. Sokszor ösztönözte a kiválasztottakat azzal is, hogy a Szemlében megjelenteti tanulmányaikat, s ez a bizalom rangot adott. Gyakran ellenőrizte magát mások véleményével. Amikor a kandidátusi disszertációját írta, én már a levéltárban dolgoztam, és számtalanszor előfordult, hogy odahozta a kész oldalakat, kérte, olvassam el, mondjak véleményt. Igényelte a kritikát. Munka közben így lehetett megismerni alkotó módszereit.

– A szakma máig adós Hársfalvi Péter munkásságának tudományos igényű értékelésével. Ilyenek jószerével csupán a korabeli szakfolyóiratok hosszabb-rövidebb nekrológjaiban olvashatók. Miért várat magára az összegzés?

– A születésének hetvenötödik évfordulója 2003-ban kínálta volna az alkalmat, de nem történt meg. A 2005-ös esztendő a megyében ismét alkalmas év lenne: hiszen negyvenéves az általa újraindított Szabolcs-Szatmári Szemle, és a főiskola Történelem Tanszéke is négy évtizede kezdett formálódni az ő elképzelései alapján. A halála huszadik évfordulójának megemlékezése is alkalmat adna. Meglehet, hogy az évfordulós megemlékezés kevés ehhez, hiszen őt generációja egyik reprezentatív képviselőjeként kellene értékelni. Ez az elhunyta után következő egy-két évben nem történt meg. Aztán jött a rendszerváltás, és mindenki mással volt elfoglalva. Mostanra pedig alig maradt néhány ember – Für Lajos és Orosz István, akik szintén Szabó István tanítványai voltak Debrecenben –, akikkel együtt élték meg a ma már történelemnek számító időszakot. A Szabó István-tanítványok azért voltak „gyanúsak”, mert a hazai parasztságot, a vidéket kutatták, forrásokkal alátámasztották eredményeiket, és ez nem volt mindig azonos a hivatalos történelemszemlélettel. A történetírásról magáról és a történeti korról is folynak viták, és szinte naponta lepődöm meg azon, hogy milyen kuszák, ellenségesek voltak azok a viszonyok, amelyekről kezdőként azt hittem: barátiak.

– Még egy hiányérzet: Hársfalvi Péterre emlékezve 1957-ben történt pályamódosítását szinte mindenki csak utalásképpen érinti: „az országrendítő események szakították félbe a szépen ívelő pályát.” Ez a jellemző megfogalmazás Für Lajosé 1985-ből. Mi történt valójában Hársfalvi Péterrel 1956-ban? Azt tudjuk, hogy kandidátusi vizsgáit letette, de disszertációját már nem védte meg, az Akadémia Történettudományi Intézetéből pedig a Pest Megyei KSH Igazgatóságra került, majd hazajött Nyíregyházára.

– A róla szóló írások nagy része a nyolcvanas évek közepéről, közvetlenül a rendszerváltás előttről valók, amikor nem lehetett 1956-ot forradalomként említeni. Ma már sokkal könnyebb helyzetben vagyunk. A nyilvánosság előtt korábban nem lehetett azt mondani, hogy a szabadságharc idején az események alakítói között volt.

– Hársfalvi Péter beszélt erről a munkatársainak, tanítványainak?

– Nyíltan soha nem hallottam erről beszélni, de időnként észre lehetett venni rajta egy kis szomorúságot. Csak érzékeltük, hogy talán az októberi sajnálatos események miatt – ahogy akkoriban emlegették –, ami valami mást is jelentett számára, mint nekünk, fiatalabbaknak. Sokat sejtető volt a Für Lajos által jegyzett nekrológ óvatos fogalmazása, hogy „egy becsapott és meggyötört nemzedék, a társak nevében” búcsúzik Hársfalvi Pétertől. Utólag a félmondatok is összeállnak. Őt kisgyermekként még a Horthy-korban kiemelték az ófehértói környezetből egy tehetségkutatás során. Kirobbanó tehetségét bizonyította az a hatalmas tudásanyag, amellyel társadalmi lépcsőfokokon átrohanva jutott az akadémikusok elé. A „fényes szellők” nemzedékéből kirobbanó művészekhez hasonlóan lett ő a tudományos életben egy nagy ívű pálya várományosa. A tehetség azonban nem volt irányítható. Maga az, hogy a tényeket, a forrásokat meghatározónak tartó történeti iskolát tartotta fontosnak, hogy a parasztság sorsát vállalta – nemcsak származása miatt –, gyanússá tették a dogmatikus szemléletű hivatalos történettudósok előtt. Nemcsak a fiatal egyetemi oktatókkal volt barátságban, hiszen a forrófejű fiatalembert – amikor már érezhető volt a forradalommal szembeni túlerő s a végkifejlet – idősebb történész barátai lényegében eltüntették a nyilvánosság elől.

– Vele mi történt a forradalom leverése után?

– A megtorlások idején – amikor sok fiatal egyetemi oktatót internáltak – Hársfalvi Péter is sorra került. Megúszta a büntetést, mert nem tudtak rábizonyítani semmit, de aspirantúráját felfüggesztették, és lényegében eltávolították a fővárosból. Bizonyíték sem kellett, hogy karrierjét megtörni igyekezzenek. A fiatal Hársfalvi Péter ugyanis, miután fölkerült a fővárosba, és kezdett otthonosan mozogni az értelmiségi körökben, nemcsak egyre többet tudott, hanem kételkedni is kezdett, mert szerinte „a szocialista valóság nem a megálmodott módon, az általa is közvetített eszmények szerint alakul”.

– A szocialista eszmét szívvel-lélekkel támogathatta, hiszen egy ideig saját sorsa, felemelkedése testesült meg abban…

– Igen, mert a családja életébe jótékonyan szólt bele a történelem: négygyerekes földműves-napszámos édesapja földet osztott és kapott, ő pedig a fényes szellők nemzedékével került az újkori magyar történelem sodrásába. Egyetemen tanulhatott, majd a tudomány fellegvárában, fővárosi akadémiai kutatóintézetben készülhetett az értelmiségi életre, hogy elsőként a családban „a fejével keressen magának kenyeret”. A föld művelésétől eltávolodva sem jutott azonban eszébe, hogy a földtől el is szakadjon: tudományos érdeklődése elsősorban az újabb kori agrármozgalmakra, a parasztság történelmére irányult. Első munkájának címe is beszédes: Dózsa népe. Ez huszonnyolc éves korában, 1956-ban jelent meg Budapesten az ő szerkesztésében, bizonyítva rendkívüli tehetségét. Eredeti kandidátusi disszertációja is rokon témával, a Nyírség agrártársadalmával foglalkozott.

– A történelem tehát másodszor is megváltoztatta Hársfalvi Péter életét. A forradalom után történészi pályája már azelőtt lezárulni látszott, mielőtt igazából elkezdődött volna. Egy rövid kitérő után az első adandó alkalommal hazajött a szülőföldre: megpályázta és elnyerte a Nyíregyházi Állami Levéltár igazgatói posztját, és 1958 tavaszán új életet kezdett. Hogyan sikerült a váltás?

– Örült a lehetőségnek, nagy lendülettel látott munkához: kinyitotta a levéltár kapuját, amely addig lényegében hivatal volt. Kiállításokat szervezett, kutatókat fogadott, és a város diákságát is hívta. Helytörténeti kiadványok írását kezdeményezte és jelentette meg. Helytörténeti előadásokat szervezett, cikkeket írt folyóiratokba és napilapokba, s másokat szintén erre ösztönzött. Elindította a levéltár szakmai korszerűsítését is. Mindebből látható, hogy nem tört meg történészként, csupán a lehetőségek szerint dolgozott. A helytörténeti kutatást igyekezett akadémiai szinten folytatni.

– Hogyan került vissza a levéltárból a felsőoktatásba?

– 1962-ben megalakult a nyíregyházi Tanárképző Főiskola, és két évvel később szervezni kezdték az új intézmény Történelem Tanszékét. Ez éppen olyan munka volt, amely a történész Hársfalvi Péter felkészültségének és elképzelésének megfelelt: kutatóhely és oktatási műhely. Ő egyike volt a helyből kinevezett kevés tanszékszervezőknek, többnyire más egyetemekről, főiskolákról hívtak vezető oktatókat. A tanszék fokozatosan alakult. 1969-ben docensként nevezték ki tanszékvezetőnek, 1972-ben elnyerte a főiskolai tanári címet, rá egy évre főigazgató-helyettes lett, nem sokkal később doktorrá avatták. A kandidátusi címet 1978 hozta meg számára. Ez éppen húsz esztendővel később volt, mint amikor először állt készen a disszertáció megvédésére. Az önkormányzat Nyíregyházán a XVIII–XIX. században című munkája a parasztváros megyeközponttá válásának bemutatása, amelyben bizonyítani tudta, hogy létezik a modern történetírásnak az a tényeket feltáró változata, amelyben a helyi téma országos összefüggéseit tárta elénk.

–Vajon nem hiányzott Hársfalvi Péternek a fővárosi katedra?

– Szeretett itt dolgozni, és kutatásainak jelentős részét e vidék történelmére építette. Az nem volt titok, hogy magát egyenrangúnak tartotta a pestiekkel, szomorúsága mégis abból fakadhatott, hogy tudta: nemcsak őt, hanem egykori debreceni társait is gyanúsnak találták. Nem tudom, hogy meg kell-e tanulni ezt a most felnövő generációnak, de a történészeknek kötelessége beszámolni majd róla, hogy a parasztság kutatása már félig hibának számított, és hogy a levéltárakban és a főiskolán is voltak, akik látszólag barátként keresték társaságát, és közben folyamatosan jelentettek róla. Épp a közelmúltban olvastam egy országos lapban egy olyan emberről, akiről nem hittem volna, hogy „álbarát” volt.

– Hársfalvi Péter tanszékének milyen volt a megítélése az országos szakmai körökben?

– Elmondhatom, hogy az ő tanszéke országosan ismert volt. A híres történészek, mint például Kosáry Domokos, Makai László, Király István, Somlyai Magda, Für Lajos, a debreceni egyetemi kollégák: Orosz István, Rácz István, Irinyi Károly éppúgy eljöttek, mint Berend Iván vagy Ránki György. Akik egyidősek voltak vele, mindig is egyenrangúnak tartották, s az idősebbek talán sajnálták, hogy vidéken kellett újrakezdenie. Olyan életművet épített – gondolok például a főiskolai Történelem Tanszékre, a Szabolcs-Szatmári Szemlére s más városi kiadványokra –, amely a színvonalában mérhető volt a „fővárosi” feladatokhoz.

– Ezek szerint a szakma elismerte Hársfalvi Péter munkásságát…

– Igen, a történész szakma elitje ismerte és kedvelte, számon tartották Pesten is. Talán egy apróság: amikor a Magyar Történelmi Társulat 1991-ben megalapította emlékérmét, az elsőt, posztumusz, Hársfalvi Péter kapta – hat évvel halála után elsőként rá emlékeztek, aki nem a fővárosban dolgozott.

– Hársfalvi Péterben véleményem szerint legalább három ember testesült meg: a tudós, a tanár és a közéleti ember…

– Így van, de az utóbbiban még meg kell különböztetnünk a publicistát és a városatyát. Tehát rendkívül összetett volt a személyisége. Rengeteg ötlet és kezdeményezés jellemezte. Többféle baráti köre volt, de talán helyesebb azt mondani, hogy ezek baráti és szakmai közösségek voltak. Katona Bélával elindították a Nyíregyházi kiskönyvtár sorozatot, Lábass Menyhérttel és Gál Bélával országosan ismertté tették a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat nyíregyházi szervezetét. Jól emlékszem: én úgy nőttem fel, hogy diákként egy héten kétszer-háromszor is bementem a TIT-be, mert ott mindig pezsgett az élet.

– Milyen programokat szerveztek?

– Hársfalvi Péter idehozta Veress József filmesztétát, itt volt a Szindbád bemutatója Latinovits Zoltánnal. Ha a színházban híres színész játszott, vendégül látta, így találkozhattam én is például Básti Lajossal. Meghívta a Magyarország története könyvsorozat szerkesztőit könyvbemutatóra, munkahelyi vitára, jeles történészek, kiváló képzőművészek is megfordultak yíregyházán. Pezsgőbb volt körülötte az élet, mint az erre hivatott intézményekben.

– Mi jellemezte a publicisztikai munkásságát?

– A publicisztikai munkásságából nem azt emelném ki elsősorban, amit és ahogyan írt, hanem azt, hogy mennyi mindenre reagált. Az általa újraalapított és szerkesztett Szemlében nemcsak az volt a lényeg, hogy mi jelenik meg, vagy mi nem, hanem a sorrend, az ellenpontozás, a különböző nézetek ütköztetése is. Nekem sokszor elmondta: nem az a lényeg, hogy mit írunk, hanem az, hogy hogyan. Tehát egy helyi téma nem szükségképpen „vidéki”, nem provincializmus, szerinte sokszor éppen a helyi jelenségek világítanak rá országos gondokra. Erdei Ferenc tudósként került a Szemle lapjaira, pedig országos politikai súlya volt ittjártának. A jellemrajzához el kell mondani, hogy nehezen bírta a korlátokat, a kötött hivatali munkát, az adminisztrációt. Talán nem leszek kegyeletsértő, ha azt mondom, hogy a nehézfejűekkel, a kötözködőkkel, akik győzködni akarták, igen éles volt a nyelve, de megtehette. Annál okosabb volt, minthogy ezért számon kérhető lett volna. Akadt olyan ember is a környezetében, akiről tudtam, hogy nem állt hozzá közel, de nem volt mit tennie, el kellett viselnie.

– Nem esett szó eddig Hársfalvi Péter családjáról. Hogyan viselte felesége, hogy a férje „két végéről égette a gyertyát”?

– Roppant családszerető volt. Imádta a feleségét, Erzsikét, aki mindenben méltó társa volt. Leginkább abban, hogy hagyta szárnyalni, és megvédte, amikor törékeny állapotba került. Nagyon büszke volt a fiaira, akik örökölték tehetségét, éles elméjét, bár egyikük sem a történészi pályán kereste a boldogulását. Igaz, Tamás agrárszociológiai szöveggyűjteményt szerkesztett, amiben felfedeztem édesapja gondolatainak, értékeinek továbbélését. Éppen Péter fia esküvőjére készültek, amikor legyőzte őt a betegség.

– Fájdalmasan korán távozott az élők sorából… Mit hagyott hátra?

– Értékálló munkákat. Saját kutatásaiból főleg az agrármozgalmakról és a nyíregyházi önkormányzatiság történetéről szóló tanulmányai jelentősek. Felbecsülhetetlen értékűek forrás- és dokumentumkötetei, főiskolai jegyzetei, történelmi olvasókönyve. Ezeket ő szerkesztette vagy írta. Szerette volna munkáit tovább csiszolni, új, javított kiadásokban megjelentetni. Volt egy nagy terve is: Nyíregyháza történeti monográfiáját akarta megírni. El nem készült műveihez sok cédula lapul abban az egyszerű bőröndben, amelyet íróasztala mellett tartott. Ezt a halála óta tudtommal nem nyitotta ki a családja sem. Mégsem torzó Hársfalvi Péter munkája, mert írásai értékállóak, közéleti tevékenysége a „nyíregyháziság” alapkövei között van, és történészi, tanári munkásságának feltárása pedig országos hírűvé emeli.

 Marik Sándor 

HÁRSFALVI PÉTER (született 1928. szeptember 26-án Ófehértón, elhunyt 1985. január 6-án Nyíregyházán) történész, szerkesztő, főiskolai tanár. A debreceni egyetemen szerzett történelem szakos tanári diplomát 1951-ben, majd ugyanott tanársegéd volt Szabó István mellett. 1954-től Budapesten, az MTA Történettudományi Intézetében Mód Aladár mellett aspiránsként folytatta tudományos kutatásait az agrár- és parasztságtörténet témakörében. 1958-tól Nyíregyházán élt. 1964-ig a megyei levéltár igazgatója, utána haláláig a Bessenyei György Tanárképző Főiskola tanára, tanszékvezetője, főigazgató-helyettese. Tagja volt a Debreceni Akadémiai Bizottságnak, az MTA Történettudományi Bizottságának. Fő művei: Dózsa népe – Parasztságunk sorsa és küzdelmei, 1849–1949 (szerk., 1956); A munkásság és parasztság élete és mozgalmai Szabolcs-Szatmár megyében 1886–1919 – Források és dokumentumok (1981); Az önkormányzat Nyíregyházán a XVIII–XIX. században (1982). 

LÁCZAY MAGDOLNA (született 1950. november 26-án Gégényben) történész, levéltáros, főiskolai tanár. A nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnáziumban érettségizett 1969-ben. A Bessenyei György Tanárképző Főiskolán 1973-ban szerzett magyar–történelem szakos diplomát, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen 1976-ban végzett történelem szakon, a harmadik oklevelét az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerezte levéltárosként. 1981-ben egyetemi doktor, 1999-ben kandidátus lett. 1975–1984 között a megyei levéltárban, majd rövid ideig a megyei könyvtárban dolgozott, 1985-től a Mezőgazdasági Főiskola oktatója, tanszékvezetője, 2000-től a Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi karának főigazgatója. Szakterülete a magyar nemesség; társadalom- és elitkutatás, a modern társadalomtörténeti kutatásban a kisnemesség kutatásával elsőként jelentkezett. A Hajnal István Kör alapító tagja. Tizennyolc éven keresztül a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójában az Évfordulónaptárt szerkesztette. Dolgozott Hársfalvi Péterrel dokumentumkötetek összeállításában. 

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Napkelet Népe  2012.09.24. 22:12

Címkék: ü:Hársfalvi Péter